The conspiracy of Palatine Ferencz Wesselényi and his companions

Wesselényi Ferencz nádor és társainak

összeesküvése - 1664-1671

The conspiracy of Palatine Ferencz Wesselényi
and his companions - 1664-1671

Books 2 by Gyula Pauler · 1876 - source

Book II

Chapter 6: May 1670 to July 1670

From the rise of Rákóczy to the commission in Lócs

Rákóczy felkelétől a lőcsei commissióig

Mig Zrinyi az udvarral alkudozott és magát ellentállás nélkül kezébe adta, Horvátországban a mozgalom teljesen elnyomatott: a felvidéken felkelt Rákóczy és uj gondokat okozott Leopold kormányának.

A beszterczebányai gyülés után mindinkább nőtt az izgatottság a felvidéken s a hazatérő követek jelentései táplálták az elkeseredést. A megyegyüléseken — Abauj, Torna, Szepesben - hallani lehetett, hogy a felség nem tartja meg hitlevelét; megtagadja a nemzet jogos kivánalmait, erővel kényszeriti a felkelésre, s e nyilatkozatok közt néha a felség személye sem lőn kimélve. A gyüléseken kivül pedig szájról szájra járt a hir, hogy Zrinyinek sikerült szövetséget kötni a törökkel; a török, ha nem is segiti a magyart a német ellen, legalább megszünik ellensége lenni. Várait többé nem bántja, a behódoltatásokkal felhagy, szabad járást-kelést enged a magyaroknak, és mindezért nem is adó, hanem tiszteletdij fejében megelégszik bizonyos évi fizetéssel, melynek összegét különfélekép, hol 12,000, hol 30,000 tallérra tevék. Beszélék, hogy a szultán Zrinyinek athamet küldött, és királylyá nevezte, de a bán kijelenté, hogy ő megelégszik a horvátországi generalatussal, fejedelmének pedig azt fogja ismerni, kit a nemzet választ, »legyen az bár pásztorból való!«.

Rákóczy, kinek a hir szerint az erdélyi fejedelemséget kellett kapni, a beszterczebányai eseményekről Sároson értesült, Sáarossy Sebestyén által, kit Eperjesről jelentéstétel végett magához hivatott. Ő már tudta, hogy Zrinyi a törökkel szövetkezett, de erdélyi fejedelemségét koholmánynak nyilvánitá. Sáarossy után Szuhay, Chernel György és Barkóczy István is megfordultak nála, és Semsey György, Wesselényi nádor sógora már harczi zászlókat látott asztalán feküdni. Zrinyinek levelei tettre szóliták és ő engedve a felhivásnak, Bochkay Istvánnal april 9-re Sáros-Patakra hivá azon férfiakat, kikben a cselekvésre készséget, képességet tett fel.

April 9-én sok vendég volt Sárospatakon, kisebb-nagyobb emberek: Bochkay, Szuhay, Szepessy, Barkóczi István, Hanyi Péter, Bornemisza Mihály, Forgách Miklós, Bánchy Márton, Kazinczy Péter, Chernel György, Balkó Pál, Rády István, Kubinyi László, Marczibányi Miklós, Komjáthy Zsigmond, Fáy István. Némelyek meghivójában meg volt, hogy a haza megmaradása felett fognak tanácskozni; mások azonban nem tudák, mi végből hivattak meg. Fáy István, László testvére azt gondolta, hogy mulatságra, borozásra hivatalos és Rákóczyt eleve Regéczen kereste; csak midőn ott nem találta, ment utána Patakra. Szemere László a megyegyülésről hivatott a fejedelemhez. Baksa István ügyvédi dologban jött, valami csere végett Nádasdyval, a trencsényi és füzéri jószágok tárgyában; mig Ujfalussi Zsigmond udvarmesteri állást keresett a fejedelemasszony mellett. Szuhay levelet hozott Zrinyi Pétertől, azt, melyet marcz. 20. irt Rákóczynak, s melyben jelenté, hogy ő Horvátországban várja a perczet, melyben kiüt a tűz. A levél a török postán jött. Egy csausz Egerbe vitte, a honnan, minthogy az egri basa parancsa szerint azt csak Szuhaynak, vagy Szepessynek volt szabad adni, Ács János miskolczi lakos utján Szuhay Mátyás kezébe került.

Zrinyinek ezen és korábbi (marcz. 10-iki) levele Rákóczyhoz felolvastatván, nagy benyomást tett az összegyültekre. Már látták Zrinyit a mezőben, mint dulja Styriát és Karinthiát, és ők sem akartak tétlenül maradni. Cselekvésre csakhamar kinálkozott alkalom Ugyanis az nap (apr. 9) érkezett meg Rákóczyhoz gróf Stahremberg Rüdiger, tokaji várparancsnok, Kollonics Miksa gróf zászlótartója és még vagy 8-9 tisztje kiséretében.

A 35 éves fiatal ezredes, kiről még semmi sem árulta el, hogy egykor világhirű névre fog szert tenni jó ismerőse, sőt komája volt Rákóczynak, ki leányát a keresztvizre tartotta: de azért nem hiányoztak közte és a fejedelem, és még inkább embereik közt amaz izetlenségek és surlódások, melyek akkor mindenütt a magyarok és németek közt napirenden voltak. Stahremberg jól tudta, mennyire gyülölik a magyarok a német katonaságot, s azért védelemre készült, mindenét a városból a tokaji várba vitette, a hová a szendrei, diósgyőri kisebb német őrségeket is rendelé, de Rákóczyban feltétlenül bizott. Engedelmet kért tőle levélben, hogy erdeiben fát vágathasson, de választ nem kapván, maga ment el sürgetni kérelmének teljesitését. Rákóczy nagy barátsággal fogadta, vele vacsorált, de másnap reggel hét órakor (april 10) szobájába gyüjté magyar vendégeit, és tudtukra adá, hogy Stahremberg a várban van, már megint menni készül, mi történjék vele? »El kell őt fogni!« kiáltá Szuhay Mátyás, »ez Isten ujja!« és inditványát Bochkay, Barkóczy István, Szepessy Pál, különösen pedig nagy tüzzel Kazinczy Péter pártolák. »Halljuk Baksát,« mondá a fejedelem, mig a többi vendég hallgatott és Baksának volt annyi bátorsága, kimondani, hogy ő a tervet nem helyesli. Nagyon nagy fába vágják a fejszét. Arra, mit ők akarnak, két királyság ereje sem volna elég! és okoskodását historiai példákkal igyekezett támogatni. »Hej Baksa uram! mondák Bornemisza és Bánchy, nem vagy te igaz magyar, hogy igy beszélsz!« Bochkay és Szuhay pedig megjegyzék, hogy már arról: elfogják-e, ne-e Stahrenberget? beszélni sem lehet, az már eldöntött dolog, legfeljebb arról lehet szó, mily módon történjék az elfogatás? és Szuhay még hozzá tevé: hogy Baksa nemcsak a fogságba fog még beleegyezni, hanem még a töröknek is fog levelet irni! Végzéssé lőn, hogy követeket küldenek Stahremberghez, és követelni fogják tőle, adja át Tokaj várát Rákóczynak, a jogos tulajdonosnak, mert a felség királyi hitlevele és esküje ellen tartja az országban a garázda németeket. Ha nem teszi, elveszik fegyverit, és fogságra vetik tisztjeivel együtt. A kényes követségre két reformátust Baksát és Kazinczyt, egy lutheranust, Ujfalussy Zsigmondot, és - hogy katholikus is legyen, Szuhay inditványára, Barkóczy István öcscsét: Barkóczy Ferenczet, Pethő Zsigmond vejét választák. Baksa ellenkezni akart, de Chernel és mások látván, hogy Rákóczyban már kezd e folytonos oppositío miatt forrni a méreg, és hallván Szuhay fenyegető szavát - lecsititák, »mert fejével játszik!« Ujfalussy sem örömest ment: de Szuhay felriadt: »mondjátok meg ama szecska hitünek, mit mentegeti magát? mert majd máskép lesz!« mire ugyan Ujfalussy mondá vagy legalább gondolta, hogy neki senki sem parancsol, őt nevekkel senki se illesse; mit vizsgálja Szuhay az ő hitét? ő is mondhatná Szuhayt tolvajhitünek, de azért mégis engedelmeskedett.

Stahremberg és tisztjei mulatoztak, midőn a követek beléptek. Válasza, mint előrelátható, volt: hogy ő a tokaji várat át nem adhatja. Kardját azonban az első felhivásra, leoldá, és átadá Barkóczy Ferencznek, azon kijelentéssel, hogy kész császárjáért életét is feláldozni. Társait is lefegyverezték, és a követek változó érzelmekkel tértek vissza küldetésükből. Barkóczy Ferencz, kötekedő bátyjának: no hogy vitézkedett? tréfásan felelé, »csak azt sajnálja, hogy Stahremberg zsebében nem talált pénzt!« Ujfalussy Zsigmond mindjárt Stahremberg ajtajában elvált társaitól és sietve elhagyá a pataki várat. Baksa ellenben önmegadással mondá: »Látom, benne vagyunk; azért én se mondom tovább: ne! Lássunk tehát derekasan a dologhoz, noha még sok veszedelem következik utána.« Midőn már mindennek vége volt, érkezett meg délelőtti 11 óra tájban Semsey György, ki Kassán a királyi tisztekkel tudatta volt, hogy Rákóczy Patakra meghivta és azon utasitást kapta, hogy a fejedelmet, ha valami roszban töri a fejét, lebeszélje, és arról, a mit látott, jelentést tegyen. Az összeesküdtek nem tudták czélját, de azért nem biztak benne, és tőle és Dévényi Ferencztől, esküt csikartak ki, »hogy semmit abból, mit Patakon a haza, a nemzet és mindnyájuk megmaradására és a vérrel szerzett ősi szabadságnak megtartására határoznak, nem ellenez, abból annak, ki a haza javára a többi hazafiakkal egyet nem ért, semmit meg nem mond; igyekezni fog azokat, kiket a haza igaz fiainak ismer, magyar buzgalommal megnyerni, és a felvidék és dunáninneni vármegyék főemberei rendeletének mindvégig engedelmeskedni fog!«.

Rákóczy Stahremberget vasra verve, tiszteivel Regéczre küldte tisztességes fogságba, Petrikovich Mihály és 20 gyalognak őrizete alá, mig a közemberek Patakon maradtak. A megyéknek pedig még az nap megirá, »hogy a tokaji commendáns magános házba tétetett« (april 10) és reményét fejezé ki, hogy hozzá fognak csatlakozni. Az összeesküdtek ideiglenesen mig a május 12-re kitüzött eperjesi gyülés határozni fog — Rákóczyt és Bochkayt választván fővezéreknek, Rákóczy azonnal irt az egri basának, küldjön neki 200 lovast, hogy a török segély folytán annál nagyobb legyen tekintélye, és Chernel Györgygyel, Kazinczy Péterrel, Barkóczy Ferenczczel és még nehány más urral Szerencsre, táborba szállott: Bocskay pedig (april 10) felparancsolá az egész Hegyalját, nemest, nemtelent, birság, fej és jószágvesztés terhe alatt, Tokaj alá: mert a német őrség - meghallván a pataki dolgot - ellenséges állást fogott, és égéssel fenyegette a várost és az egész szomszédságot. Két nap mulva (april 12) már 5—6000 ember állott Tokaj alatt, mindenféle gyülevész nép, Zemplénből és a Hajduságból. A megyei hadat Balkó Pál, Ríkóczy embereit Apagyi Mihály vezérlé. Patakról ágyukat hoztak de mig azokat felálliták - mi sok időbe került Kubinyi László, Apáczay Tamás és mások, kik a sereghez csatlakoztak, igyekeztek a tokaji őrséget - legalább annak magyarjait — Rákóczy pártjára hajlitani. Emlegették, hogy 10,000 török jő Zrinyivel; hogy a 22 vármegyének — a felvidék és Dunáninnennek ereje maga is elegendő végezni Ausztriával: de Stahremberg utódja, Schöning Vilmos György őrnagy, hűségben tudta tartani katonáit, s válaszul keményen kitüzelt a városra, melynek templomát összelövette, az ostromlókra, kik egyelőre csak sánczokat hánytak és farkasszemet néztek a várbeliekkel.

Patakról Bochkay Kazinczy, Bánchy és mások Zemplén mező városába siettek, hol Zemplén vármegye april 12. a beszterczebányai követeknek meghallgatása végett gyűlést tartott. »Hála Istennek - mondák Bochkay, Bánchy, Kazinczy, Bornemissza, Bónis - egyetértettek velünk a dunáninneni megyék! már mióta rendeli a törvény, hogy a német hadaknak ki kell menni, és mégsem mennek ki! ki kell tehát őket erővel verni. Ha magyarok legyenek férfiak! Kiegyezkedünk a törökkel, szeretnők látni, ki fog bennünket ebben akadályozni? s azután a német ellen fordulva, vele megverekszünk, mert a német az ellenség«! és a gyülés viszhangozá szavaikat. A süket Rákóczy Ferencz - ki szintén követ volt Beszterczebányán — egyre kiáltozá: »fel kell kelni a németek ellen! én már kész vagyok a harczra!« Azonnal követeket küldtek Rákóczyhoz: Szentiványi Mihályt, Gyurikovics Györgyöt, Farkas Lászlót és Klobusiczky Pált, megköszönni »igaz magyarságát, és 100 frttal megbirságolák a leleszi prépost Vaskovich Istvánt, ki e követségben részt venni vonakodott. A felvidéki megyéket pedig felszóliták, hogy a beszterczebányai gyülés határozatához képest insurgáljanak, és küldjenek ők is követeket Rákóczyhoz!. A szomszéd Unghba Zemplén követei: Csicseri Ambrus és Stepán István vitték az üszköt és Forgách Miklósban, Baranyay Gáspárban buzgó pártolókra találtak. Voltak ugyan a megyegyülésen némelyek, kik nem értették, mit akar Zemplén »a sorakozással, csatlakozással« mondani? de Chernel Pál alispán, Dobay Gábor és Baranyay lezajongták az ellenzéket, Ruszkay István meg épen azt találta, hogy szavazni se kell, mert a pars potior már megegyezett és egyetért a zempléni levéllel. Maga gróf Eszterházy Mária, Pál nővére, Homonnay György özvegye, ki mint kiskoru gyermekeinek gyámja székelt az ungvári várban, sem állott ellent az áradatnak és fegyvereseit a megye által gyüjtött hadhoz küldé.

Abauj april 11. tartott gyülést a gönczi templomban, a melyen a Patakról jövő Hanyi, Hamvay követtársával jelentést tőn a beszterczebányai gyűlésről. A nemzet - mondá Hamvay - a felség oltalmában bizva, a Vág vizéig szorult, két hegyes tőr közé került: más valami módról kell tehát godoskodnia. Hanyi pedig, mintegy magyarázólag hozzá tevé jobb egyszerre meghódolni a töröknek, mint darabonként, hosszu küzdés után, kénytelenségből, kipusztitva és megtörve. Zrinyi már kicsinálta a dolgot, athnamet is kapott, hogy a török oltalmába veszi az országot, mint Erdélyt, bizonyos tiszteletdij fizetéseért. A gyülés nagyon várta Szuhayt és Chernelt. Szolgabirák, esküdtek kiki mentek, nem jönnek-e még e főemberek? Miattuk félbeszakadt a tanácskozás és csak akkor kezdődött ismét, midőn értesültek, hogy a két vezérférfi Patakról egyenesen haza, falujába ment. Abauj is irt Rákóczynak, védelmezze Tokaj városát a németek ellen; és követeket küldött üdvözletére: Nikházy alispánt, Chernelt, Szuhayt, Kátayt, Fáy Lászlót és Obuchofsky Lengyel Jánost. A gyülés már oszlóban volt, midőn némelyek kiáltozni kezdének: még van valami hátra és Nikházy, az elnöklő alispán, felkelt az asztal mellől, ho a táblabirákkal ült, és előre lépvén, a templomban levő nemesség felé harsány hangon mondá: » Hallják kegyelmetek! nagy fába vágtuk a fejszét, nagy dologba fogtunk! csak ugy kell emberkednünk, hogy markunkba ne szakadjon! a német az ellenség!«.

A gyűlésen ott volt Melczer Lajos Sárosmegyének követe, kérdést tenni Abaujhoz: állja-e a megye a kassai és beszterczebányai határozatokat? kell-e adni a németeknek élelmet és fuvart? mert egy század gyalogság, Stahremberg ezredbeli pótlék, Tokajra tartva, már Szepesben van, és Sárosvármegyéhez közeledik. Nikházi mellére ütve, hevesen felelt: »nem csak hogy nem kell uj németeket bebocsátani: hanem még a régieket, a bennlevőket is ki kellene verni az országból! menjenek a hová nekik tetszik, de ha nem mennek, lesz elég szegény legény, a ki prédára vágyik! a német az ellenség, ahhoz tartsa magát Sárosmegye!« és Melczer tele azzal, mit Zrinyiről, athnaméről, török szövetségről hallott, ment haza Sárosba küldőihez, kik immár vették Rákóczynak és Bocskaynak felkelésre hivó leveleit. Eperjesen is volt már akkor Rákóczynak egy embere: maga Semsey György, ki ott némely bécsi kereskedőknek pénzeit akarta lefoglalni, az ország javára: de azt a polgárok nem engedék, bár máskép Rákóczy mellett nyilatkoztak. Hajlamukat a felkelés iránt leginkább kimutatták akkor, midőn a Melczer által emlitett német csapatból mintegy 40 muskatélyos a város alá érkezett. A kisded csapat már Sóvárig haladt volt: de látván, hogy az ottani jobbágyság a földesurnak Soós Györgynek parancsára összeszalad, és nem hallván mást, mint felkelési hireket, visszafordult, és Eperjesre kért bebocsáttatást. A polgárok azt megtagadták, és csak a felső külváros végében »a czigányok mellett « engedtek a németeknek egy házban és csürben megszállást. Sokan a polgárok közül tartván, hogy a város alatt összekoczczanásra kerül a dolog: ráakarták venni a németeket, menjenek tovább vissza Szepesbe, Lublyóra, már lengyel földre: de a németek nem akartak, nem mertek tovább mozdulni, sigy történt, hogy Rákóczynak sárosvári huszárjai és felkelt nemesek cselédjeikkel, Fodor Miklós mint vezér, Melczer Lajos, Usz István, Szinnyey Ferencz, Gombos Imre és Trombitás István rá-rácsaptak a künn lézengő németekre és az eperjesieknek szeme láttára tisztestül összefogdosván őket, durva bántalmak közt Sárosba hurczolák, a honnan aztán őket Melczer Lajos diadalmasan Rákóczyhoz vitte. Ugyan e vitézek a postákat is kezdték üzőbe venni, elfogdosni, sőt volt eset, hogy az utasokat is megrabolták: mig Bánchy a szomszéd Zemplénben 30-40 fegyveres kiséretében, kocsin, melyen sárkány ékeskedett, körül járván, a homonnai, varannai és más harminczadokat elfoglalta, annak számára, »kit az ország gubernatorul fog választani«, Trombitás István, Nagy István és Tóth Tamással, Somodiban és Szomolnokon Csáky Ferencznek és Joanelli Andrásnak vagyonára rohant, mindent felforgatott, és mind a főkapitánynak, mind a kamaragrófnak borban, buzában, pénzben tetemes károkat okozott. E bánásmód sok habozó embert megrettentett és Rákóczy pártjára terelt; és széltében lehetett hallani: »megyünk a beste plundrás németjére nem kell nekünk többé német király! maradjon ott a beste lélek, német kurva fia! magyar királyra van szükségünk« ! csakhogy ki legyen az? senki sem tudta bizonyosan megmondani; ki Bochkayt, ki Appaffyt, ki pedig és ez volt a legnagyobb szám - Rákóczyt avagy Zrinyit emlegette.

Tornába Komjáthy Zsigmond ment egyenesen Patakról és a megyegyülésen fegyverre buzditott a németek ellen, »mi nagy hasznára fog válni a hazának« Gömör (april 20) Abaujhoz fordult: mi végre szednek katonákat? de Figedi Nagy András felvilágositá, hogy Zrinyi és Rákóczy a portával csekély évdij mellett szövetséget kötöttek: nem igaz azonban, mint sokan állitják, hogy már királyokká kineveztették magukat, ellenkezőleg mindketten megesküdtek, hogy, ha elvégzik az ország dolgát, azt fogják királynak elismerni a kit az ország választani fog. Borsodban a vámosi gyülésen, Szepessy magyarázta Bochkay levelét, és midőn némelyek azt nem akarták érteni, fenyegetőleg mondá: »kiki ugy szóljon és cselekedjék, hogy meg ne bánja.« Már is némelyik olyat beszélt, hogy »megéri vele, csak arról adhasson számot»! mire minden oppositio elnémult és a megye elhatározá, hogy fel kel Bochkay mellett. Rákóczy hatalma Tiszán innen gyorsan terjedt, mert a kik ellentállhattak volna, a magyar végbeli hadak, midőn őket zsolddal kecsegtette, nagyrészben még előbb mint a megyék, hozzá csatlakoztak. Az ónodi őrség, midőn Lóczy János Rákóczy nevében a vár alatt megjelent, Balogh Mihály alatt Semsey Sándor alkapitányt a főkapitány, Pethő betegen Sztropkón feküdt elfogta, a vár kulcsait Rákóczynak átadá és a néhány bennlevő német katonát bántódás nélkül Tokajba küldé. Diósgyőrt Szepessy Pál vette meg a borsodiakkal, ellentállás nélkül, biztatván az őrséget: »Jó vitézek! kik eddig rongyosak voltatok, zsoldot nem kaptatok, majd meglátjátok most: magam hozom el számotokra a pénzt Rákóczytól«!.

Szendrőn Gagyi Fulló Miklós, borsodmegyei szolgabiró gyűlésre hivta a várbeli nemeseket és katonákat, és Dorasovszky János, szendrei jegyzővel felolvasá Rákóczy felhivását, csatlakozzanak hozzá, ő két havi zsoldjukat ajándékképen kifizeti, hozzá tevén, hogy ha a fejedelem semmi roszat nem akar, hanem csak az ország javát: senkise ellenkezzék vele. A főkapitány gr Wesselényi László mit sem akart tudni Rákóczy leveléről: nem neki szól, semmi köze hozzá! és felemelvén hangját, inté a katonákat: »ne pártoljanak el ő felségétől«! »Ti rongyosok! kiáltá Fulló felugorva - nincs biztos fizetéstek, és Rákóczy két havi zsoldot ajándékoz nektek,« de mert a gróf előtt senki sem mert felszólalni, inditványozá, hogy menjenek ki a katonák, és tanakodjanak magánosan, egymást közt. A következés mutatta, hogy nem roszul számitott, mert a katonák kis vártatva visszajövén, kijelenték, hogy Rákóczyval egyetértenek az ország javára: a várat pedig annak tartják meg, ki majd az országot is birni fogja. Erre Wesselényi elveszté bátorságát. Félt, hogy megölik, vagy megkötözve Rákóczyhoz küldik - mivel Fulló nyiltan fenyegette, és cserben hagyván a várat, őrséget, Lengyelhonba menekült. A felső várban levő német kapitány Rudneby Péter János — közönséges néven Hans Péter, Fulló komája, ki nehány legjobb emberét, közöttük a szertárnokot és zászlótartót ép most veszté el, mert Kassa felé menet a Kanyapta mocsárnál Abaujban, Trombitás István és Pap Izrael, borsodi szolgabiró emberei által meglepettek, megraboltattak és foglyul Rákóczyhoz Szerencsre küldettek: összetett kezekkel nézte a történeteket, és semmiben sem ellenkezett, ámbár Rákóczy kevéssel utóbb a foglyokat, Fulló kérelmére, nehogy a gyarló vár, kivált szertárnok nélkül, veszélynek legyen kitéve, ismét Szendrőre visszabocsátá.

Még kevesebb erélyt, mint a bárgyú Wesselényi, tanusitott Csáky Ferencz. Ö nagyon gyülölte Rákóczyt, de pénz nélkül, katona nélkül, nem mert vele szembeszállni s legjobbnak látta a körülményekkel magalkudni és egyelőre odébb állni. April 16. éjjel elhagyá Sepesvárát, ámbár a nagy prépost, Bársony utána irt, hogy »adja Isten, utolsó romlására ne legyen ezen cselekedet«! és Lengyelhonba Sandecbe menekült, meghagyván kapitányának, hogy a várat, ha Rákóczy ostromolná, adja fel: Lublyóról pedig -utban megkérte Széchy Máriát, járjon érette közben Rákóczynál. Ö Bécsbe megy, bucsut veendő Leopoldtól: viszszajövén ahhoz fog csatlakozni, ki az országot birni fogja.

Szintoly gyorsan mint Tiszáninnen, terjedt a felkelés Tiszántúl, Szathmár és Szabolcs vármegyékben. A szathmári hivatalosok, Gyulaffy, Várady Jónás, Serédy Benedekcsak Stahremberg elfogatása után (april 11) érkeztek Patakra és azonnal ismét haza fordultak. Hazamenet Kende Gáborhoz csatlakoztak, ki a megyegyülésre ment Csegöldre 2), jelentést tenni beszterczebányai követségéről és velük jött Rákóczynak 200 lovasa, kiket Torma Mihály ecsedi várnagy küldött Matócson át, s a kik mindjárt utközben elfogták a császári postát.

A gyülésen (april 14) maga a főispán, Károlyi László, az osztrák háznak nagy hive, elnökölt. Alig végzé be jelentését Kende, midőn Gyulaffy és Várady felálltak, Rákóczy, Bochkay és Zemplén leveleit felmutatták és felhivták a megyét csatlakozzék a szövetséghez, melyet Zrinyi és Rákóczy, bizonyos pénz összeg lefizetése mellett, az ország megmaradására kötöttek: mert a király - kitől ez által még el nem szakadnak - nem képes őket megvédeni. Károlyi, ki már aggodalmasan ment a gyülésre, de azon szándékkal, hogy megteszi, a mit tehet: elnöki székéből, könnyes szemekkel mondá, hogy ilyesmibe nem egyezhetik. Azonban Rákóczy lovasai Sándorházy Ferencz alatt, a gyülés háza előtt álltak és Kende a főispánra támadt: »hogy a mit ma mondott, éltébe, vagyonába kerülhet, ha velük nem tart« ! »Meghalok, ha kell — válaszolt Károlyi — de királyomhoz hűtlen nem leszek!« és látván, hogy az árnak ellent nem állhat, letevé a főispáni méltóságot és távozott. Gyulaffy, Várady, Kende most megyeszerte felparancsolák a nemeseket és parasztokat: »Az ország akaratából, a 23 vármegye jobb részéről való végzéséből«! és felhivást intéztek Strassoldohoz, a szathmári német parancsnokhoz, adja át legfeljebb máj. 12-ig a várat, és szabadon elmehet. Gyulaffy nagyon bizott a magyar ügynek sikerében, sőt azt is mondá igaz, lakománál, hogy télen Bécsben lesznek: Serédy Benedek pedig örömében, »hogy a császár madara«, Stahremberg, magyar kézre került, erősité, hogy Zrinyi fejedelmi széket kapott és már is birja Styriát, Krajnát és Karinthiát. Gyulaffy Szabolcsba is irt, Jármy alispánnak: kergessék ki az országból »azt a béka nemzetet,« a németeket, s a hajduk csakugyan Rákóczy parancsára mustrára gyültek, a kállai alkapitány: Vér Mihály pedig magyarjaival Rákóczynak meghódolt, mig a várban levő Stahremberg ezredbeli német hadnagy nehány katonájával békében Tokajra távozott. (ápril. 19)

A szathmáriak gyülhelyéül Gyulaffy és Várady a Rozsályi várat tüzték ki, a hová Kende Gábor, Serédy Benedek, Mikolay Boldizsár, Uray Mihály, egy Dechy és sok más nemes és fegyveres jött a szomszéd vármegyékből. A sereg magvát Sándorházy 200 lovasa képezé. Ugyancsak Rákóczy emberei mentek Ecsedből Nagy Károly ellen zászlókkal, dobokkal Csináldy János, Eötvös Miklós, és Görgei András alatt. A városka lakói, uruknak, Károlyi Lászlónak parancsa ellen azonnal csatlakoztak az ecsediekhez, és Kováts György, károlyi hadnagy levéteté a harminczad házáról a királyi zászlót. Rákóczyék még az éjjel nagy dobszóval a várnak mentek. A benn levő csekély németség látva a készületet, hallva a hirt, hogy jó a török, megrémült, és megadá magát s a várba ecsedi gyalogok szálltak Csináldy János kapitánysága alatt. Torma Mihály, az egyik ecsedi kapitány, Csináldy és Eötvös azután, 300 lovassal a nagymajthényi sánczot vették meg, a melyben 1661-ben Montecuccoli táborozott és a falukat felparancsolván, és a parasztságot magukhoz vonván, Gyulaffyhoz csatlakoztak, miután, mint egyik társuk, Kalmár Miklós, ebédnél dicsekedve mondá üres dobbal megtudták venni Majthényi és Nagy-Károlyt.

Strassoldonak Szathmárban esze ágában sem volt megadni magát. Harczra készült, és szerencsésen leküzdötte ama nehézségeket, melyek magában a városban felmerültek. A rábizott erősség három részből állott.: a Szamos balpartján fekvő, vizzel körül folyt Szathmárivár és városból s a jobb parton fekvő Némethiből. Az őrséget a németek mellett magyarok is képezék, kik nem igen voltak hajlandók neki engedelmeskedni, parancsot a vár magyar kapitányától: a távollévő Csáky Istvántól várván, de Csákynak egy levele lecsillapitá őket. A polgárok elöljáróik által eleve hűséget esküdtek a császárnak (april 16) és szinte késznek nyilatkoztek a két várost és külvárost megvédeni, úgy hogy Strassoldo németjeivel csak a várra ügyeljen de csakhamar, még az éjjel, kijelenték a császári tiszteknek, hogy sem nem képesek, sem nem akarnak a magyarokkal szembeszállni, kik egy pár óra mulva meg fogják rohanni a várost, menjenek tehát csak be a várba. Strassoldo azonban ellenkező parancsot adott, és más nap kijövén, lefegyverezte a polgárságot, és a városok védelmét is a katonaságra bizta. Alezredese Vallis pedig a várbeli lovassággal és két század gyaloggal szerencsés kitörést tőn a magyarokra, kik már Batizig közeledtek: de egyes künnjáró császáriak pórul jártak. Nehány csepüszedő németet a mikolai parasztok körülvettek, és elfogtak; Strassoldo markotányosait, kik Nagybányára jöttek bort vásárolni, Uray Mihály meglepte, a magyar táborba vitte, a hol kocsijukat, lovukat, borukat zsákmányra bocsáták: Nagybánya város pedig Rákóczy hűségére esküdött.

E hirre Strassoldo 3. század dragonyost küldött ki Odling kapitány alatt Uraynak megfogására, megfenyitésére.

A németek nem találván honn Urayt Szinyérváralján, házát felprédálták, és a környéken annyit össze-vissza raboltak, hogy »fejük alig látszott ki marháik közül.« A magyarok azonban jókor hirt vőnek e kicsapásról Kökényesdy György által, ki II. Rákóczy György idejében szathmári alkapitány volt, a várat az őrség ellenére, a császáriak kezére játszá, s ezért pénzbeli jutalmat és arany láczot kapott, később a közelmult erdélyi zavarokban, mint hires nagy zsivány szerepelt, és most Gyulaffy parancsára, Lónyay Gábor és Serédy Benedek által mint általános gyülölt ember fogolykép a rozsályi táborba hozatott. Haragosa lévén Strassoldonak, utba igazitá a magyar vezéreket, kik Aranyos-Medgyesen hadi tanácsot tartván, elhatározák, hogy a visszatérő németeket megtámadják. A várnak háromnegyed részben birtokosa: Lónyay Anna, Kemény János erdélyi fejedelem özvegye és első házasságbeli fia, Wesselényi Pál tüzzel csatlakoztak a felkeléshez; a másik negyedes Lónyay Margit férje Csáky István, a szathmári magyar kapitány, kinek hanyagúl kezelt majorjáról támadt a Csáky szalmája-féle közmondás, mint vendég, és némileg fogoly tétlenül nézte az eseményeket, és csak tanácscsal szolgált Rákóczynak: »Vigyázzon Munkácsra! a fogoly madarakat helyben tartsa! Igyekezzék Nádasdyt és a dunamelléki nagyobb urakat megnyerni, és a hazában levő minden rendü papságot hivatalában megtartani!«

Gyulaffyék mintegy 1500 embert gyüjtöttek össze, köztük voltak Lónyay Anna, Wesselényi Pál, és Csáky István cselédjei, Rákóczy huszárjai, talpasok, felkelt parasztság és nemesség, Mikolay Boldizsár alispán, Beleznay András, Becsky György, Bige György, Balogh János, Breznay János, Sándorházy Ferencz, Samolyi Ferencz, Dechey János, Debreczenyi Ferencz, három Kende és három Ráthonyi.

Aranyos-Medgyestől nyugotra terjed a gombási erdő, melynek déli szélét, a Medgyestől Szathmár-felé folyó Szamos mossa. A Szamos mentében, hol közelebb hol távolabb a parttól van a szinyér-váralyai szathmári ut, melyen a hazatérő németeknek jönni kellett. A magyarok seregük egyik felét az erdőbe rejték, másik felét Medgyes mögött viszszatarták, és békén hagyták a németek elvonulni a vár alatt. A vár legmagasabb tornyáról azonban éber figyelemmel kisérék menésüket, és mihelyt az erdőben azon, Itató nevü helyre értek, hol az országút egészen a Szamosra dől, a vár fokáról három ágyülövés dördült el, jelül, hogy a lesben álló magyarok elől, a medgyesiek pedig hátulról, rohanjanak az összeszorult, gyanutlan németségre. A támadást Pinkóczy János kezdte meg, talpasokkal és a zsarolyáni gyalog nemességgel. Kezében karddal, tőrrel állott a halottak közt, és tüzelte embereit, ne gondoljanak zsákmányra, hanem öljék, verjék a németeket, mig egy is életben van közöttük: de a németek ellentálltak. Ekkor jött azonban hátulról Apagyi Sámuel az ecsediekkel, és ellentállásukat megtörte, őket a Szamos vizének szoritá. A mészárlásban ugy vágták a németeket mint a káposztát. Sokan a Szamosba vesztek, melynek vize megtelt holtestekkel, kalapokkal, rablott zsákmánynyal annyira, hogy Szathmáron a malom megállt forgásában. Százhusz német elveszett, köztük Dünewald corneta. Odling kapitány tizenötöd magával fogságra került: és csak nehánynak sikerült magát keresztül vágni, és hirmondónak bejutni a szathmári várba. (april 24) A győzelem után nagy vigalom volt Medgyesen. A fogoly legénységet, vasban, a táborba, a tiszteket pedig Torma Mihály felügyelete alatt Ecsedre vitték. Azután Gyulaffy közelebb szállott Szathmárhoz. Serege már mintegy hatezerre szaporodott. Kétezerötszáz lovasa közül 250-et Rákóczy, 200-at Szathmárvármegye, 100-at Szabolcs, ugyanannyit Bereg és Ugocsa, 150-et pedig Zemplén állitott ki: a maradék e megyék nemességéből kerülvén ki, mig a gyalogságot a parasztok és a hajduk szolgáltatták. A sereg egy része, Vasvári körül, a másik a Szamos balpartján, Csengernél táborozott, és a szathmári őrség és a megszállók közt gyakori összeütközések folytak, melyek egyikében Serédy Benedek alól a lovat kilőtték. A szathmári magyarok azonban nem örömest verekedtek véreikkel, ha lehetett, átszökdöstek, és némethi hadnagyuk Szerémy László, maga buzditá embereit az átpártolásra. De Strassoldo itt is éber volt, a palánk alá vonta a magyarokat, és ekkép megakadályozott minden további közlekedést a felkelőkhöz.

Ez alatt Rákóczynak helyzete nem volt oly kedvező, mint a gyors siker után várni lehetett volna. Az erdélyi és török segélynek reménye, mely leginkább biztatta párthiveit, ha nem is foszlott szét teljesen, de nagyon elhalványult. Mig a felvidéki közvélemény bizonyosnak tartá, hogy Apaffy a moldvai és havas-alföldi vajdákkal, és 60,000 emberrel kijő a magyarok segitségére: Ispán Erdélyben az ellenkezőt tapasztalta. Apaffy felhagyott a gondolattal, segitségére lenni a magyar felkelésnek, s e változást nem Kászonyi Márton, esztergami kanonok, és császári követ okozá, ki az év eleje óta Erdélyben volt, hogy igéretek és mézes szavakkal elvonja Apaffyt a magyar interessatusoktól: hanem a márczius vége felé hazatérő Rózsnyay Dávid, kandiai hireivel. Midőn Apaffy hallá, hogy Zrinyi a töröknél vesztét keresi, hogy Rákóczyt akarja Erdély fejedelmi székébe ültetni minden kedve elment Rákóczy hiveinek támogatásától. Barátságot fogadott Leopoldnak és Ispánnak, magába fojtván haragját a követ és küldői ellen mondá: »Én szelid ember vagyok! különben tudnám, mit kelljen cselekednem. Nem kivánok dicsőséget, és meg vagyok elégedve sorsommal, melyet szinte nem érdemeltem meg, hanem Isten kiváló jóságának köszönök! Szóval, segitséget nem adott, és az erdélyi sereg helyett Ispán maga csatlakozott a Szathmár alatt portyázó magyar sereghez. Még mielőtt az erdélyi rosz hireket vette volna Rákóczy, jött Szerencsre az egri basának válasza, mely a kért 200 lovasból álló segélyt megtagadta. Okos emberek, mint Barkóczy Ferencz, megdöbbentek és joggal kérdék: hogy várhatunk a töröktől nagyobb segélyt, ha ily csekélységet is megtagad? de Rákóczy az elutasító választ annak tulajdonitá, hogy magyar katonák Szent Jobb környékén nehány törököt megöltek, nehányat elfogtak, és Barkóczy Istvánt azonnal Tiszántulra küldte, hogy e foglyokat megkeritse, kiket azután mindössze tizenhármat - Török János és Kubinyi László kiséretében Egerbe küldött, azon kérelemmel, hogy a basa viszont Barkóczy Istvánnak némely fogoly emberét bocsássa szabadon. A két követ levelet is vitt Rákóczytól a basához, melyben más is volt, mint e szóbeli kérelem: de a basa nagy becsülettel fogadván a követeket, felelt: hogy előbb a budai basa beleegyezését kell kikérnie. (april 24)

A magyar felvidéknek központja Kassa sem volt még Rákóczy kezében. Kassán volt a felvidéki fegyvertár, és a szepesi kamara. Hármas falát királyi magyar őrség és polgárai őrzék. Mind egyik kapujának két kulcsa volt egyik a királyi főkapitány, a másik a város kezében, úgy hogy mindennap, midőn 100 királyi drabant és ugyanannyi polgár az őrhelyre ment, a vezénylő tiszt és a legifjabb tanácsos egyegy kulcsot vitt, és közösen nyiták, közösen zárák be a kapukat. Rákóczy, Nikházyt, Chernelt, az Eperjesről megtért Semseyt és a »hóbortos« Bónist küldé, hogy a városban bizonyos körmöczi pénzt lefoglaljanak, és a polgárságot felszólítsák csatlakozzanak Abaujmegyéhez a haza védelmére, és a nemesi szabadság fenntartására; ne bántsák Rákóczynak és hiveinek városbeli javait, és ne »gázoljanak a fejedelem becsületében, mert különben a falon kivül fekvő városi birtok fogja megkeserülni.« A circumspectus polgárok, a tanács csupa német és lutheranus - oly válaszra gondoltak, mely egyik felet se haragitson meg, és kereskedésüknek bajt ne okozzon. Feleletük, melyet a szepesi kamara beleegyezésével a követeknek adtak, volt (april 26): lefoglalni való pénz nincs Kassán. Sem Rákóczyt, sem hiveit nem fogják bántani, sem szóval, sem tettel, sem javaikban, sem becsületükben mint eddig sem bán tották, s a 13 vármegyével fognak tartani a haza javára, ugy a mint eddig is tartottak. A követek azonban nem voltak e válaszszal megelégedve, és a kassai szőlőket fenyegetve távoztak. A királyi emberek pedig, bár Csáky és Pethő távollétében, vezér nélkül »kihuzták az ágyukat, a kardot és harczra készültek.

A vallási és politikai viszály sem szünetelt Rákóczy környezetében. A fejedelem jól tudta, hogy a városokban és a lutheranusok közt még nagy pártja van Nádasdynak, és félt, hogy az országbiró a töröknél zavarni fogja Zrinyi ügyeit. Nagyobb és közvetlenebb galibát okoztak neki a reformatusok, kikben a vallási torzsalkodás most sem némult el. Midőn Barkóczy István Tiszántúl járt, hallania kellett Debreczenben, hogy az egész felkelés csak pápista practica, melyet nem a haza javára, hanem a protestánsok megrontására kezdett Rákóczy, kezdett Zrinyi Péter, ki szintén csak pápista, s e bizalmatlanságot nemcsak a köznép, hanem még Barkóczynak sógora, a reformatus Forgách Miklós is vallá, mondván, hogy sem Barkóczyban, sem Rákóczyban nem bizhatik. Rákóczy közvetlen környezetében sem hiányzott e szellem, és Kubinyi László nyiltan »kurva vallásnak« mondá a katholika vallást, állitván, hogy a pápa a barátoknak száz meg száz szabad személyt tart, különben vele élnének sodomai módon. Bochkayban a vallásos előitélethez a sértett nagyravágyás keserűsége is vegyült, látván, hogy Rákóczy játsza a főszerepet, bár a fractio, mely Ispánt Erdélybe küldte, még nem enyészett el, sőt éber figyelemmel kisérte Rákóczy lépteit. Midőn Rákóczy Barkóczy Istvánt vevé maga mellé: a protestánsok Bochkayhoz Szuhay Mátyást adák, nehogy a katholikusok tulsulyra vergődjenek, s az általános zavarban sem mulaszták el követelni Rákóczytól, hogy kergesse ki a jezsuitákat az országból és kezdje mindjárt a patakiakon. Azonban Rákóczy erre épenséggel nem volt hajlandó. A hol tehette, különös oltalmába vett minden papot, barátot, feketét és fehéret, jezsuitát és paulinust és folytonosan magánál tartá gyóntató papját, Millei István jezsuitát, szerzetének egy igen tevékeny és élelmes tagját, sok ke- · mény protestánsnak megbotránkozására, kik Szuhay Mátyással azt tarták, hogy pater Mülleren kivül minden jezsuitát ki kellene herélni.

A versenygés a katholikusok és protestánsok közt különösen kitünt, midőn a bányavárosokba kellett volna hadat küldeni a pénz végett, melyet Baloghy Gáspár igért megszerezni. Baloghy Gáspár régi jó barátjával, Szuhay Mátyással akkép egyezett meg, hogy Joanelli 80,000 aranyát és más bányavárosi pénzt csak az ő kezébe fogja juttatni, s azért Szuhay először Hanyi Pétert akarta 10-12 lovassal előre küldeni, azután maga 1500 lovassal utána menni, hogy a pénzt ne Rákóczynak, hanem a szövetségesek által választandó, jó módu és számadásra kötelezett pénztárnoknak adja át. Különösen féltette a pénzt Barkóczy Istvántól, kit nagy zsiványnak tartott: mig Rákóczy épen Barkóczyra akarta bizni a vállalatot, mert Szuhaynak vad beszédei: »hogy fogja majd ő ölni a papokat! kiherélni a jezsuitákat!« nagyon elkedvetleniték. Miután egyik fél sem volt hajlandó engedni, a kérdés eldöntését a tályai gyülésre hagyták, melyet april 20-ika táján, május 1-re hivtak össze. Midőn pedig szóba jött, hogy Szuhay és Chernel Kassát támadják meg, Szuhay vonakodott, mert esze mindig a bánya-városokon járt, hol a felkelők ügye uj és tevékeny szövetségest nyert Leszenyei Nagy Ferencz személyében.

Nagy ez időtájt Lipcsén tartózkodott. Sem ő sem a nádorné nem tudtak Rákóczyék terveiről többet, mint a mi ugy is köztudomású volt. Szepessy ezuttal jobban hallgatott, s a többi szövetségesek nagyon is ovakodtak Nagy Ferenczczel közleni czélzataikat. Rákóczy embere, Korláth Péter, ki Baloghyhoz járt a pénz dolgában, elment Nagy Ferencznek lipcsei háza mellett, de sohasem szólt be hozzá. Midőn azonban a felkelés kitört: Szepessy bizalommal fordult barátjához, kit urnőjével együtt szövetségesnek tartott, s a nádornétól zászlókat kért és kapott Bochkay számára a boldogult nádor fegyvertárából, Nagyot pedig értesitvén, hogy a fejedelem Barkóczy Istvánt 2000 lovassal és nehány törökkel a bánya-városokra akarja küldeni, felkéré, müködjék közre, hogy a dunáninneni megyék a 13 vármegyéhez csatlakozzannak.

Nagy Ferencz szokott tevékenységével fogott a dologhoz, oly párt érdekében, melynek győzelme bizonyosnak látszott. Ő ugyan Zichytől hallott valamit, hogy Zrinyi Péter alkudozik az udvarral, kegyelemért küldöz Bécsbe, de Szepessynek rendületlen bizalma még őt is képes volt megnyugtatni. » Felfogtunk leveleket mondá Szepessy Nagynak — melyeket Stahrembergnek irtak Bécsből, s ezekből tudjuk, hogy a császárnak nincsen elég katonája. Zrinyinek komoly, határozott nyilatkozatai után kételkedni sem lehet, hogy a törökkel a szövetség meg van kötve, a segély meg van igérve, Zrinyi attól többé el nem állhat,« szavak, melyekre Nagy Ferencz hinni kezdé, hogy Zichy őt az udvar érdekében csak félre akarja vezetni hazug hireivel. A dunáninneni megyékben sok volt az elégületlen, és számuk a beszterczebányai gyülés óta nem fogyott. A gyúpont azonban mégis Honth és a legfőbb ember Baloghy Gáspár volt, kinek már rég fájt foga a bozóki várra, mely közel a dunáninneni és felső megyék határához, alkalmas pontul szolgálhatott minden vállalatra. Még Rákóczy nem emelte fel a zászlót, midőn családi villongások őt a vár birtokába helyezék. A várat Dennai Fánchy János kiskoru fia Gáspár birta, anyjának, Perényi Judithnak gyámsága alatt, ki azonban a várat Szelepchényinek készült átengedni. Az árvának öreganyja: Bossányi Judith, Révay Dánielné ezt ellenzé, és Baloghy mint az ő megbizottja ráijesztvén özvegy Fánchy Jánosnéra, a várat Miklós testvérével elfoglalta, és a primás embereit, kik april 5. jöttek a várat átvenni, bezárt kapuval lövésekkel fogadta és elkergette. E biztos pontról azonnal megkezdé a toborzást, 5 frtot igérvén fejenként a katonáknak. Maga a megye, vagyis Gerhardék nyelvén a conventicularistak april 10-én, a mely nap Stahremberg elfogatott, tartott gyülést Korponán, Bartakovich János alispánnak elnöklete alatt, melyben Baloghy Gáspár, Bory György, Sembery Ferencz, Földváry Mihály, Duló Gergely, Duló György, Gedey Pál, Baloghy Miklóson kivül leginkább selmeczi csikmadiák, de szinte nem számosan, vettek részt.

Itt tárgyalták a gravameneket, a vármegyére 100 lovast, minden portára 4 frtot vetettek ki a török ellen, és követeket választtotak az eperjesi gyülésre. Midőn szavazásra került a sor, s az első voks a szentbenedeki praefectust Ebeczkyt és a primás embereit illette, ezek nem akartak szavazni, kijelentvén, hogy ily helytelen garázda szövetséghez nem járulnak; Szelényi János pedig, a primás képviselője, az esztergami káptalan és a főispán gr. Balassa Bálint nevében minden követség, katona szedés, adó kivetésnek ellen mondván, társaival a gyülést elhagyá. A gyülés azonban a tiltakozással nem gondolt, Földváryt kapitánynyá, Balogh Istvánt hadnagygyá választá, de azok sereg nélkül maradtak mert Gerhard Pálnak ellenkező rendeletei megakadályozák a felkelést, honn tarták a parasztságot.

Nagy Ferencz Baloghy sugallatára eleve azt irta Rákóczynak, hogy Barkóczyt ne küldje nekik, de később ellenkezőt gondolt. Ő a felkelés előkészitésére Beszterczebányára hivta Ebeczky János zólyomi alispánt, Beniczky Tamást, Leszenyei Nagy Mihályt, mind katholikusokat és Baloghy Gáspárt. Baloghy ugyan a kitüzött napra meg nem jelent, de eljött a többi és eljött Ebeczkyvel a zólyomi főispán is, gr. Eszterházy Miklós, s ez öten elhatározák, hogy legjobb lesz Barkóczy Istvánnak jönni, 3—4000 magyarral, és a körülményekhez képest 4-500, 1000, 1500, vagy legfeljebb 2000 törökkel, de csak azért, hogy a török látása a szomszéd örökös tartományokat megijeszsze, a magyarokat pedig felbátoritsa. A törökség szálljon Érsek-Ujvár mellé táborba, és ott várja be Barkóczyt, ki a magyarokkal ne menjen egyenesen a bányavárosokra, hanem tartson Fülek és a török határ mentében Nagy-Tapolcsányra, hol aztán a vármegyékkel egyesülvén, az osztrák örökös tartományokat szemmel tarthatja. A bányavárosokat Zólyom és Honth fogja elfoglalni, mig Trencsény és Thurócz a sziléziai szorosokat őrzendi. Barkóczy azonban induljon rögtön, pénzben nem lesz hiány: és ezzel a tervet Szkárosi Nagy János által elküldék Szepessynek, hogy mielőtt a szövetségeseknek bemutatná, küldje el Murányba, pater Czirákynak, Széchy Mária papjának és tanácsának elolvasás, végett. Baloghy Gáspár másnap jött, de még aláirhatta az üzenetet, melyben mindent örömest helybenhagyott, és sietett haza, hogy a bányavárosokban pénzt szerezzen. Alig volt azonban egy mérföldre Beszterczebányától, midőn Nagy Ferencz utánna küldött és visszahivatta, mert levelet kapott Zichytől, melyben ez irá, hogy Zrinyi Bécsbe érkezett, mi egyszerre végetvetett minden tervezgetésnek.

A felkelés hire még Zrinyi előtt érkezett Bécsbe, és midőn ő lábát a városba tette, az udvar már tudta, hogy Stahremberg tiszteivel Rákóczy által elfogatott. A felkelés alkalmatlan időben jött, s azért nagy volt a harag Stahrembergre, ki vendégeskedni ment egy magyar urhoz oly időben, midőn Strassoldo már régen négy lépésre se ment ki várából, annélkül, hogy el ne lett volna készülve támadásra. Lobkovitz haragját a szerencsétlen tokaji várnagy atyjával, az öreg Stahremberg Boldizsárral, ausztriai helytartóval, érezteté és az egész udvar előtt rárivallt: miért nem tanitá jobban fiát kötelességére! Kunyorálni, alkalmatlankodni előmeneteléért ugy-e tudott? mire az aggastyán csak könyekkel felelt. A külföldről ugyan egyelőre nem fenyegette vész Ausztriát. A budai basához már april elején megnyugtató üzenetek mentek, megnyugtató üzenetek jöttek, hogy a töröknek esze ágában sincs megtámadni Ausztriát; s hogy ne is legyen: a bécsi kormány megüzente a portának Zrinyi közeledését és békeajánlatait. Különben is a budai törökök épen nem voltak hajlandók fegyvert ragadni azon férfiuért, ki nekik becsapásaival ember és marhaelhajtással annyi kárt okozott, és sürgették a basát, ne türje meg Budán Zrinyinek átjáró kelő embereit. A velenczei követ Zorzi Marin nem győzött eléggé mentegetőzni a gyanusitás ellen, hogy a köztársaság segélyben részesité Zrinyit, és a franczia udvarnak is gondja volt kijelenteni, mennyire rosszalja Zrinyi vakmerő tetteit. De az udvar nagy részben készületlen volt. A sereg egy része Horvátországban a Muraközben volt, a honnan egy hónap előtt nem lehetett a felvidéken. A Sziléziából berendelt ezredek is még utban voltak, s igy a felkelők ellen, midőn Zrinyi Bécsbe jött, csak nehány lovas ezredet lehetett volna küldeni, kiknek létszáma egyre-másra nem haladta meg a 250 embert pénz pedig, mint rendesen, hiányzott. A felvidéki felkelés hirére tehát az udvar megujitá a kérelmet segélyért a mainzi érseknél, a szász és brandenburgi választó fejedelmeknél. Schönborn már korábban kifejezte készségét, és annyira elfordult régi barátjától, hogy Zrinyinek hozzá irt levelét Leopoldnak megküldte. A két protestáns fejedelem azonban nem akart casus foederist látni a belmozgalomban, és katonaság helyett csak jó tanácsokkal szolgált. A szász fejedelem mondá: fájdalmasan meg van lepve! nem hiheti, hogy Zrinyi lázadó! Igyekezzék a császár vele kibékülni és orvosolja a magyar nemzet bajait. A berlini követ Goës pedig azt hallá Schwerin minisztertől: ime a katholikusok csinálnak zavart! legyen tehát a császár igazságosabb és méltányosabb a protestansok iránt.

Az udvarnál két ember volt tevékeny: Montecuccoli és Lobkovitz. Az olasz nem mulasztá el ugyan ismét emlegetni, mily szükséges, hogy a császár mindig kellő számu hadsereget tartson készen: de tett is valamit. Felparancsolá Spankaut seregével Pozsonyba. Pénzt tudott teremteni a kamaraelnök, Sinzendorf gróftól, ki az állam pénzéből csak magának tudott gazdálkodni. Meginditá a toborzást, hogy minden gyalog és lovas ezred két századdal szaporittassék, és gondoskodott a tüzérségről és kellékeiről. Alapos remény volt, hogy május elejére már lesz kész sereg Magyarország ellen: addig is Lobkovitz amaz enyhébb eszközökhöz folyamodott, melyeknek már Zrinyivel szemben oly jó hasznát tapasztalá.

Midőn Zrinyi Frangepánnal Bécsbe ért, a ministerek közül nehányan mindjárt szigoru eljárásról, perről kezdtek beszélni, mert a vétek nagy; példát kell állitani, hogy a felségnek tekintélye ismét helyreállittassék. Lobkovitz ellenben mondá tárt karokkal kell fogadni azt, ki megbánt; nem kell elvaditani Rákóczyékat, nem kell őket az idegenek és hitetlenek karjába hajtani. Zrinyinek nagy befolyása van vejére, egész Magyarországra. Fel kell őt használni a zavaroknak lecsillapitására, és inditványát a felség is helyeslé. Egyelőre minden törvényes lépés a két főur ellen fölfüggesztetett és Lobkovitz utasitást vön, hogy Zrinyit az udvar czéljaira felhasználja.

Zrinyi, mihelyt Bécsbe jött, egy perczig sem volt kétségben az iránt, hogy fogoly. Öt el nem ámitá az udvarias bánásmód, melylyel találkozott, nem hogy látogatásokat fogadhatott. Egészen meg volt zavarodva, mit arcza, beszéde, magaviselete egyaránt elárultak. Panaszkodott, hogy fogoly, pedig önkéntes megjelenésével eléggé bebizonyitá hűségét és hiában mondák neki, hogy bizzék a császár kegyességében. Leoldá kardját és átadá Ugartenak, de ez nem fogadta el, mert a császár neki arra parancsot nem adott.

Zrinyi nem jót sejtett, midőn Lobkovitz herczeg kocsija lakása előtt megállt és őt a herczeghez vitte. Azt gondolta, hogy valami kemény vallatásra fogják; de kellemesen csalódott. A herczeg igen nyájasan fogadta, sajnálta szerencsetlenségét, és igérte támogatását, hogy abból kibontakozzék. Azonban, tevé hozzá szükséges, hogy a császár iránt való hűségét rendkivüli buzgalom által kimutassa, a császár kegyelmét kiérdemelje, szóval irjon Rákóczynak, álljon el felkelő terveitől, és viselje magát ugy mint hú és engedelmes alattvalóhoz illik. Zrinyi örömmel kapott az alkalmon, helyzetét jobbra forditani, mondván, hogy jobb tanácsot vejének nem adhat, minthogy kövesse az ő példáját. Ő kész irni, a mit és a mint a ministerek kivánják és csak arra kéri az Istent, adjon tollának erőt, hogy vejét kötelességére visszatérithesse. Irt is két levelet, egyet Rákóczynak, a másikat leányának, gyöngéd, szivélyes hangon. Leirá, mily szerencsétlenségbe dönték őt rosz tanácsok, és meg nem fontolt czélok. Ne bizzanak a hitetlen törökben, folyamodjanak a császárhoz, és békében fognak élni. Sorsa kezükben van, mutassák meg, hogy szeretik, és gyermekei.

Irt Barkóczy Istvánnak és levele teljesen visszatükrözte izgatott lelki állapotát: »Adná Isten hogy szóval mondhatnám ki kegyelmednek dolgainknak folyását, mivel irásom által nem magyarázhatom, a mit referálnom kellene. Talán az Isten ád módot valaha, hogy módot mutatván, fogunk beszélgethetni, s cselekedni azt, a mi hazánk javára leszen. Én azt vélem, hogy Istennek szent rendeléséből lett az én állapotom, legfőképen idejövetelem!« A török hamis hitével szükségében befonta; a hol csak halálát, javainak veszedelmét várta, Bécsben váratlanul »minden kegyelmet« talált, melyben annyival inkább megerősödik, ha a magyarok lecsillapodnak.« Mert hitemre, ha elmentek dolgotokban, nemcsak meg csökkentek, de örökre engemet is, magatokat is elvesztitek. Tudja kegyelmed meggondolni, hogy most a hadakozásnak nincs ideje, ha akarna is segiteni a török maga alkalmatlanságára, hitemre, nem cselekszik; addig, mig eljönne, a lengyel nyakatokba megyen, és ugy én is veszek, ti is vesztek országostul is veszünk. Lelkem édes Barkóczy uram! Istennek szent vére hullásáért, legyetek egy kis ideig csendességben, legyen kegyelmed rajta (noha magam is irtam) az méltóságos fiamnál, hogy azokat a német tisztviselőket ereszsze el, és hagyja az előbbeni statusban; irjon alázatos levelet ő felségének, hagyja magát kegyelmére, ihon drágább eszközöm nincs becsületemnél, bár veszitsem azt, hogy ha minden kedvetek szerint nem lészen. Lám nem sokat kell várni, azután is elővehetni ezen dolgot, ha satisfactiotok nem lészen. Még pedig jobb módjával; de hiszem Istent, nem csak satisfactionk, de a mit régen kivántunk, melyet az egész világ szegletein kerestünk és most feltaláljuk, ugy mint módot, mely által hazánkat fogjuk szabadithatni a pogány ebekből. Istenért kérem kegyelmedet ujonnan, tekintse magam mostani állapotát is, magatok dolgait is, ne rontassam én, azután magatok is! Lám magatok praefigaltatok tractára terminust, az már nem mesze van, ezzel a kis halasztással semmit nem mulattok el. Azután mind Isten előtt, mind világ előtt mentek lesztek, Isten is igaz ügyeteket segiteni fogja!« Rövidebben, de hasonló értelemben irt Leszenyei Nagy Ferencznek, és meghagyá neki, hogy Rákóczyhoz menjen. Mondja meg neki, ne higyjen a töröknek, ki nem szereti a Rákóczy házat, már csak II. Rákóczy György miatt sem. Megcsalná, mint megcsalta őt Zrinyit. »Hiában, a kigyó nem felejti farka vágását és nincs más czélja, mint boszúból Zrinyit itt, Rákóczyt amott megrontani. Bécsben elhatározták, bizonyosan tudja, hogy a törököt megtámadják: jobb tehát a törökkel hadakozni, mint szövetkezni, és ha már veszni kell, a keresztény hit mellett veszni, »ugyis mindig a török ellen volt szándékuk !« Mondja meg, hogy őt, Zrinyit, is ujra teremti a világra, és hiszi Istent, meg fogja azt tudni neki szolgálni. Ő szabad akaratból, kényszer nélkül ir; hitére becsületére fogadja, hogy minden kivánsága teljesedni fog. Ő lesz patronusa Bécsben, hatalmas pártfogói által; ha azonban a legközelebbi tractából csalárdság tetszenék ki, akkor tegyen Rákóczy, mi neki tetszik. (april 20)

Nagy Ferencz, ki nehány nap előtt még felkelési terveket forralt, mindjárt kész volt Szerencsre menni Rákóczyhoz, mint a béke apostola. Azonban egyidejüleg vele Bécsből a magyar kanczelláriából haragos mandatum kelt útra a felvidéki vármegyékhez, mely mindenkit a haza ellenségétől, Rákóczytól óvá intett. Senki se nyujtson neki segédkezet, senki se merjen május 12-re Eperjesre követeket küldeni: hanem seregeljenek, mint őseik, mint hű alattvalók, koronás királyuk zászlója alá. A ki Rákóczyt rögtön elhagyja, annak nem lesz semmi bántódása: de a ki mellette megmarad, mint hűtelen fog büntettetni. A király a beszterczebányai gyülés után, bár a követek választ sem várva oszlottak szét, országgyülést akart egybehivni, de atyai szándékát meghiusitá a felkelés. Minden bajért, Isten, világ és az utókor előtt a lázadók lesznek felelősek, és Istennek boszuló kezét nem fogják elkerülni. A hitszegés és lázadásnak szigoru birája már is a király kezébe adta a lázadásnak két legfőbb fejét Zrinyi Pétert és Tersaczky Ferenczet. »Nem kétkedünk – végzé a mandatum - hogy rövid időn a többi czinkosok is meg fognak aláztatni, mert Isten maga mondja, a régi és ujkor története egyaránt bizonyitja, hogy a kik a törvényes hatalom ellen feltámadnak, azok Isten ellen támadnak fel, a ki pedig legyőzhetetlen.« Egy másik rendelet egy héttel később (april 29) jelenté, hogy német hadsereg fog az országba jönni: gondoskodjanak tehát a megyék fuvarról és elszállásolásról; egy harmadik a magyar kamarának megparancsolá, hogy Zrinyinek, Frangepánnak, Rákóczynak és más rebellis hiveiknek jószágait kobozza el. (april 26)

Midőn Nagy Ferencz april 27-én Szerencsre ért, Rákóczy és tanácsosai megdöbbenve értesültek Zrinyi fogságáról, melyet eddig kósza hirnek tartottak. Magyarország állapota, mint ama napok egyik költője dallá, (april 28) kidülő fához látszott hasonlónak, melyen azelőtt madarak fészkeltek, most azonban gyökerei felfordulnak, galyait készülnek letördelni, levágni, tüzre hányni. Ők nem tudtak osztozni Zrinyi vérmes reményeiben, mielőtt tényeket nem láttak és Nagy Ferencztől tanácsot kértek, nem mint követ, hanem mint magyar embertől. »Én felelé Nagy - uniot kötnék a megyékkel. Együtt tartanám a sereget, és egy-két havi zsoldját kifizetném; azután követeket küldenék a felséghez, rendezze el commissióval az ügyet: időközben pedig könnyitenék Stahrembergen és fogoly társain.« Tanácsa tetszett, és Rákóczy azonnal kiadta a parancsot szünjék meg minden hadmüvelet Szathmár és Tokaj ellen, mely utóbbi várat csak nehány nap óta kezdték a magyarok hevesebben lönni, miután az ágyukat felállitották, és Kallóból tüzmestert kaptak, de nem valami nagy sikerrel. Megengedte, hogy Stahremberget neje gyermekeivel Regéczen meglátogassa, ki ott meggyőződhetett, hogy férjének fogsága tisztességes, a vas róla levétetett, és a várban szabadon járkálhat. A végleges határozás sorsa felett azonban a tályai gyülésre maradt, mert, mint Rákóczy Zrinyinek irá (april 29), Stahremberg nem az ő, hanem mások tetszéséből fogatott el. Különben a fejedelem örömét fejezé ki Zrinyi biztatásai felett, csakhogy mindannak »effectusat is szerette volna experiálni.« Nagy is tudósitá Zrinyit és Rottalt (april 29), elhallgatván azonban a felkelőknek adott tanácsot. Kiemelte Rákóczy hajlandóságát a kibékülésre, csak német hadat ne hozzanak az országba, és Strassoldo maradjon veszteg Szathmáron: mert ha felbőszitik a magyarokat, készek lesznek a legvégsőre. Végül pedig megemlité, hogy Rákóczy, kiről Bécsben már hiresztelték, hogy protestanssá lett, mily buzgón és lelkiismeretesen viselte gondját a katholicismusnak.

Tályára számosan gyültek (máj. 1), köztük Bochkay, Bánchy, Kazinczy Péter, Szuhay Mátyás, Szepessy Pál, Gyulaffi László, Bornemissza Mihály, Chernel György, Ispán Ferencz, Szemere László, Kende Gábor és a Barkóczyak. Ott volt, bár nem örömest, és inkább csak félelemből Nagyidai Székely András, és a fejedelem különös kivánságára, Baksa István, most nagy tekintély, mert jövendölése beteljesült, mig előbb mindenféle bántalomnak és fenyegetésnek volt kitéve. A közvélemény Zrinyi bukása óta sokat változott. Egy lutheranus ember Bécsből irá Zrinyiről: »nem olvastam, sem láttam oly embert, ki rövid idő alatt oly rettenetes dolgot cselekedjék elsőben megcsalja saját nemzetét, aztán királyát, aztán a törököt!« A sárosi követek, kik csak ugy választattak, hogy a törvények sérelme nélkül tartsanak a fejedelemmel, most már utban Tálya felé hazafordultak »a sörön hizott, nem magyar lelkü« gazok, mint a szenvedélyes Kubinyi László mondá.

A gyülésen Rákóczy előadá, hogy Zrinyi el van fogva, és most már nem többé harczról, hanem csak a megbékülésről lehet szó. Ekkor neki bátorodott és feltámadt az eddig néma ellenzék és Székely András szemtúl szemben megtámadá a fejedelmet. Visszaadá neki, hogy róla »mint procator lelkü kurvafiáról« szokott beszélni. »Akárhogy szépitsük a dolgot - mondá rebellisnak tartja azt, a mi történt, mind az udvar, mind más. Két három ember főzte ki ezeket, és mindnyájan megromlunk bele. Verje meg az Isten azt, ki oka ennek az állapotnak. Miért kellett Tokajt lőni? mért kellett Stahremberget elfogni?« »A németek adtak rá okot!« szakiták félbe, de Székely felelt: »A végházak, harminczadok, pósták, a hajduság nem voltak németek; miért kellett azokat elfoglalni?« és Rákóczyhoz fordulva: »Nagyságod prédáltatta el Szomolnokot! A zászlók alatt nagyságod patensét olvasták! Miért volt ez?« Rákóczy nem tudott mást felelni, mint hogy adjon számot az, ki cselekedte. Székely inditványozá, hogy a felséghez kell folyamodni kegyelemért. A gyülés mintha csak leforrázták volna, békére hajlott. Rákóczy és a főurak: Bochkay, Forgách Miklós, Wesselényi Pál, Keglevich Miklós, tornai főispán és Barkóczy István, kik jobban ismerték a helyzetet, hiában akarták még megtartani a fegyvert. A gyülés Baksa inditványát fogadta el, hogy leteszik a fegyvert és minden vármegye gyülést tartván, felir a felségnek, kijelenti tetteinek okát, és könyörög: tartsa meg őket a felség régi jogaikban, ők élni halni készek ő felségével! »Nem szánnálak levágni,« mondá Barkóczy István, Kisfaludy György, bereghi alispánnak, a béke-párt egyik emberének, és Szuhay Mátyás Baksához fordult: »Jó neked Baksa István! hogy dolgunk nem sikerült, mert különben nem vitted volna egészen haza fejedet!«

Rákóczy és társai reménylék, hogy Nádasdy, Szelepchényi, a kanczellár és Nagy Ferencz szavaiban bizva -Rottal kifogják csinálni Bécsben, hogy a mozgalomnak az országra nézve káros következményei nem lesznek, német sereg be nem jő. Rákóczy maga irt e végett Rottalnak és levelét a fogoly Kollonics által küldé Bécsbe. (május 1) Stahremberget azonban többi társaival még ki nem bocsátá, mig a Zrinyi által igért satisfactio meg nem lesz. Nagy Ferencz találós esze már kifőzte az egész tervet, mikép történjék meg a kibékités. Rottal jöjjön le Eperjesre vagy Lőcsére; társai legyenek: Eszterházy Pál, Forgách Ádám és Zichy István. Biztositá Rottalt (máj. 2), hogy a kedélyek most sokkal hajlandóbbak az egyezkedésre, mint voltak az előtt egy évvel Eperjesen. Hizelegve buzditá a grófot, tartsa meg a hazát a királynak, a királyt a hazának. Nélküle nincs kibékülés. »Ha valaha, ugy most tehet megbecsülhetetlen szolgálatot urának, a hazának, a kereszténységnek és szerezhet magának örökön való hirnevet.« Baksa is irt Rottalnak »jöjjön e földre, nem fegyverrel, hanem pálma ággal!« és a könyörgőkhöz Kende Gábor is csatlakozott. A tevékeny forradalmár a tályai gyülésen keményen tagadta, hogy magyarok a felségtől el akartak volna pártolni. Czéljuk nem volt más, mint biztositani magukat a török ellen. A harminczadok megrablásáról, a gombási mészárlásról adjon számot Rákóczy Ferencz. Rottalnak egy kissé máskép irt, de szinte a béke érdekében. Az Istenre kérte, találjon fel módot, hogy a nemzet szabadságában megtartassék. A magyarokat a német katonaságnak zsarolása kényszerité fegyverre. A gombási utközet is csak ugy történt, hogy a magyarok véletlenül találkoztak németekkel, kik nemes ember házát prédálták, verték fel, nemes embert házában megöltek, falut égettek, és zsákmánynyal terhesen hazamenőben voltak. Ez jutalma a nemzetnek, mely oly sokáig, saját romlásával, védbástyája volt a kereszténységnek a török ellen? »Ha valaha kivánt ennek az utolsó romláshoz közelitett hazának kegyelmes urunk ő felsége előtt segiteni: itt az ideje. . . Én kegyelmedet assecuralom - végzé be - mint kezesünket, hogy mi is eszünkbe vévén ő felsége atyai kegyelmességét, igaz szolgáló hivei leszünk, és elhitetjük, ő felségével, hogy nem volt s nincs ő felsége ellen való intentiónk. (máj. 2)« Rottalnak tekintélye Nagy Ferenczre is némi fényt vetett, és sokan kérték pártfogását, midőn máj. 2. Tályáról haza indult. Maga Rákóczy is már hajlandó volt közbenjárását igénybevenni, de végre mégis győzött régi bizalmatlansága Nagy Ferencz ellen. Ő sem irásbeli, sem szóbeli üzenetet nem adott Nagynak, azzal mentvén magát, hogy Mokchay András, egri nagyprépost és korbáviai püspök igérkezett Patakra és leveleket hoz neki Nádasdytól és Szelepchényitől; mig azokat meg nem kapta, semmikép sem nyilatkozhatik.

Rákóczynak mintegy 2000 embere volt Tálya körül, de bátorságát és bizalmát ügyéhez elveszté. Elhatározá, hogy nem ártja többé magát a dologba, »félhető szerencsétlenség miatt« s a nélkül, hogy sokat szólna, elment anyjához, ki Munkács sziklafalai mögött keresett menedédéket a forradalom elől. Báthory Zsófia kétségbeesetten látta volt fia tetteit. Nem kimélt vala sem fenyegetést, sem rábeszélést, hogy őt, kit könnyelmünek, de nem rosznak tartott, a felkelés elől elvonja, de a fiu kerülve kerülte anyját, mig ügyei jól folytak, és csak most a balsorsban merészkedett előtte megjelenni. Báthory Zsófia az aggódó anya szerelmével és szemrehányásaival fogadta az elveszett fiut. »Te rosz fiu - mondá neki, egykoru feljegyzés szerint, szövetséget kötöttél az eretnekekkel, fegyvert fogtál oktalan ipad tanácsára királyod ellen, és búval, bánattal töltéd el napjaimat. De ipad megkapta jutalmát! Ellened és bolond hiveid ellen is már jő a császár serege. Örvénybe rohantál, de még bizom a császár kegyelmében, csakhogy most már vége a háborunak és ne gondolj annak további folytatására. Váramban vagy, hol én parancsolok és neked, ha akarsz, ha nem, engedelmeskedned kell!« és Rákóczy az erélyes asszonynak nyomása alatt azonnal szabadon bocsátá és nagy pompával, ajándékokkal, saját kocsiján Tokajba hazaküldé Stahremberget; Szathmár alatt levő embereit visszahivta. A postákat, harminczadokat, az elfoglalt várakat, Kállót, Onodot a császár birtokába visszabocsátá, és az udvar megengesztelésére, Mokchay Andrást, a korbaviai püspököt Bécsbe küldé, megirván, hogy seregét csak azért nem bocsátá el, hogy a császár rendelkezésére készen álljon. Szabadon bocsátá Stahremberget, ámbár lett volna oka őt fogva tartani; és igyekezett jóvá tenni mindazan roszat, melyet okozott. (Május 12. körül).

Rákóczy Mokchay számára egy utasitást szerkesztett, melyben igyekezett tettét lehetőleg mentegetni. Azt nem tagadhatá, hogy »ipja iránt való szeretből« annak felhivására fegyvert ragadott, de mondá — ez által még nem vétett a király és az ország törvényei ellen.

Ha valami helytelen történt, annak okai a német katonák, kiknek — a felség szava és az ország törvényei szerint - már rég ki kellett volna menni az országból. Azonban ők még mindig az országban vannak, jószágain garázdálkodtak, Tokajt fenyegették. Stahremberget — ki esetleg jött hozzá - kénytelen volt elfogni, hogy a németek ne merjék Tokajt felgyujtani. A magyar törvény szerint ő nem volna köteles idegen őrséget tűrni váraiban, de azért mégis, mihelyt atyja-ura Zrinyi megkereste, a király parancsát vette, a fegyvert letette, kárát feledte, Stahremberget szabadon bocsátá és seregét, melyet a kicsapó, duló tokaji és szathmári németek megfékezésére gyűjtött, nevezett várak alól visszavonta; szóval mindent a régi karba visszahelyezett. Vegye tehát vissza a császár őt és társait, az interessatusokat, kegyelmébe. Ő esküvel kész kötelezni magát, hogy ha valaki még daczolni merne, azt ő maga fogja megtámadni, De a németeket mig az országban vannak tartsák jobban féken. Végre kérte a püspököt, emlékeztesse az urakat Lobkovitz, Rottalt, a locumtenenteseket és a kanczellárt » hogy nincs több egy magyar hazánál, melynek hátramaradott részecskéjére is száját tátván a pogány« neki és szövetségeseinek oly állapotban kell lenniök, hogy ha kell, e természet szerint való ellenség ellen ő felsége hadait támogathassák, és az ne huzhasson hasznot a belvillongásokból. Báthory Zsófia más szinben látta a közelmult eseményeit. Neki csunya rebellio volt mindaz, mi egy hónap óta történt, a melyért Zrinyi halált, a nádorasszony pedig korbácsot érdemelne. Ő kivánta, hogy német sereg jöjjön az országba, a katholikus vallás és a jezsuiták oltalmára mert a rebellisek most csak félelemből öltenek jámbor arczot, és kész volt segédkezet nyujtani az idegen hadaknak e gonoszoknak megfenyitésére. Fia megmentésére azonban mindent megtett. Mokchayt bőven ellátta a leghatalmasabb argumentumokkal, ajándékokkal: Rákóczyt pedig magánál tartá az erős Munkácson, hogy se régi társaival ne érintkezhessék, se pedig a németek részéről valami baj ne érhesse.

Mihelyt Rákóczy lelépett a cselekvés teréről: a felkelés is véget ért. A Szathmár körül tanyázott hadak fegyverben akartak maradni, a »török miatt,« és csak fegyverszünetet kértek Strassoldotól: de midőn ez azt megtagadta, fenyegetőzve szétoszlásukat követelte, hazaszéledtek, és nem hallgattak a porcsalmai predikátor szavára: »ne bizzanak a császárban, mert nincs hite az ebnek! Csak tegyék le a fegyvert, majd meg fogják látni, hogy mi lesz.« Midőn Strassoldo vérszemet kapva, május 12-én éjjel nehány ágyuval kiindult, hogy a felkelőket szétkergesse, még csak nehány elkésett gyalogon tölthette boszúját. Csáky Ferencz is april végnapjaiban visszatért a magyar földre, és miután — saját szavai szerint — Bársony által disponálta Szepest és Sárost, és egy kiáltványban a megyéket és végbeli hadakat felkelésre, a közelgő császári sereghez való csatlakozásra hivta, (máj. 5) Kassára ment, hogy a hanyag vagy hűtelen tiszteket megfenyitse. Vetélytársa Pethő ez alatt végigjárta, s a régi karba helyezte a végeket: Szendrőt, Ónodot, Diósgyőrt. Május 13-án Tokajon is megfordult s aztán átment Kállóba, a Hajduságba, mig Strassoldo Rozsályt, Bélteket és Károlyt vette vissza minden ellentállás nélkül. Május 20. után már minden csendes volt Tiszántúl is. A legszenvedélyesebb hazafiak is meghúzták magukat, s az elmult zavarokra még csak Rákóczynak szétoszlott talpa sai - szabad legények - emlékeztettek, kik Zemplénben és Abaujban dulással, fosztogatással, öldökléssel rémitgettek jobbágyot, földesurat egyaránt.

Időközben a felség aprilisi mandatuma megjárta a megyéket, és azok, a tályai határozat értelmében, rendre felírtak, és egymásután Bécsbe küldék »cursoraikat« a királyhoz, kérve-kérvén a locumtenenseket, Rottalt, Pálffy Tamást, támogassák feliratukat. Abauj, mely már aprilban kevés hajlamot mutatott felülni Rákóczy mellett a felség ellen, most »mint Pontius Pilátus, elállván a fejedelem mellől«maj. 6-án Gönczről kérte a felséget, Szelepchényit: ne higyje el a roszat, a mit a megyéről mondanak. Koholmány az, mint minden, a mit 8 év óta mondogatnak. A megye sohasem tractált a törökkel. Fegyverhez sem nyult, bár nyomta török és végbeli egyaránt. A zavarnak okai a németek, kik a végekben alig hagyván hátra 3—4 vén muskatélyost, minden hadi szerrel Tokajban és Szathmárban összepontosultak, és midőn már mindennel ellátták magukat, azon ürügy alatt, hogy ostromra kell készülniök, tűzzel-vassal ellenségnek declarálták magukat. Ne küldjön be a felség romlásunkra német hadat. »Isten és a római szent birodalom előtt irák Szelepchényinek nagy számadással fog állni az, ki a fejedelemnek szivét hiveinek fogyasztására inditja«.

Sáros (máj. 7. Eperjesről) igazolván beszterczebányai eljárását, vádolá a német katonákat, kiknek kicsapongásairól a szomszéd megyék adhatnak felvilágositást. Rebellióról mitsem tud a megye. Ne küldjön a felség koronázási hitlevele és az ország törvényei ellen német hadakat az országba. Egyebekben a felség kegyelmébe ajánlá magát, mit Szepesvármegye (máj. 8) és Lőcse város is tőn. Torna rendei erősiték, hogy kebelükben »nincs rebellio, vagy defectio!« »Vakok és siketek az ő felsége ellen praetendált rebellioban«. Borsod (május 14) Szendrőn mindent a németekre fogott. A németek tűzzel-vassal fenyegették a tokaji magyarokat, és Stahremberget nem ellenséges szivből, hanem csak azért fogták el, hogy a németek Tokajt fel ne gyujtsák. Hasonló történt Szathmárban. A magyarok csak azt tevék, mire a természeti jog mindenkit feljogosit. Védték magukat, de a védelemben is nagy mérsékletet tanusitottak. Ők hivei a felségnek, világositsa fel Szelepchényi a királyt a dolgok valódi állásáról, ne küldjenek több németet, sőt büntessék meg a szathmáriakat és parancsoljanak rájuk, hogy békén maradjanak, a mig az országban vannak. Szathmár, mely az april 22-iki »menydörgéshez hasonlitott mandatumot könyes szemekkel vette« Egriből (máj. 8) és Ajakról (május 15), midőn még Szathmárnál fegyveres had állott, kiemelte, hogy a németek 10-11 év óta ellenségkép viselik magukat, mégis a magyarokat vádolják; ne küldjenek be tehát több német katonát az országba. Szóról szóra igy irt még Beregh (Kigyósról máj. 14). Ungh, a darmai gyülésen máj. 12. szintén csak a borsodi és szathmári feliratot ismételte . Unghban Forgách Miklós megkisérlé megtartani a fegyvert, addig mig látni fogják, a többi megye mit csinál? de Rátky Zsigmond nyilvánosan ellent mondott neki és kijelenté: ha még egy álló óráig beszél is a sereg megtartása mellett, még sem egyeznek bele, rá segédkezet még sem nyujtanak s azt egyáltalában semmi esetre sem fogják tenni. Hej — mondá Forgách 4-5 nap előtt nem merte volna kegyelmed ezt mondani! »Nem ám - volt a válasz - mert akkor nagysád kardját forgatta fejünk felett, és félelemmel elnémitott: de most lelkiismeretünk szerint nyilatkozunk« — párbeszéd, mely számosaknak helyzetét festé a felvidéken.

Végre Zemplén is felirt, hogy minden rendén van, nem kell német hadat küldeni az országba.

Bécsben a magyarok békés nyilatkozatai nem találtak hitelre, s legfeljebb az udvariak és katonák megvetését növelék a meghunyászkodók iránt. A kigyó — mondák nem harap, mert elvesztette fogát, nem pedig azért, mert mérge nincsen. Zrinyi, Széchy Mária, Nádasdy, Csáky István, Pethő Zsigmond, Homonnayné, mind mind rebellisek - irá Báthory Zsófia - és Montecuccoli leveléről mondá, hogy aranyba kellene foglalni. Montecuccoli volt a császár tanácsosai közt az, ki leginkább tanácsolt szigorú és határozott fellépést. Az nem lehet, hogy a mélyen megsértett császári tekintély, a leölt németeknek ártatlan vére boszulatlan maradjon! Itt az idő mondák az udvarnál melyet Isten adott, melyet fel kell használni, hogy a lappangó baj egyszer gyökeresen megorvosoltassék, Magyarország egyszer minden korra ránczba szedessék, az ottani mindenféle izgágának egy csapással végevettessék. Most lehet a király törvényes uralmát a felvidéken is megállapitani, a városokba, várakba, Eperjes, Bártfa, Ecsed, Patak, Murány és főleg Kassába német őrséget rakni, a császári sereg tetemes részének tartását az országnak még szűz vállaira háritani. Ausztria most már oly erősnek érzé magát, hogy nem szorult többé a külföldre. Megköszönte a mainzi érseknek és a szász választónak az időközben megigért segélyt és Berlinben felhagyott a további kérésekkel. A két hatalom, mely eddig a magyar függetlenségnek pártját fogta, e perczben hütelenné lett szerepéhez. Kászonyi szerencsésen elkerülte a válogatott kinzásokat, melyekkel a szathmári felkelők fenyegették, ha elfogják. Álruhában, Máramaroson és Lengyelországon át elhozta Bécsbe Apaffy levelét, mely a békét Erdélylyel biztositá. Törökországból is (május közepén) ama biztos hir jött, hogy a szultán nem bánja, akármit is is csinál a császár rebelliseivel, s a kajmakam örömét fejezte ki, »hogy Zrinyi meg van alázva, Rákóczy le van verve! Nem hiába, apja fia Rákóczy, lázadó a császár ellen, mint lázadó volt apja a fényes porta ellen. Most már reményli, hogy béke lesz a határokon, mert elteszik a nyughatatlan, zavargó embereket. A kanizsai basa letétetett. Remény volt, hogy a boszniai és egri basákat hasonló sors fogja érni, mert biztatásaikkal szitották a magyar elégületlenséget. Szóval minden körülmény kedvezett az eszmének, melyet Leopold mindjárt Zrinyinek meghódolása után felkapott hogy máskép rendezzék el Magyarországot. A császár azonban elhatározását egy kissé felfüggeszté, mert május 12. Mária-Zellbe ment »imádkozni Magyarország boldogsága és megmaradásaért.« Visszajövet Annabergben aláirta a megyéknek szóló szigoru és rövid választ. Joga és kötelessége az országot és alattvalóit a zavargók ellen megvédeni, s azért nem fogja türni, hogy Magyarország, a kereszténység védbástyája, békétlen emberek által megrontassék. Minthogy azonban igazság szerint különbséget kell tenni jók és roszak közt, ezeknek különválasztására, és a haza oltalmára sereget küld a felvidékre. A vezéreknek meg fogja parancsolni, hogy senkinek a hű alattvalók közül panaszra okot ne adjanak: de a hazafiak is tartsák kötelességüknek, hogy a sereget minden szükségessel ellássák, a miért annak idejében kárpótlást fognak kapni.

Rákóczy dolga is roszul állott. Mokchay utjában Bécsben, nem sok vigasztalót látott. Tótujhelyen találkozott a trencsényi fürdőbe készülő kanczellárral, ki azonban oly kevéssé biztatta, mint Szelepchényi Nagyszombathban. Mindenütt csak panaszt hallott, haragot látott Rákóczyra, sőt még az öreg fejedelemasszonyra is, ugy hogy Szelepchényi tanácsára egymaga nem is mert felmenni Bécsbe, hanem megvárta Pozsonyban, mig Szelepchényivel mehetett. Pozsonyban látta a német katonákat, kik a Muraközből jövet a felvidékre tartottak, zsákmánynyal megrakodva, Zrinyi Péter paripáin, szekeres lovain, hintóin, és megfontolván a csáktornyai pusztulást, méltó aggodalommal felkiáltott: »ha Isten nem segit s kegyelmes urunk gratiája hozzánk nem járul, most leszen utolsó veszedelmünk !«

Rákóczynak és a nemzetnek sorsa, ugy látszott össze volt forrva. A német sereg őt és az országot, a nemzet szabadságát, jóllétét, vagyonát egyaránt fenyegette. Széchényi György kisérletet tőn Montecuccolinál, Rákóczy, Zrinyi és az ország mellett szót emelni. »Én Rákóczyt — irá (maj. 20) az olasznak nem védem, nem vádolom. Azt sem támadom meg, a ki őt megakarja büntetni. Ferencz - ha vétkezett mint Péter - bánja is meg tettét mint Péter! mindazonáltal, ha őszinte bánatot tanusit, el kell simítani az ügyet a következmények miatt, melyek abból származhatnának. Az a két szegény ember, egyik a harangozó, másik a mester, az átkozott eretnekek zsinagogájában meg lett csalva általuk s ime, az egyik nem tudott harangozni, a másik nem tudott kántorkodni, mert egyiknek se volt soha se feje a rebelliora! azokat kell megbüntetni, kik őket elcsábiták és mindjárt panaszt tett a kőszeghi lutheránusok ellen, kik lebeszélék Zrinyit, ne menjen Bécsbe, hanem Rákóczyhoz. Felhozott azon felül még okokat, melyeken Rákóczy maga nem igen épült volna. Fiatal ember még és nagyon együgyü. Megtérése nagy hasznot hajtott a katholika vallásnak. Vagyona ugy is nem sokára, magszakadás folytán, a császárra fog háramlani. Félő, hogy ha e zavarnak hamar vége nem lesz, még a török is beleavatkozik, hogy halászszon a zavarosban, a tűz tovább kiterjed s a többi országokra is elharapózik. Azt sem kell feledni, mily siralmas helyzetben van nemzetünk és nem kell, ha lehet, a kétségbeesésbe dönteni. A felség mindig kegyelmes volt. A tűz a tulfélen gyorsan kialudt, oltassék ki hát itt is mielőtt még nem késő, s nagyon meg kell fontolni, vajon menjen-e a német sereg Felső-Magyarhonra ?

Szelepchényi szigoruabban itélt a felkelésről, de azért mégis Rákóczy mellett dolgozott. Szörnyű vétek az az isteni és emberi felség ellen mondá Montecuccolinak ---roszabb, mint a cseheknek, Bethlen Gábornak, a portugalloknak lázadásai, mert mindazok legalább az oknak valami árnyékával birtak a rebelliora, de ezek a magyaroknak még az se volt. Amazok keresztény népekhez fordultak segélyért: Rákóczyék a török oltalmába akarták adni magukat. Most van a legszebb alkalom, rendbeszedni az országot, s örökre biztositani. Erdély és Törökország ellen: a sereg már utban van, nem illenék azt visszahivni. A lázadók ugyan kegyelmet kérnek: mi biztosit azonban, hogy csakugyan megbánták tettüket? Rákóczy felajánlja hadait, felakarja adni bűntársait: ám tegye, bizonyítsa be tettel megtérését. Mindazonáltal - tevé hozzá - arte et marte, fegyverrel és politikával kell eljárni. A sereg, ha benyomul, megszállja a főbb városokat és várakat, tartson fegyelmet: a politika pedig parancsolja, hogy jó szót kell adni, kegyelmet kell igérni a bűnösöknek, ha őszintén megbánják tettüket és őrséget fogadnak be! A kegyelmet még inkább kiemelte, midőn junius elején Laxenburgban Leopoldnak beszélt a magyar ügyekről. Tűzzel és erélylyel szólott és már a német hadseregnek leküldését is kezdé ellenezni.« A sereg mondá sokkal csekélyebb számu, semhogy ily veszélyes nehéz vállalatot becsülettel dülőre vihetne. A népes szabad királyi városok bizonyosan nem fognak német őrséget befogadni; a magyarok váraikba fogják venni magukat, s itt a természeti fekvés védelme alatt nehéz lesz a kétségbeesést legyőzni. Vagy adjon a felség kegyelmet, hagyjon békességben mindenkit: vagy küldjön, nehány csekély létszámu ezred helyett oly sereget, mely puszta megjelenésével már rémületet költsön« ! Azonban szavai elhangzottak. »Csak azért beszél igy - lehetett hallani válaszkép mert megakarja kimélni jószágait a hadsereggel járó terhektől.« »Meg van vesztegetve Rákóczy által; dús jutalmat fog kapni, ha kegyelmét kieszközli, a sereg leküldését meggátolja« — mondák mások. Azt sem mulaszták el felemliteni, hogy mint Magyarország primása és helytartója, köteles a nemzet kivánsága mellett kardoskodni és fenntartani jogait ugy, mint megoltalmazni bajoktól és csapásoktól. A megyék követei sem mentek többre Lobkovitznál. Mig Mokchay, most Szelepchényi oltalma alatt, az udvarban forgott, ministertől ministerhez járt, igérte, hogy Rákóczy megnyitja várait a császári seregnek, csak adjon a császár kegyelem levelet a multra nézve, s egyuttal itt-ott érinté, hogy ura, ha kegyelmet nem kap és kétségbe esik, tekintélyes sereg élén, nem fog bizony amugy könnyen térdet fejet hajtani, vagyonát, becsületét, életét prédára bocsátani: a követek minden bűnt egynehány emberre, főképen Rákóczyra, toltak, kinek lázadását nem lehet mindnyájuknak vétkül felróni. A megyék készek a császári sereg mellé felkelni: de lehetséges, hogy a német sereg jövetele felizgatja a népet, roszabbra forditja a helyzetet. Lobkovitz, nem minden gúny nélkül, csillapitá.aggadalmaikat. A felség nem akar mást, mint őket oltalmazni a török ellen. Sokszor panaszkodtak, hogy védelem nélkül ki vannak téve a török dulásoknak; most, midőn kivánságuk teljesül, védelmükről gondoskodva lesz, nem tudja, mi miatt panaszkodnak? Katonaság nélkül nem biztosak a várak és nem lehet az országot védelmezni. Emlékezzenek rá, ha majd bővebb tapasztalásokat tettek, megfogják köszönni a felségnek gondoskodását! A követek elpirultak. Nem tudtak, vagy nem akartak szólni, mert ugy is látták, hogy hiába van, és beérték azzal, hogy tudtul adák küldőiknek a hirt, és junius közepe táján haza mentek, annélkül, hogy a császár akaratjára nézve valami bizonyost megtudtak volna.

