The conspiracy of Palatine Ferencz Wesselényi and his companions - 1664-1671 Book 1 (HU)

 

Wesselényi Ferencz nádor és társainak
összeesküvése - 1664-1671

The conspiracy of Palatine Ferencz Wesselényi
and his companions - 1664-1671

Book 1, by Gyula Pauler · 1876 - source 

Chapter 1: August 1661 tp April 1666

From the Peace of Vasvár to the Stubnya Alliance

A vasvári békétől a stubnyai szövetségig
1664 augustustól 1666 aprilisig.

Midőn I Lipót 1657 april 2-án atyja III Ferdinánd után trónra lépett Magyarország válságos jövőnek nézett eléje. A török fenyegette Erdélyt és annak fejedelmét II. Rákóczy Györgyöt, ki egykorú magyar felfogás szerint hazáját szerette, vitéz fejedelmi szivvel birt és Moldva és Havasalföldön nyert győzedelmeivel becsületet szerezvén a magyar fegyvereknek, mintegy előhirnöke volt a nemzetre nézve, »derűs és csendes verőfénynek.«  Érdek és rokonszenv egyaránt ösztönzék a magyart, ne hagyja veszni Erdélyt, mely szomorú időkben mindig hű bajtárs volt, a török birtokában ellenben előkészitette volna az egész országnak végbukását. De a bécsi kabinet félt összetűzni a portával. Veszni hagyta Rákóczyt és Erdély függetlenségét és csak akkor gondolt háborúra, midőn a török lófarkak már Magyarország felé lobogtak.

A háboru 1663 nyarán tört ki, változó szerencsével folyt, de 1664 nyarán kedvező fordulatot vőn a keresztényekre nézve. A török fősereg Köprili Ahmed nagy-vezér alatt, 1664 augustus 1-én Szent-Gotthárdnál a Rába mellett keményen megveretett: de már 10 nap mulva Leopold Vasváron békét kötött a nagyvezérrel, és october havában midőn az eleve titokban tartott béke nyilvánossá lőn a háboru mindenütt, a Dunánál ugy mint a felvidéken, véget ért.

A béke, melynél kedvezőtlenebbet vesztett csata után sem lehetett volna kötni, meghagyta Erdély tronján a törökök védenczét, Apaffi Mihályt. Török kézen hagyta az Erdélytől 1660-ban elfoglalt Nagyváradot, a mult évben elveszett Érsekujvárt; ellenben a magyar részén lerontatni rendelte Székelyhidot, és megtiltá, hogy a török által legujabban feldult Ujzrinvár, a Dráva és Mura összefolyásánál, ujra felépíttessék. Fenntartá, sőt roszabbá tevé azon állapotot, mely a zsitvatoroki béke óta megköté a magyarok kezét, mig a törökök rendszerint az tehették a mi nekik tetszett, és a béke idején is folyvást zaklathatták, fogyaszthatták Magyarországot. Ötvenöt év alatt, 1606-tól 1661-ig, 40 várat épitettek a magyar határokra; 150 mértföldnyi területet jártak be rabolva, sarczot szedve, s évenkint átlag tiz ezer embert hurczoltak keserves rabszolgaságra. 

Egy nagyobb vár, magyar kézen némileg fékezte a garázda szomszédot, és visszatartott vagy megboszult sok becsapást, de a török birtokában valódi rákfenévé lett, mely megmételyezett két-három vármegyét.

A török urak fürge lovaikon kiki jártak a biztos menhelyből a szomszéd falukra, mindig többre többre adozást róttak, melyet a parasztnak fizetni kellett, ha nem akarta magára hozni az irgalmatlan ellenségnek üszkét, fegyverét, és ha magyar csapat közelgett, biztos váraikba vonultak, melyeket a békepontok értelmében, ostromolni nem volt szabad.

A magyar nemzet szomorúan bár, de türte e helyzetet, melyet megváltoztatni nem állott hatalmában: 1664ben azonban ugy látszott, hogy ütött a szabadulás órája. Europa némileg megemberelte magát. A német birodalomnak több tagja és a franczia király a Habsburgház segitségére siettek. A szentgotthárdi csata oly vereség volt, minő nem érte a törököt a keresztények részéről Lepanto óta (1571) és két hadjáratban ujra felragyogott a magyar harczi-dicsőség, melyről a világ már megfeledkezett. Egész Europa tisztelettel emlité a Zrinyiek nevét, és a nemzet, melynek ily fiai voltak, önérzetteljesen várta nyomorának megszünését. A vasvári béke azonban, mely az országot legnevezetesebb erősségeitől megfosztá, véget vetett a szép reményeknek. A császár diadalmas szövetségei boszankodással, a magyarok kétségbeeséssel értesültek a békéről. Az elkeseredés általános volt. Zugolódtak olyanok is, kik eddig az ausztriai háznak leghivebb emberei voltak, és az elégületlenek élén, a mult háború hősei: Gróf Zrinyi Miklós, horvátországi bán és öcscse Péter, Lippay György, esztergami érsek, és Hadadi gróf Wesselényi Ferencz, az ország nádora, állottak. 

E vezérek közt nem rangra, de tekintélyre és tehetségre nézve első Zrinyi Miklós »a költő«, volt. Egy régi, főrangú családnak ivadéka, gazdag, vitéz, megnyerő módorú, szintoly ildomos tetteiben, mint fellengző eszméiben, azon. ritka férfiak közé tartozott, kikben, a vallásos meghasonlás daczára, az egész nemzet, katholikusok és protestánsok, majdnem egyaránt megbiztak. Ősei felváltva protestáns és katholikus üldözők voltak. A 17 század elején erőszakkal tarták vissza jobbágyaikat a katholikus isteni tisztelettől, és Miklós atyja, György gróf az urak közt volt, kik 1617-ben a reformatio százados évfordulóját megünnepelték. Nehány évvel később azonban visszatért a régi egyház kebelébe, a protestáns papokat kergette el jószágairól, és életét Pázmány Péter házában fejezé be.

Két fia, Miklós és Péter, Gréczben, Nagyszombathban a jezsuitáknál nevelkedett.  Miklós azonban korának ama ritka emberei közé tartozott, kik már a türelem eszméivel megbarátkoztak, és azt tartá, hogy a katholikus vallásnak szelleme idegen az üldözéstől, és szent Péternek, mint egyszer megjegyzé nem volt szabad a maga védelmére sem kardot rántani, a keresztény vallás nem kivánván más vért, mint az Isten fiának szent vérét.  Benne már meg volt az ujkori szellem, mely a vallást nem szereti a világi dolgokba keverni, és mert azt kiválólag a papság szokta tenni: nem helyeselte az egyháziak befolyását a politikára, sőt ha hallotta a politikai küzdelmekben a papok által a vallás szent nevét hangoztatni, kész volt a gyanúval, hogy belőlük nem isteni Zelus, hanem lábak alól felszedett ambitio« beszél. Buzgó katholikus, jó keresztény volt, és maradt mind halálig: de tetteinek főrúgója, gondolatainak legfőbb tárgya nem a vallás, hanem a haza - Magyarország és a magyar nemzet volt. Nemzetéért, élni halni volt idealja. Azt legveszélyesebb ellensége a török ellen, katholikussal, protestánssal egyesülten, vállvetve megvédeni, főtörekvése.

Senkisem látta át oly tisztán, mint ő, hogy a török és magyar egymás mellett meg nem férhetnek. Ha el is felejti eszébe kellett jutnia, ha a Muraközből áttekintett Kanizsa felé, hol már az ádáz ellenség tanyázott, szüntelen fenyegetve a szigetet, melyet csak a legéberebb vigyázattal tudott ő, tudtak ősei megoltalmazni. Kétségkivül ez is sokat tett, hogy nagyobb ellenszenvvel nézze a törököt, mint a kárpátalji, felvidéki protestánsok: de még többet tett nevelése, családjának legszebb, legdicsőbb emlékei. Világhírű őse, Zrinyi Miklós, Szigetvár romjai alatt halhatatlan dicsőségét szerzett nevének. Utána minden Zrinyi harczban élt a törökkel, s apáról fiura átszármazott a török ellen való gyülölet.  A szigetvári védelemnek nagyszerűségét senkisem érzé át mélyebben Miklósnál. Nemcsak ihletet adott költői lelkének irodalmunk egyik kiváló művére, de példáúl is szolgált neki, mint kelljen nékie is cselekedni. A nyers szigethi hősbe bele vitte mind azon magasztos érzelmeket, melyek saját lelkében lángoltak. Mint ifjunak nem volt hőbb vágya, mint meghalni dicsően, úgy mint ő, a hazáért: később, a férfi korban hozzájárult a kivánság élni és működni a hazáért. Miklós nem volt érzéketlen a nyugalmas élet gyönyörei iránt. Mivelt lelke szeretett a régi és ujabb kor költőivel, történetirói és bölcsészeivel foglalkozni s nyomukban járni, de főgondolatja mégis mindig a fegyver és harcz volt a törökök ellen. Ama számos kisebb, nagyobb csatározásban, melyek akkor napirenden voltak, vitézséget, ügyességet, leleményességet tanusitott, és tapasztalásokat szerzett ama nagyobb győzelmekre, melyek 1663- és 1664-ben nevét europai hirűvé tevék. A törökök rettegték, a magyarok büszkék voltak a hősre, ki harczaiban a körültekintő vezér óvatossága mellett ama könnyü, franczia vérű bátrorságot tanusitá, mely nem gondol a halállal, játszik az élettel, csak a becsület maradjon meg tisztán, mocsoktalanul. 

Azonban Zrinyi nem volt csupán költö, és vad végbeli harczos. Nem hiába tanulmányozta az ország- és világtörténeteit. Tiszta éles elméjével belátta, hogy reform nélkül a török sanyargatásoknak véget nem vethetni. Lelkesedése nemzete iránt nem tette vakká, és nagyon jól látta, hogy a magyar honvédelem, a mint van, soha sem lesz képes valami derekasat véghez vinni. De nem esett kétségbe nemzete felett, meglévén győződve, hogy a magyar mindenre képes, csak igazán akarjon, és kellően vezessék.

Magán kezdé tehát a reformot, és igyekezett ismereteket szerezni a hadi tudományokban. A classicus irókon kezdve Gusztáv Adolfig áttanulmányozá a hadtani változásokat, és iparkodott azt, mi neki legjobbnak látszott, nemzetével megismertetni. Czélja volt, egy állandó, jól fegyelmezett magyar hadsereget szervezni a végbeli hadak mellé, mely az eddigi felkelő seregnek magvát képezze, a török támadásait nemcsak vissza verje, hanem megis torolja, és a nemzetet az örökös zaklatástól megszabaditsa.  Erre azonban mindenekelőtt, a megoszlott magyarságnak teljes egyetértése volt szükséges. Erdélynek veszedelme pedig végromlással fenyegette a nemzet egyik életerős, sőt lehet mondani legépebb tagját. Ő tehát fáradhatatlanul sürgette Erdély védelmére a háborút, mely talán alkalmul fogott szolgálni, hogy Magyarország is egy pár bilincset letörjön lánczaiból.

Sokat tőn, hogy a háború kitörjön, gyakori becsapásokkal megboszulván a törökön Erdély szenvedéseit, felépitvén a Mura mellett Ujzrinvárt. E rögtönzött gyarló végház - ámbár jó kitörő kapuja és biztos menhelye a magyar portyáknak - inkább politikai, mint hadtani fontossággal birt. Több mint félszázad óta először mert ismét magyar vezér támadólag szembe nézni a törökkel, megtenni azt, mit a törökök majdnem naponta tettek. E várépités kihivás volt, keztyű, melyet a bán a török birodalomnak szeme közé vágott, és sem a bécsi udvar tilalmai, sem a török fenyegetései nem tudták őt megkezdett munkájában megtántoritani. Elvolt határozva, váracsában, ha segiti a király, ha nem, szembe szállni a török összes erejével, és csak ugyan, a kitört háborúban megis tudta azt védelmezni. Mig Montecuccoli az osztrák haddal 1663-ban pusztulni hagyta a Vágmentét, Morvát, Ausztriát: Zrinyi Miklós a Dunánál Muránál, Drávánál győzött, és kétszer elverte a törököt kis vára alól. Nem is vette be Ujzrinvárt a török, míg 1664ben Montecuccoli a Muraközbe nem jött, a várba német őrséget nem rakott, melyet aztán a törökök, midőn már a várból kivonulóban volt, megleptek és összeapritottak. Egyáltalában, mióta az olasz vette át a muraközi sereg vezérletét, Zrinyit késerűség keserűség után érte. A német hadak kipusztiták a Muraközt, melyet ő és elődei oly soká megtudtak óvni minden ellenségtől, és több mint húsz éves harcz és vezérkedés után idegen tábornokok gúnyos lenézéssel pálczát törtek hadi pályája felett. Hiában kért Bécsben önálló sereget, melylyel Belgrád felé nyomulhasson, mig a török a Rába felé tartott; 2000 embert ajánlottak mintegy gúnyúl, rendelkezésére. Hiában kérte a varasdi generalatust: nem akarták az úgyis már hatalmas férfiut még hatalmasabbá tenni Horvát-Tót-Országban. Benne a hazafiui bánatot személyes bántalmak tetézték, s ő volt a békének legnagyobb, legveszedelmesebb ellensége. 

Miklós öcscse Péter, elbeszélésünk egyik hőse, egy évvel volt fiatalabb bátyjánál, és 1621. junius 6-án született Verbová czon, Kőrösmegyében.  Mint láttuk, bátyjával egyenlő nevelésben részesült. Olvasta és ismerte a régi irókat. Irodalmi hajlamai voltak, és bátyjának » Szigethi veszedelmét« horvátra forditá, »hogy az elődök dicsőségét a horvátok is ismerjék, és utánzásra buzduljanak.  Mint a költészetben, a politikában is csak Miklósnak nyomdokában járt, de valamint a költészetben nem vitte tovább a forditásnál, a politikában sem tudott önállóbb felfogásra vergődni. Zrinyi Péter korlátolt felfogásu ember volt, se gyöngéjét mintegy maga is érezvén szivesen hajlott mások tanácsára, vezetésére. Miklós mellett, kit gyöngéden szeretett, nagy befolyással volt rá neje, Frangepán Anna Katalina, egy gyenge kicsiny, bár arczra szép asszonyka, huszadik éve óta, hű pályatársa - kiben nagyra törő, bátor, sokszor a nőiesség rovására is férfias szellem lakott, s kiről nem mindig volt könnyű elhinni, hogy egy horvát imádságos könyvet bocsátott közre, német források nyomán, a horvát hivek épülésére.  Mindazonáltal Zrinyi Péter nem volt lelketlen báb. Ha a részletekben másokat is követett: magát az ösvényt, melyet választott, saját érzelmei és meggyöződése is választották.

Benne is meg volt az érzés, hogy ő Zrinyi, kinek kötelességei vannak nemzete, családja iránt, kinek hivatása utolsó lehelletéig verekedni a törökökkel. Ha mint államférfiu nem is volt hasonlitható bátyjához, mint katona megállott oldalánál, és olvasott emberek, kik Miklóst a magyar Hectornak mondák, őt a myrmidon főnökhoz, a szenvedélyes Achilleshez hasonliták. Már maga a természet is harczra teremté. Majdnem óriás volt és roppant erejü.

Mint fiatal ember egyszer Pozsonyban, egy vadászaton, III Ferdinand király előtt egy előre törtető vadkan fejét egy csapással leütötte. Később nagyobb és veszélyesebb alkalomkor mutatta ki erejét és bátorságát.

1649-ben csereszerződést kötött bátyjával, mely szerin a családi jószágokban az eddigi közös birtoklás megszünvén, Miklós kapta a Muraközt, a zalai, somogyi, baranyai jószágokat, Pétérnek pedig a szávántúli várak: Ozály, Ribnik, Boziako és a tengermelléki jószágok jutottak osztályrészül.  Ez osztály folytán Péterre a tulajdonképeni Horvátországnak védelme esett, különben is már a sumberki uskokoknak, Ogulinnak, Tovinnak, és a török föld közepén fekvő Szluinnak kapitánya lévén, melyek mind e vidéken feküdtek. Nem volt még 30 éves, midőn Miklós a »Szigethi veszedelemben« már büszke örömmel mondhatta róla, hogy rettegtette Boszniát, Herczogovinát. Vagy magánosan, vagy bátyjával számos vitézi tettet vitt véghez, és ha otthon nem volt dolga, a szomszéd velenczeieket segitette, a tenger melléken, és Dalmátiában a törökök ellen, sőt 1653-ban Kandiába akart menni, hogy e szigetnek világhirűvé vált védelmében a törökök ellen részt vegyen, de a kormány, mely nem örömest látta önhatalmú háború viselését és benső viszonyát a respublicával, ezt neki megtiltá, és sumberki kapitányságától is épen e háborúskodása miatt két ízben megfosztá. 

Egy nevezetes kalandja volt 1649-ben, midőn messze becsapott a török földre, és több kisebb véghelyet felgyujtván, gazdag zsákmányra tett szert, melylyel 1200 főből álló főcsapatját előre küldé, maga pedig 300 lovassal még az ellenségges földön maradt. Visszamenet Szlun és Dreznik közt Rákoviczánál a törökök - 1300-an - Badnoevich Deli basa, krupai várnagy alatt utját állták, és a basa párbajra hivta ki. Zrinyi a kihivást elfogadta. A bajvivók a két sereg közt kiálltak, és összecsaptak. A basa lándzsával rohant nagy dühhel Zrinyire, de ez lováról mielőtt még hozzá ért volna lelőtte. A törökök erre rémülten hátat adtak; Zrinyiék utánuk iramodva, kétszázat közülök levágtak, és 100. fogolylyal, és a basa fejével diadalmasan tértek vissza Károlyvárosba.  Legnagyobb hirre azonban 1663-ban tett szert, midőn a boszniai basa - míg a főseregek Magyarországon a Duna mentében harczoltak - 10.000 emberrel, a horvát tengermellékre, Krajnára, egész Friaulig akarta vinni pusztitó fegyverét. A károlyvárosi német generális gróf Auersperg Herward, összegyűjté ugyan német fegyvereseit és a horvátokat, de nem akart - mint Zrinyi tanácslá a töröknek eléje menni. Zrinyi Péter tehát most károlyvárosi algenerális engedelmévél, a horvát végbeliekkel, bement a törökföldre, 2500 emberrel, 10,000. ellen s kilencz mértföldnyire délre Károlyvárostól, Ottosácz közelében, egy Jurjevestene nevű kis őrháznál, egy völgyben lesbe állt, és várta a törököket, kiknek előcsapatja gyanutlanúl szállott le a völgybe. October 16-ika volt az ütközet napja. Zrinyi először az előcsapatot verte szét, és elfogta a basa testvérét, aztán az ellenséges had derekára rohant; a törököket eleve megzavarta a merész támadás, de csakhamar megállták helyüket s a horvátokat vissza vetették. Egyszerre Zrinyi, alig 40 emberével, magára maradt az ellenség tömégével szemben, de ő e maroknyi csapattal is a törökök közé rohant. Példája, szava, uj lelket öntött embereibe, mig a törökök bátorságát a hir, hogy ő van jelen, leverte. A harcz nem is tartott sokáig. A törökök, nagyobbnak gondolván a merész támadók erejét, mint valóban volt, futásban kerestek menedéket. A csatából rettenetes öldöklés lett, melyben Zrinyi könyökig mártá karját a török vérbe, Kétezer török maradt halva a csatatéren, köztük a herczogovinai és udinai begek; negyedfélszáz 15 zászlóval a győzők kezébe esett. E győzelemnek hire bejárta Europát. Mig a horvátok népdalokban dicsőiték: az ujságok a mivelt világ minden zugába elvitték Zrinyi Péter nevét, sőt magában Bécsben is voltak, a kik mondák, hogy a károlyvárosi generalatus jobban illetné meg Karinthia, Krajna és Styria megmentőjét, mint Auersperget, ki a veszély perczében Laibachba szaladott. Maga Zrinyi Péter is nagyra volt e fényes hadi tettével, s azóta - legalább ellenségei mondák semmit sem tartott többé lehetetlennek.  Különben Zrinyi Péter ugy is elbizott ember volt, mint vérmes és hiu emberek rendesen lenni szoktak, s elbizakodásából folyt, hogy a polgári élet rendes keretében megférni nem igen tudott, és még azon korban is, melyben egy Zrinyi Miklós ágyukkal ostromolta saját ipjának - Draskovich Gáspárnak várát, feltűnt rakonczátlankodásai által. Benne még igazi középkori vér forrt, mely nem várta, hogy más szerezzen neki igazságot. A magyar kanczellária egyre küldé rá a csillapitó, dorgáló, tiltó, parancsoló mandatumokat, mert majd egy nemest, majd egy polgárt, majd özvegyeket és árvákat, vagy főpapokat és barátokat a segniai pürpököt, a zveticzi pálosokat nyomorgatott, zaklatott, fosztott meg birtokaiktól, javadalmaiktól, melyekről tartá, hogy azok őt illetik. Hasonlitott e tekintetben hires és hirhedt őséhez, a szigethvári Zrinyi Miklóshoz, csak hogy ő nem annyira birtokvágyból, és kapzsiságból mint akaratoskodó daczból, heveskedésből cselekedett;  mert Zrinyi Péter nem volt jószágvágyó, jószágszerző ember; jövedelmeit kiadta, adósságokra is szorúlt, s azért későbbi pályáján sokszor foglalkodtatták anyagi gondok, de azok - még ha legégetőbbek voltak is — mindig csak másodrangú szerepet játszottak tervei és vágyai sorában.

Péter, Miklós, mindeddig hivei voltak a Habsburg háznak. Mióta a szigethvári hős rövidke czimboraságát a törökkel megbánta, csak egy Zrinyi — nagybátyjuk Miklós, a somogyi és zalai főispán — volt mint Bethlen hive — ellensége a Habsburgoknak, de elpártolását bátyjának, Györgynek, hűsége bőven kipotolá. Miklós és Péter apjuk nyomán haladtak. Miklós III Ferdinand seregében küzdött a svédek és I. Rákóczy György ellen, s a polgárháborúban magyar vérbe mártá kezeit: mig Péter 1647-ben, sógorával Frangepán Györgygyel és más horvátés magyar urakkal kiment Német-és Csehországba, résztvenni a 30-éves háború utolsóelőtti hadjáratában. Mindketten királyi tanácsosok voltak, de annál inkább látták, hogy Bécsben ritkán követik a magyar ügyekben a magyar urak véleményét, sőt még azon tisztelettel sem bánnak velük, mely a király tanácsosait, egy szabad nemzet dynastait megillette.

Miklós tisztán látta, hogy a király német környezete előtt nem lebeg a haza java, hogy elforditja a király szivét a magyaroktól, elhitetvén vele, hogy a magyarok ellenségei, kikkel csak addig bir, mig gyöngék és erőtlenek. Látta, hogy a befolyás, mely III Ferdinándra hatott, uralkodó maradt I. Lipot udvarában is; és tudta, hogy ez már igy volt 130 esztendő óta. Egészen megszokott dolog volt már az, melyet tűrt, mint valami elemi csapást, melyet nem lehet elháritani, legfeljebb káros hatásában korlátolni. Sokszor felforrt volna, de fékezte haragját, mert a magyarnak a török miatt szüksége volt Ausztriára, és vele össze nem tüzhetett, ha nem akart a török szolgájává lenni. Rövidlátó buzgóság, kétségbeesett patriotismus ugyan gyakran tultette magát e kényes dilemmán; de Zrinyi Miklós tiszta esze e tekintetben soha, egy perczre sem habozott. 

Most azonban a helyzet változott. A vasvári béke által kitünt, hogy az ausztriai ház vagy nem akarja, vagy nem képes megvédeni Magyarországot a török ellen; de más részt Európa több keresztény fejedelmében Magyarország annyi rokonszenvre talált, hogy legalább reménye mutatkozott annak, hogy az ország valami segitséget fog nyerni megmentésére a török iga alól. A külföld rokonszenve első sorban Zrinyi Miklós felé fordult, és az ascetai jellemü VIII. Sándor pápa, a toskánai herczeg, a bajor választó fejedelem, a würtembergi herczeg, a spanyol király különféle módon kitüntették a bánt. A nagy tekintélyü mainzi érsek és választófejedelem, Schönborn Fülöp János, Skanderbeghez hasonlitá, és az érsek barátsága fontos tényező volt, mert ő állott a rajnai szövetség élén, melyet 1658-ban a mainzi, kölni, trieri érsekek a münsteri püspök, a lüneburgi ház, Pfalz-Neuburg, Brandenburg, Hessen-Cassel, Würtemberg és a franczia és svéd királyok, e ketten mint a westphali béke őrei, kötöttek a végből, hogy a westpháli béke épségben tartassék, I Lipót megakadályoztassék, Spanyolországot a francziák ellen segiteni, a német birodalmat is háborúba bonyolitani. E franczia szellemű szövetség volt az első a német birodalom rendei közt, mely a török ellen segitséget küldött, és csapatai a franczia szolgálatban nagyra nőtt Hohenlohe Gyula grófnak vezérlete alatt 1664-ben résztvettek Zrinyi Miklósnak eszéki hadjáratában s ott voltak Kanizsától kezdve Szent-Gotthárdig minden ütközetben.  Schönbornnál is hatalmasabb támasznak igérkezett azonban XIV Lajos franczia király, ki alig szabadulván meg 1660-ban Mazarini gyámságától, keresve keresett alkalmakat, hogy mérhetlen dicsvágyát kielégithesse, hirre, névre szert tehessen. Rövid idő alatt sikerült is magára vonni Európa figyelmét. Kitüntetésekkel halmozott el jeles férfiakat, künn és a hazában, hogy Maecenáskép tündököljön. Majd mint pajzán gyerkőcz, ki úton utfélen meghajigálja a járókelőket, csak hogy feltünést okozzon, megalázta a spanyol királyt, ipját, Londonban követje személyében; gorombáskodott a pápával, és a mi már nemesebb tett volt, nyugtalanitá a barbareskokat. Házának hagyományos politikája Austria ellenségévé tevék: mindazonáltal I Lipót kérelmére 1664-ben 6,000 embert küldött segítségül a török ellen, hogy a hitvédő, törökverő dicsőségét is megszerezze. E tette azonban politikai tekintetben is ügyes sakkhuzás volt, mert a válogatott franczia csapatok, élükön és soraikban a Harcourt, Soubise, Villeroy, D'Albret, Bouillon Sully, Brissac, Mortemar, Mouchy-kkal, kik vetélkedve csatlakoztak La Feuillade és Coligny zászlóihoz, mintha csak Bouillon Gottfried napjai ujultak volna meg, megismertették hatalmát oly vidékeken, oly nép között is, melynek alkalmilag jó hasznát vehette Ausztria ellen. Zrinyi Miklós tettei sem kerülték el a franczia udvar figyelmét; még mielőtt a franczia had magyar földre lépett a király már pénzt -10,000 tallért küldött a bánnak »némi kárpotlásúl a kereszténység érdekében tett áldozataiért«, mely ajándékot Zrinyi csodálkozva, de nem önelégültség nélkül vett, és I Lipót tudtával elfogadott (1664 marcz). Nehány hóval később alkalma volt szemtől szemben megismerkedni a francziákkal. Ép midőn Ujzrinvár bukása után Bécsben hiában supplicalt: jöttek fel a franczia uracsok a szentgotthárdi csatából, melynek megnyerése legnagyobb részt nékik volt köszönhető. Felpiperézve, fodros hajjal, mintha csak tánczra mennének, rohantak volt a törökökre, kik eleve megvetéssel nézték a szakál és bajusztalan »leányokat.« Sokan közülök ott vesztek; a megmaradottak Bécsbe jöttek mulatni és Zrinyit fogták körül. Zrinyi jól ismerte a franczia jellemet; tudta, hogy szerencsében gőgös, elbizakodott, szerencsétlenségben könnyen elcsüggedő, s azért régebben nem is sokat várt segélyüktől.  Most azonban a franczia jellem legszeretetreméltóbb oldalával ismerkedett meg. A francziáknak nagyon tetszett a délczeg lánglelkü hős, kinek tetteiről oly sokat hallottak, s kiben csodálkozva láttak oly műveltséget, minőt magyartól nem vártak volna. Mindazon tulajdonságai, melyekkel a száraz németek megbarátkozni nem tudtak, megkapták a könnyüvérü francziákat. »Ön volt vezérünk a győzelemre, mert önnek példája lelkesitett minket!« mondák Zrinyinek, ki viszont nagy uri bőkezüséggel és fénynyel fogadta és tartotta a szentgotthárdi hősöket. Beszélgeteseikben szóba jött az országnak siralmas állapota, s a francziak nem mulaszták el Zrinyit és Magyarországot királyuk oltalmáról biztositani. Különösen Guitry marquis, XIV Lajosnak egyik udvaroncza és emissariusa, tőn neki már a békekötes után ajánlatokat, hogy Lajos választassék magyar királynak, Zrinyi legyen helytartója, s az elveszett végek szereztessenek vissza franczia pénzen. De Zrinyi Miklós óvatos volt, semmibe sem bocsátkozott és az ország szomorú helyzetében is eszében tartá az egyszeri székely mondását, ki midőn az ördögök a pokolba vitték, és az emberek mondák, »Jaj szegény! már roszabb dolgod nem lehetne!« felelé: De hogy nem hátha az ördögök rajtam ülnének, a helyett hogy visznek, és ugy kellene a pokolba mennem? nem volna-é akkor még rosszabb a dolgom ?«; eszében tartá, hogy Magyarországnak van még valami veszteni valója még a vasvári béke után is.

Mint a Zrinyiek, Lippai György is az ország végromlását látta a békében. Huszonkét évig ült már a primási széken. Mindig hive volt a császári háznak. Sokszor összetüzött a protestansokkal, és Loyola szerzetét a magyar egyház tagjának felvette, mig az akatholikusok azt az országban sem akarták megtűrni. Gyakran mondá, hogy nem akar látni zugot sem az országban, hol a protestánsok bizton lehessenek, és vakmerően nem csak szembe szállt dühökkel, de még azt ki is hivta magára. Midőn I. Rákóczy György a vallási szabadság érdekében az országra tört: ő a Csallóközből kikergette a predicatorokat. 1651-ben Trencsényben, mely tele volt felizgatott »lutheranus,« »kalvinista« » anabaptista,« rácz és zsidó lakosokkal, ugy hogy a jezsuiták csak makacs ellentállás után tudtak bejutni, és nyilvános erőszakoskodások és botrányok mellett megmaradni, ünnepélyes urnapi körmenetet tartott. Sajnálta a linczi békét, és mindent elkövetett, hogy a protestansoknak belőle minél kevesebb hasznuk legyen. Megvolt tehát benne igen sok tulajdonság, mi a bécsi udvar kegyére érdemessé tette; birta az ifju király személyes hajlamát, de a török háború idejében mégis találtak ellene okot panaszra. Neki egy nagy hibája volt a bécsiek szemében: magyar volt, még pedig a vérmesebb fajtából, ki nemzetére sokat tartott, s miatta még vallásos előítéleteiről is, legalább ideig óráig, megfeledkezett. Megsiratta régi ellenségének az »eretnek« II. Rákóczy Györgynek halálát. Hajlandó volt menteni a felvidéki protestánsok daczos magukviseletét a német katonaság ellen és véleményét oly bátran kimondá a királyi tanácsban, mint annakelőtte a zajgó megyei követek előtt. Mint a magyar tanácsosok majd mind, ő is szükségesnek látta 1663-ban a háborút s haragja felforrt midőn a németeknek aluszékonyságát látta. Nagyon félt s nem ok nélkül, hogy gyalázatos békét fognak kötni. Buzditá Leopoldot, ne fusson a török közeledtére Bécsből, hanem jöjjön Pozsonyba magyarjai közé, villanyozza fel a nemzetet, és 50,000 fegyverest fog maga körül látni. Midőn pedig csalódott, s a párkányi vereség után 1663-ban a megyékből senki sem gyült a nádor zászlói alá, és a nemesség, házitüzhelyének védelmére garázda német és törökök ellen, honn maradt: ő a németek szemrehányására a váddal felelt, hogy ők okai ez állapotnak. Főleg Érsekujvárt viselte szivén, a primások ez alapitását, s bukásán nagyon elszomorodott; de megvigasztalák a háború folytában Zrínyi Miklósnak tettei. Lippai régebben nem volt barátja a bánnak; független, világias szelleme nem tetszet az uralkodásra. vágyó primásnak; de hazafiui lelkesedésében elfeledé személyes ellenszenvét. Már Ujzrinvárnak épitése nagyon tetszett a tüzes főpapnak. A későbbi haditettek, melyeket ő, jelleme szerint még nagyitva látott, bámulatra ragadták.  Szemében Zrinyi Miklós Istennek választott bajnoka volt, ki képes a maga erejével 60,000 töröknek ellentállni, és nyilt mezőben csak 500 lovassal 8000 tatárt leaprítani. Isten és emberek ellen való bünnek, a magyar nemzet sértésének tartá, hogy a felségnek ezen hű embere, a honnak ezen legdrágább fia, az egyedüli magyar, ki képes lett volna a törökkel szembe szállni, Ujzrinvár bukása után Bécsben tétlenül, alkalmazás nélkül, volt kénytelen vesztegelni. Latba veté mellette befolyását, de hasztalan. Midőn ez ügyben gyóntatóját Bécsbe küldé: a vasvári békét immár megkötötték.

Lippay alkotmányos sértés látott a békében, melyet a király koronázási esküje ellen, magyar tanácsosainak tudta nélkül kötött, és hazaárulásnak tartotta volna azt a maga részéről helyeselni Meg volt győződve, hogy Érsekujvár elveszése után a magyar kénytelen lesz előbb utóbb behódolni, és a török rabigájában elveszni, de veszedelmét megfogják sinyleni az ausztriai örökös tartómányok is: és fájdalmát növelte a tudat, hogy mitsem tehet Bécsben a haza megmentésére, mert beszédeivel csak busitaná a császárt, felingerelné a ministereket és magát gyanussá tévén megalázó bánásmódnak tenné ki.

Megvillant agyában a gondolat, Romába menni, és ott fejezni be még hátralevő napjait, hogy ne lássa többé Magyarországon a rettentő bomlást, a németek garázdaságát, kik most a béke után csapatosan járván széjel, úgy szólván Lipótnak, Montecuccolinak szeme láttára raboltak, papot, világit egyaránt öltek, szántást, szüretet lehetetlenné tettek s magának Lippainak is tizenöt emberét utban össze vagdalták, a hullákat kifosztották, az útfélen hagyták, és senki sem merte az áldozatokat eltemetni; hogy ne lássa a rettenetes visszatorlást, mely a magyarok részéről e galádságokért, jól tudta, bizonyosan be fog következni. 

Wesselényi Ferencz nádor szinte azon férfiak közé tartozott, kiknek élete az Osztrák ház szolgálatában folyt le, kiknek hűséges ragaszkodása a császár iránt sok hazafi szemében botránykő volt.  Nem valami nagy családnak ivadéka szerencse és ügyesség által gazdaggá és hatalmassá lőn. Unokája volt Wesselényi Ferencznek, ki Báthory Istvánnal Lengyelországba ment, Danczka alatt és az oroszok ellen harczolt, Békés Gáspár özvegyét elvette, lengyel indigenavá, Debno vára uráva lett, Hadadot és Zsibót adományul kapta. 

A család később a Lubomirskiak, Koriczinskiak, Veloglovskiaktól több joszágot szerzett Lengyelországban ugy, hogy Ferencz 1643-ban, ezekkel megelégedvén, az erdélyi javakat unoka testvérének Istvánnak engedte át. Ferenczig a Wesselényi család a reformáta vallást követte, s az erdélyi ág megmaradt e hiten napjainkig, de Ferencz, Miklós öcscsének példájára, 1623-ban, mint 17 éves ifjú katholizált, és mig testvére mint jezsuita, mint a kassai háznak rectora fejezé be pályáját, ő karddal szolgálta uj vallását, mely egyuttal kijelölte a pártot is, a melyhez ezentul tartoznia kellett. Már 1642-ben nehány hónapig Németországon szolgált, Leopold Vilmos Osztrák főherczeg seregében a svédek és francziák ellen, és vitézsége jutalmakép arany lánczot és dicsérő oklevelet hozott haza, melyre sajátkezűleg e szavakat irta: »meglássák az én gyermekeim holtom után, hogy a méltóságos ausztriai házbeli kegyes fejedelmeket nagy hűséggel és szeretettel szolgálják, ha Istennek haragját el akarják kerülni; s a hatalmas Hectorszivü vitéz fejedelem alázatos szolgájának adatott levelet tartsák meg s igyekezzenek ők is maradékuknak, ha nem szebbet, és jobbat ehhez hasonlót szerezni.«  A következő évben teljes czime volt »Gdownak«, igy hivták lengyelországi főjószágát, »örökös ura, a császári és királyi felségnek bejárója és szentelt vitéze, a pillaczai praesidiumnak és bizonyos számú magyar vitézeknek főkapitánya«  Ugyan ez évben füleki kapitánynyá lett, és I. Rákóczy György ellen harczolt, s e háboruban sikerült megnyernie 1644-ben Széchy Mária szerelmét és Murány várát, melyet aztán a királyi kegy Baloggal, a Széchy nemzetség tiltakozása daczára, neki és nejének adományozott. E javak által Wesselényi helyet foglalt a felvidéki dynasták közt. Gróffá lett. Tekintélye napról napra nőtt, mig végre felvidéki főkapitánynyá és 1655-ben Lippai által Zrinyi Miklós ellen pártoltatván, az ország nádorává, a király képévé lőn.

Wesselényi birt mindazon tulajdonságokkal, melyek a tömegre, felületes emberekre és nőkre benyomást tesznek.

Szép ember volt. Csatározásaiban derék vitéznek mutatta magát. Volt benne szónoki tehetség és épen annyi ravaszság, hogy az udvar sikamlós terén, a viszálykodó vallás felekezetek, az országgyülések zajában egyik féllel se veszszen össze. A katholikusok, kivált a papok, szerették, mert minden alkalommal kimutatta hitbuzgóságát. Nagyon érdeklődött vallási dolgok iránt. Különös védője volt a szeplőtelen fogantatásnak, melyet akkor az egyház még dogmái közé fel nem vett, és bőkezüségéről sok kolostor tehetett tanubizonyságot: mig a protestansok, ha nem is szerették, legalább nem gyülölték a férfit, ki nem szegődött, mint annyi sok más főúr, üldözőik közé, sőt udvarában legmeghittebb emberei közt igen sok protestanst számlált. Az 1662-iki országgyülésén majdnem úgy biztak benne, mint Zrinyi Miklósban; mig a császár ugyan akkor szolgálataiért az arany gyapjasrendet szerzé meg számára Spanyolországtól.

Mélyebbre tekintő szem azonban a külső siker daczára, csakhamar észrevette, hogy Wesselényi nem tartozott a legkitünőbb emberek közé. Kicsinyben, részletekben jól betölté helyét, de nem volt képes nagy, általános szempontokra emelkedni, mint Zrinyi Miklós. Indulatos és hirtelen haragú ember lévén, nem is maradt mindig következetes tetteiben; könnyen hajlott mások szavára és elhatározására nem ritkán nagy befolyást gyakorolt nem kis mértekü hiusága.  A vasvári békét megelőző válságos években nem tudott a helyzet emberévé lenni, és tekintélye fenn és alant sokféle csorbát szenvedett. Ő nem volt barátja II. Rákóczy Györgynek, de mint magyar kivánta, hogy Erdélynek segélyt nyujtsanak a török ellen. A mód azonban a mely szerint a bécsi udvar ez ügyben eljárt, neki sem tetszett. Nem helyeselte, hogy német hadak jöjjenek az országba; midőn pedig mégis bejöttek, helyzete nagyon megnehezült. Az udvar követelte, birja rá a magyarokat, hogy adjanak szállást és élést az idegen hadaknak, mig az ellenkező vármegyék szinte reá hivatkoztak, mint a törvény őrére, és ő csakugyan kénytelen volt, a hazai törvény értelmében néha ellenezni azt, mit talán magában véve czélszerünek tartott. Három évi folytonos küzdelemnek eredménye elvégre is az lett, hogy a magyarok közül sokan csak ugy nehezteltek rá, mint a bécsi udvar, mely kétszinüséggel vádolá, mintha ő izgatná a helyett, hogy csillapitaná, a vármegyéket a németek ellen. 