Zrinyiékre nézve is hatással volt a fordulat. A bán nagyon bizott levelei sikerében. Meg volt győződve, hogy Rákóczy és leánya mindent meg fognak tenni érte. Reménysége részben teljesült is, de a siker rá nézve nem termette meg az óhajtott gyümölcsöket. Tapasztalni kezdé Frangepánnal hogy a kormány szigorubban kezd bánni velük. Már májusban más látogatót nem bocsátottak hozzá, mint fiát, és azon kósza hirre, hogy Frangepán szökni készül, őröket állitottak kivont karddal szobáik elé. Most már igazán foglyok voltak, mire Frangepán hevesen kitört. Ő nem jő Bécsbe, mondá, ha bűnösnek érezte volna magát, s áz okok, melyek őt felhozták, most is parancsolják még, hogy a felségnek mindenben engedelmeskedjék. Mindketten letevék kardjukat, hogy magukról minden gyanut elháritsanak és őreik most már elfogadák azokat. Az udvar immár sokat tudott tetteikről, habár még a rendes nyomozást ellenük meg nem kezdte. Csak Lahn Rudolfot hallgatta ki Hocher, mindjárt ötöd nap, hogy Bécsbe jöttek (april 23) s leginkább az iránt kérdezé, mikép és mily szándékkal hagyá el Zrinyi Csáktornyát, és miféle összeköttetésben állott Tattenbachchal? A fiatal német eleve óvatosan, tartózkodva felelt, de midőn Hocher kinpaddal, akasztófával kezdte fenyegetni: őszintén elbeszélte a kranichsfeldi tanácskozást. A mit ő mondott, nem terhelte Zrinyit és Frangepánt annyira, mint a mit az udvar már ugyis tudott Mindketten irásban igyekeztek magukat, ugy a hogy lehetett, tisztára mosni, de igen sokat maguk sem tagadhattak. Zrinyi egy pongyola szerkezetü levélben bizonyitgatá, hogy soha sem volt komoly szándéka a törökkel szövetkezni. »Isten ugy segélje halálos órájában«. A levelezést a törökke. Rottal biztatására és a felség akaratjára kezdte meg. Bukováczkyt csak kémkedni küldte Törökhonba, ámbár vele szemben ugy nyilatkozott, mintha komolyan akarná a török szövetséget. Bukováczkynak nagy ellensége volt Erdődy Miklós, mert Bukováczky egyszer rájött, hogy Erdődy egy izben egy török fogoly által Bukováczkynak egyik portyáját a török földre a pogányoknak elárulta, és igy vesztét okozni akarta. Erdődy tehát midőn meghallá, hogy Bukováczky Törökországba ment, nagy zajt csapott Horvátországban, a gréczi uraknál és mindenfelé izgatott Bukováczky és Zrinyi ellen, kinek szintén régi ellensége volt. »Midőn én folytatá Zrinyi — a rólam koholt hireket hallottam, megkértem a zágrábi püspököt, menjen Bécsbe, adja elő hiven a helyzetet, s midőn az késett, Forstallt küldém. Mig az fennjárt, Bukováczky elkapatván a török igéretei által kezdett a határokon garázdálkodni és mivelt dolgokat, melyeket tennie nem kellett volna, ugy hogy magamhoz hivattam, le akarván őt tartóztatni. A károlyvárosi generalis azonban felkerekedett és nemcsak Bukováczkyt ugrasztotta meg, hanem rám, jószágaimra is rohant és tűzzel-vassal pusztitott. Láttam, hogy követeim késnek; láttam kézzel foghatólag romlásomat közeledni és azt kellett gondolnom, hogy a felség haragja ellenem gerjedt, hogy végveszélyemet, gyalázatos halálomat akarja. Támogatta e feltevésemet az, a mit a multban tapasztaltam. Eszembe jutott, mennyi faggatásnak volt kitéve mindég családom, mennyire gyülölt ifjuságom óta Auersperg herczeg, mily hiában volt minden költségem, minden hű szolgálatom, melyet a felségnek életem veszélyeztetésével, vérem kiontásával tettem; mert soha semmi kedvezményben, soha semmi jutalomban nem részesültem. Láttam végre családom romlását, láttam, hogy rosszakaróimnak pártját fogják ellenemben és kétségbe estem. Ekkor kértem ángyomat, menjen ki a várból, de kértem egyuttal arra is, hogy támogassa ügyemet az udvarnál! Ekkor állittattam ágyukat a bástyákra, küldtem ki strázsákat a keresztény vidékek felé, irtam a budai és kanizsai basáknak, és a magyar uraknak, tulozva irván le a Bukováczky által elért eredményeket, de hová lettek e leveleim? nem tudom. Szóval, tettem a mit tehettem, hogy a rám rohanó bajokat magamtól elháritsam, de bár hatalmamban lett volna roszat tenni, azt mégsem tettem, hanem mindig elodáztam, és igy bűnömnek egyáltaljában véve semmiféle következménye nem volt.«

Hála Istennek azonban eljött Forstall, magával hozván Lobkovitz herczegnek kegyelmi igéretét, melynek feltételeit mind teljesitette. Megszakasztott minden ellenséges indulatu összeköttetést és csak arra kérte Istent, hogy ismét visszatérhessen a felség kegyelmébe. » Azt hittem, hogy teljes biztonságban vagyok, sok részről adott szó szerint: de ime, egyoldalról megtámadott Spankau, más oldalról Breiner a végbeliekkel. Én mindnyájának könnyen ellentállhattam volna, de nem akartam a felség ellen hadakozni, kinek kegyelméről már biztositottak. Láttam, hogy dulják, prédálják a megszállott Muraközt; elfogott levelekből értesültem, hogy váram ellen német had jő ostromszerekkel, s nem akarván magamat kitenni ellenségeim gyalázatának, éjjel lóra ültem, a Murán átusztam, és idejöttem a felség lábaihoz borulandó.« Mindenét feldulták, megsemmisíték. Most lakol vétkeiért, jobban, mint megérdemelte volna. »De legyen ezért is, és mindenért az Urnak neve áldva.«

Frangepán, kinek dolga a közvélemény szerint roszszabbul állott, mint a Zrinyié, nem elégedett meg egy levéllel. Négy irat maradt fenn tőle május első napjaiból, melyekkel tetteit a felség előtt szépiteni, és vallomások árán magát menteni törekedett.

Ő csak akkor értesült Bukováczky küldetéséről, midőn az Salonikiből irt, és levelét vele Mallinics és Csolnics közlék. Elébb Zrinyi azt mondá neki, hogy Felső-Magyarhonba és az erdélyi részekre ment, fia házassága tárgyában. Neki, Frangepánnak, nem volt más czélja, mint kitanulni Zrinyiék terveit, és csak hogy bizalmukat megnyerje, irta Csolnicsnak azt a csunya levelet a császár és a német nemzet gyalázatára, »csak politikából és szükségből, miért is térden állva kér bocsánatot a felségtől e vakmerőségért.« Csáktornyára jövén, értesült csak bővebben Zrinyi tervéről, mely abból állott, hogy a törökkel megijesszék az udvart, és igy kedvezményeket csikarjanak ki. Ö nem helyeselte a tervet, és mást ajánlott, melyet Zrinyi is elfogadott. Hogy a bécsi udvar lássa, mily szándékkal viseltetik iránta a török, és mily igaz hivei Zrinyi és Frangepán Frangepán elvállalta országszerte annak terjesztését, mit Bukováczky által üzentetett, még pedig ugy, mintha ők ezt elfogadni hajlandók volnának. Ezt meg fogják hallani Gréczben, Bécsben figyelmesekké lesznek, nyilatkozatra fogják szólitani őket, s akkor alkalmuk lesz kifejteni a felség iránt való változhatatlan hűségüket. Azért beszélt Zágrábban és környékén, hogy a török bizonyos határidőt adott Zrinyinek a behódolásra, mit most ugy magyaráznak, mintha ő e behódolást ajánlotta volna. A végekbe való élelmet csak azért foglalta el, hogy Bukováczky kezébe ne essék. Zágrábba őrséget azért akart rakni, hogy az oda menekült sokaságot Bukováczky ellen megvédje. Hogy ő nem akart fegyveres felkelést, eléggé mutatja, hogy Herberstein elől kardcsapás nélkül kitért és Csáktornyára menekült. Csáktornyán Zrinyi őszintén nyilatkozott előtte, és bevallotta, hogy a magyarokat izgatta, Tattenbachchal czimborált; a mainzi érseknek, és a velenczei franczia követnek irt; a velenczei köztársaságot megkereste, és Sárkányt magához vonni törekedett. Szóval Frangepán sokkal bővebben és részletesebben beszélé el azt - mit Zrinyi saját bevallása szerint kétségbeesésében tőn — mint Zrinyi maga. »Mind erről azonban Csáktornyán lévén Zrinyi hatalmában — a felséget élete veszélyeztetése nélkül, bár szerette volna nem értesithette.« A főcsábitók, és a törökországi követség inditói Bukováczky, Beriszlavich, Mallinics és Csolnics kapitányok és Pogledich voltak. Később csatlakoztak a szövetséghez: Geréczy István, Csernkóczy és Gottal kapitányok, Ivanovics István és Ferencz testvérek. Az utóbbi a bánnak udvari kapitánya és igen meghitt embere volt, kivel minden, még legnagyobb titkait is közlé. »Van még sok alsóbbrendü is, kiket azonban névleg kijelölni nem tudnék. Egy szóval, ha a dolog tovább foly és a bán kétségbeesett terveitől vissza nem lép, az országnak nagyobb része követte volna.« Mindezen királyi és báni tisztek, Zrinyi parancsa alatt állva, szavai által rászedetve indultak utána; midőn azonban látták, hogy tettei szavaival ellenkeznek, s a kereszténység ellen irányulnak, kezdtek tőle visszavonulni, sőt egymásután ő felségének meghódoltak - az egy Bukováczky kivételével, ki Herberstein elől menekülvén ismét a szultán és a nagyvezérhez megy, saját levele szerint, melynek Zrinyinél kell lenni. Frangepán azonban nem csak az összeesküvés részeseit, kikről tudott, fedezé fel, hanem tanácsot is adott, mikép kellene Stahremberget Rákóczy kezeiből kiszabadítani. Zrinyi irjon levelet vejének! Egyébként maga is ajánlkozott, hogy a felségnek egyik-másik tanácsosával lemegy Magyarországba, és, mint a ki ez ügyeket alaposan ismeri, nem csak Stahremberget fogja kiszabaditani, hanem a lázadást is lecsillapitja, kivált ha a felség a helyzetnek megfelelő en. gedményeket volna hajlandó tenni. »Ha a mozgalom ekkép lecsillapul, a török, mint a kinek nincs semmi oka a háborura, nem fog beavatkozni. De ha az ügy elhuzódik, és a felvidékiek császári sereg jöveteléről hallanak, szabadságuk megtartása végett a végsőre elszánják magukat, és szövetkezni fognak a törökkel, mi — vajon már eddig nem történt-e meg bizonyossággal nem tudom«. Zrinyi levele részvétet nem költött, neki hasznot nem hajtott. Nagyon kirítt belőle a szándék »jól megfontolt mesterkedéseket hiában való mentségekkel elütni.«

Szintoly keveset használt a foglyoknak a pápai nuntiusnak, és Barberino bibornoknak pártfogása, kiket Szelepchényi és Pálffy Tamás is támogattak. Barberino - Frangepán sógora, és Zrinyi Péternek még a régi időkből barátja Tisotti apátot küldé Bécsbe. A nuntius - Spinola bibornok eleve csak Frangepán, a római alattvaló majd Zrinyi mellett is buzgólkodni kezdett, bár sokan és maga Leopold is rosz néven vették, hogy pápai követ létére, a törökök czimborái mellett kardoskodik. Spinola beszélt Lobkowitzzal, magától a császártól is némi biztató szavakat hallott: de a szavakat tett nem követte, és Barberino levelei a császárhoz, Eleonora anyacsászárnéhoz sem hozták meg a kivánt eredményt.

Rákóczynak gyors meghódolása — legalább részben Zrinyi műve - egy perczre kedvezni látszott a bán sorsának. Maga Lobkovitz értesité Zrinyit levele sikeréről, és inté, folytassa szerepét végig, hogy a vármegyék is Rákóczy példáját kövessék. Zrinyi ismét remélt, és nyiltan mondá hogy oly szolgálatot tőn a felségnek, mely elismerésre és jutalomra méltó. A való azonban csakhamar kiábránditá. Midőn a császár Zellbe ment, megkettőztették őreik számát, okul adván, hogy a fejedelem távollétében ez igy szokás, és senkisem szólhatott többé velük négy szem közt, hanem csak az őrök jelenlétében, mely ujabb szigor Zrinyi Pétert szörnyen bántá. Szenvedélyes levelet irt Lobkovitznak és mondá, hogy a mit a Rákóczy ügyben tett, azért jutalmat és nem büntetést érdemelt volna. De levele nem használt semmit, és a bécsiek nagy elbizottságot láttak abban, hogy ép oly könnyelmü reményeket táplál megkegyelmeztetése iránt, mint a mily könnyen követte el bűneit.« Sorsa nem javult, de roszabbra sem fordult, mert a felvidék ellen való hadjárat épen csak akkor kezdődött megés az udvar nem akarta az által - hogy Zrinyi és Frangepánnal valami különös keményen bánt - a magyarok ellenszenvét és keserűségét növelni.

Május 22-én együtt volt a Vág mellett a császári sereg, melynek Rákóczy ellen és felvidékre kellett menni, Spork János lovassági tábornoknak vezérlete alatt, ki már május eleje óta Csejthén tartá főhadiszállását.

Spork Montecuccoli és Souches után a császári hadseregnek leghiresebb tábornoka volt. Őt is a 30. éves háború növelte nagygyá. Születésre nézve westphaliai paraszt fiu, katonai pályáját a közlegénységen kezdé, és e nagy hadi iskolában tábornokságig vitte. Most — 70 éves korában, — még ehhez gróf, és hatalmas, gazdag ur volt, ki nagy vagyont szerzett magának a cseh »rebellisek« jószágaiból. Mint lovas vezér ritkitá párját, és a 30 éves háboruban jobb keze, majdnem vetélytársa volt a hires Werth Jánosnak, később részt vett a lengyelországi és dániai hadjáratokban, és 1663-ban Montecuccoli alatt a Vágh mentében a törökökkel verekedett. Részt vett a szentgotthardi ütközetben, és mielőtt rohamra vitte lovasságát, a sorok előtt ekkép imádkozott: »Uram Istenem! te fővezér a mennyben! ha már minket nem akarsz segiteni, legalább ne segitsd a török kutyákat sem, és meglátod, hogy örömed lesz bennünk!« E csata után lett gróffá, de uj rangjában is megmaradt a régi nyers katona, ki irni, olvasni alig tudott, szögletes, esetlen fellépésével az udvariakat megbotránkoztatta és mulattatta, s a kinek brutalis természetét bátorság, erély és bizonyos katonás nyiltság alig tudták türhetővé. tenni. Faragatlanságánál azonban nagyobb baj volt, hogy a 30 éves háborunak, a Wallenstein-féle iskolának depravaló hatása rajta is fogott, és a föld, a hová lábát tette, ugyancsak megemlegette ottlételét.

Annélkül, hogy kegyetlenebb vagy zsarolóbb lett volna többi kartársainál, ő is a háboruban a vagyon szerzés egyik nemét látta, mely alkalmilag annyit, sőt még többet jövedelmezett mint szorgalmas gazdálkodása csehországi jószágain a béke idején: s ily elvek mellett szinte dicséretes volt,

hogy a mit magának megengedett, a katonaságnak sem tiltá meg, s felette keveset gondolt a hadi fegyelemmel. Tisztjei közt voltak: Adolf János, holstein-plöni herczeg, Heister Godofred báró, Solstett és Bleichenroda örökös ura, altábornagyok, mindketten éjszaki németek, az utóbbi a 30. éves háborúnak egyik veteránja, katona és diplomata, rendes és tiszta kezü ember, mint ilyen ritka madár a császári hadseregben. Spankau Páris, dicsőségének tetőpontján, és a jövőnek egy hires fővezére, hivatott, hogy Magyarhonban a török hatalmat megtörje, Károly, lotharingiai herczeg, lovassági tábornok, királyi házunk őse, ekkor még fiatal 26 éves ember, kiben rendkivüli vitézség és loyalis jellem bizonyos hideg közönynyel és korlátolt felfogással párosult, ugy, hogy általában véve nem sokat vártak a szegény herczegecskétől, és későbbi fényes pályáját is inkább szerencséjének, mint hadvezéri lángeszének köszöné.

A sereg a Leslie, Grana gyalog ezredekből és a Baden ezred 4. századából, Spork, Schneidau, Dünewald, Lotharingi Károly, Holstein, Caprara vasasaiból, Jacques dragonosaiból összesen mintegy 8-9000 emberből, mind régi, megbizható katonából, állott.

Tervben volt, hogy Eszterházy Pál, a dunáninneni főkapitány 2-3000 magyarral szintén csatlakozzék: de Sporknak nem kellettek magyarok, a kikben kellőleg nem bizott.

A német hadnak is volt azonban egy hiánya: a több évi béke alatt igen sok katona megnősült, és most családját magával hozta. A tisztek vetélkedtek egymással lovaik és cselédjük számában, és a sereget egy nagy és épen ́ nem harczias karaván követte, mely annak számát két-háromszorosra szaporitá, s az élelmezést és könnyű mozgást nagyon megnehezité. Bécsben tehát igen sokan nem minden aggodalom nélkül látták megindulni e csekély hadat, melynek számát az ut fáradalmai, a magyar éghajlat változandósága előre láthatólag még jobban meg fogták apasztani.

A magyarokat azonban e sereg majdnem oly rémületbe ejté, mint Alba hada 103 év előtt a németalföldi népet. A hir 60-80,000 emberről beszélt, és még zsibbasztóbban hatott a gondolat, hogy ha a seregnek ellent is állnának, meg is vernék, jőne uj, jőne más, és elvégre is leverné a magyart, kit Erdély és Törökország cserben hagytak, kinek már széles e világon sincs sehol semmi támasza. Voltak, kik az ország veszedelméért, a mult évek nagyszáju kolomposait vádolák, hogy arczátlanul hánytorogtak tudományukkal a megyegyüléseken, pedig alig tudtak mást, mint lovukat jól nyargalni, nyelvvel vitézkedni, asztalnál jó borral teli üvegekkel bajt víni és esztelen káromkodással mutatni ki vitézségüket. Mások védték a hazafiakat, és a németet vádolák, ki mióta markában tartá a magyarok üstökét, romlásnak indult a nemzetnek hajdani fénye. A multból elég példát lehetett e vélemény támogatására felhozni. Protestánsokkal szemben elég volt a » Sánta Ignácz fekete fiaira« mutatni, de még azok is, kik igy beszéltek, sem tudtak más orvosságot, mint az Isten kegyelmére és segedelmére való hagyatkozást. Nem emelkedett kar, nem képződött csapat, hogy a Liptó és Szepes közt fekvő hegyszorosokat, melyekben maroknyi ember tizszeres erővel 3000 fegyveres az egész császári haddal könnyen szembeszállhatott volna, megszállja és védelmezze.

E rettegés legnagyobb volt az ellenséghez legközelebb eső megyékben: Szepesben, Sárosban, de leterjedt Szathmárig, az erdélyi határig, csak a tiszamelléki köznép közt Zemplén és Unghvármegye falvaiban beszéltek még ugy a kurta nemesek, és predicatorok, mintha nem Spork fenyegetné a felvidéket, hanem Rákóczy menne Bécs felé. Piszkolták a katholikusok isteni tiszteletét: majd vége lesz e bolondságnak nem sokára. Beszélték, hogy a német sereg veszendőben van, éhségből a katonák saját gyermekeiket adják el, hármat egy garasért, s a mándoki pap, Bagossy Sándor, Czeglédy társa erdélyi utjában, hirdeté, hogy a török megesküdött szakállára, napra, holdra, csillagokra, hogy a reformatusokat oltalmába veszi, megsegiti, a midőn aztán jaj leszen a pápistáknak, és mind azoknak, kik a németekkel tartanak.

A német sereg Nagy Ferencznek terveit is megzavarta. Ő Tályáról Bécsbe menet nyitraszeghi birtokán megállapodott, és biztositást kért Rottal és Zichytől, hogy utját folytathassa, a nélkül nem akarván tovább menni. Mig a válasz késett, a Vágh melléki német had megmozdult, és minden reményét, hogy lesz commissió, tönkretette. Azonban Nagy Ferencz nem veszté el fejét. Rögtön üzent Lipcséről a nádornénak Szkárosi Nagy János által, rendelje pünkösd harmad napjára (május 27) Szepessyt, Szuhayt, s a többi kéznél levő szövetségeseket valahová környékére, hogy ottan velük tanácskozhassék.

A nádorné teljesité a megbizást és a kitüzött napon Szepessy, Szuhay, Figedi Nagy András, Farkas Fábián, Szentpétery István borsodi alispán és Szuhaynak, Szepessynek jó barátja, Monaky István, abaujmegyei szolgabiró: interessatusok és még Tornallyai Zsigmond gömöri, Szakmáry Miklós tornai alispánok és Uza Sándor együtt voltak a Sajó mellett fekvő nagycselényi erdőben. Minthogy azonban Nagy Ferencz sokáig nem jött, eléje küldék Nagy Jánost és Uzát, s a többiek a közel fekvő Berethke faluba, Berethkey János házához szállottak. Nagy Ferencz csak délben érkezett Murányba, és onnan Csathó Mihály várnagygyal és Szobonya Istvánnal azonnal a találkozási helyre ment. Szuhayt, Szepessyt, Farkas Fábiánt egy külön szobába hitta, és himezetlenül feltárta előttük aggodalmait. Elbeszélte, mi történt vele a tályai gyülés óta és kimondá, hogy véleménye szerint commissiot már várni nem lehet. Kérdé: remélhetni-e török vagy erdélyi segélyt ? Hogy vannak Rákóczyval? Bizhatni-e a vármegyékben? De a merész összeesküvők, nagyon elkedvetlenedve, semmi biztatót sem tudtak mondani. Erdély és a török nem segit, ámbár Apaffytól talán még lehet várni valamit. Rákóczyval nem voltak tisztában, és csak annyit mondhattak, hogy magához hivatta Szepessyt. Menjen el Szepessy - vélé Nagy - de csak úgy, ha Rákóczy salvus conductust küld, és ennek kieszközlését Farkas Fabiánra bizták, ki az év eleje óta tokaji magyar kapitány lévén, Stahremberg által a várba be nem fogadtatott, s igy a felkelés idejében »künn tekeregve,« semleges, ha bár nem is részvétlen szemlélője volt az eseményeknek. A megyéktől mitsem vártak, mind azon által elhatározák, hogy össze kell hivni a megyegyüléseket, bátoritani kell a kedélyeket, és sürgetni kell a személyenként való felülést és táborba szállást. Az udvar és a német sereg talán megdöbben, és hajlandóbb lesz az ügyet commissióra vinni, s a megyék feliratait meghallgatni, melyben azok engedelmességüket, meghódolásukat kijelentsék, kegyelmet kérjenek: Erdélyt és a törököt sem szabad azonban elhanyagolni.

E megállapodást közlék a többi megjelenttel is, kik azt elfogadták, és elhatározák, hogy a megyék minél sűrübben irjanak a felségnek, Sporkhoz pedig követeket küldjenek: ne jöjjön beljebb, mig a királytól válasz nem érkezik. Nagy Ferencz azonban a fősulyt arra fekteté, hogy egyverkezzenek, és pénzt szerezzenek! sőt még lengyel segélyt is emlegetett. Midőn szétmentek, mind egyik azon gondolattal távozott: vajha valami jó szerével kibontakozhatnának a hinárból.

A berethkei határozat folytán Farkas Fábian azonnal Rákóczyhoz ment, utjában Bereghben, Ugochában mindenütt izgatván, tartsanak gyülést, fogjanak fegyvert; biztos hirek szerint a császárnak nincs katonája! Midőn ezt mondá, a császári sereg már-már átlépte a 13 vármegye határait.

Spork maj. 25. indult meg, be nem várva a seregének szánt 20 darab tábori ágyut. Seregét két részre osztá. A balszárny, saját vezérlete alatt, Trencsénynek, Turócznak vette utját, és mindjárt megszállá a trencsényi várat, Rákóczy birtokát, a badeni ezred 400 gyalogjával. A jobb szárny, Spankau alatt, gyalogság és dragonyosok, délnek ment. Találkozási helyül Rózsahegyet tüzték ki Liptóban, mert e megyén túl már a 13 vármegye területe, ellenséges föld kezdődött. Mind a két hadosztály nagy óvatosan haladt előre. Senkinek sem volt szabad hadosztályától elmaradni. Ellenséges hadseregnek ugyan hire sem volt; de a nép, daczára annak, hogy Spork ez uttal jó fegyelmet tartott, ga· bonáját, borát elrejtve szétfutott az erdőkbe, hegyekbe, és lesében készen állott, minden egyes elmaradó német katonát levágni. A két hadosztály május végnapjaiban egyesült. Vesztesége csekély volt, és junius 4-én már Szepesvármegyében állott, a főhadiszállás és a lovasság Tepliczén volt anélkül, hogy ellenséget látott volna, mint azt Montecuccoli előre mondta volt, bár Spork nagyon kivánkozott rebellisekkel találkozni, hogy őket öszszeaprithassa, és Bécsben Rákóczy ellentállásáról, vesztett és nyert csatákról beszéltek.

A Keczerek Sárosban kivitték volt, hogy Sárosmegye Szepest a 13 megye határozatára emlékeztette, ne adjon élelmet, szállást, fuvart a németeknek. Spork boszankodott a »goromba«, »oktalan« levelen, de valami káros hatását nem tapasztalta. Szepesnek eszébe se jutott daczoskodni. Bársony Györgyöt biztosnak nevezte a német sereg mellé. Lőcse város pedig üdvözlő követséget küldött Spork elé a lethánfalvi táborba és tábornokaival vendégül meghivá. (jun. 5) A város ajéndékokkal is kedveskedett. Sporknak két lovat, a lotharingi és holsteini herczegeknek és Heisternek egy-egy veder bort adott. Spork köszönettel vette az adományt, de meg nem állott, hanem jun. 6. tovább folytatá utját-Szepes Iglón át Krompach felé.

Sáros sem mert ellentállni. A Keczerek Dobay András és Sáarossy Sebestyén ugyan összesugtak, Rákóczynak irtak, fegyverkezzék s az emberek egyáltalában csodálkoztak, hogy a magyar ily behúnyt szemmel nézi a veszedelmet, és várja fejére a sulykot, mint az oktalan állat: de a megye megelégedett azzal, hogy maj 31. ujra felirt Bécsbe, jelentvén, hogy minden csendes, ne küldjön tehát a felség német hadat az országba. Midőn azonban e német had mégis eljött élelmet, fuvart, szállást rendelt számára és a hazafiak reményüket még csak az alább fekvő megyékbe, főkép Zemplén és Abaujba helyezék.

Abauj jun. 2. midőn Spork még Hibénél állott, Liptó megyében, tartott gyülést Szinán és felirt Leopoldnak: vigye el a németeket. Ha vannak bűnösök: itéltessenek el, a mint az ország törvényei rendelik. Abaujban kivált Ispán Ferencz, Figedi Nagy András, Szuhay és Bónis Ferencz izgattak fegyverre és bátoriták az embereket, hogy a császárnak nincsen katonája. »Ha 2000 emberrel egész sereget le nem vágom mondá Szuhay Mátyás soha se hozzam vissza épen deres ősz szakállamat! Ne higyjenek a disznó Sporknak, ki mézes szavaival csak életünket és jószágunkat akarja.« »Kardot a németnek és nem élelmet!« mondá ő, mondá Bónis Ferencz, kinél nem volt lelkesebb a tizenhárom vármegyében. »Ha csak egy ember kel is fel« — lehetett szájából hallani, én másodiknak felkelek. »Ha a megyék ugy éreznének mint ő: nem jönne át német a branyiszkai szoroson. A megye csakugyan elhatározá, hogy, mihelyt a német sereg Krompachra ér, fölkel. Kapitánynyá Ispán Ferenczet választá, és határozatát Balai István és Jeney György által Zemplénnel közlé, Rozgonyi Györgyöt pedig Rákóczyhoz küldé: csatlakozzék az ellentálláshoz.

Volt azonban Abaujban ellenzék is »hamis lelkü magyarok « - mint Szuhay mondá » kik a szinai konventen nem okádhatták ki ugy mérgüket, mint akarták!« de azért nem csüggedtek! Köztük volt Fáy László, az első összeesküvésnek tevékeny tagja, kit azonban a tapasztalás most a béke emberévé tett és Baksa István. Ellenük irányult Szuhayék dühe és minden piszkot, gyalázatot rájuk kentek, kivált Baksát vádolák, hogy az udvar zsoldjában áll, és Szenthe Bálint megyjegyzése szerint: »majdnem kalvinista martyrt csináltak belőle.« Egyikük személye sem volt biztos. Széltében lehetett hallani, hogy e két férfit le kéll apritani. Mind a mellett nézeteik győztek a gönczi gyülésen (jun. 6), melyen a nemességnek már fegyveresen kellett volna megjelenni. A megye nem kelt fel. A császári seregnek közeledése hatálytalanná tette a hazafias, lelkesitő beszédeket Csak Bónis nem nyugodott meg, és gyüjté maga köré Rákóczy talpasait, kik Tálya és Szerencs környékén csatangoltak: » A németek, a király ellen, ki már többé nem királya, mert az ország szabadságait meg nem tartja.« Neje tartóztatni akarta, de ő, ki mióta a mozgalom kitört, alig töltött három napot házában, ment, a merre sorsa vitte. Bochkay is e talpasokban bizott, mert megyéjében teljesen nem bizhatott. Zemplén jun. 3. tartott gyülést Zemplén mezővárosában. Csatlakozott Abauj és Sáros feliratához és Sporkhoz Biber Gergely, ujhelyi paulinus vicariust és Gyurikovich Györgyöt küldé, azon kérelemmel, álljon meg, mig Bécsből felirataikra választ nem kapnak. Gyurikovichnak azon titkos utasitása is volt, igyekezzék Sárost ellentállásra birni; de Bochkay nem igen hitte, hogy az neki sikerülni fog. Bánchy Eperjesről jövén, azon hirt hozta, hogy Szepes és Sáros nem fegyverre, hanem élelmezés és fuvarozásra készülnek. Zemplénben ott volt Farkas Fábián is, szokott biztatásával, hogy a császárnak nincsen serege, és Serédy Benedek, kit Szuhay Monaky István által fegyverre hivott. Bochkay magához hivatá Serédyt, Bánchyt, és Szemere Lászlót, és kérdé: hogy mitévők legyenek? Ekkor érkezett meg Csáky Ferencznek május 5-ikén Szepesvárról kelt rendelete, melyben a megyéket, és a végbeli hadakat felhivá, hogy felkeljenek és a jövő császári hadhoz csatlakozzanak. »E levél mellett, mondá Bochkay jó szerével fel lehet kelni: mert nem teszünk egyebet, mint a mit Csáky parancsol. « Bánchynak némi aggodalmai voltak. Szemere kifogásokat tett, de Bochkay kivitte a határozatot, hogy a megyei nemesség, fej és jószágvesztés terhe alatt, jun. 6-ra Terebesre táborba szálljon. Meghagyása folytán a szolgabirák még a parasztságot is összecsőditék, és minden öt ház után egy legényt Terebesre küldtek, hol a kitüzött napon a zempléni felvidékről, és a Bodroghközből nehány száz ember zászlókkal összejött és a város előtt tábort ütött. Ekkor már eljött a császári parancs, adjanak a megyék élelmet a német hadaknak, de a legnagyobb mértékben felizgatott kedélyek arról mit sem akartak tudni. A béke emberei, Szemere alispán, Szentiványi Mihály, tekintélyes katholikus ur, Kazinczy Péter főjegyzővel a városba szállván ott akarták megtartani a gyülést; de Bochkay rájuk támadt, hogy hárman akarnak-e congregatiot tartani? és a fegyveres nemesség, melyet Kazinczy alig birt csillapitani, felzúdult, és kierőszakolta, hogy a gyülés a szabadban, a táborban tartassék. Bochkay elnökölt. Körülötte Ispán Ferencz és az abauji követek, Bánchy Márton, Bornemissza Mihály, A páczay Tamás, Serédy Benedek és sok mások, a megye coriphaeusai közül, fogtak helyet. A fegyveres tömeg zsongott. Lehetett hallani nyilatkozatokat, hogy nem lesz előbb jó a mi dolgunk, mig némelyeket magunk közül meg nem ölünk, és Bochkay, Ispán alig tudtak csendet, rendet tartani. Hogy a németeknek élelmet adjanak, a császári parancsnak engedelmeskedjenek, szó se volt. Maga Bochkay és Bánchy mondák, akasztófáravaló volna az, ki a mandatum szerint járna el. Bochkay, Bánchy, Serédy, Balkó Pál, Kéry István heves beszédekben kijelenték, hogy nem szabad a németnek a haza szivébe hatolni. Eléjük kell menni és válaszul felhangzott a riadás: a német az ellenség! Szemerében volt elég bátorság, ellenkező véleményét kifejezni, de midőn mondá »ne rebelláljanak, ne döntsék veszélybe a hazát, adjanak élelmet a németeknek,« roppant zaj támadt, és ilyféle kiáltások »Bestye lélek kurva fia, még sem értesz velünk egyet! nyársra kellene huzni!« elnémiták, és a gyülésből való távozásra kényszeriték. Még rosszabbul járt Szentiványi Mihály, ki hasonértelemben mert felszólalni. A reformatus tekintélyt, Szemerét, legalább némileg meghallgatták, de a pápista Szentiványit mindjárt letorkolták: beste lélek, kurva fia, le kell vágni! kiáltásokkal, ugy, hogy az öreg ember csakugyan élet veszélyben forgott, és mint Szemere, gyorsan távozni kénytelenült. »Ezek eleinte velünk tartottak, mondák sokan, de most megcsalnak!« és általános volt a düh és elkeseredés azok ellen, kik, mint a legtöbb katholikus, meg nem jelentek, mely tettükért pénzbirság, jószáguknak feldulása nem látszott aránytalan büntetésnek a tulzottaknak szemében. A felkelési jelszó tehát ki volt adva. Serédy hazament Szathmárba, Keresztessy Lukácsot Rákóczyhoz küldék, Bochkay pedig Szerdahelyre ment, intézkedéseket tenni, hogy Zemplén alsó része is insurgáljon. Szomotornál, a Bodrogh balpartján kis csapatot gyüjtött, melyhez ekkép beszélt: »Valami németek akartak erre jönni vidékünkre, de mint mondják visszafordultak. Szerencséjük! mert különben rájuk küldtelek volna titeket, magyarok! és ti megfogtátok volna mutatni nekik, merre vannak a commissariusok!« A tulsó parton, Ujhelynél Bónis járt tábort talpasaival, és őket pénzzel, borral, igéretekkel jól tartotta. Élükön lovagolva, mindenütt felkelésre buzditott, »mert nem mi vétettünk a király ellen, de ő vétett ellenünk, megszegvén esküjét!« »Kurva fia, ki nem jő a német ellen,« mondá Ujhelyen, és voltak, kik mondák »Ez az igazi magyar ember! sok kellene ilyen!« de volt olyan is egy Balla Péter nevü katholikus - ki vissza felelt: »Kurva fia, aki felkel.« Azonban Bónis erre sem maradt adós és visszavágott »mert ti pápisták megb ..... tok egymást a németekkel! de Isten engem ugy segéljen, a mint kijön a fejedelem, egy lábig levágjuk a pápistákat mind, mert mig azok lesznek, semmi jó sem lesz.«

Spork ép Eperjes alatt akart megállapodni, midőn jun. 8. Szinnye-Ujfalun Zemplén és Abauj készületeiről értesült. Hátra hagyván gyalogságot, podgyászát, rögtön felkerekedett lovasságával, hogy az ellenséget felkeresse, de 5-6000 főnyi ellenséges had helyett - a mennyiről a hir beszélt - jun. 10. Tapoly-Bisztrán, Sáros és Zemplén határán, Szemere László jött eléje, egyedül, gondoskodni a hadak élelmezéséről. A terebesi felkelők vezér nélkül, jun. 8-án, hallván, hogy a német közeledik, hazaszéledtek. Egy csapatjukkal Bónis közel Ujhelyhez találkozott, és megállitá, hová futnak? mitől félnek? »Ügyünk igaz! megsegit az Isten!«, de egyuttal talpasai el is zárták az utat, és a haza vágyó nemesekre fogták a puskát. A szökevények akarva nem akarva - a borsi mezőre szállottak, hová Bónis az alsó zempléni nemességet rendelte vala. Éjjel azonban, midőn a talpas sereg az ujhelyi pajtákban mámoroson aludt, e kényszerit ett sereg kereket oldott. Bónis most Szerdahelyre sietett, Bochkayhoz, de már csak hült helyét találta. A gyönge vezér, a terebesi bomlás hirére, jun. 9-től 10-re való éjjel két szolga kiséretében parasztruhában megszökött, és kocsin erdélyi földre, Husztra menekült. Neje nem tudta, vagy nem akarta mondani, hogy merre ment!« Ah! hová lett! »kiáltott fel Bónis, 1500 talpas volna kéznél!« és most, már ő is látván, hogy minden veszve van, Sztropkó várába igyekezett napája, özvegy Pethő Jánosnéhoz. Bomló seregének nagy része átkelt a Tiszán a leányvári réven, Kisvárdán megpihent, s azután »tolvajkodva« Ibrányig ment, és ott Sennyey Ferencz kállai kapitány felszólítására, nem várván be az ellene mint zsiványok ellen készülő megyei hadakat, és szathmári németeket, szétoszlott (julius közepén). Őt magát pedig jun. 11. Viczmándy Ferencz, Bánóczy Sándor, Fodor Ádám homonnai nemesek, nehány társukkal utközben elfogták, kirabolták, és mint foglyot »mint egy hires Barabást,« Spork főhadi szállására, Parnora, hol a vezér Bochkay kastélyában, tisztjei és a legénység pedig a faluban és környékén tanyáztak, vitték.

A berethkei terv tehát dugába dőlt, főkép mert nem volt ember, ki a vezérletre képes lett volna. Rákóczy nem mozdult, sőt inté a hazajövő követeket, béküljenek ki a császárral, mint ő kibékült, és Szepessy, ki szintén szólott vele, ugy találta, hogy mindenről letett, a tokaji németek zsoldját kifizette, a szathmáriakét kifizetni készült, szóval teljesen anyjának hatalmában van.« Régi társaiért csak az egyet tevé meg, hogy többeket figyelmeztetett, vigyázzanak, óvakodjanak anyjának embereitől, ki őket elakarja fogatni és hűsége jeléül a császáriak kezébe szolgáltatni. Hogy e figyelmeztetés nem volt hiában való, tapasztalá Bochkay Istvánné, Török Kata, egy fennkölt szellemü, férjére nagy befolyással biró asszony, midőn férjét követni akarta, mert utközben Bereghben, jun. 13. Ráthy Zsigmond az öreg fejedelem asszony gyalog katonai és szolgáival rárohant, egész 70 főből álló kiséretével elfogta, megrabolta s eleve Munkácsra, aztán Károlyba s végre Szatmárra vitte, és Strassoldonak foglyul átadta.

Szerencsésebb volt Lónyay Anna, kinek nem kellett oly veszélyes vidéken átmenni; jun. 12. estefelé többed magával Kővárra, Erdélybe menekült. Sokan Husztra futottak, mint Ispán Ferencz, ki nejét Ungvártt hagyá Homon nainénak oltalmában; Kende Gábor, ki szerencsésebb társainál, családját, sőt ingó vagyonát is magával vihette, Forgách Miklós, Várady Jónás, Gyulaffy László, Bessenyey Mihály, Bay Mihály, Chernel Pál és Farkas Fábian.

Azonban nemcsak a fejedelem asszony vette üzőbe a mozgalom embereit: Csáky Ferencz is kijött Kassából és Spork parnai táborához csatlakozott. (jun. 17) Helyzete kényes volt. A veszély perczében elhagyta állomását, mig ellensége és vetélytársa Pethő Zsigmond helyén maradt. Bécsből barátai inték, hogy az udvar nem mentegetéseket, hanem tetteket vár tőle. Érezte, hogy kell valamit tennie, mi által a németek kegyét megnyerje: de nehéz volt találni olyat, mi által viszont a magyarok gyülöletét ne vonta volna magára. Üznie kellett volna. a felkelőket; de ha nem is érdemelte meg Bónis napájának dicséretét, ki őt vejének kiszabaditására felkérvén,« igaz magyarnak, ki nemzetének javát és nem kárát akarja, annak szabadságát nem vesztegeti« nevezte: mégis érezte, mire figyelmeztetés sem hiányzott, hogy mostani eljárásától függ: barátokat vagy ellenségeket szerez-e magának a kétes jövendőben. Ő tehát nem igen üzte a gyanusokat, mert arra még határozott parancsa sem volt, de nem is akadályozott abban másokat, sőt külsőleg tetszéssel szemlélé, hogy mindig ujabb-ujabb foglyokat hoztak. Ez volt a legkényelmesebb, de egyuttal a legrosszabb mód is, mert gyülöletessé lőn a magyarok előtt annélkül, hogy a németek hajlamát, mint hitte, megnyerte volna. Kevéssel Bonis után elfogták Kubinyit Lászlót, kiről köztudomásu volt, hogy Egerben követül járt, de a ki tetteit nem is palástolá, azon mondása szerint, »vagy vétek vagy nem, melyeket cselekedtem, de én azokat csak meg nem tagadom.« Neje 3000 frtot igért váltság dijul a szepesi kamarának de az keveslé a pénzt, és a férj fogoly maradt. A felkelt zempléni nemesek a fegyvert, melyet a németek ellen ragadtak, most Barkóczy Ferencz vezérlete alatt, parancs nélkül, a mozgalom emberei ellen forditák, üzve, kergetve, elfogva azokat, kiket elérhettek. Egy német csapat átcsapott Unghba és Dobay Gábort, Szentiványi Mihályt a terebesi békitőt és több más nemest a parnai táborba hurczolt, a honnan csak azokat bocsáták el rögtön szabadon, kik földhöz tapadt, vagyontalan emberek voltak. Nőket sem kiméltek. Forgách Istvánné, Miklósnak sógorasszonya és Barkóczy Istvánné, legalább rövid időre, foglyúl Ungvárra vitettek. Maga Barkóczy István az ungmegyei Kelecsényről, tétlenül nézte az eseményeket. A terebesi gyülés idején sokan reménylék, hogy a németek ellen fel fog lépni; de ő még Serédy Benedeket is lebeszélte a fegyverkezésről, és csak arra gondolt, hogy magától minden efféle gyanút távol tartson.

Sokan a mult mozgalom emberei közül a szabad királyi városokba: Kassára, Eperjesre vonultak a vész elől. A szepesi kamara azonban, mint a kormány képviselője, a gyanusoktól ijesztgetés által minél több váltságdijt akarván kicsikarni, rájuk veté szemeit, és szeretett volna Kassán néhány főbb embert elfogatni, azoknak vagyonát lezároltatni, mint tett Bónis kassai jószágával: de a kassai tanács a kamara felhivására Csákyhoz fordult; mi tévő legyen? nehéz ilyesmit tenni bizonyos parancs nélkül? és Csáky felelt: Lássa a nemes kamara, mint viszi véghez szándékát! (jun. 18) Mig igy a mozgalom kisebb részesei mind inkább bajba keveredtek: a vezér, Rákóczy Ferencz békét kötött a császárral és megmenté magát és jószágait Zrinyi Péter sorsától. Mokcsay nem hiában fáradott Bécsben és támogatta őt a fejedelemasszonynak egy ujabb levele. A püspök igérte, hogy Rákóczy minden várába, kivéve Ecsedet, német őrséget fogad, és két vagy háromszázezer forintot fizet a hadsereg tartására. Báthory Zsófia pedig hasonló ajánlatok mellett, kiemelte, hogy magához vette fiát, ki nem rosz, csak könnyelmü, egyenlőkép hajlandó elfogadni a jó és rosz benyomásokat. Ő most felvilágositotta, mily veszélybe dönté magát és családját. Megigérte, hogy távol fogja magát tartani a nyughatatlan elméktől, és roszakaratu csábítóktól. Katonái nem fognak ellentállni, várai nyitvák a császári seregnek, és reményli, hogy példája annyit fog használni a felség ügyének, a mennyit ártott annak előtte felkelésével. Bécsben ismerték az öreg fejedelemasszonyt, és tudták, hogy ha ő tartja féken fiát, féken is lesz az tarva. És mert Rákóczy meghódolásával, várainak bevételével befejezettnek látszott a hadmenet, biztositottnak az ország: a miniszterek legnagyobb része, támogatva Szelepchényi által kész volt kibékülni és megkegyelmezni Rákóczynak. Mokesaynak azonban nem volt oly meghatalmazása, hogy vele véglegesen szerződni lehetett volna. levelet irtak tehát a fejedelemasszonynak: hogy a felség kegyesen látta hűségét. Reményli, hogy fia átlátja és megbánja büneit, és meg fogja vigasztalni őket kegyelmével, ha Rákóczy aláveti magát, és várait mind, kivétel nélkül, megnyitja a császár hadseregének. Báthori Zsófia Sporknak is irt, midőn az még Liptóban járt, és késznek nyilatkozott hozzá jönni, csak küldjön nehány lovast eléje. Fia nem rebellis!

Spork nyájasan felelt, és pártfogását igérte, ha Rákóczy Zrinyi példáját követni fogja. Mire Zemplénbe ért, már kezében volt a haditanács parancsa, hogy Rákóczyt ne tekintse rebellisnek, ha várait átadja, és a császári sereget élelemmel ellátja. Sporknak parancsa volt, két követet küldeni a fejedelem-asszonyhoz, és a haditanács e tisztre a lotharingiai és holsteini herczegeket jelölte ki. De Spork nem akarta elszalasztani a dicsőséget, hogy a békét családjának egy tagja kötötte meg, és egyik unokaöcscsét küldé 50 lovassal Munkácsra, Báthory Zsófiához. Az ifju Spork azonban roszul járt el tisztében. Mint vendég, a fejedelemasszony asztalánál, poharat emelt minden hű magyar egészségére mire Rákóczy, viszonzásul minden magyar egészségére ivott. Ez nem tetszett a fiatal németnek, és haragját nem is titkolá. A két ifju még összekoczczan, ha Báthory Zsófia tekintélyével közbe nem lép, és a kellemetlen jelenetnek véget nem vet. Báthory Zsófia kijelenté, hogy ő, mint fiának korlátlan meghatalmazottja, kész kijönni Patakra vagy Ujhelyre, tanakodni a felség követeivel, de küldjenek más valakit, mint az ifju Sporkot. Spork tehát a Holsteini herczeget és Heistert küldé, kik Báthory Zsófiával jun. 19. Sátoralja-Ujhelyen találkoztak.

A feltételek, melyeket szabtak, kemények voltak, de jobbára megfeleltek annak, mit Rákóczyné maga ajánlott. A fejedelem minden várába császári őrséget fogad, minden confederatióról lemond és soha többé ujat a császár engedelme nélkül nem köt. Azonnal megnevezi a rebelliseket; minden irományát kiadja; seregét elbocsátja, vagy kieszközli, hogy katonái a császári seregbe lépjenek. Ő maga vagy anyja rajta lesz, hogy a rebellió fejeit kézrekeritse és a legközelebb eső császári ezredesek kezébe szolgáltassa; végre a császári sereget fuvar, élelem és más szükségesekkel tőle telhetőleg ellátja. »Ha ezt teszi, mondák a biztosok, a császári sereg nem bántja őt, nem alattvalóit: de ha vonakodik, haboz, a sereg mint rebellissel fog bánni vele, és a császári parancsot, mely őt hűtlennek nyilvánitá, teljes szigorral végre fogja hajtani.« Báthory Zsófia megkisérlett valamit lealkudni a szigoru feltételekből, de nem sokra ment. Szeretett volna váraiban a német őrség mellett magyar katonákat is tartani, de a követek ellenzék, és végre is csak annyit tudott kivinni, hogy készek voltak Patak és Ecséden 30-30 hajdut megtürni, de azt is a felség megegyezésétől tevék függővé.

Igyekezett tovább kivinni, hogy csak Ecsed, Sáros és Patakot kelljen átadnia, mert — mondá — a felség csak nem akarhatja fiát minden várából a világ csufjára egyszerre kiforgatni? Főkép Regécz képezte a vita tárgyát, melyről Zsófia állitá, hogy jelentéktelen fészek, ugy hogy végre a németek engedtek, de csak azon megszoritással, hogy ha a felség kivánja, azonnal átadassék. Munkácsot is meghagyták, mint a fejedelem asszony várát, kizárólagos birtokában: de Sáros, Patak, Ecsednek azonnali átadását minden hadiszerrel, kikötötték. A többi pontra nézve nem volt nehézség, és az egyesség jun. 20. néhány óra alatt — Ujhelyen a német sereg és Rákóczy közt megköttetett, Báthory Zsófia az okmány végén abbeli reményét fejezvén ki, hogy a felség kegyelmes leend és fiát bármine mű veszély és bántás ellen most már megfogja oltalmazni.

Az ujhelyi egyesség folytán Spork hadával megindult és jun. 24. 600 német elfoglalta Patakot. Báthory Zsófia vidám arczczal, de belsejében bús lélekkel megvendégelte a tiszteket és katonákat; Sporknak egy paripát ajándékozott, melynek aranyos szerszámát 11000 tallérra becsülték; a lakoma után pedig átadá a vár kulcsait s a mit a sereg élelmezésére igért, adott, 100 egész 200,000 magyar forintra rúgott. Spork német őrséget hagyván Patakon, a következő napon átkelt a Bodrogon és főhadi szállását Szerdahelyre tevé át. Serege pedig, melynek fegyelme már Zemplénben lázult, ugy hogy Nagymihályt és Unghban Vinnát kirabolta, Heister alatt ellepte a Hegyaljat és a dühös tokaji németekkel vetélkedve, sanyargatta, sarczolta a lakosságot. Ez alkalommal a fogoly Bónisnak is egész vagyona prédává esett, és csak a borból 400 hordót vittek el a katonák táborukba.

A Holsteini herczeg és Spankau ez alatt jun. 26. a Leslie-féle ezred 4. századával Ecsedre indultak, egyenes irányban, mig Heister Holstein és Dünewald vasasaival és 3 század dragonyossal összesen mintegy 1300 emberrel Munkácson át ment Szathmárba. Feladata volt utjában kivenni Rákóczyból az összeesküvés titkait, és átvenni a rebelliora vonatkozó irományokat. De Rákóczy csak azon két levelet adta át, melyeket Zrinyitől márcziusban kapott, a többi iromány, mondá, Nádasdinál, vagy titkáránál, vagy a nádornénál van. Az összeesküvésről igen sokat már Báthory Zsófia megirt volt Bécsbe: Rákóczy most azt, és a mi még későbbi gondolkodás, megfontolás után eszébe jutok, elég zavarosan, összeirta, és Heisternek átadta, ki az iratot rögtön Bécsbe küldötte. Nádasdy — kezdé Rákóczy — a megboldogult nádornak hitlevelet adott a török szövetség megkötése végett, mely hitlevélnek vagy Szepessy Pálnál vagy Nagy Ferencznél, vagy a nádornénál kell lenni. Ugyancsak Nádasdy volt az, ki a rebelliseket feleskette, mint a vizsgálat igazólni fogja. A törökkel való ligát a császár ellen már Zrinyi Miklós kezdte, halála után a nádor, Zrinyi Péter és Nádasdy Erdély révén az alkut folytatták anélkül, hogy ő, Rákóczy, a dologról valamit tudott volna, sőt, mint nem mulasztá el megjegyezni, az összeesküvők költségeik fedezésére jószágaira vetették szemüköt. Wesselényi halála után Zrinyi és Nádasdy a francziához fordultak segélyért, ki némi reményt nyujtott nekik: de maguk közt a vezérségen meghasonlottak. Nádasdy a lutheranusokkal, a Keczerekkel, Petrőczy és Thökölyivel a francziához szitott, miről Keczer Ambrus tudna sokat mondani; Barkóczy István is Nádasdynak esküdött hűséget: Zrinyi ellenben szolgái által a törökkel lépett összeköttetésbe, de hogy királyi vagy fejedelmi méltóságot szorgalmazott volna, »Istenemre mondom nem tudtam!« Neki, Rákóczynak, sok ellensége volt, ugy hogy még életére is törtek. Emlité azután Ispán küldetését Erdélybe és Zrinyinek két levelét, melyek folytán a lázadás kiütött. A lázadás főemberei, azokon kivül, kiket már emlitett Bochkay, Szuhay, Szepessy, Farkas László, Ispán Ferencz, Gyulaffy László, Kende Gábor, Székely András, Szenthe Bálint, Figedi Nagy András, Nagy Ferencz, Nagy Mihály, Baloghy Gáspár és a Keczerek voltak. Fáy László több levelet irt részükre, mert ő volt concipistájuk. Mások, számosan, nem voltak ugyan az összeesküvés tagjai, és csak magukban békétlenkedtek, de midőn a felkelés zászlaját kitüzte, hozzá siettek, csatlakoztak, mint Kazinczy Péter, Chernel György, Chernel Pál, Szemere László, Bánchy Márton, Bónis Ferencz, Barkóczy István, Vér Mihály, Bessenyei Mihály és többen, kiknek nevére azonban többé nem emlékszik. Ezek magukkal ragadták a megyéket és hadaikat, melyeket már előbb, mintha a török ellen való védelemre volna, toborzottak, és őt Bochkay Istvánnal vezérükké tevék (jun. végén).

Az udvarnál egyébiránt már Rákóczy nélkül is kész volt a gyanusoknak, rebelliseknek jegyzéke. Mintegy 150 nevet, s azonfelül egész községeket tartalmazott. Benne volt Bónis Ferencz, Barkóczy István, Barkóczy Ferencz, Forgách Miklós, Chernel Pál, Ubriczy Pál, Bochkay István, Bornemissza Mihály, Kazinczy Péter, Bay Ferencz, Serédy Benedek, Kende Gábor, Várady Jónás, Uray Mihály, Mikolay Boldizsár, Apagyi Sámuel és Torma Mihály, Lónyay Anna Wesselényi Pállal, Bessenyey Mihály, Ispán Ferencz, Szepessy Pál, Szuhay Mátyás, Hanyi Péter, Monaky István, Farkas Fábián, Usz István, Melczer Lajos, Keczer Menyhért, Keczer András, Radics-Horváth András, Nemessányi Bálint, sőt még Szemere László is, szóval mind az, ki a lefolyt napok eseményeiben csak valamicske szerepet is játszott; legtöbben Zemplén és Szathmár vármegyeiek. A gyanusok közé számiták a szendreieket, Ujhely nagy részét, majdnem az egész Hegyalját; a pataki, tokaji, tarczali, kereszturi, mádi, tolcsvai, tályai lakosokat, az ecsedi vár katona és nem katona lakóit, az ónodi és kállai őrségeket és Csathó Mihály murányi várnagyot. E jegyzék azonban még egyre nőtt. Belejöttek Baksa István, Fáy László, Figedi Nagy András és mások, belejött végre Leszenyei Nagy Ferencz, és a kanczellária kiadá a parancsot, jun. 29., hogy a szabadon járó rebelliseket fogják el; ha pedig valamelyik valami várba menekült, kérjék egy hites káptalani ember által kiadatását, mi ha megtagadtatnék, tegyenek Bécsben jelentést. Sporknak ugy tetszett, hogy a rebellio főemberei mind kisiklottak kezeiből, Törökhonba, erdélyi földre menekültek, és senki sem tud neki, még Csáky sem, kellő felvilágositásokat adni. Maradt azonban még elég, kit ellehetett fogni, és Csáky Ferencz sietett a kapott parancsot végrehajtani, annál is inkább, mert a kanczellár figyelmezteté, hogy ez lesz a legjobb mód, magáról minden gyanut elháritani. Mihelyt Sporknak főhadbirája, Holker Péter, a császári parancscsal Kassára érkezett, azonnal elfogatta julius 11. Baksát, kit most felségárulással vádoltak, mint annak előtte hazaárulással. Ellensége sok volt, kivált a katholikus papok közt és ő hiában keresett oltalmat Zichy Istvánnál és Szegedynél, hiában adott Sporknak 75 aranyt, főtitkárának tizet, főauditorának ugyanannyit s hiában kért maga ellen Csákytól vármegyei inquisitiot. Csáky és Spork nem mertek rajta segiteni. Másnap reggel elfogták Chernel Györgyöt és Semsey Györgyöt; kevéssel utóbb Figedi Nagy Andrást, Nagyidai Székely Andrást, Bánchy Mártont, Farkas Istvánt egy kassai polgárt, ki midőn Rákóczy követei a városban jártak, hozzájuk csatlakozott, és velük a tanácsnál megjelent és végre Fáy Lászlót, és Nikházy Istvánt, kiket nem menthetett meg a buzgalom, melylyel a juniusi insurrectionak ellenszegültek, nem a készség, melylyel a németeket élelemmel támogatták. Eperjesen Sóos Györgyöt, egy fiatal gazdag sárosi földbirtokost, Bochkay rokonát és barátját Dobay Andrást, Sáarossy Sebestyént és Keczer Menyhértnét fogták el: mig Keczer Menyhért szerencsésen Erdélybe menekült. És Eperjesre szálliták még Ujfalussy Zsigmondot, ki Bártfán lőn letartóztatva. A falukon egyes német és magyar csapatok jártak és számos mindenrendü és rangu hazafit megfogtak és Kassára, Eperjesre »irgalmatlan őrizet alatt, keserves rabságra vittek.« Mint Csáky a városi, ugy a vidéki fogdosást a »fenetermészetü« Fodor Ádám vezénylé, ki buzgalmában annyira ment, hogy még a városoktól is követelt foglyokat.

Egyuttal a vagyon elkobzáshoz is hozzáláttak és elfoglalák a többi közt Szendrőt is, mint Zrinyi Péter jószágát, holott a bánnak csak 21-22,000 frtja feküdt zálogképen a jószágon.

Szendrőnek elfoglalása volt az első csapás, mely a nádornét közvetlenül érte. Ő és Nagy Ferencz már rég aggodalommal látták az események fejlődését. A nádorné előtt rémkép gyanánt Zrinyiné sorsa lebegett: Nagy Ferencz pedig mit várhatott oly emberektől, kik alig tettek különbséget a bünös és ártatlan között? Kezdettől fogva tehát azon volt, hogy az ellentállás ne lankadjon és azért junius második felében Szobonyát és Achay Istvánt Tiszántulra küldé Bochkayhoz, Barkóczy Istvánhoz, megtudni szándékukat, és buzditani őket az ellentállásra.

A követek utjokban, utasitásuk szerint, betértek Miskolczra, a hová — már behódolt török földre Szepessy Szuhayval a németek elől magát megvonta de a válasz, mit — Szepessytől vettek, épen nem biztatta őket utjoknak folytatására. Bochkay Erdélyben van — mondá Szepessy — Barkóczy a császár táborába ment, mire a követek visszafordultak. Szepessy kérte Nagyot, tartsa meg Murányt, minden eshetőségre, végső menhelyül. Nagy pedig kérte Szepessyt, égesse el leveleit.

Nagy Ferencz válságos helyzetében Nádasdyra is gondolt. Az országbiró a beszterczebányai gyülés óta, tétlen nézője volt az eseményeknek, és most sopronmegyei jószágain időzött, látszólag nyugodtan épittetvén Kapuvártt, de magában evődvén, hogy Magyarországon »a világbiró Sándorság épen a papságra szállott « és Szelepchényi, Pálffy azt mivelik, mi nekik tetszik, annélkül, hogy neki még csak hirül is adnák. Az udvar minden mozdulatát gyanus szemmel kiséré, és Donellan már aprilisben inté: vigyázzon minden szavára! főkép ne szóljon semmit a jezsuiták ellen, kiknek még ő és gyermekei nagy hasznát fogják vehetni, és bizzék Istenben. Már májusban kezdtek Bécsben régi dolgokat emlegetni: a Panajotti-féle levél elárulását, és Donellannak szemére lobbanták, miért pártolja ugy Nádasdyt, ki a rebellionak egyik főoszlopa? bizony nem igazságos dolog, hogy Zrinyi Péter, ki kegyelmet kapott, fogoly: mig mások, kik sokkal bűnösebbek, még szabadon járnak! Maga Donellan is rosz hirbe keveredett. Az egész udvar ellensége volt Nádasdynak. Csak a császár fogadta még nyájasan az augustinianust, és emlékezett kegyelmesen Nádasdyról, és Lobkowitz mutatta még magát Nádasdy barátjának. Lobkowitz és a császárhoz fordult Nádasdy, midőn májusban a megyék neki is irtak, és levélben ajánlá a felségnek kérelmüket. Személyesen járt volna közbe irá jun. 6-án Keresztúrról a megyéknek - ha emberek, kik csak saját hasznukat keresik, a megnyomorodott országnak sirt ásnak, javaikat külhelyekre viszik és a nemzetnek vesztére törnek, rászegzett mérges szemekkel őt meg nem akadályozzák. Kifejezé fájdalmát a haza romlása felett, melyet némely nyughatatlan elméjü és értelmetlen emberek okoztak és kiváná, ne adja Isten, hogy a hazának szabadsága teljesen elnyomassék. Ő mint a haza hű fia, kész azt vérének hullásával is megoltalmazni.

Nádasdy ugy kéz alatt is biztatá a hazafiakat. Megbizottja Hidvéghy Mihály, junius második felében, magához hivatta Paczolajra Leszenyei Nagy Mihályt, és tudtára adá, hogy Nádasdytól levelet kapott, melyben az irja: »hogy a mely sánta lovat árulnának, a magyarok csak vegyék meg, mert egyéb sem lehet benne!«, »vagyis« - magyarázá Hidvéghy » Zrinyiben csalódtak a magyarok, de azért ne szünjenek meg kérelmükkel a töröknél és bizonyosan a kivánt eredményre fognak jutni.« Mondja meg ezt Nagy Mihály Nagy Ferencznek és a többi interessatusoknak. Legyenek bizonyosak, hogy Nádasdy meg fog felelni hazafiui kötelességének: van neki Párizsban is embere és készen áll 3000 katonája.

Ily körülmények közt Nagy Ferencz - ki Nádasdy kritikus helyzetét nem ismerte - ajánlá a nádornénak, kössön szövetséget az országbiróval és nevezze őt ki Murány örökösévé. El is küldé pater Czirákyt az országbiróhoz, de a barát, Zichynek embere, Lipcsén megállt és kifogásokat tett a terv ellen. Szobonya, Achay sőt Nagy Mihály is ellene voltak, ugy hogy végre Nagy Ferencz is felhagyott a gondolattal, minek egyik oka talán az is volt, hogy Hidvéghynek működése rögtön erőszakos véget ért 2). Hidvéghy már rég szálka volt az udvar szemében. Őt tekinték minden izgága fejének a dunáninneni megyékben, és Majthényi János most főhadibiztos Spork seregében már februárban ajánlá Szelepcsényinek, fogassa el őt az 1536: 40, 1548: 14 és 15, és 1622: 20. törvény czikkek alapján, melyek az összeesküvést, bujtogatást, engedetlenséget tiltják, vagy királyi had által, vagy a törvényhatóságok utján, mi által sok dolognak fognak végére járni. Mi akkor nem, most lehetséges volt és Hidvéghyt, három nap mulva, hogy Nagy Mihálylyal értekezett, Paczolajban császári katonák elfogták, s először Leopoldujvárra, azután (jun. végén) Bécsbe vitték, összes vagyonát és irományait lefoglalták, köztük a leveleket is, melyek Petrőczy Istvánnál voltak letéve megőrzés végett. Apaffyhoz Szuhay és Szepessy Csathó Albertet és Monaky Istvánt küldötték vala. A fejedelem nem gondolt már arra, hogy a mozgalom élén vetélytársa állott, »hogy némely emberektől hamis hitükkel megjátszatott.« Sajnálta a sok szegénységet és főkép ecclesiájának veszedelmét, és nemcsak Ispán Ferencznek, ki nála volt, midőn »mások bolondul a kutba ugrottak« volt Kőváron szállás rendelve. Szivesen látta a menekülteket és többet udvarához bocsátott. Megparancsolá Debreczennek, hogy semmiféle magyar menekültet, még ha gyermek is, ne adjanak ki. Huszt pedig az üldözöttek gyűlhelyévé vált, a honnan vigasztaló, bátorító leveleket irtak haza. Érdekükben Hedry Benedeket Bécsbe küldé, kegyelmesebb bánásmódnak kieszközlése végett (jun. 21). Egyuttal fegyverkezett és folyvást sürgette Balló Lászlót, ki mint rendkivüli követje jun. 26. ért Drinápolyba, ajánlja a magyarok ügyét. Csathó és Monakyt pedig azon buzditással bocsátá haza, hogy legyenek a magyarok csak egyetértők, Erdély jóakaratában teljesen bizhatnak.

A követek hazamenet jul. 25. Debreczenben Szuhay és Szepessyvel találkoztak, kik Erdélybe törekedtek. Midőn Csáky és Fodor Ádám az elfogatásokat megkezdék: Szendrőből több kisebb csapat indult ki, hogy Trombitást, hogy Monaky Istvánt, hogy Szepessyt és Szuhayt felkeresse és elfogja. Szuhayékat Voxith Horváth János szendrei hadnagy akarta megpróbálni, de a bujdosók jókor hirt vőnek és Tiszántulra menekültek. Ide Debreczenbe jött most Apaffynak egy futára a hirrel, hogy Balló jelentése szerint a nagyvezér hajlik a magyarok felé, nem lesz többé nehéz kinyerni tőle az assecuratiot, melyet aztán, kevés nap mulva, Balló maga fog elhozni. Tudosítsák erről - üzené Apaffy — Szuhay és Szepessy a nádornét, ki most megmutathatja igazi magyarságát, értesitvén lehető leggyorsabban Nádasdyt, kivel szorosan összetartsanak. Legyenek meggyőződve, hogy Erdély, Moldva és Havasalföld segitségükre lesz, sőt maga a török is elő fogja mozditani czéljaikat. E hirt Csathó Albert vitte Murányba (jul. 30), de Nagy Ferencznek már nem volt semmi kedve az ilyféle dolgokra; Nádasdyt sem értesité többé, mert Muránynak kapuján már a szepesi kamara küldöttei - Cselényi Miklós és Horváth Boldizsár kopogtattak (jul. 25) a jun. 29-iki parancscsal »hogy, biztos tudomás szerint a rebellionak némely főbb emberei - kiket Spork meg fog nevezni - Murányba készülvén, vagy már ott lappangván, a nádorné őket be ne fogadja, vagy a mennyiben ott volnának, a császári vezéreknek ellenmondás nélkül kiadja.«

Már ekkor az egész felvidék meg volt hóditva, kivévén Aranyos-Medgyest és Murányt. A németek csak Ecseden találtak némi ellentállásra. Rákóczy ugyan fejvesztés büntetése alatt megparancsolta volt alattvalóinak, hogy senki se merjen a németeknek ellenszegülni; de azért az ecsedi kapitányok — Apagyi Sámuel és Torma Mihály — nem voltak hajlandók magukat és várukat csak ugy röviden a császáriak kezére bocsátani. A vár messzeterjedő mocsárok közt feküdt és csak egy keskeny fahid kapcsolá a mezővároshoz, melynek lakói, jobbára protestansok, sok mindenféle szabadalommal birtak. A várban volt 100 ágyú, nagy mennyiségü lőpor, évekre telő eleség. Őrségét 300 derék hajdú, nehány német muskatéros, huszárok, szabadlegények, és a nagyszámú városi lakosság képezék. A vidékről is sokan a mocsárfészekben kerestek menedéket, köztük Serédy Benedek, Sámolyi István, Sándorházy Ferencz, Beleznay András, Körössy György és Kende Márton. A várban alig volt valaki, ki magát a felkelés idejében ne compromittálta volna. Sokan részt vettek a gombási ütközetben, s az ott nyert zsákmány legnagyobbrészt a várbeliek kezén volt. Mások Majthénynál, Károlynál vagy Szathmár alatt voltak, és méltán aggódtak, midőn a boszszuszomjas Strassoldora gondoltak. Midőn tehát Spankau és a holsteini herczeg julius 3-án Fábiánházára — a legközelebb eső faluba érkeztek, s a várat megadásra szólitván egy Spankau által kiállitott charta biancat küldöttek be, hogy az őrség arra feltételeit irja: a kapitányok kiüzentek, hogy ők csak a király sajátkezű aláirásának és pecsétjének hisznek, és ellenállásra készültek. A kiálló németeket ágyuzás és puskalövések fogadták. Spankau karját golyó súrolá. A holsteini herczeg alól lovát kilőtték. A puskaropogás Kállóig elhangzott (jul. 6). A herczeg dühös volt, de csekély erejével nem tehetett semmit, mig Heister hadosztályával meg nem érkezett. Az ecsedieknek ellenállása nagyon kellemetlen volt a németeknek. A váradi basának nem tetszett a németeknek előrenyomulása. Tiltakozott, midőn a Tiszán átkeltek és mostan hadikészületeket tön. Erdélyről sem tudták, nem fog-e beavatkozni? Heister, midőn Szathmártól Károly felé jött, 800 törökkel és 200 somlyai - erdélyi - huszárral találkozott, kik távolról nem épen barátságos szemmel kisérték mozdulatait. A legnagyobb baj azonban a rosz, ragadós példa volt. Mit fog tenni Kassa, ha már Ecsed ellentáll? s azért szükséges volt lehető leggyorsabban megtörni ezt az ellenszegülést. Heister ujból kemény felhivást intézett megadásra, és a mellett latba veté Barkóczi István befolyását. Az ecsediek erre jul. 9-én követeket küldtek a német vezérekhez, engedjenek nekik 3 napot, hogy kivánságaikat Báthory Zsófiának megirhassák, és válaszát megtudhassák. E halasztást megkapták, bár Heister eleve csak 24 óráról akart hallani, és a követek egy német tiszttel Munkácsra mentek, de az öreg fejedelemasszony — válasz helyett -- maga sietett a hely szinére. Ő is megdöbbent, mert a németek hinni kezdék, hogy kéz alatt ő maga izgatja embereit és Heister fenyegetőzött, hogy ha az ujhelyi feltételeknek teljesitése annyira késik, a császár is megváltoztatja szándékát. Báthory Zsófia Matócson, az ecsedi láp északkeleti szélén állapodott meg, és oda kérette Heistert, Holsteint; odajöttek az ecsedi követek is, számszerint tizenöten és kijelenték, hogy ők annak idejében csak Rákóczy parancsára fogtak fegyvert, a nélkül, hogy tudták volna czéljait. Most is csak önvédelemből állanak ellent, »mint az érzékeny oktalan állatocskák is, valameddig vihetik fejüket, futnak a halál elől!« Ők készek átadni a várat, ha megigértetik, és e feltételeket Strassaldo is köteles lesz megtartani: hogy a bennlévők közül senki személyében, vagyonában bántalmat nem fog szenvedni. Az evangelicus templom és jövedelmei, a szabad vallásgyakorlat, a mezővárosnak Báthory Gábor által adott II. Mátyás király, Bethlen Gábor és I. Rákóczy György által megerősitett privilegiumai épségben megtartatnak. A várost tulságos beszállásolással nem terhelik. A lakosokat házaikból ki nem becsülik. A bennlévő jobbágyok mehessenek, maradhassanak, a mint azoknak tetszeni fog. Az amnestiát illetőleg mindnyájának egy Rákóczytól, Báthory Zsófiától, Heister és Holsteintól kiállitott, általános okmány, tiz főembernek pedig még azonkivül egy-egy külön kegyelmi oklevél adassék, melyet aztán a császár is, Spork közbenjárására, megerősitsen. E feltételektől mondák ők semmiesetre sem állanak el és Heister végre, tartván, hogy egyszerre erdélyi sereg terem ott, bár magában szidta »az ökörfejüeket,« belegyezett. Spork jul. 14. Szerdahelyen helybenhagyá a capitulatiot és Ecsed julius 16-án megnyilt a Holsteini herczeg előtt, ki bele őrségül a Leslie-ezred 4. századát helyezé, mert a lakosság tiltakozott Strassoldo-féle katonák ellen. Az őrség legnagyobb része Erdélybe ment. Holstein és Spankau visszafordultak Tokajnak (jul. 18), Heister azonban még szükségesnek látta volna Ungvárt, Nagy-Bányát és Aranyos-Medgyest is megszállani és Medgyes ellen egy lovas ezredet küldött, hogy a várat elfoglalja. Azonban Erdély fegyverkezése, a váradi basának fenyegetése arra birták Sporkot, ki ugyis rosz néven vette már alvezérének önálló működését, hogy Heistert Tiszántulról visszahivja és Medgyes elfoglalását alkalmasabb időre hagyja.

Mindjárt Ecsed meghódolása után Spork megindult Szerdahelyről, (jul. 19) hogy Kassát a császár számára elfoglalja. Serege Szőllőskénél kelt át a Bodroghon és julius 21. Szilvás-Ujfaluban, Zemplén és Abauj határán állott: mig a holsteini herczeg Göncz felől közeledett. Spork megparancsolá Csákynak, maradjon Kassán, beszélje rá a várost, hogy engedelmeskedjék, mert különben erővel fogják kényszeriteni: mig ellenkezőleg, ha meghódol, semmi baja sem fog történni. A várost pedig felhivá, hogy a császár parancsa szerint, fogadjon be haladék nélkül német katonaságot, különben tüzzel-vassal ostromoltatni fog.

A kassai polgárok nagyon megijedtek, midőn a német vezér fenyegető felhivását vették, ki a császári patens szavai szerint csak a rebellisek megfenyitésére és nem a hivek terheltetésére jött Magyarországba. Kassa város pedig a hivek közé tartozott. A felség csak minap dicsérte meg hűségét, melyet a Rákóczy mozgalom idejében tanusitott és megengedte a polgároknak, hogy ha valami bajok van, csak egyenesen hozzá forduljanak. E »kegyes« engedélylyel akart élni a város és kérte Sporkot, ki már a közel Garbóczon állott, (jul. 23) várakozzék, mig a császártól válasz nem érkezik, de Spork csak 24 órát engedett meggondolásra, s azután a város alatt termett, a fapalánkkal és sorompóval védett külvárosokat elfoglalta, és kezdte a Tokajról, Patakról hozott faltörő ágyukat felállitani, hogy a várost megostromolja. A polgárok hiában emlegették hűségüket, hiában kérték, ne bánjék velük ellenségkép, és végre látván, hogy a németek kezdik dúlni földjeiket, legjobbnak tarták engedni, »mert nem illik a császár hadával szembeszállni.« Késznek nyilatkoztak 50 német gyalogot befogadni, de ugy, hogy a városnak minden szabadalma épségben maradjon. Az őrség vigasztalák magukat saját költségén fog élni, a városnak terhére nem lesz, és csak addig fog — a császári patens szavai szerint - maradni, mig a zavarok le nem csendesedtek.

Spork csak általános kifejezésekben felelt: nem fogja terhelni a várost, csak annyi őrséget rendel belé, a mennyit meg sem fognak érezni, és Kassa jul. 27. megnyilt a németek előtt, kik azonnal megszállták a kapukat, elvették a városi porkolábtól a városi kapukulcsokat, de elvették azokat Csákytól is. Csáky, ki e perczben testileg lelkileg betegen Sporknak bárczai táborában feküdt, e tettben nevén, tisztén ejtett nagy gyalázatot látott, szintugy mint a polgárok, kiknek felfogása szerint városuk most az egész kereszténység csufjává lett. Spork azonban nem törődött e panaszokkal, melyeket a császárhoz utasitott, sőt ujabbakra szolgáltatott alkalmat. A városba 50 ember helyett 1000 gyalogot, az egész Grana ezredet és 200 lovast tett őrségül, s a polgárokhoz szállásolá, ugy hogy egy-egy szegény mesteremberre 10-12 s a nagyobb házakra 20-25 katona is jutott és az egész város eltelt jaj veszékeléssel, melyben a tehetetlen tanács majdnem »megbódult.« Spork büszkén, hogy neki sikerült megvenni Kassát, melyben még német őrség nem volt, jul. 29-én egész seregével, trombita, dobszó és ágyudörgés mellett, keresztül vonult a városon és miután még az nap Spankaut felvidéki német kapitánynyá kinevezte, tovább ment Sáros felé, Murány bevételével bevégzendő a hadjáratot. Utjában megvette még Eperjest, mely ellentállás nélkül 4 század Leslie gyalogot és 2 század Holstein-vasast befogadott (aug. 2) Leslie grófnak vezérlete alatt, és e példát követte a félre eső Bártfa, kész lévén 2 század Baden gyalogot őrségül falai közé bocsátani.

A felvidéki hadjárattal majdnem egy időben bevégződött az elővizsgálat is Zrinyi Péter ellen, mely junius második felében kezdődött és büntető perét előkészité. Zrinyi türelmetlenül várta sorsa eldőlését. Fájt neki, hogy fia szinte ogoly mellette és meg van akasztva tanulásában, magára nézve pedig nagyon sérelmesnek találta, hogy ő, ki a magyar felkelést lecsillapitá, a felségnek önként meghódolt, dicső ősöknek ivadéka, és maga is nagy érdemeket szerzett férfi, roszabbul járjon, mint ama makacs kalvinista főemberek, kik a felséggel szembeszálltak és most futásban kerestek menedéket. Sokan azt tarták, köztük a pápai nuncius is, ki több jóakarattal mint éles elmével érdeklődött a foglyok iránt, hogy kibékülvén Rákóczy a császárral, Zrinyi sorsa is jobbra fog fordulni, Rákóczy az egyességben róla sem fog megfeledkezni: de csalódtak; az ujhelyi egyesség nem szabadságát, hanem romlását sietteté, mert az udvar nem tartván most már a magyaroktól, egész kiméletlenséggel lépett fel ellene és társa ellen.

Mielőtt azonban Zrinyi és Frangepántól tetteiket számon kérni és ellenük a pert meginditani lehetett volna szükséges volt a vádlottakat a jogi fogalmaknak megfelelő módon is kihallgatni, és vallomásaikból a per és vád támogatására bizonyitékokat szerezni. A vizsgáló birónak tiszte Hocherre — a jogászra esett — s melléje jegyzőül Abele Kristóf udvari titkárt adák, egy vele hasonfajta hivatalnokot, ki később esze, szorgalma és a jezsuiták pártfogása által oly magasra hágott, mint maga Hocher, pártfogója.

Hocher jun. 26. reggeli hét órakor hivatta először magához Zrinyit és inté, úgy mondja az igazat, hogy arról az Isten és az örökkévalóság előtt is számot adhasson. Zrinyi válaszolt, hogy soha sem volt szokása a tagadás. Mint eddig ugy most is az igazat fogja mondani.

Hocher, miután felmutatta Zrinyinek május 2-dikán kelt jelentését és ez annak tartalmát ujból megerősitette — a körül tapogatózott, kikkel volt Zrinyi összeköttetésben ? A kisebbeken kezdé. Kérdezősködött Locatelliről, ki mint Tattenbach barátja szintén elfogatott, Káldyról, kit Zrinyi Spankau elé küldött és a ki most, mint gyanus ember, a gréczi városházon fogva ült: de Zrinyi semmit sem mondott, mi e kettőt sujtotta volna. Áttért azután Ivánovich Ferenczre, a kanizsai, boszniai, budai basákhoz való küldésekre, Sárkányra, a beszterczebányai levelekre — mely kérdésekre Zrinyi mind nyiltan válaszolt. Hogy Rákóczyval nem volt Zrinyinek különös szövetsége, azt Hocher nem akarta elhinni »Létezik leányának Zrinyi Ilonának egy levele, melyben jelenti, hogy parancsára kitörtek és Stahremberget elfogták?« »Szó sincs róla felelt Zrinyi - akármit is irt leányom. Semmit sem tudtam a dologról! annyi igaz, hogy Siklósy András által Rákóczyt fegyverkezésre buzditottam: de tőle választ nem kaptam!«

Hocher azután áttért a külföldre: mit irt a mainzi érseknek? mily összeköttetésben volt a francziával, a lengyelekkel? miért volt Gicha Párizsban? mennyi pénzt kapott Francziaországtól? Zrinyi már itt feleleteiben tartózkodóbb volt. Nehezen ismerte el, hogy a magyarok a császár ellen panaszkodtak a francziánál, végre kérdé: miért faggatják őt Gicha dolgával, midőn a török szövetség miatt van fogva? A felség azt is parancsolta - volt Hocher válasza. — A horvátországi ügyekre nézve Zrinyi hangsulyozta, hogy ő mindjárt kezdettől fogva békét keresett és ismétlé, mit május 2-iki jelentésében mondott. Ő nem is. tudta, nem hogy helyeselte volna, a mit Frangepán Zágrábban és környékén tett. Ő ugyan adott neki carta biancakat azok számára, kikkel beszélni fog, de csak, mert Frangepán követelte. Hocher kérdésére, nem küldte-e Bargilit Lengyelországba a királyválasztásra és hol vagyon most Bargili? felelt: igen is, küldte, hogy számára a lengyel nemességet megszerezze; hol van most a barát, nem tudja; de jó gazdatiszt, hű embere, ki csak sorsának eldöntésére vár, hogy előálljon: addig pedig nem fog semmi roszat sem elkövetni.

A kihallgatás délig tartott. Zrinyi, midőn távozott, nemesi szavára fogadta, hogy a mit mondott mind igaz s egyuttal nyári ruhát és nehány hordó bort kért Csáktornyáról, midőn azonban visszatért fogságába, egy felelete szeget ütött fejébe. Hocher a kihallgatáskor felolvasta volt neki ama levelet is, melyet marcz. 21. Frangepánnak irt és melyben gyors cselekvésre buzditá. A levél, hogy, hogy nem?, soha sem került Frangepán kezébe, hanem megtalálták egy katonánál, a ki belőle fojtást készitett. Zrinyi e levélre csak azt mondá: »hogy legnagyobb szorultságában irta, midőn másfelé, Törökországba, Budára, a magyar felvidékre is irt.« Bővebb megfontolás után azonban e válasz igen veszélyesnek látszott neki és törekedett azt valami módon jóvátenni. Ugy látszik, a harag is elfutotta Frangepán ellen, ki egyedül adhatta a levelet Hochernek és midőn magát védé, elkezdé Frangepánt mint csábitóját vádolni, csakhogy még akkor is bizonyos jóakarattal, inkább hogy magát védje, mintsem hogy neki ártson. Másnap magához kérette Abelet, mert valami javitani valója van vallomásán. (jun. 27) Abele visszaüzenteté, hogy előljárója, Hocher nélkül, nem jöhet, annál kevésbé változtathat valamit a jegyzőkönyvön. Ha azonban Zrinyinek valami észrevétele van, adja be azt irásban és Zrinyi azt mégis tevé. Tegnap irá (jun. 27) feledékenységből mondott valamit, mit bővebb megfontolás és emlékezés után visszavonni kénytelen. A márczius 21-iki levelét nem irta, sem kétségbeesésből, sem feltett gonoszságból. Irta, hogy Bukováczkyt Törökországból haza kapja. »Midőn Bukováczky először irt, hogy mindent véghezvitt, de fogjunk azonnal fegyvert: a zágrábi püspököt a felséghez küldtem, hogy gondoskodjék rólam és ne hagyjon el! Nyugodt maradván, minden Bukováczky ujból irt Frangepánnak, de már haragosan, miért nem rántunk kardot? Miért nem kezdjük meg az ellenségeskedéseket? E levelet a markéz nekem küldte, s én elrémülvén rajta, irtam a kérdésben forgó ideges levelet, minden eszközt, minden álokot felhozván, csakhogy ne lázadjanak fel és Bukováczky minél előbb hozzám jöjjön. Hasonló levelet irtam Bukováczkynak is, ki arra Frangepánhoz ment, de hozzám jőnni nem akart.« Az időben iszonyu hideg volt még; rengeteg hó volt mindenfelé ugy, hogy Törökországból jönni vagy Törökországba menni vagy három hónapba került. Hogy lehetett volna tehát akkor várakat, országokat és más effélét elfoglalni? A mit Tattenbach üzenetéből következtetett, mind hiábavalóság volt és soha komolyan tervbe nem vétetett.

»Második oka a levélnek az volt, hogy Bukováczkyt őszinteségemről a török iránt meggyőzzem. Ő gyanakodott, hogy nem igazán tartok a törökkel és én féltem, hogy még ellenem fordul Frangepánnal, ki testestül-lelkestül csatlakozott a vállalathoz. Hol lett volna egyébiránt az az 5000 török, midőn ép az időben küldtem Kanizsára a kérdéssel, kapok-e segitséget, ha kelleni fog? és a basa felelt, hogy előljáróinak határozott parancsa nélkül nem tehet semmit. Tudja azt Frangepán és Ivánovich; de ezzel sikerült Bukováczkyt részünkre vonni. »A zágrábi püspök tanuja, hogy Frangepán zágrábi dolgairól mit sem tudott. A felvidékre sem irt volna, ha Frangepán nem figyelmezteti, hogy a magyarok Beszterczebányán gyülést tartanak, mert neki a gyülés eszébe sem jutott volna. Frangepán irt, izgassa a magyarokat! »Nem akartam! csak midőn megtámadtak és Frangepán ismét sürgetett, tettem, a mint vallotta m A budai vezérnek sem irtam volna, ha a markéz nincs, kinek gyóntatója ment követnek és visszatérhetett volna, de nem akart. Három század katonát elbocsátottam, hogy jóvá tegyem az általam okozott bajt; nem is toborzottam volna őket, ha a markéz szegény nőmet reá nem veszi. Tudhatja ezt a károlyvárosi generalis, de tudják azt mások is. Szóval a markéz volt mindennek oka, kit ifjusága, tűz és nagyravágyás ragadtak el, de idővel, hiszem, észre fog térni, és fogja tudni szolgálni a felséget és a hazát is.«

Már ekkor Hocher Frangepánt is kihallgatta, junius 26. délutáni öt órakor hivatván magához a tersaczki grófot. Kérdései leginkább azon dolgokra vonatkoztak, melyeket Frangepán már 4 jelentésében megérintett. Frangepán megmaradt állitásainál, csak egyet-mást mondott el körülményesebben. Hocher azon ellenvetésére, hogy Zrinyi — mint állitja semmit sem tudott arról, mit csinált Frangepán a Száva mentében, megemlité, és később át is adta a bánnak egy marcz. 24-én kelt levelét, melyben Frangepánt felhatalmazá, hogy Horvát-Tótországok főurai, nemesei, kapitányaival és bármiféle más hazafiakkal az ország javára szolgáló némely dolgokat megbeszéljen, igérvén, hogy a markéznak minden tettét magára nézve kötelezőnek fogja ismerni. Zrinyinek többi leveleit, tevé hozzá, elégette, de semmi mást nem tett, mint a mire nézve a bánnál megállapodott. Határozottan tagadta Zrinyi állitását, hogy ő — Frangepán - lett volna az izgató. »Könnyü ilyet mondani, de bizonyitani is kellene; az olyan nem igaz, minthogy Frangepán most nincs a másvilágon, »és mintegy viszonzásul nagyon kiemelte, hogy Zrinyi, fiának Bécsbe való küldése után is, mondá, hogy Herbersteinon boszút áll. És mert a török nem bizik benne, törökké lesz! Ő, Frangepán, mindig csillapitotta. Ő az, aki Bécsbe hozta, és megakadályozta, hogy nem ment Felső-Magyarországba, a hová mindig törekedett. Bargiliról beismerte, hogy az Eleonora-féle házasságnak meghiusitására ment Lengyelhonba. Utasitását ő forditá Zrinyi fogalmazványából, bár igen gorombának találta, és itt-ott enyhiteni akarta, de Zrinyi nem engedte. Hogy Bargili ez utasitást magával vitte, csak később tudta meg, és Hocher azon kérdésére kész-e arra, a mit mondott, a hitet is letenni? a kanczellárnak kezet adott és igent mondott. »Isten ugy legyen neki irgalmas, a mint vallomásában igazat beszélt«.

Zrinyi vallomása előtt és után folyvást azon evődött fogságában, hogy — ő ki önként jött, önként meghódolt, s a császárnak a Rákóczy-féle mozgalom lecsillapitásánál oly nagy szolgálatokat tett — rab, kinek még semmi reménye a kiszabadulásra! Érezte, hogy a legnagyobb vád, mely reá súlyosodik, és méltán, az, hogy a törökkel czimborált, és minden erejét megfeszité, hogy ártatlanságát kimutassa egy oly dologban, a melyet igazán soha sem követett el. Hogy gondolt volna ő, egy Zrinyi, ki gyermeksége óta ismerte és gyülölte a törököt és álnokságát, komolyan arra, hogy vele szövetkezzék ? Ő csak cselt használt a törökkel szemben, mint tette bátyja, mint tette ő is harczaiban. Czélját kell tekinteni, nem az eszközöket, melyeket a czél elérésére használt! és okoskodását támogathatta habozó, félszeg magaviseletéve 1 melyet ugynevezett felkelése idejében tanúsitott. Ember, ki komolyan azt akarta, a mivel őt vádolák, bizonyára máskép cselekedett volna. Hogy még sem bocsátják szabadon, azt annak tulajdonitá, hogy félnek boszújától, s azért az emlékiratban, melyet julius havában Hocher és a császár számára készitett, késznek nyilatkozott az oltári szentségre megesküdni, hogy soha boszúra nem fog gondolni; »mit is tehetne ő, egy féreg, a császárnak, ha akarna is? Hinnének-e neki a törökök, vagy hinne-e ő a törököknek? Bizna-e ő földiei és másoknak álnok igéreteiben, vagy biznának-e azok az övében?« Ugyanott emlité, hogy Bukováczky, ha Isten eszét egészen el nem vette nem marad a töröknél — hanem visszajő, ha a felség neki kegyelmet ad, és kárát megtériti. A magyarok mindig lázadásra hajlottak. Ő nem tudja, azért-e, mert szabadságukat sértegetik, vagy mert az már vérükben van? azt hiszi azonban, hogy mindkét okból. Neki sikerült megnyerni szeretetüket, és csillapitá őket. Ime egy év előtt is ő tartá meg Rottalt. A gréczi urak sohasem voltak barátai. Frangepán ellensége. Támogatják őt más irigyei és vetélytársai, kik romlására törekesznek. Az ember olyan, hogy ha valakit bukni lát, nemcsak hogy nem segiti, hanem még inkább azon van, hogy a bukót végképen semmivé tegye. Frangepán mindig gyülölte őt. Midőn először jött Olaszhonból nehány olasz banditával, egész családját ki akarta irtani. Másodszor méreggel tört ellenök, de a maga cselédjei figyelmeztették a Zrinyieket. Midőn harmadszor jött Olaszhonból, itt, Bécsben, minden ok nélkül párbajra hivta: hihető-e tehát, hogy valamit rábizott? Tetteit azonban nem csodálja, mert a legbölcsebb sem él úgy első fiatalságában, mint már a férfinak élni kellene.

Ez emlékiratot Zrinyi jul. 24-kén délután adá át Hochernek, midőn ismét kihallgatás végett a kanczellárhoz hivatott. Már ekkor Bécsben volt Zrinyinek két levele, melyeket Rákóczy Heisternek átadott, és Hocher e két levélre nézve kezdé meg a vallatást.

Zrinyi kénytelen volt beismerni, hogy a mit a török segélyről, pénzkiadásairól mondott, mind csak hazugság volt, hogy Rákóczyit magához vonja, a magyarokat pénzadásra birja. Jobban megzavará őt, midőn Hocher a lengyelországi ügyekre, Gichára, Bargiglire tért át. A ravasz kanczellár itt a fogással élt, mintha Gicha és Bargigli már vallottak volna, és mondá Zrinyinek: Gicha beismerte, hogy Zrinyi a czélba vett rebelliot a franczia kírálylyal közölte, és tőle támogatást és pénzt kért! Nem igaz? »Nem igaz,« felelt hevesen Zrinyi »vigyen el az ördög! Gicha hazudik!« Időközben Noviban Frangepán iratai közt megtalálták a Bargiglinek szóló utasitást, és a barát jelentését, és Hocher azokat, miután Zrinyit kérdé, nem volt-e Bargiglinek más czélja Lengyelhonban, mint neki nemességet szerezni? és ő nemmel felelt: felmutatta. »Bargigli maga mondá, hogy a lengyel király házassága végett ment Lengyelhonba!« »Ez a dán követ gondolatja volt, felelt Zrinyi, ki őt, Zrinyit, is kérte, hogy ajánlja a dolgot, de akkor még Eleonora herczeg asszony férjhezmeneteléről szó sem volt«. Bargigli nem sokára haza jött. Az utasitást Frangepán csinálta, ő, Zrinyi, kérte Bargiglit, ne adja át, nem is hiszi, hogy átadta volna. Midőn hallá, hogy Frangepán őt nevezi az irat szerzőjének, rettenetesen felindult. Elkezdett jajgatni, és esküdözni, hogy nem igaz, neki az ilyesre nincs esze! Miért is tette volna? Az oltári szentségre megesküszik, hogy nem igaz; az csak Frangepánnak olyan talián furfangossága. Azt is tagadta, hogy Tattenbachot a császár ellen való szövetségre rábeszélte, bár Hocher felhozá neki Tattenbachnak egy május 7-ikén fogságában tett vallomását, melyben a liga keletkezésének történetét hiven előadá. Nem akart tudni semmit ama kérdésekről, melyeket Tattenbach az összeesküvési ügy fejleményére nézve tett. »Isten verje meg őt. Azt sem tudja, a Hocher által felolvasott liga az e igazán, melyet a stajer gróffal kötött?« A kérdések egészen megzavarák; ismételve mondá, nem hiszi, hogy az itélet napján olyan keményen fognák faggatni, és sohasem gondolta volna, hogy minden szaváról ekkép kelljen valamikor számot adnia.

Zrinyit leginkább a Bargigli-féle utasitás aggasztá. Egy uj vétek volt az, még pedig a felség személye ellen, mely rajta maradt, ha a többi vád alól mind sikerült is volna magát tisztáznia. Ezt törekedett tehát tehetsége szerint megdönteni, és kihallgatása után harmadnapra (julius 26) irt Hochernek, küldje hozzá Abelet, vagy fogadja őt magát: fontos közölni valója van. Hocher kész is volt jegyzőjét elküldeni, főkép, hogy rábeszélje Zrinyit, ne tagadjon Tattenbachra nézve oly világos dolgokat: de Abele nem mert Zrinyihez menni. »Ő a bánt csak kétszer látta, a két kihallgatáson, azonkivül vele soha egy szót sem szólt; de nem tudja miért? önkéntelenül irtózik ez embertől. Az állam dolgáról, kényes ügyről van szó. Nem akar vele négy szem közt beszélni,« és kifogásait Hocher méltányosoknak találta. Magához hivatta tehát Zrinyit, (jul. 26. délutáni 2. órakor) és Zrinyi elmondá, hogy a goromba utasitást Frangepán készité, és neki csak elolvasás végett adta át. A fogalmazvány 8 napig asztalán feküdt, bár Frangepán egyre sürgette, miért nem küldi el Bargigli által? kinek Lengyelországba kellett menni, hogy Zrinyinek a lengyel nemességet megszerezze, Frangepánt pedig az uj királynak ajánlja. Bargigli sokáig nem akarta a követséget elvállalni; a házasság ügyét a dán követ bizta rá, és Bargigli azt Varsóban szóba is hozta, de csakhamar hazajött, mert mindenféle mendemonda és gyanú keletkezett az »abbate Palmerini «-ról.

Szóval, végzé, Zrinyi Frangepán fogalmazta a goromba iratot, Frangepán sarkalta, bizgatta e dologra, ő tehát a fő és egyedüli bünös. De Hocher és Abele más véleményen voltak. E vallomásából Zrinyinek. mondák látszik, mennyire elhagyta már az Isten. Minél inkább menti magát, annál jobban belé bonyolódik, maga beismervén, hogy a felséges császár személye ellen a legnagyobb vétket elkövette; mert e gyalázatos iratot 8 napig magánál tartá, olvasta és végre Bargiglinek átadván azt, mintegy jóváhagyta, magáévá tette.

Chapter 7: August 1670 to October 1670

From the commission in Lőcs to
the "judicium delegatum" in Bratislava.

A lőcsei commissiótól a pozsonyi »judicium delegatum «-ig.

Leopold nagyon örült a magyar ügyek szerencsés fejlődésén. Hálát adott Istennek, midőn Rákóczy meghódolt és már csak »nehány sehonnait kellett üzőbe venni«, hálát, midőn Kassának megvételét hallá, melytől a felvidéknek sorsa függött. A miniszterek nem reméltek volt oly gyors és döntő sikert. Józan észszel nem is igen lehetett gondolni, hogy a nagy erővel föllobbant tüz oly hirtelen ki fog aludni. Mig tehát a felvidék teljesen le nem volt verve, Apaffy követét nyájas beszéddel tarták: »a kormány sem akarja Magyarország vesztét, hanam csak a rendetlenségek megszűnését. Nem büntetés, hanem a békének helyreállitása czélja a császári hadseregnek, melyet ha elért, jó rendben ismét ki fog vonulni.« Ez engesztelő szavakat azonban tett nem követte. Bochkaynénak és a többi raboknak sorsa nem enyhült és végre, julius végén Hedry ismét csak nehány általános igérettel, melyek Kászonyi igéreteivel éles ellentétet képeztek és azon közléssel tért haza, hogy a császár a magyar ügyek rendezése végett Lőcsére commissiót rendel, Rottal grófnak elnöksége alatt.

E commissiónak czélja volt, mint Lipót Apaffynak és a felvidéki megyéknek irá: helyreállitani a békét, fegyelemben tartani a császári sereget, szétválasztani az ártatlanokat a bünösöktől. Létrejövetelét leginkább Szelepchényi sürgette; a mit az el nem végezhet, vélé, maradjon a legközelebbi országgyülésre. A bizottság hatáskörére nézve azonban eleinte vita volt. Rottal utasitásul kapta hivja össze a felvidéki megyék követeit, tanácskozzék velük a bünösök pere, elitélése, a büntelenek elbocsátása és végre a felett, mikép tartassék fenn a sereg, melynek, még pedig az udvar szándéka szerint 6 gyalog, 2 lovas ezrednek, és dragonyosoknak, az ország váraiban kellett maradni. Eleve teljhatalmat akartak adni Rottalnak a kegyelmezés és büntetésre, de ellenségei, és főkép Pálffy Tamás, ezt megtudták akadályozni. Felhozák nem minden ok nélkül, - hogy Rottal kapzsi, fösvény ember, kinek számtalan privat összeköttetései vannak Magyarhonban, melyek jobbra vagy balra fognák hajlitani itéletét. »Vagy pénzért fogja árulni a császár kegyelmét - mondák vagy magán érdekeinek szolgájává fogja alacsonyitani« se beszédek folytán Rottal oda lőn utasitva, hogy mindenről tegyen jelentést Bécsbe, a végeldöntés ő felségétől függvén.

A férfiak, kiket Leopold Rottal mellé adott, hogy » drága Magyarországán segitsen és nyugalmáról apai szeretettel gondoskodjék«, részben magyarok, részben németek voltak: Gubasóczy János, czimzetes pécsi püspök, Szelepchényinek kedves embere, jó lelkü, becsületes magyar ember, mint később magasabb állásban is kimutatta; Galanthai Eszterházy Farkas, királyi személynök szintén jó, jámbor ur; B. Heister Godofréd, ki még Tiszántúl volt, mint katona és a haditanács képviselője, és Volkra Otto Ferdinánd Theophil, Haidenreichstein grófja, a szent sír lovagja, és a bécsi udvari kamara tanácsosa, a kincstári ügyek és érdekek képviselője, ki alig lépett a magyar földre, már meglehetősen felfogta az ország sajátságos viszonyait, és mindjárt kész volt egy programmal az ország rendezésére, melyben ugyan a német államférfiak ellenséges szempontjából kiindulva sok kemény és szigoru rendszabályt, de helyesebb és czélszerübb dolgokat is tanácsolt, mint a minőket a német államférfiak alkalmazni szoktak. Először vizsgálta, mit vétettek a békétlenek? Conventiculumokat tartottak a német iga lerázására, kötelező határozatokat hoztak, és pedig csak a köznemesek, a főurak és papság mellőzésével. Terhes adót vetettek a jobbágyokra. Törtek a katholikusok ellen. leveleztek a törökkel, Erdélylyel, a francziákkal és lengyelekkel. Megvetették a császár rendeleteit, gyalázták hiveit, ministereit, saját fenséges személyét. Szervezték a rebelliót. Várakat akartak bevenni; tervben volt az örökös tartományokra törni, a bányavárosokat elfoglalni, a töröknek adót fizetni. Sereget szedtek, és adót hajtottak be. Visszamenve a régibb eseményekre, még a török háboru előtti időkre, felemlité, hogy német katonákat öltek meg; Bártfán megöltek egy papot, ki a szentséget vitte, Szathmáron egy jezsuitát, Nagybányán egy katholikus asszonyságot. Eperjesen akadémiát állitottak, s ugyanott a legujabb időben – német katonákat az ellenségnek martalékul dobtak, most meg nem adják meg a királynak, mit igérnek, és a mit adni kötelesek; nem adnak dézsmát. Roszul bánnak a király tiszteivel, és semmibe sem veszik parancsaikat és végre fenyegetőznek, hogy majd körül fogják a császári hadak által megszállott várakat és megveszik kiéheztetés által. Mind e bajok fő okát az eretnekségben, némely főurak ambitiojában, kik Bochkay, Bethlen, Rákóczy nyomán, fejedelemség és koronáról álmodoznak és a nemzet nyughatatlan természetében találá. Panaszkodnak: hogy a végbeli hadakat nem fizetik; az országból sok aranyat kivisznek és cserébe rosz pénzt adnak; magyar ezredeket nem tartanak, és az országot a török ellen kellőleg nem védik. Hozzájárul ehhez külföldi fejedelmek bujtogatása, és a megvetés, a melylyel a roszul tartott német katonák, és a roszul felszerelt várak iránt viseltetnek.

Az eszközök, melyeket a kormánynak a baj orvoslására tanácsolt, a következők voltak: ki kell végezni a főrebelliseket és el kell kobozni jószágaikat. Igazságosan kell bánni a köznéppel és meg kell védeni a nagyok zsarnoksága ellen. Szaporitani kell a sereget, fel kell szerelni a várakat. Katholikus horvátokból ezredeket kell alakitani. Szükséges némelyeket megnyerni a gonoszok közül, hogy a többiek rosz terveit kikémleljék, mire az elkobzott javakat kell forditani, melyeknek értékét 150-200,000 forintra becsülé. Reformálni kell a végbeli magyar hadakat. Mindenhová jó katholikusokat tegyenek kapitányokul. Szüntessék meg a szabad huszárokat, kik ugyis mindig az ellenség részére hajlanak. A végbeli had, jelen állapotában, teher az országra nézve béke idején, haszontalan háboruban, és folytonos szálka a török szemében. A királyi városokat jó lesz megalázni, lefegyverezni, jól megfizettetni, nyakukba katholikus tanácsokat tukmálni, és szabadalmaikat megnyirbálni. A magán emberek várait le kell rontani, vagy császári őrséggel megrakni. Ne lehessen végrendelkezni azon esetekben, a hol a családnak magva szakad. Szükséges gondoskodni, hogy a nemesség száma kivált akatholikusok által ne szaporittassék. Senkinek se adjanak nemességet, ki nem katholikus. Azonban meg kell jutalmazni a hiveket és azokat, kik a császár szolgálatába lépnek; a gazdasági ügyekre nagy gondot kell forditani és a rendetlenségeket meg kell szüntetni. Meg kell nyerni a jó érzelmü magyarokat az által, hogy alkalmazzák őket is a haditanácsban, a kamarában, a magyar lovasságnál. Végre gyarmatositani kell az országot és előmozditani a katholika vallást.

A biztosok mellett még három kisebb ember is volt segédül: Beris János udvari kamarai, Stahl Frigyes haditanácsi titkárok és Podesta János, magyar tolmács. A bizottság tagjai augustus 6. indultak el hajón Bécsből Pozsonyba, hova másnap szerencsésen megérkeztek. További utjukban Trencsényben Kassa város követeivel: Madarász Márton biró és Püschel Sándor tanácsnokkal találkoztak, kik panaszra mentek Bécsbe, Spork ellen. Rottal biztatá a panaszosokat, megnyerő módorát forditván kifelé. Árván és Liptón keresztül jól megrázva, és hosszú utjok unalmát borozással üzve el, a biztosok aug. 18. délután érték el Lőcsét, a hol tiszteletükre rövid időre német őrség tanyázott.

Spork már ekkor saját szavai szerint, elvégezte mit a császár neki parancsolt és Rottalon volt a sor eligazitani a többit. Murány már a császáriak birtokában vala. Spork még Bárczáról irt (jul. 30) Széchy Máriának és komolyan felszólitá, teljesitse a császár parancsát, különben hatalmának teljes sulyát fogja érezni, és ő lesz felelős, ha a bűnösök közül valamelyik megmenekül. A bünösök közé sorozá pedig: Leszenyei Nagy Mihályt, Makay Györgyöt, Mária titkárát, és Leszenyei Nagy Ferenczet, ki már ekkor nejét, Kerekes Katát, és négy leány-gyermekét is a várba hozta. E levelet a beteg nádorné augusztus 2-án vette és mindent elkövetett, hogy Nagy Ferenczet megmentse. Irt Bécsbe, irt Sporknak, hogy Nagy Ferencz igaz hive a felségnek. Nem csak most jött a várba, hanem a nádor halála óta szolgálja őt, és ő legjobban tudja, hogy még oly tetteiben is, melyeket az avatatlanok hajlandók balra magyarázni, igaz hűséggel a felség érdekeit mozditá elő. Egyébiránt, ha kell, Nagy kész felmenni Bécsbe. Vegye a felség őt, a szegény özvegyet, szolgáival pártfogása alá. »Makay György iratá deákul Sporknak titkárom és conventios szolgám; semmi bünben sem érzi magát részesnek, itt van és itt marad nálam a murányi várban. Érte valamint praefectusom, Nagy Ferenczért jót állok a felségnek és excellentiádnak!« Nagy Mihály azonban nincs Murányban, sem másutt birtokain; lakása a Dunán inneni részeken van.

Azonban a várbeliek maguk sem biztak sokat e levelek sikerében, és védelemre gondoltak annál is inkább, mert a füleki, és szendrei őrségek már kezdték a murányi és baloghi jószágokat megszállani. Cziráky pater is, miután Széchy Mária lelkére kérte, adjon jó tanácsot, oda nyilatkozott, hogy ő ugyan, ha az interessatusok czéljait kezdetben tudja, azokat soha sem helyeselte volna; most azonban már annyira fejlődvén a dolog, hogy a nemzetnek gyalázata, sőt végveszélye következhetik be, mely pedig összesegében nem vétkezett a király ellen: maga a természet joga megengedi a védelmet. Mind a mellett ajánlá, ne essenek kétségbe a felség kegyelme felett, folyamodjanak ujra hozzá, és a várnak és lakóinak sorsa talán szerencsés fordulatot fog venni.

A murányi haditanács- Nagy Ferencz, Csathó Mihály, Cziráky pater és Szkárosi Nagy János elküldött tehát Szobonya, és Achayhoz: szedjenek szabad legényeket. Hasonló parancs ment a baloghvári kapitányhoz, Gyöngyösihez, és a nádorné ezüstjét e czélra szánták. Mezei sereget akartak felállitani, de csakhamar letettek e szándékról, és elhatározák, hogy a vár védelmére fognak szorítkozni, mi végre a lappangó bujdosókat a várba gyüjtik. A parasztoknak azonban megengedték, hogy az utakat mindenfelé vágják be, és buzditák őket, hogy ostrom esetére az erdőkből oldalvást támadjanak a német hadakra. Fontos volt tudni, mit tartanak az egri törökök a németek mozgalmairól? mit fognak tenni, ha Spork a várat ostromolná, és hadai a hódolt falukra is szállanának? s erre a hódoltsági parasztoktól azon megnyugtató választ kapták, hogy a törökök nem hiszik a németek eljövetelét; ha azonban jönnének, azt felkarózás büntetése alatt rögtön be kell jelenteniök Egerbe, Kara Ibrahim pedig jolsvaiak által üzenteté, hogy a portán levő magyar követ megnyerte végre a nagyvezért. A nádorné ne vegyen be német őrséget, ne hogy ugy járjon, mint Báthory Zsófia, ki már nem is úr saját várában, Sáros Patakon.

E tervezgetések közt, aug. 6-ikán délután ismét császári követek jelentek meg a vár előtt: Kászonyi prépost, kit már Erdélyből ismerünk, és Counwald Cucolsqui Gáspár, Sporknak főhadsegéde, 30 vasas, és 30 dragonyos kiséretében. Ez uj követek már a császár május 5-iki mandatumára támaszkodva azt követelték, fogadjon be a nádorné várába, mig a zavarok tartanak, német őrséget, különben Spork vele kötelessége szerint fog elbánni. A beteg nádorné a várkapuig vitette magát, hogy a császári parancsot olvassa, és azután szóbeli értekezés vé. gett leakart szállni székéről, de Spork követei nagy durvasággal, alig állottak szóba vele. Midőn a nádorné emberei meghatalmazásukat kérték: a katonaságra mutattak, és mondák, nincs most ideje az efféle prókátori fogásoknak; bocsássák be őket a várba; fogadjon be a nádorné jó szerével német őrséget, és a felség mind azt, a mit ők tesznek, jóvá fogja hagyni. Széchy Mária azon kérelmére, várjanak, mig hirnöke megjő, mig a murányiak a felséghez intézett folyamodásukra választ kapnak: Kászonyi felelt: hiában való minden folyamodás királyhoz! Mások is folyamodtak, még sem használt semmit. Vele itt többet végezhetnének, mint Bécsben! és azzal társával, fenyegetőzve, hogy nyomukban hatalmas császári sereg jó a nádornénak és javainak romlására, lement Murányaljára, hol Counwald kisded csapatjával egy bepalánkolt majorba vette magát, és szemmel tartá az utat, mely a várból ki, a török hódoltságba vezetett. A követek kihivó magaviselete igazolni látszott a nádorné félelmét, hogy a németek nem csak a várat akarják megszállni, hanem ki is akarják mindenéből fosztani, rabbá is akarják tenni, mint Zrinyinét, és kétségbeesésében ismét csak a felséghez fordult. Egy hosszú levélben felsorolá a maga és férje érdemeit! Az ő segélyével került I. Rákóczy György idejében Murány császári kézre, s mind e perczig, önköltségén, megtudta azt a császár hűségében tartani. E félreeső hegyivár sem nem árt, sem nem használ a közügyek folyásának: azt tehát őrséggel megszállni nem szükséges. Rá, szegény elaggott, törődött özvegyre nézve azonban fontos, hogy német őrségtől megkíméljék. Hátra levő kevés napjait, békében nyugalomban, kényelemben szeretné tölteni, mi német őrség mellett lehetetlen. Halála után a vár, az inscriptionalis öszszegnek letétele után, úgyis a felségre száll, de ha ezt a rövid időt sem akarná megvárni, átadja ő Murányt mindjárt, inkább, semhogy azt német haddal birja, csak fizesse meg a felség pénzét, és adjon neki hason czimen más valami jószágokat.

Széchy Mária nem hallgatta el azt sem, hogy retteg Zrinyiné sorsától, és aggodalmainak támogatására felhozta a követek sértő magaviseletét. Hivatkozott az osztrákház világhirü kegyelme és jóságára, mely annak az egész világ szeretetét kivivta. E részeken már helyreállt a nyugalom, nincs semmi szükség többé őrségre, végül azonban nem mulasztá el megérinteni, hogy ha időközben — a felség akarata ellen — rosz emberek által megtámadtatnék, Isten és emberi jognál fogva védeni fogja magát, mit a felség ne vegyen semmiképen felkelésnek.

E levelet aug. 8-án egy hirnök által Bécsbe küldvén, a követeknek megüzente, hogy Kászonyit bebocsátja a várba, de nem Cucolsquit németjeivel. — Spork a Szepességben értesült a nádorné ellenszegüléséről, melyet a császáriak a Murányba szorult rebelliseknek, különösen pedig Nagy Ferencznek tulajdonitottak. Rögtön meghagyá a lotharingiai herczegnek, menjen Létánfalváról Murány alá. A herczeg aug. 9-ikén 200 Caprara ezredbeli vasassal, és 200 dragonyossal a vár tövében állott. Murány ugyan fekvésénél fogva majdnem bevehetetlen volt, kivált lovasságnak, de benn a várban hiányzott a lélek. A várbeliek felhagytak minden merészebb gondolattal, és minden készülés daczára csak valami 150 katonával rendelkeztek, A falakon ugyan 42 ágyu állott, de csak egy tüzér volt, ki német létére nem akart a császáriakra kilőni. Károly herczeg, mielőtt a támadáshoz fogna, még egyszer felküldé Kászonyit és Cucolsquit a vár alá, megbizással; minthogy azonban a várbeliek megint csak a prépostot akarták bebocsátani, mindkét követ a kapun kivül maradt és ott értekezett Nagy Ferenczczel, ki a nádorné nevében kijelenté, hogy a mig Bécsből válasz nem jő, német őrséget a várba nem fogadnak. »És ha az udvar parancsa megjő kérdék a követek — fognak-e annak engedelmeskedni?« Nagy Ferencz felelt: »az attól függ, hogy minő lesz e parancs.« Midőn a herczeg e választ hallá, azonnal 150 dragonyost leszállitott lováról és négy felől kezdte megmászatni a meredek hegyet. Rövid időn a németek fenn voltak a tetőn, alig 200 lépésnyire a vár kapujától, és kezdték magukat ott eltorlaszolni: mig Cucolsqui egy trombitással ujból megjelent a vár előtt és magyar, tót, deák, német nyelven hangos felszólitást intéztetett a várban levő » minden hű nemes, polgár és paraszthoz,« hagyja el a várat. Még szabadon mehetnek! De a ki fegyvert fog a császár ellen, az rebellisnek fog tekintetni! E merész fellépés megdöbbenté a várbelieket és Nagy Ferencz ujból megjelent a falon, protestált Isten és emberek előtt, hogy alku közben igy meglepetnek és Jézus Krisztus sebeire kérte a németeket, ne közelitsenek a kapuhoz, mert a várbeliek el vannak határozva, utolsó csepp vérükig védelmezni magukat, ha megtámadtatnak. Végre reményt nyujtott, hogy másnap megkezdi az alkut, mire a herczeg a támadást másnapig elhalasztá és Sporkot a történtekről értesité. (aug. 9) Másnap csakugyan létre jött a capitulatio. Széchy Mária kérte, hogy ő és emberei köztük különösen kiemelve Nagy Ferencz - személyük és vagyonukra nézve sértetlenek maradjanak. Károly herczeg, mint Sporknak meghatalmazottja, biztositá a nádornét, hogy amint eddig, ugy ezentúl is teljes szabadságban marad. A mi embereit illeti, azok maradjanak nála, azon módon és helyzetben, melyben őket Spork most találta. A tábornokok könyörögni fognak értük a felség előtt: de ügyüknek legtöbbet az fog használni, hogy Murány a felség hadainak kaput tárt. Minden javaik a mostani állapotban maradnak. A nádorné többi váraiba nem jő német őrség. Murányba is csak annyi katona jő, a mennyi a nádornénak terhére nem válik. A katonai dolgok ugyan mind a császári várparancsnokot fogják illetni; a nádorné drabantjai többé nem szükségesek, a kapukat is csak németek fogják őrizni: de ők tartoznak minden tekintetben a nádornénak a kellő tiszteletet megadni. A vár kulcsai naponként az ő kezébe tétetnek le, de ő azokat a császári várparancsnoknak visszaadja. Ha a várban van, a jelszót ő adja ki. A ki-bejárásban sem ő, sem cselédei nem gátoltatnak. Cselédséget, mint eddig, ugy ezentúl is tarthat. A gazdasági dolgokba a németek nem avatkoznak, hanem viszik azt tovább a nádorné tisztjei. A katonák szállását a nádorné jelöli ki; fizetést havonkint a császártól kapnak. Az ágyuk és lőszer, további intézkedésig a jelenlegi állapotban maradnak. Szóval a szerződés mindent, mi nem a katonai dolgokat illette, a nádornénak fenntartá és még oly kitüntetéseket is meghagyott neki, melyeknél fogva a gyenge asszony magát még mindig a vár korlátlan urnőjének tarthatá. A szerződésnek aláirása után Caprara volt az első, ki a várba felment, a hová őrségül 150 gyalog szállott az időközben megérkezett Stahremberg ezeredből. Maga Károly herczeg is feljött és szóval is megigérte mind azt, a mit irásbelileg kötelezett.

Nagy most ellenségeinek kezében volt. Vizsga szemmel kisérék, bár még nem volt parancsuk elfogatására. E csiklandós helyzetben sem hagyta el önfenntartási ösztöne, mely eddig is mindig megmutatta neki a legczélszerűbb, habár nem is a legtisztességesebb kibuvó ajtót, s ennélfogva követte Károly herczeg tanácsát: jelentkezzék önként a felségnél és oszlassa el a róla keletkezett balhireket. Elment Sporkhoz, a főhadiszállásra, a szepesmegyei Tepliczére, bár Széchy Mária nehezen bocsátá és a távozót még a német vezérnek ajánlá. Spork Nagyot röviden kihallgatta s azután Lőcsére hogy valami biztos helyen legyen küldötte, a hová Rottalékkal egy napon érkezett meg (aug. 15), Széchy Máriát pedig egy Bécsből érkezett parancs folytán mindjárt a várnak megszállása után, a capitulatio daczára, Makayval elzáratta, neki minden közlekedést a külvilággal megtiltott, és a németeket a vár korlátlan uraivá tette. Igy csak Nagy Mihály nem volt még kezében, de azt is, reménylé, rövid időn megfogja keriteni (aug. 10-13). Murányból Kászonyi és Cucolsqui még Szádvárra mentek. A vár a lé v ai Csákyaknak tulajdona, Rozsnyó és Szendrő közt, majdnem oly erős mint Murány, szintén meghódolt és egy német hadnagy 30 közlegénynyel beleszállott. Ezzel Spork befejezte missioját és tábornokaival és hat ezreddel hazafelé indult. Szent István napján Liptószentmiklóson, aug. 24. Rózsahegyen volt s innen a holsteini herczeget a Spork- és lotharingiai herczeg-féle vasasezredekkel Sziléziába küldé, maga pedig a többi négy ezredet a Vág mellékére Trencsény alá vezette, és onnan Bécsbe ment jelentést tenni viselt dolgairól. Bécsben nagy kitüntetéssel fogadták, és a császár különös kegye jeléül, gyémántos arany-szelenczében levő arczképével megajándékozá.

Rottal beteg testtel, de töretlen lélekkel érkezett Lőcsére. Terve volt először tájékozni magát az események felett, szaglászni, tapogatózni, mielőtt dolgához fogna. Fő figyelme természetesen arra irányúlt, mi Nádasdyt illette, Nádasdyt terhelhette, és ez irányban kezdé meg Nagy Ferencz vallatását is, kiről, mentsége daczára, azonnal átlátta, hogy nagyon sokat tud e dolgokban. Nagy elbeszélte Hidvéghy izenetét, el a mit Nádasdy beszterczebányai beszélgetéséről Kendével, Szepessy által tudott. »Szepessyvel« - mondá —, ki a nádornétól ezért nem csekély kedvezményekben részesült, kellett correspondentiát tartanunk, hogy az interressatusok titkait megtudjuk, és magunkat biztositsuk. Közöttük élve azon kellett lennünk, hogy hitelünket előttük helyreállitsuk, és eloszlassuk a gyanút, melyet Nádasdy támasztott ellenünk, hiresztelvén, hogy az interessatusok titkait elárultuk az udvarnak.« E vallomásra Rottal rögtön irt Lobkowitznak Bécsbe, fogassa el a felség Nádasdyt; foglalja le irományait, szállja meg várait, mert bizonyos régi czimboraságát ujra megkezdte, és félő, hogy mint furfangos ember, kinek szeme, füle mindenütt van, még idejekorán elillan, és kisiklik a császár kezeiből. (Aug. 22).

Nagy némi felvilágositásokat adott Csathó és Monaky küldetéséről és Balló dolgairól is, a mennyit éppen Szepessy és Csathó által megtudott: teljesebb és őszintébb vallomást nyert azonban Rottal a nádornétól, ki fogságából Cziráky pátert és Braun Alajos, beszterczebányai barát superiort küldé hozzá kérő levéllel, vegye őt pártfogása alá. Rottal felelt, (aug. 20) hogy nagyon sajnálja szomoru állapotát, de azon csak a felség parancsa segíthet. »Vigasztalására« küldi Volkra grófot, kinek ne csak minden irományát adja át, hanem mindarról, a mit tud, igaz és teljes vallomást is tegyen, nehogy, ha később valami napfényre kerülne, a mit elhallgatott, ez a felség előtt kárára váljék. Barátjai már is sok olyat fedeztek fel, mit ő nem mondott meg! és Rottal intését megerősité Nagy Ferencz üzenetével: engedelmeskedjék a nádorné, bizony meg fogja köszönni tanácsát!

Volkra magával vitte Széchy Mária követeit, de szemmel tartá minden mozdulatukat. Kiváltkép Czirákyra vigyázott. Véleménye szerint még a papok sem értek semmit Magyarországban. Murányba érve (augustus hó 21) könnyitett valamit a nádorné sorsán. Makaynak is a nádorné szavára megengedte, hogy a várban benn szabadon járhatott. Azután elkezdé a vallatást. Midőn . észrevette, hogy Cziráky integet urnőjének, rögtön eltávolitá és négyszemközt kezdé kérdezni az öreg asszonyt. Széchy Mária faggatásaira az egész összeesküvésnek némi zavaros képét adá, főkép azt emelvén ki, mi Nádasdy bünét képezé. A beszterczebányai gyülésen kezdé, melyen férje már halálán volt. Azután áttért a stubnyai, szendrei összejövetelekre, a körmöczi pénzfelverésre, és ismétlé Hidvéghy izenetét, melyet már Nagy is bevallott. Azonban ő bevallá azt is, mit Nagy hallgatással mellőzött: hogy Nagy aprilban Barkóczyval megakarta venni a bányavárosokat, hogy Berethkén Szuhayval, Szepessyvel és másokkal gyűlést tartott. Gicha követségéről csak hallomásból tudott valamit. Épen semmi része sem volt Zrinyi Péter és Rákóczynak legujabb felkelésében. Beszédeiből Volkra kivette, hogy Nagy Ferencz és Cziráky intéztek mindent. Ők tárgyaltak, kivált Nagy Szepessyvel; tettek, cselekedtek nevében, sokszor annélkül, hogy ő valamit tudott volna; sokszor pedig csak akkor értesült valamiről, midőn már meg is történt. Szepessy majdnem minden héten Murányban járt tanakodni Nagygyal. Tanácskozásaikban mindig részt vett Cziráky, sőt Nagynak távollétében ő értekezett Szepessyvel. E vallomását Volkra deákul, irásban is kivette, és ő aláirta azon hozzáadással: »hogy az magyarból van secretariusa által deákra forditva, de jól lehet deákul van, teljesen érti és magáénak vallja. (Aug. 23)«

Volkra most teljesen meg volt győződve, hogy Nagy Ferencz a rebelliseknek egyik főembere, és irt Rottalnak, vegye őrizet alá. Czirákyt ő maga fogatta el, és midőn megmotoztatta, tele találta kámzsáját levelekkel, melyeket a külvilágiak irtak vala a murányiaknak. A barát azonban nem maradt soká fogoly. Egy alkalmas pillanatban kereket oldott és szerencsésen kimenekült Murányból. — Volkra azután lefoglalá Széchy Máriának összes irományait, melyeket ez neki készséggel átadott. Talált ott sok levelet Nádasdy, Bory, Tattenbach és Zrinyi Pétertől; megtalálta a ciffrák kulcsát, melyekkel Nagy Ferencz élt levelezéseiben. Ő azonban több jelentőséget tulajdonitott a talált leveleknek, mint a minővel valóban birtak, mert a lényeges iratokat már mind bemutatta volt annak idejében Nagy Ferencz Rottalnak és az udvarnak. Volkra mindent összeszedvén visszament Lőcsére; Széchy Mária pedig fogoly maradt. Rottal követte Volkra tanácsát és őrizet alá vette Nagy Ferenczet, és mig társai a Murányból hozott leveleket vizsgálák: ő ismételve sürgette Bécsben Nádasdy elfogatását, »kin ez által nem történik semmi igazságtalanság, mert ha a felség jónak látja, mindig visszaadhatja szabadságát.« (Aug. 26).

Bécsben az irányadó körök a legnagyobb szigorra voltak hajlandók. A gyors diadal el nem altatá gyülöletüket és aggodalmaikat. Tudták, hogy a felkelés szelleme még nincs elfojtva Magyarhonban. A visszatérő német tisztek szerint az egész ország meg volt mételyezve, és folyvást roszban törte fejét. A legerélyesebb eszközök látszottak szükségeseknek, hogy a lázadó szellem megtöressék. És ez eszközök elseje volt az, hogy a fölkelés emberei példásan megfenyittessenek. A magyarok közül akkor ugyszólván csak két embernek volt befolyása Bécsben: Szelepchényinek és Pálffy Tamásnak, kit Leopold a jó tanács angyalának szeretett nevezni. Pálffy nem volt engedékeny ember. Rákóczy Ferenczet is csak azért pártolta, mert az öreg fejedelemasszony »megaranyozta«, mint uton-utfélen, még a gyermekek is beszélték: de azért magyar főur volt, ki az országot és törvényeit, legalább némi részeiben szerette, a német uraknak feltétlenül nem hódolt. Ő a lőcsei commissiot nem tartá illetékesnek, hogy a lázadók felett itéletet mondjon, mert a törvényes forum I. Mátyásnak, II. Ulászlónak és I Ferdinánd 1545-iki 44. törvényczikke szerint csak a magyar országgyülés lehetett. Hivjon a felség országgyülést Pozsonyba! ez volt tanácsa; alkalmasabb, jobb idő már nem is lehet, mint a midőn az egész ország meg van rémülve, a császár győztesen, fegyverben áll, és a török segély távol van. Azonban a német minisztereknek — élükön Lobkowitzczal — nem tetszett ez inditvány. Ki tudja — mondák — mikor lehet Magyarországban országgyűlést összehozni? és ha létrejönne a gyülés, a főpapok - kik talán hivek és ártatlanok — a főbenjáró perekben részt nem vehetnének, a többi karok és rendekben pedig a hányan vannak a vádlottak nem birákra, hanem ügyvédekre, szószólókra találnának. Politikus kartársait Hocher jogi okokkal támogatta, és megtámadta Pálffyt különösen Zrinyi és Frangepán miatt, kiknek sorsa felett már határozni kellett. Hocher befejezte vallatásukat. Aug. 13-kán még egyszer magához hivatta volt Frangepánt, a délutáni órákban. Frangepán ujból erősité, hogy ő igazat beszél, és minden mondását tanukkal, okmányokkal képes igazolni, vagy a mennyiben négyszemközt történt, Zrinyinek szemtül szembe mondani. A bánnak juliusi vallomására, hogy Frangepán volt a bünszerző, mondá: nagyon roszúl ismerik Zrinyit, ha őt csak vitéz katonának, de másképen együgyü, mesterkedésekre képtelen embernek tartják. Zrinyi nagyon jól tudja, hogy e téves vélemény van róla, és ennek segitségével akarja magát kitisztázni, de Isten nem engedheti, hogy a bünös egy ártatlannak rovására megmeneküljön. Zrinyi maga sem mondhatja, hogy az ő tudtával küldte Bukováczkyt Törökországba, vagy hogy ő előbb tudott volna a dologról, mint a midőn Bukováczky Salonikiból irt. Ha tehát ebben hazudott, lehet képzelni,mily hitelt érdemel többi mondása. Ő — Frangepán - az összeesküvés korábbi fejleményeiről mit sem tudott. Ha valami arra vonatkozó levelét találják: maga magára mondja ki az itéletet. A legujabb dolgokban ismétlé — csak szinleg vett részt, hogy a felségnek szolgálhasson. Csáktornyán ugyan beleegyezett Zrinyi tervébe, hogy a törököt színleg felhasználják, de azt csak neheztelésből tette, mert a gréczi kormányszék nem iktatta be segniai főkapitányságába. Mellőzték, megvetették, úgy, hogy ő szégyenében a végvidékben meg sem maradhatott, hanem hol Erdődy, hol Zrinyi, hol Draskovichnál tartózkodott, és itt Zrinyinél esett csak értésére Zrinyi terve. Igaz, hogy belebocsátkozott Zrinyi terveibe, de csak hogy boszut álljon a stájereken, és megmutassa nekik, hogy ki ő! Ha Segniában installálják, ő soha sem tudott volna az egész dologról semmit, Zrinyi se szólt volna neki, mert mindig gyanút táplált ellene. Hogy az egész terv nem volt komoly, abból is kitünik, hogy egy ruhában, hadi szerszám, katonák, több paripa és pénz nélkül jött Csáktornyára Zrinyihez.

Nem igaz, hogy ő szerkeszté Bargigli utasitását. Ő csak kijavitá, hogy annál inkább megnyerje a bán bizalmát és szolgálhasson ő felségének. Erre kész esküt tenni, mondá hevesen; és üsse meg a menykő, sülyedjen el azonnal, ha Zrinyi neki valamit Bargigli elküldéséről mondott, vagy ő arról valamit tudott. Ne fogják Zrinyi ostobasága miatt a vétket rá, mint okosabb emberre. Ki hiheti, hogy a vezér — és az volt Zrinyi a többi interessatusokkal szemben - alattvalója által vezettessék ? Bocsássa meg a felség elkövetett hibáját: Isten ugy legyen neki irgalmas, a mint sohasem volt igazán szándéka a felség ellen valamit elkövetni. Hocher a vizsgálat által teljesen megállapitva látta a két magyar főurnak bűnösségét, sőt arra - véleménye szerint - elég volt az, mit maguk adtak irásban. Zrinyi ugyan állitá, hogy csak szinleg cselekedett; Frangepán pedig, hogy Zrinyi terveit kitanulja: de Lahnnak vallomása, a törökkel való alku, a Lengyelhonba való küldés, hogy a főherczegnő házasságát zavarják, hogy más királyt hivjanak Magyarhonba, végre a felség személye ellen intézett iratok, kétségtelenné tették vétküket. Szóval, több tekintetben rájuk bizonyult a felségsértés bűne. Pert kell kezdeni ellenük, hadd lássa az egész világ a dolog mibenlétét, és legyen igazolva a felség eljárása. Nem igaz azonban mondá a magyar kanczellár ellen - hogy e per csak a magyar országgyülés előtt folyhat. Frangepán és Zrinyi fel vannak véve az osztrák nemesek közé, tehát osztrákok és Ausztriában is elitélhetők. Mint katona tisztek ugyis a haditörvényszék alá tartoznak. Ausztria ellen Ausztriában vétkeztek, Bécsben a császár mennyegzője alatt szövetséget kötvén és Tattenbachchal czimborálván; de vétkeztek a német birodalomban is, a mainzi érseknek irott levél által és a tett elkövetésének helye szerint a császár mint császár és mint ausztriai főherczeg egyaránt illetékesen itélhet felettük. Nem szenved kétséget, hogy egy embernek több illetékes birája lehet: de akkor az itél felette, a ki őt legelőször elfogja; Zrinyi és Frangepán pedig Bécsben vannak fogva, Bécsben vétkeztek. Abból, hogy magyar törvény szerint lehetne eljárni, nem következik, hogy kell is eljárni, és a ministerek egyhangulag elvetették Pálffy Tamás véleményét, egyhangulag elhatározák, hogy elkezdik a pert Zrinyi és Frangepán ellen, melynek lefolyása alatt Bécsujhelyen tartassanak fogva, különkülön elzárva egymástól, de osztrák ügyvédek jogi tanácsával élhessenek. A tanácskozmány, mely ez eljárást megállapitá Lobkowitz, Schwarzenberg, Montecuccoli, Lamberg és Hocher reménylé, hogy talán még Zrinyi Miklós ellen is fog valami kisülni, ki szinte királyi gondolatokat forralt agyában, és azon véleményét fejezé ki a császár előtt (augusztus 29), hogy a mig Zrinyi, Frangepán és a többi lázadó él, nem lesz békesség és hiában tartják német hadak megszállva Magyarhon várait.

A tanácskozmány Zrinyi és Frangepán mellett Nádasdy nevét is emlité, mint olyanét, a kinek veszni kell. Ellenségei már régen áskálódtak ellene. Hidvéghy, kit némelyek Bécsben bárónak, mások a toll emberének mondtak, vallatva, elmondá a sánta lóról való üzenetet és sok más dolgot, a mi nem is volt való (aug. 20). Megérkeztek Rottal levelei, de mindezeknél inkább eldönté sorsát, hogy a magyar felkelés leveretett, mert annak kimeneteléig csinján kellett bánni vele. Hogy most ellene fellépjenek: elég ok volt. Nagy Ferencz vallomásán kivül ott voltak Donellannak és magának Nádasdynak mult évi emlékiratai, melyek elég adatot tartalmaztak. Lobkowitz már levette róla kezét és a császárral könnyű volt elhitetni, hogy a magyar mozgalmaknak főszerzője, bár titokban, az országbiró. Kérdés már csak az volt, Bécsbe hivják-e Donellan által, vagy pedig jószágán fogják-e el? mert tartottak tőle, hogy elszökik, a mint kincseit állitólag már is Velenczébe szálitotta. Lobkowitz az előbbit választá és Donellant saját kocsiján Pottendorfba küldé, hivja Bécsbe Nádasdyt, a felség fontos dolgokat akar tőle kérdezni, s eljövetele nagy hasznára fog válni.

Nádasdy azonban már tudta Donellan által, hogy per fenyegeti. Ő nem gondolt szökésre, mely ha sikerül is, családjának romlását okozta volna. Bizott még a császárban és egy levélkében, Isten irgalmára, melyre minden ember szorul halála óráján, kérte, könyörüljön rajta. Ha ő nem lesz képes meghálálni, Isten fogja neki megfizetni kegyességét (aug. 30). Irt Lobkowitznak, hogy hozzá, mint egyedüli oltalmához fordul és küldi Donellant előterjeszteni kérelmét. Kérelme pedig abból állott, hogy - ha a felségnél ellenségei győznének, ámbár nem forralt semmi roszat — ne kezdjék el mindjárt a végrehajtáson, ne itéljék el bizonyitékok nélkül, hanem adjanak neki módot védelmére.« Ha a felség azt véli, hogy elitélheti: tetteit vagy halállal, vagy más valami, tetszésétől függő bűntetéssel sujthatja. Ha életét kivánják: itt van, vegyék el, ő nem fogja magát védeni. Ha extra-ordinaria büntetéssel akarják sujtani, ő kész minden hivataláról lemondani, kolostorba zárkózni, kivándorolni vagy a felség örökös tartományaiban valahol magát mint magán ember megvonni. Ha vagyonát kivánják: vegyék el szerzeményeit, de ne bántsák ártatlan gyermekeit, 3 serdületlen kis leányát, kik közül a legidősebb 13 éves, 5 kiskoru fiát, kik közül a legidősebb 14, a legkisebb csak 5 éves, kik, ha ő elvész, apátlan, anyátlan árvákká lesznek, becsület nélkül, kiket akár vele a sirba tehetnének. Ne sujtsák Homonnay György három árváját, kiknek szintén ő gyámjuk és oltalmazójuk. Ő kész, ha vagyonát kivánják hitelesen kimutatni mindazt, a mi az ő tulajdona és átengedni: de Krisztus sebeire kéri, folyjon a dolog titokban, lelkiismeretes és jogtudós férfiak és ne ellenségei előtt. Jelentse ki a császár akaratát!« Egyuttal azonban sok irományát, köztük Nagy Ferencznek számos levelét, elégette, másokat pedig — különösen azokat, melyeket hajdan Rákóczy György ügyében kapott - egy ládában pottendorfi kincstárának kulcsaival és drágaságainak jegyzékével sógorának Eszterházy Mihálynak adott át őrizet végett.

Midőn Lobkowitz látta, hogy Nádasdy nem jó önként Bécsbe, szept. 1. délután Schwarzenberg, Lamberg, Montecuccoli, Sinzendorf és Hocherrel tanácsot tartott és határozattá lőn, hogy Nádasdyt jószerével vagy erőszakkal elfogják. A felség még az nap értesült a határozatról és helyben hagyta. Abele maga expediáltatta a parancsot, maga vitte el, sept. 2. a haditanácshoz, mely azonnal utasitá a Heister lovasezred parancsnokát, hogyfogja el az országbirót. A Heister ezered már Pottendorf környékén állott, azon szin alatt, mintha csak más csapatokra várna még, hogy Magyarországba menjen. Az alezredes, gróf Ursembeck, a vett parancsra sept. 2. este, Wimpassing körül összegyűjté az ezerednek mind a 6 századát, s az ottani korcsmárostól ügyesen kitudá a pottendorfi várról mind azt, a mire szüksége volt. Kora reggel két századot egy erdőcskében tartalékul hagyva, a többi 4 századot két egyenlő részre osztva, két különböző uton közeledett a vár felé. Nehány katona előre ment, és midőn reggeli 6 órakor a várbeli vonóhidat lebocsáták, azt megrohanta, elfoglalta és jelt adott az egész ezerednek. A kapuőrt, ki fel akarta vonni a hidat, egy lövés homlokon találta és leterité. A lovasok elfoglalták a kaput; dulakodás közben Nádasdy huszárjai közül kettőt halálosan megsebesitettek és lövöldözve, nagy zajjal feltörtettek a lépcsőkön. Egy cselédet, a ki menekülni akart, leütöttek: a többiek rémülve futottak, bujkáltak, a merre csak birtak. Nádásdy még az ágyban feküdt, midőn Ursembeck berohant és elfogta. Nádasdy csak azt mondá, hogy különösnek találja az elfogatásnak e módját, midőn ő a felségnek egy szavára is kész lett volna Bécsbe menni és kérte, engedje meg, hogy felöltözködhessék és az utravalókat magához vehesse. Ursembeck mondá: öltözködjék fel cselédjeinek segitségével, de nem hagyá el egy perczre sem, mert hire volt, hogy a gróf szobájából egy titkos ajtón, titkos lépcsőn kijuthatni a várból a szabadba. A katonák ez alatt zsákmányra vették a dolgot. Kinyitották az almáriomokat, ládákat és a mi pénzt, értéket elraboltak, azt maguk között feloszták, ugy hogy volt némelyik, ki 15,000 frtot kapott. A cselédség maga 3000 frtnál nagyobb kárt vallott. Draskovich Jánosné pedig, Nádasdy leánya, ki férjével, Mária Zellbe menet a várban ép látogatóban volt, ékszerekben, csipkékben, készpénzben, mintegy 7000 frt értéket vesztett. Nádasdy fájdalommal látta a pusztitást, de Ursembeck, el lévén foglalva foglyával, nem akart vagy nem tudott parancsolni katonáinak, kik dühöseknek mutatták magukat minden ellen, a mi csak magyar volt. Nádasdy csak egy kis vasszekrényt tudott megmenteni, mely asztalán volt és melyet szinte fel akartak törni. Kieszközölte, hogy azt bezárva, épen vitték Bécsbe. Ezek után Ursembeck őrizet alá fogta az egész várat, az összes bennlevőkkel, nem véve ki Nádasdy két legkisebb fiát sem, nem Draskovichot feleségével és Bock kapitányt egy osztálylyal a várban hagyván, maga befogatott és kocsiba ültetvén Nádasdyt, két századdal elő és utócsapatot képezve, maga a kocsi mellett lovagolva, trombita és dobszó mellett, visszaindult Bécsbe. Esti öt órakor érkeztek meg és Nádasdyt saját palotájába vitték, az udvar mellett, és egy sötét kis szobába zárták, sem tentát, sem papirt neki nem adtak, senkit hozzá nem bocsátottak. A palota részeit, melyekben Nádasdy lakni szokott, lepecsételték és oda helyezék a vasszekrényt is, melyet Pottendorfból elhoztak. Néhány nappal később (sept. 9. körül) elvitték az ausztriai országházba és ott egy kis udvari szobába, az ugynevezett Praelatenstubeba zárták, háromszoros őrizet alatt. Jószágaira: Keresztur, Szarvkő és főleg Sárvárra és Kapuvárra katonaság ment, de nem tábor, hanem csak 140 német gyalog a Pio ezeredből, a magyar és bécsi kamara biztosaival, Görgei Márton, Mednyánszky Pál és báró Serau Jánossal. Zichy István eszközölte ki, hogy nem történt oly dulás, mint Pottendorfban és e szelidebb bánásmódot maga Nádasdy is előmozditá, irván, — mihelyt tentát és papirost kapott Sárvárra, Kapuvárra tisztjeinek, hogy ellentállás nélkül adják át a biztosoknak várait. Ugy is történt. A sopronyi és vasmegyei jószágok szeptember elején elfoglaltattak; a talált irományokat a biztosok két ládában Bécsbe küldték, a többi ingóságot összeirva, a várakban hagyák. Pénzt nem találtak annyit, mint a mennyit vártak: mind a mellett később 8. szekér pénzt szállitottak Pottendorfból Bécsbe. Nádasdy elfogatása után Zrinyi és Frangepán felett is intézkedtek. Frangepán költeményeinek rendezésével foglalkozott, Zrinyi pedig egy uj emlékiratot fejezett be, melyben ismétlé, amit már többször mondott, a fősulyt azonban a neki igért kegyelemre fekteté. Forstallra hivatkozott, kivel, miután az vele többé Csáktornyán nem találkozhatott és visszafordult, Bécsben beszélt. »Hallom ugyan az ellenvetést, irá a többi közt, hogy Forstall talán saját érdekében hazugságokat mondott; Lobkowitznak és az udvari kanczellárnak szava nem elegendő; a császárt nem köti mind az, mit miniszterei igérnek: azonban az efféle szőrszálhasogatások csak az iskola padjára valók, professorok szájába, de becsületes kalmárok közt is alig fordulnak elő, annál kevésbé járják a császár udvarában, midőn az embernek herczeggel, királylyal, császárral van dolga«. »Forstallnak megbizása volt Lobkowitz herczegtől, melynek hitelt kellett adnom. Ha Forstall roszul járt el, ha tévedett, ha megbizása határait tullépte a mit nem hiszek — lássa ő, hibája nem válhatik káromra, midőn azt tevém, mit tennem kelletett. Én Lobkowitz herczeggel és Hocher báróval, mint közhivatalnokokkal, a császár képviselői és főministereivel alkudoztam. Szavuk tehát nekem a császár szava. A charta bianca engemet is, de őket is köti: mert miért iratta a császár ép azon feltételeket bele és nem másokat, ha azokkal meg nem elégedett? A császári sas nem fogdos legyeket, a nagylelkü király szavait nagylelkűen kell magyarázni, és nem szőrszálhasogatva kisebbiteni.« Emlité, hogy hatodik hónapja szenved már fogságban és vele fia is el van zárva a vitézség utjától annélkül, hogy abból a felségnek vagy az államnak valami haszna lenne. »Szenvedünk, pedig ugy vélem a haza törvényei és jogai ellen, melyeket felséged esküvel megerősitett, melyek szerint senkit elfogni, javaitól megfosztani, senki ellen végrehajtást intézni, senkit megbüntetni nem szabad, mielőtt törvényesen meg nem idéztetett és védelmének meghallgatása után törvényes birája által el nem marasztaltatott. Törvényeink továbbá rendelik, hogy a család ősi javait, egynek bűne miatt, el ne veszitse. Mi azonban mindannak ellenkezőjét tapasztaltuk. Nálunk végrehajtással, confiscatioval kezdődött a dolog. A törvények, melyek mindig használtak másoknak, nem oltalmazzák többé azokat, kiknél hivebb és régi szolgája nem volt a császárnak, de még csak hasonló is igen kevés. Méltóztassék felséged kegyelmesen megfontolni, hogy ránk nézve a császári vagy más tartománybeli törvények nem alkalmazhatók, és felséged a magyar törvényekre kötelezte magát.« »Azonban mellőzve mindezt, az ausztriai ház kegyelmére hivatkozom. Felséged háza a kegyelemmel született, a kegyelemmel növekedett és lett nagygyá és nem veszhetik el, ha csak kegyelme ki nem hal!« Azután emlité, hogy nincs példa az ausztriai ház történetében, hogy egy érdemdús családnak az » első botlást« »ha már annak akarják nevezni« - meg ne bocsátotta volna. Hivatkozott a multra: mennyit tettek a Zrinyiekő és bátyja - Styria, Krajna és Karinthiáért és erősité, hogy soha sem fog boszura vagy megtorlásra gondolni. Végre pedig kérte a felséget, adja vissza fiának a szabadságot és módot a tanulásra, őt pedig időközben, mig védveit összeszedi, előadja, szintén bocsássa ki fogságából (sept. 5).

Ez iratot Zrinyi hamarjában Ugartenak adta, hogy a felség kezéhez juttassa, midőn september 6-ikán reggel előbb őt, azután Frangepánt, kocsiban lovas katonák őrizete alatt, Németujhelyre vitték és ott a várban, a már számukra elkészitett szobákba zárták, melyekből legalább eleinte még az udvarba, vagy a vár mellett levő, fallal keritett, vadaskertbe sem volt szabad lemenniök. Mindegyiküknek csak egy szolgát engedtek meg: Zrinyinek Tarrody Györgyöt, apródját és gyámfiát, »kinek — meghalván nővére senkije sem volt már a világon«, Frangepánnak pedig a szintén ifju Verner Bernátot. Az őrség, 100 katona, Mansfeld Henrik Ferencz gróf kapitány alatt állott. Tartásukra naponként külön-külön 6 frt rendeltetett a németujhelyi harminczad jövedelmeiből, úgy, hogy ez öszszeg azután az elkobzott Zrinyi és Frangepán-féle jószágok jövedelmeiből visszatérittessék; de ez összeg oly csekély volt, hogy Mansfeld a sajátjából pótolá a hiányokat és elvégre is a tartási összeg havonkénti 400 forintra emeltetett. Sorsuk e fordulatánál már a pápai követ is kezdé veszteni bizalmát és a ki még két héttel azelőtt hajlandó volt hinni, hogy nem csak életük nem forog veszélyben, hanem javaiknak egy részét is vissza fogják kapni: most már alig merte reményleni, hogy javaik vesztével életüket fogják megmenthetni.

Atyjának és nagybátyjának sorsával Zrinyi Jánosnak helyzete is változott. Róla sem feledkeztek meg, és a felség Grasser Tamás és Wargl János jezsuitákkal, egy udvarmester és két szolgával Prágába küldte, tanulmányainak folytatására, bár a harczias szellemü ifju ez ellen határozottan tiltakozott és a felségnek irá: »Én hazámban már törvényes koru vagyok. Tanultam a humaniorákat és a philosophiát, többet már nem tanulhatok. A theologiára nem akarok menni, mert nincs hivatásom fraterré vagy pappá lenni. Nincs szükségem tanitóra, vagy mesterre. Convictusba vagy iskolába nem megyek többé. Nem vétettem semmit felséged ellen. Igazán sajnálkoztam, midőn a zavarokról értesültem és örömmel jöttem felségednek lábaihoz és szöktem volna, ha más módon el nem juthatok. Esedezem tehát felségedhez, hagyjon katonának. Adjon egy századot valamely ezredében, a hol a lovagias gyakorlatokat megtanulhassam. Megfosztanak szolgáimtól. Mindig félek és nem tudom elképzelni, miért ne lehetne nekem cselédem, a ki hozzám hűséggel viseltetik. Felséged felette jó, felette kegyes az ártatlanok iránt: a katonaságnál vannak sokkal kisebbek és sokkal fiatalabbak mint én, kik nem fognák ugy kiontani vérüket, mint én óhajtom azt tenni felségedért! (sept. 19).«

Prágában a cseh helytartó Martinitz gróf csodálkozva tapasztalá, hogy egy fiatal emberrel van dolga, ki olaszul, németül, spanyolul, francziául, latinul, horvátul és magyarul beszél, országot világot látott, biztosan és szabadon mozog, privatim a philosophiát elvégezte és a testgyakorlatokban, lovaglásban, vivásban, tánczban járatos. De az udvar nem akarta katonának adni az ifjut, ki atyja érdekében sem szünt meg a császárnak irni és Martinitz azon volt, hogy a jogi pályát válaszsza, s a jogi tanulmányokat otthon mint magántanuló elvégezze.

Most tehát Forstallnak hivatala is megszűnt a Zrinyieknél és ő nem is sajnálta a — mint mondá — ezen alacsony állását. Ő egyáltalában nem fogta fel kellőleg helyzetét. Midőn aprilisban Bécsbe visszatért, szó volt az udvarnál, hogy őt is el kellene fogni, mint Zrinyi megbizottját és a rebellionak részesét, de hagyták a jó szolgálatokért, a melyeket Zrinyi megkeritésében tett. Ő azonban fontos és nagy befolyásu embernek tartá magát és mint ilyen, elég jóakaratu tanácsokat adott a sagani herczegnek Zrinyi Péter gyermekeire nézve, »kiknek nincs semmi rokonuk, a ki érettük szólhatna.« Nevelje Aurorikát Zrinyi Miklósné saját leányaival; János pedig kapja a tengermelléki javakat és fizessen Ádám grófnak haszonbért, a mint fizetett Zrinyi Péter. Különben püspökségről álmodozott valahol hazájában Irországban és kérte az udvart, ajánlja őt a pápának, az osztrák kormány megbizottja, Frigyes hesseni bibornok által. Azonban a császár és Lobkowitz nem hallgattak kérelmeire. Megvetették és a legnagyobb nyomorban hagyták. Legkisebb gondjuk is nagyobb volt mintsem hogy ügyét Rómában támogassák. Szerzetes társai Bécsben nem igen tűrték őt maguk közt és oly kinossá tevék helyzetét, hogy készebbnek nyilatkozott ajtóról ajtóra koldulni, mintsem körükben megmaradni. A Zrinyieken 1000 arany követelése volt: de semmikép sem tudta megkapni és mig naponként várta a püspökséget: alamizsnáért volt kénytelen ostromolni a császárt, Hochert és Lobkowitzot.

Zrinyi és Frangepán további sorsára nézve a kormány egy külön biróságot állitott fel, mely előtt az osztrák kamarai ügyész dr. Frey György - a felségsértési vádat ellenük meginditsa. Csupán e g y emberre, vagy csupa egyrangu tagokra nem akarták bizni a birói tisztet: kiválogattak tehát a titkos tanácsosokból, kamarásokból, a német birodalmi és osztrák kormányszék, nem különben a haditanács tagjaiból, katonák és polgáriakból, tizenegy embert, Hocher Pálnak elnöklete alatt. Korábban volt szó, hogy Forgách Ádám is a birák közt legyen, de e gondolattól elállottak, mert attól tartottak, hogy a per közepén fognának scrupulusai támadni az illetékesség ellen, mi által csak a dolog rendes menetét megzavarná. A választottak mind németek voltak: gróf Windischgrätz Theophil, Hörwart János Henrik, báró Kapliers Zdenko Gáspár, gróf Windhaag Joachim, báró Bucellini Gyula, Andler Ferencz Frigyes, Brünning Just, Abele Kristóf lovag, Leopold János lovag, dr. Molitor János Tamás és dr. Grumbach János főhadbiró és az elnök Hocher Pál.

Dr. Frey György sept. 20-ikán vette a parancsot, hogy Zrinyi és Frangepán ellen rendes keresetet inditson. Nádasdy ellen egyelőre csak a vizsgálat indult meg, ámbár ő, mihelyt országházi fogságában engedélyt kapott az irásra, azonnal Hocherhez fordult a kérelemmel: legyen szabad neki egy nyilt emlékiratot a felség elé terjeszteni; ő semmikép sem akar perben állni ő felségével (sept. 11). Hocher sept. 18. délután látogatta meg először mint vizsgáló biró börtönében. Vele volt Abele mint tollvivő és Hocher tudtára adá a fogolynak, hogy a felség megbizása folytán, némely kérdésekre ki fogják hallgatni. Feleljen tehát őszintén, nehogy a felség haragját magára vonja. Nádasdy kérésére: adják neki a kérdő pontokat irásban, hadd felelhessen ő is e módon, válaszolá, hogy az szokatlan. Nincs is jogositva neki ilyesmit megengedni.

Hocher azon két emlékiraton kezdé, melyeket Donellan, illetve Nádasdy maga a mult évben benyujtottak. Nádasdy őszintén vallott, hogy a Donellan-féle iratot ő nem is látta, sőt a barátnak e tettét roszalta is, félvén, hogy abban talán oly dolgokat is mondott, melyek rá nézve ma vagy holnap még ártalmasok lehetnének. A Donellannak adott másolatokat Tentorich István titkára irta le és forditotta magyarból deákra. Hivatkozott már juliusban tett szóbeli feljelentésére, és midőn Hocher szemére lobbantá: miért nem jelenté fel előbb e veszedelmes dolgokat? felemlité, hogy már 1668 óta, pater Müller, Gribóczy, Szenthe által figyelmezteté az udvart, de hasztalan. A Pottendorfban talált iratok már Hocher kezében voltak. Felmutatta a törökországi követ instructióját, az Apaffyval tervelt szövetségi okmányt, mire Nádasdy felelt, hogy mindkettőt Nagy Ferencztől kapta; az egyiket, hogy olvassa és visszaadja, mit azonban nem tőn, a másikat hogy Apaffynak küldje, mit azonban szinte nem tett, s a minek folytán a szövetségesek meg is nehezteltek reá és következtették, hogy nem akar többé velük tartani. Nádasdy vallomásaiban igen óvatos volt. Azon kérdésre, ismerte-e Szenthe Bálint a kérdéses okmányokat? kitérőleg felelt: nem igen emlékszik, végre azonban annyit megengedett, hogy talán mégis ismerte és mégis tudott valamit a dologról. Nagy Ferenczen kivül alig emlitett valakit. Hocher kérdésére, kik legyenek a szövetség-levelekben emlitett »tudósak « »interessatusok«? röviden felelt: a megholt nádor, Zrinyi Péter, ő és a felvidéki megyék és nemes emberek. »A beszterczebányai marcz. 9-iki szövetség levélben azonban Magyarország főrendei emlittetnek, kik a nádorral szövetséget kötöttek? kik voltak azok« ? nógatá Hocher, és a felség haragjával fenyegette, de Nádasdy sokféle faggatásai, kérdései daczára, megmaradt annál, hogy ezek alatt a Beszterczebányán jelen volt nemesek értetnek, ő másról mint hármukról és emlitett nemesekről nem tud, ha mindjárt a perczben meg is kellene halnia.

Hocher többi között Gremonville-lel való viszonyáról kérdezősködött, és Nádasdy röviden elmondá háromszori összejövetelüket Hochau és Minkendorfban, melyeknél veje Draskovich is, mint távoli néző, jelen volt. Kiemelte, hogy ő Gremonvillenek mondá, hogy neki felesége, gyermeke van, s forradalmi dolgokba nem elegyedik, tőle pénzt nem vett, mig Zrinyi mindig pénzt kért és tudtával - Hocher ezt különösen kérdezte Gremonville-től 6000 forintot kapott. Azt azonban tagadta, hogy panaszkodott a francziának, hogy nem marad titokban, mit egymás közt tárgyalnak. Azt Zrinyi tehette, ő mit sem tud erről, nem is kapott Gremonvillé-től olasz levelet, hanem Gremonville az ő czime alatt Zrinyinek szokott volt irni, mely leveleket ő mindig elküldötte.

Hocher kérdé, levelezett-e Zrinyivel a legujabb időig? Az összeesküvés dolgában, csak az eperjesi gyülésig — volt a válasz. — Iratai közül levelezése Pottendorfban, a privilegiumok Sárvártt vannak. A Lubomirski ellen szőtt ármányok előbb voltak, mintsem hogy ő a szövetségbe lépett s nem is igen kérdezősködött utánuk, mert egész életében iszonyodott oly cselekedetektől, melyeknek czélja volt valakit életétől megfosztani. Legutoljára kérdé Hocher, ki volt Vitnyédi, mikor halt meg? és van-e tudomása, hogy merényletet forralt a felség legmagasabb személye ellen? » Vitnyédi, felelt Nádasdy, egy jobbágyomnak fia volt, később nemessé lett és 1669-ben Pozsonyból Sopronyba menet Nezsideren hirtelen meghalt«. A merényletről csak Nagy Ferencz beszélt neki, mintegy 3 hónap mulva a felség esküvője után, de a terv dugába dűlt, mert Vitnyédyt megrendelt emberei cserben hagyták. Zrinyi Pétertől pedig hallá, hogy Vitnyédi a császárt meg akarta ölni. Midőn e miatt Vitnyédyt megkérdezte, ez a gyilkos szándékot tagadta, mert ő csak elfogni akarta Leopoldot, ellenkezőleg Zrinyi nyilatkozott Vitnyédyvel szemben, hogy ő a császárt sajátkezűleg akarja megölni. — »Ezt azonban tevé hozzá Nádasdy, nem magától Zrinyitől hallottam, sőt tudom, hogy Vitnyédi Zrinyitől embereket kért a merényletre, de ez azokat megtagadta.« »Mindezt« végzé »már tavaly junius vagy juliusban elmondtam a felségnek, midőn még Vitnyédy életben volt!« Hocher kérdésére: miért hallgatott oly sokáig ez iszonyu tettről? mondá, »hogy Nagy Ferencz csak nevetve mondá el a dolgot, ugy hogy ő tréfának tartá és csak midőn nagyobb hire lett és Vitnyédy maga megerősité a közbeszédet, fedezte fel azonnal a felségnek, ki azonban rá semmi ügyelettel nem volt!« és ezzel a kihallgatás, miután 5 óráig tartott esti 9 órakor bevégződött.

Nádasdynak elfogatása nagy és általános feltünést okozott, melyre az udvar el volt készülve. A közvélemény nem igen tudta megmagyarázni, mit vétett e férfi, ki a legutóbbi időkig a császár kedves emberének látszott. Bukását Bécsben Rottal felfedezésével Nagy Ferencznek, Hidvéghynek vallomásaival hozták kapcsolatba az avatottabbak: mig a nagy tömeg szörnyűbbnél szörnyűbb dolgokat beszélt róla. Ő, mondák, már 1668 midőn a császár nála Pottendorfon ebédelt, megakarta Lipótot egy galamb pástétommal mérgeztetni, s csak neje hiusitá meg az ördögi tervet, ki, miután lábaihoz borulva hiába iparkodott megváltoztatni szörnyű tervét, megparancsolta a szakácsnak, hogy egy más, a mérgeshez egészen hasonló tortát adjon a császárnak. Nádasdy folytatá a közbeszéd látván, hogy a császár ép egészségben távozik, hogy terve meghiusult, a szakácsot saját kezüleg meggyilkolta, s aztán nem hagyván fel gyilkos tervével, a kutba, melynek vizéből a császár inni szokott, egy kutyát, két macskát és két kakast dobatott, hogy annak vizét megmérgezze, de a méreg szerencsére nem hatott. Sőt még azt is ráfogák, hogy terve volt a felséget vadászaton elfogni és a töröknek kiadni.

Magyarországon máskép fogták fel a dolgot. Mit vétett Nádasdy? — ha vétett! — tudni nem lehetett: de annyi bizonyos volt, hogy egy magyar főurat minden látható törvényes ok nélkül elfogtak, várát megrabolták és az udvar maga sem tudott mást felhozni a rablás mentségére, minthogy a várból a katonákra lőttek és azokat felbősziték és hogy »a ki nagyban igazságos akar lenni, kénytelen néha csekélységekben az igazságtól eltérni«. Mindjárt emlegetni kezdtek egy csoport embert, kikre hasonló sors van kimérve. Köztük volt Draskovich Miklós, Széchényi György és Sennyei István főpapok és az utóbbi gyámfia, a Holicson lakó Czobor Ádám gróf. Már utánuk ment 400-500 dragonyos; már elfogták őket, mondák, és az általános félelemben Eszterházy Mihály a fraknói várba zárkózott, kész védelmezni magát, ha megtámadtatnék, és Zichy István Szelepchényit inté, ne mutassa magát Pozsonyban. Mert még Szelepchényi sem kerülhette el a gyanusitást, midőn Bécsben hajlandók voltak a magyar főurakat mind bünösöknek tartani. Már midőn a császári had májusban a felvidékre indult, beszélék, hogy részegen vagy józanon mondá: küld a császár sereget, de az nekünk csak fölöstökömre való lesz. Később komolyabb hirek keletkeztek róla: hogy a rebellisekkel tart, sőt hogy Erdélybe szökött. Most pedig beszélék és e hirt leginkább Pálffy Tamás a kanczellár terjeszté, hogy Nádasdynál oly leveleket találtak, melyek szerint ő is részese volt az összeesküvésnek. Azonban Szelepchényi az ilyenekben bátor ember volt. Ilyféle vádak melyeket Pálffynak és Széchényi Györgynek tulajdonitott meg nem lepték. Már régebben hallott ellenségeinek macchiavellisticus mendemondáiról, és kérte volt a felséget, hogy meghallgatása előtt semmiféle beszédre ne hallgasson, és ezt Leopold meg is igérte. Most tehát, midőn Bécsbe hivták, eljött, és megtámadottból támadóvá lett. Erélyesen kifakadott Leopold előtt a »kapzsi« kanczellár »szemtelen rágalmai« és »hazug árulkodása « ellen, melyekkel becsületét marczagolja. Ő volt az, ki az összeesküvést legelőször feljelentette, kit az összeesküdtek halálra kerestek.

Kérte Leopoldot, nevezzen ki tanácsosai közül nehányat de köztük legyen magyar is, és ezek előtt mutassa fel Pálffy a leveleket, melyekkel ellene ugy hánykolódik, de eredetben és ne csak másolatban, sőt személyesen elment a kanczellárhoz és Forgách Ádám, Eszterházy Pál és Zichy István, mint tanúk előtt kérdőre vonta beszédei miatt. Pálffy kénytelen volt kijelenteni, hogy találtak ugyan Nádasdynál több főurtól köztük Szelepchényi és Lippaytól is — összesen 36 darab levelet, de azok az érseket semmiképen nem terhelik, sőt mutatják, hogy a rebellisek őt megölni, javait elpusztitani, elhamvasztani szándékoztak, mely nyilatkozatáról a tanuk Szelepchényinek bizonyság-levelet adtak. Az ő tekintélye Leopoldnál és a ministereknél nem csökkent és ő igyekezett azt a ministerek kedve szerint való tanácsokkal meg is tartani. A legerélyesebb eszközöket javaslá, hogy a rebellio gyökeresen kiirtassék. A rebelliseknek legfeljebb életét kell megkimélni. Még Rákóczynak teljes megkegyelmezése ellen is tudott okokat felhozni. Nem találta törvénytelennek, hogy Zrinyi, Frangepán és Nádasdy az országgyülésen, az országon kivül itéltessenek el. Végre pedig tanácsolá, hivják össze az országgyülést, és mondassák ki az osztrák háznak örökösödési jogát a magyar koronára, fennmaradván az országnak egyéb szabadságai: de erre nézve császáriabb volt az osztrák kormánynál. Leopold tanácsosai kétségtelennek tarták a Habsburg-ház örökösödési jogát a magyar koronára, és azt oly okokkal is támogatták mint a II Ulászló és Frigyes és Miksa császárok közt 1491-ben Pozsonyban kötött örökszerződéssel, melyeket Szelepchényi fel sem hozott: de nem tarták még czélszerűnek e kérdéssel is előállani. Más részt Szelepchényi némely kérdésekben magyar maradt, és ellentétbe jött a német urakkal; szerette volna, teszem, hogy a császár seregét magyar talpasokkal gyarapitsa; mire a ministerek feleltek a magyar gyalogság haszontalan, szemét had, nem is kell a magyar katonaságot szaporitani. Mindazonáltal nyiltan elismerték, hogy a jelen veszélyes időben valódi szerencse a primási széken oly ember, mint Szelepchényi; mert ugyancsak baj volna, ha most, midőn oly kevés hű magyar van, a primás valami nyughatatlan szellemű vagy nem eléggé képes ember volna« és Leopold bizalmának világos jelét adta, midőn őt — mit már hivatalánál fogva igényelt oct. 18. a királyi helytartóságban ujra megerősité, bár korlátoltabb hatáskörrel, mint eddig és azon nyilt kikötéssel, hogy a rebellisek elfoglalt javaiba ne avatkozzék, azoknak eladományozásától tartózkodjék.

Bármily szigorú volt Szelepchényi a »rebellisek« iránt, mégis kivételt tőn a papokra nézve. A katholikus clerusnak több tagja be volt keveredve a mozgalomba. A kalocsai és veszprémi püspökökön kivül gyanakvó szemmel nézték Bécsben Szegedyt, ki a nyári mozgalom alatt, rendes lakásán, Jászón maradt, nyugodtan nézte mint most szemére lobbanták - mint bántalmazzák a katholikusokat és semmiféle tudósításokat sem küldött az udvarnak, éles ellentétben a vizsga, fáradhatatlan Bársony Györgygyel. Szelepchényi e három közül egyiket sem tartá barátjának, de mégis kinyerte Leopoldtól és Lobkowitztól, hogy ha valami egyházi férfi keveredik gyanúba: bizzák rá a dolgot, mint metropolitára, és ne compromittálják az egész clerus tekintélyét a világ előtt. S e tisztben a magyar papság igazi atyjának akarta mutatni magát. És csakugyan kegyes apa volt. Sennyeinek semmi baja nem lett, sőt még a szökevény Cziráky is bántatlanul maradt. A másrendű hazafiak azonban, kiknek nem akadt oly hatalmas párfogójuk, védtelenül ki voltak téve a kormány önkényének. A felvidéken Fodor Ádám folytatta fogdosását, és buzgalmát nem lohasztá le, hogy aug. elején, midőn Ónod tájékán járt és porázon vitte a rabokat, az elkeseredett nép megtámadta, jól elverte, és kirabolta. A roszhirű embert Spork azért bizta meg a gyűlöletes tiszttel, mert arra senki más nem akart vállalkozni, s a sokféle panasz daczára Spankau is meghagyta egy darabig ádáz foglalkozásában, mi oly vakmerővé tette, hogy Csákyt is kezdé vádolni, hogy akadályozza őt a rebellisek elfogásában. Elvégre azonban kisült, hogy a nemesség nem hiába szidalmazza a rosz embert. Maga a kormány kénytelen volt őt (sept. végén) elfogatni és foglyúl Kassára hozatni; mi azonban a gyanusok sorsán nem sokat könnyitett. A tiszai részeken Báthory Zsófia kapott hatalmat az elfogatásokra, Bereghmegye pedig parancsot, hogy a kiket Rákóczyné vagy tisztei ki fognak jelölni, azt fogja el, vigye Munkácsra, kobozza el javait, de máskép semmikép se merjen a foglyok ügyeibe avatkozni (aug. 12). A felvidéken és a dunáninneni megyékben elfogottak közt volt Gyöngyössy István a költő, ki Mocháry Ferencz, Tassy Mihály és hat, más Pest, Heves és Nógrádban tekintélyesebb nemes emberrel, Fülekre vitetett (augustus), Leszenyey Nagy Mihály, kit a murányi várba zártak. Sembery Ferencz Leopoldváron ült mint »bus fogoly,« Baloghy Gáspár pedig julius óta Korpona és Sellye táján bujdosva igyekezett elkerülni a ráváró veszedelmet, könyörögvén rejtekeiből Szelepchényihez pártfogásáért: »Hiszen Beniczky Tamás és Ebeczky János békén ülnek házaikban.« Kérelmét támogatta sógora Szelényi János, primási jószág igazgató és Korpona városa, mely nehezen nélkülözte ügyes főjegyzőjét, és sajnosan tapasztalta, hogy távollétében a városban teljesen pang az igazságszolgáltatás.

Az elfogatásokkal karöltve jártak a vagyon elkobzások. Bécsben már julius közepén meghozták a rendeletet, hogy Forgách Miklós, Serédy Benedek, Szemere László, Bánchy Márton, Keczer Menyhért, Keczer András, Szepessy Pál, Fáy László, Semsey György, Figedi Nagy András, Chernel György, Kazinczy Péter, Usz István, Hanyi Péter, Farkas Fábián, Vér Ferencz, Bornemissza. Mihály, Baranyai Ferencz, Baksa István vagyona elkoboztassék, és e parancsot több más hasonló követte, melyek a körülményekhez képest hol elébb, hol utóbb végre is hajtattak. Az elkobzások nem voltak valami könnyü dolog. Roppant sok és elszórt volt a birtok, melyet elfoglalni kellett. A kamara azonban, eljárásában az üldözöttek ellen felette szigoru és kiméletlen levén, önmagán, a mennyire teheté, könnyitett. Nem törődött azzal, vannak-e és mennyi terhek az állitólagos bűnösök jószágain? Mi illeti azokból a gyermekeket, a feleséget? és számosan jutottak Bochkayné sorsára, kinek még első férje, Klobusiczky András után való javait is elfoglalták. A kamara az ingó vagyonról sem feledkezett meg, melyet a menekülők sokfelé elrejtettek. Kivált ama drágaságokat szerette volna kinyomozni, melyeket a gazdag Bochkay, állitólag Eperjesen és Ungvártt özvegy Homonnaynénál hagyott. A rejtett vagyonnak, főkép pedig a mult mozgalom részeseinek kitudása végett Leopold már jun. 28. tanuvallató parancsot intézett az egri káptalanhoz: tartson vizsgálatott Szepes, Sáros, Zemplén vármegyékben. A mandatumot a kir. ügyigazgató kérte, és az minden törvényes formával volt kiállitva. A káptalan ki is küldé egyik tagját: Bágyonyi Benedeket, kivel mint homo regius Berthóthy Gábor ment, és jelentését sept. 23. adta ki. A vallatást julius 29-én Eperjesen kezdték, folytatták aug. 7-én Korothnokon, aug. 9-én Lőcsén, aug. 20. Kassán, aug. 31. Sároson, aztán ismét Eperjesen, Lőcsén és végre befejezték sept. 20-án Lapispatakon, Sárosmegyében. Százötvenkét tanut hallgattak ki, főurakat, papokat, nemeseket, városi polgárokat, mindenféle rendű és rangu embereket, megidézvén őket a törvényes 16 ezüst márka büntetés terhe alatt. Husz kérdőpontot küldtek Bécsből, melyek közül némelyek Czeglédy István erdélyi küldetésére, a rebellisek elrejtett vagyonára, Keczerék garázdálkodásaira és beszédeire, a nagyidai tumultusra, Hanyi, Saárossy, Soós György tetteire, a németeknek Eperjes alatt való elfogására vonatkoztak; a legnagyobb rész azonban a mozgalomnak egyes phasisaival foglalkozott: kik ingerelték a törököt a béke felbontására ? kik machináltak a behódolás mellett és csináltak mozgalmakat a felség ellen? Mi czélja volt a megyékben szedett hadaknak? Igaz-e hogy azokat, kik a felség által eltiltott conventiculumokban meg nem jelentek, pénzbirsággal? büntették? Ki vádolta a felséget törvénytelenséggel, ki izgatott ellene? ki mondá: »a felség nem magyar király,« »német az ellenség«, »le kell vágni a németeket«, »a rabok csudálatos módon megszabadulnak« ? kik czimboráltak a megholt nádorral Murányban, Zrinyi Péterrel Szendrőn, Murányban, Murányalján, Lipcsén, Sárospatakon, kik Vitnyédynél? ki mondá: inkább akarja házában hallani az Alláh kiáltást, mint a misét vagy a német Berdot? Ki vitt a mult évben a gyülés alatt Eperjesről idegen országba leveleket? kitől? kinek pecsétje alatt? kihez? mi végből? A tanuk vallomásai leginkább a tavasz óta történt eseményekre vonatkoztak. Zrinyi, Nádasdy, Rákóczy terveiről legfeljebb hallomásból tudtak egyet-mást mondani. A nevesebb emberek közül a fogoly Semsey György, Fáy László, Nagyidai Székely András, Keglevich Miklós, Ujfalussy Zsigmond, Serédy Benedek semmi jelentékenyebb dolgot sem vallottak, saját tetteikről pedig épenséggel mélyen hallgattak. Nikházy István már nem akart emlékezni, hogy a gönczi gyülésen a németet ellenségnek proclamálta, de Mokcsay András püspök, ki a gyülésen jelen volt, reá vallott. A régibb dolgokról majdnem legtöbbet beszélt Gyöngyössy István, ki ugyan közvetlenül semmiben sem vett részt, de legalább valamit tudott Wojenskiről, és tudta elmondani, kik voltak Murányban a nádornál? kik tanakodtak a bánnál ugyancsak ott és Lipcsén? kik voltak jelen a szendrei conventen? Gr. Csáky Ferenczet is kihallgatták, de vallomásának majdnem legérdekesebb része az volt, hogy bizonyos Pap László mondta: » megadja még az Isten, kezembe jő az ördög lelkü császár, de megforgatom, és ezzel a baltával jól megbaltázom.« Pethő ugy vallott, mint ő, mi a felvidéken mesterségesen előidézett török félelmet illette, de egyuttal Csákyt is terhelte: mert, ugymond, olvasta levelét, melylyel tiszteinek meghagyá, értsenek egyet a vármegyékkel.

Csáky ellen azonban más vád is emelkedett. Makay György, a murányi fogoly, egy ideig szolgája, neki tulajdonitá fogságát és őt Rottalnak feljelentvén (sept. 22), megerősité Pethő vallomását. Elmondá, mit üzentetett Csáky Széchy Máriának, midőn aprilban Lengyelhonba menekült, és nem felejté el kiemelni, hogy Rottalnak nagy ellensége, és egyszer fenyegetőzve mondá, miszerint Rottalt még a császár házában is meghunczfutolja, és egy pár pisztolyra kihivja.

A legkimeritőbb és legteljesebb vallomásokat azonban Nagy Ferencz tette (sept. 14) Lőcsén. Ő ugy látszik átlátta, hogy csak a leghimezetlenebb igazmondástól várhat szabadulást, s ennélfogva nem kimélt senkit, le g kevésbé pedig önmagát. Megvallá, hogy komolyan, és teljes akarattal vett részt az összeesküvésben, de ez volt ugyszólván egyedüli mentsége, »én nem voltam annak fő és közvetlen szerzője, mi csekély állapotomnál fogva nem is lett volna lehetséges; nem is én koholtam a terveket, jóllehet igen gyakran ahhoz, mit mások kigondoltak, a magamét is hozzá adtam; nem is megátalkodott gonoszságból cselekedtem, hanem mert kötelességem volt uramnak, a nádornénak, Zrinyinek, szövetségeseiknek engedelmeskedni. Én eszköz voltam kezükben, mert le voltam irányukban kötve, tiszteltem őket; akartam nekik tetszeni: hiremet, nevemet, becsületemet náluk öregbiteni, mihez még a félelem is járult, mert kemény hitet tettem a szövetségnek; midőn tehát észrevettem, hogy gyanussá leszek, terveiket minden szabados és tiltott módon egyaránt igyekeztem végrehajtani. A tudatlan, a viszonyokat nem ismerő nép engem vádol, nekem tulajdonitott sokat, miben pedig nekem ugyszólván semmi részem sem volt.« Legtüzetesebben foglalkozott saját tetteivel az évnek tavasza óta, s a legnagyobb nyiltsággal és részletességgel beszélte el april havi terveit, a berethkei összejövetelt és mind a tanácskozásokat, melyek Murány megvédése végett tartattak. Vallomásai sokféle világot vetettek Zrinyi Péter ingadozó terveire. Zrinyi legujabb és legutolsó tetteiről nem volt tudomása, de a korábbi időkre nézve bizonyitá, hogy a bán mindig ugy gyülölte a törököt, mint az ördögöt, és kedvencz terve mindig az volt, háborut kezdeni a hitetlenekkel. Nádasdyra nézve részletesen elmondá, hogy árulta el a Panajotti-féle levelet, sőt még uj tanukat is jelölt ki: Szenthe Bálintot, Nagy Andrást, Székely Andrást és Fáy Lászlót, kiket ezen kérdésben jó volna kihallgatni. Mig az egri káptalan által kihallgatott tanuk közül igen sok azt vallá, hogy Czeglédy egy könyvének kiadása végett járt Erdélyben: Nagy határozattan kimondá, hogy a török segély végett volt követ Apaffynál. Szintugy vádolta Thökölyit, Petrőczyt, Keczer Ambrust kiket az összeesküvésben tudósoknak mondott; terhelte Szenthét és Hidvéghyt, mint Nádasdy megbizott embereit és mondá, hogy Szenthe fogja tudni legjobban mily viszonyban volt Nádasdy Csáky Ferenczczel. Szenthe Kassán tartózkodott vala az egész mozgalom alatt; őt is kihallgatták, és vallomásában hivatkozott arra, hogy mindig jelentéseket tett az udvarnak. Csak a nádori itélőmesterség elnyerése végett avatta magát az összeesküvők dolgaiba. Nádasdy mondá neki, csak azért legyezgetik az összeesküdteket, hogy titkaikat kitudják, és mind Nádasdy, mind Donellan folyvást biztositák a császár kegyelméről. Egyuttal sietett Nádasdyval folytatott összes levelezését, a rejtett irásokat feloldva, az udvarnak bemutatni, de azokból csak az sült ki, hogy Nádasdy országgyülést akart és épenséggel semmi olyan, mi őt kiválólag terhelte volna. A legnyomósabb tanu Nádasdy ellen mégis csak Nagy Ferencz maradt, kit tehát september végnapjaiban, katonai őrizet alatt felküldtek Bécsbe, hová october legelején érkezett, és a jezsuita kolostor melletti kórházi épületbe záratott. October 10-én jelent meg először Hocher és Abele előtt, és kihallgatása délutáni 4 órától esti 9 óráig tartott. Hocher felmutatta neki két rendbeli lőcsei vallomását, melyeket ujból megerősitett. Kérdé továbbá: nem vétett-e valamit Nádasdy a mult évi deczemberben nyert kegyelem óta? Nagy csak ismétlé azt, mit már Lőcsén mondott. Ismétlé Nádasdy beszterczebányai kitörését Zrinyi ellen és mondá: hogy hir szerint Beszterczebányán Hidvéghy Nádasdy biztatása folytán izgatta a megyéket. Volt-e tudomása Nádasdynak vagy Hidvéghynek az eperjesi szövetségről, Gicha küldetéséről? nem tudta. »Mit tud Vitnyédy incselkedéseiről?« »Én - felelt Nagy — 1667 pünköstje után hallottam némelyektől, Nádasdytól is, hogy Vitnyédy ő felségét, midőn arája elé ment, el akarta fogni és eleve Kaszavárra, aztán Trencsénybe vinni, és ott őrizni, sőt meg is ölni, ha a vár ostrom alá fogna vétetni. Ezt Vitnyédy maga sem tagadta, sőt beismerte, hozzátévén, hogy ily módon megnyerhettek volna mindent az ország számára. Nádasdy azon hitben volt, hogy a terv kivihető, mert »igen könynyű ő felségét, midőn vadászni van, vagy a Praterben, vagy más félreeső helyen, elfogni.« »És Nádasdy mutatott-e valami roszalást a tett felett?« kérdé tovább Hocher. »Csak nevetett volt Nagynak válasza annélkül, hogy visszatetszésének valami jelét adta volna.« Nádasdy a tervet Zrinyitől, vagy talán magától Vitnyédytől hallhatta. Azon kérdésre, mit mondott Nagy, midőn a dolgot hallá: felelt: hogy arra már nem emlékezik. További kérdésekre azután elmondá, minő részt vett Nádasdy a körmöczi pénzre intézett merényletben, irván egyszersmind Nagynak, hogy ha a pénz kézrekerül, és a társak közt felosztatik, reá is legyen tekintet. Elbeszélte a Panajotti-féle tudósitást, az Apaffynak szánt hitlevél történetét, és röviden megérinté a boldogult nádor viszonyát a lengyel királynéval. Általában véve vallomása nem volt egyéb, mint ismétlése, és egyes részletekben kibővitése lőcsei vallomásainak, a végén kezet adván Hochernek, hogy a mit mondott és még talán mondandó lesz, az mind a tiszta igazság. Hat nappal később (oct. 16) még egyszer kihallgatták, főkép a postarablás tárgyában, melynek történetét részletesen elmondá, azt sem hagyván ki, hogy ő tanácsolta a rablóknak való átöltözködést. Kérdezék még Vitnyédy tervéről mely a merész férfinak tekintélyébe került, s melyben neki - Nagy tudtával — nem voltak társai, és végre az eperjesi követségről. »Ez egész dolognak válaszolt Nagy - nem igen jártam utána, mert Zrinyi is csakhamar elejté a tervet. A Gichának adott levélben nem volt semmi sértő a császár felséges személye ellen, úgy, hogy Zrinyi szerint, azt Bécsbe is ellehetett volna küldeni«.

Kevésbé szerencsés, mint ellensége ellen való adatok gyüjtésében, volt Rottal lőcsei commissiójában, bár az udvar megparancsolá a megyéknek, hogy a commissiót támogassák, kivánságára a német sereget élelem és más szükségletekkel ellássák, és a conventiculumoktól tartózkodva, sorsuk javulását e commissiótól várják. Jöttek ugyan több megyéből követek; Apaffy is elküldé Kovács István udvarnokát, mert a menekültek kérve kérték, hogy járjon értük közbe egy különös követ által, de — a mint Apaffy előre mondta az egésznek semmi óhajtott eredménye nem volt. A magyarok - kivétel nélkül — elégületlenek voltak a dolog folyásával — és Rottalnak nem sikerült a kedélyeket lecsillapitani. Mindjárt, a mint a német had az országba lépett, megütközést szült még a hivek közt is Trencsénnek elfoglalása a mi azóta történt, a nemesi szabadságnak anynyi és oly sokféle megsértése, épen nem volt alkalmas a keserűséget eloszlatni. Rottalnak kezei meg voltak kötve; ő tett, a mit tehetett, de a legtöbb esetben a panaszosokat az udvarhoz volt kénytelen utasitani, mely ennélfogva tele volt magyar követekkel. A kassai követek - kikkel már találkoztunk és az eperjesiek, a német őrség miatt panaszkodtak. Heves, Pest, Nógrád, Gyöngyössy és társai, Tornamegye Baksa István mellett emeltek szót. A panasznak kiapadhatlan forrása volt a német hadaknak zsarolása, a népnek sokféle terheltetése, melyet Pozsony, Árva, Trencsén ugy tapasztaltak, mint Sáros, Zemplén vagy Gömörvármegyék, gróf Pálffy Miklós úgy mint Czobor Ádám és csak Szelepchényi részesült némi kiméletben.

Rottal mindenkinek tudott valami biztatót mondani, de a bécsi fogadtatás meghazudtolá őt. A követek mind hiában jártak, hiába mondák, hogy ha némelyek vétkeztek, büntettessenek meg, de ne büntessék meg, ne foszszák meg az egész nemzetét szabadságaitól; sőt a mig Rottal a kibékülés és kegyelem igéit hordá ajkain, addig a kanczellaria parancsa folytán az elfogatások mindinkább szaporodtak, és Báthory Zsófia emberei férfiakat, nőket fogdostak, bántalmaztak, nem is mindig azokat, kik valamit elkövettek, hanem olyanokat is, kiknek egyedüli hibájuk vallásuk volt, vagy a kik a kanczellárnak neheztelését vonták magukra; ugy, hogy általánossá lőn a hit, hogy az egész commissionak nincs más czélja, mint hitegetni a magyarokat, mig a németek kellőleg megfészkelték magokat.