A háború kitörésekor 1663-ban mint főkapitány a felvidékre ment, de sereg nélkül. Midőn a törökök és Apaffy érsekujvári táborúkból meghódolásra szóliták fel a magyarokat ő csak kiáltványokkal felelhetett, fegyverre, kardra, bárdra hiván a magyarságot, »mert itt az idő, melyben, ha elpuhult ivadékai eleiknek, elvész az a kis rész is, mely még a magyaré Magyarországból,« vagy pedig a pogány ebet az egész országból kiverhetik. Apaffy csábitó szavaira, hogy kegyelmet szerzett a szultántól a magyaroknak, a fejedelem gyalázatos rabszolga sorsára utalt. Emlékeztetett a török hitetlenségére, telhetetlen sarczaira, melylyel alattvalói szájából a harapó falat kenyeret is kiveszi. Biztatott, hogy a töröknek meggyül a baja Ázsiában, és már közelednek a kereszténységnek megszabaditó hadai. Jobb meghalni karddal, mint összetett kézzel, gyalázatos hirnévvel testét, lelkét a török igája alá adni, mert »a magyar nemzet szabad nemzet!« és »nehezebb a nemes vérnek iga alatt nyögni, mint már megszokott hitvány kötés csorbáját bodzafüstivel nyelni!«

Apaffy csábitásával úgy szólván semmire sem ment: de Wesselényi szava is elhangzott, és hiában szólitá fegyvesrre a megyéket, fenyegetve a honnmaradókat, hogy »gyalázatos legyen minden nemzetségük, átkozott minden maradékuk, és ha Isten életben megtartja, megfogja tanitani Istenét, hazáját es annak törvényeit szeretni, magistratusainak parancsát megbecsülni.«  Sötét fájdalommal mint »számkivetett, haszontalan, kárvalló hamvafolta vénült szemeivel áztatván ősz szakállát« látta a belső visszavonást, a felvidéki nemesség közönyét, mely őt tétlenségre kárhoztatta az általa megvetett, »bakbüzű tótjai« közt, kiknek gyülölt nyelvét most törni volt kénytelen, és majd aggodalmas, majd örvendező elmével kisérte a horvát bánnak az ország másik szélén véghez vitt tetteit.  Végre 1664 october havára sikerült neki is Szendrő alatt, Beregh, Ungh, Szathmár, Zemplén, Ugocha és Sáros vármegyékből 4—5,000 embert összegyüjteni, de 'a béke hire utját szegte minden további hadműveletnek, és őt is mint az egész nemzetet végkép lesujtá.

A nádor, a primás, a bántól azonban különvált az országbiró gróf Nádasdy Ferencz, Magyarországnak Zrinyi Miklós után ez időben legeszesebb férfia.

Fogarasföldi gróf Nádasdy Ferencz 1664-ben negyvenedik évébe járt.  Szépatyja Tamás egyike volt azoknak, kik legtöbbet tettek arra, hogy a Habsburgház a magyar koronát megtartotta, s egyuttal a magyar protestantismus is egyik leghatalmasabb apostolát tisztelé benne. Öregatyja Ferencz, a Rudolfkori hadjáratok egyik hőse, öreganyja ama szörnyű Báthory Erzsébet volt, ki vérengzései által oly gyászos hirnevet vivott ki vala magának. Ferencz atyja Nádasdy Pál, vasmegyei főispán és dunántúli főkapitány korán, 1637-ben elhalt; anyja Révay Judith oly tősgyökeres, régi szabású magyar asszony volt, hogy nem akarta külföldre bocsátani utazni, nem tudván felfogni, mi jót tanulhatna a hazára nézve oly országokban, melyekben még a köntös sem egy a magyarral. 

Nádasdy azonban mégis utazott.  Sokat tanult, mind olyat, mi a haza javára szolgálhatott, mind olyat, mi az általános műveltségre tartozott. Különösen megszerette a hazai történelmet, és Jongelinus Gáspár győri kanonokat magához vette csak azért, hogy általa Magyarország történetét megirassa.  A »Mausoleum regum Hungariae« czimü, mű, melyet vagy maga irt, vagy legalább kiadott, minden ízléstelen pathosa és hízelgése daczára, melylyel a gyenge Ferdinándot és Leopoldot Hercules és Atlashoz hasonlitja, sokféle ismeretről és igaz magyar érzésről tesz tanuságot. Kora szellemében jártas volt a theologiában, s eleinte mint gyerkőcz, mint ifju a protestantismus mellett forgatta a tollat: de Eszterházy Miklós nádorral folytatott polemiája vereségévél, megadásával végződött. 1643-ban Katalin napján a csepreghi templomban, protestáns papok és világiak sokasága előtt ünnepélyesen katholikusnak vallá magát és megtérését mindjárt tettekkel is bebizonyitván, egy neophyta egész buzgalmával látottt az ellenreformatióhoz, és egyikévé lett azon főúraknak, kik a protestansoknak legtöbb okot szolgáltattak panaszra. Tiltakozott az 1647-iki törvényczikkelyek ellen, melyek a linczi béke alapján a protestánsoknak szabad vallás gyakorlatot adtak, és nem akarta elismerni, hogy arra a jobbágyoknak is joguk van, és hogy az elfoglalt templomokat vissza kell adni a protestánsoknak.  Legfőbb törekvése volt jószágairól kiszoritani a protestantismust, melyet elei oly hévvel és nem ritkán erőszakkal is igyekeztek megalapitani, s e czélra, a különben gondos és takarékos gazda, nem kimélt sem költséget, sem fáradságot. Működése nem volt sikertelen. Buzgalmát és bőkezüségét 40,000 megtért alattvaló, a csepreghi kiforgatott lutheranus iskola, a lékai és lorettoi ágostoni, és szervita kolostorok és a protestánsoknak átkai egyformán hirdették. 

Nádasdy sajátságos vegyüléke volt a hirtelen fellobbanás és a higgadt, sőt aggódó fontolgatásnak. Mint hatalmas főúr meglévén szokva, hogy neki engedelmeskedjenek, minden akadályra felforrt, és majdnem kész volt oly rémletes eszközökhöz nyulni, mint a minőket alkalmazott kisebb, női hiú czélok végett Báthory Erzsébet. Hirtelenkedése azonban mulékony volt, és csak hamar túlsulyra vergődött tiszta, világos, beható értelme, mely illuziók nélkül látta a világot. Ekkor azonban az ellenkező túlságba esett, és az apróságok emberévé lett, ki, mert nagyon is tisztán látott minden göröngyöt utjában, soha sem tört gyorsan, egyenesen czélja felé. Nádasdynak pedig nagy czéljai voltak. Keblében mérhetlen dicsvágy lakott, s a hatalomnak minél nagyobb teljét birni, volt lelkének idealja. E kivánság, s a siker reménye nem volt egészen jogosulatlan. Tehetségei mellett minden külső eszköz is rendelkezésére állott. Jószágai a Murától a Tiszáig terjedtek; évi jövedelme kétszáz ezer forint körül járt. Ő volt az országnak leggazdagabb embere, s a mig joszágainak helyes kezelésére, jövedelmeinek gyarapitására, a legaprólékosabb gondot forditá, uj meg uj szerzésre gondolhatott.  Fényes származása mintegy önként egyengette neki az utat a legmagasabb hivatalokra. Nyolcz éves korában (1633 novemb. 16) már vasmegyei főispán 1645-ben királyi tanácsossá, 1646-ban főkamarás-mesterré, 1651-ben Alsó-Lendva és Nempti főkapitányává, és négy évvel később, mint 30 éves fiatal ember (1655. jun. 27), országbiróvá, az ország második zászlós urává lön. (Kanczelláriai levéltar)

Nádasdy 1655 óta nagy barátja volt az akkor hatalma tetőpontján álló II. Rákóczy Györgynek, ellenkezőleg Lippay és Wesselényivel. Benső viszonyuk nem kerülte el az udvar figyelmét, gyanuját, melyet Nádasdy akkép törekedett eloszlatni, hogy a fejedelem leveleiből felküldözgetett Bécsbe, Rákóczyt pedig erről értesíté és kérte, hogy titkos tárgyakról csak külön mellékelt czedulákon irjon.  Mind a mellett ezért sok mellőzést kellett türnie, de az nem tartott sokáig. Rákóczy halála után szolgálatkészsége meglepte a magyarokat és visszaszerezte neki az udvar kegyelmét. Mig Wesselényire gyanakodtak Bécsben, hogy titokban maga gördít akadályokat a német hadak elé: Nádasdy szót emelt mellettük a felső megyéknél, és ápolás alá vette betegeiket. Békére hajlott, midőn a többi magyarok a háború mellett buzogtak, s ez által nem igen nevelte népszerüségét, de ő, most legalább, nem sokat törődött a magyar urak tetszésével. Alig volt barátja, mert nehezen tudott valakit maga mellett megtürni. Wesselényivel hol kisebb, hol nagyobb mérvü ellenségeskedésben élt. Egy időben 1657 azzal boszantotta, hogy még a kellő czimet is megtagadta tőle.  1662-ben pedig, a nádornak, az ország legfőbb kapitányának tudta és beleegyezése nélkül kivitte, hogy mint öt dunántuli végház főkapitánya, Batthyányi Kristóf dunántuli főkapitány fennhatósága alól kivétetett, mi Wesselényit szörnyű haragra gerjeszté, ugy hogy komolyan gondolkozott szövetségesekről, kiknek segitségével kevély ellenfelének nyakára hághasson. De az eszközök tekintetében habozott. Majd perbe akarta fogni, mint a ki előljárójának becsületében gázol, ama szigorú szabályok szerint, melyeket a magyar becsületérzés a haditisztesség fentartása végett a »Processus Curiae regiae militaris in facto honoris «-ban felállitott, és melynek az egyik fél becstelenségével kellett végződni, de tartott, hogy az udvar mandatumával megakaszthatná a peres eljárást; majd párbajra akarta kihivatni Zrinyi Péter vagy más valaki által, s ha ki nem jó neki mint gyávának sz...s gatyát küldeni ! Végre lépéseket tőn ama levelek megszerzésére, melyeket Nádasdy Mednyánszky Jónásnak II. Rákóczy György magyarhoni követének irt, s melyeket a követ most valami derék jutalomért kész lett volna kiadni, hogy compromittáló tartalmuk által Nádasdy hitelét az udvarnál végkép megdönthesse, de az alku sikerre nem vezetett. Mednyánszky mégis félt Nádasdy boszujától és Wesselényinek többi terve is csak terv maradt.

Wesselényi Nádasdy ellen Zrinyi Miklósra is számitott, kivel Nádasdy régóta ellenségeskedésben volt, kiben vetélytárst látott, ki alatt 1664-ben a Muraközben állni nem akart, hanem inkább, az egyedüli magyar, ki azt tette, közvetlenül Montecuccolitól vette parancsait. Ők ketten annyira különböztek egymástól, hogy nem lehettek jó barátok. Észre nézve volt ugyan hasonlatosság köztök, de Nádasdyban hiányzott a bánnak tettereje, és inkább volt diplomata mint katona. Mig Zrinyiben mintegy megtestesült a magyar harczi erély és dicsőség: Nádasdyt szobatudósnak tarták a hazafiak, és bár az udvar sokat tartott katonai képességéről, még sem volt egy győzelem, egy nevezetesebb összecsapás sem, melynek emléke nevéhez füződött volna.  Zrinyiben sem hiányzott a nagyravágyás. Ő is kereste a nádorságot, a varasdi generalatust, de a hivatal és méltóség neki csak eszköz volt, hogy a hazának minél jobban szolgálhasson, mig Nádasdy lépteit a legridegebb önzés vezérlé. Ő sem akarta az ország romlását; szerette volna a nemzet boldogságát, de főczélja mégis csak mindig saját nagysága maradt, melyet a nemzet kárával is kész volt megvásárolni. Ép oly kevés, sőt még kevesebb odaadással mint nemzete iránt, viseltetett a bécsi kormány iránt: de hizelgett és szolgált neki, mert nem látott magára nézve hasznot, sőt látott kárt az ellenkezésben.

Az udvar nem minden aggodalom nélkül látta a béke ellen készülő oppositiot, és kivált Zrinyi Miklóstól tartott hogy valamint ő volt egyik főoka a háborúnak, úgy ő fog lenni ismét a szikra, mely a kialudt harczi tüzet ismét felgyujtja. Felvilágositani, megnyugtatni a békétleneket, elfogadtatni a békét a magyarokkal, az udvar október 31-ik napjára Bécsbe hivta Wesselényit, Lippayt, a két Zrinyit Nádasdyt és a többi magyar tanácsurakat, de a gyűlés napját november 25-re Szent-Katalia napjára kellett halasztani, mert a nádor a felvidékről a nagy távolság és rosz utak miatt október végeig Bécsben nem lehetett.  Az uj határnapot azonban Zrinyi Miklós már meg nem érte. Nov. 18-kán, a kursanetzi erdőben vadászatközben egy bőszült vadkan földre terité és megölte. Az udvar nagy örömmel vette a hirt s örömét alig tudta az illemkivánta gyászszal eltakarni. Örömében osztoztak a kanizsai törökök, kik sok évi ostoruk halálát üdvlövésekkel ülték meg: mig Magyarország és a keresztény Európa nagy része gyászt öltött a kereszténység nagy hőséért.

Zrinyi Miklósban csakugyan az udvar politikájának leghatalmasabb ellensége bukott el. E politikának vezérelve pedig I Ferdinánd óta a dynasticus önzés és a magyarok ellen való bizalmatlanság volt. E gyászos elvet nem egyes emberek, hanem a viszonyok hatalma, a körülmények fejték ki és növelék nagyra. Mindjárt első oka a magyar és német nemzet közt létező antipathia volt, mely mindenütt mutatkozott történetünkben, hol a két nemzet találkozott.  A hirtelen, büszke magyar természet soha sem tudott megférni a kimért, önfejü és a hol hatalmasabb zsarnokságra hajló német elemmel, mely a mily jó szolga maga, szintoly engedelmességet követel azoktól, kiket a sors hatalmába adott. Legkirivóbb lett az ellentét, midőn a közös veszélylyel szemben a magyar a szomszéd osztrákkal közös védelemre egyesült és a terjedő protestantismusnak idegenkedése a katholikus Habsburgok iránt még inkább elmérgesité az ellenszenvet, a politikai gyülöletet a vallásival tetézte. Királyaink tettei inkább táplálták mint oszlatták ez ellenszenvet. Ők, bár választás által jutottak a trónra, az ország örökös királyainak tekinték magukat. El voltak telve a fejedelmi omnipotentia eszméjével, mint az a renaissance korában fejlődött, ép akkor, midőn Magyarország a gyeng Jagellok kormánya alatt majdnem aristokrata respublicává lett. Kevés, de sulyos csapásokkal véget vetni a magyar atkotmányosságnak, mint a Habsburgház spanyol ágának Castilia és Aragonban sikerült: nem állott a gyengébb osztrák herczegeknek hatalmában, kiknek a császári czim csak külfényt adott, de nem valódi hatalmat; támadásaik tehát csak egyes tulkapásokból állottak, esetről esetre való korlátozásában annak, mit ők - bár a magyar törvényen sarkalt felségsértő féktelenség nek tartottak. A magyarok zokon türték a szabadságukon ejtett sérelmeket, kivált oly hatalom részéről, mely c zéljának, a melyért vele szövetkeztek, oly kevéssé felelt meg, s őket a török ellen megvédeni képtelen volt. Általános és folytonos volt a panasz, hogy az idegen hadak gyávasága miatt vesztek el az országnak legszebb várai, mig a magyarok legalább megtudtak halni a rájuk bizott erősségek védelmében. Losonczy, Szondy, Dobó, Zrinyi dicső nevével a tulrészről az Aldanak, Salamancak, Paradeiserek gyalázatát álliták szemben. A zsitvatoroki békéig még igyekezett a Habsburgház és a németség valamit visszafoglalni Magyarországból: 1606-on innen azonban, kivált pedig, mióta a 30 éves háboru nyugotra vonta a Ferdinándok figyelmét, a bécsi politikának egyedüli törekvése volt, kerülni mindazt, mi a törökkel való békét megzavarhatta volna, habár ezáltal Magyarországot át is engedte a pogány dulásainak. Meg volt elégedve, ha az örökös tartományok békében s menten maradtak, s a magyarok panaszaival, keserűségével növekedett az udvar közönye szenvedéseik iránt. Bécsben jól tudták, hogy minden enyhülés, mit a magyarok a török részről nyernek, csak képesebbé és hajlandóbbá teszi őket a németek ellen fordulni, és azért, távol attól, hogy áldozatokat hoztak volna az ország megmentésére, inkább jó békót láttak a nemzet nyomoruságos állapotában, mely gátolá lerázni nyakáról a német igát.  Egy módja lett volna az osztrákházbeli királyok érdekét szorosabban fűzni a nemzetéhez: örökössé tenni a királyságot családjukban. Azonban a nemzet, a főpapokat és nehány főúrat kivéve, irtózattal fordult el e gondolattól, s midőn 1655. ujból szőnyegre került a kérdés Zrinyi Miklós volt annak egyik leghevesebb ellenzője.  A magyarok jobb szerettek ideig-óráig szenvedni, mint örökös szolgaságba adni magukat, mert annak tekinték az örökös királyságot. Az ausztriai háznak ellenben szinte nem volt kedve, ha tehette is volna, felszabaditani a magyarokat, csak azért, hogy azok azután honi királyt vagy más fejedelmet ültessenek trónjukra. Igy minél tovább volt együtt a magyar nemzet a Habsburgházzal, annál élesebb lett egy részről a gyülölet, másrészről a bizalmatlanság a felek között.

A 30 éves háborúnak folyama alatt királyaink megtörték Csehországnak és az örökös tartományoknak alkotmányosságát. III Ferdinánd már mindenütt absolut ur volt, csak Magyarhonban nem. Itt a Bocskayak, Bethlenek, Rákóczyakon hajótörést szenvedett az absolut hatalomra. való törekvés, és vele sok ujitás, mit az akkori absolutismus. már mint a modernebb állam követelményét magával hozott. Magyarország ősi szabadságában, középkori rendetlenségben maradt, s az udvar nem tudván eltörölni a szabadságot, igyekezett legalább annak elfajulását legyezgetni, és ekkép gyengiteni a nemzet erejét.  A rend, melyet Zrinyi ajánlott nemzetének, ép oly kevéssé tetszett a bécsi udvarnak, mint nem tetszett az a büszke olygarcháknak, nagyszájú köznemeseknek, és féktelen, rabló végbeli katonáknak.

I Lipót és tanácsosai má. készen találták e politikát, melyet sem kigondolni, sem megváltoztatni nem lettek volna képesek, de nem is voltak hajlandók. Lipót ekkor 24 éves ifju volt, apró termetü, gyenge testalkatásu, ingó járásu, kiduzzadó alsó ajakkal, mint nyomorék öcscse II. Károly spanyol király. Mint III Ferdinándnak kisebbik fiát, bátyjának IV. Ferdinándnak haláláig, 14-ik éveig papnak nevelték; azután is inkább az maradt, mintegy nagy birodalom kormányára hivatott fejedelem. Szelid jó kedélyü ifju volt, ki örömét a zenében, költészetben és vadászatban lelte. Nevelése rászoktatta, hogy sok időt szenteljen annak, mit kormányzásnak neveztek, mi azonban nála csak egy hivatalnoknak mechanikus munkája volt. Fáradhatatlanul tudott a tanácsban ülni, audientiákat adni, iratokat expediálni, de saját elhatározása csak annyiból állott, hogy tanácsosainak szavát követte. Részben ez családi elv volt, melyre a jezsuiták szoktatták volt a Ferdinándokat és Leopoldot, nehogy lelkiisméretüket valami bünös tettnek felelőségével terheljék, s az elv nem is volt rosz, korlátlan, és a mellett gyenge tehetségü fejedelmeknél, ha a tanácsosokban bizni lehetett volna; de Ausztriában, Leopold környezetében a leggyengébb, legelvtelenebb, leghitványabb emberek ültek és az elvnek következménye az lett, hogy a ki Lipótot személyesen ismerte, nem győzte eléggé csodálni jólelküségét, jámborságát, mig a ki csak országait és azok nyomoruságát látta, hajlandó volt őt a legkegyetlenebb zsarnoknak tartani.

Azonban, ha Lipót eldődei nem is kezdik a kormányrendszert, melyben a fejedelem külsőleg minden, valósággal pedig semmi: megkezdette volna azt maga Lipót. Neki sem érzéke, sem tehetsége nem volt a közügyekre, s csak két idea volt, mely őt ez irányban néha cselekvésre, vagy legalább egy-egy fellobbanásra birta. Az egyik olympusi származásának, méltóságának öntudata, melyet a nevelés és környezet mélyen lelkébe vésett s melyre nagyon kényes volt, ámbár nem igen voltak tiszta fogalmai, mi mind által sértetik az meg, mi által pedig nem? s ez pótolá nála azt, mi nemesebb, különb alkotású lelkekben a dicsvágy vagy becsületérzés. A másik érzelem, mély vallásosságában gyökerező, a meggyőződés volt, hogy lelkiismeretbeli kötelessége alattvalói között az igaz katholika hitet gyarapitani, s az eretnekségnek terjedését meggátolni. Mindkét érzelme határtalan gyásznak volt kutfeje Magyarországra nézve.  Lipót jelleménél fogva főfontosságu személy lett volna gyóntatója, de P. Müller Fülöp jezsuita, ki gyakran volt Lippainak és Nádasdynak tolmácsa a császárnál, szigoru életet élt, s leginkább csak a tudományokkal foglalkozván, nem avatkozott az államügyek menetébe, legfeljebb személyes kérdésekben, kinevezéseknél vetette latba tekintélyét.  A tulajdonképeni hatalom és kormányzás az államtanács kezében volt, mely III Ferdinánd ideje óta igen nagy számú és kevés kivétellel oly képtelen tagokból állott, kikkel nevetség vagy ámulat nélkül nem lehetett a közügyekről beszélni. A tehetség hiányát önzetlen jóakarat sem pótolá, mert a császár tanácsosai mind csak saját érdeküket tarták szem előtt, és egymásra agyarkodva, többet gondoltak egymásnak megbuktatására mint a török leverésére.

Azon kisebb kör, mely Leopold kormánya alatt a legfontosabb teendőkre a császár legmeghittebb embereiből alakult, nem állott sokkal különb tagokból. A tanács feje 1664 Portia Ferdinánd herczeg a császár egykori nevelője, Lipót személyes vonzalmának köszönhette a magas polczot, melyre tehetségei nem képesiték. Jó lelkü, becsületes ember volt, urát igazán szerette, de mitsem értett az államügyekhez. Egész politikája a huzavonában állott, várván, hogy az események oldják meg a kérdéseket, melyeket ő megoldani nem tudott, másokra bizni pedig nem akart. Ő nem volt ellensége a magyaroknak, rokonszenvvel viseltetett a Zrinyiek iránt, kik krajnai jószágait szorgosan védték a török ellen, de a török háborút, a mig lehetett, elodázta és midőn kitört, azt mihamarább békekötéssel befejezte, mert az tevékenységet igényelt, gondokat okozott, melyeknek pedig ő nem volt embere.

Mint Portia a császár, ugy Schwarzenberg János Adolf, akkor még gróf, Lipót főherczeg kegyének köszönte befolyásos állását, s Portianál kissé több észszel több tetterővel birt, de szinte ügyesebb volt kákán is csomót találni, mint nehézségeket éles szemmel átpillantva orvosolni.  A harmadik minister Auersperg János, münsterbergi herczeg, a károlyvárosi Auerspergnek testvérbátyja, még III Ferdinándtól maradt Lipótra, ki a büszke nagyravágyó férfit nem szerette, de atyja emléke miatt megtartá, és ügyessége, jártassága miatt a közügyekben, nem is könnyen nélkülözhette ámbár ő sem emelkedett felül a középszerűségen, és csak egy Portia mellett tűnhetett fel valami jeles embernek. Gonzaga Hannibál herczeg a haditanács alelnöke egy régi eszes katona, a becsületes Trautsohn gróf, a rideg magában álló Oettingen udvari tanácselnök a, kevesebb jelentőséggel birtak, kitünt azonban tehetségei által: Montecuccoli, és Lobkovitz Venczel herczeg, ki ekkor mint a haditanács elnöke a török ügyeket vitte, és igy a magyarokkal is legtöbbet érintkezett. Montecuccoli Rajmond, kit szent. gotthárdi győzelme ragyogó nimbussal vett körül, vitéz, értelmes, tudományosan mivelt, de majdnem tulságosan pedans katona volt, és a magyarokat nem szerette. Hadjáratai alatt sokféle baja volt velük. Indignatioval hallotta bátor beszédeiket, éles birálatukat, hadainak fegyelmetlensége, hadviseletének lassúsága és eredménytelensége felett. Legutóbbi összekoczczanásai Zrinyi Miklóssal, ki már 1662-ben egy élesen irt röpiratban ostorozta volt 1661 sikertelen erdélyi hadjáratát, nem nevelték rokonszenvét a nemzet iránt, melyet, ugy vélte, csak vasvesszővel lehet és kell kormányozni.

Lobkovitz Venczel herczeg nem volt szerencsefi, mint Montecuccoli, ki szegény grófocskából kardja által emelkedett magasra. Atyja Zdenko, a Lobkovitzok Popeli ágából, tekintélyes nemes családnak ivadéka, Csehország cancellárja az ország legnehezebb napjaiban, az ausztriai háznak és katholicismusnak szenvedélyes hive, egyike volt a legtevékenyebbeknek, kik hazájuk szabadságának sirját megásták. Venczel 1609.jan. 30. született. Ifju éveiben a 30 éves háborúban egy lovasezredet vezényelt, 1647. Generalfeldmarschallá lett, később azonban a diplomatiai pályára adván magát, részben neki volt köszönhető, hogy I Lipót a római császárságot megnyerte. Lobkovitz nem birt Montecuccoli kitűnő tehetségeivel. Alig volt Auersperghez fogható, de volt egy tulajdonsága, mely őt kartársai közül kitűnteté. Mig azok, valamint az egész udvar, a Németországban carricaturává lett spanyol grandezzat követték tetteikben, gondolataikban: Lobkovitz a könnyü franczia modornak embere volt, és már az ujabb kornak befolyása alatt állott. Az atya bigott vallásossága nem volt meg többé a fiuban. Neje egy Sulzbachi pfalzgrófné, protestáns volt, és maradt haláláig. De az öreg Zdenkonak absolutistikus szelleme nem szenvedett csorbulást Venczelben sem. Benne nem csak az udvaroknak, kormányoknak általános iránya működött: ő despota volt hajlamainál fogva is. Tetteiben csak saját vagy legfeljebb urának érdekeit tartá szem előtt, s levetvén társainak régi feszességét, levetette egyuttal a korlátokat is, melyeket azokra a régi szokás rakott volt. Bizonyos dolog, hogy a bécsi ministerek legnagyobb részét bigott vallásosságuk nem tartoztatta vissza gaztettektől: de a tekintélynek tudata mégis némi mérséklő hatással volt rájuk sok esetben. Lobkovitz azonban nem hajtott a papokra; szabályt csak saját belátásában, és kényében talált, s az sohasem tiltá el olyan, tettől, melyből magára nézve valami hasznot várt. Kiemelkedvén ilykép a közönséges gondolkodás módból, souverain megvetést érzett mindazok iránt, kik hozzá fel nem értek, s azok közé számitá alig ismerve kivételt, az egész világot. És szelleme sokkal élénkebb, merészebb, nyelve sokkal élesebb volt, semhogy ez érzelmet nagyon takargatta volna. Hires volt csipős, gúnyos észrevételeiről, melyeket a legkomolyabb tárgyakba is belevegyitett. Nem kimélte a hatalmas jezsuitákat, nem ministertársait, nem magát a császárt sem, s e modora, mely őt a külföldi diplomaták szemében hóbortosnak, majd nem bohócznak tűnteté fel, kellemetlenné, sértővé tevék azok irányában, kik, mint a magyar urak ügyes bajos dolgokban, kérelmezőleg voltak kénytelenek hozzá fordulni.

Mind e különböző jellemű ember egyetértett a béke mellett ámbár fel kellett áldozni Érsekujvárt, mely nem csak Magyarhont, de Morvát, Szileziát, és az örökös tartományokat is védte. A nehézségeken és esélyeken kivül, melyekkel minden hadviselés jár, kivált két ok hatott a császár tanácsosaira. Az egyik a régi elv volt, miért hozni áldozatokat a magyarokért, kik gyülölik a németeket, és ha a töröktől megszabadulnak, azonnal ellenük fognának fordulni? A másik IV. Fülöp spanyol királynak gyengélkedő egészsége volt, kinek halála után a roppant spanyol birodalom két éves fiára volt szállandó, felette kedvező alkalom XIV Lajosra nézve, felhasználni a bécsi udvar török háboruját, hogy hatalmát az osztrák ház romjain megalapitsa, kivált, midőn seregei már behatottak a császári birodalom szivébe és veszélyes szövetkezést fogtak köthetni a magyarokkal. Hogy e közel bajtól megszabaduljanak, feledék a jövő veszélyt, mely abból származott, hogy Erdély fejedelmi székén a törökök bábja ült, rabszolga, mint a moldvai és havas alföldi hospodárok s nem többé független fejedelem mint Bethlen Gábor és a Rákocziak voltak, kit a porta, mikor neki tetszett, letehetett, mert birta Erdély kulcsát, Nagyváradot.

A béke pontjait hivatalos alakban még nem ismerte a világ. Beszélék hogy két titkos pont is van, melyek szerint a török nem fogja segiteni a magyarokat, bár mit is csináljon velük a császár; ő viszont szabadon járhat Horvátországon és Krajnán át pusztitani a Velenczei földre.  A magyaroknak azonban elég volt az is, mit szemmel láttak, s a mire a külföldiek is elmondák, hogy a császár nem mint édes, hanem mint mostoha atya bánt a magyarokkal.  Szendrőtől Pozsonyig nem volt többé kellő végvár, és az egész vidék oda volt dobva martalékúl a töröknek, ki mindjárt a békékötés után már a Morváig kivánt behódolást. »Az udvar«mondák a magyarok »nem is akart győzni. Nem engedte, hogy a francziák a szent-gotthárdi győzedelmet felhasználják, és a Rábán át a bomló török seregre törjenek. Maga mentette meg a nagyvezér seregét, mely elveszett volna éhen, midőn a Dunáninnenre vonult, ha még egy hétig foly a háború. Ez azonban nem volt a németek czélja. Hisz a császár egyik tanácsosa mondá: Inkább vegye meg a török Bécset, mint sem hogy a magyarok visszanyerjék Budát. Az egész hadviselés csak kicsinált dolog volt, fogyasztani, és tönkre tenni Magyarországnak még meglevő kicsinyke erejét!«.

A magyar urak, a kik november végén Bécsbe jöttek, - a nádor, a primás, Nádasdy, Zrinyi és mások — Nádasdy kivételével, ha nem is hangoztatták a tulzók e beszédeit, hason érzelmeket tápláltak. Kivált Zrinyi Péter volt dühös a békére, melyben csak a török cselét látta, hogy a keresztények erejét szétoszlassa, és tavaszszal ujult erővel kezdhesse meg a háborut Lobkovitz - irásban igyekezett aggodalmaikat eloszlatni. Közlé a béke pontjait és fejtegeté mily hasznosok azok az országra nézve! Erdély függetlensége megvan mentve. Szabolcsot, Szathmárt visszanyerte az ország. Érsekujvár helyét a Vágmentében uj erősség fogja pótolni. A béke nagy könnyebbségükre fog szolgálni, mert összeroskadtak volna két ellenséges sereg terhe alatt. A felség csak javukat hordá szivén, midőn a békét megkötötte; fogadják el! De az urak kijelenték, hogy a békéhez ők nem szólhatnak. Az a nemzetnek, az összes karok és rendeknek joga, kiktől megbizásuk nincs, és e nélkül, mint magán embereknek, sem joguk, de akaratjuk sincs a békét elfogadni s azért e kérdéssel, bár sokat mondhatnának, nem is zaklatják a császárt. Fel kell azonban szólalniokirák válaszukban -- az ország siralmas állapota miatt. Pozsonytól Szendrőig tárva az ország a töröknek. A felvidék mintegy el van szakasztva az ország többi részétől. Az ország nem ország többé, hanem rongya a réginek. A föld népének nem biztos többé gyermeke, nem marhája, nem mehet többé ki nyugodtan a mezőre, nem szőlejébe. Nincs nyelv, mely kellőleg elmondhatná: mit szenvedett a nemzet. Nincs ember Kolozsvártól Csáktornyáig, ki valamit ne vesztett volna. Mindenütt csak nyomor és pusztaság, melyet a német katonák még növelnek.

Spankau ezredes vele történetünkben még találkozni fogunk nyiltan kimondá, hogy ez szándékosan, politikából történik. A katona Bécsből csak papirt kap, de pénzt szükségleteire nem szóval a magyar olyan mint valamely legyőzött nemzet, melyet lenéznek, megvetnek, semmibe sem vesznek (decz. 9. 1664)

Lobkovitz felelt, igéreteket tett, de a magyarok megmaradtak álláspontjuknál és csak arra nézve voltak készek segédkezet nyujtani, s tanácsot adni, mi az ország megvédésére, fenntartására, addig is, mig az országgyülés határozni fog szükséges, s ekkép a következő év elején Wesselényi csatlakozott Souches és gróf Abensberg császári biztosokhoz, kik a Vágmentében alkalmas helyet kerestek egy uj várnak, mely Érsekujvárt pótolja és féken tartsa, de egyuttal ünnepélyesen tiltakozott (jan. 5. 1665) a pozsonyi káptalan előtt társainak minden oly intézkedései ellen, melyek talán az ország jogaira nézve sérelmesek lennének és a nemzet hozzá szólási jogának praejudikálnának.  Két ember volt azonban, kik tiltakozással, jogfenntartással be nem érték, hanem kifelé néztek, és szövetségeseket kerestek. Zrinyi Péter és Lippay, de mindkettejét már megelőzte egy nő: Zrinyi neje, Frangepán Anna Katalin. Midőn a Velenczében székelő franczia követ, Bonzi Péter, bezièresi püspök, Zrinyi Miklós halála miatt résztvevő levelet irt a családnak Katalin felelt és Bécsben levő férjének tudta nélkül kikérte közbenjárását a franczia udvarnál a magyarok ügyében. Bonzi készséggel igent mondott, de megbizást kért Zrinyitől magától, ki azt nem csak megküldte, hanem maga is, tele lévén a franczia szövetség eszméjével, Schönbornnal, a rajnai szövetséggel, folytatta az ügyet. Bécsben felkereste az ottani franczia követet, Gremonville lovagot, és neki Bonzival való viszonyát elmondván kijelenté, hogy Lippayval és más barátjaival együtt XIV Lajossal szeretne tárgyalásba bocsátkozni. Gremonvillenél azonban már megelőzte volt őt Lippay, ki bizalmát közvetlenül Schönbornba és a rajnai szövetségbe, és XIV Lajosba csak közvetve, helyezé és Rómában is keresett támogatást, keserves szavakkal, élénk szinekkel rajzolván Barberino bibornoknak Magyarországnak kétségbeejtő helyzetét.  A férfi, kihez Lippay és Zrinyi fordultak, teljes néven Brethel Jakab, Gremonville lovag, maltai vitéz, altábornagy, a franczia segélyhaddal jött Ausztriába, és most a békekötés után, mint rendkivüli követ ott maradt. Egyike volt ő a legügyesebb iplomatáknak, kiket Mazarin iskolája nevelt, és beható éles észszel azonnal tájékozni tudta magát a rá nézve különben oly idegen viszonyokban. Ö átlátta, hogy a magyarok rokonszenve alkalmilag nagy hasznára válhat királyának, de hogy most, midőn a császár serege még együtt van, felkelés nem vezetne czélhoz, és legfeljebb XIV Lajost compromittálhatná. Már ismerte a nemzeti szalmatüzet, a magyar urak közt való agyarkodást, irigységet, és árulkodást, mely mindig kész volt, csak hogy az ellenfélnek nyakát szegje, minden titkos dolgot felfedezni a bécsi udvarnak, s ha valami figyelmét elkerülte volna, azt kipótolta Lippay, ki óva inté, ne bizzék senkiben sem a magyarok közül, ne adjon semmiféle irásbeli nyilatkozatot, hanem halasszon mindent akkorra, midőn majd élőszóval fog velük értekezhetni. Minthogy Bonzi, alig hogy Zrinyi megbizását vette, Velenczéből Lengyelországba ment követül, a magyar ügy egészen az ő kezében pontosult össze, s ő egyelőre arra szoritkozott: nem utasitani vissza a magyarokat, hanem megtartani rokonszenvüket a franczia iránt, a mellett pedig megakadályoztatni minden meggondolatlan lépést, mely a franczia kormányt talán időnek előtte egy becses szövetségestől megfoszthatta volna. Ehhez képest csak általános kifejezésekben igért támogatást, és csillapitá a tüzeskedő Zrinyit, kiről Lippay mondá neki, hogy gyakran eljár a szája: »még nincs itt a tettek ideje, a császár vigyáztat minden lépésre; bár mit tenne, akadna árúlója, és csak hitelét vesztené az udvarnál, és sok alkalmat szalasztana el, használni a közös ügynek. Most csak szinleljen hüséget az udvar iránt, hogy megnyerje a báni méltóságot, mi a fődolog; ne féljen, hogy a magyarok meg fognak nyugodni a békében; lesz a töröknek gondja, hogy az ne történjék, s dulásaik folytán nem fogyni, de növekedni fog az elégületlenek pártja«; okoskodás, mely Zrinyit is meggyőzte, ugy hogy szót fogadni igért a francziának. 

Időközben Leopold nem is sejtvén, hogy Zrinyi miben töri fejét, őt Január 24. 1665 kinevezte horvát bánnak. A kinevezési okmány őt Selimir, Crescimir, Zvonimir régi horvát hősökkel tette párhuzamba. Emlité őseinek, bátyjának, saját magának harczi érdemeit, vitézségét, melylyel 1663-ban Styriát, Krajnát és Karinthiát a végpusztulástól megmentette, a károlyvárosi végekben 800 fegyveressel tulnyomó török erőt megvert, és a Zrinyi nevet a kereszténység pajzsává, a törökök rémévé tevé.  »Portia is mindenkép hizelgett neki, és mondá, hogy rá bizzák a végeket, mert tudják hogy a béke nem lesz tartós. »Nem tudom mondá Zrinyi Sagredó velenczei követnek akart-e azzal csak engem vigasztalni, de annyi bizonyos, hogy a magyarok ily béke mellett meg nem maradhatnak.«

A kitüntetés nem tette őt vakká a nemzet sérelmei iránt, nem békité ki az udvarral. Boszankodott, hogy oly sokáig kellett, távol a végektől Bécsben időzni, és Január végén azon szándékkal ment haza, hogy valami jó csapást ejt a törökön, mire talán a háború ujra ki fog törni, hisz maga Portia mondá neki a kérdésre »mit csináljon, ha a török a Muraközben is beakar hódoltatni?«: álljon ellent, s e tervet közlé Gremonvilleval is, ki azt teljesen helyeslé. Alig hogy haza jött, már zaj is támadt a határokon, és megdöbbenté a bécsi udvart. Hire járt s talán nem ok nélkül, hogy a bosniai törökök, a mult háboru óta még náluk tanyázó más török hadakkal, ágyukkal készülnek kiostromolni egy kis végbeli erődöt, melyet Zrinyi Péter a mult háborúban épitett (martiusban). Zrinyi Károlyvárosban vette a hirt, és azonnal felparancsolta Slavoniát, mozgásba hozta Krajnát, mert, mondá, meg kell mutatni a töröknek, hogy nem félnek és készen várják, mi egészen szokatlan eljárás volt a császáriaknál. A törökök meg is ijedtek, fel is hagytak tervükkel de Bécsben ujra bizalmatlanokká kezdtek lenni Zrinyi iránt, s az egészben csak fogását látták valami módon megszeghetni a vasvári békekötést. 