Az erőszakos tettekben Rottal nagyobb részt ártatlan volt. A kanczellária tudta nélkül, háta mögött rendelkezett, és megzavarta minden számitását. Rottal érezte, hogy csak »statua«; mindent Bécsben tettek, s rá csak akkor gondoltak, ha valami roszul ment, hogy legyen kit okolniok. A törvénykezési lépésekkel sem tudott előbbre menni. Ő nem volt jogász, és a personalist, mindjárt a commissio elején, sept. 3-án, a halál elragadta. A bűnösök száma egyébiránt oly nagy, tetteik oly sokfélék és bonyolultak voltak, hogy előreláthatólag a királyi ügyész nem fogta győzni a perbefogatásokat. Rottalnak tehát terve volt, minden megyében két-két emberre bizni a dolgot, kik hittel le lévén kötelezve, a fiskust informálnák, támogatnák. Azonban nehéz volt ily embereket találni. Az ország meg volt rémitve, de még nem annyira, hogy jogait feladta volna. A vármegyék úgy, mint egyesek, rendes biróságot, törvényes pert, országgyülést sürgettek, s előre láthatólag a vádlottak mindjárt a competentia, az idézés ellen fogtak volna alapos és törvényes kifogásokat tenni, mit még a német Heister is, bár duzzogva a magyar törvények homályossága és kétértelműsége felett, átlátott.

A katonai ellátás tárgyában szintén sok volt a baj. Öt gyalog és két lovas ezred, mintegy 8-10,000 ember maradt az országban, és pedig: a Strassaldo gyalog-ezred Dunewald vasasaival Szathmártt; Stahremberg Tokaj, Patak, Ónod és Diósgyőrt; - Leslie: Eperjes és Ecseden; Baden Trencsényben; Grana Kassán, Holstein herczeg vasasai pedig Tokaj, Szendrő, Patak és Kassán. A németek nem elégedtek meg az élelmi szerekkel, hanem pénzbeli zsoldot is kértek: viszont az elkeseredett nép leselkedett reájuk, ugy hogy alig léphettek ki szállásaikról veszély nélkül, hogy agyonveressenek, minek folytán néha a legnagyobb szükséget szenvedték.

Hozzájárult még, hogy Bécsben elhatározák Kassának és a többi váraknak megerősitését, mire szintén ingyen munkával, vagy ha nem akartak, pénzzel kellett a megyéknek adózni. E szokatlan terhek tetézve még a németeknek zsarolásai által, általános panaszra, feljajdulásra szolgáltattak alkalmat, és itt is compromittálta a kanczellár Rottalt, mert Árva-, Turócz-, Liptó-megyék panaszára Rottalnak e megyékhez intézett katonatartási parancsait megsemmisité, nem tartozván - ugymond e 3 megye a 13 vármegyéhez, mi által akként tünt fel az egész dolog, mintha Rottal csak önfejéből bocsátana ki oly gyülöletes rendeleteket.

A katonai requisitiok néha a hódoltsági helyeket is érték, mint Borsodban is történt, mire meg az egri basa emelt fenyegető szót: hogy ő a portára lesz kénytelen folyamodni orvoslásért, és az meg fogja tudni oltalmazni alattvalóit, nem fogja engedni elpusztittatni a hódoltságot. (Sept. 22) Egyáltalában hire járt, hogy jő a török, jő a tatár! Kijő Erdély, Magyarország védelmére! mit némi készülődések a török végekben megerősiteni látszanak, és mit Szuhay és Szepessy Debreczenből nem mulasztottak el tovább terjeszteni. A töröktől való félelem volt még az egyedüli eszköz, mely a németeknek kegyetlenkedését mérsékelte, és a commissio tagjai gondolkodtak, mi fogtörténni, ha Lőcsén a többi Magyarországtól elzáratnának ?

Mind e kellemetlenség, a sok baj, és semmi siker megunatták a beteg Rottallal a lőcsei commissiot. Kérte az udvart: hivják vissza. Ő öreg, beteges; gyenge az ily nagy munkára, ki mindent jó szerével szeretett volna elvégezni. Nagy volt tehát öröme, midőn kivánsága legalább részben teljesült, és oct. 31-én a felvidéki vármegyéknek jelenthette, hogy a lőcsei bizottság megszünt, és az udvarhoz közelebb, Pozsonyban fog ismét összejönni, kérvén őket, hogy a katonák netaláni kicsapongásai ellen az illető parancsnokoknál, ha azoktól orvoslást nem nyerhetnének, a fővezér Spankauhoz, végre pedig, mit hinni sem lehet, ha ott sem nyernek igazságot, hozzá Pozsonyba forduljanak. November 5-én hagyá el Lőcsét, magával vivén a murányi iratokat, és lassu menetekben a mint jött ment ismét vissza Bécsbe, Apaffy követének még egy mézés levelet adván: forduljon Apaffy a magyar urak érdekében Leopoldhoz, a fejedelemasszony pedig a fogoly nők és Czeglédyért,kit német muskatélyosok szept. 28. Kassán csendes lakából kiragadtak, és egy buzás boltba zártak, a császárnéhoz. Ő, Rottal, közbenjáró leend kérésök mellett.

Mig Rottal a felvidéken tartózkodott, megparancsolta Mednyánszky Istvánnak, adja ki Nádasdy leveleit s a mit a szegény az előtt Wesselényinek, Vitnyédynek nagy pénzösszegért ki nem adott, azt most kiadta ingyen, bár rettentő félelemben Nádasdy és barátjainak haragjától. A levelek megfejtett titkos irással Bécsbe kerültek, de a mi ezelőtt talán képes lett volna megrontani Nádasdyt, az most a latba sem esett. A levelezés 1655-től 1660-ig terjedt, és csak azt mutatta, hogy Nádasdy Rákóczynak barátja volt, őt politikai eseményekről tudósitá, megirá, hogy Bécsben levelezésüket eredetben kivánják látni, ha tehát Rákóczy valami titkos dolgot akar irni, azt titkos jegyekkel egy czédulára irja. Ily kifejezések is voltak: »a németek egy kanál vizben megfojtanák Rákóczyt.« »Magyarnak nem jó erősnek lenni: régi német axioma!« de mik voltak ezek az Oratiohoz, Nagy és Borynak 1668-iki leveleihez képest, melyeket bepecsételve Sárváron találtak? Már ekkor a többi adatok is mind meg voltak Nádasdy ellen. Megkerült az Eszterházy-féle láda is, melyet Eszterházy Mihály Zichy tanácsára, Hochernek átadott, valamint Báthory Zsófia megküldötte Nádasdynak férjéhez irott leveleit. Hocher, Nagy vallomásaira és az Oratiora támaszkodva, vette elő ismét nov. 14-én délután Nádasdyt. Első kérdése volt: ő irta-e a jegyzeteket az Oratiohoz, melyet felmutatott? »Igen!« volt Nádasdy válasza. »»Mikor szerkesztette az iratot?«« Nádasdy nem tudta; ha mindjárt megölnék, sem tudná megmondani idejét! »»Minthogy ez irat Sárvártt más titkos irományok közt lepecsételve találtatott, miért tette azt el?«« kérdé tovább Hocher. Nádasdy ismétlé, hogy nem tudja, mikor irta azt, sőt azon hiszemben volt, hogy már régen elégette, mert egyszer letisztáztatta, és a tisztát elégette. Különben az iratot soha kezéből ki nem adta. Hocher ezzel be nem érte. Ki irta le az iratot? »Egy irnok, felelt Nádasdy, de nem tudom melyik, mert 10-12 volt szolgálatomban, és én az iratot épen nem tartám valami titkos dolognak.«

»Ha egy irnok irta le a beszédet — veté ellen Hocher —az idegen kézen is megfordult !« »Az igaz« volt a válasz — »de mindjárt visszavettem, s az óta soha senki nek sem mutattam !«

»Ez irat — folytatá Hocher most már a tartalomra térve át sok szörnyüséget tartalmaz, főkép ő felsége ellen; mivel tudja a gróf az ilyféle dolgokat menteni?« és felolvasott az Oratió elejéről egy helyet, hol Nádasdy kérdé a nemzettől: »Hol Protectorodnak adott hite? hol diplomái? hol a jogok? hol szám nélkül tett igéretei? Önkény van jog helyett. Csalás a diplomák helyett. Minden alkalommal ott a hitszegés; álnok saját hite, tökéletlen az evangelikusok iránt és inkább barátja a töröknek, mint a kereszténynek!« »Ezek nem az én szavaim, mondá Nádasdy, hanem az összeesküvés idejében összeállitott gravamenekből valók, melyeket összeirtak, hogy azok felett tanácskozzanak, és ugy hagyják helyben, de a tanácskozás soha sem tartatott meg. A mi tehát az Oratioban mondatik, az nem az én véleményemet fejezi ki!«

»»Ép most mondotta, hogy senki sem látta az iratot, tehát maga csinálta azt ?««

» Igen, ugy van, nem tagadom, de mások állitásai és beszédeiből, mert sok összeesküvőnek irata volt kezemben, s az Oratiot azokból állitottam össze.«

»»Minthogy az iratot szerkesztette, szél-jegyzetekkel ellátta, tehát tartalmát is helyeselte!««

» Épenséggel nem, ha valamely jegyző valamely iratot feltesz, még abból nem következik, hogy annak tartalmát is helyesli, főkép nem akkor, midőn valami előterjesztést fogalmaz, mely még csak tanácskozásnak tárgyát fogja képezni.«

»»Hát azt tetszik gondolni, hogy allattvalónak illik ilyen iratot szerkeszteni ura ellen?«« Nádasdy erősité, hogy nem ! És midőn Hocher szemére hányta »hogy az iratban minden ugy mondatik el a császárról, mintha az mind azon roszat elkövette volna, már pedig senki sincsen jogositva még csak tanakodva sem császárja és királya ellen kikelni, mivel igazolhatja e tettét, ?« felelt: »megrontására jó minden, mentségére semmi! csak volna még meg az a válasz, melyet ő e beszédre szerkesztett, abból a felség iránt való hű érzelmei kiviláglanának!«

Hocher ezután felmutatá neki a megtalált iratok közül Gremonvillenek 1667 márczius 24. kelt olasz nyelvü levelét, melyben őt megnyugtatja, de Nádasdy a mellett maradt, hogy az Zrinyinek szól, és ő csak felnyitotta, mit Zrinyi Nádasdy leveleivel szinte megtett. Hocher továbbá felmutatta neki a portai követnek szóló utasitást, az Apaffy, Wesselényi és Zrinyi-féle szövetség-leveleket, melyeket mind valóknak ismert. Előkerültek az Eszterházy-féle iratok. Én azokat mondá Nádasdy eltettem védelmemre és ugy adtam volt Eszterházy Mihálynak, hogy ha felfedező hitre szoritják, ne esküdjék hamisan, hanem adja ki azokat. »De hiszen e ládában veté ellen Hocher sok ártalmára való irat vagyon, mint a megboldogult Rákóczy levelei, és mindenféle szövetkezések, mikép gondolhatta azokat védelmére felhasználni?« »Rákóczy leveleit - válaszolt Nádasdy eltettem azért, hogy általuk hűségemet igazolhassam, mert már 8 évvel ezelőtt gyanúba fogtak értük; Nagy Ferencz iratait eltettem, mert bizonyitják, hogy az összeesküdtek a legtitkosabb dolgokra nézve nem biztak bennem, s hogy én azon időben ellenük tartottam. Van ott irat, mely rólam gunyosan szól, van ott egy fejtegetés, mely kimutatja, hogy az összeesküdtek roszul kezdék dolgukat, annak tehát rosz vége is fog lenni.«

Hocher most áttért a levelekre, melyeket Nádasdy saját beismerése szerint elégetett. Ezek Nagy Ferencznek levelei voltak, és Nádasdy alkalmat vőn kijelenteni, hogy csak Nagygyal és a nádornéval állott levelezésben, nem Apaffyval, nem másokkal. Ha annak ellenkezője kitűnik, vegyék el életét. Nagy volt az, a ki őt belevitte. »Ha ő - Nádasdy nincs, a baj már régen kitört volna.« És ezzel megváltoztatá egész eddigi magaviseletét. Kijelenté, hogy mindent meg akar vallani. Két eszköze volt: Nagy a kalvinistáknál, Hidvéghy a lutheranusoknál. Mindenre csak a nádorság utáni vágy vivé. A megboldogult nádor ellensége volt, és gyülölte. Ö sohasem akarta, hogy az összeesküvés előre menjen, és csak a rendek voksait akarta megnyerni, de azt az összeesküdtek egy darab idő mulva észrevették, és Zrinyi Pétert felbojtották, hogy ezen játékát felfedezze. Ha sikerült volna elnyerni a nádorságot, mindent rendbe hozott volna. Ha ő a porta számára meg akarta volna adni vagy megadta volna a 40,000 tallért, megindult volna a dolog. Neki nem kell peres eljárás, ő beismeri hibáját, és csak a felség kegyelmére hagyatkozik. Rimánkodása közben könyek tolultak szemébe, térdre borult Hocher előtt, és »kegyelmet, kegyelmet« esdekelt.

Vádolá a nádornét és Zrinyinét, mert e két asszony kezdé az egész dolgot, jelesen Zrinyiné, férjének tudta nélkül, Bonzyval Velenczében. - Vádolá Nagy Ferenczet, ki megakadályozá a nádort, hogy mindent a császárnak meg ne irjon, és még a holtaknak sem hagyva békét, Zrinyi Miklós és Lippaira is visszament, kiknél e baj kezdődött s kik közül az érsek Barberino bibornoknak Magyarhon állapotáról oly éles levelet irt, mint a felmutatott Oratio az ország négy rendéhez. Csákyról pedig - Hocher kérdésére — mondá hogy őt is bűnösnek tartja, mert egyszer a nádornétól hallá, hogy Csáky már esküt tőn neki, s ennélfogva nincs mit félni tőle. Beismerte Nagy vallomása folytán a pénzfelverési kisérletet, csak azt tagadta, hogy magának részt akart a pénzből. A Panajotti-féle levelet -- bár eleve tagadni, elütni szerette volna - végre szintén beismerte. A kérdésre, mikép ment véghez a postarablás? csak az volt felelete: Nagy tudja azt legjobban, mert ő tanitotta rá és ő árulta el a dolgot. Hocher még Hidvéghy és Szenthe vallomását tartá eléje: hogy Hidvéghyt a megyékhez küldte, hogy Szenthének mondá: bármi módon, segiteni kell Magyarországon. Nádasdy a jó szándékra hivatkozott, rendezni az ország zavart viszonyait s ez értelmet adá a megyékhez juniusban irott levelének, melyben Hochernek leginkább a hely, hogy kész vérét is ontani és a szabadságért meghalni.« tűnt fel, nem a felség ellen, hanem azért kész oda adni életét, hogy az ország régi állapotjába visszahelyeztessék. Ezzel aztán Hocher 7 1⁄2 órakor befejezé a vallatást: a távozót Nádasdy még kérve-kérte, járjon érte közbe ő felségénél, emelje ki, hogy a Nádasdyak tették az osztrák ház fejére a koronát, a Nádasdyaknak köszönik annak békés birtokát, mit Hocher meg is igért, mondván, hogy főkép mai magába szállását fogja dicsérni Leopoldnak. Nádasdy kétszeri kihallgatásából látta, hogy perre akarják vinni a dolgot, melynek következményeitől mint már láttuk — magára, gyermekeire, családjára nézve rettegett. Nem elégedett meg tehát, hogy Hochert kérte, hanem engedelmet kért és nyert, hogy vejének Draskovich Miklósnak is irhasson, ki most a Nádasdy gyermekeknél az atya helyét pótolá. Kérte őt, és két leányát, Krisztinát Draskovich Miklósnét és Ágnest Pálfy Jánosnét, a harmadik Magdolna Draskovich Jánosné távollevén menjenek el Lobkovitzhoz, a felséghez és kérjenek számára kegyelmet. Mondják meg irá novwmber 15 magyarul hogy ő nem akarja magát védeni; jobb ha a világ bűnösnek tartja, semmint hogy gondolja, miszerint igazságtalanul szenved. Mint Jób, ha igazsága is volna, nem felelne, hanem birájához könyörögne. Essék meg a felség szive, hogy fejét lábaihoz tette, hogy bűnét élő szóval elismerte! Ha valamit elhallgatott, az csak feledékenységből történt, mi oly sokféle és régi dolognál természetes, ugy hogy ha ma a menyországot nyerhetné el vele, még sem tudna mindent elmondani. Ő nem kezdett összeesküvést. Wesselényi volt a fő-factor, ő inkább késleltette, akadályozta a dolgok fejleményét, miért is Fáy László szerint az öszszeesküdtek, ha fegyverre kerülendett a dolog őt, és a kiket barátjainak hittek: Thökölyit és Petrőczyt megakarták ölni. Ismétlé, hogy egész életében tiszta volt az ilyes dolgoktól, mint elfogott leveleiből kitetszik; a jelen ügyben sem keresett mást, mint az átkozott nádorságot. Megbünhődött azért már is fogsága által. Jó hirneve el van temetve. Élő halott, kivel nemzetségének régi hirneve és dicsősége elhomályosult. Tekintsen a felség neveletlen árva gyermekeire, kik testben-lélekben megromolhatnak, ha benne a gondos, őrködő atyát elvesztik. Tekintsen az ő és őseinek tetteire, szolgálatjára, és végre vegye tekintetbe, ki ellen gyakorolja hatalmát? Elmondhatja ő is Jóbbal: »levél ellen, kit a szél elkap, mutatod hatalmadat,« és »száraz kórót üldözesz.« » Félek végzé be - hogy lelkem kárt vall e bánkódásomban. Akármit csinálok, nem tudom e dolgokat kiverni fejemből, hogy Istennek szolgálnék. Érzem magamban, hogy a végelhatározás napja közelg és már nem soká élek. Csak annyi időt adjon még Isten, hogy nyugodt elmével készülhessek halálomra.«

Draskovich nem késett ipja kérelmeinek megfelelni, levelét deákra forditva átadta Lobkowitznak (nov. 18) és a herczeg engedelmével másnap két ángyával audienczián volt Leopoldnál, és neki térdreborulva egy német könyörgő levelet adott át. Lipót elfogadta a kérvényt, nem adott rá semmi idegen választ, de nem is kedvezőt: »majd határozni fog«, mi mégis reménynyel tölté el Draskovichot, annál is inkább, mert Nádasdy leányai az ifju és az anyacsászárnénál is jártak, és igéretüket nyerték, hogy szólani fognak atyjuk mellett. Nádasdy azonban, ugy látszik, nem volt oly vérmes mint veje, mert e hirben még meg nem nyugodott, hanem pater Müller közbenjárására is gondolt, és kérte Draskovichot, kövesse meg Rottalt és Szelepchényit azért, mit ellenük vétett, mert emberi dolog hibázni, ördögi a hibában megmaradni és a szentirás szerint boldogok a könyörületesek. (Nov. 22) Azonban nehány nap mulva mintegy válaszképen kérelmére - fogsága még szigoruabbá lőn. Megtiltának neki minden közlekedést gyermekeivel; látni ugy sem látta őket, most már többé nem is volt szabad üzentetnie. Senkit sem bocsátának a beteg emberhez, kinek egészségét a köszvény és láz aláásta. Senkivel sem volt szabad érintkeznie. Hiába kérte, küldjék hozzá páter Imrét, egy magyar születésü kapuczinust, ki most oly befolyást gyakorolt Leopoldra, hogy félelmes vetélytársa volt a jézsuitáknak, vagy egy jezsuitát, vagy egy paulinust, kit Lobkowitzhoz, vagy Szelepchényihez küldhessen; még a vallási vigasztalásokkal is fukarkodtak és esdő leveleire Hochertől azon durva választ vette, hogy ne alkalmatlankodjék, mert nem segithet rajta. Az osztrák kanczellár nem tartá őt méltónak a császár bocsánatára, nem volt megelégedve vallomásával, mert az szemében hiányos volt a főkérdésre nézve, mikép akarták a magyarok Leopoldot elfogni és a török kezébe adni?

A mi Nádasdyt még a külvilágra emlékezteté: hitelezői voltak, kiknek követeléseit nyakára küldék. Különösen Joannelli féltette és sürgette pénzét 14,000 frtot, melyet Nádasdy annak idején felvett, hogy 3 férjnél levő leányát kifizethesse. A fogoly vallásos önmegtagadással igyekezett tűrni hirnevének, családjának, szeretett gyermekeinek romlását, kiknek sorsára oly nagy gonddal ügyelt vala, s kiket illetőleg most örülnie kellett, hogy Leopold nekik valamicskét, 6000 frtot évenkint utalványozott a Nádasdy jószágokból, mert legalább nem kellett nekik házon kivül koldulniok.« Mondogatta magában, hogy minden Istennek akaratja, ki nélkül semmi sem történik és ha máskép nem. szabadulhat, kiszabaditja lelkét a megváltó a testnek rabságából: de az, hogy még a hitelezők is zaklassák, az mégis sok volt. »Nem vagyok-e eléggé sujtva, gyötörve? — kiáltott fel fogsága ötödik hónapjában (jan. 23) - hogy még ezekkel is kinoztatom? Elfelejtve a tömlöczben, polgárilag halott, mindenből kifosztva, egy krajczárom sincs, és mégis a hitelezőket hozzám utasitják! A tisztek véres verejtékemen gazdagodnak; jövedelmeimet mások emésztik meg és mégis engem sürgetnek a fizetésre!«.

Nádasdy barátjainak sorsa sem volt kedvezőbb. Miután a Zrinyivel tartó reformatus 13 vármegye le volt verve, a lutheranus Dunáninnenre, és Nádasdy embereire, Thökölyi, Petrőczy, Osztrosichra került a sor. Az eddigi nyomozások eléggé kimutatni látszanak, hogy e három a mozgalomnak nem utolsó részese volt, kétségtelenül pedig tetemes. vagyonnal birt. Bécsben tehát már nov. 1. kiadták a paranrancsot elfogatásukra és javaiknak elfoglalására. Petrőczy és Ostrosichra Eszterházy Pált rendelék ki, utasitván a leopold-ujvári német parancsnokot, Rythet, hogy őt támogassa. A félelmesebb Thökölyi ellen Pálfy Tamás szintén a leopold-ujvári német vezért akarta volna küldeni: mert az mintha csapataival a felvidékre menne, észrevétlenebbül meglephetné Thökölyit, de a haditanács Heister és Spankaut küldé ki. Utasitásuk volt, szólitsák fel Thökölyit, hogy váraiba német őrséget fogadjon, mi ha megtörtént, fogják azonnal el, és adják át a kirendelendő császári biztosoknak.

A munkát Eszterházy Pál kezdé meg. Nov. 16. megszállta Petrőczy várát Kaszát, de a vár ura — nem tudák hová? eltávozott. Másnap Illavát foglalta el, hol b. Osztrosich Mátyás, nagy lutheranus, de egyebekben teljesen ártalmatlan ember lakott és szó nélkül meghódolt. Midőn néhány nap mulva őrizet alá tevék, szörnyen megijedt, és el sem tudta gondolni, mi lehet oka fogságának? Illaváról Eszterházy Zsolnára ment, és ott Heisterrel egyesült, ki parancsa alatt a Holics körül táborozó vasasokból 200 vasast és a Grana ezrednek Kassára menő ujonczaiból, kiket Obizzi Ferdinánd marchese vezénylett, 300 gyalogot egyesitett, és várta a felszólitás eredményét, melyet a pozsonyi kamarának egy hites jegyzője - Ordódy Ferencz - vitt Thökölyinek az árvai várba, (nov. 19) a hol ő, mint a Thurzó György-féle osztatlan örökségnek directora tartózkodott. Thökölyi e napokban két egészen különböző dologgal foglalkozott. Nov. 15. ülte meg legöregebb leánya — a 15. éves Katalin – mennyegzőjét Eszterházy Ferenczczel, Pál öcscsével, ki, ámbár katholikus volt és a pápától csak ugy kapott dispensatiot elvehetni unokahugát, hogy őt a katholika hitre tériti, kötelezőt adott magáról, hogy nejét a protestáns vallásban meghagyja, a menyecske pedig megfogadta, hogy állhatatos hive marad az augustana confessionak. A másik dolog végrendelete volt (nov. 19) már érezvén, hogy roncsolt teste feloszlásához közeledék. Fő gondja volt, lelkükre kötni gyermekeinek, hogy maradjanak hivei az evangelica religionak, »mert ugy fogják venni Istennek áldását, és szeressék, tiszteljék Keczer Ambrust, ki neki atyja volt 40 éven keresztül! ők sem fogják megbánni, ha tanácsát követik«, hozzátevén, hogy ha Keczer meghal, temessék melléje, a Thökölyieknek késmárki sirboltjába.

Thökölyi eddig minden összekoczczanást a németekkel szerencsésen elkerült volt mint mondák - pénze segélyével, melyet Sporkkal szemben nem kimélt. A parancs, hogy németeket fogadjon Árvába (nov. 19), bármily törődött volt is, felrázta. Tudta, hogy mit jelent a német őrség, és befogadását határozottan megtagadta, bár a követ mindenféle okokkal akarta capacitálni. Irt a felségnek, engedje meg kevés még hátralévő napjait becsülettel, nyugodtan tölteni, ugy a mint a hazai törvények rendelik. Kérte Eszterházy Pált, várja meg a felség izenetét. Szelepchényihez is fordult, járjon mellette közbe, mert ő a királyi parancsot gyanúnak, gyalázatnak tekinti. Ő maga nem menekülhetett. Maradt tehát Keczer Ambrussal, és Mária és Éva leányaival, kik közül az öregebbik 15, a kisebbik 12-ik évében járt; fiát azonban, a 13 éves Imrét nehány ezer aranynyal a maga várába Likavára és onnan Erdélybe küldötte. Eszterházy Pál, Ferencz testvérét Zsolnára hivatta és kérte, hajtsa meg ipja elhatározását, hogy semmi esetre sem fogad be német őrséget; de Ferencz mondá, arra nincsen hatalma! visszajövet legfeljebb őt sem bocsátaná többé a várba. Heister tehát Eszterházy Pállal elhatározá, hogy felszólitja Árvavármegyét, ne tartson Thökölyivel; a grófi cselédséggel magával - ugy vélte könnyen el fognak bánhatni. Eszterházynak nem volt még parancsa Árva ellen menni, de mert Heister kivánta, követte, bár némi habozással. Nov. 24-ikén megindultak Zsolnáról; 28-ikán Nagyfalun voltak, egy mértföldnyire az árvai vártól. Ismételt felszólitásaik Thökölyihez engedelmeskedjék, siker nélkül maradtak. Thököly tiszteletteljesen, de határozottan válaszolt. Ő hive a felségnek, és nem érdemelte meg, hogy elfoglalják jószágait, várait, és igazságtalan, roszakaratu emberek kénye-kedvére hagyassék. Lelkiismerete tiszta. Nem részes semmi összeesküvésben. Ártatlanságát kész kardjával, vére hullásával, az egész világ szine előtt bebizonyitani. Egyedüli vétke, hogy nem katholikus, de az nem bűn az ország törvényei szerint. Heisternek nem voltak ágyui, hogy azonnal ostromot kezdhetett volna a vár ellen, melyet fekvése, egy meredek, majdnem hozzáférhetetlen sziklán, erőssé tett. Be kellett tehát érnie azzal, hogy a várat körülzárolja. Helyzete azonban nem volt egészen veszélytelen. A méltatlanság, melyet Thökölyinek szenvedni kellett, forrongásba hozta a hegylakókat, és nem hiányoztak emberek, kik a parasztokat fegyverre szólitották. Bécsben nagyon röstelték, hogy oly kis vár meri tenni azt, mit nagyobbak, erősebbek nem mertek tenni. Elhatározák, minden erőt megfesziteni, hogy ezen elletállást megtörjék, és Heisternek nemcsak a szomszéd magyarországi várakból, hanem még Bécsből is küldöttek ostromszereket, mozsarakat, bombákat, gránátokat, melyektől sokat vártak a magyarok megfélemlítésére, kik e pusztitó szereket még eléggé nem ismerték. A harcz azonban elébb ért véget, mintsem várni lehetett volna. Thökölyi Istvánt - ki el volt határozva utolsó lehelletéig védeni Árvát testi baj és lelki keserűség decz. 4-ikén sirba vitte. Halálában nem hiában látták a németek Isten uját, mely szemlátomást támogatja és diadalra segiti a császári fegyvereket: mert vele az őrség bátorsága is elköltözött. Midőn a beteges Keczer Ambrus szintén már sirja szélén, és sebes nyelvű nővére, Szinnyey Klára, a bujdosó Szinnyey Ferencz neje, az urnak halála után esküt kivántak a cselédektől, hogy a várat tovább is védelmezik: azok azt megtagadták, és Klára asszony hiában szidta gyávaságukat, hiába mondá, hogy ő mint asszony szégyenlene ily magaviseletet. A cselédség hallgatott, de Bergh Tóbiás, Thökölyi udvarmestere, kiment titokban Heisterhez, és végre valami Trombitás Pál nevü bátorságot vőn és kijelenté Keczernek és nővérének: »hogy ők lemennek, és átadják a várat, mert ők az »urnak« esküdtek hűséget, a kisasszonyoknak engedelmeskednek, de nem Keczer Ambrusnak, és nem Keczer Klárának!« Ő ugyan kikapta a sebes nyelvü Klára asszonytól a »gazember« nevet, de e nyilatkozatát ismétlék mások is, és semmi korholás, semmi buzditás mint Medgyes példája nem tudott már lelket önteni a csüggedőkbe. Keczer Ambrus tehát elszánta magát a vár átadására, de csak azon feltétel alatt hogy mindnyájan mindenestül István ur drága holttestét Késmárkra, őseihez vihessék, és senkinek se most, se a jövőben bántódása ne legyen. Minderre nézve a várbeliek Eszterházytól kértek biztositást. Különben az utolsó csepp vérig védelmezik magukat. Heister eleinte vonakodott, de Eszterházy tanácsára elfogadta a feltételeket. Az őrség megkapta a biztositást, Eszterházy maga ment fel a várba, és abba másnap (decz. 10) német őrség szállt. Eszterházy adott szava daczára sem merte elbocsátani a leányokat, kik saját kocsijukon és nem nagy számu cselédségükkel akartak Késmárkra menni: hanem Bécsből várt parancsot. Ő ugyan teljes szivvel ajánlotta az árvák ügyét; kiemelte, hogy Késmárk úgyszólván nyilt város, ott is mintegy a felség kezében maradnak, és illő volna a felséghez a két ártatlan leánykát, kik nem részesek atyjuk bünében, atyai kegyességébe és oltalmába fogadni (decz. 11): de Bécsben nem ismertek kegyelmet. A capitulatio feltételeivel nem gondoltak. Még a holttestet sem engedték ősei mellé, a családi sirboltba vitetni, hanem hónapokig, majdnem háromnegyed évig temetetlenül hagyták feküdni, s azután is csak Árvában, a Thurzó-család kriptájában engedtek neki egy igénytelen helyet. A leánykák Arvában elzárattak, és hiában folyamodtak »hallatlan rövidségük és nagy gyámoltalanságukban« Szelepchényihez oltalomért. Eszterházy már ekkor nem volt Árvában. Két napra a megadás után megindult Heisterrel Likava ellen (decz. 12). Tudták hogy Imre gróf oda ment, és Eszterházy meg is irta neki a felség akaratát: de kedvező válasz nem érkezett, mit Eszterházy nem a gyermeknek, hanem környezetének tulajdonitott, melyben a legfőbb ember Nemessányi Bálint volt, a buzgó lutheranus. Heisterék nem igen számitottak ellentállásra Likava előtt, s azért csak Obizzi gyalogjait vitték magukkal. A várból azonban ágyú és puskalövésekkel fogadták őket úgy, hogy meg kellett állapodniok, mig ostromágyúik meg nem érkeznek. A kis fészeknek ellentállása oly vakmerőnek látszott, hogy sokan Petrőczyt gondolták a várban lenni; midőn azonban a császári mozsarak megérkeztek, és nehány tüzes golyó a várba esett (decz. 20) az ellentállás lehetetlenné lőn. Nemessányi, Beczkó és Missura nevü két tisztviselővel, és husz gyalog puskással decz. 22-ikén hajnali 3 óra tájban szerencsésen kiszökött, mit Eszterházy és Heister, kik az éjjel kémlelni jártak a vár körül, csak későn vettek észre. A majdnem üres vár pedig megadta magát, s a nehány bennmaradt katona, Thökölyinek egy Absolon Dániel nevü, később nagyhirü emberével, fogolylyá lett. Az ifju Thökölyi nem volt a várban. Még mielőtt az ostrom megkezdődött volna, decz. 4. — mely napra még 15 év mulva is, mint bujdosásának kezdetére visszaemlékezett -- két hű emberrel, paraszt ruhában elhagyta vala Likavát! Két század német utána ment a Szepességbe, de nyomát veszté. Imre a szepesi 13 városon át szerencsésen elérte a lengyel határt és onnan Erdélyt, hol mély megindulással látták a bujdosó gyermeket, ki négy évvel ez előtt atyjával nagy pompával járt Erdélyben, de bizonyosan nem gondolta senki, hogy ő lesz az, ki a jelen szenvedéseket, legalább részben, meg fogja boszulni a németeken.

Árvában és Likavában a győzők, részben cselédek árulása folytán - mert be volt falazva roppant menynyiségü ezüstöt, aranyat, ékszereket, kiváltképen pedig ritka szépségü drága gyöngyöket és készpénzt találtak, ugy hogy maga Heister is elbámult a gazdagságon. Az ő tiszta és pontos keze alatt e kincs nem lett prédává, mint Zrinyi Péter javai. Minden leltároztatott és tavaszra felvitetett Bécsbe. Az összes zsákmány, arany-ezüstnemüek és drágaságokban, drága szőnyegek és szövetekben, pompás lovakban 3 millió forint értékre rugott.

Likavának eleste után Magyarországon még csak a távol Aranyos-Medgyes és a mögötte Erdélybe nyuló kis földnyelv daczolt némileg Lipót hatalmával. De a Tiszától le az Adriáig minden csendes volt. Kivált Horvátország volt nyugodt; a kiktől félni lehetett volna, ártalmatlanokká voltak téve. Frangepán Orfeus Ferencz nejével Friaulban, hol Udinében, hol San Vitoban tartózkodott. A császári kormány kiadatását követelte. Velencze késznek nyilatkozott őt elfogatni, de vagy nem tudta, vagy nem akarta kézrekeriteni.

Bargigli Rómában keresett menedéket, és a világváros tömkelegében szerencsésen elkerülte a bécsi császári kormány megbizottjának, Frigyes hesseni bibornoknak, vizsga tekintetét, ki őt elfogni törekedett, de még csak személye leirását sem tudta megkapni. Bukováczky eleve a kulpai végek közelében kóválygott, hol még sokan szitottak hozzá. Majd Bosnaserajban tölté a nyár egy részét, és tőle telhetőleg folytatta működését a portán. A boszniai basa, ki Zrinyiéket úgy legyezgette és ámitotta, bár a serailból való volt, a nagyvezér kivánságára letétetvén, őt septemberben magával vitte a portára Drinápolyba (sept. 28). A nagyvezér titokban fogadta, és ő igérkezett, hogy minden földet behódit Petriniatól Kanizsáig. A bosnyákok egy része támogatta inditványát: de mások ellene voltak és mondák, hogy rosz ember, ki csak háborúba akarja bonyolitani a törököt. A nagyvezér semmit sem felelt, de azért Drinápolyban tartá a bujdosót. A császári követnek mindenről tudomása volt, de Panajotti tanácsára néma közönynyel szemlélte a sikertelen erőlködést, sőt titokban izentetett Bukováczkynak, térjen vissza hazájába. Azonban Bukováczkyt elrettenté a bánásmód, melyben urát és Frangepánt részesiték és a töröknél maradt, a törökök közt fejezte be életét a legnagyobb nyomorban, mert a törökök látván, hogy unszolásaik daczára sem akar mahomedánná lenni, semmit sem adtak tartására: mig otthon maradt vagyonkájára nagyon sokan esengtek.

Horvátországban is voltak elkobzások és áldozatul nem csak a »makacsok«: Zrinyi, Frangepán, Bukováczky, Ivánovich Ferencz és István, Ördögh Péter estek, hanem még azok is, kik meghódoltak, és bűnbocsánatot nyertek, Csolnics, Pogledich és Beriszlavich.

Zrinyi emberei közül májusban elfogták Káldy Györgyöt, és Gréczbe vitték a városházába fogolykép. A vizsgálatból azonban semmisem sült ki, és julius havában reversalis mellett szabadon bocsátották.

Roszabb volt Ivanovich Ferencz sorsa, ki april végén Trautmannsdorf kőrösi kapitány kezébe került, és a császár parancsára Kapronczára küidetett, hogy vallassák »mert ő tudja a feltételeket, melyek alatt Zrinyi a törökökkel megalkudott.«. Frangepán vallomásai nagyon terhelék. Mint szökevény tisztet a kapronczai hadi törvényszék elé álliták, és ez őt halálra, fejvesztés és felnégyelésre itélte, s ez itéletet az udvar helybenhagyá, de a végrehajtást felfüggeszté. (május derekán). Üzőbe vették Bukováczky két társát is, Pogledich és Beriszlavichot, úgy hogy lappangni voltak kénytelenek. De hatalmas pártfogóra találtak Herbersteinban, kinek szavára adták meg magukat sa ki kegyelmet igért nekik, »az adott szót pedig, vélé a stájer kormányszék (decz. 5), meg kell tartani, mert az meg fogja nyerni a horvát nemességet, melylyel ő felsége azt teheti, a mit akar, de melyet a horvátországi főurak elnyomni törekednek. « Pogledich, Beriszlavich, Csolnics Gottal, Kamenián János testvérével, Geréczy, Mallinics, Csernkóczy tehát az év végén teljes kegyelmet kaptak (decz. 31) és a rebellio minden szennye alól feloldattak. Herbersteinnak nagy tervei voltak. Szerette volna Horvát- és Tótországot Belső-Ausztriához, a Muraközt pedig különösen Styriához csatoltatni. Zrinyi Miklós mondá ugyis sokat elvett Styriából. Ha 1664-ben a Muraköz német kézben van, el lett volna kerülve a háboru. A Szávától délre fekvő föld rendeltessék a károlyvárosi, a Szávától a Muráig való pedig a tótországi német generalis alá. A Zrinyieket küszöböljék ki az országból. Péter fia ne birjon ott egy falut se. Miklós fia más javakkal kárpótoltassék. A horvátok közt volt elég ember, ki e tervhez segédkezet nyujtani hajlandó lett volna, és kész lett volna megmutatni, hogy mindenkép tiszta a magyar hűtlenségtől, és Herberstein ugy vélte, hogy nem valami nagy költséggel és kevés zavarral meg lehetne szüntetni minden ellenkezést. Mesterkedését octoberben Varasdon, Kapronczán kezdette akkép, hogy a horvátoknak arany szinekkel festé az atyai kormányt, mely alatt, mint örökös tartományok állni fognának, a midőn nem kellene többé félniök egyik-másik hatalmasabb hazafitól kiknek, mint a tapasztalás tanitja, nincsen más czéljuk, mint rabszolgájukká tenni az országot: de Lobkowitz, bár eleinte ilyféle kisérletekre bátoritotta, most hallgatva mellőzte tanácsait, úgy hogy Herberstein, elértve ez intést, lassabban fogta a dolgot és elégnek tartá, hogy Horvát-, Dalmát- Tótországot legalább Magyarországtól szakitsák el, és tegyék örökös tartománynyá, az osztrák tartományokba való bekeblezés, a belszer vezetnek átalakitása aztán idővel majd meg fogván jönni: s ettől már az udvar sem idegenkedett, némi zajtalanabb előkészületeket meg is tett. A báni tisztet be nem tölté, ámbár a horvátok nagyon ohajtották mert az összes igazságszolgáltatás a hajlott koru, és a birói tisztre nem alkalmas Borkovich alatt zavarba jött, és Erdődy Miklós ugyancsak iparkodott, hogy Zrinyi Péter báni székébe ülhessen: s a német kormány, az osztrák kanczellária szabadon beavatkoztak a horvát dolgokba, ugy hogy még oly loyalis alattvaló is, mint Erdődy Imre, kinek kincseire egykor Zrinyi és Ivánovich István leselkedtek volt, rajta megbotránkozott. A horvátországiak közül azonban senki sem szenvedett annyit, mint Zrinyi Katalin, ki most nagyravágyó álmaiért irtózatosan bünhődött. A pusztulás, melynek Csáktornyán szemtanuja volt, lesujtá, de még inkább leverte őt »házá «-nak bukása, mely mind inkább világossá lőn. Elővette őt a köszvény - 15 éves régi baja és testi fájdalmait tetézte a lelki szenvedés. Voltak, a kik azt hitték, hogy mérget vett, mig mások csak tettetést láttak betegségében, hogy elodázza Csáktornyából való elvitelét. Mert a kormány közegei nem akarták őt régi birtokában meghagyni. A stájer hadi-tanács Német-Ujhelyre akarta küldeni. Szó volt, hogy Varasdra viszik, de az udvar elhatározá, hogy Judenburgba, majd hogy Leobenbe, vagy Gréczbe, vagy Bruckba a Mura mellett vigyék, valami kolostorba; 10 éves Aurorikáját pedig valami más zárdában, tőle külön neveljék, hogy jó erkölcsöket tanuljon, és ne kövesse anyja istentelen példáját. A helynek megválasztása nem volt könnyü dolog, mert féltek, hogy nem eléggé biztos helyen, tiz-tizenkét huszár a kolostorra ront, azt felgyujtja, és a grófnét megszabaditja, mely félelem leginkább a város falán fekvő judenburgi kolostor ellen szólt. Végre Bruckban állapodtak meg, hová, hogy vitessék, jun. 30. adatott ki a parancs azzal, hogy csak három cselédjét legyen szabad magával vinnie, egy szakácsnét, egy szolgát és egy szolgálót a grófkisasszony mellé. Mielőtt azonban elvitték volna Csáktornyáról, ki akarták tudni, hová rejtette kincseit, mert tudták, hogy még gyöngye, drágasága, kész pénze van. Midőn Würzburg, a stájer kormányszék alelnöke, klevégett Csáktornyára jött, vallatni kezdé: Katalin kérve-kérte, szánja meg; ne kivánja tőle ez utolsó filléreket, melyeket gyermekeinek akarna megtartani. Semmire sem menvén Würzburg, egy kapuczinus atyát küldtek nyakára, ki csakugyan kicsalta tőle, hogy a kincsek részint Csáktornyán, részint Varasdon Zrinyi Miklós özvegyénél vannak elrejtve. Az udvar azonnal megparancsolá az elkobzást. Csáktornyán mintegy 5000 frtot, gyöngyöket, gyémántokat, fülbevalókat találtak (jul. 15), Löbl Zsófiánál pedig Varasdon ezüst neműt, és tetemes pénzösszeget (jul. 18). Ugyancsak jul. 15-én, határozott császári parancsra, utnak inditák Katalint katonai őrizet alatt, Gréczbe. Báró Zeiss ezredes - a Muraköznek parancsnoka Spankau távozása óta - alig tudta rávenni, hogy ellent nem szegült az elvitelnek. Utra kelt tehát, betegen, pénz nélkül csak 50 forintja volt kellő ruházat nélkül. Regedén és Wildonban meg kellett állni vele, és néhány napig betegen feküdt, ugy hogy csak hetednapra, jul. 22. érte el Gréczet, hol a »Fekete Elefánthoz« a murai külvárosba szálliták, és itt hallá a hirt, hogy Bruckba viszik, és leányát tőle elszakasztják. Anya és leány keserves sirásra fakadt, és a büszke grófné rimánkodva könyörgött, »ne vegyék el gyermekét, egyetlen örömét, a ki nélkül kétségbe kellene esnie«. Kért, küldjenek hozzá valakit, kivel sorsa felett értekezhetnék, és a stajer kormányszék Calluccit küldé, a vizsgáló birót Tattenbachperében. Zrinyiné részletesen elpanaszlá neki szomoru sorsát, kérte, vigyék Bécsbe, mert ő csak azon hallgatag feltétel alatt adta meg magát, hogy a császárhoz viszik, kinek kegyelmébe helyezi bizodalmát. Sorsán még a stájer kormányszék is megindult. Látta, hogy lehetetlen őt továbbszállitani, és felterjesztést tett a császárhoz, hagyja meg nála gyermekét: majd lesz gond, hogy roszul ne nevelje, s aztán később is el lehet venni a lánykát; maradhasson Gréczben, mig felgyógyul és adassék meg neki, a mire szüksége van (jul. 24) A felség mindenbe beleegyezett (aug. 2), de azért a szerencsétlen grófné alig két hónap mulva már rongyokban járt; magának csak 3, leányának csak 4 inge és egyetlen egy ruhája volt, mert a roppant Zrinyi jószágokból nem jutott számára pénz, hogy a legszükségesebb kellékek fedeztessenek. Eljött a zord idő, és a grófnénak nem volt téli ruhája, mert a magyar kamara, bár utasitása volt, nem küldött. Magányában majdnem kétségbeesett. Mióta férjétől, testvérétől, fiától elvált, mit sem hallott sorsukról. Teljesen el volt zárva a világtól, és csak egy barátnak volt szabad hozzá ellátogatni. A mellett ismét és ujra leányáért kellett küzdenie, kit a stájer kormányszék az év vége felé ismét elakart tőle venni, mert a német urak ugy találták, hogy a kis leány anyja mellett ronda, és mindenféle tisztességtelen dolgokat tanul. Rosz néven vették a nagyra szokott nőnek, hogy nyomorult helyzetével nem tudott megbarátkozni, hogy fellázadt, ha német cselédje őt szemtől-szembe bestiának hitta. Bécsbe kell vinni - mondák, a leányt pedig adják az orsolyás szűzekhez, kik ugy is a nőneveléssel foglalkoznak. Bécsben azonban nem tudták, mit csináljanak a szerencsétlen nővel? Alkalmatlan volt, tehát hagyták Gréczben, ideiglenesen még együtt Aurorikával: de a felséghez irt leveleit 1671 Január 2-ika után, a midőn keserves panaszok mellett boldog ujévet kivánt Leopoldnak, már válaszra sem méltaták.

A dunántuli részeken Nádasdy javai már el voltak foglalva. A császár kezében voltak már Sárvár, Szarvkő, Keresztur, Kapuvár, Egervár, Lendva, Szent-Györgyvár, Peleske, Lenti, Bellatincz, Léka és más uradalmak. Felügyelőjük Kövér Gábor, számtartó Dugonics György volt A gyermekeknek gondját Draskovich Miklós, mint gyám viselé. Sárkány János ellen is megindult a per, mig ő a dunántuli részeken, Kapuvárott, Győrött szabadon járt. Ő mint Zrinyi czimborája és mint nejének gyilkosa lőn perbe fogva, de birájává, mint katona ellen, Leopold a causarum director megütközésére, haditörvényszéket rendelt, gr. Eszterházy János győri alkapitánynak elnöklete alatt, mely a per felvételét september végére tűzte ki, és csak is akkor fogták el Sárkányt Győrben. — Vele szemben sokkal inkább megtarták a magyar nemesi kiváltságokat, sokkal nagyobb kimélettel viseltettek, mint bárki más, különösen Bory Györgynek irányában, kit november végnapjaiban a leopold-ujvári parancsnok, nehány lovas és gyalogot kiküldvén, midőn a nyitrai alispánnál a Keresztúri javak végett, peres ügyben járt, a nemesi szabadság nyilt megsértésével, sokaknak fájdalmára, de Gerhard Pál örömére, idézés, kihallgatás, védelem, itélet nélkül elfogatott és Leopoldujvárra vitetett. A katonák még ezen felül felverték Bory szalakuzi, nyitramegyei, lakását, nejét Duló Judithot cselédjeivel szintén elfogták, fegyvereit, lovait, két kocsiját magukkal vitték.

Bory rosz szomszédjának, a hirhedt Balassa Imrének nem tetszett, a mi körülötte történt. Ő ugyan nem tartott az összeesküvőkkel; Rákóczy felhivását 1670 tavaszán, megvetéssel fogadta, már csak azért is, mert maga szeretett volna a felvidéknek fővezére lenni: de mégis jobbnak látta a terminusra, melyre a csanádi püspökség javainak pusztitása miatt a személynök, Majthényi elé idéztetett, meg nem jelenni, hanem deczember első napjaiban mintha csak Vágbeszterczére, jószágára menne odébb állni és Erdélybe menekülni, a hová őt neje Kristóf fiával és leányával, Budetinből parasztruhában Lengyelhonba szökvén, követte. Futása elegendő ok volt az udvarnak, hogy decz. 23. összes javainak elkobzását elrendelje, mert szökése által ő maga magát mintegy bűnösnek, még pedig makacs bűnösnek mutatta, az elkobzás tiszte Heisterre bizatván.

Az elkobzási rendeletben az udvar Barkóczy Istvánra hivatkozott, hogy Balassa Imre egyike volt az összeesküdteknek. Barkóczy most keresve-kereste az udvar kegyelmét, és már Ecsed ostrománál hatott a várbeliekre, és elősegitette a capitulatiot. Szelepchényi nagyon pártolta, sőt octoberben midőn a török készületekről szárnyaltak hirek — a hajduk kapitányává szerette volna tenni, de a titkos tanács »nem akarta a juhokat farkasra bizni, mert Barkóczy tudvalevőleg egyik főrebellis, « és körülbelül hasonló nézetben voltak a kállai németek, kik őt mert a tiszai részeken tartózkodott üzőbe vették, ugy hogy Rottal szinte félt elpártolásától. Barkóczy azonban Erdély helyett november 2, bizva a primásban, Lőcsén termett, és onnét Gubasóczy ajánlatával: »hogy szolgálatra való ember, csak ő felsége méltóztassék valami szolgálatra applicalni. Egyszer botlott, másszor vigyáz magára,« Pozsonyba felment értekezni Szelepchényivel, de a város közelében már olyannak találta a hangulatot, hogy egyidőre ismét eltűnt és lappangva várt a meghódolásra alkalmasabb időt.

Gróf Csáky Ferenczet csak kora halála menté meg hasonló üldöztetéstől. Végnapjai szomoruak voltak, gyümölcse kétszinű, jellemtelen magaviseletének. A magyarok nem tudták neki megbocsátani - még a király hivei sem -hogy oly könnyü szerével engedte át a kassai kulcsokat a németeknek. Szennyfolt volt ez tekintélyén, melyért a németek is gáncsolák, de melyet semmi panaszszal, semmi pártfogással sem tudott többé helyreütni. Egyre biztaták Bécsből, hogy majd intézkednek, a németeknek a jelszót tőle kell venni: de azért Kassa még is csak a német vezérek kezén maradt. A gyanu is mind nagyobbá lőn ellene, hogy a mult évek mozgalmaiban nem volt igaz hive ő felségének, és Bécsben - daczára loyalis beszédeinek — már tanakodtak, meghagyják-e vagy ne főkapitányi székén? midőn nov. 17-én, - nehány hónapi sinylődés után Kassán 40 éves korában meghalt. Halála után azonban a németek rásütötték, hogy az összeesküvőkkel tartott, és boszujokat legalább holttestén hűtve, a szokott pompa nélkül kellett őt a szepesvári családi sirboltba temetni, »ez lévén jutalma tetteinek melyet nemzete ellen elkövetett. Vagyonára a fiskus rátette kezét, még azt is elfoglalván, mi nejét Czobor Erzsébetet illette volt. Mostoha anyját, Mindszenthy Klárát, ki Csáky István két kis fiával, nyugalmasabbb helyre talán örökre, Erdélybe utazott, bár példás katholikus volt és Rottaltól menlevelet kapott, Strassoldo Szathmárban megállitá és elfogatta.

A folytonos, uj meg uj elfogatások folytonos rettegésben tarták az egész országot, mert ugy látszott, hogy csak azért fedeznek fel a németek mindig uj meg uj bűnösöket, hogy uj meg uj jószágokat lehessen elkobozniok. A felvidék nevesebb férfiai közül, november végén, már Bánchy Márton is Kassán fogságban volt, és hiában emlékezteté Szelepchényit, mennyit és mily kegyesen beszélgetett vele tavaszszal a beszterczebányai gyűlésen. A férfiak közt, kikre az udvar fogságot mondott, és a kik ellen parancsának haladéktalan, kifogást nem ismerő végrehajtására katonaságot rendelt: volt Keczer András is, ki mit sem sejtve a veszélyről, eddig nyugodtan Lőcsén a gyülésen időzött, és most Peklinbe hazatért. Midőn onnan Kassára menne november elején Barkóczy Ferencz, ki ily módon akart az udvarnak kedveskedni, és részvételét Stahremberg elfogatásában elfeledtetni, rajta ütött, elfogta és Kassára vitte. Keczer András után Szemere Lászlóra került a sor, kit Pethő Zsigmond fogott el, és vitt be Eperjesre, de maga is felirt e békés ember mellett, és ajánlotta a felség kegyelmébe. Biztosak csak Báthory Zsófia védenczei voltak. A fejedelemasszony ugyan nem volt még teljesen rendben az udvarral de az ujhelyi tractát a felség már helybenhagyta sőt neki némi kedvezményeket is tett, a mennyiben Regéczet és Munkácsot ezuttal német őrségtől megkimélte, bár a többi várakban, Báthory Zsófia kivánsága daczára, magyarokat meg nem tűrt, »mert azok a németekkel meg nem férnek, a németek számát ezért szaporitani kellene, bennük pedig mint Ónod és Kálló példája bizonyitja — bizni nem lehet.« Fiának élete, szabadsága, méltósága már biztositva volt. Még csak a hadi sarcz kérdése vala hátra, a melynek megoldása végett Mokcsay septemberben kellő megbizással Bécsbe felment: abból azonban már nagyobb baj nem származhatott. Hatalmas pártfogói voltak: Pálffy Tamás és a jezsuiták, kik védelmüket embereire is kiterjeszték. Báthory Zsófia, a mennyire tudta üldözni ellenségeit szintugy tudta szeretni barátait. Majdnem egyidőben, hogy a békeszerető Szemere proscribáltatott: Usz István és Melczer Lajos, az eperjesi németeknek szilaj felverői, mert Báthory Zsófia emberei voltak, a kanczelláriától védleveleket kaptak. (nov. 7). Védenczei közé tartozott Kazinczy Péter, a zemplénmegyei tevékeny főjegyző is, ki hozzá Munkácsra menekült, és teljes oltalmát és szeretetét kinyerte, mert katholikussá lett. Báthory Zsófia kötelességének tartá a convertitát mind régi hitfelei ellen, kik a főjegyzőségből ki akarák tenni, mind a németek ellen megoltalmazni, és nem fáradt bele őt mindenfelé ajánlani, »ki Istenhez megtért, s ez után mind ő felségének, mind neki az igaz hitben állhatatosan fog szolgálni.« Kazinczy mondá mint zempléni jegyző kénytelen volt sokat tenni, mit most ellenségei balul magyaráznak, miért is a szepesi kamara az ő és nejének javait le is foglaltatta. »Kedves apám uramat becsülettel kérem, irá november 30. Szelepchényinek, tekintvén mindenekfelett Isten dicsőségére, hogy mások is ezen szolgánkon való könyörületességét látván ő felségének a tévelygésből jó utra térjenek, méltóztassék ő felsége előtt promoveálni« és javainak visszaadását kieszközölni. Sem ő, sem Millei jezsuita, ki Kazinczyt áttérité, nem adtak hitelt azon skeptikus ellenvetéseknek, hogy Kazinczy csak hypocrisisből, tettetésből tért meg. »Különben, ha ugy is volna mondá a jezsuita -megtérése mégis haszon, mert gyermekei, kik már e hitben neveltetnek, igazi katholikusok lesznek!« és erősen állitá, hogy ha a fejedelemnére biznák a dolgot, a tévelygőknek nagy része már katholikus volna.

Deczember első napjaiban a nádornéra is rákerült az elkobzás sora. Széchy Mária még mindig fogva volt. Hiában fordult a lotharingiai herczeghez, eszközölje ki szabadulását, ő megigéri, hogy az országot el nem hagyja, hanem bevárja a felség parancsát; hiában hivatkozott a capitulatióra; Bécsből kitérőleg feleltek: a császár majd határozni fog. A miniszterek maguk is átlátták, hogy meg kellene tartani azt, a mit Károly herczeg, mint a császár meghatalmazottja igért: de segitettek magukon azzal, hogy Széchy Mária tulajdonképen amnestiát nem is kért, tehát nem is kapott; s azonkivül uj adatok merültek fel ellene, melyekből kitünik, hogy egyik fő rebellis volt, mit pedig a lotharingi herczeg még nem tudott. Elhatározák tehát, hogy fogva tartják, mások ellen tanuúl felhasználják; és rá legalább is az általa és mások által okozott költségek megtéritésére tetemes birságot rónak 2).

A mi vagyonát illette, annak lefoglalását a kamara már nov. 7. elrendelte, és Heister, Spankau, Eszterházy Pál para csot vettek, hogy a kamarát az elkobzásban támogassák (nov. 8). A kamara e fontos és nagy feladatot eleve halogatta, de végre ismételt sürgetés után Cseróczy G á spárt kiküldé a foganatositásra.

Széchy Máriát Rottal, midőn Lőcséről távozott, nagy biztatással hagyta hátra: hogy mindent el fog követni érdekeinek előmozditására, és Heister már is meghagyta a murányi várnagynak, hogy jó viszonyban legyen vele. November derekán azonban Mária már hirt vőn, hogy jószágaira sequestrum készül, és panaszos levelekben igyekezett Szelepchényi oltalmát kinyerni, nem mulasztván el, Isten jutalmára való utalás mellett, őt saját háladatosságáról is biztositani. Szavainak nyomatékot egy pár hordó tokajival adott, de ezért a bajt magáról el nem hárithatta. Decz. 13. megjelent Cseróczy Murányban, és b. Windischgrätz Victorin, a murányi német várnagy, Budai István gömörmegyei szolgabiró és Dobozy János esküttje előtt felolvastatta a nádornénak a felség elkobzási parancsát. A nádorné, megtörve hódolattal késznek nyilatkozott, mindent a német várkapitánynak átadni, mig ismét sikerülend a császár kegyelmét megnyernie.

A fiscusnak első kérdése: aranya, ezüstje, drágaságai voltak? de a nádorné azokat folytonos pénz-zavarában elidegenitette. Készpénzben is csak 100-200 forintot vallott be, melyeket még Cseróczy is, tekintve személyét és szükségleteit, nála hagyott, némi más csekélységekkel, mint ócska bőr- és selyemszékek, ócska konyhaedények, kis vaj és mézzel, mindent pontosan megemlitvén jelentésében; a többi ingóság, kezdve a falakon függő aranyos-bőr és flandriai kárpitokon, a kápolna oltárai és egyházi felszerelvényein, a pinczében levő borig, mind összeiratott és Széchy Mária, saját kifejezése szerint, »közel koporsójához, kénytelen volt a mindennapi falat kenyérért is másnak kegyelméhez fordulni,« most látván, hogy mindazok, kikben eddig bizott, roszakarói és nem barátjai, az egyetlen Szelepchényi kivételével, kit meg is keresett, ne hagyja el, segitse ki a galibából, melybe őt gonoszakarói hozták! (decz. 16) Jószágaival lefoglalták Lipcsét is, és igy a rég óhajtott szép uradalom Zichy István kezeiből kisiklott. Midőn tehát az 1670-iki év letűnt, az országban több mint 2000, nemes és más tehetősebb személy volt fogságban. Az elkobzott javak értékét, ha eladatnak, 3.000,000 forintra becsülék. A magyarok elhagyatva mindenkitől, oda vetve prédának, jajgattak nyomorukon, magukba rejtvén dühöket. Éles szemlélők figyelmét azonban nem kerülte el, hogy az első alkalommal ki fog törni a méltatlankodás és boszú lángja. »Ha a török segélyt ád a felkelőknek — irá Zorzi Marin, a velenczei követ köztársaságának 1671 legelején - általános felkelésétől lehet tartani még azoknak is, kik engedelmeskednek, de el vannak vaditva a kormány szigora által. Megsokalták látni szabadságuk elnyomását, legrégibb törvényeik felforgatását és azt, hogy egyesek vétkéért az egész nemzetre szabnak ki büntetést. »A töröknek e segélyét szerették volna kinyerni az Erdélyben levő bujdosók, kik ott néhány kivételével, kik maguk is erdélyi birtokosok voltak, részint Apaffy, részint egyes urak kenyerén tengődte. Apaffy mint eddig mindig, megtőn a mit tehetett és Rhédey Ferencz követével, ki oktober végén az évi adóval a portára ment, egy emlékiratot küldött be, melyben röviden elpanaszla mindent, mit Erdélynek, Magyarhonnak az Osztrák háztól szenvednie kell. Az osztrák ház Erdélyt mindig dulta. Csak a mult nyáron is két izben csaptak be katonái, és nehány év alatt 30,000 darab marhát hajtottak el. -- Magyarhonban Nádasdyt elfogták, cselédjeit meglövöldözték, javait kirabolták. Leopold császár hitlevelet adott a hazafiaknak, s azután elfogatta azokat, kik szavaiban biztak. Mindig uj meg uj katonát küld az országba. Ez által itt jött az, minek a portára hatni kellett -- elfogy Magyarhonon a jó pénz, elfogy Erdélyben is, mely csak Magyarhonból kap pénzt és igy az erdélyiek nem lesznek képesek jó pénzben fizetni adójukat. A német császárnak nincs más czélja, mint először Magyarhon, azután ha lehet -- Erdély várait elfoglalni, hogy hadainak, ha a török ellen fel akar lépni — legyen bátorságos helyük magukat megvonni, a hadakozást kihuzni, hogy a török föld magok a törökök által legyen elpusztitva, kiélve. »Mindezeket mondá az emlékirat, mely Rozsnyay Dávid tollából folyt ugy elhigyje a nemes porta, mintha szemével látná,« de Drinápolyban csak az adót vették át a követtől (november elején), többi panaszait pedig ki sem hallgatták, mert a szultán sok ezer emberrel vadászni ment, faképnél hagyván Rhédeyt, ki azután 1671 Januárban hazaindult s februárban haza is ért.

A török udvar ugyan nem volt nagy barátja a császárnak, de Apaffyt sem igen szerette, és nem volt kellőleg, elkészülve háborúra, úgy hogy Casanova teljesen megnyugtathatta kormányát, miszerint 1672 előtt a nagy vezér Erdélyi zgatásainak daczára sem fog háborút kezdeni. Jóakaratnak jele volt, de még kevesebb hasznot hajtott a magyar nemzetnek ama körlevél, melyet Apaffy mindjárt ujév után Európa több fejedelméhez irt, felvilágosítandó őket a magyar mozgalom jellegéről, kérvén közbenjárásukat, mert ő már többször próbált szerencsét, de üres szavaknál egyebet nem kapott, már pedig a dologból könnyen végzetes baj keletkezhetik Magyar- és Némethonra nézve, és védvén magát a vád ellen, mintha ő volna a bujtogató. Az egész mozgalomnak oka, irá, a hirtelenül és kellő ok nélkül kötött vasvári béke volt, mihez a protestánsoknál még Báthory Zsófiának üldözései járultak. A hazafiak, köztük Lippay és Wesselényi, másképen az osztrák háznak csömörletig hivei, beszéltek, tanakodtak, mit kelljen tenni az ország megmentésére? és pedig - az udvarnak gyanakvó természetét ismerve titokban, bár egészen ártatlan dolgokról. Némelyek kérni akarták az udvart, ujitsa meg a háborut, de az előre láthatólag czélhoz nem fogott vezetni. Mások a törökkel akartak egyezkedni, hogy békét szerezzenek a hazának, de ez sem tetszett, mert nem lehetett bizni a törökben: megtartja-e a feltételeket? és nem akarták a magyar névre a szennyet hozni, hogy utat tártak a pogánynak Németországba. Lippay és Wesselényi halála után követőik haboztak, mely uton induljanak és sokkal inkább hajlottak a békére, sem mint arra, hogy a kétes harczi szerencsét megkisértvén, mindent koczkára tegyenek. »Én e dolgokat jól tudtam - irá a brandenburgi fejedelemnek Január 23, 1671, és tudom, hogy semmi zavargás nem történt volna, ha Zrinyi Péter nevetséges csalása őt magát, vejét Rákóczyt és sok mást tévutra nem viszi. Zrinyi ugyanis a rendek tudta nélkül a töröknek egész Magyarország nevében behódolást igérvén magának a magyar koronát, Rákóczynak Erdélyt kérelmezte. Jóllehet pedig semmire sem ment, saját szolgáját török ruhában, mintha török követ volna, Rákóczyhoz küldte és hazudta, hogy dolgát a portán szerencsésen véghez vivén, többé vissza lépni lehetetlen... Hosszu volna a tragoedia minden részét elbeszélni, elég hogy e cselfogással nehány köznemest rászedett, de bizonyára, sem azon főurak, kik most fogva vannak, sem a szabad királyi városok, melyeket most őrségekkel gyötörnek, e bolond és ocsmány tervben tudósak, vagy részesek nem voltak, hanem a habozó tanakodás határain tul nem léptek. Nagyságod most megitélheti a többi választó fejedelmekkel, vajon azok, kik ekkép csak sorsuk biztositásáról gondolkodtak, megérdemelték-e becsületüknek, egész vagyonuknak elveszését ? bűntethetők-e ártatlanok egyes esztelenek tettei miatt? Hir szerint már alig van Magyarhonban világi vagy egyházi főur, ki börtönben ne sinylenék, s elégséges ok a rabságra, ha valaki magyar, tekintélyes és vagyona van. De feltéve hogy a foglyok mind bűnösök, nem kellene a szegény népet, az alsóbb rendű nemességet, a városokat, papokat, praedicatorokat, az egész magyar nemzetet törvényei, szabadsága, vagyonától megfosztani! Nem a vétkesek ártatlan örököseit kifosztani, örökségükből kiforgatni, kis gyermek-lányokat elfogni, annyi jeles családot tönkre tenni, midőn isteni és emberi törvény szerint az apa vétkeért nem sujthatni a gyermekeket. A nemes és hajdan oly virágzó magyar nemzet, mely a kereszténység bástyájának méltán neveztetett, épenséggel megrontassék-e? Ha némelyek vétkeztek, miért nem járt el a magyar király ellenük azon törvények szerint, melyeknek megtartását koronázásakor esküvel fogadta? azért hogy a szabad nemzetből rab magyarokat csináljon.«

A külföld, a mennyiben hazánkkal foglalkozott, sok rokonszenvet érzett Magyarhon iránt. Voltak, kik kárhoztatták a bécsi udvar tulságos szigorát oly férfiak iránt, kik csak szabadságukat, őseiktől öröklött kiváltságaikat akarták fenntartani, mert ismerték a magyar nemzet panaszait, hogy kérelmeit meg nem hallgatják, országgyülés nem tartatik, nádort nem választhatni, a török béke nem közöltetett, a magyar várakat az ellenségnek átengedték, az országot eldarabolták, a magyar vagyonnak nincs oltalma, és más efféléket, melyek kétségbeesésre, a végletekre ragadják az embereket; de voltak olyanok is, kik a magyaroknak szemükre hányák, hogy a törökkel szövetkeztek, a császár életére törtek, és igy méltán sujtattatnak annak igazságos haragja által. Mindannyian azonban megegyeztek, mit tagadni nem lehetett, hogy Lipót ugy szólván vérontás nélkül, csekély erővel, könnyü szerrel kivitte azt, mit eldődei sem fegyver, sem ész, sem ravaszsággal kivinni nem tudtak és maguk az erdélyiek kénytelenek voltak beismerni, hogy Ausztria nem annyira fegyvere, mint nevének rettentő voltával igázta meg a magyar nemzetet. A külföldi diplomatiának, melyben a szövetségesek annyit biztak, eszébe sem jutott, hogy Leopoldtól e dicsőséget elvitassa, s az izetlenségeknek oka, melyek e tájt Gremonville és Lobkowitz közt felmerültek, jóllehet a bécsi kabinet nehezteléssel nézte a lovagot, mióta egymásután a legkétségtelenebb bizonylatok merültek fel titkos összeköttetéseiről a magyarokkal, nem a magyarok ügye, hanem az Anglia, Holland és Svédország közt, a franczia tulkapások ellen kötött hármas szövetség kérdése volt, melyben Ausztrai Francziaország elleneihez kezdett hajlani.

Chapter 8: November 1670 to April 1671

From the beginning of the trials in Vienna to their conclusion.

A bécsi perek kezdetétől azoknak befejezéseig.
1670 novembertől — 1671 aprilisig.

Thökölyi még nem kapta meg a királyi parancsot hogy német őrséget fogadjon váraiba, midőn az alsóausztriai kamara ügyésze, dr. Frey György Zrinyi és Frangepán, ellen a vád-levelet a judicium delegatumnak beadta (november 7). Zrinyi ellen Frey, a német criminalisták, köztük a nagytekintélyü Carpzovius (Carpzow) nyomán, latin idézetekkel tarka német nyelven kifejté, mily nagy vétek a felségsértés. Maga az ész mondja, hogy a fejedelem, a császár jólététől függ az egész világnak békéje és boldogsága.

A ki a felség ellen vét, az a legnagyobb bűnt követi el, mert megsérti Istent, kitől származik minden hatalom, kinek képét viselik a fejedelmek a földön. Vét a természet joga ellen és áruló, álnok hitszegő és apagyilkos egy személyben. Zrinyi pedig ilyen felségsértő. Saját vallomásából, a legkétségtelenebb bizonyságból, világos, hogy a törökkel czimborált. Frangepánnak Csolnicshoz irt levele ugyan azt bizonyitja, »mely gyönyörüséges levelet irá kérek szórul-szóra felolvastatni,« mint bizonyitékot arra, miféle tervei voltak Zrinyinek, mert a levélbe érintett főnök valószinüleg ő, vajon nem ugrottak-e volna a német fejek, ha szörnyü terve sikerült volna?« Felemlité azután még Lahn Rudolf vallomását, a Palmerininek adott utasitást, az akadályokat, melyeket Zrinyi Eleonora herczegnő házassága ellen görditett, mi által lángoló boszuját és gyülöletét az ausztriai háznak ártatlan tagjaival is érezteté. Becsatolá a Wesselényi és Zrinyi közt kötött stubnyai szövetség levelét, mint bizonyitékot, mily titkos és veszedelmes terveken törte Zrinyi fejét. Utalt a Vitnyédy-féle pontozatra, a Wojenski és Gichával folytatott alkudozásokra, annak igazolása végett, hogy Zrinyi a törökön kivül más keresztény hatalmakhoz is fordult, kétségkívül nem más czélból, mint hogy menthetetlen tervét sikeresen folytathassa, az osztrák ház ellen fellázadhasson, s azt — ha talán lehet -- teljesen leverhesse.« Minthogy pedig ily rettentő büntettek, pártütés és felségsértés minden nemzetnél kellő s a büntettnek megfelelő szigorú büntetésekkel fenyittetnek, mint azt a criminalisták, köztük Carpzovius is Praxis criminálisának Pars 1. quaestio 41. 89. és következő számai alatt az általa idézett irók nyomán, tanúsitják, különösen pedig az emlitett hely szerint az nem csak jószágvesztés és pallos által való halállal, hanem a helynek, hol a büntett elkövettetett, törvényei és statutumai szerint, még keményebb módon is sújtatík«, felkéré a birákat, hogy a szörnyű büntettet szemeik előtt tartván, kellőleg meghányván, törvény és szokás szerint itéletet mondani méltóztassanak.

Frangepán ellen a kamaraügyész nem mint bünszerző, hanem mint bünrészes ellen fordult, ki Zrinyi felségsértését és pártütését tudta, de fel nem fedezte, sőt szóval és tettel előmozditotta! A ki pedig felségsértésről tud, és fel nem fedezi, az a hires glossator Bartolus szerint mint a felségsértő maga, büntettetik. Hogy pedig Frangepán tudós volt Zrinyi dolgában, kitünik önvallomásaiból, ki a Csolnicsnak szóló levélből, és Zrinyi vallomásaiból. Egyes tettei közt különösen kiemelé a vádlevél a Palmerini-féle utasitást, melyben ő felségét magát, dicső uralkodását, és a legfőbb minisztereket annyira legyalázta és kigunyolta, »már pedig a felségsértés Cujacius szerint nemcsak tettel, de szóval is elkövethető.« Fejére tehát halált kért, és jószágvesztést, sőt Carpzovius nyomán még szigoruabb büntetést is, az elkövetési helynek törvényei szerint, egészen úgy mint Zrinyi Péter ellen. Egyátalában a Frangepán ellen való vádlevél majdnem felében csak másolata volt a Zrinyi ellen benyujtottnak. Mindkét keresetet a biróság még az nap elintézte azzal, hogy a másodpéldányokat védelmüknek 6 hét és 3 nap, vagy a legujabb időig szokásos 45 napi határidő alatt leendő beadása végett a vádlottaknak kézbesittetni rendelte, meghagyván egyuttal nekik, hogy 8 nap alatt a biróságnak egy az osztrák főtörvényszékeknél ügyködésre jogositott hites ügyvédet nevezzenek meg védőjökül, kinek tanácsával azután a perben élhetnek.

Zrinyi »gyalázatos börtönében,« mint magát kifejezte, mindig türelmetlenebbé lett. A csapások, melyek javait, családját érték, nem maradtak előtte titokban. Tudta hogy félholt, beteg nejét az ágyból kiragadták, várából kivetették, és mindeneknek rettentő látmányáúl fogságba hurczolák! — mig ő a börtönben nyomorultan, ocsmányan elsenyvedett, elzárva mint valami »ádáz szörnyeteg !« és fia sorsáról is, bár homályosan, de csak szomorú hireket hallott. »Kegyelmes uram« — irá a császárnak oct. 8. 1670 — rühös júhnak utált a sarja, ki fogja fiamnak gondját viselni, ha felséged előtt oly kegyvesztett, oly gyülölt vagyok!«

Ilyféle — nem tiszteletlen, de erős kifejezésekkel folyvást ostromolta hol a császárt, hol Lobkowitzot, kérvén, könyörögvén, elégedjenek meg eddigi romlásával, szenvedéseivel, melyekért eszeágában sincs boszut állani. Sikeretlen kérelmei el nem csüggeszték. Még mindig remélt és idejének nagy részét adatok, kifejezések gyűjtésére forditá, melyeket leveleiben felhasznált. Lelke visszament a régi harczias időkbe, midőn a Mura partján vagy a Vellebit bérczei közt a törökökkel verekedett. Összejegyezgette Korbavia, Likkából, Boszniából hány embert, mennyi barmot hajtott el. Megemlékezett a homeri párbajról, melyet Badnoevicscsal vivott csapataik szine előtt; a zászlókról, melyeket harczi pályáján elfoglalt, és melyek közül 43 még most is Bécsnek templomait ékesité. Összekereste olvasmányaiból a helyeket, melyek az adott szónak szentségét, a hitnek megtartását hangsúlyozák; de volt eset, hogy elmélázásában, egy vihar ragadta hajót rajzolt, talán saját sorsának képét, egy hosszú hajú bús magyar főt, mely némileg hozzá hasonlitott, és gyakran irogatta fel papirdarabokra Rudolf nevét, kit nagyon sajnált, hogy magával a bajba rántott.

Tépelődő merengései közt vette nov. 12. 1670 a kamarai ügyész vádlevelét, melyre nem volt elkészülve. Azonnal irt a kanczellárnak, és kérte, kimélje meg a pertől. Ö német irást nem tud olvasni, nem tud a joghoz, vigyék ha már perelni kell - Bécsbe, hogy ott ügyvédekkel, jogtudósokkal értekezhessék. A császárhoz is fordult: kemény fogsága után még pert akasztanak nyakába. Elborzadt, midőn a vádlevelet elolvasta. Mentse fel, ne hurczolja meg a törvényszékeken, ne marczangolják szét perekben! A magyar jogot sem tanúlta soha: hogy tudja az idegent? hogy szálljon szembe ügyvédekkel, kik egész életüket ilyfélékre forditják? Mindamellett azonnal hozzáfogott a védelemhez és két nap alatt, ugy a mint tudta, elkészité, de a felségnek is újból egy hosszú levelet irt: »bár tudta, hogy alkalmatlan lesz, de néma gyereknek anyja sem érti szavát és a császár atyja, ura, mindene« — »máshoz tehát kihez folyamodjék ?«.

»Rettegek irni — kezdé levelét a császárhoz -- mert sohasem szerettem a bőbeszédüséget, és dicsekedést. Félek, hogy irásom nemcsak illetlennek, de kérkedő és büszkének is fog tetszeni: de nyomoruságom és szerencsétlenségem kényszeritenek, hogy szóljak, kiáltsak és az igazságot nyiltan kimondjam.«

» Ugynevezett vétkemnek köszöni felséged legfőbb dicsőségét, országainak nyugalmát és erősségét. Bármint dicsekedjék is más, én joggal mondhatom, hogy Magyarország nekem köszöni megmaradását!« Szent-Gotthardnál a hir zavarta meg a nagyvezért, és tartóztatta vissza, hogy a Rába túlparján küzdő seregeinek segélyt nem küldött: »a Zrinyiek hátunkban vannak!« A magyaroknál is mindig ellene volt a török szövetségnek, és azt gátolta részint az által, hogy a felségnek terveiket felfedezte, részint, hogy bajt keresett a törökkel. Tudja a világ, mily rettenetes a Zrinyi név a töröknél. Hűségének jutalma most az, hogy pokoli cselszövénynyel vesztére törnek és elég mondani: meg van sértve, nem tanácsos őt elbocsátani! Alapos volna e gyanu, ha nem volna keresztény, ha családjának fényét készakarva beszennyezni, besározni akarná, ha becsületét, mely drágább életénél, fenntartani nem akarná.

» Van fiam, ki felséged oltalmát élvezi, nőm, kit oly méltatlanul vádolnak, leányaim, nagynevü rokonaim, végre mínden, mit hozzám hasonsorsu ember csak birhat, és bármely keresztyén fejedelem irántam való részvétből kezességet vállalna értem; de mindezekre a gyanú árnyéka esik. Vesztemre nem tudnak mást felhozni, mint hogy sokkal fenntebb érzelmű és határozottabb ember vagyok, semhogy boszumtól tartani ne lehetne. Ezzel töltik be felséged udvarát, ezzel növelik szerencsétlenségemet;« ... »Kegyelem, igazság, könyörület, mely másoknak javára szolgál: a Zrinyieknek csak vesztére van. Minden érdemünk, minden hű szolgálatunk bűnül tudatik be, és a mi másoknál bocsánandó, nálunk halálos bünnek tekintetik.« »Be vagyok zárva — végzé — hogy elfeledjenek, hogy elvesszem, és nevemnek gyalázatja a világon elterjedjen«; csekély javait terméketlen végbeli vidékeken, ragadozó éhes vadállatok pusztítják; a Muraköz is, melyet a Zrinyiek annyi fáradsággal, annyi vérrel megoltalmaztak, most a védelem szine alatt elpusztittatik. Családját, oly hires és tekintélyes családját, mely az ausztriai házért mindig életét, vagyonát koczkára tette, gyalázzák, megbélyegzik, de mindezen segithet a felségnek nagylelküsége és kegyelme, mint Philiphus mysiai királynak sebeit is csak Achilles volt képes meggyógyitani, ki azokat ejtette, és azért folyamodik ő felségéhez!

E levelét Zrinyi Hochernek küldé, hogy adja át a császárnak, de kétséges, valjon ez megkapta-e? legalább Zrinyi választ nem kapott. Perbeli védelmét azonban, melyet a németujhelyi várnagy vett át, nov. 27-én 1676. a judicium delegatum iktatója átvevé.

Védelmében Zrinyi csak azon nyomon haladt, melyet eddig minden levelében, és nyilatkozatában követett. »Magyar közmondás igy kezdé hogy vasszögből nehéz borotvát csinálni: de talán még nehezebb nekem ügyvédnek lenni, mert sem eszem, sem tapasztalásom, sem tudományom az ilyfélére nincs, mit is ünnepélyesen kijelentek. Nem is tudom, miért kell nekem a törvényszék elé kerülni, midőn már a végrehajtás teljesen megtörtént, és még csak nyomorúlt, unott, börtön és gyalázat által elcsigázott életem maradt !«. Ő nem fog mint jogász beszélni, hanem egyszerűen a tiszta igazságot fogja elmondani, és reményli, hogy ő felsége elnézéssel lesz tapasztalatlansága iránt, és meg fog bocsátani neki, ha magát teljesen ki nem tudná tisztázni és nevén még valami szeny maradna. Sohasem volt komoly szándéka a törökkel szövetkezni; a mit később aprilisben tett, hogy a budai vezérhez küldött, a pillanatnyi kétségbeesésnek müve volt. A magyaroknak irt, hogy veszedelméből kibontakozzék. levelei maguk mutatják, hogy nem megfontolt, előre készitett rebellióról volt szó. Scartetái váratlanul jöttek. Vajjon a magyarok ezekre képesek lettek-e volna azonnal felkelni? vajjon milliókat oly könnyü szerrel kidobtak volna? És a magyarok mind kegyelmet kaptak, ő pedig bünhödjék? Igazán ugy volna: » dat veniam corvis, vexat censura columbas «. Ő is, mihelyt a felség mandatumát látta: meghódolt. Ezért hurczolják meg mint gonosztévőt a biróságok előtt? Igaz, hogy vakmerően feltételeket szabott; de ez hiba, ostobaság, de nem felségsértés; nem bünhödött-e immár ezért eleget?

Zrinyi beismerte levelezését a külföldi fejedelmekkel, szövetségét a nádorral: de abból semmi rosz sem következik. Irt a mainzi választófejedelemnek, ki mindig igen nagy pártfogója volt: de azt csak nem fogja senki hinni, hogy a német birodalom főkanczellárja, e meglett korú, békeszerető férfi által akart volna a francziával czimborálni? A velenczei franczia követtől pénzt kért, de csak a török ellen. Azt hiszi azonban, hogy levelét meg sem kapta. Különben lehetett-e volna neki rosz néven venni, ha Plutónak is irt volna akkori kinos helyzetében: egyfelől a török, más felől a fejére tornyosuló vész között? Hogy Bukováczky a törökhöz szitott: azért ő nem tehet. Különben látva háza, java üszkeit, csak nem jöhetett haza, hogy karóba huzzák? A mit Törökhonból irt, azt a török befolyására, parancsára, kénytelenségből irta. A ki Marsnak fia akar lenni, annak ravasznak is kell tudni lenni, és a közmondás szerint »erény-e valami, vagy csalás, ellenség irányában ki kérdezi ?«

Wesselényivel a szövetséget a haza és a szabadság megtámadói ellen kötötte, mit csak nem lehet ő felsége 'ellen érteni. Ha ez iratot a boldogult nádornak megtagadta volna, nem lehetett-e volna őt méltán rosz hazafinak tartani? Midőn látta, hogy a törökkel készül szövetség, kijavitotta az irást és világosan hozzátette, hogy a felségnek és a kereszténységnek sérelme nélkül. Ezt a rebelliot egyébiránt ő szüntette meg, tanúja erre Rottal gróf.

A feltételekre, melyek alatt a magyarok a francziákkal szövetkezni készek voltak, úgy nyilatkozott, hogy azokat eddig sohasem látta, ugy hiszi azonban, hogy Vitnyédy szerkesztette azokat, mert Guitry marquis Vitnyédyt anynyira lekenyerezte, hogy az a francziát, mint valami szentet úgy tisztelé. A terv maga nem valami okos dolog. Vajjon mi inditotta volna a franczia királyt arra, hogy oly sok költségbe, veszélybe, fáradságba verje magát, ha csak meg nem bolondult volna?

Bargigli követségére nézve megmaradt vallomásánál, hogy Frangepán irta az utasitást, és ő Eleonora házasságába nem avatkozott. »Mi köze neki a királyok házasságához?« Gichat csak a török ellen való segitségért küldé a franczia udvarhoz, és épenséggel nem a felség ellen való dolog, ha ő szegény ember létére, a kereszténység természetszerint való ellenségei ellen segélyt keresett.

Frangepán köztudomás szerint ellensége, irigységből, vagy némi családi igények miatt, vagy mindkét okból. Furfangos eszével, igazat hamissal vegyitve, az ő vállán szeretne kibujni a veremből, mint Aesopus rókája a farkas vállain. Dicsekedik, hogy őt Bécsbe felhozta, és oly dolgokat — mikre csak gondolni is rettenetes okád ki, nagy bőbeszédüséggel, de feledi, hogy Forstallt ő, Zrinyi, küldte fel Bécsbe. Soknak, a mit Zrinyire ken, ő volt talán egye düli oka, »de azért mindketten bünösek vagyunk! roszul cselekedett ő, hogy olyanokat véghez vitt, roszúl tettem én, hogy benne biztam, vagyis nem is annyira biztam, mint inkább ki nem jelentettem, hogy neki hitelt nem adok!« Ha Frangepán Orfeus irt Ali bégnek: ő azért nem tehet. Ez az Ali bég hires ostobaságáról a törököknél, semmi vezéri tisztet nem visel, és egy ismeretlen ember egyszerü felszólítására bizonyára nem fogott volna fegyvert fogni. Orfeusnak kérelmére, némely rendeleteket adott parasztjai számára, kiknek sem módjuk, sem hajlamuk a fegyverkezésre, hanem mostoha földjükön napról-napra egyedüli gondjuk, hogy egy falatka kenyeret szerezzenek maguknak és családjuknak. Orfeusra egyébiránt semmit sem bizott. volna, mert káplárnak sem való, egy századot sem tudna felállitani, és alig beszélt vele háromszor életében, Mind a két Frangepán hasonló fajta ember, kikben sohasem bizott. Tudta, hogy vesztére törnek, látta, hogy Frangepán Ferencznek nincs más czélja mint az ő romlásával magát ismét összeszedni.

Rudolfot csak azért küldte Tattenbachhoz, mert akkor Csáktornyán ő volt az egyedüli józan ember, a többiek mind részegek voltak. Nem is volt utjának más czélja, mint kérdezősködni Tattenbachtól mi készül Zrinyi ellen? és felelni, ha kérdezik, hogy. Zrinyi mit csinál? — nincs oka annak félni. Emlitheti a török igéreteit, de tegye hozzá, hogy Zrinyi átall e szövetségre lépni és nem akar ő felségétől elszakadni. Tattenbachnak sohasem szólt, sohasem irt valami rebellioról: nem is küldött volna, ha ilyesmibe töri a fejét, oly fiatal, tapasztalatlan embert követül, mint a minő Lahn Rudolf.

»Én — végzé be Zrinyi — felségednek ugynevezett vétkem által nemcsak hasznot hajtottam, de még dicsőséget is szereztem. Azonban — tegyük fel — bár nincs ugy — hogy engem a török igéreteivel jól tartott: nem-e szolgálhatok tükörül sokaknak, midőn ily fényes igéreteket felséged intésére, magamtól eltaszitottam, megsemmisitettem ? és az engedelmességre visszatértem? És adhattam-e volna engedelmességemnek nagyobb jelét, mint hogy felséged lábaihoz borultam? Visszaél hatalmával - mondja Saavedra - ki boszút áll azon, a ki már magát megadta .. és felségednek jelszava: »Parcere subjectis et debellare superbos.« »Én egészen tisztára nem moshatom magam; lehetetlen, hogy lelkiháborgásaimban, megfontolás vagy meggondolás hián nem vétkeztem volna, de azért a felséged iránt való tiszteletről és hűségről sohasem feledkeztem meg. Ép azért önként jöttem felséged kegyelemtrónjához, hogy hibámat - ha hibát elkövettem - megbocsássa! Nem az igazak, hanem a bünösök hirdetik a kegyesség dicső hirét, azok mondják, hogy az osztrák háznak természete a könyörületesség és jóakaratának sugarait széthinti, mint a hajnalcsillag, mint a teli hold az éj homályában. Dixi, verbum autem Domini manet in aeternum !«

Frangepán nem sietett úgy védelmével mint Zrinyi. A fogságban is eddig nyugodtabban viselte magát. Most is élt az engedélylyel, hogy ügyvéd tanácsához folyamodhatik és védelem-levelét decz. 21. 1670 a részére kinevezett védő dr. Eylers János készité németül, tele jogi idézetekkel, azon kor stylus curialisának egész hosszadalmasságával. A kereset mondá a védirat megdöbbentette Frangepánt, kinek tulajdonkép nem is volna szabad magát védelmezni, csak bocsánatot kérni, és reményét a felség kegyébe helyezni, mert hisz ő fedte fel az összeesküvőknek titkait és így a római császárijog szerint (L. quisquis, cod. ad leg. Jul. majest) kegyelemre és bocsánatra méltó: de most a felség parancsolja, felel, remélvén, hogy az igazság mérlegénél inkább lesz tekintet ama serpenyőre, melyben saját és őseinek érdemei és az osztrák háznak kegyessége vannak, mint arra, melyben hibái fekszenek. Nem a kegyetlen Bartolusra, hanem Alciatus, Mynsig, Baldusra kell hallgatni, kiknek tanitása szerint nem volt köteles mindjárt feladni Zrinyi felségsértő terveit, mert azokról még csak homályos, általánosságban mozgó ismerete volt és még akkor be nem bizonyithatta volna. Később azonban Bécsben mindent megvallott és bécsi vallomásait ismétlé ujra, itt-ott kissé bővebben magyarázva állitásait. Hogy a Csolnicsnak irott levél csak szemfényvesztés volt, kitűnik a levél azon helyéből, mely szerint ő háromszázad magával Károlyváros alatt el fog nyargalni, mert ő azt soha sem tevé. Bargilihez semmi köze sem volt. Wojenskit a kihez a barát küldve volt, nem is ismeré, jelentése Zrinyinek szól. E pokolbeli csaló, ördögi metamorphosissal Abbate Palmerinivé lett Bargilival semmi más dolga nem volt, minthogy engedélyt kért számára Zrinyitől, hogy Morvaországba utazhassék. Ő sohasem támadt fel ellenségkép a felség ellen, sőt meghátrált Herberstein előtt, s a gyávaság szinét vonta magára, csupa tiszteletből a császár fegyverei iránt. Már akkor felment volna Bécsbe, de félt, hogy Zrinyi valami kétségbeesett lépésre vetemedik, ha nincs mellette valaki, a ki őt visszatartja. Csak neki köszönhető, hogy Zrinyi nem ment a felvidékre. Felemlité tovább, hogy már kilencz hó óta fogoly, a börtönben élőhalott, vagyona siralmas módon elprédáltatik, eleget bünhödött tehát, ha ő felsége talán, mit nem remél, bűnösnek tartaná. Kiterjeszkedett — elég zavarosan és pontatlanúl — családja történetére. Elmondá, hogy ősei, kik mint a habsburgi grófok a római Aniciusoktól származtak, mit tettek Béla király idejében a tatárok ellen? mily jószágokkal, királyi szabadalmakkal lettek érdemeik elismerve? A Frangepánok csak a király birósága alá tartoztak, minden bármiféle adózás és tehertől mentek voltak, pallosjogot királyi teljhatalommal gyakoroltak. Joguk volt a király székhelyére és a szabad királyi városokba is, lobogó zászlóval, dobszóval bevonulni, magvuk szakadása esetére pedig - kivételkép az ország általános törvénye alól vagyonukról szabadon intézkedhettek. És igy voltak még más kiváltságaik is, melyekre ő a fogoly — a levelek kezénél nem lévén, nem emlékezik. Tizennyolcz uradalmat, több milliókat érő jószágokat vesztett családja, mert az osztrák házhoz ragaszkodott. Egy Frangepán, mint császári vezér, a velenczeiek fogságába esvén, szabadságát Véglia árán volt kénytelen megváltani, mely nélkül Velencze nem akart békét kötni, holott az ausztriai ház lett volna köteles őt fogságából kiváltani. Atyja 16-ik évétől hetvennégy éves koráig harczolt az osztrák házért, védte a határokat, és a velenczeieken Friaulban oly győzelmet nyert, melynek gyümölcseit a felséges ausztriai ház még most is élvezi. Testvérei - köztudomásulag — diadalmas vezérek voltak a törökök ellen. Ő maga a megboldogult Zrinyi Miklóssal minden csatában részt vett. Ott volt Slatina, Moslavina, Sopia elpusztitásánál; 18 falu felégetésénél, és 1200 keresztényt a rabszolgaságból kiszabaditott. A mult háboruban 400 katonát tartott saját költségén. Zrinyi Péterrel Csengics basa ellen harczolt. Mily veszedelemben forgott itt és más alkalommal hosszas volna elbeszélni; de tudja az egész ország, tudják főleg a végek, mit tett ő a felség és a kereszténység érdekében. Reményli, hogy a felség nem annyira a vádakra, mint őseinek érdemeire fog tekinteni, és szokott kegyességében minden további per nélkül, javait, méltóságait, szabadságát vissza fogja adni, a miért is alázattal esedezik.

Frangepán és Zrinyi védelmét egyidejüleg kapta meg a kamarai ügyész újév után ( Január 3. 1671). Mig válaszán dolgozott, a foglyok tapasztalhatták, mily hiúk reményeik sorsuknak jobbrafordulása iránt. A karácsonyi ünnepek, »melyeket minden ember öröm és vigság közt tölt« szomoruan multak el, »remény nélkül, búbánatban,« mint Zrinyi Hochernek irá. Az év végével sorsuk még roszabbra fordult. Eddig némi látogatásokat fogadhattak. Jöttek hozzájuk emberek, kik velük beszélgettek, ettek, játszottak és cselédjeik összeköttetésben voltak egymással és a külvilággal. Egy udvari rendelet (deczember 31) mindezt megváltoztatta. Senkinek sem volt többé szabad hozzáuk menni. »A játéknak, tractatióknak legyen vége, a foglyok csak azt kapják, mi foglyoknak jár,« és e parancsoknak foganatot az udvarias Mansfeld gróf helyett egy uj kapitány — Ehr, a Pio ezeredből — szerzett. A foglyokat nagyon lesujtá e szigoruság, melyet a bécsi közbeszéd egészen alaptalanúl szökési kisérletekkel, állitólag Balassa Imre által kiszabadításukra irányzott készületekkel hozott kapcsolatba. »Mindenben elhagyatott, búban, bánatban, undok gyalázatokban uszó és fetrengő rabnak« nevezé Zrinyi magát egy talán Rottalhoz az év utolsó napján (decz. 31) intézett magyar levelében és irta: »Ép most jó a parancsolat, hogy csak ebédlő helyre, más hová ne eresszenek, sőt a conversatiot is, a mely eddig is kevés volt, tőlem teljességgel eltiltják, és ebben a nyomorult, sötét füstös tömlöczben heverek egész nap, nem tudom mire vélni rettenetes fájdalmaim ujitását.«

Frangepánt is nagyon bántá, hogy, »spelunkájából e rettentő hideg barlangból, melyet füteni sem lehet, többé nem mehet más szobába étkezni és az egész napot egyedül, egymagán, társaság és vigasz nélkül« kell töltenie. De panaszaik a kanczellárnál nyom nélkül elhangzottak.

A magyarországi foglyokkal s a bujdosókkal nem lehetett azonban olyan röviden elbánni, mint Zrinyi és Frangepánnal. Azon kérdés: kik által és mily módon pereltessenek be? összefüggésben volt az országgyülés kérdésével. November vége felé Zemplén felküldte vala Bécsbe Bogdányi Farkas Lászlót, mint mostani legnagyobb tekintélyét » sérelmeinek orvoslását az ausztriai ház atyáskodó gondoskodásától kérvén (nov. 22) és Zemplén nyomán indultak a többi vármegyék, mindnyájan egyetértve a kérelemben: hivassék össze az országgyülés, mert attól várják, nem commissiotól a nádorválasztást, a törvények és szabadalmak helyreállitását. Országgyülésre, mondák, megjelenünk, és e nyilatkozatukat, kérelmüket elő is adták a felségnek, audienczián (decz. elején), de kellő választ kérelmükre nem kaptak.

Zemplén vármegye egy külön levélben is felkérte volt Szelepchényit, hogy hazájához és megaljasodott magyar véreihez való hajlandóságát« közbenjárásával mutassa ki: de Szelepchényi commissiot akart Pozsonyban és nem országgyülést. Csak most lett királyi helytartóvá és semmi kedve sem volt e hivatalt rövid időn ismét a választandó nádornak átadni. Pozsonyban, a commission reménylé, ő lesz a főszemély, ki érdemeket fog szerezni fel és lefelé, az udvarral ugy mint a magyarokkal szemben és ez ambitio- ezt mondák legalább ellenségei siketté, vakká tevé őt a felségnek valódi érdekei, a kár iránt, mely a királyra háramlandó volt, ha sok drága idő elvész és tanácsosai ismét egy sikeretlen commissioban felsülnek.

Rottal nov. 19. jött vissza Bécsbe és első gondja volt Szelepchényit is felhivatni. Ő sokat várt a primástól, bár nézeteik nem egyeztek meg mindenben. Rottal békitő politikát akart, mert - mint mondák nádor szeretett volna lenni és most órákra összeült a primással, hatalmas poharazás mellett, annélkül, hogy teljes egyetértésre juthatott volna vele. A főkérdés volt, vajon folytassák-e a lőcsei commissiot Pozsonyban ? és mily módon járjanak el a rebellisek ellen? Majláth Miklós, a szent korona ügyigazgatója erdélyi fi, ki tanulás végett jött ki hazájából és mint katholikus szivesen állott Magyarhonban a király szolgálatába, melyben azonban, bár jó öreg volt már, még eddig »biztos fészekre nem tudott szert tenni.«, valószinünek tartá, hogy a vádlottak kifogást fognak tenni a királyi tábla ellen, ha ez itélne felettük, mert a hütlenség esetében csak a király itélhet tanácsosaival az országgyülésen; fel fognak szólalni, hogy elfogattak, mielőtt törvényes módon elmarasztaltattak volna és követelni fogják, hogy mindenekelőtt ők, nejeik, gyermekeik kiket sujtani amugy sem lehet elkobzott birtokaikba visszahelyeztessenek, szóval mindannyival ugy bánjanak, mint az ország törvényei rendelik és a mint bántak Sárkány Jánossal, mielőtt a per megkezdődhetnék. Ajánlott ugyan némi ügyvédi fogásokat. Lehetőnek tartá azzal igazolni az elfogatásokat, hogy a foglyok tetten kapattak és ugy forgatni a dolgot, hogy a vádlottak legyenek kötelesek kimutatni ártatlanságukat, ne pedig a vádló legyen köteles bebizonyitani vádját, a Hk. II. Rész 75. czimére támaszkodva, mely szerint: a hütlenséggel vádolt, ha megjelen és magát igazolni képes-et se expurgare poterit bene quidem. A királyi tábla illetékességének védelmére felhozá, hogy a statutionál ellentmondók is az elé idéztetnek, hogy a fiscalis ügyek, az 1601: 35. t. cz. szerint a várakat átadó kapitányok - tehát hűtelenek az országgyülésen kivül is elmarasztalhatók, még pedig az 1635: 15. t. cz. alapján a nádori rendkivüli itélőszék, vagy az országbiró, vagy a felség által kinevezett helyetteseik által: mindazonáltal beismerte, hogy a kérdés igen nehéz, annyival is inkább, mert előtte a vétek részletei, a felhozható bizonyitékok teljesen ismeretlenek. (decz. 6). Szelepchényi azonban nem osztozott a jogász scrupulusaiban. Egy Lobkowitznál decz. 12 tartott tanácsülésben kijelenté, hogy a bűnösöket nemcsak az országgyülés nélkül, de még az országon kivül is el lehet itélni. A törvény erre a királynak teljhatalmat ad. Egyszerüen tudtul kell adni a megyéknek, hogy ő felsége commissiot rendel - nem csak mint magyar király, hanem mint római császár is, kinek személye szintén meg lett sértve, szétválasztani az ártatlanokat a bűnösöktől. Midőn a tárgy a császár elnöksége alatt tartott miniszteri tanácsba került (decz. köz), a különböző vélemények összekoczczantak és a felség jelenléte alig tudá csillapitani a szenvedélyeket és a zajt, mely az ülés után még a tanácstermen kivül is tovább folyt. Rottal, Szelepchényi és Pálffy Tamás voltak a főszónokok. Rottal kegyes mérsékletet tanácsolt. Legjobb mód a lázadást megszüntetni, ugy cselekedni, hogy többé lázadók ne legyenek. Most könnyü volna megnyerni mind a békétleneket. A menekülteknek meg kell engedni a visszatérést és reményt kell nekik nyujtani, hogy kegyelmet kapnak és javaikat visszanyerik. Csak a barátságos kiegyenlités az, mely valódi békét képes teremteni, s a felséget megkiméli a további harcztól, megmenti a jövő bizonytalan esélyeitől. Jó és szép volna kétség kivül, ha a felségnek annyi ereje volna, hogy a lázadókat végkép megtörhetné: de ha nincs, józanul azt kell tenni, a mit tenni lehet. A primás azonban nagy hévvel ellenzé ez »impracticus,« »haszontalan«, sőt »helytelen« mérsékletet. Folytatni kell az eddigi ösvényt. Minden változás csak megzavarná a kedélyeket. A commissio mindent legjobban vég hez viend. Voltak - köztük ugy látszik Pálffy, -- kik az országgyülés összehívását sürgették, mely rendbe fog hozni mindent, a jók örömére, a roszak és zavargók megbüntetésére. El fogja oszlatni az aggodalmakat, hogy a király nem akarja megtartani az ország törvényeit, nem akar nádort, és az idegen hadakat nem a nemzet oltalmára, hanem elnyomására küldte az országba. Voltak lázadók, lázadások hajdan is. A bűnösök megidéztettek, s az országgyülés fölmenté vagy elitélé őket; a távollévők ellen a törvény rendje szerint jártak el és nem volt sem morgás, sem elégületlenség, sem ellenszegülés. Legjobb a pereket illetékes és legfőbb birájukra bizni, s az ellen nem is volna további felebbezés: de ezen vélemény nem tudott diadalmaskodni oly tanácskozásban, melyben Montecuccoli mondá, hogy a felség csak fegyvereire támaszkodhatik. Országgyülésen — mondák a többség emberei, a németek — félő, hogy az elkeseredett békétlenek még csak növelni fogják a bajt. Mindenek előtt tehát le kell csillapitani a kedélyeket, el kell enyésztetni a keserű emlékeket, hogy a rendek »kellő engedelmességgel és hódolattal járjanak el a haza és a felség szolgálatában!« Leopold felfüggeszté határozatát, hogy Lolkowitzzal a tárgy felett még bővebben tanácskozzék, de az eredmény nem volt kedvező a mérséklet embereire nézve, Elhatározák, hogy országgyülést nem hivnak össze, mert azt a német urak határozottan ellenzék. Maradtak volna tehát még a perekre nézve a nyolczados törvényszékek és másodfolyamodásban a királyi tábla, de a két forum nagyon meglassitotta volna a perek menetét, azért tehát a dolgot egy különös judicium delegatumra bizták, melynek tagjai egyuttal mint commissio a lőcsei bizottság munkálatait is folytassák. A biróság tagjaivá Leopold Rottal elnöklete alatt a lőcsei commissio tagjait, Szelepchényit, Forgách Ádámot, most országbirói helyettest és Zichyt, kiket Rottal már Lőcsére is magához kért vala, és az uj személynököt, Majthényit, nevezé ki, az lebegvén a német ministerek szeme előtt, hogy ha valamikor az országgyülésen a hozandó itéletek szóbajönnének és megtámadtatnának, azokat, mint a melyekbe az ország primása és birája is befolyt, annál könnyebben lehessen megvédeni. A bizottság mellé »mert sok bonyolódott eset fordulhat elő, melyekre nézve a törvények hiányosak vagy épen nem intézkednek, és több szem többet lát« két német jogtudóst adtak: dr. Erhard Ágoston, osztrák kormányszéki tanácsost, és dr. Hoffmann Jánost, bécsi ügyvédet, kiknek tanácsa és beleegyezése nélkül a vádló koronai ügyészeknek semmi fontosabb lépést ne legyen szabad tenni. Egyuttal gondoskodtak, hogy a Majláth által megjövendölt kifogásoknak eleje vétessék. A judicium delegatum - mondá a kiadott utasitás (decz. 23) a császári királyi teljhatalomnak kifolyása lévén illetékessége ellen semmi kifogást el ne fogadjon; törvénykezési szőrszálhasogatásokba ne bocsátkozzék, hanem a tények valóságát kipuhatolván, a legrövidebb sommás uton, bár a magyar jog értelmében, hozzon itéletet. A vizsgálatot és pert a főembereken kezdje, és ugy menjen a kisebbekre. Az Erdélyben levőket és a török földön lappangókat is idézze meg azzal, hogy a meg nem jelenők mint makacsok a vádbeli kérelmekben el fognak marasztaltatni. Az idézés a bujdosóknak, ha lehet, hirnök által adassék tudtul; vagy pedig házaikra, templomok ajtajaira, és más alkalmas helyekre, kivált Nagybányán kifüggesztessék. A bünösök közül, kik felett a biróság itélni lesz hivatva, különösen kiemelé az utasitás Széchy Máriát, ki »a felség és állam ellen igen nagyot vétett,« Hidvéghyt, Nagy Ferenczet és Szenthét, kiket egymásután le fognak küldeni Pozsonyba, miután Bécsben egyre-másra nézve kikérdezték őket; Thökölyi Istvánt, ki a rebellioban utolsó lehelletéig megmaradt, és még sirjában is elmarasztalandó, hogy javait a fiscus elfoglalhassa, Osztrosich Mátyást, ha elég bizonylat lesz együtt ellene; és végre a lappangó Petrőczy Istvánt, ki ellen különös szigort kell kifejteni, mert Vitnyédynek társa volt a felség ellen tervelt merényletben. Az országnak pedig decz. 22. egy királyi nyilt levél adá tudtul, »hogy a mult években néhai Wesselényi Ferencz nádor, Nádasdy Ferencz országbiró, Zrinyi Péter horvát bán, Rákóczy Ferencz választott erdélyi fejedelem, Frangepán Ferencz, Leszenyei Nagy Ferencz, Ispán Ferencz, Bochkay István, Petrőczy István, Szuhay Mátyás, Szepessy Pál, Gyulaffy László, Kende Gábor és más bűntársaik Magyarország és a királyi felség vesztére ellenséges indulattal összeesküdtek, titkon gyülekezeteket tartván, az ország várait erősségeit, végeit ellenségkép megtámadták, a királyi postákat és harminczadokat elfoglalták, a tokaji főtiszteket elfogták, némelyeket megölettek, a vármegyéket meghódolás és csatlakozásra izgatták, az ország közbékéjét felzavarták, a királyi tekintélyen sulyos csorbát és sérelmet ejtettek; — ezeknek tehát, valamint a legutóbbi vagy korábbi, már 5—6 év óta létező összeesküvés részeseinek, mint hűteleneknek és felségsértőknek megbüntetésére a felség judicium delegatumot rendelt«, mert az ilyetén nyilvános gonosztevőket, hazaárulókat, lázadókat, rebelliseket, az ország törvényei szerint, tekintet nélkül a nemesi privilegiumokra, melyekre érdemetlenekké tették magukat, legfőbb királyi hatalmunknál fogva minden juridicus per nélkül, mind az országban, mind az országon kivül, személyük és vagyonukban, gonosz tetteiknek mértéke szerint, megbüntethetjük, sőt kötelesek is vagyunk megbüntetni.«

Szelepchényi azonban nem volt megelégedve a politikai intézkedésekkel, hanem azt tartá, hogy a vallás előmozditására is kell valamit tenni, annyival is inkább, mert Isten oly szembeszökő módon segitette ő felségét, és e nézetet hatalmasan támogatták Pálffy Tamás és püspök társai. Sok ezer ember lelki üdvösségéről van szó, kiknek ő felsége apostola lehetne. Megemlékeztek arról, mily mostohán bánik a protestantismus a katholikusokkal ott, a hol hatalmasabb, mint a felvidéki sz. kir. városokban. Midőn Gubasóczy még octoberben Lőcséről Eperjesre rándult és ott misét mondott, annyi nép jelent meg, oly buzgó áhitattal az isteni tiszteleten, hogy a jámbor püspök majdnem könyekre fakadt, látván az ájtatosságot, melynek nem volt helye a városban, hol a maga módja szerint imádhatta volna Istenét. A körülmények most kedvezni látszottak a vallási proselytismusnak, midőn a protestantismus meg volt félemlitve, mint a rebellionak szövetségese le volt verve; és Leopold már a lőcsei commissio idejében elrendelte, hogy Lőcsén, Eperjesen és Bártfán egy-egy régi barátklastrom és templom, melyeket a protestansok már több mint 100 év óta világi czélokra használtak, a katholikus isteni tiszteletnek visszaadassék. E parancsot azonban akkor Rottal nem hajtotta végre, mert nem tartá tanácsosnak az általános izgatottságot vallási kérdésekkel még inkább elmérgesiteni. A német katonák sem voltak hajlandók a katholikus papság zelusát támogatni, sőt Eperjesen történt, hogy német tisztek nevetve nézték, mint piszkoltak meg egy tulbuzgó barátot a lutheranusok, mint verték el, vérszemet kapva, orgonistáját. Voltak jezsuita hangok, melyek Rottalnak halogatását a lutheranusok pénzének tulajdoniták: de Lobkowitz, ki nem volt barátja a jezsuitáknak és ép e tájban igyekezett, nem minden siker nélkül p. Müller befolyása helyett Imre pater kapuczinusét emelni a felségnél, s a szerény kapuczinusokat akarta divatba hozni, a büszke, haszonleső jezsuiták helyett, pártját fogta és megtudta hiusitani Pálffy és társainak törekvéseit. Most, midőn a kérdést a püspökök ujra szőnyegre hozták, egy nappal előbb, mint a bizottság Pozsonyba lement (decz. 23), a herczeg és a kanczellár hevesen összeszólalkoztak. Pálffy kikelt a ministerek ellen, kik oly késedelmesek a felség parancsának teljesitésében a templomokat illetőleg. Lobkowitz hevesen válaszolt, hogy késedelmük oka a felség és a közjó iránt való igaz hűségük és a kanczellár dühös kifakadásaival, meg van győződve, csak olajat akar a tűzre önteni, még nagyobb elkeseredést akar előidézni Magyarhonban, mi által rosz szolgálatot tesz ő felségének. Pálffy visszautasitá a vádat. Az ő hűségét még a gyanunak árnyéka sem érte soha, nem ugy mint annyi német ministerét. Neki kötelessége ez ügyben minden lehetőt megtenni, nem csak a felség, hanem Istenért is, kinek szolgálatával, ugy látszik, kevesen törődnek. Lobkowitz nem maradt adós csipős felelettel s ezuttal még kieszközölte, hogy a három templomnak visszakövetelése egy kissé elhalasztatott.

Szelepchényi Zichy és Forgáchchal, kinek ingatag nagyravágyása egy perczre a felvidéki kapitányságról álmodozott, decz. 24. ment le Pozsonyba, a commissiora, melynek megnyitása 1671 Január 2. napjára volt kitüzve. Rottal kevéssel utóbb követte őket és 1671 Január 3. a commissiot a zöld-házban a biztosok előtt mondott beszéddel csakugyan megnyitotta. Mielőtt azonban a commissio birói működését, melyben a magyarok csak a törvényes rendtartás kijátszására koholt tragicomoediát voltak hajlandók látni, megkezdette volna, tagjait a vallási kérdés és a német seregeknek eltartása foglalkodtatá. Pálffy nem hagyta a templomok dolgát, a felség utján sürgette Rottalt: viszont az egész protestánsság is már fel volt izgatva, érezvén, hogy vallására még nagyobb veszedelem is fog következni. Sokan a protestánsok közül hajlandók voltak hinni - kivált midőn Zrinyinek 1670 sept 5. kelt levele, melyben irá, hogy sohasem volt komoly szándéka fellépni a császár ellen köztudomásra jutott - hogy az egész mozgalom csak csinálva volt az udvar és a spanyolok tanácsára, a protestánsok megrontására; nem is kételkedtek, hogy Zrinyi fogsága mely csak külszinre van nemsokára véget fog érni. A három fenyegetett város protestánsai tehát, legalább szóval, keményen tarták magukat, kijelentvén, hogy lelkiismeretük tiltja katholikusoknak templomokat átengedni. Ha akarja a kormány, foglalja el erővel, de ők jó szerével át nem adják. E dolog egyébiránt nem is tőlük függ, hanem az országgyüléstől. Ha a pozsonyi commissio több volna, mint nehány magán embernek összejövetele, ha országgyülés volna, akkor határozhatna e tárgy felett. Gondoljon a felség esküjére, hogy nem fog erőszakot tenni vallásukon. Ők szegények; ha még barátokat is kellene tartaniok, nem tudnák fizetni adójukat. Mennyit fizettek Sporknak, hogy őrséget ne rakjon rájuk, mégis rakott? Mennyit költöttek a lőcsei commissiora! E pénzzel busásan megadták a 3 kolostor árát, melyeket most tőlük visszakövetelnek. A protestánsok szavaira a katholikusok tettekkel feleltek. Látván, hogy a kormány pártjukat fogja, s a német katonák most már rendelkezésükre állnak: nem késtek oly dolgokat vinni véghez, melyek az örök jutalom mellett, még földi haszonnal és elégtétellel is kecsegtették. A világi urak e tekintetben egészen a papság nyomán jártak és ott, hol vallási kérdésekről, a katholika hit előmozditásáról volt szó, az ország ellenkező törvényeit vagy elcsavarták, vagy készséggel mellőzték, nem emlékezvén meg Zrinyi Miklós a költő mondásáról, hogy a protestánsok szabadsága és az ország szabadsága egy alapon sarkallik. Nagyon is hajlandók voltak visszavenni épületeket, melyeket néha - még élő emberek emlékezetére foglaltak volt el a protestánsok és megugrasztani a praedicatorokat, kiknek ajkáról egyre folyt a mocsok vallásuk ellen. Marczius közepe táján már országszerte mozogni kezdett a katholikus reactio. Szelepchényi embere: Czingelyi János, Baloghy Gáspár sógora, Bozókon elvette a praedicatortól a templom kulcsait, »pátert« ültetett a plébániába, és megparancsolta a jobbágyoknak, hogy ezentul azt tiszteljék lelki pásztoruknak. Mezenczéfen Szegedy Ferencz püspök, az ottani kardos praedicatort ő felsége ellen való »ugatásáért« megijeszté, megszalasztá, mire a városiak önként átadták templomuk kulcsait, melyet aztán a jámbor püspök épen 25 év mulva, hogy protestáns kezekre került ünnepélyes misével reconcilialt s a katholikus isteni tiszteletnek visszaadott. József napján (marcz. 19) pedig meg volt az öröme, hogy a tornai templomban mondhatta az első misét, mely templomot 8 nappal előbb Keglevich Miklós tornai főispán kit a tályai gyülésen Rákóczy hivei közt láttunk -- foglalt el erővel a protestánsoktól. Keglevichnek már régebben fájt a foga e templomra, de csak most, midőn annak hatalmas védője, Káthay Ferencz, mint gyanus ember, bajba keveredett és meg volt rémülve, látta eljöttnek az alkalmat tervének kivitelére. Márczius 11. este udvari papja, Hamar Ferencz, Hirco páter barát — talán a közmondásnak Herko pátere, sa palóczoknak apostola Kassáról hozott német katonákkal, a praedicator Szőnyi Nagy István házát körülállták és neki kijelenték, hogy a templomot, iskolát, paplakot el foglalják. Költözködjék tehát mindenestül ki, ha nem akarja hogy ő felsége vitézei vagyonkáját felprédálják és adja át a templom kulcsait. Midőn Nagy István azt tenni nem akarta, a szép szóra fenyegetés következett. Hirco páter fejszéjét felemelte, a kulcsokat a praedicator kezéből kikapták és a templomot kinyitván, elfoglalták. Azután a katonák visszatértek a plébánia-házba, a mit a prédicator hivei hamarjában ki nem mentettek, azt felprédálták, őt magát a házból kikergették és a házba, több napra, behelyezkedtek. A szegény prédicator kevesebbet gondolt vagyonával, mint templomával és egy kőre felállva, az összegyült nép előtt süvegét felvetve, kiáltozá: »Protestálok a nemes vármegye! az ország törvényére, a király ő felségére, a király hitére, s az élő Istenre! ihon e mai napon fegyveresen jöttek rám a pápisták, erővel és hatalommal elveszik tőlünk templomunkat, iskolánkat, parochiánkat, javainkat, s isteni tiszteletre. való szabadságunkat. Protestálok, protestálok, itélje meg Isten e méltatlanságot.« Hangos sirás és jajgatás felelt e szavakra »mintha minden atyák és anyák szerelmes magzatjuktól, s minden magzatuk, szülőjöktől egy szempillantásban megváltak volna, mindnyájan özvegységre, árvaságra jutottak volna.« De kar nem emelkedett a szentély védelmére, és a praedicator félvén, hogy személyére is rá kerül a sor, éjjel nejével, csecsemő kis magzatjával Szikszóra menekült, és onnan egy darabig éjjelenként el-el látogatott hiveihez, hogy őket hitükben erősitse, de ez kitudódván fárasztó látogatásaival fel kellett hagyni, és tovább kellett bujdosnia, Tiszántulra, Debreczenbe, hol övéivel a legnagyobb nyomorban tengődött »egy pénzen, egy kenyeren, nem lévén annyi gyolcsuk, hogy veritékük vagy könnyeiket letörülhették, mivel szennyesüket magukról leválthatták volna.« Némi vigasztalásául szolgált, hogy Hamar Ferencz nemsokára elvette jutalmát. Szendrőről visszajövet, hol szintén a protestánsok ellen áskálódott, »Isten mint régen Apophrasiust lovastul a földhöz veré és holtrészegen meghala!« Azonban a protestantismusnak nem minden üldözőjét éré el oly gyorsan az ég haragja, sőt azok látva a különben oly daczos felekezet csekély ellentállását, a három kolostor kérdését is dülőre vitték. Márczius havában Bársony püspök és Holló Zsigmond, mint királyi biztosok Kassáról kiindultak, hogy mind a három kolostort a katholikusoknak átadják. Utasitásuk volt, hogy olvastassák föl a közgyüléseken a királyi rendeletet, mely által a király földesuri jogával élvén, a katholikusoknak is helyet ad isteni tiszteletre; igyekezzenek szép szóval, ijesztgetéssel a netaláni ellenkezést legyőzni, és ha minden hasztalan, foglalják el a templomokat karhatalommal, melyet a német katonaság készséggel fog rendelkezésükre adni (marczius 3). Bártfa, melyre főleg haragudtak a katholikusok, mert a hatvanas években ott egy papot, ki az oltári szentséget vitte, megöltek, - és Eperjes szó nélkül engedelmeskedtek. Lőcse protestált, Bécsbe folyamodott, de hiában. A katholikusok ott is megkapták a régi templomot, melyet még 1308-ban Dank László gróf alapitott a ferenczieknek, s melyet a lutheranusok 1544 óta hatalmukban tartottak (apr. havában). A kormány eljárása a vallás kérdésében, elkeserité a protestansokat: a katonatartás és adózás kérdése, melylyel Rottal időközben foglalkozott, és melynek nagyobb fontosságot tulajdonitott, mint egy vagy két templom birtokának, elkedvetlenité még azokat is, kik a bécsi és linzi békekötéseket szivesen kitörülték volna az ország törvényei közül. Rottal, mielőtt Pozsonyba indult, utasitást vett, (decz. 28. 1670) igyekezzék a magyarokat rávenni, hogy az országban levő német sereg tartását magukra vállalják, mert — a mint Hocher mondá - az éhes katona nem tart fegyelmet, és már rég az iskolák porába veszett a philosophia, mely a hadfiaktól ingyen szolgálatot követelt, ingyen szolgálatot dicsőitett. A felvidéken az év végén öt gyalog és két lovas-ezred állott. A dunai részekbe Győr, Komárom, Leopoldujvár és a bányavárosok biztositására a haditanács két gyalog és egy lovas-ezredet tartott szükségesnek. Egy-egy ezrednek eltartása — bor, sör, szállás, élelem, gyertya, fa, kenyér és hús nélkül -- legcsekélyebb számitással 80,000 forintba került. Kassa, Patak, Ecsed, Tokaj, Győrnek megerősitésére, 5 évi romlásnak kitatarozására körülbelül 275,000 forint kellett, mihez még a költség járult lőpor, golyó és más hadiszerek beszerzésére. Szóval mintegy két millió forint volt szükséges hadiczélokra. Ez összegnek egy része kétségkivül olyan volt, hogy azzal még egy kissé el lehetett várni: de voltak mindennapi halaszthatatlan kiadások. A katonaság éhen nem veszhetett, annak vagy pénzt, vagy élelmet kellett, még pedig biztos módon, szerezni. Az udvar remélte, hogy az elkobzott jószágok eladásából, elzálogositásából, bérbeadásából fog némi pénzt csinálni; de a költség legnagyobb részét még sem lehetett máskép, mint az országra vetett pénzbeli és természetbeli adóval fedezni. Legjobb szerették volna Bécsben a fogyasztási adót behozni, még pedig a borra: de az gyakorlatilag csak a nagyobb városokban volt beszedhető, és mindenekelőtt a megyékkel akarták megpróbálni, nem vállalják-e el a terhet önkényt, jó szerével? Az iránt nem volt kétségük a német kormányférfiaknak, hogy a magyaroknak nem fog tetszeni a dolog. El voltak készülve, hogy a nemesség fel fog forrni az insinuatiora, hogy legfontosabb kiváltságát feláldozza, adót, harminczadot fizessen, és »a király társaiból, szabad emberekből rabszolgákká« legye. Utasiták tehát Rottalt, nyugtassa meg a kedélyeket azzal, hogy ez adózás csak javukra, védelmükre van s a pénzt nem viszik ki idegen országba. Lelkére köték különösen, igyekezzék a főpapokat is rávenni, hogy ők se vonják ki magukat a közteherviselés alól.

Rottal kényes missióját Szelepchényinél kezdé, kivel azonnal vétel után közlé az udvar rendeletét. A primás eleinte mondott valamit: »Az ország nem szokta meg az adózást, szegény,« de kevéssel rá (jan. 5) mégis kijelenté, hogy tőle telhetőleg elő fogja mozditani a kormány akaratát. Rottalnak terve volt először a nagyobb befolyású, kipróbált hűségű és engedelmességü urakat megnyerni, hogy aztán annál könnyebben boldogulhasson a megyékkel. Különösen Pálffy Miklós pozsonyi grófra, kir. főkamarásmesterre forditá figyelmét, ki vitéz férfi volt, de politikai szerepet sohasem játszott, mindamellett azonban közszeretetben és tiszteletben állott, és tanácslá, hivják fel Bécsbe, és igyekezzék maga a felség őt lekenyerezni. leveleket bocsátott ki oly tartalommal, mintha az ország valamennyi főurait Pozsonyba hivná, Január 21-re, de e leveleket csak keveseknek, mind olyanoknak küldé meg, kiktől ellenkezést nem igen várt. A meghivottak száma 33 volt: Szelepchényi, Széchényi, a kanczellár mint nyitrai püspök, Sennyey István, veszprémi püspök, Gubasóczy, Szily András skopii püspök, Balogh Miklós prépost és Kászonyi Márton régi ismerősünk, a papi rendből; a főurak közül: Forgách Ádám, Eszterházy Pál, Pálffy Miklós, grof Draskovich Miklós, gr. Czobor Imre, Zichy István, Kollonics Ferdinánd, gr. Eszterházy Ferencz, a két fiatal Pálffy gróf: János Antal és János Károly, néhai Pálffy nádor fiai, Czobor Ádám gróf, Erdődy György gróf, Majthényi personalis, báró Berényi György, id. Listius János, báró Ujfalussy András, báró Bossányi Mihály, Baranyay Tamás, Morócz István, alországbiró, és pozsonyi, Kerekes Menyhért mosonyi alispán, Sigray János, Beniczky Pál, gróf Batthyányi Kristóf, b. Balassa Bálint honthi főispán és Egresdy Boldizsár. Batthyányi Kristóf azt izente, hogy a török miatt nem jöhet. Balassa Bálint minden indokolás nélkül maradt távol, Egresdy pedig Pozsonyban roszúl lett a többi hivatalos azonban Január 22. Pozsonyban a zöld házban Rottalnál megjelent, hogy a felség kivánságát meghallgassa. A primás előre minden jót igért Rottalnak, ki a gyülést egy beszéddel nyitá meg, melyben kiemelte, mily nagy veszély fenyegette az országot! A felség nagy áldozatokkal helyreállitotta a rendet és békét, de a török fenyeget, a veszély még nem mult el, a sereget készen kell tartani, járuljanak tehát ők is a katonaság tartásához a haza javára, és másoknak jó példájára. A jelen voltak közül senki sem szólalt fel a kérelem ellen, sőt a legnagyobb rész a legbuzgóbb készséget tanusitá, de midőn Rottal az egyeseket kérdezni kezdé, mit volnának hajlandók adni? kitérőleg válaszoltak, azon theoretikus tanácscsal, hogy a pénzt két módon lehetne beszerezni, vagy ugy, hogy kiki maga ajánl fel valamit, vagy pedig: történjék a felhivás a megyék utján és a fő- és alispánok vegyék rá a birtokos nemeseket, szabad királyi városokat, curialistákat, ármálistákat, czéheket, szóval mindenkit, hogy a sereg tartására adakozzanak. Rottal nem nyilatkozott, mit tartana ő czélszerübbnek, de felszólitá a jelenlevőket, fejezzék ki készségüket irásban, mire vonakodás nélkül hajlandóknak mutatkoztak.

Rottal nem igen bizott a magyar urak fizetési készségében. Ütni akarta azonban a vasat mig meleg, és rögtön — még az nap — felirt Bécsbe, utasitsák a primást, hogy kezdje meg a dolgot, a többinek pedig köszönjék meg készségét, hogy többé vissza ne léphessenek. A módra nézve legjobbnak tartá a megyék utján való beszerzést, mert igy senki sem vonhatná ki magát, mire pedig már a pozsonyi meghivottak közt is a legnagyobb hajlandóság mutatkozott, ugy hogy másnap (jan. 23) a császárnak szóló feliratot csak öten irták alá: Szelepchényi, Széchényi, Forgách, Pálffy Miklós és Zichy, kik erősiték, hogy Magyarország imádott királyának parancsait mindig szivesen teljesiti, és ők is készek a magukéból annyit adni, a mennyi tőlük csak kitelik. Tartsanak a megyék congregatiot, megszerezni a szükségeseket.

Bécsben eleve hajlandók voltak, Rottal tanácsa szerint, édesgetésekkel nyerni meg a magyarokat, különösen pedig az öt aláirónak kifejezni ő felsége megelégedését: azonban Lobkowitzék csakhamar észrevették, hogy az ötnek feliratában sincs semmi más, mint puszta phrazis, és azért a dicséret egyelőre elmaradt, és csak a primásnak irtak a felség hűségétől megvárja, hogy ezen ügyet is, az ország javára elő fogja mozditani (febr. 3. 4). Az összegyült főurak és főispánoknak pedig olvastassa fel a felség resolutioját, mely szerint megyéikbe siessenek, minél előbb gyülést tartsanak és jó példávkal a fizetésben előljárjanak. Azonban senki sem táplált vérmes reményeket e rendelet sikere iránt. február közepe táján Rottal, Szelepchényi és Forgách felmentek Bécsbe tanakodni Lobkowitzczal, mi történjék, ha a magyarok nem felelnek meg a felség akaratának? a német urak türelmetlenül boszankodtak, mert az eddig szerzett élelem már fogyatékán volt, s nagyon visszás dolognak tetszett nekik, hogy a fegyverrel megigázott ország még izgágát mer csinálni, és fukarkodik a pénzzel, melyre a felségnek oly nagy szüksége van, és kijelenték, hogy még egy kis ideig várnak, de ha a commissio addig sem tud eredményt felmutatni, ő felsége önmaga fog intézkedni, határozni, mely válasz Szelepchényit. annyira bántá, hogy Lobkowitztól bucsút sem véve ment vissza Pozsonyba, a sagani herczeg nem kis boszuságára.

A hazatérő Szelepchényi nem talált nagyobb készséget a megyéknél, mint az előtt. Pénz helyett csak panaszok érkeztek, ugy hogy Leopold marcz. 21. miután, mint mondá a rebelliot fegyverrel legyőzte, és fő gondja az országot a pogányság ellen biztositani, a beküldött sereg eltartása, de a honlakosok túlterheltetésének meggátlása végett is királyi teljhatalmánál fogva elrendelé, hogy minden megye és város tartsa el a területén állomásozó katonaságot, a katonák pedig megkapván azt, a mire szükségük van azoktól, kiket őriznek, szigoru fegyelmet tartsanak, a népnek terhére, veszedelmére ne legyenek. »Akarjuk mondá a rendelet hogy e parancsunk minden vármegyében kihirdettessék, hogy senki se menthesse magát annak nem tudásával, és reméljük, hogy azok, kik minket oly mélyen megsértettek, engedelmeskedni fognak, hogy kegyelmünket kiérdemeljék. Hogy azok, a kik megtántorodtak, be fogják látni hibájukat, azok pedig, kik hivek voltak mindig, az engedelmességnek dicséretes példáját fogják adni a többieknek.«»Akarjuk végzé a császár - hogy mindnyájan, minden mentség, kifogás, halasztás, és ellentállás nélkül meghajoljatok a hatalom előtt, melyet Isten adott nekünk fölöttetek, melyet fegyvereink erejével fentartottunk, nehogy jóságunk és kegyelmességünk felháborodván az ellenünk elkövetett áruláson, sértésen és összeesküvésen, rátok gyakran visszaeső bünösökre nézve igazságos szigorrá változzék. Ezt tudtúl akartuk adni a végből, hogy a kik talán visszaélnének engedékenységünkkel, ne legyenek meglepve, ha szigorúságunk rettentő következményeit tapasztalni fogják.

Mit kelljen a katonáknak adni, egy külön rendelet szabá meg, mely szerint egy heti portio legalább is 14 font kenyér, 3 font hús, 3 pint bor, vagy 6 pint sörből, a Dunáninnen egy pozsonyi mérő, a felvidéken 3 kassai köböl zabból, kellő takarmányból és a katona rangjának megfelelő mennyiségü fa, só, világ és ágyból állott.

E rendelet általános meglepetést és feljajdulást idézett elő országszerte. Még a judicium delegatum tagjai is Szelepchényi ellen fordúltak, kiről mondák, hogy tanácsolta a »repartitiot.« A primás mentegette magát, hogy ő nem tanácsolta az adót Lobkowitznak, ellenkezőleg kérte a császárt, ne bánjék úgy Magyarországgal, mint többi örökös tartományaival, (april 6) és könyes szemekkel megölelte Forgáchot, ki hevesen kikelt a terhes és szigorú császári rendelet ellen. »Fiacskám - mondá neki derék ember vagy, hogy úgy szereted hazádat és nemzetedet! Én is magyar vagyok, én is szeretem a szabadságot, melye őseink vérrel szereztek, vérrel tartottak meg utódainknak. Eltürni, hogy elvegyék kisebbségünkre, gyalázatunkra, nem fér meg becsületünkkel, nem fér meg eskünkkel, melyet tettünk, hogy utódjainknak a szabadságot megtartjuk!« E beszéd megerősité a németeknek és Rottalnak gyanúját, hogy Szelepchényi nem tart egészen velük a magyar alkotmány ellen, mely neki oly fényes kiváltságos állást biztositott, és hogy nem egészen ment minden hibától, ha a mindig hű papság körében is itt-ott némely kétes ingadozó szellem mutatkozik: mert e beszédről rögtön értesültek. Forgách ugyanis csak kém volt Rottal kémje ki hazafit játszott, hogy Szelepchényi valódi érzelmeit kitudhassa és feladja. Midőn Szelepchényi erről, és pedig jókor, értesült, nagyon megijedt, és nem mert többé semmit sem tenni vagy szólni az adózás ellen, sőt keresve keresett alkalmat, hogy hazafias kifakadását csak ártalmatlan szóbeszédnek bizonyitsa be a németek előtt.

Egy ember azonban mégis volt a tanácsurak közt, ki a magyar nemesi szabadság mellett Leopold előtt sikra szállt: Széchényi György kalocsai érsek. Még mielőtt a rendelet megjelent volna, György érsek már Apaffyhoz fordult, közbenjárásáért, de a fejedelem (marcz. 11) viszszautasitott minden közbenjárást, melylyel eddig mindig csak szégyent vallott. Most pedig Leopoldnak irt, (april 12) és az istenre kérte, függeszsze fel a parancsot, melyet a magyar nemzet meg nem érdemelt. Ferdinánd és Miksa idejében is voltak lázadók; bünhődtek; bünhődjenek most is, de ne szenvedjen az egész nemzet egynehány ember vétkeért. Gondolja meg a császár, hogy a nagyvezér még ifju, korának virágjában van, nagyravágyó és öregbiteni akarja az ozmán birodalmat. Hogy fognak vele szembeszállni, hogy fogják vérüket ontani azok, kiknek véres veritékkel szerzett pénzüket béke idején elszedik? »Elakad nyelvem végzé be midőn beszélni akarok; reszket

kezem, elborit a köny, midőn ezeket irom, mert előre látom a bajok egész Iliását, mely ez adóból keletkezni fog!«. De a németek nem hajtottak szavára, nem féltek, hogy a török fellép, és azt találták, hogy már sokat mondottak a magyarok lehetetlennek, a mi aztán mégis lehetséges volt. És a kezdet igazolni látszott felfogásukat. Követek jöttek Bécsbe, és nyilatkozatok történtek, hogy a magyarok készek megadni a kivánt mennyiségü húst, bort, sört és rendes kenyéradagot a katonáknak (april közepén). A komor jelenetek, melyek most Pozsonyban és Bécsben lefolytak, rémületet gerjesztettek és elnémitottak minden oppositiot.

Pozsonyban már ekkor javában folytak a perek a hűtlenek ellen. Kezdetben azonban lassan ment a dolog. A judicium delegatum csak február végén kezdé meg működését. E késedelem oka az ügyek roppant halmazában és az ügymenet természetében feküdt. A perek instruálása, a keresetek elkészitése, a korona ügyészre és helyettesére, Cseróczy Gáspárra nehezedett, s az udvar megparancsolta nekik, hogy a munka meggyőzésére még két segédet vegyenek maguk mellé, egyet a fel- a másikat az alvidékről. Választásuk Kvassay István és Bulyovszky Mihályra esett, kik közül az első az országnak legkeresettebb ügyvédei közé tartozott. A vádló ügyészeknek, hogy a bűnösöket kipuhatolják, mindegyikre nézve a terhelő adatokat összeállitsák, mindenek előtt a már kész anyagot kellett átnézni, mely akkor még az év elején ugyszólván csak a lőcsei bizottság idejében véghezvitt inquisitioból, Széchy Mária és Leszenyei Nagy Ferencznek vallomásaiból állott. Először tehát azokat, kik ellen már eddig elég terhelő adat sült ki, kérték megidéztetni, mit a judicium delegatum meg is tett, kihagyván az idéző levélből - Hocher kivánsága szerint a szokott clausulat, rebus sic stantibus et se habentibus, és a »prout ordo juris« a törvény rendje szerint - szavak mellé még a felség parancsára hivatkozván. »Mit parancsoljon minekünk« igy hangzott tehát az idézés »magyarul, kegyelmes urunk, koronás királyunk és császárunk, megértheti kg. az ő felsége kegyelmes parancsolatjának igaz pariájából, melyet in inclusa megküldünk kegyelmednek. Akarván azért az ő felsége kegyelmes parancsolatjához alkalmaztatnunk magunkat kötelességünk szerint, azon parancsban foglaltatott dolgoknak törvény szerint való meglátása és véghezvitelére terminalunk — itt következett a megjelenés napja -- Pozsony városában, azon vármegyében a zöld-házban, a holott az urak országgyülésekor együtt szoktak lenni. Akkorra azért ugy készüljön kegyelmed, hogy maga személye szerint és ne csak procatora által compareálhasson kegyelmed a megirt helyen és napon előttünk, hogy az ellenvetett dolgokra elegendőképen megfelelhessen és törvényt vehessen; mert vagy compareál kegyelmed a megirt mód szerint vagy sem, mi mindazonáltal a compareáló fél instantiájára azt tevők leszünk e dologban, a mit az ő felsége kegyelmes parancsolatja és a közönséges igazság fog mutatni. Egyébiránt ha nem compareal pro confesso et convicto habebitur!« A megjelenési határnap kitüzésénél tekintettel voltak, hogy az rendszerint hétfőre essék és a távollévőknek elég idejük legyen a megjelenésre. A közelebb esőkre mint a kassai és eperjesi foglyokra nézve — 30, a menekültek és Erdélyben lévőkre pedig 45 napot számitottak. E szerint a legelső terminust, február 26-ikát Bory György és Sembery Ferencz a leopoldujvári foglyok kapták. A következő hétfőre marcz. 2. napjára Figedi Nagy András, Keczer András, Nagyidai Székely András, Baxa István, Bónis Ferencz és Farkas István, marcz. 9-re Széchy Mária maga, lőnek megidézve. Márcz. 16. Bochkay, Forgách Miklós, Szuhay, Szepessy, Ispán, Keczer Menyhért, Bornemissza Mihály, Farkas Fábián, Radics András és másoknak, szóval a tiszáninnenieknek napja volt: mig a tiszántuliak: Kende Gábor, Gyulaffi, Uray, Apagyi, Serédy, Wesselényi Pál és mások, a közben eső nagyhét és husvéti ünnepek miatt, april 4. napjára maradtak.

Mig e terminusok bekövetkeztek, sőt még azután is, hol régibb még septemberből való, hol ujabb királyi rendeletek alapján, a káptalanok és conventek ország szerte tanukat hallgattak, kiket a korona ügyésze a mult évek eseményeinek kipuhatolása végett kihallgattatni kért. Dunántul a győri, Dunáninnen a thuróczi és esztergami, a felvidéken az egri és leleszi káptalan, illetve convent emberei jártak.

Dunántúl több száz embert hallgattak ki, kivált a végek mentében, Győrött, Pápán, Veszprémben, többnyire jelentéktelen embereket: kivévén a győri magyar alkapitányt, gr. Eszterházy Jánost, a veszprémi nagyprépostot és még néhány katonatisztet. A mit ezen tanuk mondtak: az semmi fényt sem vetett az összeesküvésre. Kisült, hogy egy-egy buzgó hazafi, poharazás közben jobb időkre ivott; hogy a kalvinisták Tiszántulról, Erdélyből segélyt vártak. Egyikmásik emberről mondák, hogy Nádasdyval bizalmas viszonyban volt, vagy Zrinyivel járt. Babochay Ferencz a bán számára Tapolczán katonákat toborzott; Sándor Gergely ZalaVeszprémnek egyik törvénytudója és reformatus tekintélye, ugyancsak a bánt izgatta volna és Pápán hitfeleivel titkos gyülekezeteket tartott: mindez azonban jóformán arra sem volt elégséges, hogy pert lehetett volna egyik vagy másik ellen kezdeni.

Több eredményt tudott felmutatni a thuróczi convent, melynek kiküldött tagja Závodny Ádám mellett Beniczky Tamás volt a homo regius. Decz. 6. 1670 kelt a királyi parancs, melyre a convent már 1670 Mátyás napján (Február 24) kiadta jelentését Árva, Thurócz, Liptó és Honthban eszközlött vizsgálatáról. A több mint harmadfélszáz tanu közt voltak ez országrész legnevesebb családjainak tagjai: Eszterházyak Miklós a főispán és Sándor testvére Beniczkyek, Révayak, Justhok, Lehoczkyak, itt vallottak a Gerhárdok, Pál és György, itt Ebeczky János és habár e vallomások leginkább a legujabb dunáninneni, kiváltkép pedig honthi, mozgalmakra vonatkoztak: mégis tartalmaztak adatokat, melyek a nádor koráig felnyultak és Bory Mihály működésére is némi világot vetettek. Az esztergami káptalannak nyomozása ugyan e tájt Pozsony és Nyitravármegyében, különösen Szakolczán, Holicson, Vágujhelytt és másutt, szintén e régibb dolgokra nyujtott felvilágosítást, különösen az 1667 trencsényi gyülésre nézve, melynek részeseit majdnem mind kihallgatták, s a kik közül kivált Sándor István adott kimeritő jelentést.

A legujabbb eseményekre nézve bő adathalmazt nyujtottak a felvidéki nyomozások, melyek most legelőször Abaujban, még deczemberben, Gömör Borsod és Tornában pedig 1671 Január első napjaiban (jan, 3—8) kezdődtek. A kihallgatott tanúk közül 65 Abauj, 16 Gömör, 15 Borsod és 4 Tornára esett. Köztük találjuk a Kenézen lakó 60 éves Szuhay Gáspárt, ki Zrinyi Péter halmaji tartozkodásáról beszélt, Káthay Ferenczet, ki Czeglédy ártatlanságát vitatta, és a fogoly Baksát, ki nem igen szólt részvételéről a tokaji merényletben: de annál többet tudtak arról más tanuk beszélni. A gömöri tanuk, kivált Tornallyay Zsigmond, a berethkei összejövetelről, a borsodiak, köztük Fulló Miklós, Dorasovszky János és a Voxith Horváth György, a szendrei dolgokról adtak felvilágositásokat. Február elejétől márczius közepéig ismét harmadfélszáznál több tanut hallgattak ki Abauj, Sáros, Zemplén, Ungh, Beregh és Ugocha vármegyékben, az egri káptalan küldöttei, a mult évi kérdőpontokra, melyekhez még nehány ujabb, mint: tudják-e, kik tartottak az elmult nyáron sz. Jánosnap körül, Nagy, Szepessy és Szuhayval Gömörben összejövetet és mely falu határában? nem volt-e oly szándék, hogy a katholikus vallás kiirtassék? Igaz-e, hogy a kalvinisták éjjelenkint a templomokban gyültek össze és jelt adott mindenki, midőn be akart menni? kik vettek részt az ily gyülekezetekben? kik csábiták a végbelieket Rákóczy pártjára? járultak. Zemplénben a vallatás Pazdicson, Köles, Hosszumező (Február 8), Körtvélyesen (Február 9), Kucsinban (Február 11), Varannón (Február 12—13), ismét Pazdicson, NagyMihályon (Február 17), Homonnán (Február 19) és február 23. ismét Nagy-Mihályon folyt. Onnan Unghba mentek át a kiküldöttek és február 21. Izbugyán, február 26. Ungvártt voltak, de már márcz. 7. ismét Zemplénben, Terebesen, 11. Leleszen hol a prépostot, Vaskovich Istvánt is kihallgatták folyt a vizsgálat, onnan pedig márcz. 18. átment Redmeczre, Abaujba. Bereghben Kisfaludy György alispánt és Kazinczy Pétert február 21. hallgatták ki Munkácson; 24. a bizottság Beregh faluban, a rákövetkező nap pedig Ugochában, Mattyfalván volt, hol Perényi Gábor, abauji és ugochai főispán jelent meg előtte és beszélt el mindenféle nyilatkozatokat, melyeket Szuhay Mátyás és Kende Gábor szájából hallott. február végnapjait Fáncsikán (Ugochában), Bodolán, Gulácson és végre a szathmármegyei Tarpán tölté, mely utóbbi helyen Istvándy András, helvét predicator elmondta, hogy Czeglédy Bagossyval Erdélyben volt és Serédy, Gyulaffy, Kende Gábor poharazva dicsekedtek: »Nosza édes fiam, még e télen Bécsben telelünk!« A kiket e vidéken kihallgattak, többnyire falusi nemesek voltak és vallomásaik leginkább ama rövid és zavaros ellentállási kisérletre vonatkoztak, melyet Bochkayék Spork hada ellen megpróbáltak. Az egyedüli ember, ki ez alkalommal erélyt fejtett ki és valódi lelkesedést mutatott, Bónis Ferencz, leginkább lőn terhelve e vallomások által. Kisült az is, mi ugyis tudva volt, hogy a protestánsok mindenütt legbuzgóbb részesei voltak a mozgalomnak: a katholika vallás iránt való ellenségeskedésük azonban csak mocskolodás és káromkodásokra szorítkozott. Szathmárban és Szabolcsban márczius második felében, 15, 21, 23-án hallgattak tanukat Kolenich Mátyás a leleszi káptalanból és Csoknyay Miklós 124 tanu jelent meg és vallott, leginkább a szathmári felkelésről és a gombási ütközet részeseiről: mig ugyan-e tájban Tiszáninnen és Borsod körülis megujult a vizsgálat és főkép arra nézve: mit csinált Szuhay Borsodban? hogy foglalták el Diósgyőrt ? nyujtott 31 tan u felvilágositásokat. Bereghben, Munkácson február 21. kihallgatták Rákóczy Ferenczet is, ki mondá, hogy senkisem jött hozzá Beszterczebányáról, hanem ő hivatta Saárossy Sebestyént; hogy Bessenyey Mihály magán ügyben járt Erdélyben. Ispán küldetésében semmi része nem volt. A töröknek sem ő irt, hanem Szepessy; Török és Kubinyi ártatlanok voltak minden practicában és végre, hogy ő minden levelét már a felségnek felküldötte. Rákóczy ép ez időben jött teljesen tisztába az udvarral és nyert véglegesen kegyelmet. Hónapokig folyt az alku, mit fizessen a császári kincstárba, a hadi szükségletekre, váltságdijkép? s az egész idő alatt a fejedelemasszony vele, mint valami féltett kincscsel Munkácson tartózkodott, bezárkózva, felfegyverkezve, készen minden eshetőségre. Deczember végén még semmit sem végeztek, mert Mokchaynak még most sem volt oly megbizása, a minőt Bécsben szükségesnek láttak; a németek már türelmetlenkedtek, és Rottal, Pozsonyba menet, parancsot kapott, hogy ha Mokchay 1671 Január 15-ikéig kellő megbizással Bécsben nem lesz, idézze Rákóczyt Pozsonyba a többi felkelőkkel. Mokchay azonban megjelent és az alku ujonnan megkezdődött. Az udvart Lobkowitz, Hocher, Sinzendorf gróf, osztrák kamarai elnök és Selb kamarai tanácsos képviselték. A németek eleve 2.000,000 forintot kértek aztán leszállottak egy millióra, végre 500,000 forintra. A fejedelemasszony ellenben alapitványokról beszélt, melyeket tenni akar és 100,000 frtot ajánlott, részint pénzben, részint élelemben, még pedig részletekben: de azzal majd kivette a németeket sodrukból. Ujból emlegetni kezdék, hogy Rákóczyt is meg kell idézni Pozsonyba és igy végre febr. 21. létrejött az egyesség akkép, hogy Báthory Zsófia és fia fizessenek 200,000 rénes forintot készpénzben, 150,000 forint értéket pedig élelemben, nem tudván bele azt, mi már eddig szolgáltatott és engedjék át a fiscusnak trencsényi jószágukat, fenntartván maguknak a jogot, hogy ha a felség a jószágot el akarná adni, a fejedelemnek joga legyen azt 50,000 rénes forinton minden más előtt visszaváltani. Ezen egyezséget mind Leopold, mind Báthory Zsófia helybenhagyák, csak hogy az öreg fejedelem asszony még kitudta eszközölni, hogy az első 100,000 forintos részletet csak azon évi szt. Iván napkor jun. 24. legyen köteles lefizetni, készpénzben vagy ha az nem volna, arany és ezüst edényekben, lemezekben. A másik 100,000 forintra egy évi határidőt nyert, az élelem tekintetében pedig azon kedvezményt nyerte, hogy azt két évnek leforgása alatt legyen csak köteles szállitani. (márcz. 21) A fejedelem asszony azonban nemcsak fiát biztositá minden tulkapás ellen, határozottan kikötvén, teszem, hogy az arany négy forintban, a tallér két magyar forintban, a forint 50 krban számittassék: de magát is biztositá a fiu ellen, és a jövendőre gondolván, magának Ecsedet, Borsit és Munkácsot holtaiglan inscribáltatta az áldozatokért, melyeket érte tett s a sarczot pedig jó részt ama pénzből fedezé, melyet a győri és kassai jezsuitáktól, Szelepchényitől és a bécsi Pazmaneumtól kölcsön vett; Zrinyi Ilona is minden aranyát, ezüstjét, családi vagyonát úgy mint férje ajándékit föláldozá, csakhogy a váltságdijat kiteremthessék.

Nem oly szerencsésen mint Rákóczy, de mégis szerencsésebben mint szövetséges társai, bontakozott ki Széchy Mária a bajból. Pozsonyba idéztetvén, hosszadalmas utazás után márczius 4. 60 lovasnak őrizete alatt megérkezett és ott is csak börtönre talált. A judicium delegatumnak utasitása volt perével lehetőleg sietni. Mindenekelőtt pedig fontosnak látszott őt Nádasdy iránt való viszonya, valamint Leszenyei Nagy Ferencz vallomásai iránt kihallgatni. Ő azonban már előre késznek nyilatkozott mindent megtenni, mit a császár kivánni fog. Elismerte, hogy bűnös; hogy a törvényszék előtt nem tudná magát védelmezni; nem is akar perelni, csak kegyelmet kér a boldogságos Szűz hét fájdalmára! Legyen a császár irgalmas vele, elaggott, beteges, sirjához közel álló özvegyhez, ki amit tett, mások tanácsára tette, és a kinek a lotharingi herczeg kegyelmet igért. E készség szükségtelenné tette, hogy Nagy Ferenczet lehozzák Pozsonyba és az udvart arra birta, hogy márcz. 9. a pert a nádorné ellen fel nem vétette, ki azután, néhány nappal később (márcz. 17) terjedelmes és őszinte vallomást tőn »igaz keresztény hitére és lelkiismerete szerint, mint az más, örökké való, világon az Isten itélőszéke előtt avval számot adni bizakodik, minden szín és tétovázás nélkül.« Murányi vallomását kibővitvén, részletezvén az összeeskvésnek elég teljes, habár itt-ott korrendileg téves képét adta Bory Mihály feljelentéseig. Azóta — mondá — csak anynyit tudott, a mennyit Nagy Ferencz beteg ágya elé hozott. Elbeszélése szerint Wesselényi inkább hajtatott, mint hajtott. A főemberek, mindig és mindenütt, Zrinyi Péter, Bory Mihály és Nagy Ferencz voltak. Nádasdyról csak futólag emlékezett. Beismeré, hogy sokat elfeledhetett betegségében, de kötelezte magát keresztény hitére, lelkére, hogy ha még valami eszébe jut a maga és mások dolgában, azt is hiven megfogja vallani. »Ezeknek befejezésére igy végződött vallomása keresztény hitem és Istenemnek tartó lelkem szerint irom és vallom: hogy szegény uram halálától fogva az felül megirt dolgokban, valamiben k öz voltam és valamit cselekedtem, azt mind Bory Mihály és Nagy Ferencz ur javallásából és reábeszéléséből cselekedtem. Valamit valahová irtam, ő kegyelmék iratták velem, készen hozták a leveleket előmbe, ugy kellett subscribálnom. Ha pedig magam kezével kellett valahová irnom, azt is vagy maga dictálta Nagy Ferencz ur, vagy irva adta előmbe. Az én nevem alatt folytatták ugyan e dolgokat, de azokban is nagyobb részrül nem tudtam semmit. Sok okoskodásokkal meggyőzvén elmémet, ugy vezérlettek, a mint akartak; meg is cselekedtek már sok dolgokat, a mikor előmbe hozták. Sereggel voltak sokszor Nagy Ferencz uramnál kezem irása és pecsétem alatt levő albák, melyeket más dolgok alkalmatosságából vett tőlem, azokra azt irhatta, a mit akart. Sok betegeskedésim és busulásim között magammal is jól tehetlen voltam, nem hogy ezekbe avattam volna magamat, ha ő kegyelme mellettem nem lett volna és azokra reá nem beszéllett volna . . . minek okáért megvallom, vétettem abban, hogy ezeknek tudtam némely részét és azokat az én váram mellől és nevem alatt folytatták, mindazonáltal meg nem jelentettem annak idején Ő Felségének: másképen, Isten bizonyságom, magamtúl semmitsem cselekedtem, melyet reménylek, ő felsége is méltó tekintetbe fog kegyelmesen venni, s hozzám ilyen nyomorúlt, elesett özvegységemben minden kegyelmességgel méltóztatik lenni, a lotharingiai herczeg ő felsége neve alatt adott parolájára is!« A felség csakugyan kegyelmes volt, a mennyiben a nádorné egyelőre bántalom és per nélkül Pozsonyban maradhatott.

A judicium delegatum, melyet Rákóczy Ferencz és Széchy Mária oly szerencsésen elkerültek, Rottal elnöklete alatt, tizenkét tagból állott. Ott voltak a commissio tagjai: Szelepchényi, Forgách Ádám, Zichy, Gubasóczy és a személynök Majthényi; azonkivül a kir. tábla birái: Mórócz István, alországbiró és pozsonyi alispán, Pesthy András, -országbirói, Mednyánszky János, királyi helytartói, mintegy nádori, Bársony János és Orbán Pál személynöki itélő mesterek, Korompay Péter prépost és Kerekes Menyhért, mosonyi alispán, primási táblabirák. E biróság elé került több mint kétszáz hazafinak pere február 26-tól julius 18-ikáig. Eljárásában e biróság, a mennyiben utasitása engedé, a magyar jogot követé. A korona ügyész megbizottjai— köztük Liphart György és Gyulai György tüntek ki megjelentek és kérték az épen megidézett alperes perét felvétetni. A vádlott neve háromszor kikiáltatván ő személyesen megjelent, ha nem akart elmaradó makacsnak tekintetni. Kinek nem volt ügyvédje, az hivatalból kapott védőt a tárgyalásra, mely élőszóval folyt. A vádló koronaügyész kezdé meg a perbeszédeket, felolvastatván a királyi mandatumot, mely, egész általánosságban emlitvén a felkelést és annak fejeit, a judicium delegátumot kirendelé. Rendesen erre mindjárt nyilatkozatot kivánt a fiscus, hogy abból a litis contestatiot kierőszakolja. Régi eljárásunknak e pontja, mely abból állott, hogy a vádlott a dolog érdemébe bocsátkozott, és igy már a kifogásokra a birói illetékesség, az idézés ellen, vissza nem mehetett, felette fontos. volt a perek gyors menetére nézve. A védők eleinte nagy hévvel ragaszkodtak a kifogások stadiumához, de lassanként abbahagyák, látván, hogy a biróság semmiféle kifogásra sem hajt, annyit azonban mindegyik kért és nyert hogy a fiscus utasitatott vádját részletesen formulázni, mi azonban sohasem történt annélkül, hogy a vádló ne tiltakozott volna. A fiscus képviselői ugyanis azon theoriat álliták fel, hogy nem ők mint a korona kiváltságos képviselői kötelesek bebizonyitani, hogy a vádlottak vétkesek, hanem azok kötelesek bebizonyitani ártatlanságukat. Mindazonáltal vádbeli állitásaikat bizonylatokkal támogatták, csak hogy a tanuk nevei helyett, kevés kivétellel, csak a judicium delegatum előtt fekvő vizsgálati iratok jegyeire, a tanúk számaira hivatkoztak. Nem Gondel Zsigmondot vagy Bálintfi Jánost, hanem az A. alatti inquisitiobeli 40 és 57 tanú válaszát a 7-ik, vagy az AA. alatti 44. tanúnak válaszát a C. kérdésre idézék. Hiában követelték néha a védők a tanúk neveit, hogy ellenük netaláni kifogásaikat, észrevételeiket megtehessék, mert nem közönyös dolog, barát-e vagy ellenség az, a kinek szavára döntenek? Hiában követelték megidéztetésüket a judicium delegatum elé: az egyedüli, a mit kinyerhettek - még pedig azt is csak a fiscussal való kemény szóváltások után az volt, hogy a fiscus idézeteit vagy stante sessione, a törvényszék előtt, vagy a biróság titkáránál a tárgyaláson kivűl, az iratokban megtekinthették, de akkor is gondosan elrejték előttük a valló tanúk neveit. Erre azután a védők feleltek, a vádló válaszolt, a szóváltások néha napokon át folytak, mert mindegyik fel 3— 4-5-ször, sőt még többször is beszélt, mig végre a per befejeztetvén, itélet alá bocsáttatott.

Minthogy a vádlottak a legtöbb esetben csak a törvényszék előtt hallák, hogy mivel vádoltatnak, a fiscus bizonyitványait is csak ott látták meg, az ügyvédek tehát védenczeikkel előbb nem is értekezhettek: szükségessé vált a pereket gyakran, rövidebb-hosszabb időre elhalasztani, mit a fiscus mindannyiszor keményen ellenzett. Mig az egyik per szünetelt, másikat vettek fel és ekkép a perek és terminusok összevissza fonódtak, és némelyik ügy igen hosszúra nyult. Hozzájárult még, hogy a judicium delegatum figyelmét más kérdések is igénybe vevék. A nádorné esetén kivül, mely szinte a tanácskozmányok tárgyát képezé, majd az érsek beszélt némi nyitramegyei mozgalmakról, majd Keglevich Miklósnak és a szendrei német kapitánynak, Rudneby Hans Péternek sorsa került szóba. Keglevichről tudták, hogy ő 1670-ben az eltiltott kassai gyülésnek tagja volt: de ő szerencsével hivatkozott Szelepchényinél arra, hogy ő volt az első, ki a protestansoktól templomot vett el, mit interessatus nem fogott volna cselekedni: mig Hans Péternek ügyét, mint katonait, egy külön bizottság vizsgálá meg. Sokan a megidézettek közül salvus conductust kértek, mások elnézésért esedeztek, ha esetleg a kitüzött terminusra meg nem jelenhetnének: mire nézve mind határozni kellett. A kérdés sem volt könnyű, miféle törvényekkel álljon elő a fiscus feltéve, hogy a felség a magyar jogot kivánja zsinórmértékül alkalmaztatni - ha a vádlottak vitatnák, hogy egyedül az országgyülés illetékes perükben itélni? s a németek kicsapongásai, a törökök mozgalmai, védelmi intézkedések és a magyar zsoldosoknak fizetése, szintén sok gond és beszélgetésnek voltak tárgyai.

Igy történt, hogy egész márcziusban a nagyhétig, mely márczius 22-ikén kezdődött, csak Bory és Sembery perét tárgyalta a biróság érdemlegesen, de azt sem tudta befejezni. Bory és Sembery február 26-ikán jelentek meg először biráik előtt, kik közül csak hatan voltak jelen: egy asztalnál Rottal, Szelepchényi, Forgách és Zichy, a másiknál a két itélő mester: Pesthy és Orbán Pál. Bory már előbb egy memorialet nyujtott vala be Rottalnak, és most élőszóval is kérte, ne kezdjenek ellene pert, nehogy olyanokat legyen kénytelen tenni, melyek talán Ő Felségének vagy a biróságnak nem tetszenének. Ő ártatlan és teljesen a felség kegyelmére bizza magát, de a judicium delegatum azért a pert ellene felvette. Sem Bory, sem Semberynek nem lévén ügyvédje, a biróság hivatalból nevezett ki védőt: Raymannus Mihályt és segédül mellé Razgha Mártont (marcz. 2). Az ügyvédek vonakodva vállalák el e tisztet és bizonyitványt kértek, hogy csak a biróság parancsára cselekesznek: mihelyt azonban tisztét elfoglalta, Raymannus teljes erővel látott feladatához. Megtámadta a birói illetőséget, és a'pert az országgyülés elé akarta vitetni. (marcz. 10) A fiscus egy hosszú beszédben, melyet csak a jövő tárgyaláson (marcz. 12) fejezett be, a királyi mandatumra, a Majláth által véleményes jelentésében idézett törvényekre, főkép pedig, hogy egyszerre véget vessen alperesi okoskodásnak, mint mondá, a bécsi békére hivatkozott, melynek záradékában a rendek hűséget fogadtak a királynak és minden rebellioról, összeesküvésről lemondottak. Ez mondá alapja minden későbbi törvénynek; a ki ez ellen vét, formalis, hosszu per nélkül, az 1556: 23 törvényczikkben emlitett királyi teljhatalomnál fogva, megbüntethető, és egyedül az vajon csakugyan elkövette-e a vádbeli tényt, képezheti a vita tárgyát? Ha nyilván való gonosztevőket, ne meseket is, szabad a megyékben bárkinek is elfogni hogy ne volna szabad azt tenni ő felségének hűtelenek és felségsértők irányában? Raymannusnak nem volt nehéz a fiscus mesterkélt okoskodásait összetörni. Csak a gyakorlatra hivatkozott, mely az idézet törvényczikkeknek sohasem tulajdonitott oly értelmet, minőt most a fiscus rájuk akart fogni. Kimutatta, hogy az országgyülésnek competentiája ellen felhozott törvények csak ideiglenesek voltak, vagy vexatorius idézésekre szóltak, végül mindazonáltal hangsulyozta, hogy vádlott a felség kegyelmére hagyja magát: ajánlja őt a biróság ő felségének. Liphart meglehetősen megzavarodva, válaszát az nap el nem végzé, hanem marczius 14-én folytatá. »A védő gyakorlatra nem hivatkozhatik, mert ember emlékezet óta alig volt hasonló eset. Ő Felsége fegyverrel győzte le a rebelliseket: a hadjog szerint tehát tetszése szerint bánhatott volna velük. Ha ő azt nem tette, hanem szelidebb eszközökhöz nyult: azt tehette, mert a kinek joga van a többhöz, joga van a kevesebbhez is.« Említett eseteket, midőn országgyülés nem létében a királyi tábla itélt hason vétkesek felett. Jelenleg országgyülést tartani nem lehet. Maguk vádlottak tevék lehetetlenné. Vétek - igy okoskodott — történt, csak az nincs tisztában, ki bűnös benne és ki ártatlan? Mig az egyesek ártatlanságukat ki nem mutatják, kell, hogy bűnösöknek tartassanak, bűnösökkel pedig sem törvény, sem józan ész szerint nem lehet országgyülést tartani. A judicium delegatum már a priori el volt határozva és az illetékességi kifogást elvetvén, a feleket az ügy érdemére utasitotta. (marcz. 16). Nem engedte meg, hogy Raymannus még az idézést, a törvénytelen elfogatást fészegesse, hanem utasítá, hogy a felség mandatumának általános vádjaira feleljen. Raymannus természetesen a határozatlan vádakat tagadá: mire Liphart, bővebben kifejté vádját, és előterjeszté az ugynevezett alapvádat. Szerinte Bory Hontban izgatott, titkos conventiculumokban részt vett; követ volt Körmöczön, Breznóbányán, Beszterczebányán. Czimborált és összeesküdött Murányalján Szepessy, Szuhay és Farkas Fábiánnal és minden titkos mesterkedésben részes volt. Rákóczy és Zrinyi összeesküvéséhez szegődött. A felséget rágalmazta. Már 1667-ben mondá a besztercebányai extraordinarián, hogy más világ lesz! Zrinyivel, Hidvéghyvel, Bory Mihálylyal, Baloghy Gáspárral, és a törökkel levelezett. Buzditotta Fánchy János özvegyét, hogy tartsa meg Bozókot erővel is: a felső megyék támogatni fogják. Midőn a fegyver letétetett, megrémülve, majd ide majd oda bújkált és úgy nyilatkozott, hogy ha nem lehet el Korponán, majd el lesz Budán; végre pedig tudtával küldött testvére Bory Mihály a töröknek egy gyémántos násfát, miből mind eléggé kitünik nagy bűnös volta. Boryt a köszvény bántá és nem volt jelen a vádbeszéden. Védői halasztást kértek, hogy vele értekezhessenek, de a törvényszék csak azt engedte meg, hogy azonnal szóljanak vele, különben maga fog a törvényszék elé állittatni. Raymannus tehát - nagy nehezen mégis kinyervén egy napi halasztást, marcz. 27-re belé fogott a védelembe. Hivatkozott a császári levélre, mely 1670 april 22-ikén bűnbocsánatot hirdetett, hivatkozott különösen arra, hogy Bory Mihály halálával az összeesküvés megszünt, s a részesek mind kegyelmet kaptak, mit Rottal gróf legjobban tud. Igaz, hogy Bory Körmöczön, Breznóbányán és Beszterczebányán volt, de ott semmi öszszeesküvés sem történt; a kisebb gyűléseken is, melyekben résztvett, nem a felség, hanem csak Balassa Bálint főispán túlkapásai ellen tanakodtak. Murányalján nem volt. Szepessyvel, Szuhayval és társaival sohasem beszélt összeesküvésről. A császárt sohasem rágalmazta; azt mondta, hogy nem félünk az országba küldendő katonaságtól, de abban nincsen semmi izgatás. Fánchynét sem izgatta, csak azt mondta neki Baloghy Gáspár nevében, ne adja át Bozókot a primásnak, mert abban a felső megyék nagy sérelmet látnak, sőt fel is fogják vinni a kérdést a jövő országgyülésre. Igaz, hogy mondta: más világ lesz Magyarhonban, de azt a körülményekből vélte következtethetni. Ő sohasem levelezett a felkelőkkel, sem a törökökkel! Mutassák fel leveleit! Ha vannak: majd akkor nyilatkozni fog. Volt-e Mihály testvérének násfája? azt nem is tudja. Egyszer akart Mihály a töröknek 6 türkist küldeni ajándékba, hogy bizonyos marhákat, melyeket a nógrádi törökök kecskeméthi jobbágyaitól elhajtottak visszakapjon; de megtette-e valóban? Bory György nem tudja. Nem is bujkált, hanem mindig Korponán volt. Szelepchényi azon ellenvetésére, hogy nem lett volna szabad Körmöczről követképen Bécsbe menni, Bory maga felelt, hogy azt ő nem tudta. Körmöczre őt Nyitramegye hivta, ismételve, ámbár némelyek nem biztak benne, mint Hidvéghy szavaiból kitetszik, ki neki mondá: »szeretném kegyelmedet, Bory György uram, küldeni követűl Bécsbe, csak ne volna kegyelmed ott oly nagyon ismerős !«

Raymannus marcz. 18. fejezte be a védelmet, de a biróság, a helyett, hogy Bory perét folytatná, Semberyét vette elő, melyet eddig mindig halasztott. Semberyt is Raymannus védte, a Boryéhoz képest igen csekély vádak ellen: házában Zrinyi és Rákóczy emberei gyülekezeteket tartottak: maga is megfordult 1668-ban Zrinyinél, Bozókon; szidta a felséget és mondta, hogy ha a király nem segit, szedjünk mi magunk katonákat és menjünk a törökkel, Erdélylyel egyetemben a németekre. E vádakra vádlott legnagyobb részt tagadással felelt. Csak azt ismerte be, hogy házában választák Boryt Breznóbányára követnek. Arra nézve, mit szalasztott ki a németek ellen, egy kissé habozott. »Nem emlékszik,« »részeg lehetett,« végre azonban -szorongatva - megköté magát, és azt is határozottan tagadta, úgy hogy a biróság, nehogy az időt hiába vesztegesse némi bosszusággal kiküldé. (marcz. 18)

A biróság ez uttal nem folytatta Bory és Sembery perét. Közeledett a nagy hét, és figyelmét a foglyok és többi megidézettek sorsa vette igénybe. A kassai és eperjesi foglyokra nézve a kamara oly intézkedéseket tön, hogy ne egyszerre szállittassanak fel Pozsonyba. A legelsők, kik Kassáról, Eperjesről felküldettek s a kiknek terminusok marczius 2-ról marczius 20-ikára halasztatott: Figedi Nagy András, Nagyidai Székely András, Keczer András, Bónis Ferencz, Dobay Gábor, Soós György, Török János, Baksa István, és a többitől eltérőleg marcz: 16-ra idézett Ujfalussy Zsigmond voltak. Márczius 3-ikán indultak meg Somlyai Mihály cameralis cursor vezetése, Printz kapitány és egy század német lovas őrizete alatt. Szemere László, Semsey György, Kubinyi László, Fáy László, Bánchy Márton, Saárossy Sebestyén, Farkas István, Komjáthy Zsigmondra nézve szinte parancs volt, hogy felhozassanak april 2-ikára Pozsonyba, a hová most az ország minden részéből a szabad lábon levő megidézettek is siettek. A megidézettek száma körülbelül 230-ra rugott. Köztük volt Barkóczy Ferencz, kit ipja Pethő buzgón ajánlgatott, és maga is védte magát a mint tudta hogy Stahremberg elfogásában csak azért vett részt, mert kényszeriték, és félt, hogy máskülönben esküt kell tennie a pártütőknek - és Barkóczy István, ki a távolabb állók szemében még most is egyik főrebellisnek, Likava egyik védőjének tünt fel. Azoknak száma, kik a börtönből - ex vinculis -idéztettek meg, aránylag csekély volt. Az első düh lecsillapultával a foglyoknak legnagyobb része szabadon bocsáttatott, a jelentéktelenebbek feltétlenül, a nevezetesebbek kezesség mellett. Igy visszanyerte szabadságát nem csak Szentiványi Mihály, »ki nehéz időkben a katholika vallás és a király méltósága mellett, felszólalt«, 10,000, magyar forint letétele mellett, de Bochkay Kata, és még korábban Czeglédy is, ki 14 héti sanyargatás után, szintén 10,000 forint kezességi összeg mellett szabadon bocsáttatott, mit kassai pap collegája Sámbár Mátyás jezsuita irigykedve nézett, mert neki Báthory Zsófiával együtt sem sikerült Kazinczy számára hason kedvezmény kinyerni. A foglyul maradottak sorsa azonban szomorú volt. Némelyikhez közülök az utban gyermekeik, cselédeik akartak csatlakozni, de a német kiséret nem engedte. Pozsonyban egy-egynek tartására a maga vagyonából vagy ha nem volt a kamara pénzéből - naponkint 15 garas, annak pedig, ki betegség miatt szolgát nem nélkülözhetett a szolgával együtt 1 forint lön kivetve, mig a királyi tábla tagjai fejenkint 3 forint, a személynök pedig 7 forint napi dijat huztak. Vigasztalásukra Szelepchényi Nagyszombatból több jezsuitát hozatott: de e jóakaratu intézkedés sok buzgó protestans kedélynek bizonyára csak megbotránkozására szolgált, és ujabb gyötrelemnek kutfejévé lőn.

A megérkezettek közül Bársony János itélő mester Hoffmann és Erhard német jogi tanácsosokkal többeket kihallgatott az összeesküvésnek egyes körülményeire nézve (marcz. 18. 20). Köztük voltak, mint nevesebbek: Véber János, és Guth Daniel eperjesi polgárok, Vitnyédy jó barátai, Nikházy István, Bónis Ferencz, Nagyidai Székely András, Ujfalussy Zsigmond, Chernel György, Soós György, Keczer András, és Baksa István, talán a legszerencsétlenebb valamennyi közt, kit Kassán, fogságában Sámbár Mátyás ostromolt téritési kisérletekkel, most Mokchay hason czélből a primásnak ajánlott, reményt nyujtván, hogy neki fog sikerülni Baksa nehézségeit a katholika hit ellen eloszlatni, és az anyaszentegyháznak egy hasznos fiut és szolgát szerezni: mig vagyona elpusztult, neje koldusbotra jutott, és fiát, ki Apaffy szolgálatában állott, egy szerencsétlen véletlen folytán, egészen ártatlanúl, kóbor törökök Debreczenben kegyetlenül meggyilkolták. Mindnyájától kérdék, mit tudnak Zrinyi és Rákóczy összeesküvéséről? s aztán a kérdések egyes részletekre szétágaztak. A vizsgálat eredménye azonban csekély volt. A foglyok általában mitsem akartak tudni az összeesküvésről, és a mi őket magukat illette: vagy tagadták az ellenük felhozott adatokat, vagy azokban semmi bünös szándékot vagy tettet nem láttak. Kivált Figedi Nagy András tudott az eléje tett számos kérdés mindegyikére valami mentséget mondani. Ő volt a nádornak egyik megbizottja és bünjegyzéke a murányaljai gyüléstől a berethkei összejövetelig, és a Spork hada ellen való izgatásig terjedt. Szerinte azonban Murányalján csak a Balassa Imre ellen való hadmenetről, és Wesselényi Lászlónak atyjával való kibékitéséről volt szó. Zrinyihez innen csak Batthyányi Pál neje és a murányi successio végett ment. A szendrei gyülés tárgya a blazovai jószág volt, Berethkén pedig csak a felséghez való folyamodásról tanakodtak. Nyiltabb volt Chernel, ki elmondott mindent, mit april 10. Patakon látott, Rákóczy körében hallott, nem feledvén el saját kassai követségét sem, és Nagyidai Székely András, ki már Lőcsére is küldött volt Rottalnak némi önvallomást. Az ő vallomása szintén visszament a nádor koráig, de ellenkezőleg Figedi Nagy Andrással beismerte, hogy Murányban a törökkel való szövetség végett Erdély.. lyel tractáltak; hogy az 1667-iki beszterczebányai gyülésnek czélja volt a szövetséget a törökkel megállapitani, a szendrei gyülés pedig azt végezte, hogy a magyarok ne bocsássanak be németeket az országba.

A perrel fenyegetett hazafiak mellett csak a 13. vármegye próbált felszólalni. Már az előtt is tettek egyes megyék lépéseket egyik és másik üldözött fiuk mellett, valamennyi közt kitünt ismételt felszólalásai által, Dobay, Saárossy, Sóós és Keczer András mellett Sárosvármegye: de február végén és marczius első napjaiban, Abaujnak, Gönczről február 21-ikén kelt felhivására az egész felvidék elhatározá, hogy a »rab atyafiak« végett megyénkint felkérik Csáky Istvánt, ki nem rég neveztetett ki bereghi főispánnak, Andrássy Miklóst, hires családjának magyarhoni alapitóját, Kapy Gábort és Szegedy Ferencz egri püspököt, mint a császárhoz hű hatholikus férfiakat: menjenek fel Bécsbe, kérjék meg Leopoldot, bocsássa szabadon a foglyokat, szüntesse meg a pereket és adja vissza az elkobzott jószágokat. Andrássy mindjárt megtagadta a kérelmet; Csáky előbb kérdést tett Bécsben, szivesen látják-e a követséget? Szegedy, tele jóakarattal, kész volt menni, de ő is azt várta, mit fognak Bécsben mondani? de Bécsben visszatetszéssel fogadták a hirt, és igy sem Szegedy, sem társai nem mertek a követségre vállalkozni (marcz köz).

Márczius végével befejeztetett Bécsben a per Zrinyi, Frangepán és Nádasdy ellen, mert az udvar 1670 deczember 30ikán az ország birót is a bécsi judicium delegatum elé utasitá. Mig az udvar farsangolt, opera, ballet, fényes szánkázás, alárczos játékok egymást követték, a császárt korcsmáros ruhában a császárnénál mint korcsmárosnénál lehetett látni, és a nagy testü, 62 éves Lobkowitz a nők körül forgolódott, és hajnali 4 óráig tánczolt: Frey György elkészité és beadá válaszát Zrinyi és Frangepánnak elleniratára (febr. 14). Zrinyinek »imigy amugy« készült elleniratával könnyen elbánt. A bán majdnem mindent beismert, és tetteit Frey-al szólva, csak »üres szóbeszéddel« igyekezett szépiteni, »de az is világosan mutatá, mely szándék vezérlé őt«, azért a fiscus ismétlé a vádat, melyre Zrinyi oly nagyon megneheztelt, hogy »veszett ember,« »felbojtó«, és »bűnszerző«. »Meglehet mondá a többi közt hogy a Zrinyi család a török ellen vivott hős csatáiban halhatatlan nevet és nagy érdemeket szerzett, de azok nem fognak gyarapodni oly tettek által, minőket Zrinyi Péter elkövetett, sőt ilyenek által, egyszerre elenyészhetnek; és lehet, hogy Péter gróf őseinek dicső hirét nevét egyetlen egy csapással tönkretette.«

Zrinyi magán ügyeiben irhatott, a kinek akart, de nem volt szabad a közügyekben »ő felsége mellőzésével, idegen fejedelmekhez fordulnia, nekik egyetmást felfedezni, éretlen terveihez segélyt és tanácsot kérni, midőn tudhatta, hogy a Felség maga is teljes erővel igyekezik országait és alattvalóinak békéjét és boldogságát megoltalmazni.« »Sok magános ember ugy itél a politikáról, mint a világtalan a szinekről, és foglalkozik oly kérdésekkel, a melyekre jobb inkább nem is gondolni, mint azokat időnek előtte bolygatni!«

Frey Frangepánra is hivatkozott a Bargigli féle utasitás tárgyában, mely Zrinyi műve, mert hisz a barát neki tőn jelentést, és jelentésében az ő utasitására hivatkozott. Zrinyi vallomásait pedig — még nagyobb mérvben - Frangepán ellen forditá, bár Frangepán védelméről — egy jogtudos művéről több méltánylattal szólt. Elismerte, hogy Doctor Eylers nagy szorgalommal dolgozott, de a vádat sem egészben, sem részben megdönteni nem tudta.

Frangepánt leginkább a Csolnicshoz irott levél és Zrinyi-marcz. 21-iki-buzditó, lázító utasitá sa sujtá. Nem is volt nehéz e két okmánynyal kezében a fiscusnak Frangepán szinlelt loyalitását, keresett, erőltetett magyarázatait valódi értékükre leszállitani. Hiában tagadta Frangepán, hogy Zrinyi marcz. 21-iki levelét meg nem kapta: irományai és más levelei közt találtatott, tehát okvetlenül meg kellett kapnia - volt Freynak válasza. Azon mentségre, hogy Frangepán nem jelenthette fel az összeesküvést, melyet még bebizonyitani képes nem volt: Brunneman János commentarjaira hivatkozott, a római codexhez, melyek szerint, ha mint nyilt vádló nem is léphetett volna fel, kötelessége lett volna kéz alatt való figyelmeztetés, intés által a lappangó roszat ő felségének tudo mására juttatni. »Egyébiránt maga beismerte, hogy a segniai kapitányság ügye nagyon boszantá, világos tehát, hogy boszuból szegődött Zrinyihez, mintha a felségnek nem volna joga annak, és úgy osztani adományait, a mint neki legjobban tetszik?«

Szóval egész védelme alaptalan. Ősei, ha mind igaz is, a mit róluk felhoz, csak azt tették, a mit az isteni törvény és becsület szerint tenni kötelesek voltak: és a mérleg két serpenyője közül, hogy elleniratának képével éljen a fiscus is, nagyon is lebillen az, melyben a vádbeszédben felhozott tények vannak.

Frey válasza másnap már a két fogoly kezében volt. Most már Zrinyi is átlátta, hogy ügyvédre van szüksége, a fiscus nem vévén mentségnek járatlanságát a jogtudományban, mert hisz szabadságában állott ügyvédet venni maga mellé.« Hogy tehát viszonválaszában erősebb legyen, ügyvédet kért (febr. 18) és a biróság doctor Strelle Ignácz Ádám, bécsi ügyvédet rendelé védőjének. Strelle és Eyllers február végnapjaiban meglátogatták védenczeiket. A védelemre azonban semmi uj támpontokat nem nyertek és reménytelenül távoztak Németujhelyből. Strelle nem is törte magát a viszonválaszszal: hagyta; de társa Eyllers magáét a törvényszabta 30 nap alatt elkészité és marczius 18-ikán a biróság kezében volt Frangepán viszonválasza, mely 26 pontban igyekezett a fiscus válaszára megfelelni, habár azt megczáfolni nem is tudta. Frangepán panaszkodott, hogy vádló a római jognak szigorú, vérrel és vassal irott törvényét még szigorúabban, még kegyetlenebben magyarázza, rá a »crucifiget »kiáltja. Némi félénk kifogást tett a judicium delegatum illetékessége ellen,« mert a Frangepánok csak a magyar király itélőszéke előtt tartoznak szótt állni.« Hivatkozott a Felség kegyelmére, az 1670 marcz. 30-ikán kelt királyi rendeletre, mely bünbocsánatot igért mindenkinek, a ki a fegyvert leteszi. Igyekezett Farinacius, Gigas és más jogtudósok müveiből bebizonyitani, hogy a mit ő tett, az még nem felségsértés, nem pártütés. A Csolnics-féle levélből nem következhetik az ő bűne, és részvétele, mert azt marcz. 9-ikén irta, és Zrinyi terveiről csak 12-ikén értesült, midőn Csáktornyára ment. Midőn Zrinyit e levélben főnöknek nevezé, nem érté, hogy az öszszeesküvésnek főnöke, hanem a horvát kifejezést »Glava Horvacky«-t használván, csak azt mondá, hogy Horvátország feje, egyébiránt beismeri, hogy e levélben tollát jobban kellett volna zaboláznia. A mi Zrinyinek marczius 21-iki levelét illeti annak történetét megmagyarázta maga Zrinyi vallomásában: de bármi okból irta légyen is azt, abból Frangepán ellen vádat formálni nem lehet. Zrinyi menteni akarja magát az által, hogy Frangepánt vádolja, de ép azért figyelmet nem érdemel. A fiscus mindig azt kivánja, hogy ő — Frangepán -- bizonyitsa be, mutassa ki ártatlanságát: de, »Irgalmas Isten, hogy szerezzek bizonyítékokat két ölnyi vastag falak között, elzárva minden emberi társaságtól«. Emlité még egyszer őseinek érdemeit, és egészen a felség tetszésére hagyá magát, azonban emlékezteté: hogy »Caesar semmit nem felejtett el könnyebben, mint sértéseket,« hogy Rudolf, a Habsburgok őse mondá: azt már megbántam, hogy szigorú voltam, de azt sohasem, hogy kegyes és békülékeny voltam« II Ferdinánd pedig megbocsátott még azoknak is, kik gombon ragadták, a helyett, hogy bünükhöz méltán olajban főzette, kivégeztette volna őket. Vele, Frangepánnal szemben is, reményli, meg fog nyilni az ausztriai kegyelemnek elzárt kapuja, és felség őt szabadon boc sátván, javaiba és régi állapotjába vissza fogja helyezni.

Gyorsabban folyt le Nádasdy pere, melyben a judicium delegatum februar 20-ikán tartá első űlését, a midőn dr. Freynek már kész vádlevelét a birák kivánságára Abele felolvasta. Jogi részében nagyon hasonlitott a vádlevél a Zrinyi és Frangepán ellen beadottakhoz: csak a felsorolt tényekben különbözött. Nemcsak az felségsértő és pártütő — mondá a kereset — a ki királya ellen fegyvert fog, de az is, ki ellene összeesküszik, másoknak összeesküvését fel nem fedezi. Nádasdy pedig titkosan összeesküdött a nádorral, Zrinyivel együtt, azután mindkettővel és a nádornéval még külön-külön is. Első szövetséglevelében - a murányvári julius 28. 1666-ikit érté - még a felségről és a közjóról volt szó, »mert akkor Herodes és Pilatus még nem biztak egymásban«, de a későbbiekben már csak »a nemes magyar nemzet« és »szabadsága emlittetik. Elmondá tovább a vádlevél, mit tett Nádasdy később. Emlité beszterczebányai kötését a felvidékiekkel (marcz. 9), tervelt. szövetséget Apaffy val melyről nem akarta elhinni, hogy létre nem jött, részvételét a pénzfelverés végett tartott tanácskozásokban, a Panajotti-féle levél elárulását, a póstarablást, s a körülményt, hogy tudott Vitnyédy gyilkos terveiről, annélkül, hogy azokat felfedezte volna. Nagy súlyt tulajdonitott Frey a leveleknek, melyeket Nagy Ferencz 1668 september havában a készülő lázadásról irt Nádasdynak, és azokból következteté, hogy nemcsak tudta, de pártolta is e mozgalmat. Nagy. Ferencz vallomásai is ellene bizonyitának, de nem jobban, mint saját irásai — köztük a »hirhedt« oratio és saját vallomása. Nádasdy jóformán mindent beismert mentsége pedig, hogy Zrinyi Katalin és Széchy Mária csábitották el, nevetséges, »mert ki hiheti, hogy egy okos, ildomos férfiút, ő felségének belső titkos tanácsosát, egy nő eltudn a csábitani.« A biróságnak tetszett a kereset, és azt Nádasdynak kézbesitteté, a rendes végzéssel, hogy elleniratát 45 nap alatt adja be, és 8 nap alatt magának védőt válaszszon az osztrák ügyvédek sorából.