Ez alatt azonban az ország helyzete nem javult. Németországból, Francziaországból, Olaszhonból, semmi vigasztaló hir sem érkezett. A magyarok pedig magukra hagyatva nem tudtak tenni semmit. Még vezérük sem volt, ki a dolgot megindithatta volna. Most látszott csak, mily veszteség volt Zrinyi Miklósnak hirtelen halála, midőn nem volt senki, ki a mozgalomnak irányt adhatott volna, kinek jellemében, eszében, erélyében mindannyian megbiztak volna, tudván, hogy a minek élére ő áll, az nem fog önző czélok elérésére, személyes ellenségek megrontására felhasználtatni. Zrinyi Péter csak a kard embere volt. Lippay nem bizott eszében, tehetségében. Wesselényivel feszült viszonyban volt még azóta, hogy őt a nádori székre segitette, mert vele parancsolhatni vélt, de reményében csalódott.  Nem tudott tehát mit tenni. Visszavonult és elnémult. De Zrinyi Péter nem hagyta a franczia szövetséget. Gremonville kitérő válaszai nem vették el kedvét és reményét. Juniusban felküldé nejét Bécsbe, és sürgette a franczia király segitségét. Ő alig várja XIV Lajos parancsait, hogy azokat vakon végrehajtsa, hűségének zálogául 13 éves szép fiát, Jánost kezesül ajánlván, kit tanulás ürűgye alatt kiküld Párisba, csak a király adjon neki irásbeli biztositást, hogy oltalmazni fogja a magyarokat. De ép azt nem adhatta Gremonville, és ujra kitérőleg felelt, várakozásra intvén Zrinyit, nagy ovatosságra Zrinyinét, mi az okos aszonynál szinte szükségtelen volt, mert nagyon jól tudta, hogy családjának boldogságát teszi e merész játékban koczkára. Hogy azonban Zrinyi kedvét ne veszitse, Gremonville számára 4000 tallér évdijt eszközölt ki a franczia királytól, meggyőzödvén már az eddigiekből is, hogy Zrinyi igaz hive a franczia szövetségnek.  Gremonville nem csalódott, midőn megjósolta, hogy az izgatottság az országban növekedni fog. A magyarok aggodalmai beteljesültek, és a béke nem vetett véget szenvedéseiknek. A törökök, ugy mint az előtt kisebb nagyobb csapatokban, tizen, huszan, ötvenen, százan, kétszázan, sőt néha ezeren, két ezren szabadon jártak, keltek az országban, melyen már ott, hol legszélesebb volt, két nap, a legtöbb helyen azonban már egy nap alatt is egy fürge lovas csapat keresztül száguldhatott.  Falu behódolás, marha elhajtás, emberrablás, napi-renden volt. Az elrabolt gyermekekből sokszor törökök lettek. ostorai régi hazájuknak; az öregebbek váltság dijából erszényét tömte az ellenség, mig a kinem váltott, haszonvehetetlen rabokat kardra hányta. A ki Budára jött a vár elött keresztény fejeket látott heverni, s a temetetlen holttesteket kóbor kutyák falták fel.  S mindezt a török nem is tartá béketörésnek, hanem rendes dolognak, mert ágyukkal és 5000 főnél nagyobb csapatokkal nem történt támadás Főurak, kik fegyveresekkel, nagy számu cselédséggel rendelkeztek, megtagadhatták az adózást, szembe szállhattak a rablókkal, kik jószágukra törtek, s ha azért gabonájukat felgyujtották: ott volt Egerben, Váczott, Hatvanon a török majorsága, melyet viszonzásul meg ők perzseltek fel, és ha a török jobbágyaiknak orrát, fülét, ajkát levágta, ők embereikkel hason boszút vehettek, a velük találkozó török »ebeken«; de a szegény parasztnak, a nyilt falukon lakó kis nemességnek vagy el kellett futni, vagy bekellett hódolni, vagy folytonos veszélyben és remegésben élni, kivált a Vágmentében, mert a régi végházak az ellenség kezében maradtak, az ujak pedig, jelesen a békében kikötött Leopoldujvár még fel nem épült s alapkövét csak 1665 sept. 20. tette le Wesselényi a kanczellár és Souches tábornok jelenlétében.  A magyaroknak egyedüli fegyverei a panaszok voltak, melyek Bécsben halomra nőttek, de sikertelenül, mert az udvar ugyan jelentéseket tett Budára, Konstantinápolyba, de ott azokra senki sem hederitett. Leslienek fényes követsége, mely 1665-ben a portára ment, hogy a béke részleteire nézve kedvezményeket nyerjen, a foglyok visszaadását sem tudta kieszközölni, és igy a felvidéknek egyik nevesebb embere, szalai Báró Barkóczy Zsigmond, a megyéknek feliratai, az udvarnak igéretei daczára örökös rabságban Törökországban maradt.  Máskép volt a dolog, ha a magyarok követtek el valami becsapást, mert akkor az udvar erélyes is tudott lenni, és a töröknek nem volt szabad kárt vallani. »Ha tiz darab marhát hajtott el magyar, nagyobb volt a lárma, mint sem ha a török tiz mérfölddel kijebb terjesztette volna a hodoltságot«  Bécsből megtilták a behódolást, megtilták a valamire való védelmet, de ha a magyarok a bajok orvoslását sürgették rendesen választ sem kaptak, vagy a válaszban nem volt köszönet.

Az udvar megigérte volt a magyar uraknak Bécsben, hogy a német hadakat kihivja az országból, és helyettük kellő számú magyarokat fogad és tart a hazafiak yédelmére de szavát megnem állotta. A meglevő magyar katonaságot sem fizette, ujakat nem fogadott. A magyar végbeli katona, folytonos érintkezésben és harczban vad ellenségével, maga is jobbára gyilkos, tolvaj, rabló útonálló volt, terhe és csapása a szegény parasztnak, kit védelmeznie kellett volna. Kapitányai nem tudták, vagy nem akarták féken tartani, mert kellő zsold és ellátás nélkül majdnem kénytelen volt rabolni, mig ama nagy számu kóbor népség, melyet szabad legény, »hajdu«, »talpas« néven ismert és rettegett a nép, a béke folytán kenyerét vesztve, foglalkozás nélkül, minden ur, minden vezérlet nélkül egészen kénye kedve szerint garázdálkodott keresztényen és törökön. A helyett, hogy az udvar e kóborlókból egészitette volna ki a végek őrségeit, és pontosan fizetve a magyar katonaságot a lakosok védelméről gondoskodott és a rablók számát apasztotta volna a tiszai részeken volt németeket az országban hagyta, sőt még azokat is, kik Erdélyből Székelyhidról jöttek Kaiserstein tábornok alatt Szathmár, Kálló, Ónodvárakba helyezé.  Szintugy Lévára és Nyitrába is német örséget rakott, ezen vidéknek német parancsnoka Souches tábornok alatt. E tetteivel az udvar csak következetes marad régi politikájához: Magyarhon váraiba, ha lehet, jó módjával, német hadakat csempészni, melyekre támoszkodhassék a magyarok ellen, azon jogok érvényesítésében, melyek a királyt, mint olyat, a bécsi udvar fogalma szerint megillették, melyeket azonban a magyarok büszke rakonczátlanságukban tőle megtagadtak. Jelen esetben még hozzájárult a körülmény, hogy az udvar a maga költségén ujonnan megerősitett vagy megerősitendő végeket nem akarta kezéből kibocsátani, s továbbá félt, hogy a magyarok, ha nincs, ki őket fékezze, becsapásaikkal a török földre ujra fellobbantják a háború tüzét, ujra felidézik mind azon bajokat, melyekből Ausztria a vasvári béke által oly »szerencsésen« kimenekült.

A magyarok nagyon jól ismerték az udvar szándékát, s azért mindig, még a legnagyobb szükségben is bizalmatlanul, és gyülölettel láttak német katonákat váraikban; s a német katonák, a maguk részéről mit sem tettek, hogy a nemzet ellenszenvét eloszlassák. Ellenkezőleg ugy viselték magukat, hogy ha tárt karokkal fogadják is, a legrövidebb idő alatt meg kellet volna gyülölni őket. Az osztrák sereg toborzott zsoldosokból állott. Voltak soraiban katonafiak, kik gyersmekségük óta ezredükkel jártak, a vad harczi életben növekedtek fel, és nem ismertek más tekintélyt mint a hadi czikkelyeket; voltak, kiket kalandos szellem, szükség, munkakerülés, vagy a polgári életnek sok. féle nehézségei vittek a zászlók alá és sok szemét-nép a katonaságnál, a háboruban ama féktelenséget kereste, melyet a polgári körben nem élvezhetett. És e katonaságot rosszúl fizették. A császárnak hat millio forintnyi jövedelmét jobbára az udvartartás emésztvén fel a seregre nézve még Wallenstein elve járta, hogy az ellenséges föld tartsa a katonát. Mihelyt tehát az osztrák katona idegen földre lépett, vége hossza nem volt a zsarolásnak, s igy történt, hogy ha az osztrák sereg valamely országnak, mint 1658-ban Lengyelország és Dániának segitségére jött, a lakosságot a legrövidebb idő alatt ellenségévé tevé. Béke idején a sereg, a mennyit épen megtartottak, az örökös tartományokban állomásozott s természetbeli ellátásban részesült. A pénz hiánya nem volt oly érezhető, s a fegyelem ellen sem lehetett kifogás. Magyarországon megváltozott a dolog, mert itt mindent készpénzzel kellett volna a katonának fizetni. A pénzt az örökös tartományoknak kellett volna adni, aequivalensül az elmaradó eltartásért: de ezen adó nem igen folyt be, vagy elveszett a kamarai tisztek kezében. A katona tehát kellő pénz nélkül, élelem nélkül a földnépén volt kénytelen megvenni azt, a mire szüksége volt, s a legtöbb esetben nem is elégedett meg a szükségessel. A török által fosztogatott Magyarország nem volt gazdag s a magyar földes urak és parasztok nem látták át, miért kelljen nekik tartani a német katonát, kit nem hivtak, ki szabadságuknak elnyomására jött, »mig a király az ország aranyát, ezüstjét, a bányákból kiviteté, és jövedelmét színházra, mulatságokra, hivalkodó fényüzésre költé ?«  Megtagadtak minden élelmezést. A német katonaság erőszakkal felelt. A tisztek nem birták, nem is akarták fenntartani a fegyelmet. Hallatlan rozslelküséget láttak abban, hogy a magyarok a segélyükre jött hadakat éhen hagynák elveszni, és biztosak voltak a mindennapi tapasztalás folytán, hogy elnézésükért Bécsből nem lesz bántodásuk. A katonák, mintha csak ellenséges földön volnának, házakat, pajtákat törtek fel, s a nemesi curiát ép oly kevéssé kimélék, mint, nem kimélték a templomot, a paplakot és az iskolát. Bántalmazták, megverték, kinozták a férfiakat; erőszakot tettek  a nőkön, s a mit elvihettek, elvittek. A földnépe vagy elfutott, elbujt, vagy fegyvert fogott, és úton útfélen, nyilván, vagy lesből, megtámatta, agyonverte a rablókat. Ily jelenetek napi renden voltak 1660 óta, midőn Souches és Montecuccoli hadai Magyarhonban jártak, és csak növelék a gyülöletet a magyarok és németek közt. A német katona örömestebb ment tengeren tulra, Kandiába a török ellen, mint Magyarországba, és most a béke után is, midőn már nem járt nagy csapatokban, keresztül, kasul az országon, hanem várakba szorult, talált elég alkalmat boszuját hűteni a magyarokon, és erőszakkal szerezni meg azt, mire szüksége vagy kivánsága volt. Vezérei a legtöbb esetben még előre mentek a példával és bizonyos kedvteléssel nézték a magyarok sanyargatását. »Meg kell törni a hetyke népet« volt a közönséges phrazis a német urak szájában, Bécsben az udvarnál ugy mint a tokaji vagy szathmári palánkon: »le kell szedni aranyos forgóikat, ólomgombokat kell aggatni reájuk az arany és ezüst gombok helyett, s a sárga csizmát csehországi saruval kell felcserélni« s a magyarok haragja, keserüsége annál nagyobb volt, minél kevesebbet tartottak a garázda had vitézségéről, mely, a mint mondák, 1663-ban Landzsér alatt tiz tatár elől megszaladt és a szentgotthárdi diadalt is csak francziáknak köszönhette. 

A török duláson és a német katonaságon kivül, mely egyaránt sujtá az ország minden lakóját, a protestáns hazafiakat még különféle vallási sérelmek is bánták. Ők még mindig a nemzetnek több mint fele részét képezték, ámbár a katholicismus napról napra tért nyert rovásukra. Ugyan az időben, melyben a protestantismus először ragadott fegyvert, és vivta ki magának az országos elismerést, kezdődött a katholikus reactio. A főurak, kik hatalmas támaszai voltak a reformatiónak, egymásután visszapártoltak a régi egyházhoz, ugy hogy 1655-ben már csak 4 tisztán protestáns mágnás család volt az országban.

A földesurak nem mulaszták el, mint Nádasdynál láttuk, jobbágyaik között is terjeszteni új meggyőződésüket és munkájukban buzgó segélőik voltak a jezsuiták. E szerzet, melynek kitiltását az országból több mint félszázad óta folyvást sürgette a protestantismus, csak 1662-től 1665-ig több mint 10,000 lelket téritett vissza a katholika egyház kebelébe. 

E téritésekben gyakran nem csak a rábeszélés és meggyőződés, hanem más, épen nem apostoli fegyverek is szerepeltek, s a katholikus földesurak erőszakkal is éltek csak hogy jószágaikat mielébb megtisztitsák az eretnekség mételyétől. Elvük volt az Európa szerte divó: cuius regio, eius religio, és eljárásukat a törvények némely kétesebb magyarázatú helyeivel támogathatták. A protestánsok elkeseredéssel látták a »babyloni kurvának,« mint papjaik a katholika egyházat nevezék, gyarapodását. Elkeseredésük növekedett, midőn látták, hogy a linczi békekötés által nyert védelmi eszközöket, a templomok, iskolák elfoglalóira kiszabott büntetéseket nem érvényesithetik, mert az ország legfőbb birái is vagy maguk üldözők voltak, vagy, mint a nádor, az üldözők iránt legalább rokonszenvet éreztek. Nem volt országgyülés, melyen panaszaikat fel ne hozták volna, de a katholikusok és az udvar mindig eltudták odázni azokat; 1662-ben azonban kifogytak a türelemből. A török háború a küszöbön volt. A hovédelemről kellett volna gondoskodni; de ők semmi kérdésbe sem akartak bocsátkozni, mig vallási sérelmeik orvosolva nem lesznek. Hiában kért, könyörgött Wesselényi, hiában beszéltek nekik az ország megmaradásáról. Nekik a vallási kérdés fontosabb volt az ország védelménél, a lelki szabadság drágább a testi szabadságnál.  Hatszori kérelmezésnek és resolutionak elvégre is az lett vége, hogy a protestáns rendek, vagy az evangelikus status mint magukat nevezték, ott hagyták Pozsonyt, és protestáltak az országgyülésen alkotott törvényczikkek ellen, melyek az ország védelmére nézve fontosabbak és üdvösebbek voltak, mint bármely más decretum egy félszázad óta. 

A protestantismus főerejét a 13 felvidéki vármegyében: Szepes, Sáros, Zemplén, Ung, Bereg, Ugocha, Abauj, Borsod, Torna, Gömör, Heves, Szabolcs, Szathmárban, és e megyék területén levő Kassa, Eperjes, Bártfa, Lőcse, Kisszeben, Szathmár és Némethi szabad királyi városokban birta, melyeknek lakossága túlnyomólag protestans volt. Az ország e része a török dulás idejében majdnem mint Slavonia külön kerületté alakult, melynek külön főkapitányai voltak, és védelméről, házi ügyeiről külön kerületi gyüléseken gondoskodott. A főurak ugyan itt is már majd nem mind, mint a Homonnayak, Perényiek, Csákyak katholikusokká lettek, de az által csak befolyásuk nem pedig a protestantismus hatalma csökkent, mert a felvidéken a köznemesség volt a hangadó, és oppositiójában merészebb, mint az országnak bármely más része, minek többféle oka volt.  A felvidék legtávolabb esett Bécstől legközelebb esett Erdélyhez. Az elnyomó messze a segély közel volt. Fekvésénél fogva kevesebbet dulta a török mint az ország többi részeit. Heves és Külső-Szolnok ugyan egészen, Borsod majdnem egészen, Szabolcs, Szathmár, Gömör nagy részben a töröknek hódoltak. Abaujban már Kassa alatt harmad mérföldre kezdődött a török birtok, és Zemplénnek déli csucsa adót fizetett a töröknek ki többször megfordult a Hegyalján: de feljebb már csak ritkán mutatkozott, s a kárpátalji megyék majdnem teljesen mentek maradtak minden pusztitástól. A felvidéken nem is uralkodott az a gyülölet a török ellen, melyet teszem a Dunamelléken, a Zrinyieknél találunk. Sokat tett erre Erdély példája is, melyhez a felvidéki megyék közül időnként hol több, hol kevesebb tartozott volt, és mely a török oltalom alatt, legalább II. Rákóczy György koráig nyugalmat, testi és lelki szabadságot élvezett, mig a német mind a kettőt fenyegette. Gyakran lehetett hallani » Inkább Allah, mint Wer da« s 1663-ban Apaffynak érsekujvári proclamatiója nem találkozott azon utálattal, mint a minővel azt Wesselényi fogadta, sőt Zemplén a 13 vármegye eperjesi gyülésén behódolást inditványozott, annélkül, hogy arra valami különös indignatio támadott volna. 

A német és a király által támogatott katholicismus volt e majd nem puritán szellemü nemességnek a főellenség, melynek minden mozdulatát vizsga bizalmatlansággal kisérte. A büszke merész nemzeti jellem, mely mindig nagyon hajlandó az ellenzékeskedésre itt az elkeseritett hitbuzgalommal találkozott, és főleg a reformatusok közt oly hangulatot szült, mely mindig kész volt, ha alkalom és idő kinálkozott, a végletekhez folyamodni. Hiában mondák nekik, mint 1662-ben Pozsonyban: Nincs többé Bocskay István, Bethlen Gábor, öreg Rákóczy György! Ők nem azokban biztak, »kiknek lehelletük az orrukban van, hanem abban ki az egekben és mindenütt most is jelen van; ki a sziveket és veséket vizsgálja, és igazán megitéli az emberek cselekedeteit, kinek most is meg van azon mindenható ereje, hogy a cséplés mellől Gedeonokat, a juhok mellől Dávidokat állithat elő az ő tiszteletének előmozditására, Izraelnek szabaditására.« 

A felvidéknek összes protestánsait 1661 de főkép 1664 óta lázas ingerültségben tartá az ellenreformatió, melyet II. Rákóczy Györgynek özvegye, Báthory Zsófia, nemzetségének egész erélyével foganatba vett. A fejedelemasszony eredetileg katholikus szüléknek, Somlyai Báthory Andrásnak és Zakrewska Anna főrangú lengyel hölgynek gyermeke volt. Még serdülő leány korában 1640. jegyesévé lőn a 20 éves II Rákóczy Györgynek, ki akkor még csak, atyja életében, választott erdélyi fejedelem volt. Az öreg Rákóczy Györgynek és szigoru protestáns nejének, Lorántfy Zsuzsánnának nem tetszett a menyasszony » pápistasága,« de vigasztalta őket a remény, hogy még gyermek lévén, »az istenes tanitások és ige hallgatásak által ki fog épülni belőle. «

És csak ugyan esküvője után (1643. febr. 3) előfogták a gyermekmenyecskét az ipa, napa, sőt unszolásukra az e tekintetben közönyösebb férj is, kit nagyon szeretett, és »sok szép tanitások, predikálásokkal« sikerült kivinniök, hogy Zsófia pénteken, szombaton, a nagy böjtben, a hust megette, és áldozáskor az oltári szentségben Lorántfy Zsuzsánnával a kalvinista ritus szerint részesült. Külsőleg tehát szerettei kedvéért hitet cserélt, de szivében mindig katholika maradt.  Tizenhét esztendőnél tovább erőszakot tett meggyőződésén, de midőn 1660-ban meghalt Lorántfy Zsuzsánna, és kevéssel utóbb, karja közt, sebeiben szeretett férje II. Rákóczy György, ki már végző szerencsétlenségében sokat engedett protestáns rigorismusából, nyilván kijelenté ragaszkodását régi hitéhez, és a gyászévnek eltelte után 16 éves fiával, a már 7 éves korában erdélyi fejedelemmé választott Ferenczczel együtt visszatért a római egyház kebelébe (1661 végén), udvarába jezsuitákat hivott, fiának neveltetését kezükbe tette le, és nagy erélylyel hozzá fogott lerontásához mindannak, mit a Rákóczyak roppant birtokaikon a protestantismus érdekében a protestantismus terjesztésére tettek. A még elég fiatal és szép özvegy lemondott minden világi örömről, és apáczához hasonlitott inkább mint fejedelem asszonyhoz.  Fukar volt maga iránt, de bőkezüsége hatást nem ismert, ha egyházakra, papokra, a katholika hit terjesztésére kellett költeni. Magának és gyámleányának Rákóczy Erzsébetnek -- a rokon Rákóczy László leányának jószágain felhasználta a kérés, buzditás, igéret, példa, fenyegetés minden eszközét, hogy proselytákat szerezzen a katholika vallásnak. Komának ment az anabaptista parasztokhoz, ha gyermekeiket megkereszteltették, és keresztgyermekeit gazdagon megajándékozta. Ha szegény ember megtért, biztos lehetett, hogy gazdaságában vagy udvarában rangjának megfelelő biztos állást fog kapni, mig a makacsok vagy állhatatosak ellenében a legkülönfélébb zaklató eszközökhez nyult. Elkergette a praedikatorokat, vagy megvonta jövedelmeiket. Háborgatta a protestáns isteni tiszteletet; kényszerité a népet, hogy a katholikus ünnepeket megülje; templomokat, iskolákat foglalt el, és a mi leginkább elkeserité a protestánsokat, megvonta a pataki collegiumtól a helvéthitüek e főtanodájától, Lorántfy Zsuzsánna kedves iskolájától, a protestans papok és iskoláktól azon segélyezést, melyet a Rákóczyaknak és Lorántfy Zsuzsánnának végrendelete szerint nyujtania kellett volna. Zsófia az 1647. 11. t. czikkre hivatkozott, mely szerint a katholikusok nem tartoznak a protestans, a protestansok nem a katholikus plebánosokat fizetni; a protestansok ellenben tettében a templomok, iskolák és azok jövedelmeinek erőszakos elfoglalását látták, melynek büntetése az 1647. 14. t. czikk szerint mindannyiszor 600 frt volt, melyet a megye rótt a háborgatóra, miután a tényt magát egy a hiteles bizonyságból, és mindkét vallású személyekből álló bizottság, az alispánnak elnöklete alatt constátálta, s mely itélet ellen csak birtokon kivül volt felebbezésnek helye. Zemplénmegye már 1664-ben elmarasztalta Zsófiát a büntetésben és példáját más vármegyék is követték: de a végrehajtásnál a fejedelemasszony ellentállt, s a karhatalom alkalmazását az udvar mandatum inhibitoriummal megakasztá, mig a bonyolodott kérdés jobban tisztázva nem lesz, és a protestansok pontosan ki nem mutatják, hogy az elvont jövedelmekből melyek valóságos parochialis jövedelmek? melyek csak a Rákócziak által elvállalt személyes szolgáltatások, és melyek vegyes természetüek? Mindkét fél egyre járta az udvart, a nádort, s a protestánsok betölték lármájukkal az országot, hogy a törvényeket nem tartják tiszteletben azok, kik épen végrehajtásukra vannak hivatva. E kérdés háttérbe szoritott a Tiszaháton minden mást, és nagyon csekély volt azon protestánsok száma, kik frivol szemekkel tekintvén a dolgot, nem értették, mit hevül ugy az ország a mellett, hogy a praedicatorok nejei diszesebben öltözködhessenek; mert a kérdésben forgó jövedelem ugy is csakis arra fogna fordittatni. De minden zaj, minden fenyegetés hajthatatlannak találta Zsófiát. Állhatatosságát vagy makacsságát a protestansok az őrültség vagy buskomorság bizonyos nemének, melybe férjének halála dönté, a jezsuiták ellenben legalább némileg, példálózva, Szűz Máriának tulajdoniták, ki neki megjelent, sőt minden támadás ellen oltalmáról biztosítá.

Az országban volt tehát gyúanyag elég; nem hiányzottak emberek sem, kik az izgatottságot növelni, és politikai czélokra, változásokra kizsákmányolni törekedtek. Voltak, a kik a töröknek akartak meghódolni, hogy megszabaduljanak türhetetlen sanyargatásaitól, mig mások a keresztény világtól vártak segedelmet; mint Zrinyi Péter a francziában biztak, és azt hitték, hogy Francziaországnak sikerülni fog a lengyel trónra franczia herczeget ültetni, és akkor Lengyelország is Magyarország szövetségesévé fog lenni. E párthoz hajlott Dunántúl Muzsai Vitnyédy István, hires lutheranus főember és prokátor, és Dunán innen Borfői Bory Mihály, Wesselényi nádornak legmeghittebb, legbizalmasabb embere.

Vitnyédy 1612-ben született. Atyja a Nádasdyak tiszttartója volt Sárváron, és csak 1613-ban nyert nemességet. Pályáját, szerény származásához képest városi szolgálattal kezdé Sopronban, és 1640-ben egy ottani polgár leányt vévén nőül városi főjegyzővé, majd az 1646-ikid országgyülésre a város követévé lőn. Lassanként azonban befolyása kiterjedt a megyére is, és végre országos tekintélylyé lőn, legalább hitsorsosi, a lutheranusok, közt. Vitnyédi ügyvéd volt, s e korban a törvénytudók már szerepet kezdtek játszani a közügyek terén, melyet eddig majdnem kizárólag az egyházi rend, vagy a fegyverforgató nemesség foglalt vala el. Tevékenysége, ügyessége, melyekkel a legnehezebb, s legbonyolultabb ügyeket dülőre vitte, nagy hirt és sok pénzt szereztek neki. Voltak házai Sopronyban, Pozsonyban s az Eszterházyak, Zichyek, Tökölyiek, Nádasdyak, Kériek, Batthyániak, Pálffyak, Lisztiusok, és más főrangu családbeliek cliensei voltak. Kiváltképen pedig birta Zrinyi Miklósnak bizalmát, kinek legmeghittebb emberei közé tartozott.  És Vitnyédy csakugyan olyan ember volt, minő sok kellett volna Zrinyinek, hogy nagy terveit valósitsa. Lángolóan szerette hazáját. Vallásában buzgó, azt még sem keverte mindig a politikába, s ha türelmet követelt magának, tudott türelmes lenni mások irányában is. Érzelmeiben tüzes, a kivitelben hideg, józan s ha kellett, vakmerő volt. Ismerte a félországot, nemcsak amugy felületesen, de le a szivek mélyéig, a vesékig. Nagyon jól ismerte Wesselényi gyengeségeit, még jobban Nádasdy csalfaságát, kit csak chamaeleonnak nevezett, és szivéből gyülölt. De épen azért valódi lelkesedéssel csüngött a bánon. Vitnyédy nem volt szeretetre méltó ember. Ügyvéd minden izében, karának perlekedő hajlamával, jogait, érdekeit körömszakadtig védte, és versenygéseiben nem ismert kiméletet. Álutakat, fogásokat sem vetett meg, melyeket a gyakorlott ügyvéd százával talált a magyar törvénykezés labyrinthusában. Egyszer, Sopronyban idegen lengyel kereskedők borát foglalta le, hogy magát egy harmadik nem fizető lengyel adósa ellenében kárpótolja, minek folytán a lengyelek repressaliakkal éltek és Soprony borkereskedése mérhetlen kárt szenvedett. Máskor hosszú pert folytatott Sopronyvárosával, mert a város épitési szabályaihoz nem akart alkalmazkodni, de mégis igényelte ama kedvezményeket — olcsóbb téglát, meszet, fát a város erdejéből — melyekben a polgárok részesülni szoktak. A Zrinyiekkel szemben azonban más ember volt. Bámulta Miklós tetteit. Olvasta műveit. Aggodalommal kisérte veszélyeit, mert meg volt győződve, hogy vele bukik az ország is. Feljajdult, ha Zrinyi Miklóst valami mellőzés vagy sérelem érte, s ha módjában volt, oldalához sietett harczolni, mint 1664-ben az eszéki dúlás alkalmával. Figyelme mindenre kiterjedt, mi Zrinyit érdekelhette. Midőn 1663-ban Nádasdy halálán volt, mindjárt Zrinyi Miklósra gondolt: folyamodjék az országbirói méltóságért, mig a gróf Csáky István halála által megürült tárnokságot Zrinyi Péternek szánta. A leggyöngédebb figyelemmel kisérte Zrinyi Miklósné lebetegedését Bécsben, és nagy volt öröme, midőn szerencsésen fiut szült, a később Zalankeménnél elesett Ádámot (1662). Árváig irt, hogy Zrinyi Miklósnak egy jó lovat szerezzen, és sokat töprenkedett, mikép lehetne Olaszhonba űzött ökörkereskedés által a grófi háznak jövedelmeit szaporitani. Zrinyivel szemben. nem volt a rideg, önző ügyvéd, hanem a valódi, ritka hűségű, lelkesült barát, s a kursanetzi szerencsétlenség kevés embert sujtott talán oly mélyen, mint a furfangos Vitnyédy Istvánt.

Mindjárt a vasvári béke után Vitnyédy nem helyeselte az elkeseredés lépéseit, nem helyeselte, hogy Lippay ellent akart mondani a békének, mert az olyan lépéshez fegyver kellene, anélkül még jobban megkötné a magyarok szolgaságát.  Béketűrést ajánlott most, mint ajánlott volt a háborgó protestánsoknak az 1662-iki országgyülés után. Mint Zrinyi Miklós barátjától várni lehetett, ellensége volt minden török szövetségnek. Nem bizott a pogány szavában és meggyőződését a mult és jelennek elég példájával támogathatta. A behódoló Magyarország ugy tetszett neki, »mint az ebhóhér pórázára kötött kutya, melyet a hóhér el-elereszt távolabbra, de végre is - a mikor kedve tartja leüti.«  Szükségesnek tartá azonban, hogy a nemzet szomoru helyzetében más keresztény népekhez forduljon. Már 1664-ben, még Zrinyi Miklós életében, irt a mainczi választónak és a holsteini herczegnek, ajánlván nekik az ország megvédését: a francziáknak pedig különös barátja volt. Midőn XIV Lajos csapatai a magyarföldre léptek, ő üdvözölte őket (1664 Jul. 12) Zrinyi Miklós nevében, és sopronyi házában ki-be jártak a franczia urak. Ő volt a közvetitő köztük és Zrinyi Miklós közt. Ismerte Guitryt, és midőn e franczia sereg hazament, La Fenillade-nak levélben fejezé ki a magyar nemzet fájdalmát a felett, hogy oly gyorsan kell a francziáknak távozni, mit egyébiránt a magyarok előre tudtak, mert ismerik a németek gyanuskodását, lékük azonban örökké fog élni a magyarok szivében. Bizalmas viszonyát a francziákkal nem jó szemmel nézték Bécsben, sőt rá fogták, hogy leánya lakadalmán franczia vendégeit azzal köszönté fel »Adja Isten hogy a franczia király legyen urunk«; mind a mellett ő folytatta összeköttetését a francziákkal, érintkezésbe lepett Gremonvillevel, sőt 1665-ben egy oly vállalatra ajánlkozott, mely teljesen méltó volt merész, ravasz, eszközeiben nem válogató szelleméhez.

A magyar elégületlenek nem csalódtak, midőn azt hivék, hogy XIV Lajos a lengyel trónra franczia herczeget akar ültetni mig Ausztria ellenzé azt. János Kázmér Lengyel király, a Wasa családnak utolsó fisarjadéka, és még inkább cselszövő szellemü franczia neje: Gonzaga Lujza neversi herczegnő a franczia párthoz szitottak, és a lengyel koronát, melyet a király már szivből megunt, a nagy Condé herczeg fiának, az ifjabb Condé Henrik Gyulának szerették volna juttatni. E tervnek fő ellensége Lengyelország nagymarsallja, a sereg alkapitánya, a 13. szepesi város starostája Lubomirski György herczeg volt, ki a kozákok és svédek ellen kitűntette magát, II. Rákóczy György lengyel hadjárata után pusztitva Magyarhonban is megjelent, és osztrák pártfogásnak örvendett. Neki tulajdonitott a király sok mindenféle zavart, és megalázást, mely a koronát érte, és 1664 végén 1665 elején a varsói gyűlésen kivitte, hogy a herczeget mint árulót megnótázták, fej és jószágvesztésre itélték. Lubomirski Boroszlóba, osztrák földre menekült, de barátjai nem hagyák el, fegyverkeztek mellette, és ő 1665 tavaszán egy kis kerülővel, Morván és Magyarországra át, haddal készült visszatérni hazájába. Lubomirski tehát kő volt mind a francziákhoz hajló magyarok, mind XIV Lajos utjában, és Vitnyédy elhatározá, hogy e követ elfogja mozditani. Május elején 1665-ben tehát elment Gremonvillehez, és ajánlkozott, hogy Lubomirskit — ha a franczia érdek ugy kivánja - nehány lengyel ruhába bujtatott magyar által erővel vagy csellel, élve vagy halva kézre keritteti. Ha sikerül őt elfogni min nem kételkedett, mert amint mondá — hatalmas barátjai vannak a felvidéken, a Kárpátok közt fogva tartja mind addig, mig János Kázmér sorsa felett nem határozott. Gremonville közlé a dolgot Bonzival ki — a mint láttuk — Lengyelhonban talált diplomatiai tehetségének kifejtésére tért, és XIV Lajossal. A franczia és lengyel királyok örömmel kaptak az alkalmon, és Gremonville biztositá Vitnyédyt, hogy bármint süljön is el a dolog, számithat a két fejedelem pártfogására. A költségekre XIV Lajos 12,000 livrest rendelt, melyből Vitnyédy egyelőre 2000 frtot kapott. Az alkalmas pillanat elérkezettnek látszott, midőn a Lengyelhonba becsapott Lubomirski augusztus havában a király seregei elől Magyarország felé hátrált, s Vitnyédy irt is Gremonvillének, hogy minden készen van, ámbár épen nem rendelkezett azon segédeszközökkel, melyekkel a franczia követet oly vérmesen biztatta; de Lubomirski csak Czenstochauig vonult vissza, ott egy ütközetben a királyiak egy osztályát megverte s azután alku s fegyverszünet következett, melynek tartamára a herczeg ismét Boroszlóba vonult, hová Vitnyédi karja semmi esetre sem érhetett.

Bory Mihály királyi táblai biró, Wesselényi javainak kormányzója és 1665 tavasza óta korponai főkapitány volt, a mely városba ő, convertita mint Wesselényi, hozta be a katholika vallás gyakorlatát, saját házában tartván oltárt, papot, tanitót és kriptát.  1663-ban a nádor kiküldé Regensburgba, a német birodalmi gyűléshez segitségért a török ellen, s itt összeköttetésbe lépvén Schönborn érsekkel, általa a haza ügyét a franczia királynak ajánltatta. 1664-nek elején (februárban) haza menvén, megigérte az érseknek, hogy irni fog, mit meg is tett, de választ nem kapott, mely körülmény nagyon aggasztá, mert félt, hogy levele talán Schönbornhoz el sem jutott, illetéktelen kezekbe került, és igy correspondentiája kitudódik, melyet pedig még a nádor előtt is eltitkolt. Még Vitnyédy sem tudott belőle valamit kivenni: mind azon által kiismerte benne a rókatermészetet.  Boryban épen nem volt meg az ügyvédnek lángoló honszerelme. Hideg skeptikus ember volt, szeme előtt csak saját érdeke és előmenetele lebegett, dühbe csak saját sérelmei hozták, de akkor ki is fakadt, és csak ugy dült belőle az éktelen szitok és káromkodás. Önzésében Nádasdyhoz hasonlított némileg, de veszélyesebb volt az ország birónál. Nádasdy Bory helyzetében valószinüleg nem hagyott volna nyomott a történetben, mig Bory, ha Nádasdynak születik, felforgatta volna az egész országot. Beteges testében vaserély és merészség lakott; értett a fegyverviseléshez, és a mult háborúban mint a korponaiak vezére szép csatát nyert a dúló tatárokon, de szintugy otthon volt a cselszövésben. Szintoly képes volt merész terveket koholni, mint kivinni, és vezér is, katona is egyaránt tudott lenni, nem ugymint, Vitnyédy, ki páratlan közvitéz volt egy Zrinyi Miklós kezében, de önmagára hagyva könnyen kalandot űző rabulistává fajult. Befolyása a gyönge nádorra határtalan volt. Mindenese volt, és pórázon vezette annélkül, hogy Wesselényi észre vette volna. Az elégületlen vármegyék, melyek egyre panaszkodtak a németek zsarolásán, a török dúlásán, vallásuknak elnyomásán, szabadságuknak felforgatásán, a nádortól kérvén oltalmat, csak akkor jutottak czélhoz, midőn ügyüket Bory is felkarolta.

Bory mellett a nádori udvarban még nagy befolyással birt Leszenyei Nagy Ferencz, nádori itélőmester, most — 1660 elején mintegy 36-38 éves barsvármegyei nemesember.

Ha Bory a nádort, Nagy Ferencz a nádornét tartá hatalmában, ki viszont férjével tehetett mindent. Nagy semmi tekintetben sem volt Boryhoz fogható. Családja nem ment fel az Árpádok koráig, ámbár sógorságban volt több nevezetes családdal. Birtoka csekély volt; pályáját vármegyei szolgálattal kezdé - Barsban mint jegyző, és alispánból lett 1660-ban nádori itélőmesterré. Jellemtelenségben hasonlitott ugyan Boryhoz, de mig Bory önzésében volt valami megdöbbentő, daemoni vonás: Nagy Ferenczben egy mindennapi, haszonleső gazemberrel találkozunk. Boryban legalább megvillant az eszme, hogy más irányt ad az ország sorsának: Nagy Ferencz soha sem gondolt másra, minthogy hivatalában előre menjen, ura és urnője kegyét megtartsa, és öregbitse s a legroszabb esetben is a felszinen maradjon. E czélra a természet több adománynyal látta el, melyek jobb használatra lettek volna érdemesek. Sima megnyerő modorral, mely néha a csuszás, mászásig aljasult — tudott alkalmazkodni mindenkihez, s ez által igen sokszor magához alkalmazta az embereket. Veszélyes bonyolódott helyzetekben tele volt leleményességgel. Lélekébersége, bátorsága soha sem hagyta el, tevékenysége soha sem lankadott. Nem hiányoztak belőle nemesebb vonások sem. Jószivü, háládatos, szolgálatra kész volt, a mennyiben önmagának veszélyeztetése nélkül lehetett, s e tulajdonságai nemcsak megyéjében, de az egész országban is számos barátot szereztek neki, és a mi rá. nézve még fontosabb volt, egyengették utját további előmenetelre.

Nagy Ferencznek nem jutott eszébe Bory izgatását ellensulyozni, mert urnője a nádorné maga is nagyon hajlott a gondolatra, hogy az ország helyzetén változtatni kell. Wesselényiné, daczára több mint 50 évének, daczára gyakori betegeskedéseinek, még mindig a nyughatatlan, tettekre vágyó Széchy Mária volt, kinek ifju éveit szerelmi kalandok és harczi zaj oly változatossá és botrányossá tevék. Első férje Bethlen István volt Erdélyből, kivel hat évig élt, de midőn 1633-ban meghalt, ugyszólván már ravatalánál viszonyt kezdett a megboldogult sógorával, a házas Zólyomi Dáviddal. Kevéssel utóbb Rozsályi Kun István nejévé lőn, s feltűnő viseletével egész Erdély figyelmét magára vonta. Fejcsóválva beszélék, hogy egymaga utazik, lóháton, feltekert pisztolyokkal, szablyával a nyeregfőben, béllelt süveggel fejében, nőcseléd nélkül, csupa férfiakkal, s a roszalás megbotránkozássá lőn, midőn egyszerre megunva férjét tőle titokban elszökött és Dévára ment lakni. Kún István megtudván rejtekhelyét, fegyveres erővel akarta visszahozni, de Mária kisiklott kezeiből és a dévai várba menekült. Az ügyből országra szóló per lett, mely a házasságnak teljes felbontásával végződött, mert Mária akkor még protestáns volt.  Erdélyben nem lévén többé maradása haza ment Magyarországba, de ott meg édes anyjával, Homonnai Drugeth Máriával keveredett izetlenségekbe, ugy hogy ez őt Murányban egy darabig fogva tartotta, sőt anyjának halála után is ugyszólván csak türt vendég volt Murányban Illésházy Gábor sógoránál, ki 1644-ben mint protestáns I. Rákóczy György pártjára állott.

Mária tehát kapott az alkalmon, midőn Wesselényi, a királyi vezér, szerelmes ajánlatokkal megkereste és rögtön kész volt férjért és várért Murányt kedvesének kezére játszani. Az éjjel, melyen Wesselényi nehány hű em berével a Mária által kijelölt helyen a várat megmászta, volt egy percz, midőn ugy látszott, hogy Wesselényi eltévedt és a terv meghiusult; s e perczben Mária maga is pisztolyt ragadott, cselédségét összehivta és el volt határozva, Illésházi embereit egyenkint lakására hivatni, lekonczoltatni, és Wesselényi nélkül is a király számára elfoglalni a várat. A murányi kaland megszerzé neki családja róvására atyjának Széchy Györgynek jószágait, és elhagyván a reformáta vallást, összekelt kedvesével, miután Lippay primás korábbi házasságát a még életben lévő Kun Istvánnal a katholika egyház szempontjából is semmisnek nyilvánitá.  Házasságát Wesselényivel nem zavarák meg botrányos jelenetek. Wesselényi teljes lélekkel ragaszkodott a nőhöz, kinek jól tudta és elismerte - gazdagságát köszönhette, ki költségeire annyit adott a magáéból, hogy szinte szegénynyé lett, ki őt, a beteges, köszvényes korai aggastyánt a legnagyobb áldozatkészséggel és figyelemmel ápolta. Miatta viszályba keveredett bárgyú, esetlen fiával Lászlóval, kit első neje, a szentemlékü Bosnyák Zsófia szült, és őt még életében a lengyelországi birtokok egyrészével és az ősi jószágokkal kielégitette, csak hogy az özvegyet halála után ne bántsa; viszont Mária, ha talán nem is épült még ki teljesen fiatalságának szerelmi vágyaiból — női kötelességein kivül más, korához illőbb dolgokra forditotta figyelmét. Nagyon szivén feküdt, ki fogja elvenni Zrinyi Péter legöregebb leányát Ilona Katalinát, mert Zrinyi Péter és Miklós anyjuk, Széchy Magdolna után, első izbeli unokatestvérei voltak. Rokonszenves figyelemmel kisérte Zrinyi Miklós tetteit, sajnálkozván, hogy nincsen pénze, melylyel gyámolithatná, és ismerte, fájdalommal ismerte azon szenvedéseket, a melyeket az országnak ez idétt szenvedni kellett.  »Semiramis módjára szeme nyiltabb lévén uránál « — irja egy kortárs — mindjárt felfogta és pártolta Bory terveit, és kész volt mindenféle külföldi hatalomhoz fordulni, csak segitve legyen az ország állapotán.

Wesselényi helyzete nyomasztó volt. Érzé, hogy népszerüségét elvesztette, hogy kőnek nevezik a magyarok előmenetelében, melyet el kell görditeni. A panaszok pedig, melyekkel folyvást ostromolták, csakugyan sérelmes dolgokat tartalmaztak. Igaz volt, hogy a békét törvényellenesen kötötték: azt sem tagadhatta, hogy ha a nemzet nem gondoskodik önmagáról, végső veszedelme fog bekövetkezni. De mikép segitsen magán külföldi segély nélkül? Kérdés mely elöl Wesselényi, már állásánál fogva, mint a nemzeti jogok őre, sem térhetett ki, de a melyre kielégitő választ nem talált, nem találhatott. Mindamellett sokáig habozott és csak környezetének befolyása alatt határozá el magát, hogy élére áll az elégületleneknek, és szövetségbe gyüjti a hazafiakat, (1666 elején) tenni valamit az ország megmentésére.

Chapter 2: April 1666 to March 1667

From the meeting in Stubnya to Wesselényi's death.

A stubnyai összejöveteltől Wesselényi haláláig.
1666 april - 1667 márczius.

Azon férfiak között, kikre az ország válságos helyzetében támaszkodhatott volna 1666 elején nagy ür támadt. Lippai György Január 3. 1666-ban 66 éves korában meghalt, miután már az egész mult évben gyöngélkedett, és emlékezetét gazdag hagyományok által megörökitette.  Utódjává a primási széken, néhány nap mulva Pohronczi Szelepcsényi György kalocsai érsek lőn, Pázmánynak tanitványa, 22. év óta kanczellár, buzgó, kemény katholikus mint Lippai, okos, erélyes férfiu, ki alacsony származása daczára magasra vitte, és a diplomatiai pályán is, Törökországban, Erdélyben, Lengyelországban, több izben szerencsével működött: de nem az opposiotionak embere. Szelepchényi mindenét az Osztrákháznak köszöné, és éppen nem birt a főuri származásu Lippaynak, büszke függetlenségi érzetével. Mindig és mindenben az udvar kész szolgája volt, és egy időben Nádasdynak hű szövetségese.  Minél nagyobb volt ennélfogva befolyása Bécsben, annál kevesebb rokonszenvvel találkozott az országban. Meg kell vallani azonban, hogy nem is igen igyekezett népszerűségre szert tenni. Sok hibája volt, mit a magyarok, szemére hánytak. Arról ugyan, hogy Csehországból származott, hogy inkább volt tót mint magyar, nem tehetett; hogy a bort jobban szerette mint egyházi állásához illett volna, és hogy majdnem mindennap az ebédnél megrészegedett, nem volt szép dolog, de nem is volt ritkaság az akkori magyarok, világiak és egyháziak közt, és nem is tünt fel annyira, mint pénzvágya, melyet menteni nem lehetett, mely őt mindenféle igazságtalanságokra, zsarolásokra ragadta. Világi, egyházi javaknak adományozása egyaránt megtölték zsebét, és a kinek Bécsben valami keresnivalója volt, tudta, hogy pénzzel jól el kell látni magát, sőt volt eset, hogy a practikus Vitnyédy lemondott pártfogásáról, meg levén győződve, hogy nem képes őt betölteni. A primási szék ujabb alkalmakat nyujtott neki rablásokra, s nehogy roszul szerzett kincseiből a király, az ország szükségleteire kelljen áldoznia, mindenkit halálával, végrendeletével biztatott.

Az ország első emberében maga után tehát Wesselényi nem bizhatott. Nádasdy kétséges volt, ámbár már ő is kezdett az udvarnál panaszkodni. Vele óvatosan kellett bánni és a hozzá való közeledés sok időt igényelt, bár az ellenségeskedés közte és a nádor közt nem volt már oly éles mint 1662-ben, és Nagy Ferencz, ki közel Csejthéhez, Nádasdy várához, Nyitraszeghen lakott, és tudta, hogy az öreg beteges nádornak valószinüleg az országbiró lesz utódja, már rég óta igyekezett az utat a két fő ur között egyengetni. Nádasdy habozásának egy nagy okát egyszer a türelmetlen nádor kiszalasztá. »Tudja isten! ez a Nádasdy nem akar egyetérteni velünk; azt mondja, legelébb érné a német az ő jószágát, de én el nem árulom!«.  Maradt tehát az ország legfőbb méltóságai közt még Zrinyi Péter, ki ép most — 1666 február havában a felföldre jött leánya lakadalmára. Széchy Mária és Vitnyédy már 4 év előtt mesterkedtek, hogy Péter legnagyobb leánya, Ilona Katalnát az ifju Rákóczy Ferencz vegye nőül.  A frigy most végre létesült, és az esküvő 1666 márczius 1-én volt végbemenendő Makovicza várában. Széchy Mária eléje ment a feljövő Zrinyinek Zsolnára, elvitte beteges férjéhez Beszterczebányára, és ott megállapodtak, hogy Zrinyi visszamenet betér a stubnyai fürdőbe, hová a nádor is készült, és ott, a felső-magyarországi nemességnek e kedves mulatóhelyén a hol minden gyanu nélkül jöhetnek össze — megbeszélik a további teendőket.

Bory elkisérte Zrinyit a lakadalomra, melyen számo és fényes vendégsereg közt, Szelepechényi a király képét viselé és az ifju párt összeadta. Nádasdy nem jelent meg. Zrinyi Péter teljes jó kedvében tánczolt, futtatott, és a lóversenyen győzött de Wesselényinek tett igéretéről meg nem feledkezett. April legelején, hazamenet, felkereste a nádort Stubnyán, és mellette Boryn és Nagy Ferenczen kivűl még több urat talált, köztük Bory Mihály nagybátyját Keresztury László alnádor és nyitrai alispánt, nagyon gyanus és gyülölt embert Bécsben, kit szinte töröknek tartottak, mert 1663-ban az érsekujvári táborban, hová a nagyvezérnek biztositó levele mellett jött volt, Apaffy neki adta át a behódolásra felszólitó kiáltványokat, melyekre Wesselényi oly élesen és lesujtóan felelt, és Nagyidai Székely Andrást, a felsőmegyéknek egyik coriphaeusát, abaujmegyei ügyvédet, az 1662-iki országgyülésen a protestáns ellenzéknek egyik főszónokát, ki mindamellett Vitnyédi szemében nem volt egészen kifogástalan hazafi, mert némileg Nádasdyhoz hajlott.  Mind annyian a haza siralmas sorsáról és veszedelméről beszéltek, s annak orvoslására a hazafiaknak szoros szövetkezése és összetartása látszott mindenek előtt szükségesnek. Wesselényi tehát Zrinyivel szövetséget kötött, esküvel, és kézadással, hogy egymást az ország jelen szomoru helyzetében el nem hagyják, hanem utolsó csepp vérük kiontásával is segitik. Isten őket ugy segélje, ugy legyen irgalmas lelkeiknek. A szövetségről azon kornak szokása szerint egymásnak pecsétjük alatt, nevük aláírásával latin hítlevelet adtak, melyben szövetségük czéljául a hazát fenyegető veszélyeknek elháritását jelölék ki, az ország törvényei és a királyi diplomáknak értelmében.

Oly tanácskozásban, melyben Zrinyi Péter volt egyik főszemély, nem csoda, hogy Magyarorszag üdvét főleg Francziaországban látták, és elhatározták, hogy XIV Lajos oltalmába adják magukat. Hogy azonban valamibe kaphassanak, a pártot gyarapithassák, fegyvereseket gyüjthessenek, okvetlenül szükségük volt nagyobb összeg pénzre,. melylyel sem a nádor, sem Zrinyi nem rendelkezett. Megbizták tehát Zrinyit, mondja meg Gremonvillének, hogy szövetkezni akarnak a francziával, és kérjen tőle 100,000 forintot az összeesküvés czéljaira; e végre neki a nádor a magyar nemzet nevében különös meghatalmazás is adott, azon kikötéssel azonban, hogy a felveendő pénzt a magyar rendek nála levő követeinek utasitása szerint legyen köteles felhasználni (april 5. 1666). Társul melléje Wesselényi Iványi Fekete László füleki alkapitányt rendelé, egyikét. legmeghittebb embereinek, egy vén katonát, ki már 21 év előtt vele volt a murányi várnak megmászásánál: legyen jelen a pénz felvételénél és győzze meg Gremonville-t, hogy a nádor is akar a francziával szövetkezni; s végre megállapodtak, hogy a titoknak jobb megőrzése végett leveleikben álneveket fognak használni, s legyen Wesselényi Osvald, Zrinyi pedig Ferdinand.

Zrinyi Péter szokása szerint nagy zajjal jött Bécsbe. Ő nyugodni nem tudott, de Gremonvillenél nem a kivánt sikerrel járt el. A franczia nagy figyelemmel kisérte a magyarországi dolgok fejlődését. Különösen érdekelte őt a hóbortos gróf Balassa Imre, ki igazi rabló módjára garázdálkodott már évek óta Nógrádban, és a szomszédmegyékben, mig végre 1665-ben Wesselényi nádori itelőszékén Kassán 32 czégéres büntettben, rablás, gyilkolás, ház feltörés, erőszakoskodásban bünösnek találtatván, a pozsonyi várba záratott, de onnét 1665 utolsó napjaiban megszökött és divényi várába menekült. A kormány és Wesselényi, mint notorius gonosztevő ellen készültek eljárni, de félni lehetett, hogy ő, ki az előtt a törököknek ostora volt, most velük szövetkezik, átadja nekik Divényt, és utat tár nekik a bányavárosokba. Gremonville a rabló kalandorban jó eszközt látott arra, hogy Magyarhonban zavarok támadjanak, melyekből azután nagyobb lázadás is fejlődhessék. Igyekezett tehát egyelőre megakadályozni a kibékülést Balassa és a törvényes hatalom közt, mi pedig könynyen meglehetett volna, mert Balassának minden gonoszsága mellett is sok barátja és némely rokonszenves tulajdonságai voltak, s inkább szerencsétlen nevelés, rosz, lelketlen embereknek társasága, mint vele született gonoszság, tevék az eszelőségig szenvedélyes és büszke férfiut gonesztevővé. Zrinyi Péter utján, midőn az a lakadalomra a felvidékre ment, üzentette neki, ne siessen nagyon a kibéküléssel, mert lehetséges, hogy daczoskodása által nagy szolgálatot tesz a franczia királynak; Vitnyédy által pedig valami oly extravagans lépésre szerette volna tuszkolni, mely lehetetlenné tegyen minden kibékülést.

A hir, hogy Wesselényi szövetkezni akar a francziával, nem változtatta meg tartózkodó politikáját. Ő nem bizott még a nádorban és Zrinyit is intette volt, ne bizzék tulságosan, ne mondjon semmit correspondentiájáról vele, Gremonville-lel és a franczia királylyal.  Fogadta Zrinyit és Feketét, ki a másfél órái beszélgetésnek néma és mit sem értő tanuja volt, mert francziául egy szót sem tudott: de pénzt nem adott, és csillapitá a bánt: ne hamarkodjon el semmit, mert királya még most nem szegheti meg a békét Leopolddal. (April végén)

Zrinyi Péter felhivatta Bécsbe Vitnyédyt is, hogy a magyarok kivánságait formulázza Gremonville-nek, s az ügyvéd egész rendszeres szerződést fogalmazott, azon feltételek értelmében, melyeket, mint mondá, XIV Lajos kész volt Zrinyi Miklóssal szemben elfogadni. Magyarország irá Vitnyédy — »Isten után a francziáknak köszönheti csak, hogy még él, hogy még el nem veszett. Reméljük, hogy ezentúl sem fogják elhagyni a nemzetet, mely oly soká volt védfala a keresztény világnak; nem fogják engedni, hogy kénytelenségből oly eszközökhöz forduljon, melyek a kereszténységnek nem volnának javára.« Terve szerint, mely vegyüléke volt Zrinyi Miklós és saját eszméinek, a magyar nemzet szövetséget fogott kötni a horvátok, tótok, dalmátok, erdélyiek, oláh és moldvaiakkal; a közel mult hadjárat, melyben az oláh és moldvai hospodárok titkos egyetértest kerestek a keresztényekkel, igazolá némileg az eszmét a két oláh fejedelmiséget is befogadni a szövetségbe. E szövetségnek szerezzen XIV Lajos helyet a római szentbirodalom tagjai közt, ugy, hogy Magyarországnak legyen voksa a birodalmi gyülésen, részesüljön a birodalom oltalmában, anélkül azonban, hogy az országnak alkotmánya ez által legkisebb csorbát is szenvedjen. A mennyire lehetséges, a lengyel nemzet is lépjen szövetségbe a magyarral, Lubomirski pedig kivel a mult évben kezdett kibékülés létre nem jött, s a ki most ujból készült Lengyelhonban fegyveresen megjelenni, mint a franczia terveknek legfőbb akadálya, ölessék meg. A törököt némi adóval lehetne lekenyerezni, hogy a szövetség elé akadályokat ne görditsen, a franczia és hollandi követeknek lévén dolga Konstantinápolyban kieszközölni, hogy ezen teher lehetőleg csekély legyen.

A szövetség azonban nem létesülhetett háború nélkül Ausztria ellen: de ettől Vitnyédy meg nem ijedt.  Ő a háborúban csak jogos önvédelmet látott, minőt az arany bulla világosan megengedett, mert mióta az ausztriai ház ült Magyarország trónján, az ország szabadságát nem tisztelék, az országot nem védék, hanem martalékul odadobták a töröknek. A szükséges lépések végett köttessék szövetség a magyar nemzet és a franczia király között, néhány évre, vagy örök időre. Ha a franczia még meg nem szeghetné a békét Ausztriával, megkezdik a magyarok maguk a háborút, és kiállitanak 15000 lovast, és ugyanannyi gyalogot, kiknek zsoldját szabja meg, és fizesse a franczia kírály, küldvén azon felül vezérletükre, saját költségén, ügyes tiszteket, továbbá hadi mérnököket és tüzéreket, és az előleges költségekre, Danczkán át, 100.000 tallért, mely öszszeg vagy Horvátországban, vagy ha máskép nem lehet. Bécsben adassék át. Ha később maga a franczia is fellép, a magyarok és társaiknak tudta nélkül békét ne kössön s egy általjában legyen gondja a franczia királynak, hogy az ország elszakasztott részei visszaszereztessenek, és jövőben többé, semmi szin alatt el ne idegenitessenek, valamint, hogy az ország kellő számú vár által teljesen biztositassék.

Viszonszolgálat fejében felajánlá Vitnyédy a magyar koronát a franczia király egyik fiának, vagy vérebeli valamelyik herczegnek, kit ki fog jelölni. E herczeg azonban szabad választás utján fog csak a trónra lépni és a koronázás előtt hitlevelet fog adni, hogy a nemzetet régi szabadságában és jogaiban megtartandja Azonfelül kész a magyar nemzet a franczia királynak abbeli törekvését, hogy a császári méltóságot megszerezze magának tőle telhetőleg, minden eszközzel - fegyverrel is támogatni, nehány csapat magyart Frankhonba küldeni, valamint a király is küldjön francziákat Magyarhonba. Mindként nemzet csapatjai azon ország törvényeihez kötelesek magukat alkalmazni, melyben állomásoznak: veszély esetében azonban mindkét nemzet egész erejével segitse egymást.

E feltételek biztositására adja XIV Lajos királyi szavát, melynek szent és sérthetetlennek kell maradni, ha a hűség az egész világból is számüzetnék. Mindegyik félnek joga van, e feltételekhez a szerződés megkötetésekor még valamit hozzá tenni, vagy belőlük elvenni, minden esetre azonban adjon a franczia király 30 nap alatt, határozott, igenlő, vagy tagadó választ, »mert a magyar nemzet, nyomorult helyzetében, nem várhat!«

Gremonville nem tartá oly sürgősnek Vitnyédy tervét, mely a nádor helyeslésével sem találkozott. Legalább az a kevés, mit a visszatérő Fekete mondani tudott, kiváltképen pedig, hogy franczia király választassék, nem tetszett Wesselényinek. Ö és környezete sohasem rajongtak azon nagyszerü, de kalandos tervekért, melyekről Zrinyi Péter álmodozott. Mihelyt elhatározá magát, hogy Ausztria ellen fellép, szeme azon szokott ösvényre esett, melyen a magyar ellenzék már János király ideje óta járt. Majdnem más fél század óta a magyar a német ellen a törökre támaszkodott, ki közelebb és talán hatalmasabb is volt, mint a franczia, és a kinek állandó érdeke kivánta, hogy a Habsburgház gyengittessék. Kérdés csak az volt, ki által lépni összeköttetésbe a portával? Némelyek Kara Ibralimot, egy Egerben lakó tekintélyes törököt ajánlák, ki jól tudott magyarul, és sok magyar úrnak barátja volt: de a többség csak az erdélyi fejedelem által vélte a dolgot megindithatónak. Ez is traditionalis politika volt, mert Bocskay óta mindig Erdélyből jött Magyarországnak szabadulása. Erdély ezuttal sem utasitá vissza az esdő testvért, és Apaffy Mihály fejedelem, mihelyt neszét hallá a magyar elégületlenségnek, azonnal két követet küldött ki bővebb értesülés és körültekintés véget: kanczellárjának fiát, a 24 éves Bethlen Miklóst, és nejének, Bornemissza Annának unoka testvérét, a szintén még fiatal, 32 éves Teleky Mihályt, kővári kapitányt és tanácsosát. Bethlen ifju kora daczára már országot világot látott. Négy évig utazott volt Németország, Hollándia, Francziaország és Angliában. Megfordult Velenczében, és Zrinyi Miklós alatt a török ellen akart harczolni, de a vasvári béke megakadályozá tervét, és Zrinyinek kora halála csak rövid ismeretséget engedett neki e kiváló férfiuval. Eleven lelkü, tanult fiatal ember volt, de hiúbb és nagyobbra vágyó mint a minő tehetségeinél fogva lehetett volna. Utazásában megismerkedett Zrinyi Péterrel, Vitnyédyvel, Lippayval több protestans urral, és midőn 1665-ben a velenczei carnevalról hazatért: Gremonville-nél is megfordult Bécsben és beszélt neki módokról, mikép lehetne Magyarhonban ujra meginditani a háborút. De az éleseszü franczia mindjárt átlátta, hogy Miklós úrfi nem oly nagy dolgokra való ember s azért udvariasan de kitérőleg felelt, és 1000 livrest küldött neki, csakhogy mielébb hazamenjen, mert tartott, hogy még valamikép a császári udvarral lép összeköttetésbe, mire némi hajlomot vélt benne felismerhetni. 

Teleky nem birt Bethlen tudományos miveltségével, de mint államférfiú óriás volt hozzá képest. A kővári kapitány beillett volna, ha nem Richelieu, legalább Mazarin iskolájába. Merész és ildomos egyaránt, tetteiben mindig csak a czélt és a körülményeket vette számba, és soha sem zavartatta meg magát a lelkiismeret, becsület és más efféle indokok által, melyek a nem diplomata halandókra befolyással szoktak lenni. Jelen missiójában azonban nem jött ezen rugókkal sem összeütközésbe, mert mint magyar és reformatus csak óhajthatta a magyarországiak szabadulását.

Teleky és Bethlen május havában indultak ki Erdélyből, és legelőször, fényes kisérettel Késmárkra mentek, késmárki gróf Thökölyi István hires lutheranus főemberhez. Thökölyinek öregatyja Sebestyén még lókereskedő volt, de báróságig vitte; atyja, szinte István, már Thurzó György nádor leányát birta nőül; ő maga már gróffá lett. A Thurzó örökösök közös vagyonát igazgatta, és a felvidéknek Rákóczy után - leggazdagabb embere volt. Évi jövedelmét 100,000 tallérra becsülték, és vagyona még egyre szaporodott. Ő ugyan maga nem sokat gondolt gazdaságával, de volt egy testi lelki barátja, mindenese, ki vele növekedett, s az óta gondját viselte egész házának, gyermekeitől kezdve utolsó cselédjéig. Lipóczi Keczer Ambrus - e ritka barát törődött, köszvényes testében ritka erős lélek lakott, melynek minden gondolatja barátjának volt szentelve. Mindketten buzgó lutheranusok voltak; mindketten szerették a poharazást, ugy hogy mindkettejének, kedves emberük, a bornemissza Vitnyédy elmondhatta, hogy isznak annyit, a mennyit akarnak, de betegek is lesznek rá oly mértékben, a melyben nem akarják.   A mámor azonban Keczernél sohasem hágott annyira, hogy Thökölyi gazdaságát, érdekeit egy perczre felügyelet nélkül hagyta volna, ugy hogy István gróf minden gond nélkül egészen átengedhette magát csunya szenvedélyének, melyet közben-közben lakmározás, vadászat, zene, táncz, és bujálkodas váltottak fel, ámbár már 43 éves, és hét év előtt (1659-ben) elhunyt neje után három leánynak, és egy fiunak, a később oly hiressé vált Imrének atyja volt. E részeges udvarban Bethlen és Teleky néha józanok voltak, házigazdájuk azonban, a tiszteletükre adott vigalmaknál, soha sem. Thökölyi különben jó eszü, nemes-szivü, a hazáért lelkesülő magyar ember volt, kire Teleky sokat tartott, habár prófétizálta, hogy mind őt, mind Ambrus barátját bizonyosan elfogja vinni az ördög mig azonban élt, ő látszott a legalkalmasabb lánczszemnek Magyarország és Erdély között, mert magának is neje után - ki Gyulaffy leány volt nagy jószágai voltak Erdélyországban. 

A késmárki Circebarlangból a két erdélyi Murányba ment Wesselényihez, mintegy látógatóba. A nádor, bár a köszvény miatt kezét lábát sem birta, ép maga készült Balassa ellen, kire nemcsak mint országos gonosztevőre, hanem mint személyes ellenségére is nagyon haragudott, s ki őt, midőn tőle egy fogoly törököt kért, »mert ez nem magán személyt, hanem a nádort, mint a király képét illeti« a durva válaszszal: »ha kell török, bujjon ki felesége utóljából, és fogjon magának!« halálosan megsértette.  Gremonville tehát hiában irt neki, hogy ne üldözze Balassát; a haragos Wesselényi felküldé e levelet Bécsbe a császárnak és julius elején, Bethlen Miklós kiséretében, magyar és német zsoldosokkal, megyei hadakkal, Divény alatt termett. Nehány ágyulövés a kisded, emberekkel zsufolt várra, meggyőzte a bennlevőket, hogy ellentállniok lehetetlen. Balassa capitulálni szeretett volna, de neje, Barcsay Judit, öt bennszorult gyermeke nevében hiában irt a nádornak, »induljon könyörületességre Jézus Krisztus kinjáért!« hiában kérte fel közbenjárónak Fekete Lászlót. A nádor nem is felelt, serege pedig visszaírt a várbelieknek (jul. 6) »hogy nem lesz senkinek sem bántalma ha másnap virradóra Balassát kötözve át adják, de ha¦nem, senki sem várjon kegyelmét« és Divény másnap csakugyan feltétlenül kaput tárt. Az ostromlók serege betört, mindent fenekestől felforgatott, és roppant károkat okozott. Balassát magát Wesselényi foglyu) a murányi várba vitte.

A divényi ostrom, bár épen nem kedvezett a franczia szövetségnek, nem vonta el Wesselényi figyelmét a megkezdett összeesküvéstől, melyhez most egy uj, hatalmas tag csatlakozott: Nádasdy Ferencz. Nádasdy éber figyelemmel kisérte a magyarhoni mozgalmakat. Megtudta a stubnyai összejövetelt és elhatározá, hogy a nádor barátságát, szövetségét keresi, elfogadja. Ő maga is tudta, mit azok, kik közelebb akarták hozni a nádorhoz: Hölgyi Gáspár, személynöki itélőmester, Nagy Ferencz és Szenthe Bálint, meghitt titkára, kedves embere, tevékeny ügyes eszköz kivált vakandok utakon, de másként jellemtelen, árulkodó, később mint biró hanyag és megvesztegethető, mondogattak, hogy Wesselényi már agg, törődött ember és a nádorság reá, Nádasdyra néz: de erre szükséges volt a nemzet bizodalma. Már ez önző czélnál fogva sem nézhette részvetlenül a nemzeti ébredést, nem maradhatott kivül a mozgalmon, mely az ország legfőbb embereit egyesiteni látszott, s tevékenysége önzése daczára is, ha érdeke engedte, szivesen irányult a haza javára és dicsőségére. Mi végczélja a szövetkezésnek? mily eszközökkel akarják azt elérni? azt Nádasdy még nem tudta, hisz még a kezdeményezők sem voltak vele véglesen tisztában, de arra egyelőre nem is volt szüksége. O csak általánosságban akart kötelezettséget vállalni, és föntartá magának az összeköttetést az udvarral, annyival is inkább, mert lelkesedés és keserűség nélkül tekintvén a magyar viszonyokat, nem hitte, hogy a nemzet valamire mehessen külföldi segély nélkül. Ha zavarok támadtak, ő csak nyerhetett, mert reménylé, hogy alkalmas pillanatban ő lesz az udvarnál a mentő angyal, a pacificator, kire aztán a dicsőség és hatalomnak telje fog várni. Két szinű, merészjátékra vállalkozott, de ismervén a viszonyokat, bizott magában, ügyességében, kész minden perczben elárulni vagy az összeesküvést az udvarnak vagy az udvart az összeesküvőknek, ha a szükség ugy kivánja. Ez azonban csak végső eszköznek maradt; a rendes kitüzött politika volt megnyerni a magyarok hajlamát azen esetre, ha a győzelem részükre hajlik, s az udvart némi czélzásokkal figyelmeztetni a veszélyre, mely Magyarhonban készül, s melynek lecsillapitására, a legbiztosabb mentő eszköz gróf Nádasdy Ferencz. 

Nádasdy már junius második felében annyira volt, hogy megirta a szövetséglevelet Wesselényi számára, de el Murányba csak julius második felében küldte, Szenthe Bálint által. Nádasdy óvatos természetéhez képest különösen hangsulyozta, hogy a nádor szövetségét senkinek fel ne fedezze; és mert tudta, hogy ellensége, és irigye van sok, kik őszinteségét kétségbe vonják, kivánta, hogy Wesselényi, vagy, mint a szövetséglevélben állt mindketten, a hamis hirhordozókat egymásnak feladják, és rajtuk példát állitsanak.

Wesselényinél ez alig volt szükséges. Mert óhajtotta, nem is kételkedett, hogy az országbirót a megfontolás inditotta a szövetségre, hogy a késő ivadék haláluk után őket, mint a haza oszlopait, a haza romlásával ne vádolja, felőlük idegen emlékezettel ne legyen.« Szivéből kihalt a régi ellenszenv. Aláirta a küldött szövetséglevél párját, melyben egymásnak meges küdtek, hogy a mik uruknak, a nemzet és hazának javára szolgálnak, közösen fogják végezni, sőt ha ilyen dolgokat a király vagy az udvar elé akarnának vinni, azt is közértelemmel cselekedjék, és a sikeren állhatatosan működjenek. (jul. 29) Egy magán levélben pedig egészen elérzékenyülve szólt uj szövetségeséhez. »A könyörülő Ist en irá, ugyan csak jul. 29-ikén — nemzetünk keservét megszánván, reménylem sziveinket megszálló kegyelme által akarja talpra állitását.« »Mily szivesen kaptam. kg. méltóságos istenes oblatioján, becsületes, hittel kötelezett secretáriusa, nemzetes Szenthe Bálint uram megfogja mondani. Mihez képest édes méltóságos urfiam, folyamodván kegyelmes Isten ünkhöz, állhatosan nyúlván a haza javához, szeressük és értsük egymást! Higyje bennem az állhatatos jó igyekezettnél egyebet nem talál, hanem tapasztal igaz szolgájának, apjának.«

Divény megvétele után Wesselényi augusztus 23ikára egy nagyobb tanácskozmányt hivott össze Murányba, azzon ürügy alatt, hogy azon fiával Lászlóval, kiakar békülni.  A meghivottak közt volt gróf Csáky Ferencz, a felvidéki főkapitány, fia néhai gróf Csáky István tárnokmesternek, a Brandenburgi Katalin szeretőjének, ki hivatalát leginkább Gonzága Hannibal rokona pártfogásának köszönhette, de a felvidékiek által el nem ismertetett, mert német tiszt által lett installalva, egyebekben még fiatal 36 éves bátor, eszes, még inkább ravasz, köpeny-forgató ember, kinek családi élete, viszálykodása nejével Czobor Erzsébettel, sok botrányra és mendemondákra adott alkalmat; Vitnyédy, Keresztury, Nagyidai Székely András és a dunáninneni rész és a felvidéknek legnevesebb ellenzéki férfiai, mint Keczer Menyhért, Ambrusnak öcscse, egy bigott, szenvedélyes lutheranus, a felvidéknek leglármasabb, legmocskosabb szájú szónoka, Sárosmegyének úgyszólván ura, a szépeszü, de szinte vak buzgó kalvinista Fáy László, Kölcsei Kende Gábor Szathmármegyének és Ispán Ferencz Abaujmegyének egyik tekintélye, Figedi Nagy András, a nádori mezei-hadak kapitánya, tapasztalt régi katona, és a nádornak meghitt embere, és annak két barátja: Szuhafői Szuhay Mátyás, jelenleg Abaujmegyének táblabirája, és Négyesi Szepessy Pál Borsodmegyének alisspánja.

Szuhay Mátyás egyike volt a felvidék legtekintélyesebb embereinek és tekintélyét nem családja fényének, bár az egyike volt a legrégiebbeknek Abaujban, nem is birtokai nagyságának, mert a mije volt azt, már régen jóformán el költötte hanem tehetségeinek, és szilaj erélyének köszöné. Az utolsó pozsonyi országgyülésen mint megyéjének egyik követe vezére volt a protestans ellenzéknek s a közpályán minden fellépésénél mindig a legtúlzottabb pártnak volt nyers erélyü szónoka. Senkisem volt alkalmasabb ellenvéleményt letorkolni mint ő: de mert e praepotens magaviseletét még az udvarral, a leghatalmasabbakkal szemben is megtartá, még azok is, kiket sértett, bizonyos tisztelettel viseltettek irányában. Szuhay azonban nem csak a nyelv embere volt. Egyike volt ő a keveseknek a felvidéken, kik sereget láttak, rendes háborúban részt vettek, és a tábori életről fogalommal birtak. Már I. Rákóczy György magyarhoni hadjáratában becsülettel szolgált.  II. Rákóczy György idejében pedig egyideig kállai várnagy volt, és a lippai csatában, melyben a fejedelem 1658-ban a törököt megverte, a balszárnyat vezette.  Szuhay érezte s azt nem is tiltkolta, hogy különb ember környezetének legnagyobb részénél, mi nem növelte barátjai számát. Maga Wesselényi egyszer, a régi időben, 1651-ben azt irta róla: »Nem hiszem Hector vitézebbnek, Salamon bölcsebbnek, Nagy Sándor qualitativusbnak tartották magukat ő kegyelménél,« és gyanusitá, hogy azért oly nyughatatlan, mert »mindenét felfenekelvén, gondolja, ha háború lehetne, talán kapdoshatna valamit.«  Lorántfy Zsuzsanna sem bizott benne, fiának végső küzdelmeiben, irván felőle »én félek ezen embertől,« de a következés megmutatta, hogy a gőgös, hányaveti embert nem önző czélok, hanem szigorú protestans vallásosság, és a szabadságnak rendületlen szeretete vezérlék.

Szepessy Pál szintén buzgó reformatus, nem játszotta Szuhay feltünő szerepét. Csendesen munkálkodó litteratus ember volt, a Wesselényi családnak szolgálatában; de ha tenni kellett, ámbár zajtalanabb szintoly bátor, szintoly erélyes, sőt sokkal tevékenyebb tudott lenni, mint Szuhay. Főleg alkalmasnak tarták, még pedig joggal, oly küldetésekre, melyekhez ügyesség és bátorság egyaránt szükségesek voltak. Igy midőn a felvidéki megyék 1662-ben az országgyülés czikkelyeit goromba üzenettel a császárnak visszaküldték, Szepessyt választák követül oly utasitással, hogy minden áron audiencziára menjen. Szepessy el is indult, de Wesselényi, felsőbb parancsra feltartoztatá és fel nem ereszté Bécsbe.  Szepessy nem szerette Szuhayt, de midőn a mozgalom megindult, félretette személyes ellenszenvét, testestül, lelkestül hozzá csatlakozott, s azontul elválaszthatlanul mellette küzdött vallásuk és hazájuk szent ügyében. 

A meghivottak nagy számmal jelentek meg Murányban, és mig Wesselényi az urakkal, Csákyval, Bartakovich János honthi alispánnal, egy Barkóczyval és másokkal fenn a várban, kártyázott, vendégeskedett: Bory és Nagy Ferencz a megbizható emberekkel: Keresztury László, Vitnyédy István, Székely András, Fekete László, Keczer, Fáy, Kende, Ispán, Nagy András, Szuhay és Szepessyvel, hajnalonkint, Murányalján, titkos gyülekezeteket tartottak egy pajtában, a melytől őrül kiállitott hajduk távol tarták az avatatlanokat, s az eredményről mindig jelentést tettek a nádornak. A jelenlévők tulnyomó része nem idegenkedett a török szövetségtől: mind a mellett erről az alsóbb rendüek nem határoztak, hanem csak megesküdtek egymásnak, hogy összefognak tartani az ország dolgaiban, és felvevék az »interessatusok« nevét, mint olyanok, kik a megkezdett dologban érdekelvék.

Wesselényi megüzente volt Zrinyi Péternek, hogy Apaffyhoz akar fordulni, és Zrinyi teljesen rábizta a dolgot. Tegyen a mit jónak lát. Wesselényi végezhet mindent legjobban. Ő, Zrinyi kész neki vagy bármelyik más szövetségesnek megbízást adni, de kéri, legyen óvatos. Vigyázzon, hogy Apaffy megállja szavát, és ne történjék az oly készséggel, és bizalommal adott felhatalmazással visszaélés, ne keverjék őt és a vele tartó interessatusokat veszedelembe, és adjanak nekik annak idejében, valami biztositó iratot.

Zrinyinek e levele, melyet aug. 15-ikén irt Csáktornyáról, talán Wesselényi kezében sem volt még, midőn aug 22-ikén Bethlen Miklóssal és Fekete Lászlóval már megállapitotta a feltételeket, a melyek alatt a magyar nemzet a törökkel szövetséget köthetne, utasitásul a követnek, kit Apaffy a magyarok ügyében, a fényes portára ki fog küldeni. Wesselényi szövetséget akart a törökkel, hogy az ne zaklassa többé az országot, ne csipdesse el várait, falvait, ne sanyargassa mindegyre a hódoltságot. Legyen az ország védője, de ne avatkozzék a nemzet belügyeibe, ne akadályozza szabad mozgását kifelé sem. Válaszhasson a magyar királyt, módosíthassa alkotmányát, épithessen várakat, gondoskodhassék védelméről tetszése szerint. Köthessen szövetséget, kezdhessen háborut, a kivel akar; és ne legyen köteles messze külországokban a török hatalom terjesztésére török seregkép szolgálni. Azért, hogy a szultán a magyar nemzet védője nem ura, mely czimmel nem volna szabad élnie - hogy megvédje Erdélylyel együtt minden külellenség ellen, kapjon addig, mig a feltételeket megállja évenkint 50-100,000 tallér tiszteletdijt, mely azonban semmi szin alatt se viselje az adó nevet. Megajánlott 100,000 tallért, ha minden föld, melyet a törökök végváraikon tul elfoglaltak, visszaadatik, 70,000-et, ha a zsitvatoroki béke, 60,000-et ha Bethlen Gábor idejének határai állittatnak vissza. Legrosszabb esetben 50,000 tallér mellett, ama határvonalat követelte, mely Tiszántul Szathmár, Szabolcs és a Hajduság határaival összeesett, a Tiszán innen Onodtól, Diósgyőr, Putnok, Fülek, B.-Gyarmat, Palánka, Léva, Nyitra, Sempte, Sélyén át Gutáig, a Dunáig, onnét pedig Komárom, Tata, Gesztes, Győr, Sz.Márton, Pápa, Veszprém Szentgyörgyvár, Szentgrót, Egerszegh, Nempti, Alsó-Lendva mellett a Muráig ment, a Muraközben, Horvát- és Tófországben pedig a jelenlegi állapotot föntartá, »mert különben a magyarok a töröknek mitsem fizethetnek, hajlamukat a török meg nem nyerheti.«  Wesselényinek e tervezetben kiváló és részletekig menő gondja volt, hogy a parasztot kunyhójában, a falusi nemest védtelen udvarházában a török folytonos, előbbutóbb végromlásra vezető dulásaitól, melyeket sem az ország, sem a király német hadaival nem tudott megakadályozni, megmentse. »A ki magyar földön lakik ne fizessen adót a töröknek, mig a magyar urak a török földön lakó jobbágyaiktól adójukat akadálytalanul szedhessék.« Gondoskodása egyébiránt kiterjedt a hódoltságra is. »A spahiak, a török hübérurak, ne neveljék évenkint a kivetett adót, mint eddig tevék;« a behódolt magyarok is, vagy legalább azok, kik a török végvárakon innen laknak viselhessenek fegyvert: lakhelyeiket pedig akadály nélkül változtathassák. Törekedett az ország állami függetlenségét lehetőleg megóvni, mind a mellett érzé, hogy azt teszi mire három év előtt ország világ előtt kárhozatot mondott, »mi Isten és világ itélete szerint hitetlenné és árulóvá tenné a magyart.« Az egész keresztény világ, mondá fájdalmasan Bethlennek, midőn a tervezetet át adá, csodálkozni fog, hogy koronás királyunktól elpártolunk, és legádázabb ellenségünket teszszük Urunkká; de nincs más mód benne. Be kell hódolnunk! Jöjjön a minek jönni kell. 