Nádasdy, mihelyt megkapta az idézést (febr. 25); rögtön irt Magyar-Óvárra Draskovich Miklósnak, jöjjön fel nejével, Pálffy Jánossal, Ágnes leányával; hivja fel Draskovich Jánost is, jöjjön, ha neje― Magdolna— nem is jöhetne (febr. 26). Maga körül akarta látni gyermekeit, kik már egyszer oly buzgalommal müködtek megkegyelmeztetése mellett mert ő mindent csak Leopold kegyelmétől várt. El volt tökélve, hogy nem védi magát, és hivatta Abelet. De Abele nem jött, és igy Hocherhez fordult irásban, mindjárt más nap, hogy a keresetet kapta. Kijelenté, » hogy ő nem ismeri a justiniani római, nem az osztrák tartományi jogot. Tollhoz sem mer nyúlni, hogy magát védelmezze. Küldjék hozzá Imre patert, hogy általa a császárt és Lobkowitz herczeget megkeresse. Adják tudtúl a pert Draskovich Miklósnak, hogy Bécsbe jöhessen. Abelet kérette magához, de nem jött kijelenti tehát e levélben, hogy magát nem védi; nem mint makacs, hanem mint olyan, ki magát feltétlenül a császár kegyelmére bizza, magát mindennek alá veti, mint azt már elfogatása előtt, még mult év aug. 31-ikén, Donellan által küldött sajátkezű levelében kifejezte.«

E levélre Hocher először Abelét küldé - Koch titkárral Nádasdyhoz, és csak midőn a fogoly elhatározását előttük ismétlé, jelent meg marcz. 5-ikén maga is az országházában. A felség mondá Nádasdynak akarja, hogy magát úgy, a hogy tudja védje; ne ártson magának a védelem elmulasztásával, és elleniratot vár tőle a judicium delegatum is, kivévén, ha világosan kijelenti, hogy nem védi magát, mert vétkeit nem tudja védelmezni. A felség ugyanis nagyon lelkiismeretes és nem akar senkit sem, a ki nem bűnös, bűnösnek tekinteni. Nádasdy erre is kész volt, és jegyzőkönyvileg bevallá, a jegyzőkönyvet aláirásával megerősitvén, hogy vétkezett, vétkeit részben már korábban ő felségének szóval és irásban, részben ujabban kihallgatásai alkalmával bevallotta, azokat védeni nem akarja, védeni nem is tudná. Ő semmit sem hallgatott el. Ha nem vallott be azonnal mindent, hanem csak lassanként, egymás után fedezé fel tetteit: annak egyszerű oka az volt, hogy minden nem jutott egyszerre eszébe. Szánja meg ő felsége, és bánjék vele — ne a törvény szigora hanem természetéből folyó kegyelmessége szerint.« (marcz. 5)

Nádasdy e nyilatkozatában azt is megjegyzé, hogy a mit nem tud, azt el sem ismerheti, ilyféle kérdéssel ostromlá pedig őt még az nap (délután 4-6 óra közt) Hocher Abelével. Bécsben nehezen tudták elhinni, hogy ő ne tudna többet a császár életére törő tervekről, mint a mennyit beismert, s a gyanunak uj táplálékot adott Bársony György, a szemes váradi püspök, kinek állitólag - Nádasdy a tavalyi beszterczebányai gyülés idejében mondta volna, hogy negyvenen-ötvenen leselkednek a császár életére. Nádasdy tagadta, hogy ilyesmit mondott, mondhatott volna. Bársony ellensége, testvére a protonotarius miatt, kit Nádasdy nem 'szeretett, és többször megintett hanyagságáért. A bécsi várpalota kutjóba dobott döglött macskákról és kutyákról hallott beszélni, de ezzel — ugy tudja — a franczia udvart okolák. Mind a mellett még felhozatták Baranyai Kiss Mihály Győrből, és kihallgatták. Nádasdynak ez aprodja részletesen el tudta mondani a postarablás történetét; beszélt a Gremonville-lel való találkozásokról, de a császár ellen való merényletről csak annyit tudott, hogy Vitnyédy egyszer mondá, könnyű volna egy fürge lovasnak a császárt, midőn madarászni jár, hátúlról lelőni, a nehézkes németek ugyan nem érnék utol, mire Nádasdy válaszolt az meglehet! de a tettet épen nem helyeselte (marcz. 20).

Voltak azonban olyanok is, kik Nádasdynak pártját kinek nevét két század fogták. Egy titkos barát sem birta felfedezni, talán, - szeretnők hinni, Donellan, a magyarországi rendek nevében a pápának ajánlá a férfiút, ki 30 év előtt eretnekből buzgó katholikussá lett; Sopronyban az ifjuság nevelésére jezsuita collegiumot, Stoczingban az augustinianusok és szervitáknak templomot és kolostort alapitott. Ki mint apostol üldözé a tévhitet, kinek köszönhetni, hogy ott, hol ez előtt 10 katholikus volt, most 2000 van; ki 40,000. lelket téritett vissza az egyház kebelébe, és Rómába ment csak azért, hogy Szent-Péter és Szent Pál sirján imádkozhassék. Hogy hagyhatná az ember veszni, meghalni őt, ki annyi lelket mentett meg az örökké való haláltól? III Ferdinand nagyra becsülte, és mit sem tett nélküle sem békében, sem háboruban. Ha most valamit vétett is, azt csak a császári udvaronczok, és a mostani miniszterek által zaklatva, sértve tette. Mentse meg a pápa az özvegyek, árvák, és gyámoltalanok segélyőjét, védnökét, kinek keze mindig nyitva volt a szegényeknek, ki a gonoszakat Isten utjára térité: és e kérelem nem hangzott el sikertelen. X. Kelemen pápa egy különös brevében (marcz 7) fordult Lipóthoz, és kérte Nádasdy megkegyelmeztetését. »Nem kételkedünk ugyan« irá a császárnak, megküldvén neki a névtelen folyamodást — »hogy Felséged nagylelkűsége meg fogja hallgatni a magyarok alázatos kérését: de mi mégis kötelességünknek tartjuk közbenjárni Nádasdyért, kit szeretünk lángbuzgalmáért a katholika vallás terjesztésében; kötelességünknek tartjuk Felséged figyelmébe ajánlani, hogy ha neki megkegyelmez, tisztelni és áldani fogja nevét az egész magyar nemzet.« A pápa utalt, hogy a nuncius még bővebben ki fogja fejteni a dolgot: de Nádasdy sorsán ez mit sem változtatott. Mig maga Nádasdy a nagy hét komoly vallásos cselekvényei közt egy kissé megvigasztalódott, és szinte jó jelt látott abban, hogy husvétra nehány forintot kapott jótékony cselekedetekre, alamizsnára, midőn eddig -8 hónap alatt — csak 800 frtot tudott kikoldulni; mig azon gondolkodott, hogy bizonyos összeget kapjon hetenkint »a maga és övéinek lelki üdvösségére,« és reménylé – ugy irta legalább Hochernek (april 9), hogy mint bűnbánó jó hasznára lesz ő felségének: a császár sürgető parancsára: fogjon a perekhez, akár vannak a tagok mind együtt, akár nem, fejezze be azokat, hozzon itéletet, de azt ne hirdesse ki, hanem titokban tartva terjessze fel bepecsételve az udvarhoz (marcz 30), a judicium delegatum ismét összeült, és kimondá fejére a halálos itéletet.

Nádasdy perét a judicium delegatum april 6-ikán vette fel. A birák mind megjelentek a Burgban, az alsóausztriai tanácsteremben, kivévén Windischgrätzet, ki követségben járt a franczia udvarnál, és Windhaag Joachim grófot, ki távol volt joszágain. Hocher előterjeszté, hogy Nádasdy lemondott a védelemről, és kérdé lehet-e azért folytatni és befejezni a pert vagy nem? A birák - bár Hörwarth jobbnak találta volna, ha védte volna magát egyhangulag igennel válaszoltak, mert a biróság illetékes, lévén az e czélra különösen kirendelve, és mert Nádasdy, mint ausztriai indigena Pottendorf ura, mint valóságos titkos tanácsos és kamarás, Leopoldnak mint császárnak és főherczegnek is hűséggel tartozik, nem csak Magyarország, hanem Ausztria ellen is mesterkedett, vétett, s az illetékesség ellen nem is tett kifogást; mert továbbá — és itt egy sereg külföldi criminálista hozatott fel kijelentvén, hogy magát nem védi, nem védheti, bünét több izben, saját kezűleg aláirt többrendbeli vallomásaiban beismervén, további szóváltás immár felesleges. Minthogy a kamarai ügyésznek sem volt több mondani valója: a biróság azonnal a per átvizsgálásához fogott. Kérdés támadt: kell-e előadót választani, ki áttanulmányozván az iratokat, csak kivonatot terjeszszen elő: vagy pedig egész kiterjedésükben olvastassanak fel az összes iratok? sa birák, időkimélés végett az utóbbit választák, s azonnal hozzáfogtak az iratok felolvasása és meghallgatásához. Másnap reggel 8. órakor (april 7) folytatták a munkát. Ámbár Nádasdy nem védte magát, a biróság mégis tekintetbe vette mindazon körülményeket, melyek mellette szólottak, de az eredmény csak az volt, hogy ő felségsértő és pártütő, »mert minden alattvaló az« igy fejték ki cathedrai modorban e büntények fogalmát, »levén minden kérdésnél a legelső« a helyes definitió - »ki a fejedelem, az állam ellen valamit kezd, vagy az ellenséghez fut, vagy az ellenséget valami módon fegyverrel, pénzzel, vagy tanácscsal segiti, vagy hozzá követeket, leveleket küld, nek i titkon üzenget, az állam egyes tartományát lázitja, nyugtalansá got szít, a fejedelem ministereinek, rokonainak élete ellen izgat, a fejedelem és állam ellen készülő pártütésről tudomással bir, de azt fel nem jelenti, szóval roszakaratulag a fejedelem és országra nézve káros dolgokat mível«. Nádasdy vallomásaiból és tetteiből nem volt nehéz a felségsértés és pártütésnek. majdnem minden egyes esetét kiböngészni, s azért, midőn aprilis 8-ikán a judicium delegatum az itélethez fogott, egyhangulag bűnösnek találtatott. Hörwarth báró kezdé meg a szavazást és több jogtudós tekintélyre hivatkozva fej és jószágvesztésre adta voksát. Capliers, Bucellini, Andler, Brünnink hasonlókép nyilatkoztak, de már Abele a halálbüntetés sulyositására a jobb kéznek levágását inditványozá, és Leopold, dr. Molitor és Krumpach inditványához csatlakoztak, mely Hochernek helyeslését is megnyeré. Hocher legutoljára szavazott, és egy hosszasabb beszédben kifejté, hogy Nádasdy, ámbár tetteit felfedezte, mégsem érdemelt, de nem is nyert kegyelmet a felségtől, jóllehet, ő maga, és mások is, a királynak 1669 decz. 1. Lobkowitzhoz irott levelét ily értelemben szeretnék magyarázni. Nádasdy sem azon jelentésében, melyet Donellan nyujtott be, sem abban, melyet maga irt, nem volt őszinte.

Sokat elhallgatott mint a törökkel való szövetséget, a pénzfelverést, a portarablást vagy elferditve adott elő. Két rendbeli nyilatkozatának formája sem volt olyan, hogy azt valódi önvallomásnak lehetett volna venni. O csak általános eseményeket emlitve - azt mondá, hogy kész felvilágositásokat adni, ha kérdezik, és inkább társait vádolta mint önnönmagát. A császári leirat nem adott kegyelmet, hanem csak általánosságban igérte, hogy jövendő szolgálatai meg fognak jutalmaztatni, és elismerését fejezte ki meghódolása felett: mely meghódolásra ugyis köteles volt, és a sagani herczeg sem igért neki szóval többet, mint a mi a levélben volt; bizonyság arra maga Lobkowitz. »Azonban - tevé önnönmagának az ellenvetést Hocher mondhatná valaki a felség levele után Nádasdyt az udvarnál, a titkos tanácsban megtürte, őt szine elé bocsátá, magán kihallgatáson fogadta, vele barátságosan bánt, mi mind azt mutatja, hogy neki megbocsátott, mert a ki barátságot mutat, az a netaláni sérelmet már elengedte; de ez okoskodás csak magán emberekre áll, nem pedig fejedelmekre nézve. A szinlés vétek a magán emberben, de erény egy királyban,« és e szörnyű tételének igazolására a franczia és a szenttörténetre hivatkozott.

Felemlité különösen XIII. Lajos eljárását, saját természetes testvérei: a Vendome herczegek ellen, mi az előtt 45 évvel történt. IV. Henrik és D'Estrées Gabriellenek két fia - Caesar Bretagne helytartója és Sándor a maltai rend francziaországi nagy perjele, összeesküdtek volt a király ellen. A nagy perjel kibékülést keresett a királylyal és hatalmas miniszterével Richelieuvel, ki késznek is mutatkozott őt kegyelmébe visszafogadni, ha Caesar herczeg is az udvar előtt megjelen. A nagy perjel biztositékot kért testvére számára, és Lajos király mondá: »szavamat adom, hogy nem fogok vele máskép bánni, mint veled,« mit meg is tartott, mert midőn a két testvér megjelent, mind kettőt elfogták és Ambois várába vitték. Dávid — folytatá — halálos órájáig nem állott boszút Joabon Abner és Amasának meggyilkoltatásáért, hanem barátságot szinlelt, mert gyengének érzé magát szemben hadának fővezérével, de boszuját fiára Salamonra hagyta, ki Joabot a szentek szentjéből is kiragadta és megölette. Ő felségének sem volt 1667-1668-ban elég serege. A várak nem voltak kezében. Nádasdy mint országbiró sok bajt okozhatott volna. Nem is volt még egészen tudva gonoszsága, büntetését tehát a közjó érdekében el kellett halasztani! A judicium delegatum magáévá tette elnöke nézetét, és Nádasdyt fej- és jószágvesztésre itélte, »mert úra és királya kárára ligákat kötött, Magyarországot idegen hatalom ɛlá akarta hajtani, egy veszélyes követküldésben — rökországit érték közreműködött; nem csak maga összeesküdött, de másokat is arra csábitott, titkos gyülekezetekben vagy személyesen vagy megbizottja által résztvett; tanácsokat tartott, mikép lehessen a vármegyéket és a nemességet nyilt lázadásnak megnyerni? Tudott a felség személye ellen készülő merényletről, és azt csak nagy későn és akkor fedezte fel, midőn a felség arról már másfelől is értesült. A postát, a felség titkos correspondencziájával megrabolta, a leveleket elolvasta és megsemmisitette. A Bányavárosokból jövő császári pénzt, az országuton czinkosai által el akarta fogatni; a császári tanácsban hallott bizonyos nagy titkot elárult; egy ártatlan személynek Panajottinak, kit azonban nem neveztek meggyilkoltatását tanácslá, Magyarország rendeihez egy lázitó, irtóztató beszédet készitett és más gyalázatos, büntetésre méltó tetteket követett el, melyeket maga beismert, melyeket saját irásai tanúsitanak és melyeket saját szavai szerint — maga sem tudott menteni.« »Ennél fogva végződék az itélet a judicium delegatum érett megfontolás után elhatározá, hogy... Nádasdy Ferencz minden tisztjétől és méltóságától megfosztassék, javai elkoboztassanak, emlékezete örökre eltöröltessék, személye pedig a hóhérnak átadassék, ki a maga módján és helyén, jobb kezét és fejét levágja, neki megérdemlett büntetésül, más hasonszőrüeknek elrettentő példájára!« Ezen itélet annál is inkább helyesnek látszott, mert Nádasdy még 1669iki feljelentése után is folytatta ellenséges lázitó működését, mint Szenthe Bálint, Hidvéghy Mihály és Nagy Ferencz vallomásai tanusiták, és mert a magyar törvények, jelesen, Szent István II. könyvének 51. fejezete, és a Hármas könyvnek több helye szerint is az, ki a Nádasdyéhoz hasonló tetteket követett el, felségsértő, pártütő, és hűtelennek volt tekinthető, kit a magyar jog szinte halállal és jószágvesztéssel sujtott. A kifogást, a mit a magyarok netalán az aranybulla ellentállási záradékából vonhattak volna, előre elüthetni vélte Hocher a megjegyzéssel, hogy András király törvénye ugyan megengedi az ellentállást törvénytelen intézkedésekkel szemben: de a felség el nem ismeri, hogy ő törvénytelen tetteket vitt volna véghez, és a törvény semmi esetre sem engedi meg a töröknek való meghódolást, vagy fegyverfogást, hanem legfeljebb azt, hogy nem kell engedelmeskedni a törvénytelen parancsoknak.

A következő két nap (ap ril 9—10) a biróság Frangepán perét tárgyalta, és illetékességét meg állapitá. Frangepán ugyan az ellen tett kifogást mondák - de elkésve, csak a viszonválaszban, különben is ő, mint a belső-ausztriai hadi tanács tagja, kamarás, segniai főkapitány, és belsőausztriai indigena az osztrák törvények alá is tartozik; nemzetségének kiváltságát, hogy csak a magyar király lehet birája, okmányilag nem igazolta, e kiváltságát a család hütlensége folytán úgy is elvesztette, de a judicium delegatum ellen fel sem volna hozható, mert az mint a királyi hatalomnak közvetlen kifolyása, olyba veendő, mintha a császár vagy király maga itélne.

Frangepán védelme nem tudta meggyőzni biráit arról, hogy minden, a mit tett, csak a császár iránt való hűségből történt. Megemlékeztek egy szenvedélyes leveléről, melyet még 1665-ben, kevéssel a vasvári béke után, a mainzi érseknek irt, tele kifakadásokkal a kormány és a békekötés ellen. Az ugyan magában véve nem tetszett képtelenségnek, hogy valaki az ellenséghez álljon, hogy hazájának, fejedelmének szolgáljon, és olvasott emberek, mint Hocher, a szentirásból Judith, a profán történetből a persa Zopyrus példáit idézhették, több mással le a legujabb korig: de semmi ok sem volt elhinni Frangepánnak, hogy ő is ezen, nem épen gyakori, példákhoz tartozik. Hisz maga kiszalasztá, hogy a segniai kapitányság miatt haragudott a felségre. A Bargigli-féle utasitás — melynek a birák nagyobb súlyt tulajdonitának, mint maga dr. Frey szintén ellenséges indulatáról tanuskodott. Forstall őt viperának és javithatatlannak mondá. Hogy akkor - midőn a császári sereg már közeledett és minden lázadási terv dugába dőlt Bécsbe jött Zrinyivel, mit sem bizonyit jólelküsége mellett. Feljöttek, mondák, mert máshová nem mehettek. A felvidéki felkelésről mit sem tudtak. A töröktől féltek. Keletre tehát el volt zárva az út. Nyugotról jött Spankau. Délről Herberstein és Breiner, kik az Olaszhonba való utat elzárták. Északra, Pozsonynak nem mehettek, mert ott rájuk ismertek volna: kénytelenek voltak tehát a császár lábaihoz menekülni. A császár mult évi marcziusi kiáltványát, jegyzé meg Abele biró tásainak helyeslése mellett, nem hozhatja fel Frangepán kimentésére, mert arról neki, midőn Csáktornyáról elszökött, még tudomása nem volt, a fegyvert tehát nem e kiáltványra tette le. A mi pedig az ősök érdemeit illeti, van azok mellett árnyék is, és idézte Bonfini történetét, hogy két Frangepán, János és Bernát, volt rebellis II. Ulászló király idejében, és értett egyet a törökökkel: magának vádlottnak érdemeiről pedig semmi adat nem tanuskodik. Ily felfogás mellett csak természetes volt, hogy a judicium delegatum midőn april 11-ikén az itélethez fogott, Frangepánt is halálra itélte, indokolásul felhozván: hogy Zrinyi szövetségét a törökkel fel nem fedezte, sőt maga is hozzá állott; Csolnics kapitánynak levelet irt, melyben a császári fegyvereket és az egész német nemzetet legyalázta, és lázadó terveit kifejté; Zágráb városát, Horvátország rendeit és népét pártjára csábitani törekedett, bizonyos, a Száván Petriniában szállitandó élelmet elfogott; több izben Törökországba küldött, a vlakkokat és ugynevezett püspöküket a császártól elvonni igyekezett és bizonyos utasitásban, melyet ő másokkal koholt, aztán maga olaszra forditott és bizonyos helyre küldött, a császár fenséges személyét hallatlan ocsmány gyalázásokkal illette. Most Zrinyi Péter perére került volna a sor, de az még nem volt befejezve. Dr. Strelle oly könnyen vette dolgát, hogy csak april 8-ikán ment a viszonválasz végett Németujhelyre, a miért is Abele, Hocher megbizása folytán, april 10-kén keményen megdorgálta, és megparancsolta, hogy a viszonválasznak april 13ikáig késznek kell lenni, az ily esetekben éjjel, nappal kellvén dolgozni. E szigor használt, és Strelle april 14-ikén beadta viszonválaszát, mely a leghosszabb perirat volt Zrinyi és Frangepán pereiben, de valami ujat nem tartalmazott. Recapitulatioja volt az német nyelven némi jogi sallanggal felczifrázva mind annak, mit Zrinyi már különféle alkalomkor leveleiben, elleniratában kifejtett. Uj csak a versio volt, mit Bargigli utasitásáról mondott: hogy tudniillik Zrinyi Frangepán felségsértő művét Bargiglivel ólvasván, azt oda sem adta, hanem magánál tartotta az eredetit nála is találták: Bargigli pedig, hogy Frangepán észre ne vegye önkényü cselekvésüket, úgy felelt a markeznak, mintha utasitása szerint járt volna el Lengyelországban.

Zrinyi vagy is nevében Strelle e viszonválaszában kifogást tett az eljárás és a biróság ellen. Ő, Zrinyi, magyar, kit csak a hazai törvények kötnek, ki felett csak a magyar király itélhet tanácsosaival az ország törvényei értelmében. Magyar nemest, mielőtt kellőleg meg nem idézték, és annak rendje szerint el nem marasztalták, még a királynak sem szabad letartóztatni, mint az a Hármas könyv I. részének 9. cziméből, Mátyás és II. Ulászló törvényeiből világosan kitünik. De a biróság miután april 15 és 16-ikán az összes szóváltásokat mellékleteikkel végighallgatta-, april 18-ikán, ugyanazon okokból mint Nádasdy és Frangepán perében, illetékességét megállapitá. Zrinyi ellen Abele lépett fel, eszének, tudományának és a bán iránt táplált ellenszenvének egész erejével. Végig ment egyes tettein, olyat is emlitve beismert tényként, mint hogy Eperjesen 1669 izgatta a rendeket ne egyezzenek ki, mit Zrinyi soha sem ismert be, és a Lex Julia és commentatorai nyomán könnyen kimutatta, hogy Zrinyi pártütő és felségsértő, hisz maga mondá: » hogy tette, a mit tehetett.« Nem is áll mentsége, hogy ilyenekre nem volna elég esze. » Van neki, csakhogy gonosz álnok, rebellis és nagyravágyó.« De ennél meg nem állapodott. Figyelmezteté a biróságot, hogy Zrinyi épenséggel semmi kiméletet nem érdemel, mert a kéznél levő 3 rebellis közt ő a legfőbb, a legveszélyesebb, a legártalmasabb. Nem volt rebellio, melyben részt ne vett volna. Czimborált Wesselényivel, ennek halála után Apaffyval, a felvidéki magyarokkal. Saját fejéből küldé Nádasdynak és Frangepánnak tudta nélkül — Bukováczkyt Törökhonban, mintegy az ország nevében. Midőn Apaffy, a török tilalmára, nem segité, Rákóczy Ferencz, veje által törekedett terveit kivinni. Nádasdy is czimborált Gremonville-lel, de pénz tőle el nem fogadott: Zrinyi azonban 12,000 forintot kapott. Nádasdy és Frangepán nem izgatták Rákóczyt felkelésre, nem küldték Gichát Francziaországba, Bargiglit a lengyelekhez. Ha Nádasdy a gyalázatos oratiot irta: Zrinyi azért nem jobb, mert tőle származik a szinte oly infamis Bargigli-féle utasitás. A vallatásoknál sem tagadott egyik sem oly szemtelenül, mint ő; egyik sem irt a börtönéből oly fennhéjázón (»Arrogantius«) mint ő; egyik sem kapott 1669-ben kegyelmet a császártól és esett vissza oly gyorsan a roszba; egyik sem szedte ugy rá a császárt a zágrábi püspök és Forstall által kezdett alkudozásokkal, szóval egyik sem oly gazember, oly hitszegő, oly lázadó, mint ő. Abele tehát inditványozá, »hogy Zrinyi Péter halálra itéltessék, feje és jobb keze levágassék, minden jószága elkoboztassék, levágott feje a Muraközben kitüzessék, mert ő többet vétett, mint másik két társa, hasonlóvá akart lenni ő felségéhez, Horvátország fejedelemségére törekedvén, mit Nádasdy és Frangepán nem tettek, méltó tehát, hogy fejével ne korona hanem lándsa vagy karó érintkezzék.« A fejnek kitüzését a biróság mellőzé, egyebekben azonban Abele inditványát elfogadta, mert Zrinyi » mint az itélet mondá »többekkel ő felsége, felkent ura királya ellen összeesküdött; veszélyes terveit még azután, is hogy kegyelmet nyert, folytatta; e végből idegen országokba bizonyos embereket küldött és mindent megtett, a mit tehetett terveinek kivitelére. Csáktornyán a császári hadak ellen ellentállásra készült, ágyukat állittatott a bástyákra, őröket rendelt a keresztény részek felé. A magyar felvidékiekhez küldött, azokat izgatta; sokakat magához vont. Bünös terveibe Frangepánt is beavatta, és őt a császári örökös tartományok megtámadására utasitotta. Bünös czéljaira Törökországban és másutt pénzt és katonákat keresett; a császár egyik haditisztjétől, kit pártjára csábitott, — Tattenbachot érték - segélyt kért. Kapronczát álnoksággal hatalmába ejteni törekedett; 1670 marczius havában néhány jó emberének Beszterczebányára irt, nekik istentelen terveit felfedezte, és őket izgatta, ne béküljenek ki a felséggel, hanem ragadjanak fegyvert, mit azok meg is tettek, fellázadtak, ártatlan vért ontottak. A vlakkokat és ugynevezett püspököket is magához akarta csalni. Egy bizonyos egyént, bizonyos helyre, oly utasitással küldött, melyben ő császári felségének leg magasabb személye, felséges családja és kormánya a leggyalázatosabb módon rágalmaztatott.« Midőn ez itéletet april 18-ikán meghozák, ép esztendeje volt, hogy Zrinyi Frangepánnal Bécsbe jött. E körülmény nem kerülte el Abele figyelmét, és örömében sikere felett még az ülésben nehány rosz latin distichont, és egy epithaphiumot csinált a még élő emberre, melyben emlité, hogy Zrinyi hajdanában mondá: »Sors bona nil aliud,« csak jó szerencse legyen, és más nem kell, most pedig csak »mors bona«-t kivánhat jó halált és semmi mást. »Itt fekszik Zrinyi Péter, előbb a haza hőse, később elárúlója. Utas ne dicsérd nyugta előtt a napot.«

Epitaphium Zrinys, so ich in ipsa sessione, nach abgelegten diesen meinen voto per Dei gratiam ex tempore gemacht: Bármily feketének tünt is azonban fel Zrinyi Abelének, és a biróságnak, azt még sem tagadhatták, hogy a közvélemény máskép itélt felette. Nem csak Zrinyi, hanem az egész világ ugy vélte, és nyiltan beszélé, hogy a császár kegyelmet igért Zrinyinek, ha fiát Bécsbe küldi, vagy ha azt nem is tette volna, ezen tette által a kegyelmet megérdemlette. Abele már votumában kifejté, hogy midőn Leopold Borkovich által Zrinyit kegyelméről biztositá, az csak szólásmód, feltételes igéret volt; és a felségnek eszeágában sem volt kegyelmet adni neki, mert ugyanaz nap Spankaut kiküldé, hogy őt leverje és élve vagy halva kézrekeritse. S ha mind a mellett a császár kegyelmet igért volna: az csak tettetésből történt, mert inkább gondolt a közbiztosságra, mint boszura.« De a kegyelemre mondá Abele a birósági határozat támogatására Zrinyi soha sem volt méltó, mert, még akkor is, midőn az udvarhoz közele. dett mindig álnokul és ravaszul cselekedett. »Zrinyinek habozása, kapkodása a mult év marczius és aprilis hónapjaiban, nagyon könnyüvé tevék legalább a külső szinre nézve e vádjának bebizonyitását, mert csak a tényeket kellett chronologiai rendben egymás mellé állitania. »Marczius 10-ikén 1670-ben mondá Abele irt először Rákóczynak, hogy keljen fel; 12-ikén elküldte Zrinyi Miklósnét Csáktornyáról, 16-ikán felküldte Borkovichot Bécsbe, de nem mint a maga követjét, mi az első csalás. Nem is adott neki megbizást, nem is volt e küldéssel más czélja, mint megijeszteni a császárt, hogy vele minden áron kibéküljön és ez a második csalás,« és igy tovább menve Zrinyinek 12. csalását sorolá fel: mig Borkovich Bécsben járt, ujból lázitó levelet irt marcz. 20-ikán Rákóczynak és segélyért a mainzi választóhoz fordult; ugyanekkor — marczius 21-ikén irá átkozott levelét Frangepánnak. Marcz. 23. felküldé Forstallt, a leggyalázatosabb feltételekkel, és másnap már megbizást irt alá Frangepán számára, hogy a horvátországi rendekkel egyezkedjék, ő felségét e megbizásban egy szóval sem emlitvén. A visszatérő zágrábi püspöknek kitérőleg felelvén, egy nappal később, hogy vele beszélt ötöd napra, hogy Forstall elutazott — Marcz 27-ikén Szeverovichot Boszniába, april 2. Ivanovich Ferenczet Kanizsára, april 5-ikén Tomasit Budára küldé török segélyért, még pedig a legutóbbi elküldés az napon történt a melyen Forstall Bécsből Csáktornyára visszatért. April 6-ikán irt Forstall Herberstein Miksának, állitsa meg a császári sereget a Muraköz ellen való menetében, ijesztgetvén őt a törökkel, és midőn Forstall april 13-ikán Bécsbe érkezett Zrinyi fiával, hozott ugyan magával levelet Zrinyitől, hogy feltétlenül meghódol, de még sem akarta az eléje szabott feltételeket elfogadni, miből világos, hogy a meghódolás is csak szinlett volt, nem feltétlen, hanem még Zrinyi akart mintegy feltételeket és törvényt szabni ő felségének. Felemlité még a judicium delegatum, mily nagyra vannak sokan a fiu felküldésével: de e felküldés Zrinyi bünét nem kisebbiti, mert hová küldhette volna fiát jobb helyre, mint ő felségéhez? A törökhöz? a hol rosszabb dolga lett volna, s a hova a fiu nem akart menni, nem is mehetett, mert már dél és nyugot felé az utak mind el voltak zárva? Azonkivűl nem adott utasitást Forstallnak, hogy mindent elfogadjon, és igy épenséggel nem lehet mondani, hogy magát őszintén, feltétlenül ő felsége kegyelmére bizta volna.

A judicium delegatum itéleteit felülvizsgálat alá vette Lobkowitz herczeg elnöklete alatt néhány tanács úr, kiket a császár e czélra különösen kirendelt, leginkább olyanokból, kiknek tanácsával már eddig is élni szokott a magyarországi ügyekre nézve. E »deputierte geheime conferenz«-nek, mint nevezék, tagjai voltak: Schwarzenberg, Lamberg, Montecuccoli, a csehországi főkormányzó — Oberstburg graf — Martinitz, egy nyugtalan, erőszakos, forrongó lelkü ember, ki évenkint csak néhány hétre jött Prágából Bécsbe, hogy ott a császárt és udvart mindenféle tervekkel zaklassa, Nostitz János Hartwig gróf, csehországi főkanczellár, Bargiglinak hajdani gazdája, kinek itéletére sokat adtak az udvarnál, Sinzendorf Lajos, osztrák kamarapraeses, Hocher és a két titkár: Dorsch és Abele. A tanács april 21. Lobkowitz herczeg szállásán gyült össze, és reggeli 7 órától délutáni kettedfélig, és ismét délutáni negyedfél órától esti kilenczig együtt ülvén, át vizsgálta, és megbirálta a judicium delegatumnak mindhárom itéletét. A 3 per formalitásai ellen nem volt semmi kifogás. Nádasdy itéletére nézve is mindnyájan egyetértettek, annyival is inkább, mert ő felsége őt már 1668 september havában elfogathatta volna Fekete László feljelentése folytán, de nem tevé, és neki időt hagyott a javulásra, melyet Nádasdy oly roszúl használt fel. A mi Frangepánt illette, némelyek meg akarták kimélni a szerencsétlen ifjut a kézcsonkitástól, mert hisz ő Vitnyédy átkozott tervéről mit sem tudott! de a többség helybenhagyta a biróság itéletet egész szigorúságában, mert mondák - ha Nádasdy kezét levágják a gyalázatos »Oratio« miatt; miért kelljen kimélni azt, ki a Bargigli-féle utasitást irta és javitotta? Hasonló okok mellett kell, hogy hasonló legyen az itélet.

Még több pártfogásra talált Zrinyi Péter. Három voks — gyanithatjuk, hogy a scrupulosus Schwarzenberg, a kegyességre hajló Lamberg és talán még gróf Nostitzé — a mellett volt, hogy foszszák meg Zrinyit minden méltóságától, vegyék el jószágait, itéljék el örökös fogságra, és vigyék oly helyre, a honnan ki nem szabadulhat, de ne vegyék el életet. Ősei - mondák e nézet emberei — annyi érdemeket szereztek! A felség leveleiben hozzá és a zágrábi püspökhöz kegyelmet igért. Ő maga 1670 april 7-iki levelében feltétlen meghódolását bejelenté, fiát felküldé s e felküldés akkor nagy dolog volt! hisz mindig azt lehetett hallani, csak jöjjön fel a fiú, és félig kezünkben lesz az apa is. Felemliték, hogy midőn Zrinyi feljött, Lobkowitz saját kocsiját küldé érte, saját kocsijával hozatta a városba. Felhozták az okot, jó volna egynek megkegyelmezni, ne mondhassák hogy egyet sem kiméltek meg, és végre hivatkoztak Forstall példájára, kit a császár és ministerei több izben kegyesen fogadtak, kinek jutalmat igértek, ha Zrinyit felhozza, s aki jutalmát, egy püspökséget, meg is kapta. Nem igazságos pedig jutalmazni azt, ki valakit valami tettre rábirt, és büntetni azt, ki az óhajtott cselekvényt maga teljesitette.

Az ellenfél, élén magával a sagani herczeggel, legkönnyebben ez utolsó ellenvetésre felelt. Az igaz volt ugyan, hogy Forstall kunyorálásai ép ez időben végre némi eredményre jutottak, de ő nem lett püspökké, hanem csak ajánló-levelet kapott a pápához, nevezze őt ki hazájában Irországban valami püspökségre, és 500 forintot, hogy személyesen Rómába mehessen; igy valami nagy jutalmat nem nyert. Hogy pedig egyáltalában jutalom igértetett neki, az csak azért történt, mert a hozzá hasonló emberekkel igy szoktak bánni mindenütt. A többi védvek sem maradtak válasz nélkül. Az ősök érdemére Nádasdy és Frangepán is bivatkozhatnak; az legfeljebb ok a keményebb büntetésre, mert minél nagyobb valaki, annál inkább kell büntetni, ha vétkezik; annál nagyobb például szolgál büntetése az alsóbb ranguaknak. Mit kelljen tartani az állitólagos kegyelemről, a fiú felküldéséről, magának Zrinyinek feljöveteléről: bőven ki van fejtve a judicium delegatum szavazatában. Igaz, hogy Lobkowitz saját kocsijában hozta Zrinyit a városba, de az, mint másutt is megesett, csak azért történt, hogy őt e barátságos külszin által az ágostoniak kolostorából, hová magát megvonta, a honnan, mint asylumból kivenni nem lehetett volna, kicsalják és elfoghassák, mert félő volt, hogy ha ott marad, egyszerre csak czimboráinak ösztönzésére álruhát vesz, kiszökik és a lázadás tüzét harmadizben is fellobbantja. Fogság, habár holtig való, nagyon csekély büntetés oly nagy bűnökért. Mit mondana a világ, ha Nádasdynak — ki szinte kapott levelet a császártól és egy régibb összeesküvésnek volt feje Frangepánnak, ki csak bűntárs volt, meg kellene halni: és Zrinyi a legujabb lázadás feje és vezére, életben maradna? Mit mondana a pápa, ha védencze lefejeztetnék: az pedig -kiért az eretnek szász fejedelem készül közbenjárni - kegyelmet nyerne? Ha Zrinyi büntetése enyhittetik: meg lesz akadályozva a repartitio és más, Magyarországra nézve czélba vett rendszabály, mert a magyarok ismét vérszemet fognak kapni, szabadabban fogják emelgetni szárnyaikat, folytonosan zaklatni fogják a császárt Zrinyiért könyörgéseikkel, mig a béke tart: ha pedig valami szerencsétlen török háború vagy más valami baleset adná magát elő: kiszabadulását feltételként fognák követelni, mert a mig ő él, benne fognak bizni és őt fogják vezérüknek tekinteni. Zrinyitől javulás nem várható; ha ő megmarad, a közjó nyilvános botrányára és kárára, ő felsége sohasem lesz biztosságban. Ismeretesek Miklósnak és ezen Péternek ártalmas praktikái ő felsége ellen. Zrinyi még fogságában is folytonosan fenyegetné a felség életét és nyugalmát. Ő, ki társai közül legkevesebbet ismert be, legtöbbet tagadott, legvakmerőbben irt börtönéből, életben maradjon: Nádasdy pedig, a ki magát legmélyebben megalázta, legtöbb bánatot mutatott, legtöbbet vallott, meghaljon? Elég, hogy a felség Rákóczynak megkegyelmezett derék anyja miatt, ki fia rebellióját felfedé, őt a rosztól a végső eszközökkel is visszatartá és igy »e tékozló fiu mintegy anyjának ajándékoztatott:« de mit mondana a tisztes világ, ha a legujabb felkelésnek nemcsak ez egyik, hanem másik feje is életben hagyatnék? Példát kell tehát állitani. A kegyelem csak romlására szolgálna a közjónak. Zrinyinek és másik két társának meg kell halni! Bünhődjék e három, hogy a nagy sokaság példájukon megrettenjen és okuljon. II Ferdinánd is megerősité a halálos itéletet a cseh lázadók ellen. Ő felsége se habozzon, annál is inkább, mert ez itéletek által még bizonyos szelidséget és kegyességet tanusit, a mennyiben olyan czégéres lázadók és pártütők még szigorubb s kegyetlenebb bűntetést érdemeltek volna és e nézet határozottá lőn.

El lévén ekkép végezve, hogy Zrinyi, Nádasdy és Frangepán halálra küldessenek, Lobkowitz herczeg feltevé a kérdést: hogy és miképen menjen véghez a kivégzés? Mi történjék a holttestekkel és főkép mikép biztosittassék a császár személye netaláni zavarok, vagy gyujtogatás esetére?

A tanácskozmány részletes javaslatokat tőn e tárgyban a császárnak. A halálos itélet kihirdetését — mondák — a judicium delegatum két-két tagjára kell bizni, egy lovag és egy jogtudósra, kik azután mindig az elitéltek körül maradjanak, rájuk vigyázzanak, tőlük talán még egyet-mást megtudjanak, s e tisztre legalkalmasabbaknak látszottak a lovagok közül Krumpach és Abele. Gyóntatót szabadon választhatnak az elitéltek, csak olyat ne, ki gyanús és azért Nádasdyhoz sem Donellant, sem más landstrassi augusztinust, kikhez Zrinyi is szállt vala, nem szabad bocsátani. Felesleges és semmi jóra sem szolgálna, ha az elitélteket rokonaik vagy ismerőseik még meglátogatnák, hogy tőlük bucsut vegyenek. Németujhelytt ugyan aligha fog ilyesmi történni, mert Zrinyi és Frangepánnak nincs senkijük a közelben: de igen is lehet ily eset Bécsben, Nádas ́dynál. A delegatum judicium küldöttei igyekezzenek tehát őt jószerével az ilyen kivánságtól elvonni; de ha mégis nagyobbik fiát, vagy Bécsben levő asszony leányát — Draskovich Miklósnét - látni akarná, azt meglehetne neki engedni, azon megszoritással, hogy azok vele sem titkon, sem magyarul, hanem csak a két biró előtt és németül beszélhessenek. Vejeit azonban — Draskovich és Pálffyt semmi esetre nem szabad hozzá bocsátani.

A végrehajtás napjára nézve nem határoztak véglegesen, de ugy vélték, hogy Zrinyi és Frangepán három nappal Nádasdy után végeztessenek ki, hogy mindkét végrehajtásnál ugyanazt a katonaságot lehessen használni.

Hogy Zrinyi mint főrebellis és Frangepán nyilvánosan végeztessenek ki, nem volt kétséges; Nádasdyra nézve azonban sok tekintet tanácsolta, hogy ne végezzék ki a »Hohe-Markt «-on, mint valami közönséges gonosztévőt. Nagy családból származott; előkelő rokonsága volt, a pápa érte közbenjárt, s azonfelül tartottak, hogy a nyilvánosság előtt, valósággal-e vagy tettetésből? őrülési roham fogja meglepni, mi a végrehajtást megakadályozná, vagy a nép között zavargás fog támadni, kivált ha a hóhér le nem ütné első csapásra mindjárt fejét, mi nagyon könnyen megtörténhetik. Legjobbnak látszott tehát őt nem egészen nyilvános helyen végezni ki, annál is inkább, mert ez még a kegyelemnek és kiméletnek is némi szinét viselé és a tragoedia szinhelyéve a bécsi városház termét, az ugynevezett Burgerstubent választák, a melyben az előtt 36 évvel Kratz ezredest végezték ki, ki a 30 éves háboruban Ingolstadtot a svédek kezére akarta játszani, midőn terve nem sikerült, hozzájuk átszökött, de a nördlingeni csatában a császáriak fogságába esvén, fejével lakolt hitszegéseért.

A halálra itéltek, minthogy minden méltóságuktól már meg vannak fosztva, mint közönséges gonosztévők Bécsben és Németujhelyen a városi törvényszéknek adassanak át s a pálczát az illető város birája törje el. Ha istenes dolgokról, lelkük üdvéről akarnak beszélni a kivégeztetésnél, beszéljenek, de mihelyt politikára térnek át, meg kell verni a készen tartott dobokat. Ha a rokonok kérik a holttesteket: ki kell adni; különben tisztességesen, de pompa és fény nélkül kell őket eltemetni. A hóhér becstelen kezével ne nyuljon hozzájuk, ha csak elkerülhetetlenül nem szükséges vagy maguk nem kivánják. A végrehajtás toilettjét: a haj levágását, a ruhák lehuzását mint ilyen nemes származású személyeknél szokás saját komornyikjuk vagy más cselédjük végezze. Végre még egy »nehéz« kérdés foglalkodtatá a tanács urakat. Lehet-e? tanácsos-e az elitélteket, mielőtt a vérpadra lépnének, még a kinpadra vonni? A 17 század criminalis joga azt általában megengedte, mert a halálra itélteket már holttetemeknek tekinté, kiknek semmi joguk többé az életre, az emberi kiméletre ! És ez elv ellen sem a judicium delegatum, sem a Lobkowitznál ülésező bizottság nem tett semmi kifogást: de tagadólag válaszoltak Lobkowitzék a kérdésre, ildomos-e a jogot a 3 főurra nézve foganatba venni, hogy tőlük még egyet-mást, különösen arra nézve, mennyiben igaz a Bársony püspök mondása: hogy a felség életére még 40-50 ember tör? kitudhassanak? Mert — mondák a ministerek — meg lehet, hogy az elitéltek a kinpad gyötrelmei közt még ártatlan embereket is feladnának, mire van példa. De továbbá: ha nem vallanak, hanem meghalnak a kinzás alatt, — mi különösen a beteges, köszvényroncsolta Nádasdyn megeshetnék — nem mondaná-e a világ: nem tudtak rájuk semmit kisütni, azért agyonkinozták őket? Ha pedig — mit sem vallva — kiállanák a kinpadot és mégis kivégeztetnének: szintén kész volna a vád, hogy nem sült ki ellenük semmi, és mégis el kellett vérzeniök ártatlanul. Legjobb lesz tehát -volt a határozat — őket, különösen Nádasdyt, a kivégzés előtt még a kinpaddal fenyegetni, hogy büntársaikról és legujabb gonosztetteikről még valamit valljanak. Remélhető, hogy a lelki kinzás is eredményre fog vezetni. Különben hármuk halála is eléggé biztositani fogja a császárt, sőt az egész világ rokonszenve és helyeslése fogja kisérni tettét, hogy a bünösöket nem a kinpadon kicsikart, hanem önkéntes vallomásaik alapján itélte halálra és igy az igazságszolgáltatás szigorát kegyelmességével enyhitette.

A »geheime Conferenz« ezen véleményével el volt döntve a három fogoly sorsa, mert Leopold tanácsosai után indult. Ő maga nem haragudott a szerencsétlenekre. Az ugyan nem jól esett neki, hogy Nádasdy - kivel oly gyakran találkozottáskálódott ellene úgyszolván akkor, midőn beszélgetett vele: de mit csinált Zrinyi a távol eső Muraközben? vagy Frangepán a Száva mentében? az rendes kedélynyugalmat meg nem háboritá. De tanácsosai, kivált Hocher, már hónapok óta ösztökélték. Folytonosan mondák neki, hogy a kegyelem most a bünösök iránt valódi kegyetlenség volna legtöbb alattvalója iránt. A magyarok féktelen vadságát meg kell törni. Jogaikra, szabadságukra alaptalanál hivatkoznak, mert nem hivatkozhatik jogra, privilegiumra az, ki magát arra méltatlanná tette. Kár volna hallgatni a rokonoknak, hazafiaknak könyörgésére: mert, ha azoknak sikerül kegyelmet kinyerni, azt maguknak tudnák be érdemül, és épenséggel nem tulajdonitanák a felség jóságának. Istennek - mondá egyszer Hocher - nincs kedvesebb áldozat, mint a pártütők vére, mely által elég tétetik a bünös multért, üdvös példa adatik a jövőre és a mi az első pillantásra rettentő szigor, azt jóvá teszi a haszon, mely belőle a közre háramlik. A halottak nem harapnak » mortui non mordent!«. Ő nem akarja Leopoldot kegyetlenségre csábitani, nem a szent Numa és a szelid Titusból Busirist vagy Syllat csinálni. Maga sem a vérnek embere, hanem »Minerva szerencsés árnyékában növekedett«; de vannak esetek, midőn a szigor a valódi kegyelem, és egy kis érvágás gyógyitja meg a beteg testet. »Erővel haragudnom kell — irá Lipót ily befolyások alatt april 22-én egy bizalmas levelében Pötting grófnak Madridba, és meg lehet, hogy legközelebb porba hullott fejekről fog hallani a világ!«. Mind a mellett III Ferdinándnak Ausztriában divó Praxis Criminalisa szerint az elitéltek pere még a titkos tanács plenuma elé került, melyben maga a császár elnökölt. (apr. 25). Itt jelen voltak a császár miniszterei, és az örökös tartományok legfőbb méltóságai: Lobkowitz és Ditrichstein Ferdinánd herczegek, az utóbbi a császárnénak főudvarmestere, jó udvaroncz, de semmi más, ki soha sem foglalkozott a politikával; Schwarzenberg, Lamberg, Martinitz, Nostitz, Montecuccoli és Sinzendorf régi ismerőseink; gróf Stahremberg Henrik Vilmos udvari főmarsall és gr. Ditrichstein Gundakker - jelentéktelen ember, mint herczegi rokona — főlovászmester; Gróf Auersperg Farkas Engelbert krajnai, gróf Stahremberg Boldizsár Konrád — Rüdiger atyja — ausztriai, gróf Trautmannsdorf Frigyes Zsigmond, styriai helytartók. Gróf Sinzendorf Albert, Eleonora anyacsászárné főudvarmestere, Frangepánnak jó ismerőse, eszes ember, ki ellenkezőleg herczeg Ditrichsteinnal igen gyakran ártá magát az állam ügyeibe, gróf Souches Lajos tábornagy, most varasdi generalis, bécsi térparancsnok, ki hazáját Frankhont, mint hugenotta, elhagyá, hadi pályáját a 30 éves háborúban a svédeknél kezdé, később a császáriak szolgálatában folytatta, Brünnt Torstenson ellen dicsőséggel megvédte, és a legutóbbi törökháborúban Lévánál győzött, (1664) mig Montecuccoli Zrinyivárnál tétlenkedett, nem barátja az olasznak, kit csak szobatudósnak tartott, elszánt vitéz katona, de semmivel sem jobb a többi német tábornokoknál, gr. Sprinzenstein Miksa az Enns alatti Ausztriának Landmarsallja, gróf Königseck Vilmos birodalmi alkanczellár, eszes, de — mint mondák — megvesztegethető fiatal ember, és végre Hocher Pál.

A gyülés reggeli 7 órától déli 12 órán túl tartott. Abele és Leopold referálták a pereket, melyeknek kivonatait Abele készitette pontosan, kimeritően. Mindegyik perben közölve volt a keresetlevél, alperes védelme, és a biróságnak véleménye az itélettel, bő kivonatban. A fontosabb okmányok egész kiterjedésükben bevétettek a referádába, akár hivatkozott rájuk a vádlevél, akár a védelem. Igy Nádasdy perében - mely az első volt — előfordult a judicium. delegatum kinevezése, Nádasdy nyilatkozata, hogy lemond a védelemről, a Donellan által beadott memoriale, Nádasdy 1669 novemberi levele, és Leopoldnak »handbilletje« a sagani herczeghez. Frangepán perénél felolvasták a Csolnics kapitánynak irott levelet és Zrinyi levelét 1670 marcz. 21-ről. E két per egy-egy órát vett igénybe, Nádasdyé 7-től 8 óráig, Frangepáné 8-9-ig tartván. Hosszabb volt Zrinyi pere, mely tizenegyedfélig elhuzódott, melyben a Frangepánnál is előfordult két levélen kivül még felolvasták: Frangepán Orfeus levelét likkai Ali béghez, német, Zrinyi két levelét Rákóczy Ferenczhez, latin forditásban. Felolvasták a levelet, melyet Leopold a zágrábi püspök által, melyet Lobkowitz april 2-án 1670 Forstall által küldött Zrinyinek. Fel a Forstall-féle feltételeket, a zágrábi püspöknek márczius 29. Varasdról kelt jelentését, Zrinyinek 1670 april 7-iki meghódoló nyilatkozatát, a Forstall által april 15. 1670 kitöltött charta bianca szövegét, Zrinyi meghatalmazását Frangepán számára, egyezkedni a horvát rendekkel, mind azért, hogy a mennyiben Zrinyi mellett szólnának - e hatásuk Abele maró kritikája által lerontassék. A Lobkowitznál tartott gyülés is előterjeszti jelentését, még pedig külön azt, melyben a kivégzés modalitásai felett határozott, és külön a szavazást a foglyok sorsa felett a többségnek bő indokolásával, hogy Zrinyi Péter életének nem lehet megkegyelmezni, s ez utóbbihoz a miniszterek még nyomatékkal hozzá tevék, hogy már tavaly is szükségesnek látták Zrinyi halálát, és semmit sem adtak — april 10. 12. 1670.- Forstall beszédeire, a fiúnak megigért felküldésére.

A referada után az egész nagy tanácsban nem volt egy hang sem, mely a foglyok mellett felszólalt volna, és kifogás nélkül helybenhagyák mind a három halálos itéletet, a kivégeztetésnek mindazon módozatait, melyet a »geheime Conferenz« Lobkowitznál javasolt, azon egy kivétellel, hogy mind a három rab halálát egy napra, még pedig april 30-ikára határozták. Lipótnak nem volt kifogása tanácsosai véleménye ellen. Helybenhagyta ő is a halálos itéleteket, rendes, hideg közönyösségével, mely a távolabb állók szemében azonban, az önmegtagadó igazságosság és kötelességtudás szinét vevé magára.

Ez alatt a pozsonyi delegatum judicium sem szünetelt. April 4-én újra megkezdé működését, és egész april haván át oly hévvel folytatta, hogy tárgyalások, tanukihallgatások, tanácskozmányok és végzések egymást érték, és a biróság titkára, Kissevich Horváth György majdnem leroskadván a munka alatt, átkozott minden rebellist, kik miatt ekkép kellett fogyasztania életét. A repartitio és az Ausztriában fogoly nagy urak pere előre veté árnyékát; magukat a birákat is a félelem hajtá. Nem mertek már semmiben sem opponálni, hanem csak az udvarnak kedvét keresték. Legvilágosabban kitünt ez april 10. azon tanácskozmányban, melyet a biróság a felett tartott, lehet-e a pártütőknek minden vagyonát elfoglalni? vagy pedig úgy kell-e őket tekinteni, mintha gyermekeikkel, testvéreikkel megosztoztak volna, és ez osztályosoknak részét nem szabad bántani?

A magyar jog és gyakorlat mindig az utóbbi felfogást követte le az 1659 104. törvényczikkig, mely a gyermekeknek, testvéreknek - sőt ott, hol a lányok is örököltek a leányágnak jogát is nyiltan fenntartá. Az összes magyar történetből csak három esetet lehetett felhozni Robert Károly, Zsigmond király és II Ulászló idejéből egy-egyet - a midőn ezen általános jogelv mellőztetett, és Nádasdynak börtönében mindig az volt még vigasza, hogy ha el is itélik, javainak csak 1/12 részét foglalhatják el, és abból is le kell vonni adósságait, a többi 11. rész 11 gyermekének maradván.

Az udvar emberei vitatták, hogy mindent le lehet foglalni, de csak e kétes értékü három praecedensre hivatkozhattak, s azért midőn szavazásra került a dolog, és a törvényes szokás szerint a rangban legutolsó —Korompay - kezdé meg a voksolást, ő kijelenté, hogy a Hk. I. R. 16. czime, és az 1659 104. t. cz. szerint, a már világon levő fiúk részét nem lehet lefoglalni. Véleményében osztoztak a királyi tábla tagjai: Kerekes, Orbán, Pesthy, Mednyánszky itélőmesterek: csak Bársony János tartá a dolgot kétségesnek és Zsigmond király I. decretumának eleje és végére hivatkozott, melyben ellenkező rendeltetett, mig az alországbiró Mórócz tiszttársaihoz csatlakozott, de csak az ősi vagyon tekintetében. A személynök azonban már a legszigorúbb véleményt pártolá. Szerinte, oly merényleteknél, melyek egyenesen a király ellen intézvék, mindennemű vagyont le lehet foglalni. Gubasóczy a királyi táblai birákhoz csatlakozott, és Bársony ellenében igen találólag megjegyzé, hogy Zsigmond törvényét a későbbi Hármaskönyv megszüntette, mely még II. 66. czimében is támpontot nyujt az enyhébb felfogásnak. Már óvatosabb volt Zichy. Ő Mórócz véleményét pártolá, ámbár meg jegyzé, hogy ha az ember a büntett nagyságát tekinti, majdnem azt mondaná, hogy minden vagyont le lehet foglalni. Forgách hosszú beszédben fejtegeté, hogy a jószágok a hűség jutalmáúl adatnak; ha tehát valaki hűtelenné lesz, minden birtoka elvész, de azért késznek nyilatkozott a szavazattöbbség előtt meghajolni. Nem úgy a primás és Rottal. Szelepchényi felemlité, hogy Lipót király és császár. A császári jog szerint a bűnösöknek minden vagyona elvehető. Itt pedig a császári jognak is van helye, mert a lázadók őt mint császárt is megtámadták, császári birtokaitól is meg akarták fosztani. »Hallottam a nádor szájából -- mondá —hogy a császár csak egy bottal fog kimenni az országból!« Egyébiránt a politika sem engedi, hogy a császári jogokon csorba ejtessék. »Mit fog mondani a külföld?« kérdé Rottal, »ha emberek, kik az országot fel akarták forgatni, a felség életére törtek, oly kiméletes bánásban részesülnének? Vajon nem vették-e volna el a lázadók, ha győznek, a felség hiveinek minden jószágát? Miért legyen kegyesebb a felség, midőn ez által csak a világ jogérzetét botránkoztatná meg ?« Az elnököknek véleménye azonnal más fordulatot adott a dolognak s a szavazás most már felülről lefelé, egészen más eredményre vezetett mint az elébb. Szinte felesleges volt, hogy a primás még egyszer felszólalt, és ecsetelte a pártütők rettentő gonoszságát, kik a felséggel szintén kimélet nélkül bántak, sőt meg is ölték volna. A józan ész parancsolja, hogy velük is úgy kell bánni. Azonkivűl ha a felség az országon kivül nem kénytelen tisztelni a fiúk jogait: miért ne tehetne hasonlót belül a határokon? Igazságtalanság sincsen a dologban, mert ime, Isten is az egész emberi nemzetet sujtá az egy Ádámnak vétke miatt. Forgách sietett a primáshoz csatlakozni, mert a büntett oly nagy hogy minden törvényt elnémit. Hasonlót tett Zichy, felhozván atyja esetét, ki Bethlen idejében, mint a király hive elfogatván, ha a rebellisek győznek, minden vagyonát elvesztette volna. A személynök csak következetes maradt, midőn a primás véleményét elfogadta; Gubasóczy azonban kénytelen volt elismerni ép ellenkezőjét annak, amit elébb állitott. A törvények — mondá — kétesek; az akkori törvényhozók nem is gondoltak oly szörnyű büntettekre, mint a minők most lőnek elkövetve, a felségnek tehát joga van a természeti igazságot követni, a tételes törvények mellőzésével. Végre pedig az egész királyi tábla Korompay áltakijelenté, hogy ha a régi törvényhozók oly szörnyű, nem csak az ország, hanem maga a király személye, sőt az egész keresztény világ ellen intézett merényletről álmodtak volna, más törvényeket hoztak volna. Ennél fogva errores solvunt conditas leges, és ha világos törvény nem is, de a lelkiismeret és igazság szava mondja, hogy a gonosztevőknek minden vagyonát különbség nélkül el lehet foglalni.

A husvét után való első terminusra, april 6-ikára Gyulaffy László és tiszántuli társai idéztettek meg: Kende Gábor, Uray Mihály, Mikolay Boldizsár, Lónyay Anna, Wesselényi Pál, Bessenyey Mihály, Apagyi Mihály és Torma Mihály ecsedi várnagyok, Balkó Pál, Szinnyey Ferencz, Szikszay István, Ács János, Sámolyi Ferencz, Sándorházy Ferencz, Déchey János, Ujváry Boldizsár, Pinkóczy János, Mártony Tamás, Almásy Péter, Beleznay András, Bagossy László, Körössy György, Kende Ferencz, Kemecse y György, Hedry Boldizsár, Kádas György, Jancsó János, Sulyok János, Ratkay Lajos, Miskolczy Péter, Dezsy Péter, Gönczy István, Pataky István, Pinczés András, Szentmihályi György, Fejes János, Egeressy János, Csathó Albert, Széchy Mária követe, a menekülő Szepessy és Szuhayhoz, és Kökényesdy György, mint a gombási mészárlásnak egyik élt okozója. A biróság a megidézetteknek egyikét sem látta; mind elmaradtak, s ennél fogva mint makacsokra, kimondatott a fej és jószágvesztés büntetése. April 17-ikén szintén oly tömegesen idézték meg a vádlottakat. Negyvenötnek kellett volna megjelenni. Egy - Görgei Gábor — betegséggel igazolta elmaradását. Bochkay István, Petrőczy István, Szuhay Mátyás, Szepessy Pál, Ispán Ferencz, Keczer Menyhért, Bornemissza Mihály, Farkas Fábián, Hanyi Péter, Nemessányi Bálint, Várady Jónás, Forgách Miklós, Radics András, a mozgalomnak mind tevékeny tagjai; kisebb, jelentéktelen emberek: Pap László, Halassy Lajos, Fáncsikay László, Szilágyi Gáspár, Pap Dániel, Ujhelyi János, Darvay Ferencz, Kálmán máskép Borsoló András, és Báthory Zsófia védenczei, a Rákóczy ház emberei, kik nem mertek a fejedelem asszony védő szárnyai alól kilépni: Kazinczy Péter, Melczer Lajos, Baranyay György és Baranyay Gáspár, Petrikovich Mihály és Korda István nem jelentek meg, és mint makacsok elmarasztaltattak. Baksa István, Fáy László, Nikházy István, Fáy István, Veres Mátyás, Dobay Székely András, Szentkirályi Mihály, Véber János, Guth Dániel, Miller Dávid, Lakatos György, Mokcsay János, Gombos Imre, Daróczy István, Szegedy András, Medgyesy András, Káthay Ferencz azonban megjelentek a judicium delegatum szine előtt.

E megidézettek és a még megidézendők között azonban sok jelentéktelen ember volt, kiknek vétke néha csak egy-két kiszalasztott szóból állott. Dobay Székely András és Lakatos György úgy nyilatkoztak, hogy a felség nem tartja meg a diplomakat. Tályai János az oltári szentség imádását bálványozásnak nevezte. Telkibányai István, tornamegyei pap azt mondá: ki kell irtani a katholikusokat. Szegedi András állitólag a régen mult nagyidai tumultusban előcsahos volt. B. Melith Zsigmond, a tiszamellék egyik főura, valakit a ki most ellene vallott fenyegetett, hogy megnyuzzák, ha a felséghez tart. Szirmay István pedig egy tanú szerint egyszer egy Vitnyédy által tartott gyülekezetben részt vett: de hogy ott valami tiltott dolgot végeztek volna? azt már a tanú nem tudta. Mindezek és más hasonlók felett a királyi tábla birái a német doctorokkal összeültek, és miután Melithet és Szirmayt még külön is kikérdezték, a judicium delegatum elé azon véleményt terjeszték, hogy az ilyen vádlottak, részint — mint Dobai Székely András, Lakatos, a katholika vallás rágalmazói — nem is tartoznak a judicium elé, hanem illetékes birájukhoz utasitandók, részint mint egészen büntelenek, reversalis mellett hogy ha kivántatnék »ismét megjelennek,« szabadon bocsátandók. Az utóbbiak közt volt Bálintfy János, Nádasdynak bizalmas embere, de nem társa az összeesküvésben, Szentiványi Mihály, Báró Melith és Szirmay. Szigorúabb volt a kir. tábla azok irányban, kik a jelen felkelésre vonatkozólag tettek lázitó nyilatkozatokat, mint Petrőczy Ferencz, Pathay István, kik mondták volt: Inkább »Allaht« akarnak hallani Magyarhonban, mint »wer da«, vagy mint Gönczy István, ki »inkább fejét akarta veszteni, semhogy Kassán német katonaságot lásson!« Ezek ellen pert véleményezett, és a judicium delegatum helybenhagyá a biráknak mind felmentő, mind perre utasitó véleményeit, csak Baksára nézve volt kétséges a dolog. Hűségét a felség iránt, szolgálatait, nyilvánvaló tények bizonyiták: de voltak ismét adatok, melyek őt gyanús szinben tünteték fel. Ilyen volt szerencsétlen nyilatkozata a pataki várban, »hogy most már hozzá kell látni a dologhoz,« melyet kereken nem tagadhatott, és jelenléte a gönczi gyülésen, április 11-ikén. A valódi tényállás úgy látszott a biráknak csak per utján volt tisztába hozható, de Szelepchényi és társai a pernek megkezdése előtt még ujabb vizsgálatra, és behatóbb megfontolásra utasiták őket, és hason kedvezményben részesiték Ujfalussy Zsigmondot. Barkóczy Ferenczre nézve még inkább szétágazták a vélemények. Hatalmas pártfogói voltak, és Rákóczy Ferencz kedvező bizonyitványt adott neki. Önvallomása azonban — mint másként nem is lehetett — ellene szólott. Nem tagadhatta, hogy ő vette el Stahremberg kardját, és a birák pert inditvanyoztak ellene, de a commissio tagjai arra nem láttak elegendő okot, mert azonnal a császári sereghez csatlakozván, hűséget fényesen kimutatta. (April 17). Midőn a birák tovább is ragaszkodtak véleményükhöz, a kérdés - szintén nyereség a vádlottra nézve — függőben maradt. Mind a mellett mind őt, mind Istvánt, külön-külön házakba, fogságba tették. Istvánt is kihallgatták april második felében, és vallomásai sok fényt vetettek a murányalljai, stubnyai, szendrei, gyülésekre, kiváltképen pedig feltárák a Rákóczy-féle rövid felkelés belső, titkos történetét, minek azonban a judicium delegatum kevés hasznát vette, mert a főszereplők kivül estek már hatalma körén. Egyébiránt a Barkóczyaknak, főkép István urnak vallomása mégis oly fontosnak látszott, hogy annak egyes töredékeit — mik Zrinyi Péter müködésére vonatkoztak - Bécsbe küldék, és ott Zrinyi Péter perirataihoz csatolák, mi semmi más pozsonyi vallomással sem történt.

Azok közül, kikről nem volt kétséges, hogy perrel fognak megtámadtatni, april 17-ikén Káthay Ferencznek, 18-ikán Bartakovich János, Bezzegh György és Bezzegh István, Fischer János, Chmelius Dániel, Faragó Istvánnak, 20-ikán Wesselényi Ferencz, Thökölyi István, Csáki Ferencz, Dobay András, Vitnyédy István »elhunyt rebellisek« örököseinek ügyét, kik ellen a pert egy külön febr. 20. 1671-ikén kelt mandatum rendelé el, vette fel a fáradhatatlan biróság.

Káthay Ferencz épen nem tartozott az összeesküvés főemberei közé. A vád ellene csak az volt, hogy: 1668ban többen Encsen házában gyülést tartottak és a törökhöz küldtek; hogy Stahremberg elfogatása után, mint abauji követ, Rákóczy üdvözletére sietett és végre, hogy tudott Czeglédy erdélyi utjáról, segélyt nyujtott neki a »Sion várának kiadására, mely műben a császárt rágalmazó kitételek foglaltattak. A rendes ide-oda beszélgetés után Gyulai György vádló és Hosztóthi István védő ügyvéd közt, april 20. és 21-ikén a dolog érdemére tértek. Az encsi gyülés mondá Hosztóthy, melyen nem a behódolásról, hanem a már behódolt földnek türhető karban való tartásáról tanakodtak, a felvidéki főkapitánynak, Csáky Ferencznek engedelmével lőn megtartva, tehát nem képezett tilos cselekményt mig a vádló fiscus már a tényben, hogy a törökhöz küldtek, hűtlenséget látott, melyet a szinte rebelliskép vád alatt álló Csákynak engedelme jóvá nem tehetett. Czeglédyre nézve a védelem beismerte, hogy Káthay a »Sion vára« czimű műre pénzt adott, hogy neve az ajánlásba betétessék, de áruló küldetésről, vagy a felséget becsmérlő iratokról mitsem tudott. Rákóczyhoz sem azért ment, hogy őt még inkább fellázítsa, hanem csak, hogy tettének okát megtudja, és őt veszélyes lépésektől visszatartsa. A két első pontra nézve Káthay esküvel akarta magát ki- tisztázni; a harmadik tekintetében tanukra hivatkozott, társaira, kik vele a követségben jártak. Ezek is rebellisek - felelt Gyulai és mit sem bizonyithatnak! Azért hogy megvannak idézve volt a válasz még nem következik, hogy bűnösök, és rebellisek! és a védelem a tanúk kihallgatását, és Káthay felmentését kérte. A judicium delegatum azonban jónak látta a per folyamát megszakasztani, mint megszakasztá Bartakovich János és társainak perét, mely Káthayéval egyidejüleg folyt, ugyanazon védő ügyvéd mellett, ki itt is az idézésnek sora, rendje ellen próbált kifogásokat tenni: a Wesselényi és a többi örökösök pere miatt.

Még mielőtt Wesselényi Ferencz ellen a pert felvették volna, Rottal már, ellenszenvre hangolá birótársait a nádor emléke iránt. Felhozá, mint áskálódott már régebben, a török háború idejében ellene - Rottal ellen- és mint vette észre ismét ő - Rottal már azon időben, hogy Wesselényi oly dolgokat tractál, minőket előtte még egy nádor sem tractált vala. (Arpil 17) A holt nádor helyett fia és örököse László gróf lőn megidézve, ki ez időben Lengyelországban tartózkodott, s egy emlékiratban kifejté volt, hogy nem akar perelni a felséggel, kihez mindig, a közel mult zavaraiban is, hűséggel ragaszkodott. A perfelvétel napján (april 20) képviselője Nozdroviczky Istvánmenté, hogy az árvizek miatt nem jelenhetett meg személyesen. László gróf egyébiránt mondá mit sem tudott atyjának tetteiről, vele ellenségeskedésben élt, tőle semmiféle szerzeményi jószágot nem örökölt.

A Thökölyi árvák: Imre, Éva, Mária helyett Herics Tamás jelent meg Thuróczmegyéből, és mert a kiskoruaknak gyámjuk nem volt, gyámért könyörgött. De megjelent Eszterházy Ferencznek ügyvédje is, mint Thököly Kata képviselője és tiltakozott a többi árvák külön képviseltetése ellen, mert megbizója a törvényes gyám és a fiscus sem akarta az árvák képviselőjét elfogadni, mert azok mint kiskoruak, ügyvédet törvényesen nem vallhattak. A zavart a a judicium delegatum azzal vágta ketté, hogy Eszterházy Ferenczre bizta az árvákat, mint gyámra, ki már korábban szorgalmatoskodott ügyükben, és most nejének és az árváknak védelmét Raymannus Mihály kezébe tette le.

Csáky Ferencz kiskoru fiáért Istvánért maga az anya, Czobor Erzsébet jelent meg és ajánlá magyarúl gyermekét az itélőszék és a felség kegyelmébe. Dobay András örökösekép özvegye Szinnyei Merzse Zsuzsánna mint kiskoru András, Sámuel, Gábor, Imre, Pál és Sándor fiának gyámja, Vitnyédy örököseikép meg fiai: János, Pál és Zsigmond jelentek meg, Dobayék és a két elül nevezett Vitnyédynek Herics Tamás, Vitnyédy Zsigmondnak pedig Hosztóthy viselvén képét. Ezen perek közül azonban egyik sem lett befejezve e hóban, és közbe még Chernel György pere is esett, mely april 21-ikén vette kezdetét. Chernelt is Hosztóthy védte, ki most már belátván, hogy a leszállitó kifogásokkal czélt nem ér, a fiscus - Gyulai még az nap előterjeszthette az alapvádat. Chernelt a vádló az összeesküvés egyik legrégibb tagjának tekinté: müködését látta, azon időponttól kezdve, hogy Bethlen Miklós az országban járt a terebesi gyülésig. Ott volt mint egyik főember Encsen Káthaynál, Kassán, az eltiltott gyülésen, Patakon, midőn Stahremberget elfogták, és Kassát mint Rákóczynak egyik követe, elpártolásra akarta birni. Védője hiában igyekezett a vádlevélnek egyes tételeit megdönteni, vagy a vészes következtetéseket, melyeket a fiscus belőlük vont, meggyengiteni. Vádlott az állitólagos titkos conventiculumokban csak nyilvános, a haza közjavára szolgáló, lépéseket látott. Stahremberg elfogatását ellenzé, mely tettre nézve egyébiránt a császári mandatum bünbocsánatot adott. Perét a biróság szintén félbenszakitá, de felmentésre semmi remény sem mutatkozott. Félelmében tehát - úgy látszik - Chernel Cseróczynak uj vallomásokat tőn, melyek ugyan az összeesküvés főmenetére nem vonatkoztak, de egyes embereket compromitáltak. Elbeszélte mit mondott neki Semsey György már kassai fogságában, Eperjesen viselt dolgairól. Mit hallott Kazinczy Pétertől: hogy szathmári tisztek Rákóczyval tartottak. Felemlité, hogy Szuhay Mátyás, Hartyáni András kassai kamarai tanácsost, — és talán Cseróczy ellenségét — jó magyarnak tartá, neki Zrinyi Péter leveleit megmutatta, és hogy Hartyáni neki — Chernelnek és fogoly társa Kubinyi Lászlónak mondá: ha minket sértettek volna úgy, mint titeket, mi tizszer annyit tettünk volna. Szorgosan elmondott egyes adatokat, melyekből a gyanú Holló Zsigmond szintén kassai kamarai tanácsos és Káthay Ferencz ellen némi fegyvert kovácsolhatott: midőn azonban az országos ügyekről kérdezték, dolgokról, melyek őt magát is terhelhették volna, figyelemre méltót nem tudott.

Azonban nem minden pert hagyott a judicium delegatum e hónapban befejezetlenül. Fáy Istvánt felmentette, Bónis Ferencz és Figedi Nagy Andrást halálra itélte. Fáy István, Lászlónak testvéröcscse, jelen volt — a mint láttuk — Patakon, midőn Stahremberg elfogatott. A fiscus azon felül még vádolá, hogy Rákóczy követje volt más rebellisekhez. Perét Káthayéval egy napon vették fel (april 18). Vádló és védő - Gyulai és Hosztóthy ugyanazok voltak, de a per már harmadnapra (april 21) befejeztetett. Fáy bebizonyitotta Rákóczy levelével, hogy csak vendégségre volt hivatalos, véletlenül jött Patakra és lett tanuja Stahremberg elfogatásának. Bebizonyitotta, hogy nem csak nem mozditá elő a felkelést, hanem a német sereg jövetelekor, Gönczön a fegyverkezésnek ellentmondott, a szendrei németeket élelemmel segité, és hivatkozott a felség 1670 april 22-iki mandatumára, mely bünbocsánatot igért mindazoknak, kik azonnal elállanak Rákóczytól. E mandatumnak azonban Gyulai oly értelmet igyekezett adni, hogy az nem is igért kegyelmet, nem is szólt egyeseknek, hanem a megyéknek; legfeljebb megyei tisztviselők támaszkodhatnának rá; továbbá a feltétel sem teljesült, mert nem Fáy és társai állottak el Rákóczytól, hanem Rákóczy hagyta cserben a rebelliot. Fenntartá tehát vádját annál is inkább, mert Fáy, ha részt nem is vett, de hallgatag beleegyezett Stahremberg elfogatásába, és ez által, a Hk. II. R. 83. czime és II. Ulászló VII. decretumának 9. törvényczikke szerint, magában a tettben is bünössé lett: de a judicium delegatum e rabulista okoskodásokra nem hallgatott, és tekintetbe véve főkép később tanúsitott loyalis magaviseletét, teljesen felmenté a jelentéktelen férfiut.

Bónis és Figedi Nagy András perei már ekkor be voltak fejezve. Bónis eredetileg marczius 20-ikára volt megidézve, de a határnap april 4-ikére halasztatott. Bónis ügyvéd nélkül jelent meg, mert a kit ő választott, az még távol volt, betegség miatt Szepesmegyében, és bátran — mint szokása volt nyilt, hímezetlen szavakban kijelenté a biróságnak, hogy ő már eddig is ártatlanúl raboskodott, a felség megelégedhetnék eddigi fogságával. A biróság, legalább

szinleg megütközéssel hallá szavait, de azért neki april 6-ikára halasztást adott, a mely napon a vádló Liphart György - bár Bónisnak még nem volt ügyvédje a dolog érdemébe, az alapvádba bocsátkozott. Bónis — mondá Liphart nyiltan elpártolt ő felségétől. Kimondá, hogy többé nem lesz királya, és hogy az ország meghódol a töröknek. Buzgólkodott a török szövetség mellett, előmozditá a felkelő sereg gyüjtését, és kikelt a felség rendeletei ellen Miután még emlité, hogy Bónis résztvett Stahremberg elfogásában, Kassán járt mint Rákóczy követe, és megbizást vett ott a császárnak bizonyos pénzét elfoglalni, a mi végett levelezett is áttért szerepére az april 22-iki mandatum után, és elmondá ama szenvedélyes nyilatkozatokat, melyeket ő felsége és a németek ellen tett, festé a tevékenységet, melyet az ellentállás szervezésében kifejtett, és kérte hogy mint pártütő és hűtelen, fej és jószág-vesztésre itéltessék.

A biróság ismét halasztást adott Bónisnak, és mert ügyvédje még most sem volt, védőül mellé Bolff Mártont nevezé, és azzal az alapvádat közöltetni rendelé. Bolff Márton Bónissal együtt jelent meg, nagy alázatossággal kijelentvén, hogy a felséggel perelni nem akar, a biróság határozatára azonban a védelemhez fogott, és mindenekelőtt követelte amaz okmányok felolvasását melyekre a fiscus vádjában hivatkozott. A fiscus kérelmét ellenzé, mert a vádlott kötelessége előbb nyilatkozni; igaz-e a vád vagy nem? Élénk szóváltás után végre Bolff, felkapván a fiscus nyilatkozatát, hogy a litis contestatio után is felolvastathatnak az iratok, s fenntartván ahhoz való jogát, az érdembe bocsátkozott. Nem tagadta, hogy Bónis az embereknek - jelesen Bálintfy János, Gondel Zsigmond, és Dévényi Péternek a török szövetségről beszélt, de csak mint oly dologról, melyet Kazinczy Pétertől hallott, ki pedig tudósitását Rákóczytól vette. Török szövetségre nem buzditott; a fiscusnak erre vonatkozó egy tanuja nem képez teljes bizonyitékot. Rákóczival nem értett egyet, sőt haragban volt a fejedelemmel. A katonatoborzásról tudott, de azt gondolta, hogy az a török ellen történik, a felség és Csáky engedelmével. Sohasem sem kelt ki a felség rendeletei ellen. Kassára Chernel vitte, de semmi oly dologban, mi ő felsége ellen lett volna. A felség pénzére sohasem leselkedett csak bizonyos kereskedő pénzéről volt szó, ki azt Rákóczynak átadni vonakodott. Patakra Stahremberg elfogatása után esetleg jött. A mi pedig a német sereg ellen való felkelést illette: védő vázlatos képét adta az akkori helyzetnek. Spork, a megyék könyörgése, az országnak világos törvényei, az 1636: 34 és 54, az 1647: 5, az 1655: 21, az 1659: 25 czikk és Leopold királynak koronázási diplomájának ellenére - melyek mind tiltják az idegen hadak beszállását jött be. Ha ellene felkelt, azt a Hk. I. 9. czime értelmében Bónisnak bünül felróni nem lehet, nem tekintve, hogy a hazai törvények kötelességévé teszik a kapitányoknak, hogy a szegény népet sanyargató, falukra szálló katonák ellen szigorú büntetésekkel lépjenek fel, és ez alól a felségnek német hadai sem képeznek kivételt. A fiscus vádjára, hogy Bónis csődité össze a talpasokat felelt, hogy ezeket még Rákóczy gyüjtötte. Bónis eléjük ment, hogy szándékukat — füzéri várát kirabolni — meggátolja, megmásitsa, s a ki az ilyen kóborok ellen csellel vagy erőszakkal él, az a hazai törvények szerint vétket nem követ el; kérte tehát, hogy védencze visszakapván jószágait, bocsáttassék azonnal szabadon, mert nem kapták valami bünös tetten, hanem békés utban, Stropko felé menet támadták meg, foszták ki minden holmijától, neje ékszereitől, és fogták el magyar katonák.

Liephart fenntartá vádját. Abból magából — mondá —mit Bónis beismert, következik már a hűtlenség és felségsértés. Ha a török szövetségről csak beszélt is már következik, hogy arról tudomással birt. Rákóczy követe volt Kassán megdől tehát állitása, hogy ellenségeskedésben volt vele. Igaz, hogy a török mellett való buzditást csak egy tanú bizonyitja: de más pártütő tetteiről számos tanu tanuskodik. Tagadásai a fiscus bizonylataival szemben tekintetbe nem jöhetnek; a mi pedig a kassai dolgot illeti, ha a pénz nem is volt a császáré, »hanem egyik hiveé: vádlott mégis bünös, mert azt a rebellio czéljára akarta forditani.« Hiában védi magát az ország törvényeivel. A bécsi béke után az ország rendei állandó hűséget fogadtak a királynak és lemondtak minden lázadásról; az ellenállás joga sem illeti az egyes embert, hanem az egész országot, azt is csak akkor, ha kellő ok van rá, mi pedig a mult évben nem volt, mert a király csak az 1550 7, 1547: 4, 1546 25, 1556 23, 1548: 14, 15. és ismét 1548: 49. törvényczikkek által adott rendkivüli hatalmával élt az ország közbékéjének fenntartására. A törvények tehát, melyek után vádlott oly orczátlanul kapkod, nem bizonyitanak mellette semmit, az sem áll, hogy nem tetten, nem folytonos üldözésben fogatott el. Azonban, feltéve, de meg nem engedve, hogy részben igaza volna előbbeni tettei I Ferdinandnak fennidézett törvényei szerint feljogositák a felséget személyének, vagyonának letartóztatására.

A felség kegyelmét, mandatumát igénybe nem veheti, mert az különbséget tesz a lázadásnak szitói, főnökei, és követői közt? Melyikhez tartozzék valaki, az a biróságtól függ, melynek itélete alá bocsátja az ügyet. Bolff Márton ellenbeszéde végén ismét kérte volt a mellékletek felolvasását, de kérelme hallgatással mellőztetett. Most a vádlónak válasza után maga Bónis kért halasztást, de megtagadták. Bolff tehát ragaszkodott védelméhez s különösen kiemelte, hogy azért, mert Bónis Kazinczynek mende-mondáit tovább mondta, nem következik, hogy részes volt az összeesküvésben. Czáfolta a fiscus felfogását a bécsi békéről, és mondá, hogy az ellentállási jog a Hk. I. 9. czimén gyökerezik, melyet a bécsi béke megerősitett, s azt sem egyesektől, sem az országtól elvitatni nem lehet; arra kellő ok is volt, mert a német sereg akkor jött az országba, midőn már minden lecsendesedett, mire a fiscus megjegyzé, hogy a Hk. I. 9. czimének olyatén magyarázata, minőt alperes ügyvédje megkisért, felforgatná az országot.

Már ekkor estére járt az idő, és Bolff, ki ugy szólván az egész nap beszélt, vitatkozott, még egyszer röviden összefoglalta védelmét és a felségsértés elkövetését még egyszer határozottan tagadta. Esti 7-kor maga a fiscus kérte: fejezzék be az ügyet, s a biróság másnapra reggeli 7 órára hivatott össze, hogy az allegatakat átvizsgálván, itéletet hozzon.

A judicium delegatum april 9. félnapot reggeli 7 órától délutáni két óráig - töltött el s april 10. meghozta az itéletet, melyben a vádlevél legtöbb pontját bebizonyitottnak vette és Bónist, mert nem irtózott gonosz és hűtlen módon állitani, hogy a felség többé nem lesz király és Magyarország a török császárnak lesz hive és adófizetője; mert közreműködött lázadó katonák táborzásában; a felség rendeletei ellenében a török segélylyel fenyegetőzött; Kassán mint a rebellisek követe járt; a felség hadai ellen a felvidéket izgatta, ellentállásra talpasokat gyüjtött és mind e szörnyü tettei által, megfeledkezvén keresztény hitéről, ura, királya iránt tartozó engedelmességről, a király és ország ellen pártütést, lázadást tervezett és rebellis társaival, nem rettegvén gonosz tetteinek büntetésétől, urának, királyának, a keresztény vallásnak veszedelmére, sok millio léleknek romlására, a törökkel akart szövetkezni: mint felségsértőt és pártütőt, sz. István törvényének II. könyve 51. fejezete, Zsigmond király I. decretumának kezdete és vége, a H. Könyvnek I. R. 13. 14. 49, a II. R. 12. 57. czimei alapján fej- és jószágvesztésre itélte, »megérdemlett büntetésül; maradékának örökös gyászra, másoknak, kik talán hasonlóra volnának hajlandók, elrettentő példájára.« Bónis pere között april 7. felvették Figedi Nagy András perét. A régi katona szinte ügyvéd nélkül jelent meg és kérelmére hivatalból neveztek ki neki védőt, Sándor György személyében, ki Dunántúl hires ügyvéd, a reformata egyháznak egyik főembere, Veszprémmegyének egykor alispánja és 1662-ben országgyülési követe volt és a kit Bónis is szeretett volna védőjének. A korona-ügyészt Liphart György képviselte. A kifogások stadiumán hamar által estek. A vádpontokra a védőnek nehéz volt felelni. A vádat nemcsak számok alatt rejlő, névtelen tanuk támogatták. A fiscus Fáy László, Rákóczy Ferencz, Széchy Mária és főkép Leszenyei Nagy Ferencz vallomására hivatkozhatott. Nagy Ferencz bizonyitotta, hogy a vádlott Bochkay, Szuhay, Szepessy összeesküvésében részes volt és azt előmozditá. Részese volt a murányi összeesküvésnek, hol a török szövetségről tanakodtak. Tudta Panajotti levelének történetét, Nádasdy gyilkos tervét és az 1670 april 22. mandatum után is még Berethkén lázadásra izgatott. A védő két halasztás után april 7-ről 9-ikre és innen april 18-ikára előzetes kérdésekbe, a vádbeli okmányok és tanuvallomások felolvasásába kapaszkodott és védelmét csak egy ujabb határnapon april terjeszté elő, miután előbb a császári kegyelemre hagyatkozott, de a biróság perbeszédének előadására utasitotta. A védelem azonban nem volt szerencsés. Mint védencze önvallomásában: a murányi, szendrei, lipcsei összejöveteleket ártatlan dolgoknak akarta feltüntetni; más tényeket, mint p. o. a Panajotti-féle levélről való tudomást, határozottan tagadott. Nagy Andrásnak soha esze ágában sem volt összeesküvésre gondolni: kitisztázására azonban mást nem tudott felhozni, mint hogy esküt ajánlott ártatlansága mellett. A mi a tályai gyülés után történteket illeti — mondá Sándor György hallgassák meg magát Nagy Andrást, ki legjobban felfogja világositani a dolgok valódi menetét, saját ártatlanságát és a biróság a fiscus ellenzése daczára, hogy nem lehet a megállapitott eljárástól eltérni, a perbeszédek befejezte után színe elé idézte a rabot. Figedi Nagy Andrásnak védelme azonban csak abból állott, hogy minden vádbeli állitást kereken tagadott, de tagadása — legalább részben — azonnal megczáfoltatott. A biróság ugyan is, — stante sessione — elküldé Bársony János itélő mestert Széchy Máriához és Barkóczy Istvánhoz, ki a nevezetteknek azon vallomásaival jött vissza, hogy Figedi Nagy András csakugyan résztvett a szendrei gyülésben, melyben a blazovai jószágról, de a pártosságról is folyt tanácskozmány. Erre a biróság kiküldé a feleket és még az nap meghozta az itéletet, melyben Figedi Nagy Andrást, »mint a rebellióba beavatott büntársat, ki a murányaljai, szendrei, berethkei összejövetelekben részt vett, katona-szedést sürgetett, a felség mandatumát megvetette, a béke helyreállitására küldött császári sereg ellen felkelést tanácsolt és be volt avatva a Panajotti elvesztésére szőtt cselszövénybe,« ugyanazon törvények alapján mint Bónist, majdnem ugyanazon szavakkal, halálra és jószágvesztésre itélte és ez itéletet neki azonnal ki is hirdette.

Figedi Nagy András kegyelmet kért és midőn a fiscus az itéletet hiteles alakban kiadatni kérte, hogy az elitélt javaira végrehajtást intézhessen, leborult a biróság előtt és a földön fetrengve könyörgött, ajánlják őt a felség kegyelmébe, ő remél, bizik a felség kegyes indulatában; ha azonban meg kellene halnia, vegyék tekintetbe jószága elkobzásánál, hogy neje közszerző, s ne foglalják le ősi, apai, anyai jószágait, mint azt, — és itt mind idézé- I. Lajosnak I. 19, Ulászlónak I. 64, a Hk. II. 60 és 62, I. 16, 1659: 104 I. Mátyásnak VI. 55. czikkei és czimei úgyis rendelik, mely kivánsága ellen a fiscus tiltakozott, mert neki a kimondott itélet után nincs többé joga a nemesi kiváltságokra hivatkozni; a mit ő most kér, azt annak idején, a maga utján neje vagy örökösei fogják kérhetni képviselőik által. Nagynak rimánkodása azonban legalább használt neki annyit, hogy a halálos itélet azonnal végre nem hajtatott, ellenkezőleg Bóniséval, mely april 20. hirdettetett ki az elitéltnek. Bónis — a legbüszkébb és leghajthatatlanabb a pozsonyi rabok és megidézettek közt — lőn kiszemelve, hogy társa legyen Nádasdy, Zrinyi és Frangepánnak a halálban. Halálának időpontját azonban csak az utolsó perczben tűzték ki, april 30-ikára, úgy hogy april 28. Kissevich Horváth György még nem tudta. »Nyavalyás Nádasdynak, - irá e napon Andrássy Miklósnak - Bécsben, Zrinyi és Tersaczky Ferencznek Németujhelytt fejét szedik. Itt is hamar nap Bónis Ferencznek hasonlóképen, talán csak e héten is. Igy jár, a ki ördögnek szolgál: kinnal fizet!«

Chapter 9: April 1671 to December 1671

From the death of Zrinyi and Nádasdy to the end of the tragedy.

Zrinyi és Nádasdynak halálától a tragoedia befejezéseig.
1671 april - 1671 deczember

Az nap, a melyen a titkos tanács Nádasdy, Zrinyi és Frangepán halálos itéletét helybenhagyta, délután 5 órakor Hocher Abelevel még egyszer felkereste Nádasdyt az országházában, és őt a praelatus szobába idéztette, kihallgatásra. Nádasdy, Istenre, kit az előtt való nap magához vett az oltári szentség képében, lelki üdvösségére erősité, hogy mitsem tud egy a felség ellen 40-50 ember által tervelt merényletről. Emlékszik, hogy ilyesmiről beszéltek az emberek; az is meglehet, hogy azt kósza hirkép Bársonynak is emlité: de biztosan nem mondhatja. Bársony egyébként nem barátja, nem is beszélt vele soha négy szemközt tovább, mint a meddig egy Miatyánk tart. Hocher Vitnyédy merényletéről kérdé még: mennyi része volt benne Zrinyinek? de a mit Nádasdy vallott, az igen kedvező volt a bánra nézve. Zrinyi nem egyezett a merényletbe, sőt ezért Vitnyédyt bolondnak szidta. Nem is ő mondta, hogy sajátkezűleg megöli Leopoldot, hanem csak Vitnyédy állitotta ezen mondását. Szintugy megmaradt ismételt kérdések daczára — a mellett, hogy csak ő, a nádor és Zrinyi tudták az összeesküvésnek minden részletét. Alig volt Magyarhonban ember, ki valamit ne sejtett volna hozzá: de csak ők hárman voltak a fők, az intézők. Petrőczy és Thökölyivel levelezett az első confoederatio végett, de Vitnyédyről nem szólt velük. Osztrosich tudott az összeesküvésről, de nem akarta magát beleártani. Midőn Hocher kinpaddal fenyegette, Nádasdy csak azt felelte: a császár hatalmas, tehet vele a mit akar, megöletheti, de a kinpadon se mondhatna mást, mint most, vagy pedig hazudnék, és lelkét kárhozatra vetné. Ő nem is gyanitja, ki lehetne még tudós a dologban. Ismétlé, hogy csak ők hárman tudtak mindent, a többiek csak zavarosan egyetmást; ők ugyan törekedtek szövetségeseket toborzani, és e végett lakomákat, dorbézolásokat rendeztek: de valódi terveikkel elő nem állottak. Kivált ő mindig tudott hallgatni, és ha Nagy Ferencz és a többi az ő példáját követi, a dolog nem lett. volna köztudomásúvá. Ily nyilatkozatok után Hocher viszszabocsátá börtönébe.