Hogy a dolog sikerüljön, hogy Ausztria azt előbb megne tudja s a magyar urakat egyenként váraikban meg ne lepje, le ne verje, a legnagyobb titoktartásra volt szükségük, s ezt Bethlen és Teleky nagy esküvéssel meg is fogadták. Wesselényi a portánál is úgy akarta kezdeni a dolgot, hogy eleinte csak Apaffy lépjen fel, s a szövetséget saját eszméje gyanánt terjessze elő, mintha csak a vágy vezérlené, gyarapitani a szultán birodalmát, és a török barátjává tenni az eddig ellenséges magyar nemzetet. Ha aztán a török hajlandónak látszanék a szövetségre, de kérdené, mikép reményli Apaffy kivihetni tervét? feleljen, hogy vannak barátjai az országban, de neveket még akkor se emlitsen, mert Wesselényi és a magyarok tudták, hogy az osztrák kormány a portán sok pénzzel - huszonöt ezer tallérral, mondák rendelkezik, és a portai főtolmácsban, Panajottiban oly barátot bir, kinek a szultánra, és a nagy vezzérre igen nagy befolyása van, s ki befolyását soha sem mulasztja el Ausztria mellett latba vetni. Mert Pajanottit az osztrák kormány nevelte és a görög, azon fajból való, mely rabszolgai állapotában is kormányozni tudja urait esze ravaszsága által, háladatos volt. Hitfelei nagyra voltak vele, benne védőjüköt, pártfogójukat tisztelék, ki buzgó vallásos érzését a hitetlenek körében sem tagadá meg. De e vallásosság nem akadályozá, hogy ha kellett, a diplomatiának legálnokabb fogásaival ne éljen, az esküt, melyet az evangeliumra tett, hamarosan meg ne szegje. Más ügyekben a pénz hatalmas eszköz lett volna megnyerni pártfogását: de midőn Ausztriáról volt szó, ez eszköz sem látszott eleggé biztosnak, mert ez esetben azon kevés nemes érzés, mely fásult keblében lakott, vallás és hála, mind a magyarok ellen és Ausztria mellett szólottak. Wesselényi tehát tartott, hogy elárulja a titkot az osztrák követnek, s ebbeli aggodalmát Bethlennek is ki fejezvén, mindenben legnagyob óvatosságot ajánlott.

Teleky és Bethlen, az utóbbi 100 aranynyal, 100 frt uti költséggel, egy ezüst palaczkkal, egy tokban ezüst kések, kanalak és villákkal mint Wesselényi és nejének ajándékával, — Septemberben haza mentek, miután a nádorral megállapodtak hogy a közlekedést vele Thökölyi István emberei által fogják fenntartani. Zrinyinek a tanácskozás eredményét Figedi Nagy András vitte meg, de a bánnak nem tetszet a török szövetség, és üzenteté, hogy »roszabb az orvosság a halálnál,« Erdélyben nem minden meglepetés nélkül értesültek Wesselényi szándékáról. A fejedelem Apaffy Mihály ámbár még fiatal, alig 34 éves, nem volt nagy vállalatoknak, nagy tetteknek embere. A fejedelmi székre ugyszólván a véletlen ültette s e magas polczon is inkább foglalkozott vadászattal, borozással, theologiai munkákkal, mint az ország kormányzásával. Tanácsosai nagy befolyást gyakoroltak rá, és kedves embereinek mit sem tudott megtagadni, habár az engedékenységből gyakran nagy kár háromlott is az országra. Mind a mellett nagyon ragaszkodott trónjához, mely neki kényelmes életet és ép annyi hatalmat nyujtott, a mennyit hiusága megkivánt s e hatalomért kész volt sok roszra, sok megalázásra. Nem volt még erdélyi fejedelem, ki annyira rabszolgája lett volna a töröknek mint ő: de e helyzet nem vette el kedvét az uralomtól. Politikájának legfőbb czélja volt, jó kedvben tartani a törököt, azért oly ajánlatot, mely a portának kedves lehetett, vissza nem utasithatott, habár némi aggodalommal gondolt is a bonyodalmakra, sőt veszélyekre, melyek abból keletkezhettek. Hozzájárult még, hogy mint buzgó református nagy rokonszenvvel viseltetett magyarhoni hitfelei iránt, kik vallásukat látták fenyegetve. Ez utóbbi indok hatott tanácsosai közül is sokra, és ezért elhatározák, hogy küldenek követet a portára, de azt titokban tartják az erdélyi katholikus urak előtt, kiket vallási rokonszenv meg a bécsi udvar barátjaivá tett. Követnek Wesselényi Bethlen Miklóst szerette volna, kiben buzgalmat és ügyszeretetet látott, de az erdélyiek Baló Lászlót választák, ki már sokat járt Törökországban és a viszonyokat a portán jól ismerte.  Baló nagyon bizott a dolog sikerében, de mint a portán jártas diplomata jól tudván, hogy pénz nélkül semmire se mehetni, negyvenezer tallért tartott szükségesnek megvesztegetések és ajándékokra: de még az uti költségre való 5-600 tallért sem küldték a magyarok. Erdélyben senki sem akart pénzt adni a vállalatra, nehogy oda veszszen, ha a magyarok valamikép a németekkel kibékülnének, különben sem lévén az erdélyieknek kedvük, saját pénzükön »más kosarába szedni az epret.« Kende Gábor az egyik »interessatus,« a hatalmas tanácsurnak Bánffy Dénesnek sógora, Erdélyben megfordulván, haza irt, hogy 3000 frt nélkül Balló el sem indulhat. Kende azonban jól tudta, hogy Wesselényinek nincs pénze, azért egyuttal hozzá tevé, hogy Thököly István kezessége mellett lehet reményük kölcsönre. A nádor, ki Zrinyinek is üzent vala, hogy sürgessen pénzt a francziánál, tehát Thökölyihez fordult és tőle 3000 darab aranyt kapván, Balló november havában megindulhatott és deczember 1-re Drinápolyba érkezett.

Időközben Vitnyédynek, merész furfangos esze merészebb vagy legalább kalandosabb terven járt, mely ha sikerül, véleménye szerint, a helyzet uraivá fogta tenni a magyarokat. Köztudomásu dolog volt, hogy Lipót király mint szenvedélyes vadász gyakran csekély kisérettel messze elszokott bolygani a bécsi Praterben, Laxenburg vagy Ebersdorf berkes környékén, ugy hogy nehány merész ember meglephette, kiséretét könnyen leverhette és őt magát élve vagy halva kézrekerithette volna. Erre készült most Vitnyédi és tervében Thökölyi István sógorára, báró Petrőczy Istvánra támaszkodott, ki mint lutheránus, vele benső összeköttetésben állott, vitéz férfiu volt és Kasza várát a Vág mellett felajánlá, hogy oda vihessék a fogoly királyt és tarthassák fogva mindaddig, mig a magyaroknak minden kivánságát nem teljesiti. Vitnyédi meg volt győződve, hogy a leghosszabb ideig nem is fogja tudni senki, hová lett a király; a legroszabb esetre pedig, ha üldöztetnének, ha Kaszavárt ostrom alá fogná a királyi sereg: a király élete kezében volt és az védpaizsul szolgált neki és társainak minden lehető veszedelem ellen.

Vitnyédy és Petrőczy bejelenték tervüket Wesselényinek és engedelmét kikérték, de a nádor azt meg nem adta. Környezete badarságnak, ő maga majdnem szentségtörésnek tartá a merényletet. Mellőzve a siker valószinütlen voltát - ugy látszik ez volt Borynak és Nagynak okoskodása a veszélyt, mely minden részest fenyegetett: józanúl alig lehetett várni, hogy Lipót mindazt, mit fogságában tőle kicsikarnak, meg is fogná tartani; mig Wesselényi figyelmeztette az ügyvédet, hogy a királyt nem szabad bántani, mert ő jó, roszak csak tanácsosai. Mind a mellett Vitnyédy nem hagyott fel tervével, melynek kivitelére egy uj kedvező alkalom kinálkozott. Leopold házasodott. Arája Margit, spanyol királyleány, Olaszországon és Belső-Ausztrián át lassu menetekben közeledett Bécshez. Novemberben Styriában járt, és a programm szerint Lipótnak csekély kisérettel, incognito eléje kellett menni az osztrák-stájer határig, a semmeringi Schottwienig. Vitnyédy tehát ez utjában akarta megrohanni és elfogni s e végre Zrinyihez küldött Csáktornyára, adjon 40-50 huszárt a vállalatra. Zrinyiben épen nem volt meg a nádor kegyelete Lipót személye iránt, sőt egyszer ugy nyilatkozott, hogy kész volna enkezével megölni a királyt, de azért Vitnyédi terve nem tetszett neki sem, és majdnem bottal verte el az ügyvéd gyanus kinézésü követét. De a követ, makacs mint ura, nem csüggedett, hanem Légrádra ment Sellyey György kapitány és Nyitrai György báni lovászmesterhez, mintha Zrinyi küldte volna és követelte, rendeljenek mellé 40-50 lovast. Nyitrai azonban nem hitt neki, elment elébb Zrinyit megkérdeni, a midőn aztán a követ hazugsága kisült és Zrinyi haragosan megparancsolá, fogják el, verjék vasra vagy dobják bele a Drávába, de a követ roszat sejtve, még jókor szerencsésen odább állt. Midőn Wesselényi Vitnyédy mesterkedéseiről Pozsonyban értesült, rettentően megharagudott és kész volt őt, ha most kezébe kapja, a Dunába dobatni. Zrinyit is kérte, ölesse meg őt, ha Csáktornyára jő, mit Zrinyi meg is igért, ámbár eszeágában sem volt bátyjának kedves emberét bántani.

A királyi lakodalom, melyet Vitnyédy oly kegyetlenül megakart zavarni, sok magyar urat hozott fel Bécsbe, kik aranyos, ezüstös ruhákban, pánczélosan, fényes csatlósaik, gazdag szerszámu lovaikkal nagyban növelték a spanyol herczegasszony bevonulásának (decz. 5) és a nászünnepélynek fényét, pompáját.

Feljött Wesselényi is nejével, Boryval és Nagygyal; fel Zrinyi Péter és Nádasdy Ferencz, ki most előszőr közeledett ismét nyilvánosan az udvar előtt »örökös panasza« és »akadékoskodása« miatt már gyanus és kellemetlen nádorhoz, mi nem kerülte el a vizsga udvaronczok figyelmét, és az országbiróra is a gyanu némi árnyékát vetette.  Azonban sem Nádasdy, sem az udvar nem tudták még, hogy Wesselényi most Zrinyi által ujra megkezdte az alkut Gremonville-lel, mert pénzre volt szüksége, és egy iratban Zrinyivel együtt, felkérte a követet, irja meg királyának, ugy mint saját gondolatját, hogy a magyarok többé nem várhatnak. Minthogy pedig XIV Lajos még most háborut nem akar, küldjön nekik csak 100,000, vagy legalább 60-70,000 tallért: a többiről majd maguk fognak gondos. kodni, de 40 nap alatt választ kérnek.

Francziaország most mint Hollandia szövetségese háborut viselt Angliával, és XIV Lajos már törte fejét ama gyalázatos merényleten, mely Belgiumot el fogta ragadni Spanyolországtól, alkalom, mi könnyen összeütközésre vezethetett Ausztriával. Gremonville-nek tehát több hajlandósága volt mint két év előtt, legyezgetni a magyar elégületleneket: de bizalma a nádor iránt nem növekedett, sőt, ha lehet, még csökkent a Balassával történt eset óta. Meg volt győződve, hogy a nádor, ha kap is pénzt, még sem lesz hive a franczia királynak, mint Zrinyi, hanem alkalmilag mindent fel fog fedezni császárjának. Mielőtt tehát véle valamibe fogott, meg akarta kötni ugy, hogy többé vissza ne léphessen, s e szándékát nyiltan megmondá feltétlenül hű Zrinyijének. A nádor és bán iratára tehát válaszolt irják meg tisztán, világosan, sajátkezüleg, mit akarnak voltaképen, hogy királyának megirhassa; és feleletüket meg sem várva nehogy a magyarok és titkára közt ismét semmire vezető himezés hámozás folyjon egy nap későn este maga ment el Wesselényi szállására. A nádor ép Boryval és Nagygyal tanakodott, midőn a váratlan vendég belépett, s azonnal a dolog derekába fogott. Felhozta Vitnyédy pontjait, és kérdé: helyben hagyják-e azokat a magyarok? készek-e felmondani a császárnak az engedelmességet? Wesselényi kitérőleg felelt. Meglepetten látta most egész kiterjedésében Vitnyédy művét, és kijelenté, hogy ennyire az ügyvédet soha fel nem hatalmazta. Azonban az ügyes franczia tele volt biztatással, annélkül, hogy királyát egyenesen megkötötte volna. Királya mondá egyelőre még nem bonthatja meg a békét a császárral: de ha Anglia és Ausztria közt szövetség jő létre mi lehetséges ki fog törni a háború, és akkor Francziaország segélyére bizton számolhatnak. Addig is résen kell lenniök, hogy a kedvező alkalommal azonnal élhessenek. Szavainak sikerült rávenni a nádort, hogy rögtön leüljön és iratot szerkeszszen XIV Lajoshoz, melyben felemlíté, hogy Gremonville eddig csak szóval tartá a nemzetet, jóllehet Osvald Ferdinándot s az ország legnagyobb részét a szövetségnek megnyerte. E halogatás miatt a magyarok nyugtalankodni »XIV Lajos őszinteségében kételkedni kezdének« és azt hiszik, hogy a távoli franczia sem a török, sem a német ellen nem nyujthat kellő oltalmat, a miért is sokan, kivált felföldiek, a törökhöz akarnak csatlakozni, de Osvald azt minden erejével gátolni igyekszik, tudván, hogy ha Magyarország a törökhöz szegődik, soha többé tőle meg nem szabadul. S igy ők nem tettek a török felé lépéseket, sem azokkal, kik azt tenni akarják, meg nem egyeztek. Ök ismétlik korábbi ajánlataikat, de kérik a királyt viszonzásul adjon vagy legalább igérjen már most, szerencsétlenség esetére, mindegyiköknek valahol a Rajna mentében 40-50000 tallért érő jószágokat, siker esetére pedig már szinte most határozza meg jutalmukat. Kezében van életök; s ők még azon felül készek esküt tenni, fiaikat kezesekül adni, katonáit váraikba fogadni; de maradjon minden a legnagyobb titokban, mert különben Ausztria el fogna készülni, és őket meg fogná semmisiteni.«

E levelet mind Wesselényi, mind Zrinyi aláirták, megpecsételték, és esküvel megerősítvén, hogy a háború kitöréseig is hívei lesznek XIV Lajosnak a követnek átadták. Szerettek ők volna mindjárt pénzt is, hogy a budai basát mint mondák, lekenyerezzék, nehogy ügyeiket zavarja: de Gremonville mondá, ne keverjék a törököt a dologba. A követ most nagyjában meg volt nyugtatva Wesselényi iránt, de nem teljesen. A nádor - irá, midőn a kapott levelet királyának megküldé (decz. 23) - nem oly őszinte, mint Zrinyi, kinek barátságát adományok és évdijjal meg kell tartani, hogy másokat annál könnyebbben lehessen megnyerni: mig a nádornak adandó pénz félő hogy keveset fog használni, sőt talán rá nézve ok lesz, hogy a pénzt megtartván mindent eláruljon Leopoldnak.

Ugyan itt Bécsben jött Wesselényi egészen tisztába Nádasdyval, és most hárman a nádor, országbiró és bán deczember 19 uj szövetséget kötöttek, uj hitlevelet adtak egymásnak, melyet aláirásaikkal, pecsétjükkel, esküjökkel megerősitettek. »Mi Hadadi gróf Wesselényi Ferencz igy hangzott az uj hitlevél, Magyarország palatinusa, fogarasföldi gróf Nádasdy Ferencz ezen Magyarország birája, és gróf Zrinyi Péter, horvátországi bán, látván azt, hogy Magyarországnak s a magyar nemzetnek ügye s állapotja oly veszedelembe jutott légyen, hogy ha mi, kik az országnak első oszlopi vagyunk, valami szabados uton eleit nem vesszük ezennel végső romlásra jut az ég alatt ilyen hires, nemzetes, nemes nemzetnek az ő sorsa. És jóllehet, ezen mi országunknak se határiban való kisebbülését, se pedig nemzetünknek kevésbülését, a ki annak okait tudja, senki sem csudálhatja, mert több kétszáz esztendőnél, hogy a magyar nemzet a többi keresztyén országokat oltalmazván s az ő mellét annak az egész világot elnyelni s maga hatalma alá hajtani kivánó pogányságnak pajzsul eleibe vetvén, és azzal szűntelenül mindennapi vére kihullásával, másoknak sokszori nagy távolról való nézésével, vagy veszedelmünkre való segedelmével tusakodván nyomattatott meg ennyire, hol a nyilván való ellenségtől, hol per indirectum, de feltett czéllal attól is, a kitől oltalmat kellett volna venni: mind azon által, hogy ezen megmaradott kevés nemzetet a keresztyénségben és az ő nemében és az országot csak ezen szorult határaiban is megtarthassuk, igen szükségesnek láttuk, elsőben is azt, hogy mi hárman hittel kötelezzük arra magunkat, hogy mind az ilyen derekas dolognak titok alatt kell maradni, s ugy folyhatnak jobban a feltett jó szándékok; assecuráljuk azért egymást mi parolánkra, annak és hitünknek, sőt lelkünk üdvösségének is elveszése alatt, hogy ezen munkálkodásunkat és kötelességünket, s a mellett föll tett szándékinkat s igyekezetinket, senkinek semminemű okból ki nem jelentjük semmi móddal; sőt azokat is, kik ezen dologban tudósak, titokban tartjuk hasonlóképen.

Másodszor azon obligatio alatt, valamit Magyarországnak s nemzetünknek javára, megmaradására és előmenetelére elménkkel feltalálhatunk s az megcselekedhető lészen azokat mind elkövetjük szorgalmatosan és ha másokhoz való folyamodással kell is annak meglenni: effectuáljuk, nem látván, se remélvén ilyen utolsó romlásra jutott állapotunkban senkitől bizonyos reménységet előmenetelünkre, sőt csak ezen statusban való megmaradásunkra is hogy mindezekben egymás hire nélkül semmit nem cselekszünk, hanem mindenekhez egyenlő akarattal, és megegyezett elmével kezdünk, munkálkodunk végig, állandóképen. Sőt, mivel minden dolognak az ő kimenetele bizonytalan, ha ezen okokból vagy mindnyájunknak, vagy akármelyikünknek sőt azoknak is, kik a mi akaratunkból tudósak ezen dologban, akár kitől, senkit kinem véve, persecutioja lenne tartozunk azt perpetuo obligamine minden uton és módon, minden tehetségünkkel pártját fogni s a galibából kisegiteni. Adtuk azért egymásnak kezünk irása és pecsétünk alatt kelt levelünket, hogy gyakran szemünk előtt viselvén, ezen dolognak s kötelességünknek violálásával lelkünket az örök kárhozatra ne vessük, s e világi mód szerint becsületünket meg ne sértsük, se el ne veszitsük!« 

E levél azonban még nem látszott elég biztositéknak. Pozsonyban - hová a bán és az országbiró a hazatérő nádort elkisérték - Nádasdy és Zrinyi, Nádasdy és Széchy Mária még külön hitleveleket adtak egymásnak. Nádasdy és Zrinyi megesküdtek egymásnak (decz. 28) hogy szövetségükben holtig megmaradnak, egymás előmenetelét és érdekeit mindenben előmozditják, egymás titkait egymás akaratja nélkül senkinek fel nem fedezik, ha pedig különben cselekednének büntesse meg őket Isten, mint hitszegőket a világnak rettenetes példájára. »Ezt igy irt Zrinyi, igy Nádasdy ha kivántatik nagyobb biztonság okáért, véremmel is subscribálom, sőt arra is felelek, hogy mindenben pártját fogva, neki élek, halok, mind szerencsékben, mind szerencsétlenségben, ha valamit hallok ártására valót, róla mint igaz esküdt öcscse megintem. Ugy segéljen Isten, valamint ezeket szivből kivánom !«

Széchy Mária pedig a maga részéről, és viszont neki Nádasdy keresztény hitére fogadta (decz. 29), hogy Nádasdy jó akaratában megnyugodván, titkait híven megőrzi előmenetelére tehetségéhez képest mindent hívenés igazán elkövet »ugy mint egy tökéletes szivű emberhez kivántatik!«.

Itt Pozsonyban a további teendőkre nézve az összeesküdtek megállapodtak, hogy Wesselényi, a felebbvitt ügyek elintézése végett az 1659: 34. tczikk értelmében 1667 februar 28-ra Beszterczebányára nádori itélőszéket hívjon össze, a melynek szine alatt az »interessatusok « gyanu nélkül összejöhessenek, és a teendők felett tanácskozhassanak, akkorra már talán Erdélyből is fogván valami hir érkezni.

Midőn Gremonville Zrinyi által megtudá, hogy Nádasdy is hozzájuk csatlakozott, inkább aggódott mint örült az uj szövetségesen. Jól ismerte Nádasdyt, belátta indokait és lelkére kötötte Zrinyinek, ne fedezze fel neki bizalmas viszonyát vele, a követtel, ne mondja meg, hogy XIV Lajos már részes a dologban »mert Nádasdy hitetlen ember, jó egyetértésben van Leopolddal, és ha önző érdeke ugy kivánja, képes mindent elárulni a bécsi udvarnak!« Mind a mellett, midőn Zrinyi, ki most Nádasdyná] Pottendorfban időzött Nádasdyval értekezésre kérte, megjelent. A találkozási hely az achaui (hochaui) kocsma volt, közel Laxenburghoz, — mert jóllehet az udvar táncz és szánkázás közt kezdé felejteni a magyar urak felől való rosz hireket — nem látszott tanácsosnak, magában Bécsben jőni össze. Zrinyi és Nádasdy kocsin jöttek Pottendorfból: Gremonville álruhában, mint valami kereskedő jelent meg (jan. 14). Gremonville hiven politikájához, határozott, irásbeli nyilatkozatot kért. »Mi oka felkelésüknek? mit kivánnak királyától? mit ajánlanak neki viszonszolgálatul? mit tehetnek ők hárman ?« hozzátévén, hogy iratukat eredetben megtartja magánál, másolatban pedig el fogja küldeni királyának. Ő minden jót vár, és reményli, hogy ha még egyszer beszélhetne Wesselényivel, őt teljesen ki fogná elégíthetni. Nádasdy és Zrinyi e határozott kérdésekre nem felelhettek a nádor nevében, mert a felett egymás közt még tanakodniok kell. »Egyébiránt — mondák — felkelésük czélja nem más, mint az országnak lábbal taposott szabadságát helyreállitani, s elveszett végváraikat visszaszerezni, mire a magyarok maguk is elég erősek volnának, ha a császárt kifelé valamely más hatalom foglalkodtatná. Határozottabban feleltek azon kérdésekre, me-lyeket Gremonville Lubomirski ügyében tett. A lengyel nagymarsal ugyan a mult évben, miután a király hadait megverte, békét kötött és egyidőre megsemmisittetvén az ellene hozott marasztaló itélet, a közbéke érdekében önkényes száműzetésbe ment Boroszlóba: de mindamellett ő volt a győztes és még mindig nagy akadálya a franczia terveknek.  Gremonville tehát nem hagyott fel a gondolattal, eltétetni láb alól az alkalmatlan embert. Látván azonban, hogy Vitnyédy semmire sem megy, sőt gyanitván, hogy a ravasz prókátor csak pénzt akart tőle kicsalni, és rászedte: a két grófhoz fordult, tudják meg, miben áll a Vitnyédy dolga? nem tehetnének-e ők valamit Lubomirski megöletésére: mire ők nemmel feleltek; abban csak a nádor tudna tenni valamit.

Pottendorfban hoszabb beszélgetés folyt a két gróf közt, irjanak-e a francziának? Végre elhatározák, hogy irnak, de oly módon, hogy ha a levél idegen kézbe kerül, ne lehessen tudni, kitől és mi ügyben iratott légyen. Feltételeket nem terjesztettek elő, ellenkezőleg levelük csupa kérdés volt. Bizhatnak-e XIV Lajos segélyében, ha igaz okaikat felfedik? Mit kiván a király a segélyért? Megadja-e a segélyt, ha a lengyel ügy nem is menne kivánsága szerint ? és mikép, mely módon fogná-e segélyt a magyaroknak nyujtani? (Jan. 15) Egyuttal irtak Wesselényinek is és sürgették jöjjön fel ő vagy egyik megbizottja, hogy Gremonvillenek kétségeit eloszlassa, ki ha csak valami effektust lát, mindjárt egy nagyobb összeg pénzt fog adni. Küldje fel a confoederatio feltételeit, a melyek alatt a magyarok a francziákhoz csatlakozni készek, mert előbb mitsem várhatnak Gremonvilletől, a magyaroknak pedig nincs veszteni való idejük. A törökök már ismét kezdik dulásaikat. Isten büntetése van rajtuk a török által. Jó volna még a beszterczebányai gyülés előtt tisztába jönni a francziával, hogy a pénzt megkaphassák. (Jan. 15-én). Lubomirskira nézve ugy vélték, ugy vélte főleg Zrinyi, hogy legjobb volna Bory Mihályt hozzá küldeni, kipuhatolni, mi tulajdonkép czélja? Király akar-e lenni? Nem bántotta-e meg talán a császár? Nem lehetne-e a franczia részre vonni? Ha volna remény, a nádornak találkozót kellene vele keresni és tőle hitlevelet és feltételeket venni. Ha azonban hajthatatlannak tapasztalná, lennének a nádorné körül hiteles emberek, kik a francziának szándékát végrehajtanák.

Gremonville rögtön felelt Zrinyi és Nádasdy levelére (jan. 16). Küldjék csak feltételeiket és kielégitő választ fognak kapni. Tudósítsák a Vitnyédy ügyéről és tegyenek valamit Lubomirskira nézve (jan. 16) Azonban Wesselényi nem tudta magát elhatározni, hogy Gremonvillenek a kivánt szövetséglevelet megküldje. Hallgatott és hallgatása a legnagyobb zavarba hozta Nádasdyt, ki most, minthogy Zrinyi mindjárt az achaui találkozás után hazament, egymaga vitte az alkut és nem tudott mit felelni Gremonville ismételt sürgetéseire. Pedig a franczia pénzre égető szükségük volt a 40,000 tallér végett. Minden más expediens, mit Nádasdy, ki most már mindent tudott s a töröknek ajánlott pontokat Nagy Ferencztől megkapta és helyeselte, kigondolt, bizonytalan, kétséges volt. Vegyen kölcsön a nádor - tanácslá - Thökölyitől pénzt. Jutalmúl e pénzért kapja a gróf Rákóczy Ferencz jószágait, ha Rákóczy nem fogna a mozgalomhoz csatlakozni; ha ellenben csatlakoznék, neki kellene majd öreg Rákóczy György és Báthory Zsófia kincseivel tartani a forradalmi czélokat, mig Thökölyit más valami módon fognák majd kárpótolni. Minthogy azonban javaslataiban a legegyszerübbet, hogy ő, a magyar Croezus, segiti pénzével a nemzetet, nem emlité még legtöbbet Gremonvilletől lehetett várni, ki — irá Nádasdy — mihelyt a Lubomirski ellen való merénylet véghez ment, a negyvenezer tallér legnagyobb részét megadja és a Törökországba menő követ azt Velenczében átveheti.

Wesselényi tett némi lépéseket a lengyel szövetség végett, melyet akkor igen sokan igen valószinünek tartottak.  Nevében Nagy Ferencz irt a lengyel királynénak, kiben Széchy Mária sok rokonszenvet vélt feltalálhatni a magyarok iránt, mig Nádasdy tartott, hogy a ravasz aszszony ügyüket elárulja; megjelenté neki a magyarok szövetségét Gremonville-lel, és kérdé: volna-e a királyné hajlandó a magyarokat támogatni? mit kivánna viszonszolgálat fejében? A királyné titkos jegyekben, mint Nagy, felelt és udvariasan biztositá a nádort jó indulatárol, »bár azt még most tettekben ki nem mutathatja,« mire Nagy Ferencz ismét válaszolt, s aztán még kétszer háromszor irtak egymásnak, anélkül azonban, hogy ebből a nemzeti ügyre valami haszon háromlott volna.  A mi Lubomirskit illeté: kijelöltek a nádori udvarban bizonyos Ruby Jánost, hogy a lengyel nagymarsallt meggyilkolja, de Wesselényi a tettet végrehajtani nem engedé, és Lubomirski hirtelen halála, — mely gutaütés folytán következett be Január 31. 1667 Boroszlóban — e kérdést végkép megoldván, a magyarok reménye is megsemmisült, hogy meggyilkolásáért pénzt kaphatnak Gremonvilletől. Vitnyédy és Wesselényi ugyan megprobálták elhitetni a követtel, hogy Lubomirskit megmérgezték, adja tehát meg az igért jutalmat, de a szemes franczia már nem hitt nekik, és a mi még roszabb volt, pénzt sem adott. 

Wesselényimindenütt akadályokkal találkozván, kezdé kedvét, bizalmát veszteni. Törökországból sem jött se hir, se hang. Erdélyből is csak gyér hirek érkeztek. Thököly postásai oly lassan végzék dolgukat, hogy Bethlen Miklósszerint, hireik időközben Párist is megjárhatták volna, és Wesselényi Szepesy által Kara Ibrahimhoz fordult, sürgesse a portán befolyásával a magyarok ügyét. Czélját téveszté a trencsényi tanácskozás is, a melyre Nagy Ferencz - Wesselényi parancsa folytán - Január hó vége felé, Pál fordulása táján, a dunáninneni megyék nehány főemberét hivta, némely magánügyek ürügye alatt. Oda jöttek Nyitrából, Barsból, Trencsénből, Sándor István, Gosztonyi Miklós, Simoncsics Horváth János, Simonyi Imre, Hunyady Ferencz, Szulovszky István, Raymann János, Jeszenszky Miklós, Giczy Pál, Mednyánszky Jónás, II. Rákóczy György hajdani követe és fia István, nagy befolyásu emberek a lutheranusok közt honn és Sziléziában, Leszenyei Nagy Mihály, Ferencznek testvérbátyja és Hidvéghy Mihály nyitramegyei lutheranus ügyvéd, kit a közvélemény, minthogy a természeti tudományokkal is foglalkozott, ördöngös bűbájosnak tartott, és az olvasottabbak a Zrinyiász fekete lovon repülő, és a pokolbeli lelkeknek parancsoló Alderánjához hasonlitották, valójában azonban csak egy furfangos, ravasz, haszonleső, kevés lelkiismeretü, de merész és ügyes prokátor volt, ki üzérkedés és pénzkölcsönök által már meglehetős vagyonra tett szert, Nyitrában és a szomszéd vármegyékben nagy befolyással birt, és mint Nádasdynak megbizott embere már némileg be volt avatva az összeesküvésbe.

Nagy Ferencz a meghivottakat nem hagyta sokáig homályban, összejövetelük czélja felől. Elvégezvén a magánügyeket elkezdé, hogy a nádor parancsára hivta össze őket, kik a török torkában laknak, tanakodni megmaradásuk felett, mert a végvárak elvesztek, és a mi katonaság a határokon van, az inkább a népnek romlására mint oltalmára szolgál. Hogy azonban őszintén és bizalmasan szólhassanak, jó volna mindenek előtt magukat egymás iránt esküvel lekötelezni: de ez inditvány többeknek nem tetszett. Észrevették, hogy Nagy a kormány ellen akarja őket felhasználni, és meghökkentek. Veszélyes egy dolog ez - mondá Mednyánszky Jónás csak növelhetné bajainkat, és Gosztonyi a csehek, morvák sorsára utalt, kik az auszrtiai ház ellen feltámadtak, s ugyancsak pórul jártak. E fordulatra Nagy Ferencz sietett megjegyezni, hogy esze ágában sincs valamit az ország vagy törvényei ellen cselekedni, és csak e biztatással sikerült a jelenlevőket az esküre rávenni: hogy a hallottakat idő előtt ki nem beszélik, megmaradásukra minden telhetőt megtesznek. De a mit tettek alig volt érdemes a titoktartásra: Nagy Ferenczet és Hidvéghyt követül választák a nádorhoz, kérjék meg, járjon közbe értük a császárnál, nehogy a török igájába kerüljenek.

Mig igy a czélba vett eszközök az ország bajainak orvoslására mindinkább hiúknak mutatkoztak: maguk a bajok nem szűntek, sőt részben még növekedtek. Különösen a vallási viszály lőn mind mérgesebb a felvidéken. Báthory Zsófiát a felség mandatuma oltalmazá, és a felvidéki főkapitány, gróf Csáky Ferencz, és helyettese gróf Pethő Zsigmond parancsot vettek fegyveres erővel akadályozni meg minden kisérletet, mely a megyék itéletét végrehajtani akarná. A fejedelem asszony kész volt a vitás kérdést az országgyűlés elé vinni. » A protestansok - irá meg 1666 nov. 8 Wesselényinek adják elé dolgukat; ha gyűléskor az ország szine ott leszen, birálják meg; valamit végeznek, ráállok engedelmesen; mit kivánhatnak ennél többet ?« de a protestansok szükségtelennek tarták az országgyűlés itéletét, melyet előre láthatólag a katholikus többség fogott dictálni, sőt Zemplénvármegye kijelenté, hogy nem is fogna »sok haszontalan költséggel az országgyűlésre követeket küldeni, mielőtt a politikai és vallási sérelmek nem orvosoltattak Már sok koncz papirt irtak össze panaszaikkal. A felség jó tudja, mi a bajuk. Segítsen királyi teljhatalmával, hajtsa végre a világos törvényt, hogy ne kelljen őt az országgyűlésen is oly kérdésekkel zaklatni, melyek csak viszálykodást szűlnek a hazafiak közt.« (nov. 4. 1666)

A békitő szerepe hivatalánál fogva Wesselényit illette és ő Bécsből hazajövet Január 9. 1667 Pozsonyba hivta az ország legtekintélyesebb embereit, tanakodni a felett, mit kelljen irni a felháborodott felvidéki vármegyéknek? Megjelentek a primás, a kanczellár, Szegedy Ferencz váczi püspök, egy elég mérsékelt, jó lelkü és magyar szivű főpap, a kalocsai érsek és győri püspöki administrator Széchényi György, tüzesebb, de szintoly igaz magyar mint Szegedy, Nádasdy, Csáky Ferencz, Zichy István, az eszes ildomos koronaőr és kamaraelnök, hires családjának valódi megalapitója, ki azonban többet gondolt jószágszerzésekre, mint a hazának jogaival, gróf Draskovich Miklós, Nádasdy tüzes veje, ki 1662-ben nehány garázda németet felköttetvén az udvar neheztelését magára vonta s husz évvel később a szabad király választásnak utolsó szószólója volt, Ivánovich Pál, a pálosok főnöke, és végre gróf Forgách Adám tárnokmester, ki most hatvanhat éves korában, már majdnem egy félszázad óta működött a magyar közélet mezején, habár nem is mindenkor a legnagyobb szerencsével. Már 1643-ban mint felvidéki főkapitány elveszté Kassát I. Rákóczy György ellen. Husz évvel később a párkányi mezőn a török ellen szenvedett vereséget, és Érsekujvárt ő volt kénytelen, bár vitéz védelem után feladni. E veszteség miatt haditörvényszék elé került, de az egy évi vizsgálati fogság után - minden vád alól feloldozá. Hadi szerencsétlensége daczára is elég sokra vitte. Tárnokmester, borsodi és nógrádi főispán volt s a grófi rangot neki köszönhetik a gácsi Forgáchok, de ő még nagyobbra tartá magát képesnek. Hogy czélt érjen, nem válogatott eszközeiben. Ravaszkodást, servilismust az udvar iránt, népszerűség hajhászást lefelé sem vetett meg, mi éles ellentétben állt külsejével, mely egy igazi nyilt magyar typusául szolgálhatott volna. Bármit tett is azonban, minden tettében bizonyos, a hóborthoz közeljáró humor volt, mely neki még aljasságaiban is bizonyos rokonszenves szint tudott adni, de másrészt oka volt annak is, hogy saját pártja, az udvar sem tartá egészen komoly embernek, és nem méltányolta, jutalmazta őt ugy, mint ambitiója kivánta volna.

A kérdés nem látszott oly egyszerű és veszélytelennek, mint a minőnek Bécsben tekinték. Beszélték, hogy a budai basa és Apaffy utasitást kaptak volna, megtámadni a fejedelemasszonyt, kit, ha a császár segitene, félő, hogy a felvidék vagy Erdélyhez, vagy Törökországhoz fog csatoltatni. Ellenkező esetben pedig, ha az osztrák találna győzni, szolgaság fogna várni az egész országra; s érdemes-e Rákóczyné miatt ily veszélyeknek kitenni a hazát? Széchényi ugyan mondá, hogy sok inconvenientia, a katholikusokra nézve sok baj fog következni, ha a király vagy a nádor eleget tesznek a protestansoknak: de maga Szegedy is azt vélte, hogy kell valamit adni a kiáltozóknak« és a többség a kielégités, még pedig a teljes kielégités mellett volt, mert a királyhoz csak az illik, hogy mindent, megszoritás nélkül, vagy semmitse adjon vissza. Azok ellenében, kik különbséget akartak tenni a plébaniák javai és azon kötelezettségek közt, melyek a Rákóczyakra, mint Lórántffy Zsuzsánna örököseire szállottak, Nádasdy most a vallási viszálykodásban csak az udvar divide et vinces féle elvét látván (Oratio i.h) megjegyzé, hogy a predicatoroktól, kik most a plébaniákat ellátják, azt, mit Lorántfy Zsuzsánna idejében és később élveztek, többé elvenni nem lehet. Wesselényi pedig mondá: akár van az eretnekeknek gyökeres joguk, akár nincs: minthogy a király birtokuk megtartását esküvel igérte, igéretét meg kell tartania. Az utasitás, melyet a gyülés a nádor számára tervelt, tekintettel volt a katholikusokra, de lényegileg mégis a legtöbben engedett a protestansoknak. A beszterczebányai nádori szék után hivja össze Wesselényi a feleket és igyekezzék köztük barátságos úton, anélkül, hogy a zempléni itéletet jogérvényesnek elismerné, egyességet létre hozni, mi ha nem sikerülne, és a hazát, a felséget, a Rákóczy-házat különben veszély fenyegetné: adja vissza compromissum utján a parochialis jövedelmeket a predicatoroknak.  A gyülés egyuttal megbotránkozását fejezé ki, hogy Pethő Zsigmond, felvidéki alkapitány, és ott nem igen népszerű ember, a bécsi nagy uraknál Wesselényi ellen árulkodott, gyanut hintett, és ohajtá, bár ugy mondák nem hiszik, hogy ily ocsmány besugások hitelre találnának, hogy Pethő példa végett, megfenyittessék. (Kancz. lev)

A támogatás azonban, melyben a pozsonyi gyülés Wesselényit, részesité, nem volt képes az udvar bizalmát iránta helyreállitani, szavának ujra sulyt és tekintélyt kölcsönözni. Szóval ugyan mondák, hogy őt bizzák meg a vallási dolog elintézésével: de az irásbeli megbizással egyre késedelmeskedtek.  Hogy befolyása Bécsben teljesen megcsökkent már az is mutatá, hogy Balassa barátjait, kik a fogoly kiszabadításáért könyörögtek, nem épen roszul fogadták. Balassa kiszabadítása azonban több fogott volna lenni, mint a mennyit Wesselényi eltűrni hajlandó volt. »Ha a grófot nyilvános törvényszegéssel kibocsátják,« irá Rottal János gróf német származásu magyar indigenanak, ki Leopold német tanácsosai közt még a legtöbb rokonszenvvel viseltetett a magyarok iránt, és a mi több, egyedül birt érzékkel a magyar viszonyok felfogására: »ha Imre urat nyakára akarják ültetni, ő nem szolgál többé és a császár árulót kap hü szolga helyett. Egyuttal az ország ügyében is még egy felterjesztést küldött Beszterczebányáról február 12.: adja át Rottal vagy Szegedy a felségnek, »hogy ezen tartozásának is eleget tegyen.« »Tudom ugyan, irá Rottalnak, hogy annyi haszna lesz mint a többinek, de nekem lelkem nyugalmára, becsületem, hüségem hervadhatatlan és főkép hazánk megmaradására praeservativam.  A mi magát illette, kedve lett volna kolostorba vonulni, és ott várni meg a hazára törő viharok lezajlását, de környezete elüzte e komor csüggeteg gondolatokat. Befolyásuknak sikerült őt megtartani az ország és a szövetség élén, legalább névleg, mert midőn február 28-ikán a beszterczebányai gyülés megnyilt, testileg, lelkileg betegen, már valami nagyobb tevékenységre nem volt képes, s az összeesküvésnek bonyolódott kérdései helyett, még csak családi viszonyai és végrendelete foglalkodtatták elhaló szellemét.

A beszterczebányai törvénykezési actusra sokan jelentek meg, bár némely megyék tiltakoztak a gyülés ellen, a mennyiben a perek elbirálásánál az 1662-iki törvényczikkelyek szerint is fognának eljárni, melyeket az országnak csak egy része, a másiknak ellenzése daczára hozott.  Az interessatusok közül ott voltak Szuhay Szepessy, Fáy, Kereszturi, Keczer Menyhért, Figedi Nagy András, és természetesen Bory Mihály és Nagy Ferencz. Nádasdy is eljött, bár nem sokat várt a gyüléstől, melyre az udvartól is kapott megbizást engedékenységre és országggyülésre birni a felvidékieket, hogy a királynét meglehessen koronázni, és eljött Vitnyédi István, nagyon kelletlenül a nádorra nézve. Wesselényi félt, hogy Vitnyédy Beszterczebányan izgágát fog csinálni, ha a török-szövetségről értesül, és elfogja mondani, hogy már a francziával is alkudoznak. Ezt pedig a töröknek nem igen volt szabad megtudni, mert az rosz szemmel nézte a keresztények szövetkezését, félt XIV Lajos nagyra vágyásától, tartott, hogy az Archipelagus valamelyik szigetét elfoglalja és onnan nyugtalanitja majd a portát s egy általjában politikája ellen volt Lengyelhon tronján franczia herczeget, hatalmas fejedelmet látni.  Neki tehát nem lett volna szabad Beszterczebányára jönni, s ezért valami ürügy alatt még januar végén Nádasdy tudtával elküldé Csáktornyára, hogy Zrinyi ott igérete szerint megölesse; de Zrinyi kitért a gyilkos megbízás elől és Buccariba utazott, Vitnyédynek pedig mások által megsugatta, hogy élete veszélyben forog, mire a szemes ügyvéd anélkül, hogy még tudná, mely oldalról fenyegeti a veszély, visszasietett, és még jókor Beszterczebányára ért, hová őt Zrinyi nem követte, mert nem akart részt venni a török szövetségben.  A nádor aggodalmai azonban Vitnyédy fellépése iránt alaptalanoknak bizonyultak. A prokátor szerepe nem ártott az összesküvésnek, sőt ő volt az, ki a protestáns interessatusokat Nádasdy tervei iránt megnyugtatta, s ő fogalmazta és mondta tollba a nádor megbízásából Fáy Lászlónak a szövetséglevelet, melyet mart. 9-ikén Nádasdy az interessátusoknak adott, hogy » igaz magyarságát kimutassa,« és minden bizalmatlanságot eloszlasson. E levélben kötelezte magát az országbiró, hogy mind az interessatusokkal szemben megfogja tartani azt, mit Zrinyinek és Wesselényinek Bécsben fogadott, és alkalmas időben közre fog működni, hogy az országnak sérelmei, világi és egyházi dolgokban, bárki által lettenek is légyen elkövetve, az országnak törvényei, szabadságai és a bécsi béke pontjai szerint megorvosoltassanak. Egy kivételt tett csak a bécsi szövetséglevél alól azon pontra nézve, mely szerint a felek semmit sem tehettek egymás tudta és megegyezése nélkül. Lakhelyénél fogva ő csak a bánnal lehetett folytonos összeköttetésben, mig a felvidékiek csak Wesselényivel érintkezhettek. Okvetlenül szükséges volt tehát mind a két csoportozatnak némi szabadságot és önállóságot engedni cselekvésében, nehogy néha a legjobb alkalmat elszalasszák: de kiköté és kötelezte magát is, hogy egyikük a másikat, mihelyt csak lehet, azonnal értesitse viselt dolgairól. Mind ezt uri szavára, és lelkének üdvösségére fogadta. Hitlevelét az interessatusok Széchy Máriánál tették le őrizés végett a kinél tarták összejöveteleiket — mintegy 13-án — mig a közelben a nádor »már halál fia lévén« mit sem tudott a történtekről. 

A mi a további teendőket illette; a szövetségesek közül senki sem habozott a megkezdett ösvényen. Kérdés csak az volt, mikor és mily eszközökkel lehet czélt érni? Némelyek azt vélték, hogy elsőbb Alsó-Magyarhont  - a dunai részeket - is be kellene vonni a szövetségbe, ámbár annak nehéz és veszélyes voltát elismerék: mig mások azt feleslegesnek tarták. Ha bátran fellépünk, és felléphetünk, mert Erdély és a külföld segit, mondák, velünk fog tartani ugy is az országnak legnagyobb része, velünk fognak tartani azok is, kik még haboznak: mig az ellenfél meg fog rémülni, és az ország a mienk lesz, mielőtt jóformán a dolgot Bécsben megtudták volna. Szóba jött a pénz dolga is és elhatározák, hogy ha a bányavárosokból Bécsbe pénzt küldenek, azt elfogják, és a szövetség czéljaira felhasználják.  A legfontosabb kérdés azonban az utasitás volt, melyet a portára menő erdélyi uj követnek voltak adandók,  mert Balló időközben sikeretlenül járt a portán, és a nagyvezért Drinápolyban nem találta. Köprili Ahmed ugyan is november 3 hajóra szállt vala Kandia ellen menendő, melyért már 22 év óta folyt a véres harcz a törökség és Velencze közt; nélküle pedig mit sem lehetett végezni. Ő volt a birodalom valódi feje mert IV. Mohamed szultán csak vadászatra gondolt. Irni a nagyvezérnek, a titkot levélre, hajóra bizni, mely velenczei czirkálók kezébe eshetett: nem látszott tanácsosnak. Balló tehát két havi veszteglés után 1667 Január 27 hazafelé indult, némi igéretekkel, némi reménynyel és a hirrel, hogy Törökországban tudnak a magyar-franczia alkudozásokról és abból, hogy e hóditó, hirtelen nemzet késedelmeskedik a magyarok segitségére lenni, nem épen kedvező következtetéseket vonnak a magyar barátság értékére nézve. Apaffy kész volt márcziusban ujra beküldeni Ballót, oly utasitással, hogy a szultánnal a tengerig menjen és igyekezzék Kandiába jutni, mi, ha nem sikerülne, a nagyvezér helytartójával, a kajmakámmal kezdje meg a tárgyalást. Szándékát Bethlen Miklós megirá a szövetségeseknek és figyelmezteté őket, hogy irásbeli választ a portától ne várjanak, mert azt adni nem szokás. Mig a törökkel meg nem egyeztek, az Isten szerelméért fel ne keljenek ha azonban már tisztában lesz a dolog, valakinek ki kell menni az athnaméért, mert Balló csak a fejedelem nevében szólhat. Ő kész kimenni, csak küldjenek megbizást, mert a török az ily félében nagyon szőrszálhasogató. A megbizást Gyulaffy László hozza. A 40,000 tallérral ne késsenek. leveleiket Bocskay, a Keczerek, Ispán, Farkas László vagy Kende Gábor utján küldjék Erdélybe. Kérjék a török császár oltalmát, legroszabb esetben engedelmét, hogy Erdélyben és az oláh vajdaságokban hadat gyüjthessenek; a török pedig maradjon semleges. (Marcz. 9)

A szövetségesek helyeslék Apaffy szándékát. Utasitásához a maguk részéről kevés hozzáadni valójuk volt. A követ mindenesetre igyekezzék a nagyvezérhez jutni, ha nem lehet magán a portán kezdeni a dolgot. Óvakodjék, Panajottitól, kire nézve már Apaffy is utasitásul adta Ballónak, mondja meg neki, hogy Kara Ibrahim és a nagyvezér kihajája is tudják a dolgot, és fejével játszik, ha valamit eláruland. Megnyugodtak abban, hogy Balló az erdélyi fejedelem nevében kezdje meg az ügyet, meg, hogy a török ne is adjon irásbeli nyilatkozatot arról, hogy a magyarokat elfogadni kész: de igen is követelték a határozott nyilatkozatot és biztositást a következő pontokra nézve: Kész-e a porta Magyarországot oltalmába fogadni? ellenségei ellen megvédeni, barátjává lenni, és segiteni, hogy elszakadt részei visszaszereztessenek? és kész-e mind erről athnamet adni?

Az utasitásban, melyet Balló Apaffytól kapott, több pont is volt, melylyel a török ellenvetését, hogy Leopold és a porta közt béke köttetett, meglehessen czáfolni. Egyilegfőbb argumentum volt, hogy a béke nem a német császár és a porta, hanem Magyarország és a porta közt köttetett; nem szegik tehát meg, ha Magyarországnak segélyt adnak a német császár ellen. E szőrszálhasogató megkülönböztetéshez a beszterczebányai szövetségesek azon politikai okot csatolák, hogy ha a török nem veszi oltalmába a magyarokat, azok más fejedelmekhez folyamodnak, s igy elszalad a legjobb alkalom jó szerével megnyerhetui a portának azon országot, melyet fegyverrel mind e napig nem tudott teljesen meghóditani.

Hozzátevék, hogy nekik elég a végbeli török hadak segélye; a kandiai háborut miattuk félbe sem kellene hagyni, de arról, hogy a követ csak a törökök neutralitását kérje mit sem akartak tudni, és kivánták, hogy arról szó se tétessék. A legkényesebb pontra, a pénzre nézve utasitandónak vélték Ballót, hogy a nádor betegségével mentse a körülményt, hogy a 40,000 tallér még nincs meg, de meg lesz, mihelyt létrejő az egyesség. A kérdésre pedig, hogy kinek nevében, és megbizásából beszél Apaffy, kikre támaszkodik? feleljen, hogy »az interessátusok irtak neki, kik nem kételkednek Gróf Nádasdy Ferencz igaz magyarságában.« Észrevételeiket a szövetségesek irásban foglalván (mart. 22) Erdélybe küldék, mire Nádasdy hazament, s távozása után jött csak Apaffynak szolgája, kinek Bory és Nagy azt felelték, mi az észrevételekben már ugy is meg volt irva.

Mig társai, legalább még névleg azok, a felkelésről tanakodtak. Wesselényi Szakmárdi János, királyi személynök előtt mart. 16. megerősité végrendeletét, melyet már a mult évben a thuroczi konvent küldöttei elött tőn. Mindenét nejére hagyta, ki őt majdnem mint szolgáló ápolta. Fiát Lászlót, ki még nem önnállóságra való, irá, már 1660ban Sztrecsény és Szendrővel, a füleki és surányi anyai javakkal és a lengyelországi gdowi és blazovai jószágokkal végkép kielégitette, bár a fiú később az egyességnek a jászai konvent előtt ellent mondott. »Ha merné bántani mostoháját, legyen rajta az apai átok, és verje meg őt a Mindenható!« Gondoskodásában özvegye iránt azt a királynak és az országnak oltalmába ajánlá. Barátainak némely hagyományokat, kolostorok és szegényeknek alamizsnákat hagyott. Szigoruan meparancsolá nejének, hogy minden fény és pompa nélkül temessék el, de beszédet tartsanak felette, és sirjába, a murányi kápolnában, barátruhában temessék. 

E szomoru rendelkezések nem voltak koraiak, mert alig végződött be a beszterczebányai nádori szék, alig hagyá el Wesselényi Beszterczebányát, midőn mart. 28-ikán a közel Lipcsén a halál utolérte. Holttestét april 18-ikán vitték el Murányba és 22-ikén temették el, az általa kiszemelt kápolnában.  

Vele sirba szállott a hármas szövetségneknem legokosabb, nem legvitézebb, de legildomosabb tagja, összetartó kapcsa, és kidőlt, mint Zrinyi Miklós, mint Lippay György a magyarságnak harmadik oszlopa.*

* Nádasdy II. vallomásában, a »Palatini Regni Hungariae« állitják, hogy Wesselényi mindent felakart fedezni a császárnak, de Nádasdy szerint Nagy Ferencz, a másik szerint neje megakadályozák. Nagy és Széchy Mária, kik oly sokat vallanak magukra, erre nézve hallgatnak. Nádasdy ellen felhozható, hogy az egész mozgalmat, szövetséget nagyon is ártatlan szinben akarta feltüntetni, s egyáltalában nehéz elhinni, hogy Wesselényi, kinek mint láttuk, oly kevés oka volt végnapjaiban az udvarban bizni, ki még a török szövetség eredményéről tudomással nem birt minden ok nélkül, legfeljebb pillanatnyi elcsüggedésből, elárulta volna magát és társait, habár bizonyos is, és ez látszik oka lenni a felfedezési mondának, hogy nem volt engesztelhetetlen az Osztrákház iránt, és kész lett volna békés uton, ha lehet, megorvosolni Magyarország bajait.

Chapter 3:  April 1667 to November 1668

From the death of Wesselényi to the death of Mihaly Bory

Wesselényi halálától Bory Mihaly haláláig
1667 April - 1668 november

Wesselényi halála közelebb hozta Nádasdyt czéljához, a nádorsághoz. A körülmény, hogy Lipót a nádori szék betöltéseig, az érsek mellé őt is királyi helytartónak nevezé (april 30) megerősithette reményeit.  Ez állását csak ideiglenesnek tekinté, lépcsőnek a nádorsághoz, melyre nézve a nemzet bizalmát, mint Bory és Nagy is erősiték, birta, az udvarét méginkább megnyerni törekedett. Ez utóbbi czélból szokott fogásához nyult, és árulkodással bizonyitgatván hűségét, törekedett magáról minden gyanut elháritani, mert tartott, hogy Gremonville netalán kiszalaszthatna valamit, mi ártalmára lehetne.  Először, Beszterczebányáról való megjövetele után Gonzaganak a haditanács elnökének tett elég világos czélzásokat Wesselényi terveiről, egy magyarhoni összeesküvésről, majd magának Leopoldnak emlité Laxenburgban, Bécsben, hogy a felső megyék roszban törik fejüket, és a törökkel leveleznek. Végre, megbízásából Szenthe Bálint tett tüzetesebb jelentést élőszóval a császárnak, ugyancsak Laxenburgban májusban. Nádasdy reménylé, hogy e fülbesugások folytán, az udvar aggodalomba esve országgyülést fog összehivni a baj orvolására, mit különben, ámbár a törvény rendelé, nem fogott volna tenni; országgyülés pedig okvetlenül szükséges volt a nádorválasztásra s azért sohasem mulasztá el annak összehívását sürgetni.*

* Nádasdynak ez árulása kétségtelen, bár eddigelé róla történetiróinknál semmit sem olvashatunk; kutfőim a következők. 1. Nádasdy IV. vallatásának 16 kérdésére: »Mit was für Magnatibus ministris und Stenden Ihrer kays. Mt. er aus dieser materi (t. i. szövetkezés) geredt? Rp. Mit keinem, ausser dass er ein mahlen mit dem fürsten Gonzaga nach des Palatini todt, und sein des Gf. Nádasdy Ankunfft von Neusohl zimblich dargeredet Anno 1667 von des Palatini anschlägen und Zweiffelsohnen er Ihrer kays. Mt. solches referiert haben würdtet. 2. Nádasdy illetőleg Donellan egy 1669-ben benyujtott memorialében felhozza: fecit (t. i. Nádasdy) enim sequentia 1) Significavit S. M. tredecim Comitatus Superioris Hungariae esse male intentionatos, tractare multa nociva, correspondere cum Turcis, idque significavit bis Laxenburgi et semel Viennae. 2. Idem curavit sígnificari per Valentinum Czente, suum protonotarium. Voluit Nadasdyus ut fierent Comitia, significavit per diversas vias ultimam Regni Ruinam futuram, si diu differantur Comitia. Mindkét okmány a titkos levéltárban. Szenthe jelentéséről ő maga ad felvilágositást többször idézett vallomásaiban ily szavakkal Recordari clementer suam Mt. quae ego post eundem conventum Novizolii ante primum abitum meum in superiorem Hungariam de factiositatibus nonnullorum Laxenburgi humillime revelaverim et etiam benignitatis suae, cum mihi gratiose oblatae (prim. lev) mí Szenthének pozsonyi 1672 jul. 8. vallomása szerint májusban volt. Mag y. akad. kéz. Végre Angellini, a magyar felkelésről irt és a Hist. des Rev. de Hongrie I. 237. lapján francziául idézett művében mondja: En 1667, Nádasdy avoua a l'Empereur qu'il étoit entré, dans la conspiration du Palatin Wezelleni mais qu'il s en repentoit. Il ésperoit que l'Empereur pour cette ostentation de fidelité a ce retour le feroit Palatin: mais s'etant trompé stb. stb. E helyből látszik, hogy az olasz hallott valamit harangozni, ha nem is tudja teljesen a dolgot, mert bizonyos a fentebbiekből és a következendőkből, hogy Nádasdy 1667-ben csak igen határozatlan vallomásokat tehetett.

Azonban Bécsben, ha nem is mondák, nem igen siettek a nádorság betöltésével, sőt legszivesebben, mint már annyiszor ez előtt, egészen mellőzni szerették volna, mert a nádori hivatalt palladiumnak tekinté a nemzet, akadálynak a kormány; és valóban, a nagy hatalom, melyet a törvény a nádor kezébe adott, s a melylyel sok megcsonkitás daczára is még jobbára birt, egy a nemzet kebeléből választott független férfi kezében hatalmas fegyver, sőt még a legservilisebb egyén kezében is kellemetlen akadály lehetett minden féle absolutisticus tulkapások ellen.

A magyar mozgalmakról szóló hirek nem igen hatottak. Teljesen a kormány soha sem bizott a magyarokban, de nem is tartott tőlük. Az ilyféle hirek nagyon gyakoriak voltak. Már a stubnyai gyülés idejében figyelmezteté a kalocsai érsek Széchényi – ki a korábbi években a Zrinyiféle fractiohoz tartozott, és Nádasdynak ellensége volt Montecucolit, hogy Nádasdy országgyülést akar, és kész azt erővel is létre hozni. Ellensulyául Zrinyit és a Batthyániakat, Kristófot és Pált, lehetne használni. A császári követ Leslie tábornok 1666 derekán Konstantinapolyból hazajövén elmondá, hogy a nagyvezérnek figyelmeztetése szerint a magyarok, kivált a dunántuliak a francziával és a lengyelekkel akarnak szövetkezni a vasvári béke megbontására, mely mozgalom elfojtására a budai basa tanácslá a követnek, üssék le a németek nehány magyar urnak fejét, fogjanak el vagy kenyerezzenek le pénzzel, ajándékkal másokat és foglalják el a felvidéken Kassa városát. A nádor halála után pedig Hanula Jakab, trencsényi jezsuita rector kezdé vádolni az elhunytat és Boryt, hogy izgattak és lázitottak. Vádja azonban, bár nagy feltünést okozott, és még a jezsuita generalisnak Olivanak figyelmét is felkelté Romában, elhangzott, mert Oliva nem tudta elhinni, hogy a rendnek oly nagy pártfogója mint Wesselényi ilyesmire vetemedhetett volna.

Nádasdy és Szenthe czélzásai tehát nem tartalmaztak semmi ujat, és szinte nem rázták fel az udvart hideg vérü nyugalmából. 

Bory csak Hanula vádoskodásáról értesült, és rettentően megharagudott. Ő még nem volt tisztában a teendők iránt. Biztositá ugyan Zrinyit és Nádasdyt, hogy a »megkezdett jót folytatni fogja, de azért nem tett semmit, sőt azon volt, hogy halogassa a fejlődést. Volt ugy látszik egy percz, midőn kész volt Nádasdy törekvését a nádorság után előmozditani, mert jó indulatában bizhatni vélt; majd azonban felülkerekedett bizalmatlansága a hitetlen ember iránt, ki sokkal inkább hasonlitott hozzá, sem hogy benne biznia lehettett volna. Tevékenységét egyébiránt némileg megzsibbaszták betegség és izetlenségek, melyekkel korponai kapitányságában találkozott. Korpona lakossága jobbára nemesekből állott, kik a török elől, e kis város falai közé menekültek. E fegyveres lakosság és Bory katonái, a végbeli őrség közt, kiket a török is üldözött, a parasztság is a hol tehette, agyonvert, folytonos villongás és verekedés volt. Magának a kapitánynak sem adák meg a tiszteletet, mely őt megillette volna, ugy hogy Bory Egekre vagy máshová szerette volna áttenni a véget.

E viszályok, »a rosz világ álnoksága«, annyira elkeseriték, hogy hajlandóvá lett ott hagyni kapitányságát, és saját szavai szerint »csendes életre késziteni nyomorult fejét,« mely határozat azonban inkább a pillanatnyi boszuságnak, mint komoly, nyugodt megfontolásnak műve volt.

Nagy Ferencz szerencsésebb volt Borynál. Csillaga a nádor halála folytán nem hanyatlott, sőt fényesebben ragyogott. Széchyi Mária két nappal férje halála után jószágainak kormányzójává nevezé, évenkint 1000 forint fizetéssel.  Wesselényi nejét nagy pénzzavarban hagyta hátra. Adosságai csak tőkében meghaladták a 240,000 forintot. Tartozott főuraknak, köznemeseknek, polgároknak. Beszterczebánya, Körmöcz, Selmecz, Lőcse városok, káptalanok, a pozsonyi jezsuiták, hitelezői voltak. Magas állásában többrendbeli alapitványi pénzt is kölcsön vett, köztük a tőkét is, melyet Lippay a nagyszombati jogi tanszékekre hagyott.  Széchy Mária beteg is volt, és törődött állapotában kétszeresen szorult emberre, kiben bizhatott, ki támogatta, s ez embert ő Nagy Ferenczben vélte feltálhatni. Kikérte ugyan Bory tanácsát is, de a mit ez mondott, az még Nagy Ferencz felülvizsgálata alá került. Ő volt az ur, és Mária a szolga, ki menté magát, ha neki sajátkezüleg nem irt, és oly formán beszélt vele, komájával, kivé 1667 Augustus havában lett, mintha férje vagy legalább is szeretője lett volna. Urnője bizalmát Nagy Ferencz fáradhatatlan tevékenységgel sőt áldozatokkal is viszonozta, a mennyiben terheiből, ha kellett, magára is vállalt; de ezen tettei is inkább egy nyerészkedőnek betéte, mint egy barátnak támogatásai voltak, mert a nádorné és közte létező viszonyon alapultak, a melynél fogva a nádorné szerencséjével nekie is emelkedni kellett. 

Nádasdy irányában Nagy Boryval egy hurón pendült, és külsőleg a legnagyobb ragaszkodást tanusitá. Ő volt a lánczszem közte és a felvidéki reformatusok közt, kikkel azonban Nádasdy nem volt megelégedve. A besztercebányai szövetség után Nádasdy ur szeretett volna lenni a mozgalmon, de a helyett látnia kellett, »hogy Erdélyből jönnek mennek emberek s ő még sem tud semmit arról, mit végez az ujra kiment Balló Törökországban? Igaz hogy Apaffy sem tudott még ugy május végén, junius elején, de Nádasdy azt el nemhitte. Félt, hogy a mozgalom protestáns mozgalommá fajul, és akkor tudta, nem lesz jó dolga a katholikusoknak. A protestansok már is birták a szabad királyi városokat, Thökölyi által övék volt Huszt, s a nádorné által Szendrőt, Murányt, Sztrecsényt, Trencsényt magukénak tarták. »Meg kell mondani nekik, irá Szenthének juniusban, hogy máskép őszintéskedjenek, különben nem lesz jó vége!« és el volt tökélve »senki oskolabeli deákjának nem lenni« s azért »hogy magát lekötötte nem akarta magát orránál fogva vezettetni.«

Nádasdy e megbizhatlan szövetségesei körébe kémül és ügynökül Szenthe Bálintot küldé, kinevezvén őt országbirói itélő mesterré, kinek kötelessége volt a felvidéken, Eperjesen lakni. Szenthe készséggel engedelmeskedett, tudván hogy ha Nádasdy elnyeri a nádori méltoságot, ő fog lenni a nádor itélő mestere: és csak azt jegyzé meg, nem lesz e veszedelmes, mélyebben belebocsátkozni egy oly öszszeesküvésbe, melyről a császárnak már tudomása van? » Nekünk folytatnunk kell a dolgot az interessatusokkal, mondá Nádasdy, még pedig két okból: először, hogy rájuk vigyázhassunk, nehogy valami meggondolatlanságot kövessenek el és a felség boszuját kihivják, az országot tönkre tegyék. Másodszor, hogy velük összeköttetésben maradván, tetteikről az udvart érthesithessük, és igy mind az udvarnak, mind a megyéknek kedvébe járván, a nádorság dolgában mindkét tényezőre számithassunk!« okoskodás, mely Szenthét teljesen megnyugtatta, ugy hogy midőn septemberben Eperjesre ért - teljes buzgalommal fogott szerepéhez.  Szoros és benső viszonyban maradt azonban Nádasdy Zrinyivel, kinek ugyan szinte voltak házi gondjai, de azért a haza ügyét egy perczre sem téveszté szem elől. Bátyjának halála után a kis árva Ádám helyett, kinek egyik gondnoka volt, ő vette át ismét az összes Zrinyi javak katonai kormányzatát, és védelmét az összes jószágoknak felével, megszünvén a Miklóssal kötött csere, csak a tenger, mellék maradván kizárólagos birtokában, melyért öccsének 5000 forint haszonbért fizetett. Miklós özvegye gyermekei részében önállólag gazdálkodott, de csakhamar számtalan surlódás támadt a hirtelen fellobbanó Péter, és a jogaira féltékeny, kemény fejü, németes érzelmü özvegy grófné, Löbl Zsófia közt. Majd Péter foglalt el jószágrészeket, melyeket Löbl Zsofia magáénak tartott; majd meg ő avatkozott a hadi dolgokba, Péter gróf kizárólagos hatáskörébe. Hozzájárult, hogy Frangepán Katalin és az özvegy grófné közt is kiütött a háború, és minden egyesség, békités csak nyugpontokat képezett, melyek után újból kitört a viszálykodás, és Zrinyi Péterre nézve oly nyomasztóvá vált, hogy később, éltének legválságosabb pillanatában, az országos gondok közt is e kellemetlenségek jutottak eszébe, és azoknak orvoslását sürgeté, midőn hire, neve, élete, családjának boldogsága, az ország üdve koczkán forgott.

Pünkösd táján, májusban, Zrinyi meglátogatta Nádasdyt Pottendorfban, megujitván vele a szövetséget, melyet a nádor életében »a haza szabadságára való dolgokban hittel és irásukkal« kötöttek.  Ő folytonos összeköttetésben volt még Gremonvillel, mig Nádasdy jóformán csak a postás szerepét vitte, a mennyiben a leveleket, melyeket Gremonville Nádasdy czime alatt irt Zrinyinek elküldötte és buzditá az országbirót: »vegye szivére az ország sorsát; munkálkodjék, mig él, hogy gyermekeinek jó emlékezetet hagyhasson magáról!«  Gremonville ellenben nem bizott Nádasdyban, nem esküjében, és meglevén győződve, hogy mihelyt elnyeri a nádorságot, hátat fog forditani az interessatusoknak a szövetség érdekében jobbnak találta, hogy Nádasdy czélját el ne érje.  Mind a mellett felhasználta őt, a mennyire felhasználható volt; folytatta vele a tárgyalásokat és kihivatta most Zrinyivel egy kis erdőbe, Hochau és Minkendorf között. Nádasdy kiséretében Baranyai Kis Mihályon kivül még egyik veje, gróf Draskovich János is volt, de az erdőbe, a francziával csak Zrinyi és Nádasdy mentek. Beszélgetésük 2-3 óráig tartott. XIV Lajos ép akkor tört Belgiumra, hogy kiskoru sógorától, II. Károly spanyol királytól e szép tartomány legnagyobb részét azon ürügy alatt, hogy az IV. Fülöp spanyol király leányát, Lajos nejét, és nem fiát illeti, elrabolja. Nem volt valószinütlen, hogy Leopold rokonának védelmére fog kelni; Gremonville tehát ez esetre biztositá a magyarokat urának tettleges támogatásáról.

Haza menve Zrinyi september havában, egy uj szövetségest szerzett a magyar ügynek, nem ugyan Horvátországban, hol már a németes szellem tulnyomó volt, és ő ama férfiak utódai közt, kik a Bocskayak és Bethlenek alatt álló magyar többség ellen a Habsburgház zászlói alatt küzdöttek, érzelmeivel majdnem teljesen elszigetelve állott: hanem Styriából, a honnan még kevésbé volt várható rokonszenv a magyar szabadság ügye iránt.

Az uj szövetséges gróf Tattenbach Erasmus, dúsgazdag stájer főúr volt, ki Sziléziában, künn a német birodalomban, a Harzhegységben és kivált déli Styriában, közel a horvát-tót határszélekhez nagy jószágokkal birt, és a stájer helytartótanácsban helyet foglalt. A fiatal — még ekkor alig 36 éves ember - inkább feslett, kicsapongó életéről, mint esze vagy bátorságáról volt ismeretes, de mint szomszéd, Zrinyivel gyakran találkozott. Ép ez időtájt, augustus vége felé ismét összejöttek Lepsinán, b. Locatelli stájer urnál, közös ismerősüknél, és szóba jött a hir, hogy Leopold Spanyolországba megy, mert a spanyol király meghalt, s távollétében mostoha anyja, a mantuai Eleonora, és Auersperg herczeg fogják vinni a kormányt. Zrinyi kikelt az ellen, hogy most már asszony parancsoljon az országnak! neki ugyan nem fog parancsolni, és látván, hogy Tattenbachban némi részvét van a magyarok sorsa iránt, mondá, hogy Csáktornyán mutatni fog neki valamit; és ha híve akar lenni, és el nem árulja, ligát köt vele, minőt már többekkel kötött s a melyből Tattenbachnak nagy haszna fog lenni. Kevéssel utóbb Tattenbach a belső-ausztriai haditanács egyik tisztjével: Maschwanderrel, valami hivatalos ügyben csakugyan eljött Csáktornyára és sűrű poharazás közt még jobban megbarátkozott Zrinyivel. Zrinyi neki vadászkutyákat ajándékozott; a stájer viszonzásul paripát adott, s beszélgetés közben, a bor mellett ujra rátértek a politikára. Zrinyi panaszkodott, hogy magyarnak, horvátnak nincs semmi becsülete Bécsben: de a franczia király tevé hozzá jóakarónk! A magyarok most már összetartanak; ő Nádasdy és Wesselényivel szövetséget kötött, álljon Tattenbach is hozzájuk. Tattenbach figyelemmel hallgatta a bánt, kire sokat tartott, mert tudta mily nagy a becsülete a német birodalmi herczegek között is, ugy hogy a szász választó vele barátságot ivott, s alá is irt neki egy ligát, (sept. 9) — minő akkoriban gyakran előfordult »hogy híve lesz, titkait senkinek el nem mondja, dolgait előmozditja, őt soha el nem hagyja, Isten őt ugy segélje, a mint ez igéretet megtartja !« Zrinyi hasonló levelet adott az uj szövetségesnek és biztatá: »meglátod, csodadolgok fognak történni. Kiki venni fogja azt, a mit vehet. Gremonville jó barátom. Ha valami hirt kapok, mindjárt megizenem.« Tattenbachnak azonban mégis némi kételyei voltak. Szerette volna tudni, kiben biznak a magyarok? Nem fogja-e őket a török hátban megtámadni? Mit fognak a végbeliek, mit Slavonia, Karinthia, Krajna és Velencze mondani? Honnan vesznek fegyvert, lőport, tapasztalt tiszteket, gyalog vezéreket, kellő élelmet és főleg pénzt? Hány ezer embert képesek kiállitani, nemcsak gondolom formán, de bizonyosan? és lehetséges lesz-e a dolgot titokban tartani, mig seregük együtt lesz? Ezt mindenekelőtt meg kell fontolni, különben jobb lesz a dolgot abba hagyni, de Zrinyi könnyedén megnyugtatta. Ne aggódjék! Lesz pénz a mennyi kell, lesz minden; nem is lesz ott Zrinyi maga, lesznek ottan mások is!.

Midőn Zrinyi ily bizalomteljesen beszélt, a magyarok ügye a portán már nagy vereséget szenvedett. Öt hónap mult el Wesselényi halála óta, hogy a szövetségesek egyre vártak hirt Ballótól, és időközben mitsem tettek, legfeljebb arról volt szó, hogy ki kellene teremteni a 40,000 tallért. Ez azonban most sem volt könnyü dolog és a ki leginkább adhatott volna, Nádasdy, tette a legtöbb nehézséget. Időközben ő Zrinyivel már adott e czélra 5000-5000 tallért és most nagyon félt, hogy ezt sem fogja többé visszakapni. Kijelenté tehát a maga és Zrinyi nevében Szenthének, hogy ők ketten a 40,000 tallér kétharmadrészét megadják, betudván a már adott tizezeret, de a harmadik harmadot fizesse be a nádorné, s adjanak nekik biztositékot, hogy az előleget vissza fogják kapni; azonfelül egy emberük menjen be a portára, ki felügyeljen, hogy mire forditják ott a pénzt? (Aug) Mielőtt azonban erre valami határozat keletkezett volna, jött a hir, hogy Balló László siker nélkül járt a nagyvezérnél.

Balló László aprilis havában indult vala utra kemény utasitással, hogy hűtelenség és fejvesztés terhe alatt igyekezzék a nagyvezérhez jutni. April 20-án ért Drinápolyba, és öt nap mulva már ismét utban volt a tenger felé. A hajó azonban, mely őt Kandiába volt viendő, majdnem velenczei czirkálók kezébe esett. A szélvész, mely az ellenségeket szétüzte, őt is Cyprusig s az egyptomi partok közeléig levetette, ugy hogy csak 16 napi hányódás után köthetett ki, jun. 14. Kandia előtt a török táborban.  Az első ember, kivel beszélt, Panajotti volt. Baló, hiven utasításához, eleve csak messziről czélozgatott, hogy fontos közlendője volna a göröggel, ha bizhatna hallgatásában és annak mintegy árakép 500 tallérnyi ajándékkal kedveskedett. Panajotti hallgatást esküdött az evangéliumra és látszólag nagy tetszéssel hallá Balló járatát a magyarok ügyében, készséggel felajánlá szolgálatait az ügy előmozdítására. A kihajabég, Ibrahim, a nagyvezér titkos tanácsa, mintegy belügyminister, kinek Panajotti másnap jun. 15-én nagy ünnepélyességgel bemutatta Ballót, jun. 16-án titkos audientiában fogadta a követet, és mindjárt kérdé, miféle titkot emlitett Panajottinak? Ballónak meg volt hagyva, hogy a kiaja előtt oly nyiltan szóljon, mintha csak a nagyvezérrel szólna, s azért, miután őt a legnagyobb titoktartásra kérte és a török azt megfogadta, beszélni kezdett, mennyire szivén fekszik Apafinak, hogy Magyarország is a török birodalomhoz csatoltassék. Ujvár alatt, 1663-ban nem sikerült törekvése, de most bizonyos jelek szerint, szerencsésebb fogna lenni kisérletében. Engedje meg tehát a kiaja, hogy a tervet a nagyvezér előtt is szóba hozhassa, és részesitse pártfogásában.

A kihaja nagy figyelemmel hallgatta végig a követet s aztán kérdé, miből következteti, kiktől tudja, hogy a magyarok most hajlandók a meghódolásra? Balló általánosságban felelt: »barátaink által,« s azon további kérdésre, mit akar a fejedelem, hogy a porta tegyen? - kérte, engedje meg, hogy a magyarok részéről követ jöhessen és jelentse már most ki, hogy a kik meghódolnak, szabadságaikban megtartatnak; kérte végre a khiaját, közölje titokban a dolgot a nagyvezérrel, mire a kiaja a fejedelem jó akaratát nagyon megdicsérte.

A kihaja csakugyan szólott a nagyvezérnek, ki jun. 19. fogadta Ballót s miután megbizását s Apaffy ajándékait átvette, s az ünnepélyes audienczia véget ért, kérdé: van-e még valami mondani valója? Igen, felelt Balló, és a nagyvezér kiküldé a jelenlevőket mind, kivévén a kihaját és a nélkülözhetetlen tolmácsot Pajanottit.

Balló most szabadon beszélhetvén, előterjeszté jöttének czélját, mint azt már a kihajánál tevé. Köprili mosolyogva hallgatta végig, s azonnal felelt, hogy ilyesmiről már Ujvár alatt is volt szó, miért hallgatott a fejedelem azóta mostanáig? Szolimán ideje óta nem volt még ehhez fogható fontos ügy válaszolt Balló azt tehát egy-két nap alatt véghezvinni nem lehetett, s a fejedelem nem akart szólni, mig a dolognak biztos alapját meg nem vetette. A vezér azonban szavába vágott: ne beszéljünk felesleges dolgokat — mondá — honnan tudja Apaffy a dolgot és mily módon véli azt véghezvihetőnek? E határozott kérdésre Baló csak kitérőleg felelhetett a magyarok és horvátok sértve érzik magukat vallásukban, szabadságukban, ez reményt nyujt de a vezér ezzel nem elé. gedett meg, hanem sürgette, mikép és mily módon lehetne a dolgot véghezvinni? Midőn Balló válaszából kivette, hogy à magyarok a török végbeli hadak segélyére számolnak, rövideden felelt, hogy a megkötött béke után ily segélyt nyujtani nem lehet. Ezzel el volt döntve a kérdés, de Balló még egy kisérletet tőn, és engedelmet nyervén még egyszer szólhatni, kezdé utasitása értelmében fejtegetni, hogy a béke a magyar királylyal köttetvén, nem a németekkel, azokat megtámadni szabad; azonfelül az egész dolog oly szinben fogna feltünni, mintha csak Erdély támadná meg a császárt és nem a török zultán. Erdély a portának alattvalója volt Köprili válasza és csak annak nevében léphetne fel; a békeszegés odiuma tehát mindenesetre ránk háromolnék. Egyébiránt majd eljő annak ideje is, és Ballót, miután megnyugtatta, ne aggódjék, hogy titkát valakinek el fogná árulni, elbocsátá. Az irott válaszban, melyet Apaffy számára adott, megdicsérte a fejedelem jóakaratát, »de ezuttal segédkezet nem nyujthat, mert a római császárral nem rég békét kötött és jelenleg Kandiában van elfoglalva«. A kihaja és Panajotti is irtak leveleket Apaffynak. A török ugy mint ura, dicsérte a fejedelem hűségét csak ő képes ily nagy dolgot véghezvinni, ámbár azt most fontos okoknál fogva el kellett halasztani: mig Panajotti a legmézesebb szavakban ajánlá a dicsőséges tervezetet.

Azonban Panajotti két szinű szerepet játszott s a magyaroknak bizalmatlansága irányában nem volt alaptalan. Ugyanazon hajóval, mely Ballót a szárazföldre vitte, irt (jun. 24) Mamucca della Torre Marc Antonio császári és portai tolmácsnak, és ez által az osztrák residens Casanovának; hogy az erdélyi fejedelem mesterkedik a német császár ellen; követe oly fontos ügyben járt itt a nagyvezérnél, melyet megirni nem tanácsos. Ez alkalommal ő megakadályozta az ügyet, de vigyázzon a felség jól a magyarokra és horvátokra.

Casanova a levelet azonnal (jul. 15) Bécsbe küldé, hová az körülbelül ugyanazon időben érkezett, a melyben Apaffy, Baló jelentését vévén, a magyarokat a szokott módon értesité (aug. vége felé) Az ut ugyan eredménytelen volt, de Balló azért még nem esett kétségbe, s az üzenetben meg volt, hogy a magyarok egyelőre ne törjenek ki, de tartsák készen a pénzt a török számára.