Nádasdy már ekkor komolyan gondolkodott az eshetőségről, hogy el fog itéltetni, és többféle rendeléseket tőn halála esetére. Ő, mint láttuk, azt hitte, hogy ha vagyonát el is kobozzák, birtokainak 11/12 részét gyermekeitől nem lehet elvenni. »Nem hallgattak meg - irá e napokban nem bizonyitottak rám a magyar törvény szerint, jóllehet minden, a miért most szenvedek, csak Magyarországot illeti; annál kevésbé válhatik gyermekeim kárára egy oly itélet, mely az országon kivül hozatik, mert ők ártatlanok, és Isten és Magyarország törvényei szerint a fiu nem bűnhődik atyja vétkeért!« Gyermekei közül különösen megemlékezett Krisztináról Draskovich Miklós nejéről ki oly szeretettel és oly lankadatlanul fáradozott kiszabadítása körül, és neki 10,000 forint értékü ingóságot és egy nagy elefántcsont tükröt hagyományozott; Magdolnáról - Draskovich Jánosnéról - ki elfogatásánál jelen volt és sok gyalázatot és tiszteletlenséget volt kénytelen elszenvedni. Nem feledkezett meg apródjáról — Győrffy Ferenczről sem, ki a fogságban élelelem és ruházaton kivül mitsem kapott, és szegénységében sok kárt szenvedett, nem nézhetvén dolgai után: adjanak neki legalább 150 forintot; nem Donellanról, kit a felségnek ajánlott, fizesse ki adósságait, mint ő - Nádasdy tette gyakran. a mig tehette. Nagyon háboriták lelkét némely kötelezettségek és adósságok, melyeknek már eleget nem tehetett, és kérte gyóntatóját — Rafael a San Francisco augustinianus barátot — tegyen meg mindent, hogy a császár és ministerei tegyenek eleget, mint ő tett volna, mert nem bocsáttatik meg a vétek, ha az elvett tárgyak vissza nem adatnak. Legyenek gyermekei inkább koldusok, mint örökösök igazságtalan vagyonban s az Isten ugy jutalmazza vagy büntesse meg a barátot, a mint megbizását hiven vagy hanyagúl fogja teljesiteni (april 27).

Ez alatt az udvar már megtette az intézkedéseket, hogy az ország házából a bécsi városházba szállittassék. Hogy a dolog minél inkább titokban maradjon, éjjelre hagyták, a mikorra 250 muskatélyos a Stadtguardiaból a fogház előtt megjelent, és Thaun gróf városi őrnagy éjfél körül Nádasdy szobájába lépett és jelenté, hogy máshová fog szállittatni. A gróf után Dornhoffer Ákos jelent meg, az alsó-ausztriai nemesség ügyésze, és felolvasta megbizóinak azon nap kelt határozatát, a mely szerint Nádasdyt és fiait, mint pártütőt és felségsértőt, kebelükből - a Landtafelből kirekeszték. Nádasdy nem szólt semmit, de szeme könybe lábadt. Ha volt kétsége az iránt, mit jelent ez éjjeli helyváltoztatás: az ezen rendelet által elenyészett. Midőn a Stadtguardia kapitánya, Arnold, lekisérte az udvarra, egy készen álló kocsiba; kérdé: hová viszik? fog-e kapni gyontatót? A kapitány megmondá, hogy a városházába viszik, hol kétségkivül fognak neki adni gyóntatót. Az utczákon, merre a kocsi ment, a 250 muskatélyossal ezer meg ezer kiváncsi ember állott, éltetve Lipótot, halált kiáltva Nádasdyra, ki ellen a sok mende-monda annyira felbőszitette vala a népet, hogy megrohanják a kocsit, darabokra tépik a bennülőt, ha nincs a tekintélyes kiséret. A városházán Moser János császári tanácsos és városbiró vette át Nádasdyt és vezette a már számára elkészitett szobába, a melyben ötven puskás őrizé. Nádasdy tentát, papirt kért. Valamit irni akart, de abbahagyta, és ágyára feküdt. Másnap kora reggel megjelent gyóntatója Rafael atyja. »Ugy látszik — mondá neki nyugodtan Nádasdy meg kell halnom!« és az egész napot a gyónásra való készülődésnek szentelé. Gyermekeit nem akarta látni, de kérte a barátot, hivassa őket magához, adja át nekik apai áldását és intse őket a császár iránt való hűségre. Két levelet is irt a császárnak, melyek egyikében »könyeivel áztatott sorokban kért kegyelmet életének, hogy napjait vezeklés közt valamely zárdában tölthesse és lelkét megmenthesse!« a másikban pedig halála esetére, könyörgött, adassék 10,000 Iorint Rafael atyának« azon kegyes lelki üdvösségére szolgáló czélokra, melyeket egy sajátkezűleg irt, és neki átadott jegyzékben kijelölt.« E jegyzékben megemlékezett a thali, elefánti paulinusokról, a nagyszombati, győri, sopronyi, pozsonyi jezsuitákról, és mindegyik kolostornak 1000-1000 frtot hagyott.

Délután 3-4 óra közt megjelent nála Leopold és Krumpach, és tudtára adták,hogy halálra itéltetett, és april 30-án ki fog végeztetni. Nádasdy vallásos önmegadással fogadta a hirt. »Minden hatalom Istentől való !« mondá latinul, s a ki a hatalomnak ellentáll, Isten rendeléseinek áll ellen!« Azután hozzá tevé, hogy köszönettel tartozik a császárnak oly enyhe itéletért. A felség mint lelkiismeretes ember, csak igazságos dolgot mivelend. Emlité a császárnak irt két levelét, és hogy még nem mondott le teljesen az életről. Egyébiránt, áldassék az Istennek szent neve, és legyen meg az ő szent akaratja! S ezzel ujra szent gyakorlatokhoz fogott, oly buzgalommal és áhitattal, hogy a kik csak látták, mélyen megindultak. Meggyónt és vallásos elmélkedések közt tölté a halála előtt való egész napot (apr. 29) Neki is a siralomházba, szokás szerint, pompás ebédet és vacsorát készitettek, melyből a városbiró, Rafael, és egy másik Nádasdy kivánságára elhivott rendtársa - Stephanus a Sancto Petro - ettek, de Nádasdy alig nyult az ételekhez.

Ugyanez időben a németujhelyi vár és városi fegyvertár sok tekintetben hasonló jeleneteknek tanuja volt. Apr. 26-án Abele parancsot kapott, »hogy bizonyos dologban« Németujhelyre menjen. Eleve ugyan neki Nádasdyt kellett volna halálra vinni, mig Németujhelyre Leopold volt menendő, de aztán — bizonyosan Abele kivánságára - repet cseréltek, és ő ment el Molitorral és Podesta, magyar-horvát tolmácscsal, átadni az annyira ellenszenves Zrinyi Pétert a hóhérbárdnak. Mihelyt a biztosok april 27. esteli 6 órakor Abele postán, Molitor »Landkutsché«-n megérkeztek, azonnal megparancsolák a városbiró, Pleyers János Pálnak, intézkedjék a kivégzés, eltemetés helye iránt, hozassa el Sopronyból az ottani hóhért Mohr Miklóst. Másnap reggeli 8 órakor elmentek Zrinyihez, és kezdék vallatni, mint vallatták volt Nádasdyt — 4 álló óráig. A kérdések főleg Vitnyédy merényletére vonatkoztak, miután előbb Zrinyit megeskették, hogy teljes igazságot fog vallani. Zrinyi kijelenté, hogy ő már mindent megmondott 2 évvel ezelőtt Rottalnak. Elmondá, hogy ő nem szerette Vitnyédyt, de azért még sem ölette meg Wesselényi kivánatára; a Leopold ellen való merényletet bolondságnak tartá, sokaknak elmondá Horvátországban, mint a megholt vagy a mostani zágrábi püspöknek. Maga Rottal is nevetve beszélt a dologról, midőn a Vágon Kaszavár alatt, egy talpon leusztak. »De — veté ellen Abele - Nádasdy előtt még is ugy nyilatkozott a bán, hogy kész ennen kezével megölni ő felségét?« »Ilyesmire nem is gondoltam« — volt Zrinyi válasza. Azt beismerte, hogy a francziától pénzt kapott: de büntársakról oly keveset tudott mondani, mint Nádasdy. Beszélt Draskovichcsal, hogy kénytelen lesz a töröknek meghódolni, ha Bécsből meg nem segitik. Értekezett Tattenbachchal. Nádasdy talán valamit mondott Sennyey veszprémi püspöknek, ki vele tivornyázni szokott, vagy vejének Draskovichnak: de ő - Zrinyi arról semmi bizonyosat nem mondhat. A felvidéken Bochkay, Szuhay, Szepessy és mások tudtak az összeesküvésről, de az már mind ismeretes dolog a császár előtt: s ez volt minden, mit e tárgyra nézve kivettek belőle. »Ne titkoljon el semmit, fenyegette Abele, mert különben kinpadra vonják, mire minden készület meg van téve !« »A felség tehet velem, a mit akar! felelt Zrinyi de én mást nem mondhatok, mint a mit már régebben és most mondottam ! erre készen vagyok minden perczben meghalni !« Zrinyi nagyon meg volt indulva a vallatás alatt. Szemébe egynehányszor köny tolúlt és elforditá arczát, de arról sejtelme sem volt, hogy oly közel van halálához, mit abból is következtettek a biztosok, hogy minden kérdést és feleletet szorgalmatosan feljegyzett.

Frangepánt szintén megeskették és kihallgatták. A kérdésre, tud-e valamit a felség személye ellen való merényletről, a tersaczki gróf csak azon mendemondákat ismételheté ? melyeket Nádasdyról »hajborzadva« hallott. Vitnyédyről csak azt tudta, mit Zrinyitől Bécsbe jövet hallott, hogy Vitnyédy oly furfangos ember, kihez fogható fej nincs több Magyarországon, és elbeszélé, hogy csalta meg a ravasz Gremonvillet 8-10,000 frttal, költségét kérve, hogy a felséget madarászat vagy vadászaton elfogja de semmit sem tett, és a franczia szégyelte tőle a pénzt, visszakérni, mely vallomásnál világosan összezavará a Leopold elleni merényletet azzal, mely Lubomirski ellen volt készülőben. Más szövetségesekről mitsem tudott, legfeljebb a felvidéki mozgalmakról hallott valamit, melynek legbiztosabb orvosságául, egy derék, nemcsak papiron levő hadsereget ajánlott ismerőse gróf Sinzendorf Albertnek. Őt is kinpaddal fenyegette Abele, mi ránézve fájdalmas, és szégyenteljes fogna lenni: de ő megmaradt állitásánál, hogy mindent megvallott s nem hiszi, hogy hazugságokat akarnának belőle kinzásokkal kicsikarni; egyébiránt, ha apjáról, vagy testvéréről tudna valamit, megmondaná nyiltan, esküjéhez képest. Egy órakor vége volt a kihallgatásnak, és Frangepán még kérte a biztosokat, eszközöljék ki szabadságát egy évi fogság által eléggé megbünhődte már, mit elkövetett.

Délután 4-5 óra közt a városnak négy kapuja közül 3 bezáratott, és Abele Molitorral kocsin a várba ment. Követték őket a városbiró a tanácstagokkal, kik azonban a váron kivül maradtak, hol Ehr kapitánynak századából, a Pio-ezredből 50 gyalogkatona volt felállitva. A biztosok először Zrinyit hivatták maguk elé és Abele e szavakkal adá tudtára halálos itéletét: »Hallja ön! Jól tudja, mily szörnyü, felségsértő gonosz tetteket követett el legkegyelmesebb, felkent császár és király felséges urunk és ura ellen több alkalommal. E tettek kezdettől fogva köztudomásnak voltak, saját vallomásai, irásai által is be lettek bizonyitva, úgy hogy a felség teljes joggal, kihallgatás, védelem nélkül azon büntetést szabhatta volna rá, melyet a császári, királyi, főherczegi és másnemü törvények ily borzasztó gonosztettekre rendelnek; de ő az ausztriai házzal született kegyelmességet ki akarván tüntetni rendes pert indittatott, védelmére alkalmat nyujtott, a pert egy judicium delegatumnak adta át, annak itéletét eleinte néhány tanácsos, azután az egész titkos tanács elé terjeszté, és felülvizsgáltatta, és végre elhatározta, hogy a törvény és igazságnak szabad menetet enged! Ennél fogva ő felsége parancsára ezennel tudtul adom, hogy halálra itéltetett, és ez itélet april 30-án reggeli 9 órakor itt Németujhelyen okvetetlenül végre fog hajtatni. Készüljön tehát az addig való időben a halálra és örökkévalóságra! Isten legyen irgalmas árva lelkének!« Azzal megparancsolá Ehr kapitánynak, vigye Zrinyit a városi fegyvertárba. Zrinyi a halálos itéletre elsápadt, de megindulását más külső jel nem mutatá. Egy szót sem szólt, csak vállat vonitott, és a nélkül, hogy fogságába visszatérne, a kapitány és 50 katonának kiséretében lement a városbiró kocsijához, ki őt átvévén, Ehr kapitánynyal rendeltetése helyére szállitá.

Midőn a biró a fegyvertárból visszajött, Abele Frangepánt hivatta és azon szavakkal mint Zrinyinek, tudtára adta, hogy meg kell halnia. Frangepán még sápadtabb lett mint Zrinyi és épenséggel nem maradt nyugodtan. » » Én ártatlan vagyok! kiáltá, ez igazságtalanság!« és tiltakozni akart, de a biztosok közbe vágtak. »Nincs már idő itt tiltakozni, engedelmeskedjék a császári parancsnak !« mit meg is tőn, de a kocsiban is még panaszkodott, hogy csütörtökig nem tud, nem képes elkészülni a halálra, jöjjön el hozzá

Abele!. Frangepán uj fogságában sem tudott megnyugodni, ismételve küldött a biztosokhoz, hogy az idő rövid, ő nem tud kellőleg elkészülni a halálra, a császár lesz oka, ha elkárhozik. Emlité, hogy végrendelkeznie kell; de a biztosok visszaüzentek, hogy mindene a császáré, nem rendelkezhetik semmiről; a halálra készülni két nap elég. Használja fel az időt, mert számára nincs kegyelem! Mind a mellett, minthogy maga a városbiró sem győzte eléggé mondani, mennyire kétségbe van esve Frangepán, még az este 10. óra után meglátogatták. Frangepán rimánkodással fogadta őket. Ő még fiatal. Nemzetségének utolsó sarjadéka. Csak egyszer bocsásson még meg neki a császár és nem fog többé soha vétkezni. Nádasdy és Zrinyi is első izben kegyelmet kaptak; mért ne történhetnék az vele is ? Ő irni fog a császárnak; mig válasz nem jő, függeszszék fel a végrehajtást; de Abele mondá, hogy az nem lehet; nekik teljesiteniök kell parancsukat, ő pedig készüljön a halálra, melyet gonosz tettei által még szigorúabb alakban is megérdemlett. Mind a mellett Frangepán még az éjjel irt Leopoldnak, »reszkető tollal, könyes szemekkel, lábaihoz borulva!« Kérte, tekintse virágzó korát, őseinek érdemeit, ne tulajdonitsa vétkét másnak, mint ifjusági tulhév és értelmetlenségnek. Ő nem félne a haláltól, ha ez által ő felsége iránt való hűségét kimutathatná: de elborzad a gondolattól, hogy hóhér keze által kell elvéreznie, oly hamar, hogy lelki üdvösségéről sem gondoskodhatik kellőleg. Változtassa át a felség a halált bármiféle más büntetésre. »Többet szeretnék még irni — végezé — és irgalomért esedezni, de én nyomorult gyengeségem miatt nem tehetem. Bevégzem soraimat, életem és halálomat felséged kegyelmébe és irgalmába teszem le !«

Az éj lecsillapitá a szenvedélyes ifjut. A biztosok határozott válasza kevés reményt hagyott fenn számára; a melléje rendelt papok intésére megnyugodott az isteni akaratban, s lelkének egész hevével a tulvilági dolgokra forditá figyelmét. Hat kapuczinus volt szolgálatára. Ő a zárda főnöknek Otto atyának gyónt, ki april 29. délben meg is áldoztatta. Midőn Abele és Molitor délután meglátogatták, egész nyugodt volt s egy hosszú beszédben bocsánatot kért a felségtől, kegyelmébe ajánlotta cselédjeit és apródját. Kérte, fizesse ki hitelezőit, jutalmazza meg a kapuczinusokat, mondasson miséket lelkéért. Kérdezősködött Orfeus és neje után és engedelmet kért, hogy Juliájától elbucsuzhasson, végre pedig a biztosoknak szives fáradságát megköszönte. Abele nagyon megdicsérte istenes érzelmeit. Minden jót igért és megengedte, hogy nejének irhasson; neje - tevé hozzá velenczei földre menekült, de remélheti a felség kegyelmét. » Orfeus ugyan a lázadásnak egyik főembere volt, és Ali béghez irott levele sulyosan terheli, de ha törődött szivvel kegyelemért folyamodik, neki sem lesz elzárva a kegyelem ajtaja.« Frangepán egészen nyugodtnak látszott, mióta a biztosoktól hallá, hogy Leopold rá nem haragszik, neki megbocsátott. levele, melyet nejének irt, szeretetteljes, de nyugodt volt. Bucsut vett tőle és Orfeustól, bocsánatot kért, ha valamelyiküket valaha megbántotta. Sajnálta, hogy emléket nem hagyhat nekik, mit azonban a császár fog tenni hagyatékából, végre nejének ajánlá Bernardinó apródját az ő szerelméért s a szolgálatokért, melyeket neki tett. Utolsó kedvezménykép engedelmet kért, hogy Zrinyivel még egyszer találkozhassék, mit a biztosok megengedtek, olykép azonban, hogy a találkozás a biztosok, a gyóntató atya és Ehr kapitány jelenlétében történjék és az elitéltek csak németül beszélgessenek.

Zrinyi nevéhez, multjához méltón viselte sorsát. Keveset szólott és csak a gyónásra, a tulvilágra látszott gondolni. Elhatározá, hogy böjtölni fog halála órájáig. Gyónását már rég zsebében tartá és még az nap (april 28) a guardiánnal elvégzé! »Én már kész vagyok holnap is meghalni!« mondá a barátnak és kijelenté, hogy Frangepánnak megbocsát, bár ő sodorta e szerencsétlenségbe. — Mit tegyek vele? tevé hozzá, őt is velem hason baj éri! Éjfél tájban ő is magához kérette a biztosokat, kik kevéssel előbb a siránkozó Frangepánnál voltak és nekik Tarrody György apródját ajánlá, a kinek még valamivel tartozik. April 29. reggel 10. órakor megáldozott s midőn Abele és Molitor meglátogatták, nekik egyet-mást, mi még tetteiről eszébe jutott, megmondott. Délután ismét elhivatta őket és kérdezé: »nem remélhet-e még kegyelmet? Jobb volna, ha a felség életben hagyná, még jó szolgálatokat tehetne neki!« »Erről késő már beszélni, felelt Abele; a szolgálatra nincs már több idő, itt az idő meghalni.« » Isten neki! mondá Zrinyi, meghalok én örömest, de ily módon veszni el mégis szomorú !« mire Abele azzal vigasztalta, hogy az bizony igaz, de más nagy urakkal is az történt és mostani bünhődése Isten előtt csak lelki üdvösségére fog szolgálni. A kivégzés módjáról pedig megemlité, hogy ámbár gonosz tettei miatt törvény szerint a legkinosabb halált érdemlette volna meg: a császár mégis, különös kegyelemből, csak lefejezésre és kézcsonkitásra itélé. Zrinyi erre csak azt jegyzé meg, igyekezzenek kinyerni a biztosok, hogy a kézcsonkitás elengedtessék, mit ők megigértek, ámbár mondák, sikert épen nem reménylenek.

Zrinyi két kis czédulkára valami végrendeletfélét irt, ily kelettel: »életem utolsó előtti napján« és azt most a biztosoknak átadá. Tarrodynak 500 tallért, Lahn Rudolfnak 13 havi bér fejében 500 forintot, a lorettoi háznak 6000 ftnyi tőke után való kamatot kért kifizettetni két pap számára, kik ott érte, családja és őseiért miséket mondjanak. A horvátországi sz. lénárdi templomnak, melynek misemondó ruhákat igért, adassék 2000 frt, a kapuczinusoknak pedig annyi mennyi lehet, alamizsnákra. Egy más czédulán Rudolfért könyörgött, ki kora ifjusága óta hiven szolgálta a végekben, a tengeren, és csak az ő Zrinyi hibája folytán került bajba, parancsait teljesitvén. Intézkedett még két kardjáról és egy buzogányáról. Az egyik kard, melyet csatáiban viselt, hajdan a nagy Szolimáné volt, később Báthory István lengyel király birta, ki után a Rákóczy házra és ettől Zrinyire származott. Midőn Ujhelyre vitték, Ugartenál maradt: adják azt fiának. Szintugy igyekezzék a fiu visszaserezni azon aranyos buzogányt, melyet hajdanában Zrinyi György, a szigethvári hős fia, Sasvár bégtől nyert, melyet a császár neki adott s melyet jelenleg Spankau bir, vagy már el is ajándékozott.

A biztosok némi vonakodással fogadták e papir darabokat, mert mondák - neki már semmije sincsen, sem-miről sem rendelkezhetik. »Nem is rendelkezem felelt Zrinyi hanem egészen a felség tetszésére bizom a dolgot, csak azt akartam kifejezni, mikép intézkedném én, ha lehetséges volna!« azután még nejét, fiát és leányát a császár kegyelmébe ajánlá.

Este átjött hozzá Frangepán. Egy éve volt már, hogy nem látták egymást és ez idő alatt mint halálos ellenségek álltak szemben, egymás vádolásával akarván mindegyik magát kimenteni. A közel halál azonban kioltá szivükből a gyülöletet. A biztosok, Podesta, Ehr és két kapuczinus jelen voltak.

Frangepán szólitá meg Zrinyit, német nyelven. Eljött ugymond, hogy halála előtt még egyszer láthassa, tőle bocsánatot kérjen mindazokért, miket ellene vétett; és megköszönje, hogy ifjusága óta, vezérlete alatt, megszokta a halált; reményli, hogy ő mint mester jó példát fog neki mutatni most is, ő Frangepán meghalna szivesen, ha azzal Zrinyi életét megválthatná. Holnap, reméli, ismét találkozni fognak az örök boldogságban. Zrinyi kevesebb ékesszólással, de nyugodtabban megköszönte, hogy eljött hozzá. Ő nem törődik a halállal, sokszor nézett szeme közé a harczmezőkön; régi ismerőse, de fáj neki, hogy Frangepánnak is meg kell halni. Ő megbocsát neki mindent, mi elválásuk óta történt, de bocsásson meg neki is Frangepán! Ezzel a két sógor egymást átölelte, megcsókolta és végbucsut vón. »Tehát bátran«, mondá Frangepán, »Isten veled! holnap ilyenkor a másvilágon boldogabban fogunk ölelkezni.«. Zrinyi azonnal megirta nejének, hogy testvérétől szivélyes bucsut vett. »Holnap 10 órakor vele együtt lefejeznek irá horvátul azért tőled is e világon örökre bucsut veszek! Ha megbántottalak - mi megtörtént bocsáss meg. Hála Istennek, én kész vagyok a halálra; nem félek tőle és reménylem, hogy a mindenható Isten, klevilágra hozott, nekem is irgalmas leend. Reménylem, hogy holnap nála leszek és kérni fogom, hogy szent trónusa előtt az örök boldogságban ismét találkozhassunk. Mást nem tudok irni, sem fiunkról, sem más rendelkezésekről; mindent Istenre biztam. Ne busulj azon, minek meg kell lenni. Isten áldjon meg Aurora Veronika leányommal. «

April 30-án már kora reggel nagy készülődés mutatkozott Bécsben. A város minden kapuját bezárták. Az őrhelyeket a Pétertéren és a Hofon megerősiték. A Grabent, Zsidópiaczot és a Hohemarkot a városi őrség megszállta, mig a Pio-gyalogezred 4 százada és a Heister-féle lovasok két százada a Hofon, Neuemarkton, Lugecken és az alsó jezsuiták mellett fekvő Kistéren, vagyis az Egyetemtéren foglaltak állást, a városi polgárság pedig a városházát állta körül és zárta el lánczokkal minden kül közlekedéstől. Magában az épületben a stadtguardia és a polgárság őrködött. A belvárosi lakosságnak meg lőn parancsolva, tartson minden házban a padláson vizet készen, ha tűz találna kiütni, a külvárosiak pedig maradjanak honn, tartsák zárva ajtaikat, mig a halálharang a kivégzés jele el nem kondult. Nádasdy már reggeli 5 órakor talpon volt, misét hallgatott, megáldozott és baljában feszülettel, jobbjában égő gyertyával megkapta az absolutiot, melyet neki a pápa egykor in articulo mortis adott vala. Nagyon le volt verve és csak a vallásos érzés tartá fenn. Bucsut vett a papoktól, a császártól. Bocsánatot kért általában mindenkitől, kinek valaha vétett, valamint ő is megbocsát mindenkinek és nem gondolna boszura, ha még 100 évre nyulna is élete. Már ekkor azonban oly gyengének érzé magát, hogy egy kis bort és piskótát vőn erősitőül; gyóntató atyja tanácsára 3 darabkát a borba mártott, az atya, fiu és szentlélek Isten nevében, jeléül, hogy ez utolsó táplálékot is neki ajánlja fel. Midőn pedig a kivégzés órája eljött, a két baráttal, katonák közt, kezében feszülettel és olvasóval, buzgó imával ajakán lement a kivégzés helyére.

A palló fekete posztóval volt bevonva, közepén fekete karszék állott, oldalvást egy kis oltár és a fekete székkel szemben vörös emelvény, melyen a városi biró, kezében ezüsttel kivert pallossal és fekete pálczával, oldalán pedig a városi törvényszék tagjai foglaltak helyet. A néhány néző, ki bebocsátást nyert, köztük Souches tábornok, Daun, Ugarte, Pio marchese és egy Bécsben időző török csausz Budáról, Hadsi Ibrahim, a terem hátulján korlátok mögött állott. Nádasdynak le kellett ülni a karszékbe, midőn Schober János, a városi irnok (Schrannenschreiber) a halálos itéletet felolvasá, mely után mindjárt tudtára adák, hogy a felség által az utolsó pillanatban még april 29. Laxenburgból a kézcsonkitás elengedtetett. Miután még térdre rogyva az oltár előtt kissé imádkozott, ismét leült és a feszületet baljával szivéhez szoritá, jobbjában az olvasót tartá, mig apródja Győrfi Ferencz ruháját felnyitotta, haját rendbeszedte, szemét bekötötte. »Jézus, Mária József!« rebegé hétszer és a rákövetkező halotti csendben a hóhér, Langmann Mihály, hozzá vágott.

A fej lerepült. A városi biró ijedtében kiejté kezéből a pallost. A fejetlen test a széken ülve maradt, mig 4 beburkolt férfiu levette és koporsóba téve, a városház udvarán, egy fekete állványon 2 órára közszemlére kitevé, ámbár Nádasdy gyermekei, egy német levélben kegyelemért, vagy ha már az nem adatik meg, legalább azért könyörögtek a császárnak, hogy a holttest ne tétessék ki a dühös pórnép csodájának 1). Este a hullát a Landstrasson levő augusztinianusokhoz vitték, onnan pedig a jövő év elején, a család kérelmére, Lékára, az általa alapitott augustinianus kolostor sirboltjába, hol még most is láthatni az egykor oly hatalmas országbirónak külön vált fejét és egészen meztelen holttestét.

Ugyanaz nap Németujhelytt is bezárták a városnak még nyitva levő egyetlen kapuját és fegyveres polgárság megszállá a város piaczát. Az első, ki a vérpadra lépett Zrinyi volt. Már korán reggel, a harmadfél napi böjt folytán, az óriási férfi annyira elgyengült, hogy elájult, de egy kis alkermes és balzsam magához térité; még egyszer misét hallgatott és azután 8 óráig imádkozott, midőn a biztosok hozzá eljöttek. Zrinyi átadta nekik a nejéhez szóló levélkét e német felirással »Meiner Herzallerliebsten Frauen Gemahlin anjetzo Wittiben Frauen Anna Catharina Gräfin von Zrin!« és mindnyájától bocsánatot kért és elbucsuzott. Nála is, mint Nádasdynál megjelent Dornhofer Ákos az alsó-ausztriai nemesség határozatával, mely Zrinyit és maradékait az osztrák nemesség köréből kizárá. Zrinyi eleve nem értette, mit akar, és mondá: jól van, csak fiát ne foszszák meg az osztrák nemességtől, ki egészen ártatlan, de Abele felvilágositá, hogy épen azt éri a büntetés, mert ily nagy bünöknél a szentirás szavai szerint: savanyu szőlőt ettek az apák és a gyermekek foga vásik bele. »Egyébiránt, vigasztalá, ez csak formalitás és a fiú, ha hive lesz a császárnak e honosságot könnyen visszanyerheti;« ezzel aztán a biztosok végbucsut vettek tőle és Zrinyi még egyszer fiát ajánlá nekik. Midőn kilenczre járt az óra, a németujhelyi tanács két tagja, Marckl Mihály és Gerubel János megjelentek Zrinyinél: hogy itt a kivégzés ideje! A menet tehát megindult a fegyvertár első udvarába. Elől a két tanácsbeli, utánuk nehány katona, Zrinyi két kapuczinussal és végül Ehr kapitány egy kápláraljával. Zrinyi feszületet tartott kezében és a barátokkal imádkozott. Büszkén, szilárd léptekkel jött le, inkább hasonló a katonához, ki rohamra megy, mint egy elitélthez. Menetközben valamiben megakadt mentéje és ő olyat rántott rajta, hogy egy darabja elszakadt. Midőn hallá maga körül a beszédet, hogy nem kell félni a haláltól, mondá: »bizonyos vagyok, hogy sokan a jelenlévők közül · jobban meglesznek most hatva az által, mi itt készül, mint én magam, kinek azon át kell esni.« Az első udvarban megállott a menet. A biztosok fenn a folyóson, egy szőnyeggel fedett helyen ültek a város birájával, kinek nehány szava után a városi jegyző Haan Miksa felolvasta a halálos itéletet. Zrinyi ez alatt csendesen imádkozott, csak midőn a városbiró pálczát tört felette, kérdé, »nincsen semmi kegyelem ?« Ekkor előhozták a rendeletet, hogy a kézcsonkitás elengedtetik, mire Zrinyi némán meghajlott. Erre megnyilt a kapu a második udvarba, melynek közepén egy hat öl hosszu, 4 öl széles fekete posztóval bevont vérpad emelkedett, két tőkével és bárddal a kéz levágásra. Körülötte számos néző, sok bécsi ur, kik a végre jöttek Németujhelyre, ka tonaság és Mohr Miklós a sopronyi bakó. Zrinyi imádkozva ment fel a vérpadra, leveté mentéjét (»Ober-Kleid«) és apródjának segélyével kigombolá, a már előtte való este nyaka körül kivágott dolmányát; azután apródja Tarródy haját elrendezé, szemét bekötötte és ő imádkozva letérdepelt. Midőn e szavakat mondá: »Uram kezedbe ajánlom lelkemet!« és kilenczet ütött az óra, a hóhér hozzá vágott, leütötte, torkát elmetszé, de a rövid vastag nyak csak a második, harmadik csapásra volt teljesen elválasztható törzsökétől. Szolgák azonnal felemelték a testet a fővel és a vérpad egyik szögletében fekete posztóval befedték; fekete posztót boritottak a patakzó vérre is, s a kapuczinus guardian a néppel buzgó imát mondott a kiszenvedett lelkéért.

Most Frangepánra került a sor. Frangepán az egész éjet imádságban és vallásos elmélkedésekben tölté. Az ő buzgalma nem volt néma, mint Zrinyié. Sokat és szépen beszélt, érzelmeit olasz hévvel és buzgalommal önté ki. Csak a gondolat bántá, hogy halála előtt meg fog csonkittatni, és ujra meg ujra mondá a biztosoknak, kik april 30-ikán utolsó miséje után meglátogatták: mily nyugodtan, mily boldogan halna meg, ha ez elengedtetnék! Abele némi reményt nyujtott neki, mindenesetre megigérte, hogy a mig ez ügyben a felséghez tett kérdésükre válasz nem érkezik: nem fog kivégeztetni, és Frangepán a bucsúzásnál Abelet megölelte, és kezeit megcsókolta. Miután Zrinyinek feje lehullott, a biztosok visszatértek helyükre az első udvarban és Frangepánt ugyanazon kisérettel, mint Zrinyit, lehozatták. A polgármester félt, hogy valamit beszélni fog a császár vagy a miniszterek ellen, és figyelmeztette, hogy az tiltva van, de Frangepán felelt: mindennek csak magam vagyok oka. Senkit sem vádolhatok. A császár jó és igazságos, alig várhatom, hogy Isten előtt érette imádkozhassam. Lemenet és a halálos itéletnek olvasása közben folyvást behunyt szemmel, halk hangon imádkozott, és a kezében levő feszületet csókolá! O is, mint Zrinyi, kérdé: nincs-e semmi kegyelem? és midőn a kézlevágás elengedését hallotta, hangosan megköszönte a császárnak e meg nem érdemelt kegyelmet.« Azután ismét megnyilt a másik kapu, és Frangepán Ferencz fellépett a fekete vérpadra. Kezében tartá a feszületet, és elkezdett latinul imádkozni, élénk, tűzes szemekkel, oly tiszta, csengő hangon, oly nyugalommal, hogy a nézők szinte hajlandók voltak hinni, hogy e férfi, ki ugy tudja a zsoltárokat, a szentirás szövegét, inkább másért, mint magáért imádkozik. Imádsága egyaránt hatott külső csinja és tartalma által, s a legmélyebb bánatot fejezé ki elkövetett vétkei felett. Midőn megindulás közben könyek tolultak szemébe, megjegyzé, hogy ezek a bánat és nem a félelemnek könyei, és kérte a jelenlevőket, támogassák imádságaikkal, hogy Isten irgalmas legyen iránta. Majd egynegyed óráig imádkozott igy, a néző seregnek mély részvéte és megindulása közt, és sokan kivántak maguknak is oly istenes véget, minőt most Frangepánnál láttak. Azután átadá köpenyét apródjának, mint Zrinyi, maga gombolá ki dolmányát, haját apródja rendezé el és az köté be szemeit is egy zsebkendővel, melyet azonban még egyszer levett, ujra felfogván a feszületet, a néphez fordult és latinul mondá: »Oh ti, kik most itt vagytok és látjátok szomoru végemet, vegyetek példát sorsomon! Szeressétek Istent, uratokat, császártokat, legyetek hivek hozzá, és kerüljétek az átkozott nagyravágyást, mely engemet örvénybe sodort. Isten veletek, imádkozzatok érettem, én meghalok és szószólótok leszek Isten szine előtt. Isten veletek! Isten veletek!« s ezzel ujra bekötteté szemét, és letérdepelt. A hóhér, kit a Zrinyi-féle kivégzés nehézségei megzavartak, összeszedte minden erejét, és egy irtózatos csapást mért a térdeplőre, ki egyre Jézus Mária nevét rebegé. De Frangepán feje kissé előre hajlott, és a vágás jobb vállába szaladt. A szerencsétlen földre bukott, de is mét felemelte fejét és felakart kelni, de hanyatt esett. Egy hóhérlegény megragadta üstökét; maga a hóhér sarkalva a kiáltások által: tegye kötelességét, ne hagyja vérében kinlódni az elitéltet, még egyszer rávágott. Frangepán még ekkor is Jézus Mária nevét kiáltozá, és egy harmadik vágás kellett még, hogy a fej a testtől elváljon és életének vége szakadjon. A nép rettenetesen felbőszült a hóhérra: alig tudták visszatartani, hogy rá ne rohanjon és szét ne tépje. Katonaság fogta körül és azonnal börtönbe kisérte, mert hire járt, hogy részegen, felpálinkázva jelent meg szomoru kötelességének teljesítésére.

A két holttest egyideig közszemlére maradt kitéve, azután koporsóba tették, és 8-8 ember vállán az öreg templom temetőjébe vitte, egy század gyalogság, és sok kiváncsi nép kiséretében. A temetőben Agricola Mihály plébános papságával már várt, és a két holttestet két fáklya mellett beszentelte, mire a két koporsót egymás mellé a sirba tették. Felettük egy veres márvány lap hirdeté, »hogy itt fekszik Zrinyi Péter horvát bán és Frangepán Ferencz családjának utolsó sarja, kik e verembe estek, mert a vak vezette a világtalant. Tanuljatok halandók, ó tanuljatok sorsunkon, és maradjatok hivek Istenhez és a királyokhoz. A nagyravágyásnak vége a sir. Ambitionis meta est tumba!« A pallos, mely életüknek véget vetett, még ma is látható véres rozsdájával a németujhelyi városházon.

Ugyanazon órában, mint Nádasdyt Bécsben, Zrinyit és Frangepánt Németujhelyen, vitték Pozsonyban Bónist a vesztőhelyre. Itt is bezárták a kapukat. A vérpad a városház kapuja előtt állott a piaczon és két század német katona vette körül. Bónist két hű szolgája kisérte, kik szemeit beköték, mielőtt letérdepelt, hogy a halálos csapást elfogadja. A jezsuiták megkisértették volt, őt a katholikus hitre áttériteni, de hasztalan. Ő mint református akart meghalni, bár e hitével sem gondolt sokat végperczeiben. Halála nem is volt oly épületes a jámborok szemében, mint bécsi és ujhelyi társaié, sőt voltak, a kik azt hivék, hogy mint afféle hitetlen embernek nem csak élete, de lelke is veszendőbe megy. A mi a bátorságot illette azonban, méltó társa volt Zrinyi Péternek. Mindvégig nyugodt, sőt derült maradt, mert magát nem bünösnek, hanem a haza martyrjának tekinté, ki csak azt érzé, mit minden becsületes magyar érez. Negyvenhárom éves volt, midőn kivégezték. levágott feje még hármat-négyet ugrott a vérpadon. Holttestét, minthogy a felvidékre hazavinniök nem volt szabad, hű szolgái a pozsonyi Szent Lőrincz temetőbe tették örök nyugalomra.

A három magyar főurnak halálát változó érzelmekkel fogadták. A külföld azon véres tragoediák közé számitá, melyeket csiklandós borzadálylyal olvas a közönség és mai napig is alig van bármily hézagos munka a magyar történetről, melyben e kivégzések fel ne emlittetnének. Az ausztriai tartományokban a hit, hogy bünösök voltak, ellensulyozta némileg a részvét és szánalom érzelmeit és kivált Nádasdyról tudni vélték, hogy sokkal több és nagyobb volt vétke, mint a mennyit az itélet kimondott, s ha tovább folytathatja mesterkedéseit, az egész német birodalmat lángba boritotta volna de azért még Bécsben is széltében, nyilvánosan beszélék, hogy Nádasdynak meg kellett halni, mert gazdag és hatalmas volt; sajnálkoztak 11 gyermekén, kik apjuknak roppant vagyonából mindössze 165,000 forintot, egy-egy 15,000 frtot, kaptak és sokan megindulással hallák, hogy a legkisebb, 4 éves fiu, midőn egy bölgy czukorral kinálta e szavakkal: »Vegye gróf!« szomorúan felelt: »nem vagyok én gróf, csak egy szegény kis árva !« A stajer nemesség nem követte az osztrák példáját és nem zárta ki Zrinyi fiát köréből és az üldözés sem Ausztria, sem Stajerhonban nem ment annyira, hogy az ősi Nádasdy és Zrinyi nevekből Hornsteint, Gnadet vagy Kreitzot csináltak vagy pedig a Zrinyiekre a Lőbl nevet erőszakolták volna. Általános volt a részvét, gyász és rémülés Magyarországon, habár az udvar reménye, hogy a rettentő példa végkép le fogja sujtani az oppositiot és vak engedelmességet fog teremteni, nem is ment teljesedésbe. Katholikusck és protestánsok, ellenzék és a királynak tántorithatatlan hivei, kevés kivétellel, egyformán sajnálák az áldozatokat. Bónisnak, az egyszerű táblabirónak emléke, kiről mást, mint hogy buzgó protestáns volt és hazáját szerette, nem lehetett mondani, ugyan hamar elmosódott: de Frangepán, egy igen régi, talán az ország legrégibb családjának sarjadéka, Nádasdy és Zrinyi országos férfiak voltak és véres árnyaik nem egyhamar tértek vissza a sirba, hanem ott kisértettek 40 éven át, minden felkelésnél és élesztették a gyülöletet az ausztriai ház iránt. Sajátságos, bár nem meglepő - hogy Nádasdy sorsa eleve, kivált a protestánsok körében, több részvétre talált, mint Zrinyié. Ő ugyan hatalmas üldözőjük volt Vasban, Sopronyban és Nyitrában és még a sir előtt sem tudták a protestánsok elhallgatni a vádat, hogy asszony miatt hagyta el ősei hitét: de beszélék, hogy a hóhérbárd alatt megbánta tetteit, elismerte igazságtalanságát és — egy másik versio szerint Zvonarich nevét kiáltotta, ama hires dunántuli lutheranus superintendensét, ki állitólag halálos ágyán, midőn Nádasdy Pál - Ferencznek atyja - Ferenczet hozzá vitte, hogy rá áldását adja, Ferencznek a vérpadot megjövendölte. Ő nem volt részes Rákóczy hebehurgya felkelésében és nem is érhette a gyanú, mely Zrinyi emlékére buzgó protestánsok szemében homályt vont: hogy segédkezet nyujtott az udvarnak az evangeliumi hitnek megrontására. A körülmény, hogy ő is áldozatul esett az udvar »pokoli tervének, hogy eltették láb alól, midőn leveleiben a titkot kifecsegte«, növelte az udvar bünét, de nem tette a bánt rokonszenvesebb alakká. E felfogás kivált Erdélyben volt elterjedve, Apaffy pártjánál, mely ellenségnek tartott minden Rákóczy adhaerentiat: és Zrinyi emléke, ugy látszik e körökben is, teljesen akkor lőn rehabilitálva, midőn veje Thökölyi Imre, unokája II. Rákóczy Ferencz lettek a magyar nemzet boszulói, kik számon kérték a bécsi udvar bűneit. Szepessy azonban már is kegyelettel emlékezett meg a »nagyemlékü« vitéz bánról, hajdani uráról és hivő kedélylyel feljegyzé, hogy a helyen, hol a hős fej a porba hullott, minden nap bizonyos órában vére ki-kibugygyan, s a nemzeti közvélemény általában Szepessynek adott igazat. Míg a szegény Frangepán sorsán leginkább a költők keseregtek: a nemzet nem tőn különbséget a »tudós,« »okos« Nádasdy és a magyar Achilles« Zrinyi közt, kiket egyformán a haza martyrjainak tekintett. Bármilyen volt is életük: tagadni nem lehetett, hogy a magyar törvények mellőzésével, idegen földön, idegen, tán ellenséges érzületű birák által, idegen törvények szerint vagy épen minden törvény nélkül, lettek halálra itélve. A közönség nem ismerte perük menetét, nem a vádat és bizonyitványait, nem védelmüket, melyeket az udvar mind nagy titokban tartott, de azt látta, hogy halálos itéletük nem idézett törvényeket, » mert nem is idézhetett;« hogy a vádpontok általános, majdnem semmit mondó kifejezésekbe voltak burkolva és sehol semmi nyoma sem volt annak, hogy az enyhitő körülmények is tekintetbe vétettek volna. Pedig ily körülményt számtalant talált a magyar felfogás, nem is emlitve, hogy mind Zrinyi, mint Nádasdy a közhit szerint, a császár kegyelméről biztositást nyertek.Szóval a büntetés nem állott arányban a bünnel — a mennyiben egyáltaljában bünről szó lehetett, -és a magyarok nem is hitték el az udvar emberei által terjesztett hirt, hogy német egyetemek helybenhagyták az itéleteket, habár az, ki a német jurisprudentiát ismerte, azon, hogy helybenhagyták volna az itéleteket, ha velük közöltetnek, nem kételkedhetett. Mig az egész nemzet kegyelettel őrizé emlékezetében végnapjaiknak minden mozzanatát; s a levelek, melyeket a siralomházból irtak, mindenfelé elterjedtek: akadtak tollak, melyek azgész világ előtt megtámadták az osztrák házat e kegyetlenkedéseért. Már a teremben, a melyben Nádasdy feje a porba hullott, a helyen, hol a birák ültek, alig hogy felkeltek, egy latin vers feküdt, mely szerint »a gyáva Leopold helybenhagyta az itéletet, melyet tudatlan gonoszság hozott! Menj, vándor, már láttad az osztrák zsarnokság művét! - s egy másik epithaphium bár nem jutott oly nyilvánosságra emléket emelt Zrinyi és Frengepánnak. »Állj meg, láss és olvass vándor! légy bár idegen avagy hazafi. Itt fekszik szerencsétlenül megcsonkitva, meggyilkolva, Horvátországnak két grófja, Zrinyi Péter és Frangepán Ferencz, örökemlékezetre méltó, dicső, érdemdús férfiak. Magyarok, kiket Leopold parancsára a magyar hazán kivül kivégeztek, a nélkül, hogy a honi törvény szerint megidéztettek és elmarasztaltattak volna.... Bámulj, bárki légy is! Szabadságot kerestek és rebelliseknek hiresztelék őket; fenyegető roszat akartak elháritáni, és ellenségeknek tekinték, kik ellen dühöngtek, mig e szerencsétlen véget nem érték!« S egy költő kérdé deákul: »mely csonka test fekszik itt? kinek fejét vágta le a kard? mely ősz haj úszik a fekete vérben ?« »A hatalmas Zrinyi az! Igy oszt a sors roszat a jóknak, jót a roszaknak!« De a gyászos hullát körül állják a hatalmas Hir és a Nemezis. Elveszett a test, de él dicsősége, él lelke! a halál csak testét érhette!« Az év végén pedig Velenczében egy könyvecske jelent meg nyomtatásban »Austeritas Austriaca« czimen, mely a kivégzettek pártját fogván, kimondá, hogy Magyarországnak minden baját a mohácsi vész óta a Habsburgház okozá, a nemzet felvirágzását szándékosan akadályozá, s azért, a mit az ország tön, az nem rebellio, hanem csak jogos önvédelem volt.

Kinos volt ily körülmények közt azoknak helyzete, kik még az osztrák házhoz ragaszkodtak, és a király iránt való tiszteletüket az igaz magyar érzelemmel összeegyeztetni akarták! Ezeknek jól esett a mende-monda, hogy a kivégeztetéseknek csak a miniszterek az okozói, kiváltképen pedig Lobkowitz herczeg, ki az elitéltek leveleit a császárhoz elsikkasztotta, tőlük jezsuita gyóntatókat távol tartott, nehogy azok az elitélteknek legalább életét megmentsék könyörgéseikkel, mire a csekély befolyású, igénytelen kapuczinusokat nem tartotta képeseknek, és mindezt tevé, mert vagyonukra áhitozott. Beszélék, hogy a kivégzés napján, Laxenburgban a császár kezébe került egy kép, mely őt a trónon ülve ábrázolta, midőn a halálos itéleteket átadja minisztereinek, lábainál pedig Zrinyi, Nádasdy, Frangepán fejei feküsznek. A kép alatt egy német vers volt, mely vérszomját szemére veté, és őt a magyarok bosszujával fenyegette.

»Sättige dich nun in ungarischer Grafen Blut,
Denen du raubtest Hab und Gut.

Zittere, ungarisches Blut fliesst nie umsonst,
Es raucht, kocht und hat einen fürchterlichen Dunst. «

Leopold erre mély gondolatokba merült, magába szállt, és midőn Abele Németujhelyről jövet még april 30. a halálhirt Laxenburgba hozá, kijelenté, hogy eddig aludt, minisztereit hagyta gazdálkodni de ezentúl maga fog kormányozni, minden népnek meghagyván a maga szokásait, szabadságát, szavak, melyeknek koholt voltát a legközelebbi jövő is megmutatta. Valóság szerint Leopold még april 29-ikén is értesült, mi történik Bécsben és Németujhelytt a siralomházban. Megtudá, hogy Nádasdy és Zrinyi nyugodtan türik sorsukat, de az a »romanizált horvát« — Frangepán - nem akár meghalni, és talán testével lelke is. elkárhozik. Kivánta nekik, hogy segitse őket Isten, és adja nekik a mennyországot: többet azonban nem akart hallani e kinos tárgyról, s a »boszuló igazságot« meg nem akasztotta »bár szerette volna tenni,« »de kötelessége nem engedé !« Azt azonban megtevé, hogy mindegyikükért kümint öreg atyja Wallensteinért lönféle helyeken, 2000 misét mondatott, és maga is kettőt hallgatott értük Laxenburgban. Nádasdy kivánságát teljesité, és 10,000 forintot forditott jótékony czélokra; Zrinyi és Frangepán végrendelkezéseit pedig akkép tisztelék, hogy a németujhelyi kapuczinusok 300 forintot, apródjaik, Tarrody és Venier, 150-150 forintot és uruk ruháit kapták »merő kegyelemből.« Az ügyetlen bakó, mert roszakarat vagy mulasztás nem sült ki rá, enyhén, félévi sánczmunkára itéltetett.

Majdnem egy hónappal Nádasdy kivégzése után Leopold felelt a pápának beavatkozására. Ő nem ura irá -- hanem szolgája az isteni igazságnak, és nem kegyelmezhetett a férfiúnak, ki Isten és királya ellen oly háladatlan volt, ki ha tett is valaha valamit a katholika hitért: annak még sokkal nagyobb károkat készült okozni, midőn a pogány törökkel, lutheranusokkal, kalvinistákkal, eretnekekkel szövetkezett, sőt annyira ment, hogy a primásra is rá akarta tenni kezét, fogságba akarta vettetni, ha az isteni gondviselés cseleit csodálatos módon fel nem fedezi. (Május 24) Emlité még a levél, hogy Ő Szentségét megcsalták, hogy nem az ország főpapjai és főurai, hanem talán Nádasdy némely czinkostársai folyamodtak közbenjárásáért mit az illetők maguk ki fognak jelenteni. És csakugyan az udvar nem késett ilyféle nyilatkozatot kicsikarni, kinyerni. Ki irta légyen a levelet a pápának? nem volt kitudható, csak annyi látszott bizonyosnak, hogy valamely tekintélyesebb paptól származott. Egy bizonyos iró helyett tehát a válasz, mely az udvar parancsára mint most mondanák felhivatalos alakban - készült, mindenkinek szólott, mindenkit fenyegetett. Figyelmezteté az egész egyházi rendet, ne avatkozzék a világi ügyekbe, kivált midőn maga is résztvett a mult évek lázadásában és úgy eljátszta privilegiumait, mint a többi magyarok. Ha a levél irója a vallás iránt való buzgalmat akarja kimutatni, tanitsa, hogy minden hatalom Istentől származik, és a felségnek vakon kell engedelmeskedni, hogy kegyelmesen megbocsássa a multnak vétkeit; hogy nem szabad, privilegiumok ürügye alatt, korlátolni akarni azon fejedelem hatalmát, ki békében él szomszédjaival, ellenségeit mind legyőzte, nagy hadsereggel rendelkezik, kivel tehát nem tanácsos összetűzni. A fenyegetés világos volt és nem téveszté el hatását oly férfiakra, kik vagy sohasem birtak bátorsággal az ausztriai házzal szemben, vagy most meg voltak félemlitve az udvar gyanújának Damocles kardja alatt. Az ugyan nem volt való, minek hire járt, hogy Nádasdy utolsó vallomásában sokakat compromittált, sőt még a primást, és Eszterházy Pált is gyanuba keverte de a gyanura nem is kellett anynyi. Elég volt, hogy valaki magyar, mint a szókimondó Martinitz, az udvarnak ez enfant terrible-je, Szelepchényinek nyiltan megirta. Pünkösdi gratulatiójában (máj. 12) felemlité mit már Pázmán »Magyarország oraculuma« mondott állitólag II Ferdinándnak, hogy még a legjobb magyarban sem bizhatik és iga kell a lázadó nemzetre, hogy ne legyen folytonos veszedelme a keresztény ügynek. Dicsérte a primás engedelmességét, készségét, megadni a császárnak mi a császáré, Istenek mi az Istené: de egyuttal ki is emelte, hogy nem jó a császár parancsaira nézve akadékoskodni, kinek ereje megvédte a lengyel király koronáját, Brandenburgot és Dániát a hatalmas svédek ellen, leverte a félholdat Szentgotthardnál, és a ki legujabban kikergette a gaz zsidókat Bécsből, bár százezereket ajánlottak neki megmaradásukért. E hatalmas, dicső, jóindulatú császárt ki ne szeretné, tisztelné, rettegné? És mégis, mondják, a legtöbb magyar inkább kész törökké lenni, mint koronás királyának adót fizetni, holott úgy szólván a magyarok Isten után csak királyuknak köszönik, hogy egy általában még léteznek. Végül - mintegy maga is átlátván a cseh helytartó, hogy túl ment a gyöngédség határain — hozzá tevé: hogy jobb a seb, melyet a barát üt, mint a hizelgők csókjai; a primás ha haragszik is, átlátja a helyzetet, és egy oly férfiuban, ki tisztának érzi magát, az igazság nem támaszt haragot, hanem szeretetet: de azért Szelepchényi elértette a vádakat. Rá nagyon hatottak a legközelebb mult eseményei, melyek oly kiméletlenül megzavartak mindent, mihez eddig egy magyar fő ur szokva volt. Nagyon megőszült, és le volt verve, de szomorúságát erőltetett vigsággal palástolta, és széltében dicséré a kormány szigorú rendszabályait a gonosztevőknek megbüntetésében. A gyanúra, hogy a magyar rendek irtak a pápának Nádasdy pártfogásáért ő, Széchényi György, Nádasdy szövetségese Sennyey István, veszprémi püspök, Gubasóczy, Pongrácz György váczi püspök, a szentmártoni főapát, és Korompai; a világiak közül: Forgách, Pálffy Miklós, Illésházy György, Nádasdy sógora Eszterházy Pál, Nádasdy veje Draskovich Miklós csakúgy mint Zichy István, és Majthényi személynök irásban kijelenték a császárnak, hogy méltatlansággal hallák, miszerint valaki az ország nevében folyamodott Nádasdyért. Ők soha ilyen kérelemhez nem járultak, sőt kérték a felséget, rendeljen vizsgálatot annak kitudására, ki lett légyen a vakmerő, ki e kérelmet készitette? (jun. 10).

Nádasdy, Zrinyi, Frangepán, és Bónis halála után az volt a vélemény, hogy még sokan fognak a vérpadra lépni a kisebbek közül, és a pozsonyi foglyok közül igen sokan — hogy egy egykoru iró szavaival éljek annyiszor haltak meg, a hányszor hallák, hogy már készül számukra kerék, bárd, kötél vagy lobogó máglya. A félelem azonban alaptalan volt. A Judicium delegatum ugyan nem pihent, de nem végzett oly véres munkát, minőt a közvélemény rémülve sejtett.

Egy nappal Bónis halála előtt (april 29) Keczer András és Nagyidai Székely Andrásnak, két különböző csak névre hasonló férfiunak perét vette fel. Alig volt egy a vádlottak között, ki ellen a fiscus annyit felhozott volna, mint Keczer András ellen. Vádolá, hogy összeesküvő, de vádjának derekát mégis ama makacs, keserű, sértő, sokszor kicsinyes ellenzékeskedés képezé, melyet András ur testvéreivel, a felvidék különböző megyéiben a király és parancsai ellen tanusitott. Azt is beszélék róla: hogy a mit Vitnyédy tud, azt a Keczerek is tudják: de ő mindent határozottan tagadott. Keczer András - mondá védője Fodor JánosWesselényivel szövetségben nem is lehetett, mert már 1660 óta halálos ellenségeskedésben volt vele és nem a nádoron mult, hogy ki nem törülték az élők sorából. Szintugy ellensége volt Rákóczy Ferencz. Vitnyédyt csak felületesen ismerte; köztük semmi bensőbb viszony sem létezett. Ha a vádló mondá, hogy neve az összeesküdtek leveleiben előfordul, Zrinyi, Nádasdy szövetségesekép emlittetik: felelé, hogy az vagy roszakaratból, vagy cselből történhetett csak; ő azért nem tehet, mit irnak róla mások. Mutassák aláirását, pecsétjét. Különben is, a hol általában Keczerekről van szó, még nem lehet következtetni, hogy őt értik, mert sokan viselik a keczer nevet. A fiscus egy egész sereg bizonyságra hivatkozott. Köztük volt Szenthe Bálint is, kit most fogolykép Pozsonyba hoztak és a ki némileg emlékezett, hogy Nádasdy 1667 Beszterczebányán Keczert összeesküvőnek mondotta. Minthogy azonban a többi bizonylat sem volt határozottabb, a biróság több izben - május, 6. 9; junius 6. 11. 29. 30. tartott tárgyalásban sem tudott boldogulni tagadásával.

Nyiltabb és méltóságosabb volt Nagyidai Székely András védelme. Ő nem tagadta részvételét a korábbi összeesküvésben, habár el sem ismerte, hogy Nádasdyval valami titkos dolgokat főzött, midőn 1668 Guth Dániellel, mint a 13 vármegye követe Pottendorfban nála járt és erre nézve Szenthe sem tudott semmi határozottat mondani. Védelmének főtörekvése volt kimutatni, hogy 1668 óta távol állott minden összeesküvéstől és tudott bizonyitványokat felhozni, hogy Csákynak a kassai gyülést disvadealta, 1670 midőn a felkelők jószág elvesztéssel fenyegették — vigasztalta, bátoritotta »hisz őt is — Székelyt — a haza pestisének nevezék, de nem gondol vele!« és végre a tályai gyülésre hivatkozott, melyen Rákóczyt oly élesen megtámadta. Ily tényekkel szemben — ugy vélte védője — elenyésznek, keveset nyomhatnak Zrinyi és Nádasdy utolsó vallomásai, melyeket a fiscus védencze ellen felhozhatni vélt, mert azokat a halálos félelem, a szabadulási vágy vezette arra, hogy másokra háritsák azt, minek ők maguk voltak kezdői. A fiscus azonban fenntartá vádját és midőn Székely András a felség amnestiájára hivatkozott, felelt, hogy azt igénybe nem veheti, mert ő nemcsak Rákóczynak, de Zrinyi és Nádasdynak összeesküvésében is résztvett és a per, mely máj. 8. és 9. tárgyaltatott, érdemileg csak jul. 1. fejeztetett be, midőn vádlott utolsó perbeszédét irásban a biróságnak beterjeszté. Nikházy István pere april 30. vétetett fel. Ő sok tekintetben részes volt az 1669-iki mozgalmakban. 1670 Kassán járt, mint Rákóczy követe és a gönczi megyegyülésen a felkelést proclamálta a németek ellen. Védője Hosztóthy e vádakat nem tudta megerőtleniteni. Az 1669-ik évi eseményekre nézve Csáky parancsára és jóváhagyására hivatkozott, de a fiscus ezt védelemkép el nem fogadta, mert maga Csáky is bünös, rebellis volt. Mentségére, hogy Kassán a tanács előtt csak néma szerepet játszott, a várost pártütésre nem csábitotta, méltán hallotta az ellenvetést: de tudta, hogy Rákóczy felkelő, midőn tehát követjének szegődött, részesévé lett a rebellionak. A gönczi gyülésre nézve megmaradt állitásánál, hogy nem emlékszik, vajjon e kifejezéssel: »Nagy fába vágtuk vagy pedig vágták a fejszét« élt-e? Semmi esetre sem akart azonban izgatni. A fiscus állitásait tanukkal köztük volt mint fő Mokchay püspök - igazolta és Nikházynak hivatkozása a császár amnestiájára oly keveset használt, mint többi bajtársainak, kik e törékeny eszközhöz folyamodtak.

Május vége felé — 27-ikén — a fogoly Bánchy Márton és Szobonya István ügye került elő. Bánchy nem tartozott az összeesküvés régi emberei közé. Szereplése jóformán csak 1670 Kassán kezdődött és Beszterczebányán folytatódott, hol - a vád szerint, melyet Liphart terjesztett elő — megvetőleg bánt a császár levelével. Főbünét a vádlevél abban látta, mit 1670-ben Rákóczy felkelése alatt és után tett, és különösen kiemelendőnek tartá, hogy még a jobbágyokat is izgatta. Lázitásának tulajdoniták nagy részt a népnek haragját a németek ellen és őt okolák ennélfogva a gombási és nagybányai öldöklésekért. Védője, Pinnyey János, törekedett a vád legsulyosabb pontjait megdönteni. Tagadta, hogy Bánchy Rákóczynak fegyverletétele után is izgatott a németek ellen: de azt már nem tagadhatta, hogy a Rákóczy-féle mozgalomnak egyik főtagja volt, s azért a bíróság halál és jun. 22. bevégezvén perét jószágvesztést mondott fejére.

Ép oly kevéssé szerencsés volt Szobonya István, ki egyébiránt semmikép sem mérkőzhetett Bánchyval. A fiscus tudta, hogy ő a körmöczi pénzt fel akarta verni, bár azt határozottan tagadta és állitá, hogy ő Bory parancsára csak Keresztúry László pénzét akarta elfogni, melyet Berényi György magának keresett, s a midőn Bory ravaszságát észrevette, azonnal felhagyott a vállalattal. A bizonyitványok, melyeket Nagy Pál és Kónya Pál akkori hadnagyai részéről állitásainak igazolására felhozott, csak azt mutatták, hogy ügyetlenül járt el a vállalatban és a fiscus ellene veté, hogy Keresztúry pénzét se lett volna szabad elfoglalnia, mert az is a koronára szállott, Keresztury már 1663-ban Érsekujvár alatt a törökkel tractálván. A második fővád ellene volt, hogy mint a nádorné embere 1670 különféle követségekben járt a felkelés érdekében, törököt hivott Murány segitségére és résztvett a berethkei gyülekezetben. Az utóbbi tényt nem tudta tagadni, a többit azonban mind tagadta. Ügyében kihallgatták Bory Györgyöt, Semberyt, Csathó Mihályt és a nádornét, kik közül egyik sem vallott rá, egyik sem akart tudni a vádak valódiságáról: mindazonáltal a biróság bünösnek itélte. Perében még az a nevezetes dolog fordult elő, hogy a királyi ügyész a körmöczi pénzfelverést 1667-re tevé és abból is következteté Szobonya mentségének valótlanságát, hogy csak Keresztury pénzét akarta elfoglalni, mert Keresztury 1668-ban halt meg: és e chronologiai szarvas hiba ellen, melynek a bünperre oly következménye lehetett, sem Szobonya, sem védője nem tettek semmi felvilágositó észrevételt. Leszenyei Nagy Mihálynak kivánsága is, a judicium delegatum előtt megjelenhetni, jun. 15. teljesedésbe ment, habár nem is úgy

szabad lábon - mint ő kivánta volna. Már mintegy évig volt fogva, Murányban, Pozsonyban, annélkül, hogy magát bünösnek érezte volna! Rákóczy felkelésében semmi tényleges részt nem vett. Üldöztetését Zichy István ellenséges indulatának tulajdonitá és ellenében Szelepchényi kapzsiságánál keresett oltalmat, azon igérettel, hogy nejének javaiból a cserenyei kastélyt Barsmegyében mindenestül, »igen jó földet 1000 tallér erejéig« a primásnak élte fogytáig zálogba adja. A fiscus azonban Hidvéghy társát a dunáninneni mozgalomban, Nádasdy emberét és postáját látta benne. A mi nyilvánosan történt: hogy Beszterczebányán Ferencz testvérével tanakodott Barkóczy meghivása végett, azt nem igen tagadhatta, de tagadta, hogy Hidvéghy Nádasdy követjekép Murányba küldte Nagy Ferenczhez. Szenthe Bálint sem tudott róla semmi roszat, de Rákóczy a rebellio egyik főemberének mondá, bár vele nem volt semmi összeköttetésben, a beszterczebányai tanácskozmány nyilt pártütést tartalmazott, és ő bünösnek itéltetett.

Hasonló sorsa volt Baloghy Gáspárnak, ki jun. 15-re idéztetett a biróság elé, de betegsége miatt személyesen nem jelenhetett meg. Baloghy a mult ősszel, folytatva bujdosását, a liptóvármegyei erdőkben talált menedéket Bory sorsa elől, mig a téli zord idő Korponára kergette, ahová belopózkodván, egy pinczében lelt buvóhelyet, de ide is eljöttek a város atyái, és vették tőle az utasitásokat. Végre megbetegedvén, kénytelen volt biztos menhelyét odahagyni, és elég merészen saját házába szállt. A selmeczi császári őrség kapitánya értesülvén a do logról, febr. 8. 1671 rajta ütött, elfogta és Selmeczbányára vitte, és most végre májusban Pozsonyba került. Voltak némelyek, kik pártját fogták, mint a paulinusok vicegeneralisa, Benkovich Ágoston, de még többen voltak a királypártiak között, kik vádolák. Balassa Bálint és a Gerhardok szerint ő az öszszeesküvésnek egyik feje, az egész vidéknek pestise volt. Ő azon kevés dunáninneni nemes közé tartozott, kik kezdettől fogva az összeesküvéssel tartottak, ki jelen volt Szendrőn ugy, mint Körmöczön, Breznóbányán és Beszterczebányán, ki szövetségese és társa volt Bory Mihály és Nagy Ferencznek, Zrinyi Péternek és Rákóczy Ferencznek. A fiscus hosszú vádjára ő makacs tagadással válaszolt, és csak oly körülményeket ismert be, melyekről mondhatta, hogy nem voltak a felség ellen irányozva. A fiscus vádjait mondá védője - csak egy-egy tanú bizonyitja, mi nem bizonyság. Midőn Zrinyi, 1668-ban Bozókon járt ő Bécsben volt. Az igaz, hogy a haza javára kész volt a bányavárosokból pénzt teremteni, de az akarat tetté nem vált, és a puszta akarás még büntethető cselekményt nem képez és a fiscus vádjára, hogy a franczia segélylyel dicsekedett - mondá ép ez bizonyitja ártatlanságát, mert bünös ember nem beszél ilyen dolgokat. A védőnek — Hosztóthynak erőködése azonban sikeretlen volt. A tárgyalást ugyan jun. 15-ről elhuzta 18-ikára, és onnan 25-re, de védenczét nem tudta megmenteni a halálos itélettől.

Időközben más perek is folytak, mint Nagy Mihályéval egyidőben Fáy Lászlóé, Káthay Ferenczé, ki a fiscus kivánsága ellen, hogy összes vagyona, az ősi is, koboztassék el, a kanoni jogra és a Szentirásra, Ezechiel prófétára és a Paralipomenonra hivatkozott, melyek szerint csak a bűnös büntetendő, de a fiscus felelt, hogy e törvényekre, a világi forum előtt támaszkodni nem lehet. Hoztak sok makacssági iteletet is, a többi között Balassa Imre ellen, ki május hó 27-ikére idéztetvén meg, nem csak hogy meg nem jelent, hanem még némelyikre birái közül fenyegető leveleket is irt. Junius 1-én Dayka István, Zákány András, Papp Izraelt hét más társukkal, többnyire borsodi nemesekkel, jun. 19-ǝn Mónay Gáspár, Jászay Miklós, Monaky Istvánt, jul. 4-én Lasztóczy István saápi predicatort itélték halálra, mint meg nem jelent makacsokat. Talán halálos itélettől Czeglédy Istvánt a halál mentette meg. Már nagy beteg volt, midőn az idézésre május 27. nejével szekéren Kassáról Pozsonyba indult, »keserves jajszóval kisértetvén hallgatói által.« Junius hó 5-kén Nagyszombat alá ért, de már tovább nem mehetett. Meg kellett állapodnia a mezőn, és miután még nejétől és távollévő gyermekeitől elbucsuzott, paptársainak üzentette, hogy most van az ideje, kiválólag őrködni a rájuk bizott nyájra, meghalt. Holtestét bevitték Pozsonyba mert a primás nem engedte Nagyszombatban eltemettetni és jun. 7-én tették öröknyugalomra a köztemetőben, Bónis Ferencz mellé. A megidézett protestáns rendek nagy számmal adák meg a végtisztességet a férfiunak, kiben »valóban Illés lelke lakott«, és kinek emlékét, mint vértanuét tisztelék. Maga Majláth - midőn a hullát meglátá — mondá: miért kellett e holt embert felhozni? Halálát sokan méregnek tulajdoniták. Hasonló sorsa volt, ugyancsak Nagyszombat alatt, szintén szekéren a beteges Keczer Ambrusnak, midőn ugyanazon járatban Pozsonyba törekedett, körülbelül azon időben, midőn a judicium delegatumon barátja és urának - Thökölyi Istvánnak — emlékére a hütlenség és pártütés bélyegét sütötték.

Thökölyi István nem volt főember az összeesküvésben, de, - mint a fiscus állitá, midőn jun. 18. örököseinek perét ujra felvevék — mindent tudott, mindenütt segitett, hol hirhordozással, hol pénzzel és Árvában utolsó lehelletéig ellent állván, Likavát is hason ellenszegülésre buzditá és igy a császár nehány katonájának halálát okozá. Eszterházy Ferencz képviselője, Hérics Tamás nem is mert a vád érdemébe bocsatkozni. Az árvák nevében a királyi kegyelemre hivatkozott és formalis kifogásokkal igyekezett a vészt, mely őket fenyegette, elháritani. Miféle törvényes alapon perlik Thökölyi István örököseit? kérdé. Átszármazás, condescensio utján nem lehet, mert midőn Thökölyi István meghalt, még nem volt perbe fogva; örökösödés folytán? szintén nem lehet, mert ők nem örökölték atyjuk jószágait. Midőn az érdemben való védelemre utasiták: csak azt vitatta, hogy a gyermekek anyai részét nem lehet elfoglalni és igy Thökölyi István bünösnek találtatott a vádpontokban, melyeket örökösei hallgatag beismertek. (jul. 16. 1671). Szintugy elitélték Wesselényi Lászlót édes atyja képviseletében, de e két itéletet még ki nem hirdették. Meghozták azonban az itéletet és kihirdették Csáky Ferencz gyermeke, Vitnyédiék és Dobayék ellen.

A kassai generalis minden tettében árulást, bűnt látott a biróság. Barkóczyék vallomásából kitünt, hogy 1666ban Murányban a gyűlés ideje alatt megfordúlt: tehát — részes volt az ottan forraltakban. Még a nádorral, egyszer, Enyiczkén némely végbeli török agákkal összejött: ez is bünös cselekedet volt. Nagy bűnéűl róták fel, hogy Nádasdynak barátja volt, pedig legalább úgy mondák a nyilatkozatot hallá tőle, hogy nem nyugszik, mig a felség fejéről a koronát le nem tépi. Ingatag, kétszinü magaviselete az 1669-iki mozgalmakkal, a kassai gyűléssel szemben; szökése az országból, midőn Rakóczy felkelt: már több joggal terhelék. Vitnyédy Istvánt még sulyosabb vád nyomta. A legsulyosabbra, a felség ellen forralt merényletre a védő kijelenté, hogy az ellen nem képes őt védelmezni. Vitnyédy tevékenysége egyébiránt a biróság felfogása szerint visszament 1662-ig és nem maradt az ország határain belül. Részese volt a török és franczia szövetségnek, lelke, tolla, tudója majdnem minden fondorlatnak, és örökösei védelme csak arra szoritkozott, hogy a hagyaték felét, mint polgári vagyont és közszerzeményt, tehát nejének tulajdonát, megmentsék, de ez sem sikerült. Az itélet kimondá, hogy Vitnyédy birta azt is haláláig, tehát a fiscusra kell szállni annak is. Dobay András örökösei sem tettek kifogást a váð ellen, melynek legfőbb pontjai voltak, hogy 1670 a kassai gyülésen Szuhay országos fizetést inditványozott Dobaynak, mint »regni concipistának,« és hogy az 1670-iki aprilisi mandatum után is még fegyverre izgatott Keczer András. és Saárossyval. A védő -- Herics -- csak a gyermekek részét törekedett megmenteni, de hasztalan. Két tárgyalás után — jun. 26. és jul. 3. — a kárhoztató itélet Dobay András emlékére is kimondatott. (Jul. 15. 1671)

E marasztaló itéletek mellett nem hiányoztak, sőt számosan voltak a felmentők is. Igy felmentést nyert Sóos György, kinek legfőbb vétke a fiscus szemében is csak az volt, hogy Bochkayt Spork seregének mozgalmáról értesité, és szeretett volna a németek ellen a felvidéken ellentállást szervezni: de ő minden roszakaratot tagadott, s a Bochkaynak irt levél sem támogatta teljesen a fiscus felfogását. Felmentést nyert Bogdányi Farkas László, Zemplénnek sokszoros követe Bécsben, és a 13. vármegye gyülésein, és Veres Mátyás, egy zempléni nemes ember, ki ellen a legfőbb vác volt, hogy, mint megyéjének egyik követe, jelen volt a kassai gyűlésen, sőt ott a vármegyék főfizető mesterré nevezték; de ő bebizonyitá, hogy e választás tudta nélkül esett. rá, és ő e hivatalt soha el nem fogadta, a Rákóczy felkelés: idejében sem tett semmit a császár ellen, hanem hűségét több izben, nem minden veszélyeztetése nélkül, tettel is kimutatta. Junius havában három nap — 4, 22, és 23ikán harmincz kilencz megidézett mentetett fel teljesen a vád alól, köztük Bartakovichnak és a Bezzegheknek társa: Fischer és Faragó, a fogoly Dorasovszky János, Szakmáry János, ki Berethkén volt, Gosztonyi Miklós, Révay Imre és mások, többnyire dunáninneniek és mindannyiának csak reversalist kellett aláirni, hogy a felségnek hivei lesznek, és ha valami kisül ellenük, kifogás nélkül ismét megjelennek. A szigor, melyet az osztrák kormány kifejteni akart, már elérte délpontját, és junius közepe óta az enyhébb felfogás lőn diadalmassá.

A változás két irányban mutatkozott. Az egyik a nyomasztó repartitiot, a másik a peres ügyeket, és a további üldözéseket illette. A mártiusi adó-rendelet felzavarta az egész országot, és kivitele elé nem csekély nehézségek gördültek. Ott, a hol a nép a töröknek is adózott, az megtiltá a repartitionak teljesitését, mert nem akarta, hogy más is, mint ő maga, szivja a földnép zsirját; a törökkel pedig nem lehetett tréfálni. A hódoltsághoz közel eső pórnép inkább török földre menekült, mintsem hogy a németek zsarolásainak, terheinek magát alávesse, a beljebb lakókról pedig a vármegyék és a pozsonyi biztosok egyhangulag álliták, hogy végromlásuk nélkül a kormány kivetését meg nem adhatják. A nemességet, honoratiorokat és nevesebb polgárokat a pozsonyi perek tarták folytonos rettegésben, mert senkisem tudta, nem fog-e a vérbiróság elé idéztetni? Mindenki - nehány vasfejű vagy kegyetlen hajlamú német minisztert kivéve — engesztelő rendszabályokat ohajtott, hogy végre a folytonos izgatottság lecsillapodjék. Május végén felment Pozsonyból Bécsbe Rottal és Szelepchényi. A primás kevés reménynyel, megzavarodva, leverve, eleinte csak lopva, mintegy mellesleg, mert az ország mellett felszólalni. Majd azonban kissé neki bátorodott, és határozottabban, nyiltabban kezdett kegyesebb rendszabályok mellett szót emelni. A két főembert junius közepe táján a pozsonyi commissionak többi magyar tagjai is követték: mig Pozsony, Nyitra, Komárom, Mosony, Soprony, Győr, Trencsény, Vas, Veszprém, Zala követei már fennjártak rimánkodva a terhek könnyítéséért.

Bécsben már jun. 6, kész volt a rendelet, mely némi enyhitéseket tartalmazott, de csak a hó közepén tudták Szelepchényiek kivinni, hogy az csakugyan kiadassék, és a megyéknek megküldessék. Az engedmények azonban nem voltak olyanok, hogy a magyar nemzetet kielégithették volna. Mig Szelepchényi fennen dicséré a felség atyai szivét: Eszterházy Pál, ki szinte Bécsbe jött, azonnal generalatusába a bánya városokba sietett, hogy a népet »engedelmesség és hűségben megerősitse.« A rendelet felére szállitá le a márcziusi repartitiot, de rendelé — az urak nem nagy örömére, és Bécsben kifejtett ellenzése daczára hogy e tehernek felét a nemesség viselje és csak felét a jobbágyság. És mig a felség megigéré, hogy a német hadak nem fognak többé zsarnokoskodni a föld népén, hanem - parancs szerint — mindent, mire még szükségük van, készpénzzel fognak fizetni felhivá a parasztokat, »kiket uraik keresztényekhez nem illő kegyetlenséggel, nagy robotokkal sanyargatnak, hogy panaszukkal a királyhoz forduljanak, kinek udvara mindig tárva lesz nekik, »nem hogy őket az urak ellen jogtalanúl is pártfogolja, hanem hogy könnyitsen terhükön, ha igazságtalan nyomorgatást betudnak bizonyitani.«

A felkelés bűnöseire nézve Martinitz már májusban azt vélte, hogy nem lehet feltétlenül kegyelmet adni, és semmi olyast sem lehet engedni, mi az ellenreformatiora, a féktelenség kiirtására, a fegyverjog szabad gyakorlatára korlátozó lehetne. A királyi rendelet e nyomon indult. Leopold benne kijelenti, hogy mindig szerette magyarjait még akkor is, midőn minden ok nélkül — maguk sem tudnák megmondani miért? fellázadtak. A kik tehát még eddig Pozsonyba meg nem idéztettek »noha nem mindenestül ártatlanok, mindazáltal a többieknél kevesebbet vétettek« azoknak biztositá »életüknek megmaradását«, és őket »a gyalázattúl a becsületre nézve, a fogságtól személyükre nézve, és a fiscusi foglalástól jószágaikra nézve felmenté.« Kivétettek azonban: »a kiket törvénybe idéztettünk, avagy a kik ügyökhöz nem bizván, máshová szaladtak, avagy a kik megátalkodásból nem jelentek meg eddig, avagy kik mint vakmerők meg nem szüntek a tilalmas gyülésecskéktől - igy forditák magyarra a conventiculum szót és ellenünk és a közállapot ellen való igyekezettől és együvé való forralástól és izengetéstől, melyeket a hitetlenség vétkének és a király ellen való árultatásnak büntetése alatt szerével és keményen tiltunk!«

E rendelet jun. 18, érkezett Pozsonyba és véget vetett minden további megidézésnek. E napig, mint Majláth egy kimutatásban a judicium delegatummal közlé, 233-an lettek megidézve saját tetteik miatt, azonfelül Wesselényi, Csáky, Thökölyi, Vitnyédy és Dobay András örökösei, mint elhunyt szüleiknek képviselői. Majláth még 115 embert szemelt ki, kiket meg akart volna idéztetni, ha a felség akaratjával összefér. Köztük, sok jelentéktelen ember közt, volt gr. Czobor Ádám, Holics ura, nyers, erőszakos, egykor a protestánsokat üldöző fiatal ember, ki gyakran szidta Leopoldot »bestye lélek, disznó kurva fiának,« kinek nem szánná ajakát levágni és vizslájának dobni, és gyakran adott cselédjeivel kifejezést vágyának, a szomszéd Ausztriára, Morvára rontani zsákmánylás végett, és mint Szilassy Miklós szolgája mondta - »megróni a nikolsburgi gazdag zsidókat, a beste lélek kurva fiait.« Balassa Kristóf, Imre fia, pater Cziráky, Szkárosi Nagy János, a nádornénak hű szolgája; Bagossy Márton, a mándoki prédicator, Czeglédy társa erdélyi utjában; Eszterházy Miklós, zólyomi főispán, Sennyey István veszprémi püspök és nagyprépostja, kik az összeesküdtek egészségére ittak és végre Szenthe Bálint, Hidvéghy Mihály és Leszenyei Nagy Ferencz. Inditványa azonban el nem fogadtatott. A megidézendők részint nagyon jelentéktelen emberek voltak, nagyrészt Rákóczy katonái, a kik a gombási ütközetben harczoltak, részint, mint Czobor ellen, nem igen lehetett teljes hitelü bizonyitékokat találni, részint, mint a három utóbb nevezett nagy összeesküvőnél, kik bünösebbek voltak akárhány megidézett és elmaraszalt interessatusnál, más szempontok nem engedék meg a peres üldözést. A judicium delegatum most csak sietett, hogy a folyamatban levő pereket befejezze, itélettel eldöntse, de ebbeli feladatát sem fejezé be teljesen, mert Bécsben elhatározák, hogy julius közepén tul minden még függő, sőt már be is fejezett per, egy uj biróság előtt tárgyaltassék Bécsben, melyben már ne csak magyarok vegyenek részt. Jul. 18. befejezte a biróság müködését és tagjai még az nap felmentek Bécsbe. Utolsó napjaiban számos halálos itéletet adott ki, mint Figedi Nagy András, Baloghy Gáspár, Leszenyei Nagy Mihály, Bánchy Márton, Szobonya Istvánét, sőt egy halálos itéletet végre is hajtott. A kivégzett azonban nem volt az összeesküvésnek valamely főembere, hanem egy rajongó — talán félőrült — morvaországi falusi pap: Drabik, deákosan Drabicius Miklós, kit még II Ferdinándnak üldözése kergetett ki hazájából Magyarországba Ledniczére 1628. Drabik honn Drahotusban pap volt a cseh testvérek felekezeténél, a huszitáknak maradékainál: a számüzetésben azonban, hogy magát és családját fenntartsa, posztó-kereskedésre adta magát és sokban vétett ama szigoru szabályok ellen, melyeket a papirend tagjainak kötelességévé tesz. Bujdosó paptársai nehezteléssel látták ez » apostasiát,« eltilták az egyházirend gyakorlatától és még szigoruabb rendszabályokkal fenyegették: mig a foglalkozás, melyért mindezt türnie kellett, nem volt képes őt és családjat tisztességesen eltartani. Lelki keserűségéhez betegségek, nyomor járultak. Midőn plébániájából menekült a császári katonák mindenét felprédálták. Volt azonban még szülőföldén, Strassnitzon valami kis szőlője, melyet 1638. elakart adni, hogy nyomorán enyhitsen s azért titkon átment Morvaországba. Azonban vevő nem akadt. Hazajövetele, melyre halál volt téve, kitudódott és ő alig tudta magát gyors futással megmenteni. leverten tért tehát vissza ledniczei házába és nejének jajgatása fokozták szomoruságát. Az éjjel febr. 23. volt nem tudott alunni, imádkozott, fohászkodott Isten irgalmához és ime - igy beszélé maga — egyszerre, mintegy önkivületben, északról nagy hadsereget látott jönni, hasonlóképen keletről is még nagyobbat és hallott hangot, mely igy szólt hozzá: »Ne félj, ne légy türelmetlen. Én e seregeket küldöm ellenségeitek megrontására!« Azután öt évi szünet állott be, de 1643 óta gyakorta, de mindig csak éjjel, ismétlődtek e látományok, és Drabik, ki első jelenéséről senkinek sem szólt semmit, most különös isteni parancsra beszélni kezdett és elmondá másoknak is, hogy Isten maga beszélt vele, hogy néha látta a földgömböt, melyet az Atya kezében tartott, máskor látta a Fiut szegekkel átverve. Volt eset, hogy az Ur egész hosszu verseket dictált neki, máskor pedig számokat irt szeme elé. Nehányszor — mondá -- felvillant benne a gondolat, nem-e csak álom mindaz? de meggyőződött, hogy ébren van, sőt kétszer Isten — midőn jelt kért tőle - homlokon ütötte — mire arcza, mintha megégett volna, kivörösödött, ugy hogy felesége kérdé: »vajon maga-magát sértette-e meg?«

A szerencsétlen embernek legkedvesebb reménye volt, hogy ismét vissza fog térhetni hazájába és régi fényében látandja a cseh egyházat: mit visioi meg is igértek. »A király a fehérhegyi csata által elüzött pfalzi Frigyes — vissza fog térni Prágába, s a helyen, hol a cseh martyrok vére folyt, üldözőik vére fog kiontatni.« Eleve a svédekben — később Lednicze földesuraiban, a Rákóczy házban bizott, melyben az Ur választott eszközét látta. Már az öreg Györgynél megjelent volt 1645-ben, hogy királynak felkenje seregének szine előtt, de ép akkor köttetett meg a fegyverszünet III Ferdinánddal, s a fejedelem őt maga elé sem bocsátá. Ő azonban nem csüggedett és egyszer (1652. april 5) az ifju fejedelem asszonyt — Báthory Zsófiát látta fiával visióban és az Ur mondá: Ez fog neki hitelt adni, ez fogja előmozditani müvét, bár az emberek nem várják, fiával együtt, kinek hosszura fogja nyujtani életét! E jóslat nem teljesült, s ép oly kevéssé következett be az eszményi kor, melyet az Ur szava a jövőre igért: midőn az evangeliumnak minden hirdetője ugy fog élni, mint a lutheranus papok; a püspökök és lelkészek feleségesek lesznek, de nem jószágaik után fognak élni, mint a pápistáknál, hanem mint a leviták csak a hivek tizedéből és önkéntes adományaiból. Minden templom mellett iskola lesz, melyben az ifjuság nem annyira világi bölcsességre, mi nevetség az Ur szemében, mint isteni félelemre, jámbor életre fog tanittatni és a fejedelmek elsők lesznek az isteni tiszteletben, mint hajdan Dávid és Theodosius és nem fogják többé nyomni az özvegyeket és árvákat, nem fogják kényük-kedvük szerint terhelni adókkal népeiket, s a katonaságnak nem ők, hanem az ország fog parancsolni: szóval, midőn nem lesz igazságtalanság, midőn béke lesz a földön Isten akaratja szerint, Isten dicsőségére. Ellenben minden rosz megmaradt; a babyloni kurva, — a római egyház, - a jezsuiták és barátok, a bálványozás el nem pusztult. A bestia, mint az osztrák házat nevezé, fel nem fordult, s ez látszott neki a legfőbb akadálynak. »Oh ausztriai ház - mondá az Ur egy izben (1644. april 7) - megkeményült szived, elhomályosult szemed. Elhagytál engem és megvetéd törvényeimet, bálványokat és festett képeket csinálván magadnak!« Azután szemére hányta kegyetlenségét és megjövendölé, hogy a népek sokaságát fogja feltámasztani ellene és sem a spanyol, sem a pápa, sem más szövetségesei nem fogják megoltalmazhatni, hogy ugy ne bánjanak el vele, mint Illés bánt el Achab és Baal papjaival. Midőn a westpháli béke e jóslatot is meghazudtolta, azzal vigasztalta magát 1652., hogy Isten 380 esztendőre határozta az osztrák ház uralkodását, mely időszakból még csak egy év van hátra, úgy hogy végre már csak napok voltak a végromlásig, de az egyreegyre késett. Ő azonban ki nem ábrándult. Az Isten utai gyakran csodálatosak, határozatai várhatnak, mint az Úr maga mondá kérdéseire. Némely apróbb dolog, mi beteljesedett, bőséges kárpótlást nyujtott neki csalódásaiért és ő erősen hitte, hogy 84 éves korában vissza fog térni hazájába és ott fejezendi be békén sokat hányatott életét.

Hitét nem ingatá meg saját nejének kétkedése, nem a magyaroknak közönye, kikhez azért többé nem is fordult. jóslataival az Ur parancsára, de az Úr azt is parancsolta, tegye közzé jóslatait a világ minden nemzetének, legyen, miként az utolsó itéletnek trombitája. Drabik tehát, minthogy, mint afféle miveletlen falusi pap, deákul nem, csak csehül tudott, s e nyelven irta volt le visióit, hajdani iskolatársához, a hires Komenius Jánoshoz, a tudós, de bujdosó és dúlt kedélyü nagy paedagoghoz fordult, forditsa deákra. jóslatait. Komenius eleve habozott, de Drabik isteni rendeletet emlegetett, és ő a művet valami Kotter nevü szilezita, s valami Poniatowska Krisztina nevü cseh leánynak hasonszellemü jóslataival együtt 1657 kiadta »a királyok királyának privilégiumával,« mint Drabik mondá, »annak megmutatására, hogy a hajdani egyháznak jósadománya. még most sem enyészett el, hanem fenmaradt e három egyénben, világos szövétnekül a sötétségben, a bánkódók vigasztalására, Isten dicsőségére, az emberek oktatására.« A munka, melynek »Lux in tenebris« vagyis a sötétben fényeskedő világosság nevet adtak, csakhamar elkelt s egy rövidebb kivonat, melyet Komenius 1663-ban tett közzé, csak fokozta a közönség kiváncsiságát az egészre, mely 1665-ben Amsterdamban ujabb 270 visióval megbővitve uj kiadást ért. Ez uj kiadásban Drabik nyelvezete nem lett mérsékeltebb, a római egyház most is Antikrisztus, babiloniai kurva, bestia, a Habsburgok Pharaók, hitszegő, vérszopó zsarnokok, viperák, Achab fajzatai maradtak, és Lipótot ép olyan kevéssé kimélte, mint nem kimélte volt a Ferdinándokat. Komenius egészen neki bátorodván a siker által, a munkát még XIV Lajosnak is megküldé. Nagy neve sokat tőn a mű kelendőségére, melynek azonban ellenségei is akadtak s Komeniust éles tollharczba keverték. Magyarhonban főkép Felinus János puchói lelkész kelt ki ellene (1660) és koholmányoknak vagy ördögi szemfényvesztésnek bélyegzé a visiókat, de Drabik nyilvánosan megesküdött a puchói és ledniczei papok előtt, hogy mindaz, mit eddig irt és beszélt, nem az ő, hanem Istennek szava és műve volt.

Midőn a judicium delegatum üzőbe vette a békétleneket, és a király ócsárlóit, Drabik, kinek könyve közkézen forgott, nem kerülhette el a koronaügyész figyelmét. A nevesebb emberek után rákerült a sor, és májusban bár alig hitték, hogy az öreg az utat elbirja nehány vasas német Ledniczéről Pozsonyba hozta, hol egy magános házba zárták, a Lakatos-utczában, katonai őrizet alatt. A fiscus vádlevelében elősorolá mindazon ocsmány kifejezéseket, melyekkel a császárt, családját, eldődeit, a pápát és a római egyházat illette, és melyeket átkos könyve által idegen országokban is elterjesztett. Kiemelte nyilatkozatait, melyek szerint a magyar koronát Isten az erdélyi fejedelemnek szánta volna, melyekben magát kárhozatos módon prófétának mondta, és minthogy ilykép a felséget és anyaszentegyházat kisebbitette, az embereket izgatta, milliók lelki üdvét veszélyeztette, és az egész világnak botrányára szolgált: kérte, hogy Mátyás (I. 2) és II. Ulászló (II. 4) törvényei és a Hk. I. 14. alapján máglyára itéltessék, könyvei megsemmisittessenek, vagyona - ha volna elkoboztassék, a kivégzés előtt azonban nagyobb elrettentésül, és czinkosainak megtudása végett ha jó szerével nem vallana — még kinpadra vonassék.