Nagy rémülést szült azonban az összeesküdtek közt Panajottinak árulása, melyről Nádasdy által értesültek. Az országbiró Bécsbe jövén, esetleg jelen volt a titkos tanácsban, midőn Casanova jelentését felolvasák és szörnyen megijedvén a gondviselés különös kedvezését látta a szerencsés véletlenben, mely vele a veszélyt megismertette. Azonnal irt titkos jegyekben Nagy Ferencznek, hogy a kutya Panajotti, ki mindig ellensége volt a magyaroknak, a császári residensnek elárulta Marc Antonio által Balló küldetését«, és kérte őt, tudosítsa gyorsfutár által Apaffyt, hogy vagy ölesse meg maga Panajottit, mielőtt még Kandiából visszatérne s a residensnek bővebb felvilágositásokkal szolgálhatna, vagy jelentse fel árulását a portának, hogy vegye el attól méltó büntetését. Szepessy se legyen rest; adjon neki a nádorné egy pár száz tallért, melylyel Kara Ibrahimot Egerben megkenhesse, és rávehesse, menjen a portára és eszközölje ki, hogy Panajotti megölessék, Marc Antonio pedig hivatalát elveszítse, mert mindketten ellenségei a magyarnak és árulók (aug)

Nádasdy levelét Nagy rögtön közlé Szepesyvel, Figedy Nagy Andrással, Nagyidai Székely Andrással, Fáy Lászlóval, Szenthével és másokkal, mig Szepessy ismét tovább terjeszté a hirt és Apaffynak irt a szövetségesek nevében (oktoberben). A szövetségesek már szinte látták, hogy indíttatik egyesek ellen a vizsgálat, és hajlandók voltak hinni a hirnek, hogy az osztrák örökös tartományokban sereget gyűjtenek. Az Isten szerelmére kérték tehát Apaffyt, ne kiméljen pénzt, ne fáradságot, küldjön ujra a nagyvezérhez, vagy a zultán és udvarához, mondja hogy a béke nem tiltja szövetségesekül fogadni azokat, kik önként szövetségesekül ajánlkoznak. A magyar nemzet mint szabad nemzet, annak hódolhat meg, a kinek akar, és azt se feledje a porta, hogy bármit adjon is az ausztriai ház, Magyarország mégis többet ad, önmagát, melyet a törökség már több mint kétszáz esztendő óta hiában iparkodik megnyerni.

Apaffy nem késedelmeskedett. Még Balló vissza sem jött, már október havában ismét a portára küldé Inczédy Pétert sietve, hogy Balló művét folytassa. Utasitásul adá, hogy minél gyorsabban járjon el, s ha a nagyvezérhez nem mehet, helyettesénél, a kajmakánnál adja elő az ügyet. Panajottire nézve Apaffynak tanácsa sokáig töprenkedett. Határozottan árulással vádolni őt, felette veszélyesnek látszott, mert a hatalmas görög befolyásánál fogva könnyen visszaháríthatta a vádat és veszélyt a vádló fejére. Meg sem érinteni a dolgot lehetetlen volt, mert ő ha rá semmi veszély sem származik ez első lépésből folytatni fogná gonosz mesterségét, a magyar nemzetnek legnagyobb veszedelmére. Végre megállapodtak abban, hogy a nagyvezérhez irt levélben megemlítik az árulást, de nem az árulót. Ha a nagyvezér kérdezősködnék, ki tette azt? Inczédy felelje, hogy ő ugyan legkevésbé sem kétkedik Panajotti becsületességében, de a magyar urak esküvel erősíték, hogy senki más, mint ő az áruló.

A magyaroknak aggodalma tulzott volt. Az udvar nem gondolt erőszakra a magyarok ellen; fegyverkezését a franczia-spanyol háboru okozá, melyre Spanyolország segélyt kért a rokontól, mig Gremonville minden ügyességét felhasználá, hogy a bécsi kabinetet semlegességben tartsa. E nagy és közel érdekkel szemben Casanova bizonytalan jelentésének nem nagy fontosságot tulajdonitottak, s az egyedüli intézkedés volt, hogy utasiták, miszerint igyekezzék még többet is megtudni.  Apaffynak pedig, kinek akkor épen egy követe járt Bécsben, állitólag némi határvillongások miatt, valódilag pedig annak kipuhatolása végett, nem sejt-e valamit az udvar a magyarok és Erdély közt fennforgó összeköttetésről? megnyugtató levelet irtak s igérték, hogy sérelmeit legközelebb egy Pozsonyban összeülő komissio orvosolni fogja.  Nádasdy azonban mégis nyughatatlan volt, mert az erdélyi dolgot Leopoldnak egyik meghitt tanácsosa: Rottal János gróf vette kezébe, ki neki minden halandók közt - nagy szó!-- a legnagyobb, és majdnem legveszélyesebb, mert soha sem pihenő ellensége volt.

Rottal János gróf, kivel már Wesselényi életében, bárcsak futólag találkoztunk, arany gyapjas vitéz, a morvaországi Napajedl, Holeschau, Quassitz uradalmak örökös ura, és Styriának örökös fő ezüsttárnoka volt. Családja a 15. században Lusatiából szakadt az osztrák örökös tartományokba, és 1622-ben magyar indigenatust nyert.  Atyja báró Rottal János Jakab már az előtt szendrei kapitány volt, Murányt birta, de Széchy György, Máriának atyja, mint külföldit e jószágokból kibecsülte. János gróf anyja Mária, Thurzó Szaniszló nádor huga volt, és ő bár német magyarnak neveltetett, nyelvben, szokásban egyaránt. Leopold német tanácsában nem is volt ember, ki a magyarokat nálánál jobban ismerte, vagy velök jobban bánni tudott volna, és ő csakugyan annyira népszerű volt, a menynyire az osztrák háznak embere Magyarhonban népszerű lehetett. Ismerős volt a legtöbb magyar főuri családdal. Apaffyt fogadott fiának mondhatta. Wesselényi neki 8000. forinttal tartozott, másokat nyájassággal, jó szóval kenyerezett le, és igy a magyar ügyekben akkép, sőt még jobban lehetett használni, mintha született magyar lett volna. Mert Rottal feltétlen hive volt az ausztriai háznak és Leopoldnak, kinek ő a keresztény világ legjelesebb rendjét és a grófi rangot köszönheté, és engedelmességét semmiféle nemzeti érzelem nem korlátozá. Mind a mellett, bár ép oly kevésbé helyeslé a magyarok túlzásait, a magyar alkotmánynak mint Bécsben mondani szokták — káros kinövéseit, mint Leopoldnak bármelyik más tanácsosa: nem gyűlölte magát a magyar elemet, nem látott minden magyarban árulót, és nem tekinté a vasvesszőt egyedüli eszköznek, a melylyel Magyarhon kormányozható. Ha Magyarhonban veszélyes, nehéz feladatot kellett megoldani: Rottalt küldték. Igy járt ő 1661-ben a felvidéken, hogy a német hadaknak szállást eszközöljön. 1663-ban részt vett a haditanácskozmányokban és 1665-ben őt bizták meg, hogy Székelyhidot a vasvári béke értelmében, a magyarok ellenzése daczára, leromboltassa. Kiküldetéseiben nem volt mindig szerencsés, de nagyobb elme is hajótörést szenvedett volna a viszonyok hatalmán. Benne a gyakorlaton és a viszonyok ismeretén kivül, sok ész és még több ravaszság volt. Mindig csupa szem, fül, sokat látott, hallott, és tapasztalatait elég józan felfogással tudta rendezni, de magasb szempontokra nem tudott felemelkedni. Tisztán látott, de csak igen csekély távolságra és látását nem ritkán rokon vagy ellenszenv elhomályositá, kicsinyes fösvénysége pedig sokszor az állam érdekét pénzbeli érdekeinek alárendelte. Némi tekintetben Nádasdyhoz lehetett volna hasonlítani, de kisebb kiadásban. Rottalban nem volt meg az országbiró roppant perfidiája; ő csak némelyeket szedett rá, mig Nádasdy az egész világot bolondította; de esze sem volt annyi, mint Nádasdynak. Rottal is nagy és befolyásos szerepre vágyott Magyarhonban, sőt még a nádorságra is gondolván utjában találta Nádasdyt s azért halálos ellensége volt, s ez érzelme, bár palástolta, nem maradt titokban Nádasdy előtt. Már 1662-ben ő is igyekezett vala Vitnyédy által megkeriteni Nádasdy leveleit II. Rákóczy Györgyhöz, hogy azokból ellene fegyvert kovácsolhasson.  Midőn pedig 1666 látta, hogy Nádasdy a nemzeti irány felé hajlik, nem mulasztá el Lobkoviczot figyelmeztetni kiváltképen kiemelvén Nádasdy nyilatkozatát, hogy kész az akatholikusoknak templomaikat visszaadni.

Nádasdy nem maradt adós a gyűlölettel a férfiu iránt, ki kémkedő, fürkésző természetével rá nézve kinek tervei és lépései oly kevéssé tűrheték el a napfényt — sokkal veszélyesebb volt, mint a legbátrabb, legmerészebb, és legerőszakosabb ellenség lehetett volna.

Az erdélyi követ Horváth Ferencz Bécsben Rottalnál is tisztelgett volt. Rottalnak, kivált Panajotti levele óta nem volt kétsége többé, hogy Apaffy részes valami magyar mozgalomban. Őt lebeszélni, az ügyről bővebb felvilágositást szerezni titkárát adta a hazatérő Horváth mellé, menjen Erdélybe, oly ügyben, - mint Apaffyhoz irott levelében magát kifejezé - melyet nem lehet tollra bizni, csak szóval lehet elvégezni. Sokat beszélnek a fejedelemről, de a felség nem kételkedik benne, sem a magyarokban. Mindazonáltal vigyázzon jól, hogy kit tisztel meg bizalmával.

A titkár és követ október 3-án hagyták el Bécset, és utazásuk harmadik napján (oct. 6) Csejthe alá értek, mely mellett akkor azut Liptónak és igy tovább Erdélynek vezetett. Nádasdy épen a várban volt, számos vendéggel, vejével Draskovich Miklóssal, gr. Balassa Imrével, ki csak imént, juniusban szabadult meg perujitás folytán pozsonyi börtönéből, a régi maradván minden tekintetben, s a némileg gyengélkedő Nagy Ferenczczel. Az asztalnál ültek, midőn a postasipnak hangja felhallatszott és Nádasdy kérdésére, ki érkezett? jelenték, hogy Rottalnak titkára Apaffy komornikjával. Nádasdynak azonnal eszébe jutott, mily jó volna megtudni, mit ir Rottal a fejedelemnek? Parancsolatot adott tehát, vendégeljék meg jól a két utast, Baranyay Mihály apródjának pedig Nagy Ferencz előtt meghagyá, itassa le a titkárt és lopja el leveleit. Azonban Baranyai jól ismervén Rottal emberét, tudta, hogy az bornemissza, és Nagy Ferencznek sem tetszett a terv. Ha a leveleket mondá a volt itélőmester itt Csejthén lopják el, mindjárt Nádasdyra lesz a gyanu Bécsben, mi veszélyes dolog; sokkal jobb volna utközben, valami kóbor latrok képében rontani az utasokra, és fosztani meg őket a levelektől. Nádasdy nevetett az ötleten és nem késett azt végrehajtani. Miután még vejével Draskovichcsal hoszabb ideig tanácskozott, kiválasztá Draskovich emberei közül Bossányi Gábort és Roznay Györgyöt, a magáéi közül Baranyait és Tulok György kapitányt és megesketvén őket, hogy a vállalatban hiven fognak eljárni, a netalán talált leveleket át fogják adni s a dologról senkinek sem fognak szólni, Tuloknak vezérlete alatt kiküldötte, hogy a leveleket vegyék el az utasoktól. Tulok embereivel előre sietvén, Vágujhelyen túl egy mély utban lesbe állott, s midőn Horváth Ferencz az éji homályban kocsin közeledett, rárohant. »Hol vannak a levelek?« volt az álrablóknak első kérdése, és mihelyt azokat kézrekeritették s mellesleg még az utasokat kifoszták, elsiettek, nem gondolván tovább a titkárral, ki rémülten a kocsiról leugrott s a szomszéd sürübe futott, mig maga Horváth is jónak látta a közel cserjésbe huzni meg magát.

Tulok éjfél után két órakor ért vissza Csejthére. Nádasdynak nagy volt az öröme, mert jóllehet a levelek jobbára mi fontost sem tartalmaztak, még is volt egy, mely mutatta, hogy Bánffy Dénes, az erdélyi tanácsur a bécsi udvar zsoldjában áll. Nádasdy a levelek tartalmát azonnal közlé Nagygyal s a fontosabbakat megtartván, a többit az árnyékszékbe dobta. Midőn Nagy másnap hazament Csoholra, a Vág folyamon átmenet, egyszerre a sűrűből kibujt a kifosztott titkár, kit nem sokára társa is követett. Nagy felvette magához minkettejét, házában illően mindennel ellátta, és Horváth Ferenczet Árvába gr. Tökölyihez, Rottal titkárát pedig Trencsénybe a postára küldte, a honnan az Morván át már oct. 9-én ismét Bécsbe érkezett. Rottal rögtön megköszönte Nagynak kiváló szivességét titkára iránt, és felkérte, nyomozódjék a környéken a rablók után, kiket az elvett tárgyak bizonyára el fognak árulni.  Igen természetesen a rablók nyomába nem jutott senki. Nádasdy maga megnyugodott a gondolatban, hogy Balassa embereinek fogják tulajdonitani a garázda tettet, és még Szenthének sem mondott semmit, ellenkezőleg e meghittjével szemben is szörnyűködött a rút dolog felett, mely »e rendetlen földön« épen nem tartozik a ritkaságok közé. Mindamellett sok körülmény többekben gyanút gerjesztett, hogy a postarablás talán nem is rablóknak műve? »mert Magyarországban a közönséges utonállók világos nappal szokták üzni mesterségüket és nem is levelek, hanem másféle préda után kapkodtak. »Erdélyben kivált — hová a király és Rottal hivatalos leveleiket ujból expediálva küldték el az udvar kezét voltak hajlandók látni a dologban, hogy megtudja: »vajjon nincsenek-e Horváthnál a török-erdélyi ügyre vonatkozó levelek «?

Meghiusulván, legalább egyelőre, a törökkel való szövetkezés, Nádasdy békés eszközökre hajlott. Már szeretet volna országgyűlést, hogy nádorrá lehessen és mindent rendbehozzon. Ha végigtekintett az országos fejetlenségen, ha látta, hogy alig gyülhet össze 12 ember, ki egy értelemben volna, nem minden ok nélkül mondhatta magának, hogy a nádorság betöltését nemcsak nagyravágyásból, de a haza java miatt is sürgeti.  Annál inkább boszankodott, hogy oly ember is, mint Forgách, keresé e méltóságot, melyet ha elérhetne, jegyzé meg csipősen, Kassa és Ujvár feladásában való apró probáit Magyarország utolsó elvesztésével fejezné be! boszankodott, hogy a felvidékiek, kik Bocskay idejében azért keltek fel, mert nem volt országgyűlés, most mitsem akartak tudni országgyűlésről, s azt minden alkalommal ki is jelenték. Nádasdy a nádorné és Nagy Ferencz által akart hatni a makacskodókra. De midőn deczember elején Széchy György gróf gömöri főispán installatiójára a protestánsok főemberei: Szuhay, Szepessy, Nagy András, Fáy László és mások eljöttek, és Nagy Ferencz előttük az országgyűlést szóba hozta: kijelenték, hogy irtóznak tőle, sohasem kaptak általa elégtételt, s ha össze is hivatnék, nem fognának rajta megjelenni. Nagy Ferencz tehát azt tanácslá Nádasdynak, jöjjön fel Zrinyi Péter akár mint commissarius, akár csak gyermekeinek látogatására  - és csillapitsa le a Rákóczy-féle zavarokat, mert előbb nem mennek semmire; mig ha az sikerül, övék a 13 vármegye, sőt Erdély is, csak ne bizzák a dolgot sok emberre, hanem a nádornéra, kinek nagy a tekintélye, általa jó sikert remélhetni, »mert tudják a felvidékiek, mit teszen nálok Murány szeretet vagy félelemből«!  Nádasdy belátta, hogy Nagy Ferencznek igaza van; és sürgette Zrinyit, utazzék fel, annál is inkább, mert Forgách és Rottal is igyekeztek a Rákóczyféle villongásokat lecsillapitani, hogy a dicsőséget aztán a maguk részére kizsákmányolhassák. Forgách kinek neje »már majdnem elnyelte a nádorságot,« ámbár csak Nádasdy féltékenysége gondolt egy perczre a hóbortos férfiura, mint nádorra — irt Báthory Zsófiának, gyóntatójának Páter Kissnek, »régi barátjának«: béküljenek ki a porotestánsokkal. A felségnek ennél kedvesebb dolgot nem csinálhatna a fejedelem asszony. Tegyen inkább többet, mint a mennyivel tartozik, ne maradjon gyülölségre ok. Gondoljon az elveszendő hazára, melyet a magyaroknak maguknak kell megtartani. Eszközül Vitnyédyt akarta felhasználni, ki teljes lélekből óhajtá a kibékülést, és Forgách és Rottal felé hajlott, mert Nádasdy és Zrinyivel megférni nem tudott. Ő most már tudta, hogy a nádor Zrinyi által meg akarta gyilkoltatni, és nem igen hitte, hogy a bán idegenkedett a gyilkosságtól. Szemrehányásaira Zrinyi csak azt felelte: ha meg akarta volna öletni, meg is ölette volna! Kérdésére pedig miért nem adott katonaságot Leopold elfogatására? mondá, hogy nem bolond mint Vitnyédy. Nádasdy ugyan Vitnyédy e tervében melyről csak Wesselényi halála után értesült, nem talált semmi képtelenséget, sőt azt hitte, hogy egy fürge lovas a császárt vadászás közben könnyen elfoghatná, vagy lelőhetné; de az ügyvéd eszméivel, melyekkel a felföldre készült, »a religio dolgának accomod olására és a derék continualására« sehogy sem tudott megbarátkozni. Nem tudta »hová lett ez embernek esze« ! és Zrinyi hűségesen követte véleményét. Zrinyinek a felföldre kellett menni már csak azért is, hogy Vitnyédyt megelőzze.

Zrinyit magánügyek is a felföldre szóliták. Széchy Mária már rég várta. Az özvegy nádorné fiává, örökösévé fogadta, és zilált vagyoni viszonyait segitségével akarta rendezni akkép, hogy a bán murányi és szendrei jószágaira adjon 100,000 forintot, s Szendrőt azonnal, Murányt pedig holta után tulajdonul kapja. Mindamellett Zrinyi, mielőtt Nádasdy nem unszolta, nem igen sietett. A mi őt még mindig leginkább érdekelte és foglalkodtatta, a franczia szövetség volt, s ugy látszott, hogy az most (oktoberben) végre valahára létre fog jönni.

XIV Lajos oktoberben megállott diadalmenetében, mely egész Flandriát hatalmába ejtette és 3 havi fegyverszünetet engedett a belga tartományoknak. Ő nagyobbra tört, mint Belgium néhány foszlányának birtokára. Szeme előtt az eshetőség lebegett, melyről Zrinyi is szólt Tattenbachchal: hogy a kisded, nyavalyás II. Károly meghal, és ez esetre tisztába akart jőni az egész spanyol birodalomra nézve a spanyol korona törvényes örökösével, Leopolddal. Gremonville tehát utasitást vőn (oktoberben) rávenni a császárt, egyezkedjék az osztrákház nagy ellenségével, gyámoltalan sógorának és vérének rovására. A nehéz munka küszöbén melyben teljes fényében ragyogott kiváló diplomatiai tehetsége - Gremonville nem téveszté szem elől a magyarokat, és féltékenyen hallá, hogy a velenczei spanyol követ szeretné Zrinyit 4000 horváttal királya zsoldjába fogadni, hogy Belgiumban harczoljon a francziák ellen, és már is alkudozik a bán egy meghitt emberével: de azonnal kész is volt a móddal meghiusitani a tervet, mondván Zrinyinek, hogy a felhivás csak az udvar kelepczéje romlására, mert mint jól tudja, már rég nem biznak Bécs-ben a Zrinyiekben.

Midőn Zrinyi oktober végén Pottendorfba feljött: Hochauban az ugynevezett Ujutczában, egy szőlőben ismét találkozott Gremonville-lel (novem. 1). Vele volt Nádasdy, Szíly István, Bukováczky Ferencz és Nádasdy apródja Baranyai Kiss Mihály. Mig e három utóbbi félreállt, a grófok a francziával az egész délután késő estig értekeztek. Gremonville-nek most már volt megbizása alkudozni velük, és azt a franczia eredetiben fel is mutatta, Nádasdynak pedig egy latin másolatot adott. Egyuttal kijelenté, hogy mihelyt a császár a belga ügyekbe avatkozik, a francziák rögtön a magyarok pártjára kelnek s ajánlá, igyekezzenek a lengyelekkel is egyetértésre jutni, mit eddig Lubomirski akadályozott. Zrinyi és Nádasdy meg voltak elégedve, ugy hogy midőn hazamenet nagy eső támadt, és Kiss szídta a francziáját - »hogy az Isten verje meg,« ki miatt igy meg kell most áznia - mondák neki, »ne törődjék ruhájával! ha tervük elsül, nagy ember lesz belőle«!  Barátságát Gremonville tettel is bebizonyitandó Zrinyinek, mert kért, egy bécsi kereskedőnél 6000 frtot utalványozott, mely összeget Nádasdy emberei hozták el zsákokban.

A felvidékre Zrinyi csak deczember derekán indult, mert Vitnyédy sem indult előbb, sőt habozott »bódulási állapotban, nem tudván menjen«, mint Nádasdy csufolódva megjegyzé.

Széchy Mária már mint örökösét fogadta, Nagy Ferenczet, szóval és irásban, hűségére feleskette! Zrinyi kész volt Szendrőre pénzt adni, bár magának is kölcsön kellett venni.  Ő e vár és a 26 helységből álló uradalom birtokának politikai fontosságot tulajdonitott, mert a szendrei kapitányságban melyhez Wesselényi László az eddigi kapitány épen nem ragaszkodott, lépcsőt látott a kassai generalatushoz; mint felvidéki főkapitány pedig - reménylé — majd féken fogja tartani az egri törökököt, kik messze beékelték magukat a 13 vármegyébe, és leszoritja a Sajóig a hódoltságot. De még ennél is tovább ment, és ugy vélte, hogy mint főkapitánynak sikerülnie fogna a törökös Felföldet, Lengyelországot, Erdélyt, Moldvát és Havasalföldet szövetségbe fűzni a török ellen, s egyesült seregükkel — 20,000 emberrel valami nagy szolgálatot fog tehetni a kereszténységnek.  E czélból ki akarta békiteni a háborgó protestansokat, és mert Vitnyédynek ugy értesült a murányiaktól a felföldön semmi tekintélye nem volt, Szuhay és Szepessyt kérette a nádorné által magához Murányba. A lengyelek közt levő franczia párttal, minthogy a királyné kevéssel Wesselényi után (1667 május havában) meghalt, gróf Wojenski Szaniszló, krakkói kanonok, biliczi esperes, luttowi plébános, a Wesselényi családnak haszonbérlője, és a nádornénak lengyelországi ügynöke által akarta megkezdeni az alkut, miért is Széchy Mária ezt is Magyarországba, Lipcsére hivta. Nádasdynak pedig irtak, közölje a dolgot Gremonville-lel. Ha beleegyezik, azonnal hozzáfognak a szövetség létesitéséhez, melynek czélja szerint a magyarok előfognák mozdítani Lengyelhonban a franczia érdekeket, a francziák és lengyelek meg támogassák a magyarokat. Nádasdy leveleiben kevésbé volt vérmes. Kérte Zrinyit, hogy a nádorné segitségével végezzen el mindent, mielőtt még Vitnyédy leérkeznék, és legyen titoktartó. A franczia a derék dologról mit sem ir; szó van, hogy Francziaország Spanyolországgal kibékül, s akkor, következteté, lehetséges, hogy az egész kereszténység egyesülten a török ellen fog fordulni.  Zrinyi Murányban nagyon megbarátkozott Szepessyvel és Szuhayval, és midőn ujév után Sárospatakra ment vejéhez, Szepessyt magával vitte, Szuhayt pedig halmaji házában meglátogatta. Vele mentek még Szenthe Bálint, ki Nádasdy meghagyására csatlakozott hozzá támogatása végett, és Leszenyei Nagy Ferencz, most figyelmes tanulmányozója Zrinyi szeszélyes, háborgó lelkületének, hogy látszólag kedvében járhasson, valósággal pedig kormányozza, tulmerész veszélyes terveit csillapitsa, és ha szükséges, meghiusitsa.

Zrinyi Patakon nem sokat végzett. A kibékülés Rákóczy és a protestánsok közt még igen nehéz, ha nem lehetetlen volt. Rákóczy bár most már nagykoru és a kibékülésre hajló, még teljesen anyjától függött, annak gyóntatója pater Kiss pedig ellensége volt az egyezkedésnek. Maguk a protestánsok sem igen voltak hajlandók a békülésre, s a mult évek eseményei keserű gyűlöletet hagytak szivükben a Rákóczyak, anya és fiu iránt egyaránt. Vezérük Bocskay István, zempléni főispán, a mesés Míczbán ivadéka, és ama családnak tagja volt, melyből a hires erdélyi fejedelem származott. Nagy tekintélyét hitfelei közt inkább rangjának és vagyonának, mint tehetségeinek köszöné. Ő volt ugy szólván az egyetlen minden esetre pedig a legtekintélyesebb, protestáns főur, ki a 13 vármegyében lakott, főkurátora a pataki iskolának, különben egy nagy névnek gyenge képviselője. Beszédjeiben ugyan nem hiányzott erély; nyilván kikelt a császár személye ellen, de tetteiben nem volt oly serény, mint nyelvével. Majdnem folytonosan betegeskedvén, ez némileg mentségeül szolgálhatott, ha válságos pillanatokban vezéri szerepének megfelelni nem tudott, de nem mentheté ama rideg magatartást, melylyel Rákóczynik egy közeledését majdnem visszataszitá. Jó volna eligazitani a predicatorok dolgát, mondá neki még aprilisban az ifju fejedelem, és hozzá tevé, hogy anyja sem idegenkedik a dologtól, de ő szigoruan felelt: »Jobb lett volna nem is zavarni a dolgot«, és csak annyit tett, hogy irt Fáy Lászlónak és másoknak, jöjjenek össze majd egy hónap mulva tanakodni, ha a pataki vizsgákra ugy is el kell jönniök.

Szenthe mindjárt látta, hogy a kibékülésből nem lesz semmi. Ha Zrinyi egy hónapig Patakon maradhat, ha a megyék összejöhetnek, megállapodni a pontok felett akkor vélé talán fogott volna valami lenni az egyességből! de e feltételek közül egyik sem állott be. Zrinyi csak nehány napot töltött Patakon és sietett vissza Murányba, Lipcsére Wojenski elé. Rákóczynak szólott terveiről, és megeskette, hogy titkát megőrzi és vele holtig való »correspondentiát tart. Mindazonáltal az ifju fejedelem nem volt még valami biztos és hatalmas szövetséges, mert egyaránt kellett tartania anyjától és a protestansoktól, és nem sokat tehetett a hazáért, mig halálos ellenségek környezék, Rákóczy nem is igen bizott Zrinyi kisérőiben, a kálvinista Szepessyben, a furfangos Szenthében, az ellenséges indulatú Nádasdy megbizott emberében: de Zrinyi mind ebből semmit sem látott. Rákóczynak ajánlá, forduljon a keresztyén fejedelmekhez; Szepessyt korholá, ne legyen törökké, mutassa meg igaz kereszténységét, és Szepessy csakugyan hozzá esküdött; mindannyian pedig elhatározák, mi összejövetelüknek egyedüli eredménye volt, hogy támogatni fogják Zrinyi kivánságát: elnyerhetni a kassai generalatust.  Január közepén Zrinyi már utban volt visszafelé Murányba, a honnan Bory Mihály, ki a készülő változásokban nagy jövőt látott maga előtt, Leopoldról per »törpe király « beszélt, és részegen mondá: »kevés időn nagyobb ember leszek, mint Ferencz idejében voltam,« Január 17-én szánon eléje ment.  Murányban, megköté a szerződést Szendrő és Murányra nézve ugy, a mint tervelve volt, azután Széchy Máriával Lipcsére sietett, a hol Wojenski csakugyan megjelent. A lengyel pap el lőn halmozva ajándékokkal, aranyhegyeket igértek neki, ha segiteni tud a magyarok ügyén.

Wojenskinek tetszett a magyarok ezen terve, mig a korábbit a török oltalmához folyamodni - szinte tudta, de roszalta. Késznek nyilatkozott érdekeiket Lengyelhonban előmozditani, és erősité, hogy János Kázmér trónján utód a franczia jelölt lészen, s akkor majd lehet segiteni a magyarokon: addig azonban várjanak és reméljenek az időtől és alkalomtól.

Ugyanekkor jött Lipcsére Lengyelországból Wesselényi László és nagy titkon beszélé Borynak, hogy a lengyelhoni franczia követ, Bonzi Péter meghallván, hogy ő magyar és az elhunyt nádor fia, a magyar dolgok felől kérdezgette, Bocskayt, Szuhayt, Szepessyt emlité, de ő Wesselényi - mit sem értett beszédéből, mitsem tudott, mitsem mondhatott. A franczia végre őt is kérte, disponálja a felföldieket a franczia király pártjára! Bory ismervén László gróf együgyűségét, majdnem szeme közé nevetett fontoskodó beszédére, mindamellett komoly képet vágott, és nagyon ajánlá neki a fontos ügyet, ugy hogy a szegény gróf szinte kedvet kapott mélyebben bocsátkozni a dologba, és kimenni Párisba a franczia királyhoz.

Széchy Mária és Nagy Ferencz szinte jóizűt nevettek a dolgon, de Zrinyi Péter, midőn neki is elmondák, komolyabban vette. Ismeri mondá a követet és érdekeltségét oly fontosnak tartá, hogy azonnal saját költségén követet küldött Lengyelországba, tovább nyomozni a követ érdekeltségének okait. A követ azonban nem Wesselényi László, hanem Farkasföldi Farkas Fabián, putnoki alkapitány volt, Fekete László rokona és Wesselényi nádornak egyik régi társa, a murányi kaland idejéből, ki a nádorral együtt botorkált ama nevezetes éjjel a murányi falak alatt, és kereste a kötélhágcsót, egy merész ta pasztalt végbeli katona, ki azonban a többi végbelieknél semmivel sem volt jobb, és nemcsak a törököknek, hanem a magyarnak is elég okot adott panaszokra.  Zrinyi ne ki levelet adott a követhez és utasitá, hogy szükség esetében menjen ki Párisig, a franczia királyhoz.

Lipcséből Zrinyi Boryval és Nagygyal bejárta a környéket, megfordult Bozókon, Korponán és poharak közt tanakodott a barsi, honthi, nógrádi tekintélyekkel, Bory Mihály öcscsével Györgygyel, Duló Gergely, Duló György, Földváry Mihály, Gyürky Gáspár, Bartakovich János, Jánoky Gáspár, Szánthó Jánossal, Kónya Pál, és Nagy Pál korponai hadnagyokkal, Baloghy Gáspár a protestáns korponai jegyzővel, a legbuzgóbbbal, ki a bányavárosokban sokféle összeköttetésekkel és nagy befolyással birt és másokkal, mindenütt buzditván a török ellen: ne feledjék, hogy keresztények, ne szaporitsák a török hatalmát, ki mindenkor a magyarnak ellensége volt! Tele volt a legjobb reménység-· gel. Hánytorgatta ismeretségét, összeköttetését a németországi fejedelmekkel és állitá, hogy ha fegyverre kerül a dolog, Styria, Karantán és Krajna a magyarok részén fognak lenni »mert vannak ottan emberei«.

Február elején Zrinyi Bécsen át haza indult azzal, hogy nyárra vissza jő, s a nádorné jószágaiért való pénzt is elhozza. Bécsben megfordult a velenczei követségnél, s a követségi titkár Bernardo Sándornak nagy titokban elbeszélte merész terveit. Ő a mult évben velenczei nobilivé lett, megujitván a nemességet, melyet ősei - a brebiri grófok -már 1314-ben nyertek, Soranzo János doge idejében, és most valami nagy szolgálatot akart tenni a respublicának a török ellen, mely Kandiát még folyvást ostromolta. A magyarok, mondá, a felvidékiek ugy, mint a dunamellékiek, kétségbe vannak esve, mert török, német egyaránt romlásukra tör, és saját királyuk elhagyta őket, megkötvén a vasvári békét. Némelyek a törökhöz fordultak, s a nagyvezér biztatta őket, hogy majd alkalmilag fog segiteni rajtuk, de folyamodásukat tudtára adta a bécsi udvarnak, hadd lássa a császár, mily lelkiismeretesen tartják meg a törökök a békét. Ő Zrinyi emlékezteté a magyarokat, hogy keresztények, hogy halálos ellenségük a török, hogy türjenek el inkább bármit, de védelmezzék hitüket, vallásokat. Már sokat megnyert, sokféle összeköttetése van, és kész fegyverre kelni a török ellen, de szeretné tudni, mit várhat a köztársaságtól? mert egyedül saját erejével valami nagy dolgot nem mivelhet. Neki kell fegyver, hogy hivei közt kiossza, és pénz, hogy valami nagy vállalatba kaphasson. Most Horvátországba megy; ha Velencze támogatja, üzenje meg egy megbizott embere által: időközben ő ismét elfog jönni, és buzditani fogja a magyarokat a felkelésre, bátor, merész elhatározásra. A velenczei válaszkép igen dicsérte Zrinyit, hogy a közös ellenség ellen gyüjti a magyarokat, mi dicsőségére fog válni a nemzetnek, és nagy becsületére ő » excellentiájának.« A köztársaság azonban nagyon el van foglalva Kandiában, sokat kell költenie, de azért kivánságát elő fogja terjeszteni kormányának. Nekem nem kell valami nagy dolog felelé Zrinyi csak egy kis segitség, miután már fegyvert fogotam, s aztán hozzá tevé: életét és vérét szivesen áldozza a respublicának; s a legfőbb ok, hogy a magyarországiakkal összeköttetésbe lépett az volt, hogy Velencze igazságos ügyét támogathassa. 

Hogy Zrinyi terve csak részben is sikerüljön, hogy a magyarok egyáltalában valami sikerre szert tehessenek, szükséges lett volna mindenek felett egyesség a szövetségesek között, de maguk a főszemélyek: Széchy Mária és Bory és velük Nagy Ferencz ezen egyesség megbontására törekedtek.

Midőn hire futott, hogy a nádorné jószágait eladogatja, Nádasdy a pompás, minden kényelemmel ellátott Lipcsére vetette szemét és megkérte Zrinyit, működjék közre, hogy e birtokot megkaphassa, szándéka levén egy uttal, a majdan fizetendő vételárba, az összeesküvésre forditott 5000 tallérját is betudni.  Azonban Széchi Mária és Bory Mihály nem szerették Nádasdyt, és Lipcsét Zichy István kamarai elnöknek szánták, ki ugyan az udvari párthoz, Rottal embereihez tartozott, a miért is Zrinyi és Nádasdy gyakran szidták és kivánták: »hadd rontsa meg Isten őt Rottalostól, mert nem akarják az ország javát«, de igen készséges barátságos, és ildomos ember volt, és Leszenyei Nagy Ferenczel némi sogorságot tartott. Ha a nádornénak pénz kellett, közbenjárt, sőt maga is kölcsönzött neki. Midőn szép, öreg fekete kocsis lovakra volt szüksége: maga ment fel Bécsbe vásárolni, és a nyitrai püspöknek Horváth Jánost alispánságra ajánlotta, csak azért, mert Nagy Ferencz testvére Mihály őt pártfogolta, és Bory korponai ügyében is fáradozott Bécsben, mig Nádasdy - ugy hivé Bory - ellene dolgozott.  Széchy Mária és emberei sokkal jobban ismerték Nádasdyt, sem hogy ne tudták volna, hogy az nekik nem fog megbocsátani, de a nádorné mindenre el volt készülve, és Boryval Zrinyiben keresett támaszt a hatalmas ellenség ellen. Minthogy pedig Zrinyi még most jó barátja volt Nádasdynak, minden erejöket megfesziték, hogy a jó viszonyt megbontsák, és egyre mondák Zrinyinek, mi szüksége van Nádasdyra? képes ő egymaga is mindent véghez vinni. Hogy magához ne térjen. Bory Bécsig elkisérte, és folytonosan csepegtette belé a mérget, ugy, hogy a mire Zrinyi Csáktornyára ért, már nem bánta, hogy Zichy kapja Lipcsét, és csak azon törte fejét, mikép mentse ki magát Nádasdyval szemben, hogy oly roszul járt el megbizatásában. 

Nádasdy előtt nem maradt titokban mi készül Zichyvel.  Haragudott is a nádornéra és embereire, de Nagy politikai fontosságot nem tulajdonitott törekvéseiknek. Mig Zrinyi esze kalandos terveken járt az ő szeme változatlanul a nádorságon csüngött. Ha ellenségei azt mondák, hogy lázadásra ingerli a felvidéket, és ezzel akarák hitelét az udvar előtt rontani: ő keresve kereste az alkalmat, hogy az udvarral szemben a felfedező, a gondos őr szerepet játszhassa. Fél nyilatkozatokat tett, hogy kérdezzék: de Lipót és udvara szokott könnyelmüségeikkel nem kérdezék. Emlité a császárnak Laxenburgban, hogy tudna módot, eltenni Apaffyt az erdélyi trónról, mi nagy hasznára fogna válni a felségnek és Magyarországnak: de Lipót közbe vágott, hogy majd máskor fog erről szólni vele. Páter Müllerhez fordult tehát, midőn a császár, leégvén a bécsi várlak (febr. 24. 1668) Ebersdorfban tartózkodott mondja meg Lipótnak, hogy igen fontos dolgokat akar vele közleni. Páter Gribóczy Mihály, kassai rector utján pedig Nádasdy tudtával Szenthe figyelmeztette az udvart, hogy nagy veszélyes dolog készül, s a felföld a törökkel correspondeal. Mind ez azonban nem hozta meg az ohajtott eredményt, a bécsi államférfiak meg nem ijedtek, s országgyülést össze nem hivtak. 

Külsőleg azonban az udvar nagy kegyelmességét tanusitott irányában. April 5-ikén az anya császárné és két leánya nagy főuri kisérettel meglátogatták Pottendorfban, és kevéssel utóbb maga Lipót is eljött a császárnéval. Nádasdy fejedelmi pompával fogadta fenséges vendégeit, és félretéve takarékosságat, a császárnénak egy egész ezüst asztalt, kisérőinek más-más értékes tárgyakat ajándékozott.  Ellenségei irigykedve, kassandrai jóslatokat hangoztattak: vigyázzon a császár; Nádasdy mint nádor tyrannus lenne, és őt elfogná veszteni. Boszu és érdek vezércsillagai. Vége annak, ki őt valaha megbántotta, mert Nádasdy bocsát meg soha senkinek. Ha a császár ma nádorrá nem teszi, minden vágyát kielégiti, és csak egyszer nem teljesiti akarátját, el lesz felejtve minden jó, a mit neki valaha tett.