Drabik védő nélkül jelent meg birái előtt, hosszú viðlaszin ruhában, felette fekete posztó palásttal, selyem övvel, mely a protestáns papot mutatá. Már ekkor 83 éves volt, de még szálas és erős termetű. Hosszu sürü szakált viselt; haja rövidre volt nyirva és magyarosan, előlről üstökbe fonva. A fiscus feleslegesnek tartott minden védelmet, mert a vádlevél minden pontját a »Lux in tenebris« igazolja és Drabik nem is védte magát. Elismerte, hogy a jóslatokat ő közlé Komeniussal: de azok nem az ő, hanem Istennek szavai, mit esküvel kész bebizonyitani. Rottal nem tudott hová lenni ez emberrel. Őrültnek tartá, de a pozsonyi orvosok - bár egynek kivételével mind protestansok - az ellenkezőt álliták. A biróság tehát »mint hűtelent, lázitót, istenkáromlót« fej- és jószágvesztésre itélte, azon sulyosbitással, hogy a fejvétel előtt még keze levágassék, holtteste pedig, még nyelve is kivágatván, könyvével együtt elégettessék. Drabik, midőn ez itéletet hallá, igy szólt biráihoz: »Nagy uraim! ti most igazságtalan itéletet mondtatok fejemre! én azonban az itélet nagy napján az Üdvözitő oldala mellett igazságosan fogok itélni felettetek. Elhatároztátok, hogy ártatlan vért ontatok, s a testet meg is ölhetitek, de lelkem, hitem felett nincs hatalmatok, az megmarad és bémegyen az örök boldogságba« (jul. 14).

A kivégzés jul. 16-ikára lőn kitüzve. Rottal nagyon szerette volna, ha Drabik halála előtt katholikussá lett volna, azért a kivégzés előtt több paulinust és jezsuitát küldött nyakára, de a szerencsétlen öreg ember mindnyáját elutasitá és szilárdul megmaradt hite mellett. Volt azonban egy Kubiczy Ferencz nevü jezsuita, kinek szüleit Drabik ismerte, ki jól tudván csehül, nyájas modorával az öreg bizalmát megnyerte, úgy hogy az nemcsak megtűrte, hanem meg is kérte, maradjon nála haláláig, s ne engedje, hogy bünben haljon meg. A jezsuita minden erejét felhasználta, hogy a szerencsétlent abból — mit tévelynek, kárhozatnak tartott kiragadja. Ugy látszik olyféle nyilatkozatokat is tőn, melyekből Drabik téveteg elméje megkegyelmezést magyarázott ki azon esetre, ha katholikussá lesz. Vég elhatározását azonban más napra, julius 15-re igérte, mert valami mennyei jelenést vár az éjjel, de hiába. Midőn ezt nyiltan elmondá Kubiczynak, a jezsuita láng szavakkal inté, vesse el ez ábrándokat, melyekkel csak a gonosz lélek akarta behálózni, hagyjon fel a pápa és az osztrák ház ellen való ádáz gyülölettel és végre annyira vitte, hogy Drabik katholikus módra meggyónt és késznek nyilatkozott, hogy absolutiot nyerjen, mindazt, mit a katholika vallás és az osztrák ház ellen irt, visszavonni. E visszavonás még az nap megtörtént Rottal szállásán, Rottal, Szelepchényi, Forgách és két káptalanbeli tag előtt, mig más tanúk egy függöny mögött rejtőztek, és Bársony János egy nyilatkozatot fogalmazott, melyben Drabik elismerte, hogy kinyilatkoztatásai hamisak; minden, mit a római egyház és az ausztriai ház ellen irt, mondott, valótlan hazugság; e nyilatkozatot Drabik aláirta, megtérését ujólag kijelenté, és csak azt kérte, hogy Kubiczyt hagyják meg nála mindvégig. Visszatérvén börtönébe megáldozott, Kubiczyval csehmorva nyelven imádkozott, még a Szűz Máriát is segitségül hivá és a jezsuita másodmagával az egész éjjel nála maradt, az alvónál virrasztott.

Rottal nagyon örült Drabik megtérésének, melyet azonnal Bécsbe megirt, de akarta, hogy a világ is tudjon arról valamit. A kivégzés napján tehát kora reggel magához hivatta még Kubiczyt és inté, tartsa meg a katholika hitben az áldozatot és vigye ki, hogy megbánását és megtérését a nép előtt ismételje. Azután két katholikus és két protestáns városi tanácsost és két foglyot, kik mint Drabik hivei hozattak Pozsonyba és a biróság elé, Kalinka, deákosan Kalinkius Joachim, illavai papot és lutheranus superintendenst, Osztrosich emberét, ki mint hires szónok nagytekintélyü volt hitfelei közt és Securius József, szakolczai reformatus orvostudort, küldött Drabikhoz, mintegy authenticálni tegnapi vallomását. Bársony fölolvasván Drabik előtt a tegnapi nyilatkozatot, azt mindannyian szó nélkül aláirták és megpecsételték, csak az egyik tanácsbeli, Kacerius, Pozsony városi főjegyző mondá: hogy az irás mellett szeretné Drabiktól szóval is hallani, hogy úgy van! mire Drabik Kubiczyre mutatott, hogy ő ennek a paternek meggyónt; mi történt, az megtörtént! és ezzel a jezsuitának kezet adott, sőt neki és társának kezet is csókolt. Kalinka kérdésére beismerte, hogy a superintendens sohasem helyeselte könyvét és ha ő tanácsát követte volna, nem jött volna e veszedelembe. »Egyébiránt jegyzé meg holnap haza megy Ledniczére övéihez, mert kegyelmet kapott !« Kevéssel utóbb, hogy a látogatók távoztak, reggeli tizedfél óra tájban, kivitték a városháza elé, a vesztőhelyre. Kubiczy egy kis keresztet kötött nyakára, jeléül annak, hogy katholikus, Máté evangelista e szavaival »a ki megvall engem az emberek előtt, én is megvallom őt az atyám előtt.«

Midőn Drabik az utczán a sok népet megpillantá, kérdé, miért állnak ezek itt? mire a jezsuita felelt, hogy őt, mint keresztény katholikust láthassák. Midőn a vesztőhelyre ért, megrémült, szólni akart, de gyóntatójának egy pillantására elnémult és a kérdésre, mint katholikus akar-e élni és halni? az oda hivott protestáns városi kapitány és más tanuk előtt, igennel válaszolt, arra azonban, hogy a néphez is szóljon, nagyon gyengének érzé magát és arra a jezsuitákat szólitá fel. Azután felolvasták neki, a városház ablakáról, a halálos itéletet és vitték a piaczra a körbe, melyet német lándzsások, muskaterosok és lovasok hármas gyűrüben képeztek. Gyóntatója még egyszer felmutatá és odanyujtá neki a visszavonó okmányt és kérdé: magáénak ismeri-e azt? mire ő az iratot visszaadta, mondván: »neked adtam, maradjon már nálad!« s azzal - látván, hogy halnia kell szolgája által levéteté köpönyegét, övét maga leoldá, s a mi nála pénz volt, óráját, gyűrűjét a szolgának adta, megköszönvén fáradságát. A tőke előtt, mely a kézlevágásra szolgált, letérdepelt, kissé imádkozott, s azután a hóhérnak mondván legyen készen, baljába vette imakönyvét és jobbját a tőkére tevé. A hóhér egy csapással levágta a kezet; mire néhány hóhér legény az áldozathoz ugrott, ketten a csonka kart tarták, ketten a sebre vizes hólyagot nyomtak, hogy a patakzó vért elállitsák. Drabik ájulóban volt, de egy hóhér legény üstökénél megragadta és feltartá; s mig az elmarczangolt ember még baljával a földön imakönyvét kereste, melyet erre egy másik hóhérlegény lábával félre rugott, a hóhér pallósával nyakához vágott és fejét leütötte, azután a fejből a nyelvet kivágta és a bitófára szegezte. A jelen volt papok felhivására a nép egyet imádkozott lelkéért, melyért az alatt a templomban egy jezsuita misét mondott. A kivégzés után felnyiták a városnak eddig bezárva volt kapuit; a holttestet a fejjel, a dézsába szedett véres poronddal a dögszekérre tették és kivitték a város elé az akasztófához. A szekéren, a tőkén, mely a kézlevágásra szolgált, egy hóhér legény ült, baljában Drabik könyvét, jobbjában a levágott kezet tartván magasra, hogy lássák. A szekér előtt és mögött egy-egy század katonaság ment, zászlóval és sippal. Az akasztófa mellett már lobogó máglya várt, a melyen a hullát, fejjel, kézzel, könyvvel és a véres poronddal elégették. Este felé volt már, mire minden porrá égett, s ekkor összegyüjték a hamvakat és egy hajóból ott, a hol a legmélyebb örvényt tudták, a Dunába dobták. Más nap pedig hirdetés jelent meg, hogy a ki Drabik könyvét birja, adja be a városházára, különben Drabikkal hasonlóan fog büntettetni. Drabiknak borzasztó vége nagy benyomást tett, melyben azonban vajmi kevés volt a valódi részvét. Katholikusok és protestánsok egyaránt részeges, eszelős vagy hazug embernek tarták, kit búskomor, izgatott kedélyének hallucinatioi ragadtak az örvénybe és a közönséget. leginkább az a kérdés érdekelte, mely vallásban fejezte be életét? Voltak a protestánsok között többen, kik kereken tagadták azt, mit a jezsuiták nem minden diadal nélkül hirdettek, hogy áttért a katholika vallásra: mig mások az áttérést nem vonták kétségbe, de azt Kubiczy csalárdságának tulajdoniták, ki a szegény öreget, ha áttér, élettel és büntetéstől való mentességgel kecsegtette, magában, nem mint Drabik a földi, hanem az örök életet és a pokolbeli büntetéseket értvén. Az uj biróság, mely Bécsben a pozsonyi judicium delegatum ügyeit átvette és folytatta, Rottal elnöklete alatt: Hocher, Szelepchényi, Pálffy Tamás, Forgách Ádám, Majthényi személynökből és már a Zrinyi — Nádasdy — és Frangepán felett itélt Andler, Brünning, Abele, Leopold, Molitor, Krumpachból, a pozsonyi delegatio német doctoraiból: Erhárd és Hoffman-ból és Kissevich Horváth Györgyből állott. A magyar korona képviseletében Majláth és Cseróczy Gáspár jöttek fel.

Az ügyek, melyek az uj biróságra vártak, különbözők voltak. A két Barkóczy, Szenthe Bálint, Sándor Gergely, ki a dunántuli nyomozások szerint Pápán titkos gyülekezeteket tartott és Zrinyi Pétert izgatta Pozsonyban fogva voltak, annélkül, hogy ellenük még per kezdődött volna. Hasonló sorsa volt Kalinkius, Securiusnak, Lázius Ádámnak, Thökölyi István papjának, ki azelőtt Eperjesen a rhetorikát tanitotta, és Szepessy Pál egy szolgájának Török Jánosnak. Gróf Széchy György, gömöri főispánra nézve, ki mint láttuk, jelen volt, midőn Zrinyi kanizsai törököket fogadott, szükségesnek látszott, hogy Bécsbe idéztessék. Baksának sorsa még nem volt eldöntve, Osztrosich Mátyás még meg sem volt idézve.

A makacsokul elitéltek közt is voltak olyanok, kik reclamáltak, kivált Báthory Zsófia emberei, köztük Kazinczy Péter: mig másoknál, mint Serédy Benedeknél, kinek javait elfoglalták, az ecsedi capitulatiot kellett tekintetbe venni. Azok közül, kiket felmentettek, Szobonya társai: Nagy Pál és Kónya Pál, Szegedy Ferencz, Pathay István és Pataky István még nem adtak magukról reversalist.. Ifj. Keviczky János, ki a császárról mondá, hogy nincs hada; Drexler Mátyás, Ocsvay Zsigmond., Treitler János, nagy száju, lázongó hajlamú korponai polgárok, Dávid Gábor, Turócz követe Körmöczön és Breznóbányán, Abaffy Gáspár, árvai követ Breznóbányán és Beszterczén, mint Petrőczy István ismerőse állitólag tudós Vitnyédy tervében, Duló György és Duló Gergely, Zrinyi vendégei Bozókon 1668., Sándor István, ki 1667 Trencsényben Nagynál volt, Bibithy Horváth János, Szulyovszky István, Chemniczky Miklós, liptai követ Körmöczön, Raymannus János, ugyanott Trencsény követe, mind dunáninneni vádlottak felmentéseit a felség még meg nem erősitette. Más felmentéseket ugyan, mint Adonyi Györgyét, Szentpétery István, Szentkirályi Mihály, Szentmiklósi György, Veres Mátyás, Farkas László és Soós Györgyét, helybenhagyott, de azért mégis szükségesnek látszott ez ügyeket még egyszer átvizsgálni. Hasonló történt Keczer András, Dobay Gábor és Semsei György pereivel, melyekben ugyan már határozott a biróság, de határozata még nem volt helybenhagyva és ennek kellett történni azon perekkel, melyeket a pozsonyi biróság ugyan letárgyalt, de már nem calculalhatott, vagyis az itélet alapjául szolgáló kivonatot belőlük még nem készittetett. Ilyen vádlott 24 volt: Bory György, Sembery Ferencz, Szemere László, Török János, nem a Szepessy szolgája,hanem a ki Kubinyival Egerben járt, Farkas István, a kassai polgár, Komjáthy Zsigmond, Ujfalussy Zsigmond, Saárossy Sebestyén, Kubinyi László, Bezzegh György és Bezzegh István, Becskeházy András, Káthay Ferencz, Nikházy István, Ubriczy Pál, Medgyesy András, Usz István, Weber János, Guth Dániel, Jánoky Gáspár, Földváry Mihály, Gombos Imre, Guszics János, árvai alispán és Antony Mátyás, korponai tanácsbeli. Ehhez járultak még: Bartakovich János ügye, kit legujabban Pozsonyban elzártak s kinek perét, ámbármár calculáltatott, ujra vizsgálat alá akarták venni, az ötrendbeli örökösöket marasztaló végzések és Figedi Nagy András, Leszenyey Nagy Mihály, Baloghy Gáspár, Szobonya István, Bánchy Márton, Chernel György, Fáy László, Fulló Miklós és Nagyidai Székely Andrásnak már annak rendje szerint meghozott és a felség által helybenhagyott halálos itéletei, melyekre nézve még csak a végrehajtó parancs hiányzott.

Az uj biróság aug. 3. tartá első ülését a bécsi várpalotában, s ez alkalommal felolvasták a császári rendeletet, mely a biróságot - minthogy Pozsonyban az idő rövidsége és az ügyek halmaza miatt mindent elvégezni nem lehetett kinevezte és a tagoknak meghagyá, hogy tiszta lelkiismeretük szerint, ugy itéljenek, hogy itéleteikről Isten és emberek előtt és az itélet nagy napján számot adhassanak. Minden itélet indokolva a felségnek terjesztessék fel, ki magának tartá fenn a véghatározást.

Rottal a gyülésnek csak névleges elnöke volt, mert mindjárt megbetegedvén, a többi üléseken még egynek kivételével - Hocher volt helyettese. A bécsi judicium delegatum gyorsabb volt a pozsonyinál. Nem egészen hat hét alatt bevégzé művét, tiz ülést tartván aug. 3. 5. 7. 8. 21. 22. 26. 28. 31. és sept. 4., mig közben - még szent István napján is — Majthényi Erhard, Hoffmann és Kissevich Horváth Györgygyel a még nem calculalt pereket calculalta. A biróság némileg felülvizsgálat alá vette a pozsonyi delegatio azon ügyeit is, melyek felett már nem volt itélendő. A makacsokat -- aug. 3. -- három részre osztá. A kik tudták a megidézést, meg is jelenhettek volna, de nem jelentek meg azok itéletét megerősitendőnek vélte. Kik tudatlanságból nem jelentek meg, de később készeknek nyilatkoztak megjelenni, azokat ki kell hallgatni, szintúgy a harmadik osztálybelieket, az ecsedi kapitulánsokat is, kik az idézésre vagy költség hiány, vagy félelemből nem jelentek meg. Mindannyinak jószágait azonban a kamara foglalja el, és ha valamelyik elitélt haza talál jönni, a császári tisztek fogják el és tartsák börtönben, mig ő felsége sorsa felett nem határoz. A kis embereknek kegyelmet lehet igérni, ha a kolomposok tartózkodási helyeit felfedezik, vagy legalább a felfedezésre segédkezet nyujtanak. A ki elbocsáttatik, adjon magáról reversalist. A felmentő itéletekre nem volt észrevétel. Bónis és Drabikra, »kiket a köznyugalomnak hoztak áldozatul,« csak azt mondák, hogy Isten legyen irgalmas árva lelküknek.

Ezután a biróság az érdemileg eldöntendő ügyeket vette vizsgálat alá: de jogászai meghökkentek, midőn kitünt, hogy a pozsonyi perekben a tanuk neveit a vádlottaknak meg nem mondák, a tanúkat velük szembe nem álliták. Némelyek ugyan vitatni kezdék, hogy a római és a magyar jog szerint, a felségsértés esetében az nem szükséges, de mások sajnos, hogy neveiket nem tudjuk a természetes jogra, a természeti igazságra hivatkoztak, melyet semmiféle tételes törvény meg nem szüntethet, s az ellen nem igen lehetett kifogást tenni, csakhogy abból roppant baj keletkezhetett. Minden pozsonyi pert ujra kellett volna kezdeni, mi fölötte alkalmatlan lett volna. Kibuvót kerestek tehát, és a calculatorok parancsot vettek, kinyomozni, nem vallák-e be maguk a vádlottak tetteiket? Igen, jelenték az előadók, mindnyájan beismerték tettüket; egy sem tagadott, egy sem tőn kifogást a tanuk ellen, vagy kérte neveiket. Minthogy pedig a Hármas könyv szerint a fiscus nem tartozik tanuit megnevezni, hanem a vádlottnak kötelessége kifogásokat tenni: nem szükséges a tanukat előállitani. Ez indokolás és jogi deductio - mely egyébiránt nem volt igaz nem igen nyugtatta meg a birákat, mert főleg azon örültek meg, hogy a vádlottak tetteit saját vallomásuk bizonyitja.

Ezen praeferens kérdésnek megoldása után Figedi Nagy András, Leszenyey Nagy Mihály, Baloghy Gáspár, Szobonya István, Bánchy Márton, Chernel György, Fáy László halálos itéleteit vették elő. A tanácskozás előtt Hocher beszédet tartott. Kiemelte a császár kegyelmességét, mely többé vért nem kiván. Öten multak ki vérpadon, a fő bünösök (Zrinyi, Frangepán, Nádasdy, Bónis és Drabik.) és ez elég volt. Ha tehát lehetséges e hetet felmenteni, mentsék fel, de ne feledjék azt sem, hogy néha jobb a szigor a lágyságnál, mely a jókat is roszra csábithatja, a roszakat pedig még roszabbakká teszi, mint Nádasdynak példája mutatja, és Sophocles idézetével végzé, hogy jobb a szigor az enyheségnél, mert a kiknek már egyszer roszra adott elmét a természet, azok mindig roszban törik fejüket.

Az elitéltek közül Nagy Mihály és Fáy László látszottak legkevésbé bünösöknek. Nagy Mihály semmi nevezetest sem tett; a mi neki vétkül betudható lett volna, azt Nagy Ferencznek, testvérének, csábitására tevé. Fáy László ugyan a nádorral összeesküdött, de az óta rendületlen hive volt a felségnek. Felemliték, mit tőn Abaujban, majdnem életének veszélyeztetésével, nem törődvén sem fenyegetés, sem gyalázással; mikép segité testvérével a szendrei őrséget élelemmel, ingyen, a commendáns puszta szavára. Azt sem feledék el, hogy hét gyermek atyja. Rottal pedig már Pozsonyból (jul. 3) ajánlá kegyelemre, sőt még jószágának visszaadását is, legalább felerészben, inditványozá volt. A judicium delegatum tehát ha ma r megegyezett, hogy mind ő, mind Nagy Mihály kegyelmet kapjanak, de azért még egy darabig — mig a zavarok lecsendesednek — fogságban maradjanak. Minthogy pedig most Bécsben egyik fő szempont volt, a foglyokon, ha lehet, minél többet rántani: mindkettőjük vagyonára nézve a határozatot felfüggeszték, mig annak állásáról jelentés nem érkezett, ahhoz képest lévén majd eldöntendő, mi és mennyi adassék neki vissza.

Figedi Nagy András sokkal többet tett mint akár Nagy Mihály, akár Fáy László. Mindamellett buzgó pártfogókra akadt. Nagy András - mondák — a nádor embere volt. Neki engedelmességgel tartozott. Azt hivé, hogy a mit tesz, csak a szabadságért a és királyért teszi. Kitünő katona. Legjobb korban van és még jó szolgálatot tehet. Már hosszu fogsága is büntetés. Nem lehet tartani, hogy valamit tegyen, midőn a vezetők elbuktak. A felség kegyelmes, és jó, ha az emberek látják, hogy érdemes férfiakkal ily körülmények közt is kiméletesebben bánnak: mert az másokat is érdemszerzésre fog buzditani.

Az ellenvélemény pontonként czáfolá ez okokat. Nagy András nem a nádornak, hanem a császárnak szolgája volt; neki tartozott engedelmességgel. Ha a szolgai viszony mentség volna, kit lehetne megbüntetni? Nem volt-e Nagy Ferencz szintén Wesselényinek, Szenthe Nádasdynak embere? Hidvéghy, Baloghy nem ügyvédei voltak-e főbb uraknak? Hogy Nagy András vitéz, erélyes ember, csak egy okkal több, hogy ne kegyelmezzenek neki, mert az ilyenek elbizakodnak erejükben, érdemeikben, és ismét hasonló dolgokra vetemednek. Ha sokáig volt fogoly, elhalasztatván kivégeztetése, ez csak neki vált hasznára. A felkelésnek, ha most nincs is, támadhat uj feje mint a hydrának. A felség kegyelme ugyan világra szól, de azért büntetnie is kell, példát adva a gonoszoknak, védelmezve a közállományt. Javulásra Nagynál ne gondoljanak. Ki egyszer rebellis volt, mindig az marad. Soha sem javul meg, olyan, mint a ragasztott fazék: mindjárt ismét összetörik. Kegyelem csak növelné az efféle emberek elbizakodását. Annélkül is lesznek jó tisztek, sőt még jobbak, ha látják, mikép büntetik a rebelliót. Emlittetett Nagy mellett, s ez volt tán főoka a mellette nyilvánuló részvétnek: hogy Pozsonyban katholikussá lett, és felette buzgó uj hitében, de az ellenfél válaszolt a megtérés lehet csak szinleges; azon felül oly országban, hol mindenki bármi hitet követhet, a valláscsere nem érdem. Tettei, nem hite dönt jelenleg, és a hosszas tanácskozás azzal végződött, hogy Figedi Nagy Andrást a bécsi biróság is fej- és jószágvesztésre itélte.

Baloghy Gáspárnál nem volt vita. E régi összeesküvőnek sok büne volt, és megütközéssel olvasák a birák pozsonyi vallomásában, hogy ő Rákóczynak pénzt igért a bányavárosokból, és igéretét be is akarta váltani. Ismerték nagy tekintélyét a bányavárosokban. Tartottak a ravasz és furfangos embertől, és tudták: »mennyit képesek az ilyféle ravasz rabulista ügyvédek szájukkal rebellios időkben kivinni.« Itélete halál volt és jószágvesztés.

Majdnem minden baj, mi Stahremberg elfogatása óta a felvidéken történt — a gombási mészárlás, ugy mint a terebesi fegyverkezés — a biróság szemében nagyrészt Bánchy Mártonnak, mint egyik fő izgatónak rovására esett. Halálra itélték ugy, mint Chernel Györgyöt, »ki a felség hada ellen izgatott,« nem vétetvén tekintetbe töredelmes önvallomása, mert azt már csak a börtönben tevé.« Szobonya István ellen azonban a halálos itéletet felfüggeszték, mert fővétkét, a körmöczi pénzrablási kisérletet tagadta és az nem látszott még teljesen bebizonyitottnak. Hogy a kérdés tisztába hozassék, elhatározák, hogy fel kell őt hozni Bécsbe, és szembe kell állitani az ellene valló főtanúval: Nagy Ferenczczel.

Még két elitélt volt: Fulló Miklós és Nagyidai Székely András, kiknek itéletét a felség nem hagyta helyben. Fullót a biróság sem találta halálra méltónak, mert büntársa: Rudneby - a szendrei német kapitány időközben kegyelmet kapott, és különben is jelentéktelen ember. Rá nézve elég büntetésnek látszott, ha vagyonának ⅔ részét a fiscus megtartja, ellenben Nagyidai Székely Andrásra halált vagy örökös fogságot inditványozott a judicium delegatum, mert ő Wesselényinek egyik fő embere, és tanácsadója volt, és ravasz, veszedelmes ember, ki mint mondják, sok bajt okozhatna. Az öt örökös perében a biróság helybenhagyta az itéleteket. Hasonlóképen cselekedett Szentpétery István, Veres Mátyás felszabadításával, csakhogy reversalist követelt tőlük e záradékkal: »ha semmi más ellenük ki nem sül.« Farkas István, ki ellen semmit sem lehetett kisütni, újból felmentetett. Soós Györgyre, vélte a biróság, a Bochkayhoz irt levelek miatt, halálos itéletet is lehetne mondani; de mert tekintélye nem nagy, vagyona azonban annál nagyobb, elbocsátandó, ha vagyonának ⅔ részét a fiscus kezében hagyja. Farkas László ellen szinte nem volt semmi bizonylat, de Rákóczy Ferencz feljelentésében őt a főrebellisek közé sorozá. Ennélfogva nem lehetett őt egyszerüen felmenteni, hanem további vizsgálatot rendeltek. Némileg hason sorsa volt Guth, Wéber, a két Bezzegh, és Keczer Andrásnak. A biróság megkegyelmezett életöknek, de további vallatásukat elrendelé, mert mint városi, megyei jegyzők, sok gyülésen voltak jelen, sokféle emberrel voltak összeköttetésben, sokat tudtak, és alkalmilag veszélyesekké is válhattak volna.

Ezek után a biróság ismét szigoruabb lett, legszigorubb pedig Bory György irányában. Neki nem tudták megbocsátani Bécsben, hogy bátyjával Wesselényi összeesküvését elárulta, jutalmat kapott, s aztán mégis Zrinyinek, Baloghynak, Hidvéghynek czinkosa volt, és a felség ellen katonákat toborzott. Mint egyik legnagyobb bünöst, halálra itélték, hogy a Boryak átkozott faja gyökerestül kiveszszen.« Szigoru szemmel nézték Káthay Ferenczet is, kinek pedig mint maguk beismerték — nem volt más vétke, minthogy Rákóczynál járt és tettét helyeselte. Méltónak itélék a halálra a német criminalisták nyomán, de mert semmit sem tett — vélék — beteg és halála nem sokára várható, az itélet ugyan hirdettessék ki neki, de ne hajtassék végre, hanem tartsák még kevés hátralévő napjára fogságban, mi alatt talán a tornai templomnak általa elvett javai is, melyet oly soká tudott a protestánsoknak megtartani, vissza lesznek kaphatók.

Nikházy szerencsésebb volt. Nála tekintetbe vették, hogy Spork seregének élelmet adott, megtérésének jeleit mutatta, azért javainak egy részét tartsa meg a fiscus, a többit kapja vissza szabadságával. A gazdag Bartakovichnál elég okot találtak a halálra, de jobbnak vélték, hogy előadatván neki büntettének nagysága, különös kegyelemből élete megmaradjon, ha azt a kamarával megállapitandó összegen megváltja; ha nem áll rá, mondassék felette itélet.

Szemere László ellen ugy szólván semmit sem lehetett felhozni, sőt hűségét tettei bizonyiták. Legfeljebb gyanu férhetett hozzá, hogy Bochkay főispán oldala mellett neki is — az alispánnak kellett valamit tudni az összeesküvésről: de ő igen gazdag, valamennyi fogoly közt a leggazdagabb volt és félénk, ki már fogsága elején pénzzel akarta magát kiváltani. Határozat lön tehát, hogy szólíttassék fel, egyezkedjék ki a kamarával, különben pere folytattatni fog. Szintugy pénzbirságot szabtak Saárosyra is, ki ellen szintén semmi sem sült ki, még pedig oly nagyot, hogy vagyonából csak keveset kelljen visszaadni.

Török János, Jánoky Gáspár, Földváry Mihály és Sembery Ferenczet a biróság ugyan nyilván való rebelliseknek itélé, de minthogy Semberyn kivül egészen jelentéktelen emberek voltak, másrészt pedig legalább Törököt és Jánokyt jómóduaknak tarták, valami extraordinaria büntetésre, melyet a felség szabjon ki tetszése szerint, s a mely jóformán csak pénzbirság lehetett, itélék, sőt kimondák, hogy a birság összegét a kamara fogja meghatározni. Ujfalussy Zsigmond kegyelmet kapott; de javainak ⅔-ad részét a fiscus tartsa meg. Kubinyi, Medgyesy András, Becskeházy, Komjáthy, mint a kik az 1670 april 22. mandatum után csendesen viselték magukat, bizonyitványaik szerint hivek voltak, kegyelmet kapjanak. Ubriczy Pál, Usz István, Gombos, Guszics, Antoni ellen ugyan elég okokat találtak további perre, de azért mégis perszüntető végzést hoztak, nem annélkül azonban, hogy a tehetősb Ubriczy és Guszicsra pénzbírságot ne róttak volna. Ugyanaz történt Szentkirályi Mihály, Szentmiklósy György, Semsey György, Dobay Gábor, Adonyi György és ama 13. dunáninneni nemessel, kiknek absolutoriumát a király még meg nem erősitette volt, s kik közül különösen Drexler Mihályt és Treutler Jánost tartották zsiros fizetőknek. Feltétlenül kegyelmet nyert Barakonyi.

A két Barkóczynak sorsa is kérdésbe jött. Róluk nem volt kétség, hogy nagy tehetségű és tekintélyü rebellisek. Azonban tekintetbe vették, hogy azonnal a császár hadához szegődtek és nem csekély szolgálatokat tettek; tekintetbe vették, hogy Szelepchényi és a kanczellár nekik kegyelmet igértek és a biróság is kegyelmet adott. Velük együtt nyert kegyelmet Baksa István is, kitől vagyona, esze miatt féltek ugyan, de mivel csak kényszeritve szolgált Rákóczynak, bár a kényszer ellen nem tiltakozott: szabadságát és vagyonát visszanyerte, csak az időközben való jövedelmek vesztek a kamara zsebében. Serédynek is grátiát adtak az ecsedi capitulatio miatt, »bár nem utolsó rebellis,« szintugy Kazinczy Péternek, Báthory Zsófia kérelmére, de pénzbirságtól még a fejedelemasszony sem tudta őt megmenteni. Legvégül Osztrosich jött szóba. Ellene, mint Nádasdy, Thökölyi, Petrőczy barátja ellen elég ok látszott lenni, hogy perbe fogassék, de a judicium e kérdésben nem döntött, hanem a dolgot a felség tetszésére bizta; a megholt Keczer Ambrus ellen azonban, minthogy elkobozni való vagyona maradt, pert hozott inditványba emlékének kárhoztatására. A biróság határozatai ezután még a császár elé kerültek. Sept. 24. nagy tanácskozmány volt az ebersdorfi mulató kastélyban. Orbán István mint előadó számot adott Leopoldnak magának a pozsonyi és bécsi judicium delegatum működéséről. Jelen voltak még: Lobkowitz herczeg, Schwarzenberg, ki legujabban szinte herczeggé lett, gr. Lamberg, a császárné udvarmestere Dietrichstein József Ferdinánd herczeg, Dietrichstein Gundacker gróf, főlovászmester, gróf Königsegg Vilmos Lipót birodalmi alkanczellár, Montecuccoli, Souches, Hocher, mind, a kik már a három főur felett itéltek és a magyarok közül a bécsi delegatio tagjai: Szelepchényi, Pálffy, Forgách és Majthényi. A pozsonyi delegatum eljárását teljesen helyeselte a császár. Czeglédy István emléke ellen kinek semmije sem volt minden további lépést megszűntettetett, Keczer Ambrus ellen azonban javainak elfoglalása végett pert rendelt, egy majdan felállitandó biróság előtt; e jövendő biróság elé utasitá Kalinkius, Lazius, Securius, Sándor Gergely és Török Istvánt, valamint a biróság inditványához képest, Keczer András, Wéber, Guth, Bezzegh István, Bezzegh György és végre Osztrosich Mátyás ügyét is. A visszatérő makacsok tekintetében a szepesi kamara tagjaiból és tisztekből egy bizottság állitassék fel, melynek a felvidéken levő kir alügyész - Cseróczy is tagja legyen; ez hallgassa ki az ilyen megtért bünösöket és tegyen aztán jelentést ő felségének. A magyar kanczellária igérjen patensekben kegyelmet a csekélyebb rangu notoriusoknak, kik a kolomposok kézrekeritésére segédkezet fognak nyujtani. Általában véve a bécsi delegatio határozatai helybenhagyattak. Ezekhez képest Leszenyei Nagy Mihályt és a beteg Fáy Lászlót - enyhitvén némileg helyzetén ideiglenesen fogságban tartották. De fogságban maradtak eltérőleg a judicium delegatum végzésétől Nikházy István és Fulló Miklós is. Szentpétery Istvánt nem bocsáták el azonnal, hanem felfüggeszték ellene a határozatot mint Farkas László ellen. Ubriczy Pál, Guszics János, Soós György, Bartakovich János, Szemere László, Saárossy Sebestyén, Török János, Jánoky Gáspár, Földváry Mihály, Sembery Ferencz, Ujfalussy Zsigmond, Kubinyi László, Komjáthy Zsigmond, Medgyesy András és Becskeházy Andrást Bécsbe parancsolák, hogy a kamarával váltságdijuk végett értekezzenek. Bécsbe hozzák még Szobonya Istvánt és a biróság határozatától elütőleg Chernel Györgyöt, kinek halálos itéletét a felség nem hagyta helyben, hanem határozatát »bizonyos okokból« — tán mert még felfedezéseket vártak tőle? felfüggeszté és ujabb kihallgatását elrendelé. Figedi Nagy András — úgy látszik vallásbeli fordulata folytán — kegyelmet kapott életére nézve, de igy rendelé a császár - maradjon további intézkedésig börtönben és birtokát tartsa meg a kamara. Baloghy Gáspár, Bánchy Márton, Bory György és Nagyidai Székely András halálra itéltettek. Vagyonuk szálljon a fiscusra. Kivégeztetésük nyilvánosan Pozsonyban történjék; Székely Andrást azonban még hozzák fel előbb Bécsbe. A kivitelre nézve az ebersdorfi gyülésen elhatározák, hogy a halálos itéleteket Majthényi, Erhard, Hoffmann, Kissevich Horváth György és Cseróczy készitsék együtt Bécsben. A kihirdetés azonban egy napon Pozsonyban, a királyi táblán történjék és egy napon legyen a végrehajtás. A kik Bécsbe jönnek magukat megváltani, a magyar kanczelláriával és az osztrák udvari kamarával alkudozzanak és ha a dijt már lefizették, még reversalist adjanak. A kegyelem-leveleket a magyar kanczellária adja ki, de nem előbb, mint a váltságdij nincs kifizetve; a váltságdij katonai és más az ország javára szolgáló czélokra fordittassék.

E parancs folytán a megsarczolandók rendre feljöttek Bécsbe és egyezkedtek fejváltságuk felett. Vagyonukhoz képest Guszics 300, Dobay Gábor, Ubriczy Pál, Sándor István, Szulovszky István, Szentmiklósy György 500 frt, Kazinczy Péter 2500 frtot kötelezett, melyeket 3-4 hónap alatt kellett lefizetni. Báthory Zsófia még makacsságban elmarasztalt szolgáit is kitudta menteni pénzzel: Csató Albert, Melczer Lajos, Hedry Boldizsár, Apagyi Mihály, Halápi László, Petrikovich Mihály és Borsoló Andrást, kik mindössze 3500 rénes forintot fizettek 3 hónap alatt. Sembery Ferencz jószágának ⅓ részét, Bartakovich, Szemere, Ujfalussy Zsigmond, Jánoky Gáspár, Kubinyi László, Komjáthy Zsigmond felét, Sóos György kétharmadát, Török János, mert fizetni nem birt, egész vagyonát a fiscus kezében hagyta. Szentkirályi Mihály, Becskeházy András, és Medgyesi Andrásnál, mert semmijök sem volt, a kormány megelégedett a fogadással, hogy (oct. nov. eleje) megjavitják magukat. Csak Semsey György és Saárossy Sebestyén nem egyeztek ki; jutalmuk azért perbefogás és hosszu bécsi fogság lőn. Kegyelmet kaptak, már septemberben Baksa István, a két Barkóczy, Usz István és Gombos Imre. Kökényesdy György, kit már Rottal előbb felmentett, most november végén elfoglalt javait is visszakapta, és kegyelmet nyert kiről legkevésbé lehetett volna hinni — a halálra itélt Baloghy. Baloghyt foglyul felhozták Bécsbe és már-már le akarták küldeni Pozsonyba, hogy kivégeztessék, midőn katholikussá lőn. Nov. 25. 1671 tette le nyilvánosan a bécsi jezsuiták templomában a katholika hitvallást. A tevékeny »rebellis« most öreg, törődött, köszvényes ember volt, ugy hogy a szertartás alatt a működő pap kérdé: képes lesz-e letérdepelni? Hogy ne térdepelhetnék le Istenem előtt? felelé nem minden humor nélkül midőn a hóhér előtt minden esetre le kellett volna térdepelnem ! Két nap mulva visszakapta szabadságát és jószágait, (nov. 27) sőt az udvar még azt is megparancsolá, hogy a korponaiak őt jegyzői hivatalába visszategyék. Ugyanakkor kapta vissza szabadságát, ingó és ingatlan vagyonát Leszenyei Nagy Mihály, és egy nappal előbb Leszenyei Nagy Ferencz, és igy végre bekövetkezett 15 havi fogság után a szabadulás, melyért hű neje, Kerekes Kata, oly soká és hiában könyörgött. A szerencsétlen, és — még a késő utódok szemében is bünös férfiu fogságában sokáig beteg volt. Most, midőn ismét kilépett a világba, vagyonát megrongálva, családját nyomorban, magát adósságban, becsületét, előmenetelét romban találta, ámbár élte alkonyán, még némi szűk körben, politikai szerepet játszott, és 1679-ben, mint Barsvármegye alispánja halt meg. Ekkor szabadult ki Szenthe Bálint, »és mintha csak némely roszakaratú mende-mondára került volna fogságba,« visszafoglalta itélőmesteri székét, hogy biráskodjék oly emberek felett, kik alig álmodtak oly tettekről, melyeket ő valósággal megcselekedett. Háròm hó mulva Hidvéghy Mihály is követte társait az árulásban (1672 februárban). Börtönéber katholizált. Midőn elbocsáták, ellátták némi pénzzel ruhára, adósságainak fizetésére és visszaakarták adni javainak 1/3 részét, de ő kitudta vinni, hogy vagyonának, melyet ingó és ingatlanban 120,000 frtra becsült, felét adják viszsza. A börtönben sokat betegeskedett, legalább orvosa valami öt hónap alatt 310-szer látogatta meg, és vizibeteg-ség, aszkór, köszvény, kólika, hurut, kezdődő tüdővész, nya-valyatörés, főfájás és buskomorság ellen gyógyitá. Mind a mellett 1690-ig élt, mint pénzes ember, tovább mint valamennyi társa, és akkor is, Paczolajon, evés közben fuladt meg.

Ha Nagy Ferencz megszabadult és javait visszakapta, hasonló kedvezményt várhatott Széchy Mária, kit junius elején cselédjeivel köztük volt Gyöngyösi István is a költő felvittek Bécsbe, és egy vendéglőben fogva tartottak. Senkinek sem volt szabad hozzájönni, és hire járt, hogy Zrinyi Katalinnal örökös fogságra, ha nem még roszabbra fogják itélni. Sorsa azonban nem vőn oly gyászos fordulatot. Deczember 1. 1671 maga Hocher »az udvari fő német kanczellár« jelent meg nála, és tudtára adta, hogy őrzése megszünt, szabadon kijárhat a házból. Mind ő, mind szolgái nagy örömmel vették e hirt és a vérmes asszony elég támpontot talált a reményre, hogy jószágait is visszakapja, de e reménye nem teljesül. Tartására az udvar évenkint 1500 rénes forintot rendelt, mely csekély összeget a dunántuli Széchyek unokatestvérei, György és Péter és más rokonai szaporitottak, ugy hogy még fényüzési hajlamának is némileg eleget tehetett, és Nagy Ferencznek ugy adhatott - bár csekélyebb-commissiokat, mint azelőtt. Szerencsétlenebb volt Zrinyi Péterné, kit még mindig Gréczben tartottak. Az udvar semmi áron sem engedte meg, hogy Ausztriába vagy épen Bécsbe vigyék. Folytonosan panaszkodott sanyarú helyzete felett, mig a stajer kormány vádolá, hogy fényes ruhában akar járni, vendégeskedni akar és vélé, hogy már eléggé helyreállván egészsége, még meglevő két horvát cselédjét is el kell bocsátani, kivált ha lányát is elveszik tőle, és Aurora Veronikát, 1672 elején - Január havában -- csakugyan elvették és Klagenfurtba adták az orsolyás szűzek zárdájába, őt magát azonban, bár az udvar kivánta, sem Laibachban sem Judenburgban nem akarták az apáczák befogadni, ugy hogy végre Gréczben hagyták a dominicanus apáczák kolostorában. Férje halála, családjának bukása, anyagi gondjai és nélkülözésein kivül, melyeket, csak 100 frtot kapván havonként, szenvednie kellett, főleg leánykájának sorsa gyötré »kimondhatatlan nyomoruságában«. Hallá, hogy »a kissé kényes leány« mint a klagenfurti fejedelemasszony Mária Rosália nevezé, a legnagyobb szükségben nyomorog, hogy gyóntatóján kivül senkit sem eresztenek hozzá, és kényszeriteni akarják, a 13 éves gyermeket, hogy apáczává legyen. De panaszai a császárnál, császárnénál, Lobkowitznál elhangzottak, és szenvedéseinek véget csak a halál vetett. 1673 nov. 4. vette fel utolsó havi 100 forintját, mint rendesen fekete pecséttel nyugtázván, november 16-án halva feküdt a zárdában, és az apáczák fehér csuhájában temették el a kolostori sirkertben: ellenben Széchy Mária, még némi viszontagságok után, Kőszegre került, és rokonainak, Széchy Péternek szerető karjaiban végzé be életét, hat évvel később 1679. julius havának közepén. Grécz Zrinyiné halálán kivül még egy tragoediát látott, mely összefüggésben volt a magyar összeesküvéssel. Az nap, melyen Széchy Mária Bécsben szabadságát visszanyerte (decz. 1. 1671) vették fejét a gréczi városházon gróf Tattenbachnak. Ellene már 1670 márczius havában pert rendelt az udvar, de a stájer kormányszék, mint első biróság, nem talált tetteiben felségsértést, nem elég okot, hogy őt halálra itélhette volna, (oct. 9. 1670) mert ő csakugyan tettleg nem is vett részt a magyar mozgalomban. A stájer titkos tanács azonban halálra itélte, és ez itéletet Bécsben egy külön biróság Hochernek elnöklete alatt, nov. 23. 1671 helybenhagyta, miután a nehézség, mely addig halálát késleltette, a vita a császár és a brandenburgi választófejedelem közt, kire szálljon Tattenbachnak a Harz-hegységben fekvő Rheinstein nevü grófsága? békés uton megoldatott. A halálhirnök megint Abele volt. A szerencsétlen grófot a nyavalya törte ki, midőn a halálos itéletet tudtára adták. A gréczi városházban hová a várból vitték néhányszor elájult és, ha már halnia kell, csak azt kérte, hogy ne pallossal végezzék ki, hanem fojtsák meg, vagy vágják fel ereit. A vallásos vigasz azonban őt is lassanként magához térité, és ha nem is bátran, de legalább nyugodtabban ment a halálra. Remegő testére háromszor kellett vágni a hóhérnak, mig a fejet elválaszthatta. Holttestéhez, mely becstelenné vált a hóhér érintése által, senki sem akart nyulni, négy jelenlévő jezsuita vette tehát fel és tette a koporsóba, és gyóntatója Pater Sägl jezsuita fogta be szemeit, és tette a levágott főt törzsökéhez. Testét a dominikánusok temetőjében temették el: összes ingó és ingatlan vagyonát, a rheinsteini grófságon kivül, mely Brandenburgra szállt, a császár foglalta el. Leopold nem örömest végeztette ki a bárgyú férfiut, »de« -- irá decz. 2. 1671 Pötting grófnak Madridba — »szükséges volt, hogy az örökös tartományoknak is legyen példa, és a magyarok ne higyjék, hogy csak öket büntetik, mig másnak minden szabad. Isten legyen irgalmas lelkének!«.

A pozsonyi elitélteknek: Nagyidai Székely András, Bory György, Fulló Miklós, Káthay Ferencz, Nikházy Istvánnak, a felség rendelete szerint, nov. 6. hirdették ki a halálos itéleteket, a királyi táblán, az őrző német kapitány jelenlétében; azonban a végrehajtás egyre késett. Majthényi személynök nem tudta mit csináljon az elitéltekkel, ámbár Rottal megirta volt neki, hogy Bory és Bánchyt ki kell végezni, és e habozás nem volt felesleges. Az udvar megváltoztatta szándékát és nem akart több vért ontani. Káthay Ferencz, Fulló, Bory, Pozsonyban maradtak fogva, de nem örökre. Káthay, bár sanyarú fogság után 1672 aug. engedelmet nyert, hogy Kassára mehessen lakni és 800 frt évdijt kapott. Bory -- a ravasz — kibujt a bajból. Katholikussá lett és annak köszönhette Figedi Nagy Andrással, hogy másfél év után (1673 apr) nemcsak szabadságukat, de birtokuknak felét is visszakapták. Hasonló kedvezményben részesültek valamivel később 1673 juniusban - Fulló Miklós és Fáy László. Nem szabadultak azonban ki Székely András, Chernel György, Nikházy és Bánchy Márton, kik sem nem convertaltak, sem jelentéktelen emberek nem voltak, sem multjokat a Rákóczy felkelés idejében meg nem tagadták. Hosszasabb megfontolás után az udvar őket a glatzi várba küldé, a Csehország és Szilézia közt fekvő Óriás hegyek közé, hogy ott egymástól elzárva, szigoru őrizet alatt, holtig fogságban tartassanak. 1672 február 22. vitték el őket a helyre, a honnan, ugy vélték Magyarhonban, emberi számitás szerint nem volt reményük kiszabadulni. Nagyidai Székely András azonban nem sokáig szenvedett. Már három hónap mulva gyors és jeltelen sirt talált a komor falak közt (maj. 28. 1672) özvegyet és öt árvát hagyván maga után. Chernel és Nikházy a börtön homályában tünnek el szemeink előtt: de Bánchy tiz esztendő mulva, 1681-ben, visszakerült a hazai földre.

Azok közül, kik az uj bécsi delegatio elé voltak szánva, szintén nem szenvedett senkisem halált. Kalinka és Securicus számüzettek. Lazius, miután a börtönben állhatatos volt és egyideig a számkivetést is tűrte, megtántorodott, hazajött, katholikussá, Szelepchényi káplánjává és bazini pappá lőn, hitsorsosinak nagy megbotránkozására, kik azonban később nagy megelégedéssel feljegyezhették, hogy részegségre adván magát, hirtelen halállal mult ki a világból. A Bezzeghek, Guth, Weber, és Keczer András, szintén kisebbnagyobb viszontagságok után Guth Glatzban is volt egy darabig hazakerültek, s némelyik közülök még tekintélyes szerepet viselt. Bezzegh György és Keczer Andrásra ugyan még rettenetes sors várt, de az nem most, nem a bécsi delegatio folytán érte őket. Sárkány János és Osztrosich Mátyás ellen ugyan halálos itélet keletkezett, de az egyiket haditudománya, a másikat pénze és ártatlansága szerencsésen kiszabaditották.

A foglyok közt, kik már 1671-ben látták viszont hazájukat, talán az első Baksa István volt, ki már nov. 6. érkezett Patakra. Őt követte Barkóczy Ferencz és kevéssel utóbb István báró. Deczember első napjaiban együtt jöttek: Ubriczy Pál, Dobay Gábor, Soós György, Ujfalussy Zsigmond és Szemere László, de a mit ők láttak az országban, az nagyon szomoru volt. Még a juniusi mandatum igéretei sem mentek teljesedésbe és a sanyargatás, gyanú, üldözés nem enyészett el az országban.

A legáltalánosabb roszat az adó és katonatartás képezé, mely egyenlő sulylyal nehezedett nemesre és pórra, katholikusra és protestánsra, melynek nyomását egyformán érezték Veszprémben és Nyitrában, Árvában ugy, mint Sárosban vagy Unghmegyében és általános volt a vélemény, hogy ha ez tovább igy tart, az ország leroskad a teher alatt. A behajtás rendetlenül ment és több kárt okozott az országnak, mint hasznot a császári kamarának. A megyék a rájuk vetett illetőséget kivetették a portákra. Nyitrában minden háztól Szent-Mihályra 10 mérő gabonát, Szent-Mártonra 10 mérő zabot követeltek, de azt a hódoltságon — mert a török nem engedte nem lehetett behajtani. Sárosban minden portára 25 frtot vetettek ki, de azt csak az urak és nemeseknek kellett fizetni, esett még azonban minden portára 8 köböl zab és 4 köböl gabona. Voltak megyék, a hol nem volt, a ki az adót behajtsa, másutt kétszeresen vették meg a sarczot az ellenszegülőkön. Bécsben nem tudtak megválni a kedvencz gondolattól, hogy Magyarországon a fogyasztási adót hozzák be. Az osztrák kameralisták ugy okoskodtak, hogy 3.000,000 frtot jövedelmezhet, miből ha egyharmad el is vész, még mindig marad 2.000,000 forint, és kivetették elméletben a fogyasztási adót gabonára, zabra, husra, borra, serre, pálinkára, csizmadia munkákra. Feltevék, hogy az országban van 210,000 ház és minden házra esik 4 ember. Egy fejre, számiták, esik hetenként 4 font hus, egy font husra pedig fél dénárt róttak; a borra nézve legalább 50,000 ember iszik naponként egy pintet, 100,000 ember ½ pintet, és ismét 100,000 ember / pintet. Kivetettek az akó borra 30 dénárt, akó serre 15 dénárt, a pálinka itczéjére egy dénárt és kihoztak az italok után egy millió forint jövedelmet. A csizmadia munkákból 182,000 frtot reméltek, ha egy pár karmazsin papucsra, szattyán csizmára, dupla talpu német csizmára 12 magyar garast vetnek ki. Azonban a kormány sem bizott, teljesen e vérmes számitásban és julius havában — csak próbakép — az Ausztriához közel eső megyékben, Pozsony, Mosony, Komáromban és a szabad királyi városokban rendelé el a repartitio helyett a fogyasztási adót. A megyék felszólamlásai elhangzottak, követeik hiában jártak, és ha volt is eset, hogy valami követséget a király kegyesen fogadott, mint a szathmárit Károlyi László restituált főispán alatt: Lobkowitznak és Montecuccolinak komor arcza, nyers válasza csakhamar véget vetett minden reménynek és engedelmességet parancsolt. A magyar urakat legfeljebb a behajtás módja iránt kérdezék és midőn az év végén (decz. 12) a magyar tanácsosok a kanczellárián ugy nyilatkoztak, hogy lehetetlen a repartitiot fenntartani: az udvar a haditanácsra támaszkodva, a repartitio kiegészitésére az egész országra kiveté a fogyasztási adót, még pedig a kamara tételei szerint borra, serre, pálinkára és húsra (decz. 14), hogy behajtsák a szükséges pénzt, mert a katonának élni kell és a tartás terhét nem lehet az örökös tartományokra háritani. Nevetséges dolog mondák a katona urak hogy a magyarok lehetetlennek állitják az adó megfizetését, ha jövedelmeiknek csak egytized részét adnák ide, mindjárt megvolna a repartitio. Leszállitani nem lehet semmit, mert máris felére lementek a repartitioval, és azt sem akarják megfizetni. (decz. 14. 1671). Ép oly kevés sikerrel, mint a megyék jártak az öt felvidéki kir. városnak és Késmarknak követei: Feja Dávid, Alauda Bertalan, Heidenreich János és Schönleben Mihály, kik oct. 1. érkeztek Bécsbe. Czéljuk volt kieszközölni, hogy a protestánsok vallásszabadsága tiszteletben tartassék, a katonaság a városokból kivonassék, vagy legalább kisebb számra leszállitassék. October 7. voltak audientián Leopoldnál, németül szóltak hozzá, s ő németül felelt, semmitsem mondó szavakkal. Azután végig járták a magyar és német főbb tanácsosokat. Voltak Montecuccolinál, Rottalnál, Lobkowitznál, a primásnál, Pálffynál, de voltak Dvornikovichnál, Orbánnál, Dorschnál is, és házról-házra járván, tudósitásaikat néha a kapusok és portásoktól szerezték. Montecuccoli eleinte elég nyájas volt velük (oct. 9), megigérte, hogy a felség nem fogja őket erejükön túl terhelni, de egyuttal felemlité, mily roszul, hálátlanul viselék magukat 1661-ben a császár serege ellen s elvégre is semmit sem tett értök. Rottal betegen fogadta őket (oct. 10), szokott kenetes, atyai modorával. Sajnálta, hogy nem lehet jelen a tanácsban ügyük tárgyalásakor. Bizzanak a felség atyai szivében, ki kénytelenségből küldött sereget az országba, a bajokért tehát nem felelős. Feleljenek a nemzet bajaiért, és adjanak számot némelyek, kik most már Isten előtt állanak. Lobkowitz ép kimenőben volt, midőn jöttek és alig hallgatott rájuk; menjenek, mondá, a magyar kanczellárhoz és ott hagyá őket a faképnél. Legnyiltabb volt velük Forgách Ádám, ki mindjárt megmondá, hogy hiában járnak, mert a katonaságot nem hogy ki nem vonják, hanem még szaporitják a bujdosók miatt. (oct. 5) Midőn 3 heti hiában való járás, könyörgés és üres biztatások után (oct. 27) ismét meglátogatták, a mi csekély reményük még volt, azt is elvette. » Ugy-e mondtam! — felelt kérésükre — hogy hiába jöttetek! Jobb lett volna honn maradni, és megkimélni a sok költséget. A katonák maradnak. Én nem mondhatok mást. A felség se mondhat mást. A mi a repartitiot illeti, magamon se tudok segiteni, hogy segitsek tehát máson !« Midőn az okokat emlegették, melyek kérelmük mellett szólnak, felelt, hogy azok semmitsem érnek: nem hiába mondja az olasz, citálta latinul, »Fortitudo et potentia merdunt rationibus super collum.«. (Erő és hatalom sz... k az okokra.) »Hiába könyörögnek! elveszett az ország, oda vannak a törvények s mindezt a 13 vármegyének és Rákóczynak köszönhetik. Ha Isten nem könyörül rajtunk, és az udvar szivét meg nem változtatja, végünk van.«

De hisz ártatlanok vagyunk! veték ellen a követek; »Én is az vagyok« -felelt heves kézmozdulattal Forgách — »mégis nyomnak! Semmire se fogtok menni« s szavait azonnal megerősité Dorsch, és Montecuccoli, kik szárazon, Montecuccoli szintén haraggal, kijelenték, hogy a katonaságot ki nem vonhatják, sőt még a lovasságot is a városokban kell hagyniok (nov. 2). A köznyomorban mégis legsanyarúbb volt az elitéltek nejei és gyermekeinek sorsa. Máriássy Anna, Bónis Ferencz özvegye, oly nyomorba sülyedt, hogy alig volt evő falatja, s alig volt jobb sorsa legalább egy évig Pribék Sára Káthay Ferenczné Monaky Katalin Fáy Lászlóné, Keresztes Dorottya Figedi Nagy Andrásné, Dúló Judith Bory Györgyné, Agárdy Ilona Szobonya Istvánné, Aszalós Katalin Chernel Györgyné, Kún Mária Nikházy Istvánné, Gombos Borbála Bánchy Mártonné, Máriássy Erzsébet Keczer Menyhértnének, kiktől saját és gyermekeik részeit is elkobozták. A politikai üldözés sem szűnt meg. Vér ugyan több nem ontatott: de azért a kormány tőle telhetőleg szorgosan felügyelt minden gyanús egyénre, vagy mozdulatra, és Nagy Istvánt - kit Pozsonyban és Bécsben felmentettek - Keczer Klárát, Czobor Adámot, Simonchich Horváth János nyitrai alispánt üldözőbe vették, Cacerius vagyis Kaczeri Samu pozsonyi főjegyzőt — kivel Drabiknál mint bátor nyelvü emberrel találkoztunk - nov. 21 1671 öt muskatélyos kiséretében Bécsbe vitték, és erős őrizet alatt a helyre tették, a honnan Nagy Ferencz ép kiszabadult, hogy másfél évig raboskodjék. Minden vizsgálat azonban csak azt mutatta, hogy a Wesselényi-féle összeesküvésnek minden szála az udvar kezébe került, hogy nincs többé valamirevaló részes, ki figyelmét elkerülte volna. Mind a mellett a gyanu meg nem szünt, és különösen a szabad királyi városokra irányult, melyeket az eddigi nyomozások tisztáknak mutattak a megyék »büneitől,« de az udvar azt semmikép sem akarta elhinni. A főurak közt is sok gyanus volt, köztük Perényi András, Forgách Tamás és Imre, a ghymesi ágból, Amade Ádám, Lénárdnak, ki a családnak a báróságot megszerezte, fia, a fiatal Zay Lőrincz, később a kurucz világnak egyik vitéze Jakusich Imre, Petrőczy rokona, ki a bujdosó kis leányát nevelte, a Pozsonyban felmentett Melith Zsigmond és a Barkóczyak: Ferencz és István, a kegyelem daczára, György és Sándor, és végre maga a pozsonyi biró, Zichy István, ki nem minden áldozat nélkül tudta magát tisztára mosni az udvar előtt. Ő, mint Nagy Ferencznek testi lelki barátja, sokat tudott, és azt mások is tudták. Czirákyval is jó volt és Széchy Mária Murányban rávallott, hogy a Rákóczy mozgalom kezdetén figyelmébe ajánlá lipcsei javait, mert üzenteté ő is jó magyar volna, csak ne esnék oly közel Bécshez. Ez ugyan nem volt sok, de igen sokan sokkal csekélyebb okból állottak a judicium delegatum előtt, sőt még fogságot is szenvedtek. Már perről kezdtek beszélni, de ő az év végén szerencsésen kisiklott, csakhogy pénz, a lipcsei uradalom és a kamarai elnökség árán. Leopold 1672 febr. 15. »saját kérelmére«, agg kora és törődött volta miatt a kamarai elnökségtől felmenté, és utódjává a lángbuzgalmu Kollonics püspököt nevezte. Lipcséért némi kárpótlásul Darufalvát kapta Sopronymegyében, Nádasdy birtokából csereképen, üzlet, melyben majdnem ugy járt, mint Draskovich János, kit ugyan-e tájban, 1671-nek derekán (jul. 30) fenyegetéssel rábirtak, hogy a Draskovichoknak 150,000 forintért elzálogositott magyar-óvári uradalom zálogösszegéből engedjen a kamarának, mint engedett testvére Miklós, mert különben, mint az összeesküvés részesét, Bécsbe idézik, és pert akasztanak nyakába. A sanyargatás és országos bajok alól még Báthory Zsófia sem volt ment, ámbár minden módon — egyszer 100 akó tokaji bort küldve - 2) kedveskedett a bécsi minisztereknek. Neki is csak ugy kellett tűrni, hogy Spankau, Strassoldo, Stahremberg önkénykedtek, zsaroltak jószágain, mint bárki másnak. Majd a tokaji hid jövedelmében háborgatták, majd a pataki várban tettek önkényes változásokat a németek, és panaszait a hadi tanács és kamara néha meghallgatta, néha nem, de soha sem orvosolta. Ő tehát a roszat - a mennyiben tőle telt tovább adta és a protestansok üldözésében keresett kárpótlást keserüségeért. Most már nem gátolák protestáló, fenyegetőző vármegyék, és az udvar hallgatag, sőt néha tettleg is, helyeslé Bársony György püspök véleményét, hogy a király nem köteles megtartani a protestansok vallási szabadságát. E vallási szabadság hirdeté a kötekedő, és erőszakra hajló püspök egy kis művében, melyet most Kassán közrebocsátott (1671)- csak a katholikus vallás praejudiciuma nélkül adatott, de e feltétel meg nem tartatott. A katholikus rendek közül sokan tiltakoztak ellene, és igy az soha törvény erejére nem emelkedett, és itt, a liberum veto. elvére ragadtatván magát, a protestansok okoskodását idézé, melylyel azok az 1662-iki törvények ellen élni szoktak. Egyébiránt - folytatá a mostani protestansok nem többé a régi protestansok, kik e szabadságot maguknak kinyerték, mert sokban eltértek már apáik hitétől. A bécsi és linzi béke pontjai megszünvén, ujra felélednek az 1523: 48, és 1526: 4-iki »Lutherani comburantur «-féle czikkek, és elméleti fejtegetéseit Báthory Zsófia azonnal átvitte a gyakorlatba. A bécsi judicium delegatum ép bevégezte müködését, midőn ő — sept. 28-án s következő napokon minden jószágáról elüzé a protestans papokat, mestereket, cantorokat, deákokat. Elfoglalta német katonákkal a pataki iskolát, »és igy elapasztotta a Sátán eszköze által a magyar Izraelnek szép lelki forrását,« kikergette a tanárokat, tanulókat, »ezen« az ő nyelvén szólván, »istenkáromló rabulistákat,« kik Pósaházyval élükön Debreczenben, majd Erdélyben kerestek menedéket, és »megtisztitá« az egész Hegyalját, Szánthó, Mád, Tálya, Tokaj, Keresztúr, Liszkát »a dögvész kathedráitól.« Jobbágyainak pedig pénzbirság alatt mely Beregszászon teszem 40 forintot tett megtiltá, hogy senki se merjen protestans papot, mestert, deákot tartani: ha kell temetni, ha kell esketni, ott a plébános, az ő segélyével kell élniök.

Ugyan-e tájt september második felében foglalta el Spankau német katonasággal Vitnyédy művét, az »Akadémiának nevezett eperjesi collegiumot, melyet az ágostai felekezet buzgalma és áldozatkészsége 1666-ban, az udvar tiltakozása daczára felállitott, és tanitva benne mindent az olvasástól kezdve a bölcsészetig és !theologiáig mind ekkoráig fentartott. Mig Bársony György a felvidéken canonica visitatioban járván, több helytt protestans templomokat foglalt el, melyeket az előtt a katholikusok birtak: addig az ország nyugoti szélén Kéry Ferencz és a Batthyányiak elverték jószágaikról a protestáns papokat, sőt némelyeket elfogtak, és rabúl Sárvárra, vagy Leopoldujvárra küldöttek. Kőszeghen pedig, hol a katholikusok már májusban elfoglalák a protestans templomot, a kanczellaria a templom javait is nekik rendelte átadatni. (1671 nov. 9). A legnagyobb feljajdulást azonban a kassai templomnak elfoglalása idézte elő. A kassai székesegyházat - a remekművű Erzsébet templomot ágostai felekezet birta a reformatiónak kezdete óta, és midőn 1604-ben Rudolf alatt Belgiojoso rövid időre ismét a katholikusoknak visszafoglalta, ez volt egyik ok, mely a Bochkay-féle felkelés kitörését siettette. Most azonban, midőn a katholikusokra nézve jobb idők jártak, Szegedy, az udvar szemében lanyha Szegedy, az egri káptalannak visszakövetelte a templomot, melyet Bochkay erővel vett el eldődeiktől. Bécsből nem is késett a parancsolat, mely kérelmének helyt adva, annak teljesitésével Bársony Györgyöt és Holló Zsigmondot bizta meg, kik november 16. 1671 tudtul adák az evangelicus községnek küldetésük czélját. A megdöbbent hitközség azonnal másnap reggelre gyülést hirdetett, de a buzgó biztosok még az nap este őröket állitottak a templom és iskola elé, kik a hiveket, két kiküldött tanácsbelit, már be nem ereszték, hanem gyalázó szavakkal elkergették.

A hitközség azonban, a polgárság szine-java nem akart engedni. Leopoldnak irt (nov. 19) és emlékezteté az igéretre, mely mellett a németséget a városba fogadták. Azonban a követ, Püschel Sándor, ki a felirást vitte, még el sem érte Bécset, midőn Szegedy karhatalomért folyamodott Spankauhoz és azt meg is kapta. Minthogy a polgárok a templom kulcsait át nem adták, a püspök német vitézek oltalma alatt ácsok által feltörette a székesegyház ajtaját, azután elfoglalta a tót templomot, a lutheranus iskolát, a paplakot, a honnan a superintendenst kiparancsolta, nov. 24. és másnap - -Katalin napja volt ujra felszentelte a székesegyházat a katholikus isteni tiszteletre, és mig ő benn Te Deum laudamust énekelt, a német őrség künn ágyúból, puskából üdvlövéseket tőn. Most tehát, mint az előtt a katholikusoknak, a protestánsoknak nem volt templomuk Kassán, hol isteni tiszteletüket végezhették volna.

Decz. 2-kán jött az elfoglalás hire Bécsbe, és a következő nap Waxmann János személyében uj követ érkezett Feja és társaihoz, most már panaszt tenni a megtörtént erőszak miatt. A követek már eddig tapasztalhatták, hogy a vallási dolgokban ép oly kevés sikert várhatnak, mint a politikai kérdésekben és Szelepchényi már octóberben (oct. 23) mondá nekik, midőn religiójuk sérelmét emlegették: »Eh, religio, religio! mindig csak a religiot nyaggatják, mig elvész a regio. Ezért bizony kár volt nekik oly messze felfáradni.« Pálffy Tamás csak röviden, félvállról beszélt e tárgyról velük, és Orbán a cancelláriai tanácsos mosolyogva figyelmeztette őket (nov. 22) hogy a felség »apostoli« király, kinek kötelessége visszaszerezni az elvett katholikus templomokat. Mindazonáltal nem csüggedtek; Lobkowitz szavai, hogy a felség senkit sem akar jogtalanul bántani, mi tőle telik megteendi: vigasztalólag hangzottak; audentiát kértek a császártól, (decz. 8) és térdre borulva pa naszlák el a kassai templom elvételét, vallásuk sérelmeit. A véghatározat azonban nem felelt meg várakozásuknak.

A felség a kanczellár által (decz. 19) roszalását fejezé ki, hogy a hat város a helyett, hogy ügyeiket külön-külön terjesztenék elő, együttesen lép fel. Mindegyikük saját bajával törődjék, és ennélfogva külön választ is kap. Az eperjesi akademia nem adatik vissza, mert a felség tilalma ellen épült. Különben is azt a katonaság foglalta el, és nem a katholikus status, a dolog tehát még bővebb felvilágosítást igényel. A kassai templom végett megkérdik Szegedyt, mi okból foglalta el a templomot? meghallgatása nélkül határozni nem lehetvén. A mi pedig Bársony visitatioját illeti, az a lőcseiek dolga, a mire nézve majd külön végzés fog hozatni. Erre a kassai követek hazamentek, a többiek Pozsonyban maradtak, várván az ujévet, és jobb szerencsét, mindannyian eszükben forgatván Forgách mondását, melylyel oly cynicusan, de találóan jellemezte a magyaroknak, a magyar protestantismusnak akkori helyzetét. A magyar protestánsok, kik a Bochkayak, Bethlenek, Rákóczy Györgyök idejében fegyverhez nyultak volna, most tűrtek, mert érzék gyengeségüket, és tettek helyett imákkal ostromlák az eget, hogy adjon Isten egyházuknak vasvesszőt kezébe, melylyel ellenségeit mint a cserepet pozdorjára törhesse. Maguk az erdélyi hitfelek is meghökkentek a katholicismus ez erőszakos fellépésen, s a közelgő veszély jelét látták abban, hogy az erdélyi katholikusok merészebben már, mint azelőtt annyiszor, Kolosvártt maguknak templomot követeltek. Megdöbbenésük azonban mégsem volt oly nagy, hogy e kivánságnak — melyet az ország törvényei tiltának — eleget tettek volna 1). Még csak a bujdosók voltak, a kik az ausztriai házzal küzdeni mertek, ha nem is fegyverrel, legalább diplomatiai uton, törekedvén a törököt Ausztria ellen felizgatni. A török volt pedig most az egyedüli hatalom, melytől a bécsi kormány a magyar ügyekre nézve tartott, melynek kedvét kellett keresnie.

Már az év elején kérte Casanova a nagyvezért, adja ki az Apaffyhoz, a váradi és egri basákhoz menekült rebelliseket (marcz), de a nagyvezér — hiven a török kétszinü politikához, nem segitve a magyart, de készen tartva alkalmas pillanatra eszköznek Ausztria ellen- tagadta, hogy török földön bujdosó rebellisek volnának. E tárgyban még kérdést kell intéznie a budai basához. Erdélyben is — az erdélyi követ állitása szerint - csak erdélyi birtokos nemesek tartózkodnak. Végre azonban nagy nehezen megigérte Casanovának, hogy meg fogja parancsolni a váradi és egri basáknak, ne tartsák maguknál a magyarokat, kik talán hozzájuk menekülnek, hanem küldjék vissza, a honnan jöttek, az átkozott fajt, de a basák sohasem kaptak ilyenféle rendeletet.

April havában a bécsi udvar egy új, rendkivüli követet küldött a portára, az ügyes Beris, hadügyi titkárt, hogy ismét sürgesse a menekültek kiadatását. Az ő feladata volt meggyőzni a törököt, hogy a magyarok sohasem hajlottak őszintén a törökhöz, hanem a keresztények közt kerestek szövetségest. Zrinyiéknek nem volt más czéljuk, mint öszszeveszejteni a szultánt Ausztriával, hogy XIV Lajos franczia király annál könnyebben diadalmaskodhassék. Ennek bebizonyitására mutassa meg Beris a török államférfiaknak Nádasdy Oratioját, a Vitnyédy-Gremonville-féle szövetségi tervet és Baranyai Kiss Mihály vallomásait a Gremonville-lel való alkudozásaikról. — Mind a mellett Beris -- ki aprilis 27-ikén volt először szemben a nagyvezérrel — tagadó választ kapott. Kiadni a menekvőket — mondá Köprili Ahmed — a szultán becsülete ellen való dolog volna, de azt megigéri, hogy nem fogja őket többet tűrni a török birodalomban. Iratott is Apaffynak, hogy ama zsiványokat, kik a két császár közt kötött békét rablásukkal megzavarják és a kik, mint mondják hozzá menekültek nála oltalomra találtak, azonnal kergesse el« titokban azonban üzentette, hogy ha a menekültek nem rablók, hanem magyar főurak, nemesek, tartsa meg őket Erdélyben, és tudósitsa a portát számuk, állapotjuk, és menekülésük okairól. Apaffy felelt, hogy a menekvők fő urak, kiket azzal vádoltak királyuk előtt, hogy a fényes portának akarnak meghódolni. Bővebb felvilágosítást ök maguk fognak adni, követeik által, a nagyvezérnek (jul. 5), mert már ekkor a bujdosók maguk fordultak vala közvetlenül a portához. Kétségbeesve a maguk és hazájuk sorsa felett még csak a töröktől vártak üdvöt, ámbár, mint később Szepessy mondá: »a német a nemzet kebelén táplált kigyó, a török a nemzet vérét szopó telhetetlen medve !«. Tizenhárman összeálltak köztük Balassa Imre és Petrőczy Istvánt és Szepessy Pált Törökországba küldék a a nagyvezérhez. Petrőczy, ki három fiával, István, Imre és Miklóssal volt Erdélyben, mig lánya, mint láttuk, Jakusichnál maradt, végképen el volt keseredve. Ő már annyira volt, hogy semmi áron sem akart többé kibékülni az osztrák házzal, és ha neki a török zsarnokságot emlegették, mondá: inkább bármiféle ördög alatt, mint a német alatt! Szepessy kedélye is a »számüzetés kenyerén« elborult. Hazájának, magának szomorú sorsában csak a vallás nyujtott neki némi vigasztalást. Tétlenségében figyelme a haza történelmére fordult. Leirta a Bethlen Gábor korabeli »Querela Hungariaet«, a protestáns elkeseredés e kiáltó szózatát, és gyüjtögette az adatokat, melyeket a magyar vértanuk haláláról a »vitéz« bánnak, Frangepánnak, Bónisnak végperczeiről összeszerezhetett, foglalkozás, mely keserűségét csak növelte, de tevékenységét is a haza érdekében fokozta, és őt német felfogás szerint a menekültek legroszabbikává tevé. Szepessy és Petrőczy Apaffy ajánló-levelével és Radics András kiséretében, junius havában indultak el Gyula-Fehérvárról, és a hó utolsó napján elérték a török szultán táborát, a jajlai havasokban, Filippe mellett a régi Macedoniában. A nagyvezér, Panajotti, Casanova és Beris is ott voltak, a szultán kiséretében. A követek egy rosz bolgár-rácz házba szálltak, de megérkezésük nem maradt titokban a császári követek előtt, kik Panajotti által minden lépésükről értesültek.

A pillanat elég kedvező volt a magyarokra nézve. A török udvarnak háború kellett, csak az nem volt bizonyos, vajon Ausztria ellen fog-e mehetni, vagy az ukrániai kozákok miatt, kiket a porta - bár Lengyelországhoz tartoztak oltalmába fogadott, a lengyelekkel fog-e háborúra kerülni a dolog? Panajotti figyelmezteté Casanovat, legyen a császár készen a háborúra, s a büszke válasz, melyet a követ jul. 1. a nagyvezértől vett, szintén nem sok jót mutatott. Casanova panaszára, hogy az egri és váradi basák még most sem kaptak parancsot a magyar menekültek kiutasitására? a nagyvezér felelt, hogy nem is fognak kapni, tegyék meg a németek maguk, a mit tenniök kell, »de vonják vissza seregüket a határoktól, és ne zaklassák adóval a hódoltságot, hogy jó barátok maradhassanak. « A nagyvezér jul. 3-án éjjel — hogy a császári residens meg ne tudja — bocsátá maga elé a magyar követeket. Petrőczy és Szepessy nem sokat kértek, csak 5000 embert, gondolván, csak történjék meg az első lépés, a többi majd utána jő. A magyarok részéről mondák kiállitanak a vállalatra 18,000 embert, és a portának évenkint 50,000 tallér adót fizetnek. Ha Magyarország meghódol a töröknek, az osztrák örökös tartományok követni fogják példáját, mert azokban is nagy az elégületlenség. A kérdésre: miért nem tudtak ellentállni a németeknek? felelék, hogy a német álnoksággal foglalta el a váraikat, felkelésük okának pedig a jezsuitákat mondák, kik mindenkit a katholika hitre akarnak kényszeriteni. A törökök nevettek a feleleten, és a nagyvezér nehány biztató szóval - a nélkül azonban, hogy valamit igérne átvevé a memorialét, melyet már, félve, hogy a gőgös nép előtt kérelmüket kellőleg ki nem fogják fejthetni, készen tartottak. Azután még lábat csókoltak a vezérnek és tele reménynyel hazamentek: a nagyvezér pedig mondá környezetének, a jezsuitákra vonatkozó válaszra, hogy eddig okos embereknek tartotta a németeket, de most már megváltozott véleménye, ha igaz, hogy szerzetesek által engedik magukat kormányoztatni.

A vezérnek átadott iratban a bujdosók hosszasabban mondák el panaszaikat, szerencsétlenségükben sem átallván a magyar nemzet régi fényére és nagyságára hivatkozni, mely csak az osztrák házbeli királyok alatt hanyatlott annyira. A habsburgházi királyok mind ellenségei voltak a nemzetnek, de mindannyit felülmulta Leopold, ki most viseli a magyar király czimét. Sokáig kért, könyörgött a nemzet: de puszta szónál egyebet nem kapott. Isteni és emberi jog szerint megszünt a nemzetnek minden kötelezettsége az iránt, ki maga megszegte hitét, ki kötelezettségének meg nem felelt, és most, bár a nemzet nem volt részes Zrinyi és Rákóczy felkelésében, és bizott a kegyelemhirdető császári igékben, egyformán dühöng ifjak és vének, férfiak és nők, gyermekek és felnőttek, élők, sőt még a holtak ellen is. Köztük és az ember közt, ki előbb királyuk volt, fölbomlott minden kötelék. Ők nem árulók, nem titokban összeesküvők királyuk ellen. Mint szabad nemzet folyamodnak a porta oltalmáért oly ellenséggel szemben, ki náluk ravaszsággal, de nem vitézséggel erősebb. A magyar fegyver ezentúl nem fog többé gátot szabni a töröknek, és a porta tapasztalni fogja, hogy hatalmas birodalmának a magyarok nem lesznek hasznavehetetlen szövetségesei. A nemzet, melynek hajdanta nem jelentéktelen népek fizettek adót, nem pirul most a török jóvoltáért tiszteletdijt ajánlani, mert készebb, ha már szabad nem lehet, a hatalmasabb és szelidebb töröknek, mint a németnek alája vetve lenni, ki még a lelkiszabadságon is erőszakot teszen. Ők ketten — elismerik — a mostani fontos lépésre az egész országtól felhatalmazást nem kaptak, hanem csak azoktól, kik szemesebbek lévén, és a bécsi udvar fortélyait ismervén, idejekorán megmenekültek; de a többi hazafiak bilincseikből kiáltanak segélyért, és a meggyilkoltak sirjaikból kiszólnak, »ne hagyjátok boszúlatlanul a németek kegyetlenkedését.«

A portán több napig folyt a tanácskozás, mi tevők legyenek a magyarok kérelmével? Szepessyék az erdélyi követekkel Daczó János, Cserményi Mihály és Trasnek Péterrel, kiknek utasitásuk volt őket támogatni — minden nap belovagoltak a török udvarhoz, a németek sátrai mellett elhaladva: sürgetni ügyöket, bár a nagyvezér elé többé nem jutottak. A főszerepet itt Szepessy játszotta, ki minden áron megakarta nyerni a török államférfiakat, mig Petrőczy és az erdélyiek hallgatva nézték erőködését. » Alig ismertem még vakmerőbb embert, irá róla haza Beris, kinek meglehetős ékesszólás mellett annyira helyén volna esze, és annyira tudná tenni azt, mit tenni szükséges!« Beris pedig képes volt megitélni Szepessy müködését, mert ő mindent tudott, sőt ő sugalmazott »bizonyos személyt« a portán, mit mondjanak Szepessy okaira; olyan volt tehát, mintha vele szemtől szembe állana. Nagy hasznára volt Ausztriának a lengyelekkel való bonyadalom, ugy hogy a nagyvezér nem mert még összetüzni Leopolddal, és igy a magyarokat sem segithette. Beris biztos volt, hogy a magyarok elutasittatnak, de ezért a dolog mégis julius 18-áig elhuzódott. A nagyvezér nem akarta a magyarokat elidegeniteni, mert hát ha a lengyel kérdés mégis békés megoldást nyer? Nem is illett volna legalább a nép szemében hogy a fényes porta valakit elküldjön, ki hozzá folyamodik; szokott kétszinü játékához fordult tehát ismét, és mig az erdélyi követeket gorombán elkergette, Szepessyéknek kihajája által üzenteté: hogy a felséges császár oltalmába veszi a magyarokat, de a további teendőkre nézve a budai basához utasitja őket, ki jobban ismeri a végbeli viszonyokat. Menjenek tehát Budára, vagy egyenesen, vagy Erdélyen át; velük fog menni Mustafa kapudsi aga és a szultántól levelet viend Bécsbe, azon felhivással, hogy Leopold vonja ki seregét Magyarországból, ha nem akar a törökökkel háborút. Egyidejüleg Casanova és Beris értesülést vettek, hogy a nagyvezér ugyan hajlandó volt a magyarokat támogatni, de minthogy a német megállja a vasvári békét, a porta sem fogja azt megszegni, csak teljesitse a bécsi udvar, mit már régen kivántak tőle: vonja vissza a német sereget, rontassa le a galgóczi hidat, és mentse fel a hódoltságot az adózástól.

A magyar követeknek nem tetszett a kihaja válasza. A beszéd eleje ugyan kedvező volt, de miért nem emlitett török semmit a feltételekről? Miért utasitá őket a budai basához? Nem fog-e az felette nagy terhet róni a nemzetre, vagy nem fog-e a német pénznek sikerülni mindent ismét meghiusitani? A sok kérdésre azonban csak egy felelet volt bizonyos: hogy menniök kell Mustafával, és el is indultak másnap (jul. 19.) az erdélyiekkel, nagy szomorúan, hogy ők Budára, amazok meg Erdélybe utazzanak. »Legjobb volna mondá Panajotti Casanovának ha Leoold a bujdosókat kegyelmi igéretekkel hazahivná, valami jó módon Bécsbe felcsalná, és ott őket valami más ürügy alatt szépen láb alól eltenné!« A nagyvezért pedig kérdé, vajjon mit cselekednék akkor a porta? de a ravasz Köprili nem felelt a görögnek, csak azt mondá : »Azt látom, a mi előttem van, de nem azt, a mi mögöttem!«

Midőn a magyar követek Belgrádba értek, Erdélybe küldék Radics Horvát Andrást, mondja el viselt dolgaikat és vádolja be Daczót Apaffynál, hogy nem kellőleg támogatta törekvéseiket. A bujdosók nem igen látták át, mi hiba származott Daczó mulasztásából. Ők a nagyvezér szavaiból azt olvasták ki, hogy most már mindent megkaptak. A török segély meg van adva; a budai basát már a mezőben látták a németek ellen, és sürgették nyes szemekkel — majdnem köApaffyt, induljon ő is rögtön, egyesüljön a törökkel s ne hagyjon időt a németeknek, hogy védelemre készüljenek! Apaffy sokra kész volt a bujdosókért. Midőn juliusban a kassai és szathmári német vezérek - Spankau és Strassoldo a nagyvezér parancsára utalva, a menekültek kiadását kérték, sőt erőszakkal is fenyegettek: fegyvert fogott, és fegyverkezését folytatta, de oly hebehurgyá megfontolás nélkül, kedvükért egy nagy háboruba rohanni nem akart. Ő nem látta oly kedvezőnek a nagyvezér válaszát, mint a haza vágyó magyarok, és véleményében osztoztak az erdélyi tanácsurak, kiket aug 1-re Radnóthra meghivott. Midőn ezek hallák, mi történt a jajlai havasok aljában: nem tudták felfogni, hogy hihetik a bujdosók, hogy már minden tisztában van? Nem igy szoktak szövetséget kötni! mondák, puszta szóra ily fontos ügyben nem lehet hagyatkozni, és a dolog bővebb kipuhatolása végett régi ismerősünket Balló Lászlót Budára, Brenkovics Györgyöt pedig Törökországba küldék, addig pedig, természetesen, a németek ellen fel nem léptek, a bujdosók nagy lármájára. Az erdélyiek gyávasága - mondák a magyarok a kákán is csomót keres. De ők nem hagyják magukat. A porta segélye biztos. Ha Apaffy még az őszszel fel nem lép, hanem a háborut tavaszra akarja halasztani, akkor nem is kell nekik az ő segitsége. Maradjon otthon, elvégzik ők maguk is, nélküle, dolgaikat, és Apáczay Tamást a zempléni szolgabirót a portára küldék: engedje meg a nagyvezér minthogy a hatalmas császár őket már oltalmába vette Apaffynak, és parancsolja meg a moldvai és havasalföldi vajdáknak, hogy a budai vezérrel »szegény nemzetük oltalmára,« a török császár birodalmának terjesztésére a németeket megtámadják, mert »ha sokára halad a dolog és legfeljebb csak tavaszig is, teljességgel utolsó pusztulásra jut mind hazánk, mind pedig szegény nemzetünk.« (Szeptemher hó).

A következés mutatta, hogy Apaffynak volt igaza. A nagyvezér csak azt irta Ibrahim budai basának, kivel, mint jancsár agával majd kajmakámmal Kandiában találkoztunk, hogy a magyarok segélyért folyamodtak a portához, de ő a nagyvezér nem akarván a vasvári békét megszegni, kivitte, hogy elutasittattak. Legalább ily tartalmu levelet közlött a basa Mustafa aga által Montecuccolival, hozzá tevén, hogy a szultánnak nem lévén szokása senkit is oltalom nélkül elbocsátani, ő, Ibrahim, tanácsolja Leopoldnak, viselje jól gondját alattvalóinak, nehogy azok ismét a fényes portához folyamodjanak, a midőn aztán nem tudhatni mit fogna a szultán határozni (jul. 29.). A bécsi udvart azonban e fenyegetés meg nem ijeszté. Jól ismeré a török viszonyokat, nem félt a háborutól, de azért Panajotti tanácsára minden eshetőségre készült. A császár felelé aug. 19. a hadi tanács, mely a törökkel szemben a diplomatiai képviseletet vitte sohasem bántotta sem a magyarokat, sem ősi jogaikat, hanem csak a közbékét akarja helyreállitani, a gazokat, összeesküvőket, rablókat, kik minden jogaikat eljátszották igazság szerint megfenyiteni. A vasvári békének 4. és 5. pontja szerint egyik félnek sem szabad a másik fél rebellis alattvalóit befogadni. Zrinyi Péter és társai pedig rebellisek. A bécsi udvar nem fogná gátolni, hogy emberek, kik orgyilkos módon a szultán életére törtek, méltó büntetésüket elvegyék, végül pedig ujra kérték a rebellisek kiadatását, kiknek pártolását a bécsi kormányférfiak igen rosz néven vették, kivált a törököktől, kik annak idején maguk tanácslák Leslienek, mikép bánjanak el a magyar békétlenekkel. A magyar-osztrák kormány kivánsága ugyan nem teljesült, a bujdosókat ki nem adták, de a nagyvezér sem gondolt többé háborúra Ausztria ellen, bár a kósza hir már Belgrádon látta, utban, sereggel a magyar határ felé. Budán Balló azon választ kapta, hogy a basának nincs parancsa Magyarország ügyeibe avatkozni. Apáczay pedig, october hó 2-ikán érvén a szultán táborába, hiában törekedett, pénzt sem kimélve, kihallgatást nyerni a nagyvezérnél. A nagyvezér nem állt szóba vele, bár hire járt, hogy Barkóczytól is van megbizása, kit a törökök, legalább az udvariak, majdnem nagyobbra tartottak, mint Zrinyi Pétert magát; csak leveleit fogadták el, melyekre november 1-én kelt Apaffyhoz a lesujtó válasz: »mondja meg a magyaroknak, miért nem hajlottak a szultán szavára ez előtt 8 évvel Érsek-Ujvár alatt. Most a béke a két császár közt meg van kötve, tehát hiában zsongnak, miattuk az nem fog megbontatni«. Casanova, ki mindent tudott, de szinlelt nyugalommal úgy tön, mintha mitsem tudna, már 3 nappal a levél kelte előtt hazairhatta az eredményt (oct. 28), hozzátevén, hogy a budai basa parancsot kapott, ezt Szepessy és Petrőczynek is megmondani és felemlitvén, mit a nagyvezér Panajottinak mondott: »okos emberek a németek! hagyták menni a dolgot a maga rendjén! mert ha erőszakolták volna akaratjukat, a portának fel kellett volna lépni a magyarok mellett!«.

Igy hiusult meg a bujdosók reménye, hivatkozással egy oly eseményre, melyet némileg az egész összeesküvés kiindulási pontjának lehet tekinteni. Lanyha hazafiak, mint Zichy István, kezdettől fogva nem sok sikert jósoltak a kezdeménynek és jobbnak tartották volna, hogy ha Szepessy és társai a felséghez fordulnak kegyelemért, mig mások gunyolák Szepessyt, hogy Antal módjára Budán járt, a vezérnek karvaly helyett varjut mutatott, vizet a Dunáról, ágat pálmafáról nem hozott. Szepessy azonban nem csüggedett. Mig Petrőczy visszament Erdélybe, ő Budán maradt és a jövő év elején szegény fejét és nyomorék sorsát Apaffy kegyébe ajánlván, »bár igen megbomlott egészséggel és sok keserves alkalmatlanság közt« ujra beindult Törökországba szerencsét próbálni a portán, mert a »Magyarországból kibujdosott grófi, uri és főrendből álló Erdélyben levő magyarok< nem akarták a »nagyvezér köntösét, melyet már megfogtak, ismét elbocsátani,« hizelegvén, »hogy a ki egyszer a fényes portához folyamodik, siralmas orczával el nem bocsáttatik,« pedig ujra meg ujra csalódtak. Midőn az 1671. év leáldozott, ugy látszott, hogy Leopold, mint XIV. Lajos Francziaországban, Magyarhonban megalapitotta a korlátlan királyságot. Nem minden ok nélkül mondák, hogy a mit Zsigmond hosszú uralkodása, I. Ferdinándnak hatalma, Miksa embersége, Rudolf szorgossága, Mátyás kedveskedése, a Ferdinándoknak eszélye és szerencséje nem tudott kivinni, a sisiphusi követ, melybe a Schwendik, Basták, Belgiojosok, Dampierrek, Boucquoik kardja beletörött, végre neki sikerült megállitani. »Senki sem zárja el többé a várakat — irá egy panegyrus — senkisem fog el többé élelmet, senkisem ver ki többé házából németet. Senkisem meri többé a németeket bántalmazni,« és különös szerencseképen emliték, hogy a kik hütlenekké lettek, akkor hivek voltak, midőn a török őket 1663-ban segélyre felszólitá. Azonban a névtelen szerző is beismerte, hogy még nincsen minden téve. Idő kell ahhoz, hogy szabad népek elvesztett szabadságukat elfelejtsék, és a fejedelem iránt való hűség és engedelmesség a nemzet vérébe átmenjen. Addig is -- tanácslá a nyakukra vetett zablát szorosan kell tartani, egy perczre sem kell engedni, mig a makranczosok nyaka az igát meg nem szokja és a legyőzöttek a győzőkkel kölcsönös szeretetben össze nem olvadnak. Ezen idő azonban nem következett el. Magyarország egy perczre elkábult, de nem veszté el végkép eszméletét, és az erdélyi bujdosók nem hagyták a lappangó tüzet elaludni. A hazaszeretet, mely Szepessy Pált ujra meg ujra Törökországba vitte, és bár sokszor meghiusultak reményei és a »nagypipáju kevés dohányu Pál« nevet nyerte, mint egész nemzetünk, csüggedni, kétségbeesni nem engedé; mely Szuhay Mátyást lelkesité halálos órájában, midőn 1677-ben Barkóczy István hajdui által körülvétetvén, közéjük rohant és mondá, »én Szuhay Mátyás vagyok! hadd menjen ősz fejem veszendőbe az ügyért! s habár egy pipa dohánynyal vásárolhatnám meg éltemet, kezetekből az nem kell nekem !«; mely Kende Gáborral hét évi bujdosás után Barkóczy Istvánnak iratta, midőn az ajánlott kegyelmet visszautasitá: »a mi személyemet illeti, szegény bujdosó életem javát már eltöltöttem ; de talán jobb, jobb nekünk és a honnlevőknek, hogy mindnyájan együtt térjünk vissza. Nagyságtok addig honn működjenek, mint igaz magyarok a haza szabadságáért, többel tartozván a hazának, mint bárki másnak: mi addig itt megteszszük, mi tőlünk telik; talán Isten nem nézi büneinket és még az egyszer könyörülni fog rajtunk!«: e hazaszeretet nem volt ritka Magyarországon, ez jóvá tett minden hibát, minden botlást; ez megmenté Magyarországot az örökös tartományoknak sanyarú, szolga sorsától!

Online sources

Book 2

https://books.google.ca/books?id=rU4GAQAAIAAJ

https://books.google.ca/books?id=VtIMAAAAYAAJ

https://books.google.ca/books?id=XrVoAAAAcAAJ

https://www.digitale-sammlungen.de/en/view/bsb11331246

Search This Blog

Croatian History

The conspiracy of Palatine Ferencz Wesselényi and his companions - 1664-1671 Book 2 (HU)

Comments

Post a Comment

Popular posts from this blog

La Conjuration des Magnats Hongrois (1664-1671)

German pamphlet from 1663 about Novi Zrin

Hrvati i Hrvatska ime Hrvat