De voltak Nádasdynak barátjai is, a kiknek számát, a mennyire természetétől kitelt, növelni igyekezett. Megnyeré a kalocsai érseket és győri administratort, Széchényi Györgyöt, ki eddig ellensége volt, körmöczi aranyokban fizetvén ki neki bizonyos adósságot.  Még szorosabbra füzte magához Sennyei István veszprémi püspököt, ki testestől, lelkestül hivévé lett, és mint afféle részeges ember lelkesedését iránta, és a magyar ügy iránt hatalmas hazafias toastokban öntögette ki.   Szelepchényit azonban hiában iparkodott pártjára vonni; öket, ha más ok nem is lett volna, szétválasztá a helytartói tiszt, melynek teendőivel egyikük se gondolt sokat, de a melyet mindegyik a másiktól irigyelt.  Az érsek Rottal, Forgách és Zichyvel tartott, buzgó echojává lőn minden hirnek, mi Nádasdynak árthatott, s ép az időben, midőn a császári ház tagjai Pottendorfot látogatásukkal megtisztelék, kürtölé mindenfelé, mit Bory Mihály állitólag részegségében kiszalasztott: »Eb féljen Nádasdytól! oly vagyon a mi kezünkbe, valamikor akarom, le is ültethetem!« »Itélje meg, micsoda szók ezek! irá Nádasdy Szenthének (april 3) de a többivel tagadásra megy. Voltak azonban dolgok, melyeket Nádasdy nem vett oly könnyen, mert állását legnagyobb mértékben compromittálták. Ilyen volt a vallás dolga. Ő neki igyekezni kellett a protestansokkal jó egyetértésben lenni, annélkül, hogy az udvar haragját e kényes pont miatt magára vonja. Ellenségei ezt tudván, széltében mondák »hogy az eretnekségnek templomokat igért, és maga is eretnekké lesz,« és ime, az év elején jött a hir Bécsbe, hogy Mednyánszky István, Jonás fia, állitólag Nádasdy engedelmével, Tótujhelyre praedicatort vitt, a praedicator házában rá »vivátot kiáltottak és ugy »prostitualták !« mint Nádasdy haraggal kifakadt. Mert Bécsben az udvar, papság, a primás nagy haragra lobbantak, melyet csillapitania kellett, annélkül hogy a protestansok ellen erővel felléphetett volna akkor, midőn Zrinyi által ép kibékitésükön fáradozott. E kényes helyzet is azonban elől tüz, hátúl viz« szerencsésen elmult Hidvéghy segitségével, ki által Nádasdy a praedicatornak reménységet nyujtott, csak menjen ki Ujhelyből, egy más parochiara Az udvar megnyugodott. A protestansok sem idegenedtek el tőle, sőt ő lett most, mintegy előre a nádor szerépét játszva a közbenjáró köztük és az udvar között.

A 13 vármegye az év elején Sátoralja Ujhelyből Nagy idai Székely András és Guth Dániel, eperjesi jegyzőt, felküldé a locumtenensekhez igen kemény hangú utasitással. Panaszkodtak az 1662-iki országgyülésre, a békére, a németek garázdaságára, kik Tokajt, Szathmárt sanyargatják. Felemliték a Báthory Zsófia által elkövetett vallási sérelmeket, melyek miatt már hétszer irtak fel, sikertelenül, Koncz papirosokra terjedhetnének panaszaik! A nemes ség nyögi, szenvedi sérelmeit s félő, arra ne kényszeritessék, hogy a haza törvénye mellett, a maga oltalmára, kine törjön! A vármegyék felirata is oly éles volt, hogy Nádasdy és Szelepchényi nem merték azt eredeti alakjában a felség elé terjeszteni, hanem szeliditve, körülirva adák elő tartalmát. Az udvar is merev álláspontot foglalt el. A követeket csak a felvidéki evangelikusok képviselőinek tekinté és czimezé, kiknek választásába a katholikusok bele nem egyeztek, kik a 13 vármegye névét csak bitorolják, és válaszában hangsulyozá, hogy a szabad királyi városokban a katholikusokat nyomják, de azért a császár mégis a pataki dolog eligazitására, Pozsonyba comissiot fog rendelni, hová a Rákóczy hazát és a sértett felek képviselőit megfogja hivni barátságos egyességnek eszközlése végett, mert törvényerejüleg az 1647. 14. czikkelyt csak az országgyülésen lehet magyarázni. E válaszra a követek (mart. 12) vissza feleltek és nem engedtek, de azért Nádasdy, bár magában boszankodott nyakasságukon, jó barátságban maradt velük és Székely és Guthot magánál Pottendorfban. vendégelte A császári válaszra a 13 vármegye Zemplénből felelt (május 7), és e felirat mutatta, hogy Nádasdy a protestansok bizalmát el nem vesztette, vagy legalább azok bizalmatlanságukat kimutatni nem tarták czélszerünek. Vallási sérelmeiket elpanaszolván, őt kérték fel közben járónak, sőt felhivák, hogy mint legfőbb biró jelenjék meg közöttük, és hajtsa végre a Rákóczy házon az 1647. 14. t. cz. kiszabta büntetéseket.

A közbenjáró csillapitó szerepét játszá Nádasdy a selmeczi ügyben is, melyben a vallásfelekezetek érdekei ismét összeütköztek. Selmecz városa ugyanis bizonyos eljegyzési ügyben, melyet katholikus inditott protestansok ellen az esztergami szent szék előtt, nem akarta végrehajtani a szentszék itéletét a panaszos fél javára megállapitott kárpótlási összegnek megvétele végett. A paszos fél tehát a város ellen eszközlött végrehajtást, és annak javait: a sörházat, korcsmáit, malmát, szőleit, jobbágyait gr. Balassa Bálint honthi főispán, mint végrehajtó biztos által lefoglaltatta. A zavarban a városi katholikusok megkérték Lipótot, adja nekik a német protestánsok templomát, és kórházát, mit a király meg is tőn. A protestánsok templomuk védelmére szálltak; de a katholikusok a körmöczi bánya gróftól, Joanellitől, segitséget kapván, erővel elfoglalták a nekik adományozott helyiségeket. A zajos és erőszakos jelenetek, melyeknek a kis város szinhelyévé lőn, meszsze tulszárnyalák falait, és csak uj táplálékot adtak a protestansok és katholikusok között létező gyülöletnek: mig Nádasdy a város ellen való végrehajtásnak felfüggesztését tanácslá a felségnek. (Máj. 13)

Nádasdy kétszinü szerepével most tekintélyének zenithjén állott. Az udvar bizalmát - legalább látszólag birta; a protestansok is már hozzá kezdtek fordulni, és sérelmeik közt azt is hangoztaták, hogy a nádori szék nincs betöltve. Ő volt az egyedüli ember, kit most az ország vezérnek elismert volna, s ő már csakugyan ugy gondolkozott, mintha a vezérséget birta volna. Ha a legfőbb polczra őt nagyravágyása ösztönzé, ugy meg volt benne ama nemesebb nagyravágyás is, hogy mint vezér nemzete sorsát okosan intézze, egy jobb jövőnek alapjait vesse meg. Sokat gondolkodott a felett, mi baja van a magyarnak? mikép lehetne bajait megorvosolni? és átlátta, hogy minden felszólalás csak hiában való, sulytalan beszéd, mig az ország belsejében egyességre szert nem tesz, gyorsan titokban nem cselekszik, külföldi szövetséget ugyan meg nem vet, de jól megfontolja, kivel szövetkezik. Gondolatait, melyek azonban az általánosságon tul nem mentek, Zrinyi Miklós példájára ez időtájt két iratban fejezé ki, melyek közül az egyik beszéd volt az ország négy státusához egyességre intő, a másik pedig elmélkedéseket tartalmazott azon kérdés felett: mikép lehetne Magyarországnak régi fényét és hatalmát visszaszerezni? Mindkettő azonban fiókjában maradt, és csak némely meghittebb embere birt róluk tudomással. Oratiójában Nádasdy egy futó pillantást vetett az ország sorsára »protectora« alatt, kit védelmére választott, de ki hitszegő jogtipró a magyarokkal szemben és átka minden szomszédjának. Németországban a »divide et vinces« elvet követi. Lengyelhonban az országot a vallásos buzgalom ürügye alatt a muszkára uszitja, és akadályozza, hogy ez ország erejét a maga és szomszédjainak boldogulására forditsa. Buzgalma a pápistaság mellett nem akadályozza, hogy a protestantizmussal ne kaczérkodjék a korona végett, a törökkel pedig barátságot ne tartson, a magyar nemzet végveszélyére és megoszlására. Váradot, Érsekujvárt összetett kezekkel veszni hagyta; Kanizsa ostrománál Zrinyi Miklóst »kit Isten számunkra megtartott, cserben hagyá;« Sz. Gotthardnál sem ő nyerte meg a csatát, hanem Isten ada győzelmet a Rába viz által. Székelyhidot »Rottalosan« elrontották. Elveszett végeink helyett ujakat nem épitenek; a szegények véres verejtékéből kisajtolt pénz, zenére, szinházra, szánkázásra kell, mig egy óra alatt sok ezer lélek vitetik rabszolgaságra. Ha fenyeget az ellenség, ország világ tudja, legkisebb gondja sincs védelmünkre; katonáit elbocsátja. »A jövőben pedig gondoljatok szavamra, rátok hozza a pogányságot, hogy elnyomjon, ő pedig serény harczos sereget fog küldeni, mely nem a törököt fogja zabolázni, hanem feleségeitek, leányáitokot fogja szemetek láttára meggyalázni, vagyonotokat fogja elrabolni, jószágaitokat fogja felégetni; benneteket koldussá téve annyira tönkre tesz, hogy rövid idő mulva már a magyarnak neve sem fog többé fenmaradni.«

» Bocsáss meg édes vitéz nemzetem, folytatja tovább Nádasdy, ha róla beszélve az oktalan állatoknak mögéje teszlek de azok bár Isten által ész nélkül az ember használatára teremtettek, ha az ember visszaél hatalmával, ellentállnak, mig a magyar nemzet, melynek van esze, ereje, mely szenved és végveszélyben forog: még sem tud magára vigyázni. »Romlásának képét látja, ha az ország 4 rendire tekint. A papságra ráillik a közmondás, hogy fejénél kezd büdösödni a hal, s a romlás eleven képét látni a primáson, »kinek esze, mint a világnak négy részéről fuvó forgó szél, irigysége mint az eb, nemzete cseh, de inkább tót, mert valóban tót ember.«  A hamis mammonnak hive, ha nagyon hazudik mézet nyal ajakáról. Ocsmány fösvénységét, rendetlen magaviseletét, undok erkölcseit, oktalan disznó részegeskedését ismeri az egész világ. Soha életében az Isten dicsőségére, a hazának, felebarátjának javára semmit sem adott zsebéből; van elég szegény gulyása, csikósa, kanásza, és még sem ad nekik semmit, hanem tartogatja az Antikrisztus számára, és csalja királyát, titkos tanácsát, fejedelmek és papokat, barátjait biztatással, hogy majd örökölnek utána, hogy csak élvezhesse az igazságtalanul szerzett vagyont, mit azonban Isten nem fog megengedni. És még is csak neki van a protektornál hite, java, becsülete, és mindene, a mit csak akar, ámbár soha sem gondolt arra, hogy a papi hivatását rendesen teljesitse, vagy mint a hazának első feje, annak védelmére valami derekast véghez vigyen. Olasz praktikák és török horgászással sokat kihalászott. Követül járván Erdélyben, Törökhonban, a nemzet erejét csökkenté, a két Rákóczyt, egyiket a török, a másikat lengyel kézre játszotta. Mióta az igazság szolgáltatásra befolyása van, ki birná elmondani azon pereket, melyeket ő fösvénységével megrontott? Igazságtalanul kiadott decretumai folytán 4 család jószágait birják mások rabló módon. A kincstári javak, melyeket a koronának haszna nélkül elnyelt, milliókra rugnak. Sok egyházi javadalmat és hivatalt, bár nagy titokban, pénzért adományozott el, és nincs oly igazságtalan dolog, mit tőle pénzen megkapni ne lehetne. S jóllehet az ilyféle dolgok általánosan tudvák, Protektorunk mégis elnézi, mert tudja, hogy ilyféle eljárás mellett nemzetünknek romlása elkerülhetlen lesz.«

Szelepcsényinek e torz jellemzése után, melyben a személyes gyülölet a valódi hibákat legrikitóbb szinekkel túlozta, a többi clerusra tért át, mely csak pénzt gyüjtöget, mi haláluk után megint ellenségünknek válik javára. Ha egyik- másik ád is valamit az ország javára, az nem tiszta szándékkal történik, hanem hogy előmenetele legyen, és azért önti ki leginkább rájuk Isten haragját, és a papi jószágok, mint Várad, Ujvár, Nógrád esnek leginkább a török hatalmába. Szintugy kikapták részüket a főurak, »kik közül ujján elszámlálhatná az ember azokat, kik e haza megmaradásával fárasztják elméjüket. Némelyek éjjel-nappal koholmányokon törik fejüket, melylyel az udvarnál másokra árulkodva, maguk becsületét kissebbitik, saját gyermekeiket juttatják koldus botra.

Mások bolond épületekre tékozolják pénzüket, vagy vadászat, madarászat, bujálkodás, éjjeli és nappali dorbézolással töltik idejőket, mig a szuszból ki nem fogynak.. Vannak végre, kik józan értelemmel erszényüket az ország jövedelmével töltögetik, árulják a jogokat, hivatalokat és a kapott ajándékokkal barátokat tartanak az idegen nemzetnél; az ország dolgát pedig egészen a királyra hagyják, önmagukat és a rendek apraját, nagyját megrontják.«

Kiméletesebb volt a harmadik renddel, a köznemességgel ámbár kimondá, hogy ennek alapja is meg van mérgezve. Az előtt nemesi módon, vérrel, karddal, most mint valami portékát a kalmárok, 36 talléron szerezhetni a nemességet. A nemes ifjak vagy prokátorokká, vagy kereskedőkké lesznek. Az öregeknek nincs tekintélyük, mert maguk idézték elő ez állapotot. A protektor nagy örömére és praktikája. folytán kivesz a fegyver a magyar nemes kezéből, s a pokolbeli ördög sugallatára önmagát marczangolja vallásos villongásokban. A külföld azt gondolja, hogy a magyar, hitvány, gyenge nemzet; »nincs köztünk ember, s azért senki sem fog velünk szövetkezni, mert senki sem akar segitség helyett terhet venni nyakára.« Meg kell tehát mutatni a világnak, hogy nem veszett még ki a magyar nemesség szivéből a bátorság, kezéből a fegyver. A főurak és főpapokat, ha nem akarnak csatlakozni, kényszeriteni kell, bár lesznek köztük is, kik a nélkül is magukba szállnak. A vitézség többet ér a vagyonnál, kis emberekből nagyok lesznek. Ime Bocskay, Bethlen, Rákóczy egyszerü nemesekből fejedelemségre vitték. Itt vannak a bányavárosok! nem kell többé engedni, hogy cseh, olasz turkáljon bennük, forditsa kincsüket ellenünk, vagy vigye ki idegen országokra; vissza kell követelni mind azon milliókat, melyeket már eddig is kivittek. »Nagyobbitsuk meg határainkat azok hozzá vételével, kiket protektoraink magukhoz csatoltak; keresztény szövetségesek, társak, főurak elegen lesznek mellettünk, csak ne késsünk, ne szalaszszuk el a kedvező alkalmat.« A 4-ik rend: a szabad királyi városok eddig békében és jobban éltek, mint a többi statusok; a német nadrágtól nem irtóznak, más nyelvet is tudnak, mint a magyart, és ha veszély fenyegeté szabadalmaikat, egy pár ezer forinttal kiválták magukat, bár folyvást emlegetik szegénységüket. De gondolják meg, hogy csak egy hajszálon függ egész szabadságuk. Ha tehát azok egy részéért áldoznak ezereket, mennyivel inkább kell áldozniok, midőn az egész veszélyben forog. Veszély idején szabad az árvapénzeket is a közjóra forditani: a mostani helyzetben minden ember adja minden vagyonát a haza ügyére; viszsza fogja kapni, de ha a haza elvész, utána vész az egyes ember is mindenestül. »Azért kelj fel édes nemzetem végzé be vitézi tettekre, sem hogy a történet végső hanyagságod és alávalóságodról emlékezzék. Beszéld rá az ország nagyjait! ha nem megy, fogj hozzá ujult erővel, megfogod ismerni, kik a haza ellenségei; keress segélyt, a hol találsz, bár miféle legyen is, mert nem sokára későn lesz. Nyomd el a rajtad fekvő lompos népet; zárd el a hegyek szorosait, foglald vissza végházaidat! keljetek fel kicsinyek, nagyok! Isten segiteni fogja az igaz ügyet, melynek a hitszegők nem fognak ellentállhatni!«

Kevésbé izgató volt a másik irat, mely főkép azon kérdéssel foglalkozott, mely nemzettel kellene Magyarországnak szövetkezni? Éles elmére mutató töprenkedés volt ez, mely azonban határozatra nem juthatott. Itt is az ország siralmas állapotával kezdé értekezését, melyet a német szomszéd leginkább a katholikusok és evangelikusok közt szitott egyenetlenséggel megörökit, s ebben szövetségesekül birja a papokat, kık közül elnyomja a nemeseket, » vastag pórfiakkal« tömi meg az állásokat, kik nem gondolnak az ország romlásával. Egyenesen vádolá a németet, hogy béke, háboru mind csak eszköz neki, hogy a magyar gyengittessék, és végre kénytelen legyen a Habsburgháznak, mint örökös urának meghódolni. Három módot látott, melylyel a bajon segiteni lehetne: országgyülési végzések, fegyveres felkelés, vagy külföldi szövetség és támogatás által. Országgyüléstől a jelen helyzetben nem sokat várt, mert abban csak az egyetlenség burjánoznék fel ismét, a végezéseket, ha ki is nyernék, mint már oly sokat, nem fogná megtartani az udvar, sőt veszedelmes is lehetne a gyülés, mert azon könnyen kitudódnának a magyarok tervei. Minthogy azonban, az ország törvényei szerint, az országgyülést annak idején el nem kerülhetni, szerencsés kimenetele végett előlegesen is rendezni kell a vallási kérdést, jelesen kényszeriteni a Rákóczy házat a közjó tekintetéből, adja vissza a praedikatoroknak az elvett praebendakat, a vallásbeli háborgatókra kemény büntetéseket kell szabni, az egyes rendek közti surlódások pedig intéztessenek el deputatusok által, s a mi ekkép már közmegegyezéssel létrejött, az vitessék aztán megerősités végett az országgyülésre.

A fegyveres felkelés mellett sok okot talált. Vitéz, fegyverre született nemzet a magyar, és szomszédai, kik az ausztriai háznak kemény kormánya alatt nyögnek, szivesen fognának vele szövetkezni. Azonban tekintetbe kell venni, hogy viszont fegyelmetlenebb nemzet nincs a magyarnál s rendetlen volta vesztett hirét költé az idegen nemzeteknél; nincs semmi készüléke, nincs vezére, s ha saját kebeléből választ is magának, az csak saját hasznára dolgoznék, mint tettek Bocskay, Bethlen és Rákóczy; s a mi a legveszélyesebb, mihelyt a német észreveszi a magyarnak ebbeli szándékát, rögtön rámegy fegyverrel és semmivé teszi. Van pedig módjában is, mert váraink kezében vannak, és tönkre tesz minket, vagy maga, vagy a török által, kivel most nagy barátságban van, ugy is csak lesi az alkalmat, hogy végképen megronthasson. A mi a külfölddel való szövetkezést illeti, itt van a török, mely szomszédja a magyarnak; mint ellenség rettentő károkat okozott neki, mig mint barát, példa rá Erdély, biztos és békés jóllétet adhat. A török nem üldöz senkit vallásáért; hadviselésében, ruházatjában hasonló a magyarhoz, velünk úgy szólván egy országban lakik, és oly hatalmas, hogy megvédhet minden ellenségünk ellen. Azonban, folytatá, a török pogány, hitetlen, álnok. Gyülöli a nemességet, zsarol és hitszegő. A vallás dolgában pénzért kész üldözni az egyik vagy másik felekezetet. Vele szövetkezve magunkra uszitanók az egész keresz tény világot. Már csak közeledni is nehéz hozzá, mert vagy maga elárulja, vagy más módon kitudódik, s akkor még csak nagyobb veszedelem, nagyobb veszély várna a magyar nemzetre, s igy vele szövetkezni úgy, hogy jobbra forduljon sorsunk, vagy legalább a mostani állapotban maradjunk, lehetetlen.

Ausztria mellett szól a körülmény, hogy már régen szövetségben vagyunk vele, hatalmas szövetségesei vannak, s ugy sem igen szabadulhatunk tőle, mert minden titkos tervünket mindjárt elárulják a gazemberek, kivált a sok paraszt származásu pap, kik ez által előmenetelüket keresik. Igaz, hogy eddig nem igen oltalmazott, de az meg fogna változni, ha örökös urunkká választanók, és nem kellene félnie, hogy ma holnap port rugunk szeme közé. Azonban tekintetbe kell venni, hogy a veszély perczében az osztrák ház magát sem tudja védeni; valahány tartománya még fellázadt, mindig csak idegen erővel volt képes leverni. A történet bizonyitja, hogy megrögzött gyülölettel viseltetik irányunkban. Igérni, mindent igérne, de nem fogna megtartani semmit, mint nem tartja meg a koronázási diplomát. Látjuk, mint bánik örökös tartományaival, rosszabbúl mint a török alattvalóival, elég csak a csehek példájára utalni; és micsoda szivvel szövetkezhetnék a magyar oly emberekkel, kiktől annyi kárt vallott, kik őt nem szeretik, nem becsülik, lenézik, és rosz lelkiismeretük által furdaltatva, nehogy a magyar egyszer visszafizesse nekik a bántalmakat, mindig mindent elfognának követni, hogy a magyar nemzet meg ne erősödjék, s bizony nem is érdemlene senkitől szánakodást, ki hozzá folyamodnék, ahhoz a kevély dölyfös nemzethez, ki kisebbségünkre még lovászt is nemzetünkből tartana. Cseh, Morva és más szomszéd országokkal való ligát javallaná az, hogy azok is rettenetes iga alatt nyögvén szabadulás után epekednek; azonban ezek és a magyarok közt a multból sok idegenkedés maradt fenn; nyakukon a sok katona; önmagukban meghasonlottak; hatalmas főuraik az udvarral tartanak, maguk pedig már a szolgasághoz szokvák, elfajultak, ugy hogy bennük a magyar nem bizhatik.

A lengyel, gyors, serény; van oka gyülölni Ausztriát, szereti a szabadságot mindenek felett mint a magyar; franczia, török, német nem ellensége, és a magyarországi kereskedésnek szabad utat nyithatna, ha az Auszria által a külföld felé elzáratnék. Ellene szól azonban hogy a lengyelnek régen ellensége volt a magyar és még törvénynyel is kirekeszté maga közül; önmagában viszálykodik, félő hogy maga is idegen uralkodás alá ne kerüljön, részben Ausztriával tart, ugy hogy csak egy párttal lehetne szövet kezni. Azonkivül büszke, felfuvalkodott nép, kérdés ha elfogadná-e a szövetséget? és ha igen, a hasontermészetü magyarral csakhamar összekoczczanna, mert két tőr egy hüvelyben meg nem fér. A franczia most a leghatalmasabb nemzet, természetes ellensége Ausztriának; maholnap Lengyelhonban is franczia királyt várhatni; sokban hasonlit `a magyarhoz, barátságát is már kimutatta, derék fejedelmei vannak, és olyanok lennének a mi vezéreink is. De ha tekintetbe vesszük, hogy a franczia király otthon tyrannus, feslett, istentelen életü, félő hogy Isten haragja alattvalóira is ki ne terjedjen. Sikerül-e dolga Lengyelhonban, mi pedig ránk nézve a legfontosabb, kétséges? és minden esetre csak fegyverrel, és idővel érhető el. A franczia szövetség mindenféle háborukba bonyolitaná a magyart, és végre sem volna bizonyos, hogy az állhatatlan szövetséges őt cserben nem fogná-e hagyni? A muszka és kozák barbár, és nagyobb igát huzna a magyarra, mint eddig visel. A török alatt való keresztények maguk is tehetetlenek. A respublicak (Németalföld) csak magukra gondoluak. Olaszhon, a pápa, békéhez szokott népek, precarius segélyt nyujthatnának. A német birodalommal csak kezdeni is felette nehéz, mert nem tudni, kivel, mikép kezdessék a tracta, hogy titokban maradjon, és véghez menjen? Mindenesetre azonban, ha akar boldogulni a magyar, legyen egyetértő, titoktartó, költséget, fáradságot ne kiméljen, serényen lásson hozzá »mert későbben lehetetlen lesz még az is, mi most lehetséges volna, mert jobban elfogyunk.«

Hogy a magyar a külföldben nem bizhatik, minden elmélkedésnél világosabban bebizonyitá a tapasztalás. A török portán Inczédy hiában járt. Még deczemberben elérte volt Kandiát. Magyar tolmácsot vett magával, és török levelet, melyben benn volt minden, mit már Ballónak kellett mondani, hogy Panajottit mellőzni lehessen. Sikerült is audiencziát nyerni a nagyvezértől, melyen Panajotti nem volt jelen, s ezen ismétlé Balló üzenetét, kiemelvén, hogy most van a legalkalmasabb pillanat kitörni, midőn a Habsburgháznak egyik ága XIV Lajossal szerencsétlen háborut folytat. Megemlité Panajotti árulását is, mire a nagyvezér nagyon elbámult, s őt elbocsátá, máskorra igérvén válaszát, de e válasz nem volt kedvező a magyarokra nézve. Panajotti, ki első levele óta már bővebben értesitette volt a császári residenst Balló követségéről, (sept. 7. 1667), sokkal szilárdabb alapon állott, sem hogy őt egy könnyen meglehetett volna buktatni. Sikerült elhitetnie a nagyvezérrel, hogy Inczédy ajánlatának nincs semmi alapja, mint elhitette volt a nagyvezér segitsége mellett a szultánnal, hogy Balló csak hamis követ volt, hamis levelekkel. 34. napi várakozás után hivák megint el Inczédyt a nagyvezérhez, ki megdicsérte Apaffy jóakaratát, de kérelmét megtagadta, mert a császárral kötött békét megszegni nem lehet. Inczédy 1668 febr. 23. ért vissza a fejedelmi udvarba és 28-ikán Panajotti már tudósitá Casanovát Inczédy viselt dolgairól, és követségének meghiusultáról. A magyar interessatusok azonban könnyen vették Apaffy tudósitását a második meghiusulásról. Ok most tele voltak Zrinyi beszédeivel, és visszafeleltek, hogy elég erősek a franczia által.

De a franczia segély is távolabb volt, mint ők gondolták. Gremonville jól felhasználta a mult év végét, és Január 19. 1668 szerződés jött létre Francziaország és Leopold közt, melyben megosztoztak a spanyol birodalmon, ha II. Károly gyermektelenül fogna elhalni. E szövetségről ugyan mit sem tudtak a magyarok, és az titokban maradt, le napjainkig de a belgiumi háborunak is nem sokára véget vetett az aacheni béke (1668 május 2) és Gremonville most már nem beszélt oly határozottan segélyről a magyaroknak, hanem csak azt mondá, ha maguktól tesznek valamit, és képeseknek mutatják magukat valami nagyobb dologra, akkor, talán, legalább reményli, fognak kaphatni támogatást a királytól.

Hasonlóképpen kevés vigasztalót irt Wojenski Nagy Ferencznek Lengyelországból. A lengyel urak, kikhez fordult, mindenek előtt szerették volna tudni, kikkel van dolguk? mig a magyarok a titok fátyolát levetni semmikép sem akarták. A lengyelek kérdék, mily alapon létesülne a frigy?: mig a magyarok mindenek előtt tudni akarták, mily segélyt várhatnak a lengyelektől? Általános a nézet —–—– jelenté Wojenski — hogy a magyarok szegények, gyengék, nincs emberük, és hazudoznak: kell tehát, hogy előbb valami próbát tegyenek. 

Minden odahatott tehát, hogy a magyarok maguktól tegyenek valamit. Széchy Mária és emberei készek is voltak arra, de azért a szövetségesek közt való egyességre nem gondoltak. Minél inkább észrevették, hogy Nádasdy haragszik rájuk, annál inkább törekedtek hatalmát, tekintélyét aláásni. Farkas Fábián, ki egészen hiában járt Lengyelországban és most tavaszszal, Zrinyi után, Horvátországba, sőt Velenczébe ment a nádornénak 100,000 frtja végett, figyelmeztette Zrinyit, ne hozzon gyalázatot magára az által, hogy továbbra is csak vak eszköze marad az országbirónak. 

Zrinyinek nem tetszett e veszélyes játék. Nem igen bizott Zichyben, félt, hogy viszály és gyülölködés támad Nádasdyval, »mi mindnyájuknak kárára lehetne,« de elvégre is megnyugodott Széchy Mária bölcsességében, »ki bizonyosan megkötötte ugy a végét, hogy valami gonosz vagy gyülölség ne ugorjék ki belőle.« 

Nádasdy a maga részéről ugyan csak ellene dolgozott Széchy Mária terveinek. Akadályozni törekedett a királyi consensust a lipcsei eladást illetőleg, bár hasztalan, állitván, hogy a nádorné ez által csak megcsalja a kincstárt, mert halála után, magva szakadtával, jószágai ingyen fognának a koronára szállni. Tiltakozott a kanczellaria előtt a Wesselényi-féle jószágoknak elidegenitése ellen, mely csak a jogosultak sérelmivel történik, (május 22) és mesterkedéseinek tulajdonitá a nádorné, hogy később, jul. 7. 1668 a király a murányi javak elidegenitését határozottan megtiltá, Bory pedig, hogy végre is megkellett válnia korponai kapitányságától.  Külsőleg azonban Nádasdy ellenségesindulatot épen nem mutatott, és diplomatája, Szenthe, bizonyos tokaji szőlőt kérvén Nádasdy számára Széchy Máriától okúl adá Nagy Ferencznek, hogy mihamarabb confirmáltassék a jó sinceritas a méltóságok közt,« ámbár, tevé hozzá »e részről annak kisebbüléséről mit sem tudok.« 

Ily körülmények közt kellett volna megkezdődni az actionak, midőn Zrinyi junius vége felé a felföldre jött, a pénz tekintetében nem épen a nádorné kedve szerint. Zrinyi ugyan is gyüjtött némi összeget, de aztán kezdé bánni' hogy Murány helyett nem Lipcsét kötötte ki magának, és végre is pénz nélkül jött, mit Széchy Mária megint Nádasdy mesterkedéseinek tulajdonitott. 

Azonban Bory és Nagy is átlátták, hogy valami nagy dologba nem lehet fogni Nádasdy nélkül, és javallatukra a nádorné Nádasdyt is Stubnyára hivta, hol ő Zrinyivel, Boryval, Nagygyal, julius második felében tartózkodott. Nádasdy megjelent a meghivásra.  Ott találta még Sennyei Istvánt, Szenthe Bálint és báró Barkóczy Istvánt néhai Ónodi kapitányt a felvidéknek, sőt az egész országnak egyik leghiresebb vitézét, kinek bátorsága és bizonyos nyers katonás nyiltsága elfelejteté az emberrel, hogy hiusága nagy, de esze kevés, és épen semmi jelleme sincs, minél fogva ő a bekövetkező viharos időszakban egyre változtatta pártját, és mindenütt tárt karokkal fogadtatott. A szövetségesek őt nem avatták még be titkaikba, csak egész általánosságban ajánlák neki magukat. Nádasdy pedig irás és szóbeli esküt vőn tőle, hogy mindenben, mit a haza javára parancsolnak, engedelmeskedni fog. 

Itt Stubnyán komolyan szóba jött a fegyveres felkelés a régi szövetségesek és Sennyei közt. Hogy Nádasdy legyen a vezér, nem volt kétséges, de igen is a mód, melyen a kitörés történjék? Nagy inditványozá, hogy ha az urak nem cselekedhetnek, kezdjék el ők, »a szegény legények « saját nevük alatt a támadást, rohanjanak Morvára, és kényszeritsék a császárt a magyar szabadság helyreállitására. E tervben meg is állapodtak, remélvén, hogy a példa gyujtó hatással fog lenni az egész országra, és boldogulni fognak külföldi segély nélkül is. Biztositásul azonban még is jónak látszott, folytatni a tractat a francziák és lengyelekkel, hogy a nemzetnek támasza legyen, ha a németeknek sikerülne a törököt pénzzel részére nyerni.

A szükséges pénz megszerzése végett Bory Mihály inditványa fogadtatott el, hogy ama mintegy 200,000 frtot tevő pénzt kell elfogni, melyet Joannelli bánya gróf Kör-möczről Bécsbe küldeni készült.  Mielőtt azonban a kivitelhez fognának, és felkelnének, szükségesnek látszott az ügyet a többi szövetségesekkel is közleni: hivja tehát azokat a nádorné gyülésre, Szendrőre.

E gyülésre Zrinyi és Nádasdy Nagy Ferenczet nevezék képviselőjükké: inditványozza a stubnyai határozatokat, és maguk isirtak az egyes interessatusoknak, »hogy szeretnének ők is szólni azon dologról, melyről a nádorné által informálva vannak, de lehetetlenség. Megbizzák tehát Nagyot. A nádorné is értesiteni fogja őket, mibe egyezzenek, sőt közöljék a szövetségesek a dolgot azokkal is, kiknek ők nem irtak, de kikkel a dolgot véleményük szerint közölni lehet. (Jul. 22)« A nádorné pedig üzenteté (jul. 26) hogy aug. 18-án jöjjenek Szendrőre, valami közlendője van.  Zrinyi Stubnyáról egyenesen hazament. Bécsen átutazva jul. 27. az udvarhoz be se szólt, de a velenczei követséget meglátogatta, panaszkodván, hogy nem lehetett rendbe hozni a magyar ügyeket. »Nagy szegénység van az országban, sokan hajlék nélkül a szabad ég alatt tanyáznak és a baj mindig nagyobb lesz, ha a felség valami orvoslást nem talál,« és Gremonvillet is sürgette segély végett; Nádasdy pedig Körmöczbányának fordult, megtudni, mikor, hová, és miben küldik a legközelebbi pénz-szállitmányt? de julius 29. már ő is honn volt, Keresztúron, Sopronymegyében.  Stubnyán beleegyezett a legmerészebb tervekbe, de most aggodalom szállta meg, bár átlátta, hogy soká többé késni nem lehet. Nagyon sokan tudtak már a dologról és mindig nagyobb lőn a veszély, hogy hova-tova minden kitudódik. Habozott, menjen-e? ne-e Szendrőre? Nagyot kérve kérte, hogy soknak ne higyjen, és az embereket nekik megkösse! kivált pedig Vitnyédyre vigyázzon, ki most épen Stubnya vidékén járt, »mert a mit a Keczerek tudnak, ő is tudja.« Ha a többiek Szendrőn lesznek, ártalmas volna őt kihagyni, jobb volna talán »őt ujabban megkötni« vagyis feleskettetni a szövetségre.

A készülő események Boryt sem hagyták nyugton és lépéseket tőn hogy bár merre forduljon is a koczka, magát biztositsa. Ő már régóta jó ismerőse volt Rottalnak. 1665 Eperjesen volt vele a Rákóczy-féle vallási zavarok kibékitése végett, és oly szint tudott mutatni, mintha inkább volna barátja Rottalnak, mint Wesselényinek.  Most ujra e szerepet kezdé játszani, és egy héttel a szendrei összejövetel előtt, (aug. 11) Bozókról levelet irt Rottalnak, melyben september közepére találkozót kért Holeschauban, Morvaországban, a midőn ki fog tünni, tartott-e királyához, hazájához, Rottalhoz igaz hűséggel és becsületességgel? Nagy titka van; Rottal az Istenért ne mondja senkinek, hogy irt. Rettentő kár volna, ha kitudódnék. Rottalnak saját jólléte van érdekelve; ne szalaszsza el az Isten adta kedvező alkalmat. Nem mulasztott el azonban biztositást kérni, hogy szabadon jöhessen, mehessen Holeschauba, mert most, jegyzé meg cynicusan, pribékké lett. Rég készült e lépésre, irá, de egy dologra várt, mely most bekövetkezett. Ugy látszik a perczet várta, a melyben Nádasdy teljesen belement a felkelésbe, mi legalább külsőleg Stubnyán megtörtént, hogy már többé vissza ne léphessen és elárultatva, vesznie kelljen. 

Augustus 18. megnyilt a szendrei gyülés. A nádorné meghivására eljött Barkóczy István, Szuhay Mátyás, Szepessy Pál, Gyulaffy László, Kende Gábor, Székely András, Fáy László, Keczer Menyhért, Baloghy Gáspár, Fekete László és kiséretében Madács János, nógrádi alispán. Bocskay István betegsége miatt nem jöhetett, ámbár neki kellett volna terv szerint Barkóczyval és Szuhayval a felkelő sereg vezérének lenni: ott voltak azonban a nádorné emberei Bory, Nagy Ferencz, Figedi Nagy András, és Farkas Fábián.  Nagy Ferencz tevé az inditványt, mint Zrinyi és Nádasdy megbizottja, hogy fel kell kelni, a bányavárosokat, Sztrecsényt, Trencsényt, Nyitrát el kell foglalni, és Morvára kell törni. A szükséges pénz tekintetéből felemlittetett a körmöczi pénznek elvétele. Farkas Fábián Kassára utalt, van ott elég pénz, vegyék onnan. Fogják el Szelepcsényit. A papzsákból is lehet kipréselni. Baloghy pedig biztositá a szövetségeseket, hogy a bányavárosokban, vannak emberei, kik 6000, emberre adnak pénzt, csak fogjanak hozzá; a többi protestansok azonban és ők voltak a többség, nem voltak oly tüzesek, mint e két hitfelük, és nem akartak semmit sem tudni felkelésről, a töröknek vagy legalább Apaffynak segedelme nélkül. Mit vétettek nekünk a morvák és osztrákok, mondák, hogy országukra rohanjunk? Elhatározák azonban, hogy ismét Apaffyhoz fordulnak, kiről Gyulaffy és Kende beszélék, hogy megütközésselveszi észre, hogy a magyarok, bár sokfélét üzenget Thökölyinek, mit sem felelnek. Megkérik, jöjjön hadával Szathmárig, és járjon közbe értük a töröknél, a mely czél előmozditására 1000 tallért fognak kölcsön venni. Addig pedig nyugton maradnak, kivévén, ha német hadak nyomulnának a felföldre. Az udvar ugyan is valami 800-—1000 embert, recrutákat, akart az országba küldeni, hogy a német őrségek hézagait pótolja, és ezt Forgách Ádám, kaczérkodva a felvidékiekkel, ide Szendrőre megirta az összegyülteknek, intvén őket egyuttal, ne szövetkezzenek az ország és korona kárára a törökkel. E maroknyi hadnak jövetele »bár zablának kevés,« mint Nádasdy megjegyzé, a legnagyobb mértékben felizgatta a szövetségeseket. Azonnal elküldék Ispán Ferenczet Thökölyi Istvánhoz, állja el a hegyszorosokot; élelmet, szállást ne adjon nekik senki, sőt elhatározák, hogy ez 1000 embert Sáros határán, a Branyiszkón megrohanják, leapritják, s ez legyen aztán a jel a felkelésre. Követül Erdélybe Kende Gábort küldék, kérje meg Apaffyt, jöjjön ki mindenesetre karáncsonyig. Ha megindul, mondá Nagy Ferencz, ki most a szendrei többséggel uszott, az egész ország fel fog kelni Pozsonyig. A Morvából jövő német hadakat a Fehér hegységben feltartóztatják a dunamellékiek. Nádasdy fellázitja a Dunántult. Zrinyinek 40,000 embere van és Stiriat, Karinthiát, Krajnát Magyarhonhoz fogja kapcsolni.  

Hogy pedig Apaffy hajlandóbb legyen a magyarok segitségére sietni, hitlevelet kért számára Zrinyitől és Nádasdytól. Nádasdy rögtön megis készité az okmányt, mely szerint ők ketten, az országbiró és bán, észrevévén a régi nagy emlékezetü, dicséretes magyar nemzetnek utolsó romláshoz közelitő sorsát, és annak megromlott szabadságát, és törvényeit helyreállitani igyekezvén, mint az országnak első oszlopai először a néhai nádorral erős hittel szövetséget kötöttek, hogy minden a. haza javát és megmaradását illető dolgokban egyetértenek, és szivesen közremunkálnak az abban egyetértő interessatus atyafiakkal. Miután e végből méltóságos Apaffy Mihály fejedelem urral és hiveivel a nádor által kötött szövetséghez ők magukat nem csatolhatták, fogadják most keresztény hitük, lelkükismerete és lelkük üdvösségére, hogy szövetségüket a fejedelemmel szentül és igazán megtartják, Erdély és fejedelmének romlására és veszedelmére nem igyekeznek, a dolgokat titokban tartják, és a kikkel nem illendő, nem közlik, Magyarország ügyeire elköltött és elköltendő kiadásokat megtéritik, és az interessatus atyafiakkal, tehetségük szerint, Erdélynek és Fejedelmének dolgait segitik. »Az Atya Fiu Szent Lélek, teljes Szent Háromság egy bizony örök Isten, a boldogságos Szüz és Istennek minden szentei ugy segéljék őket.«

E levelet Nádasdy sept. 1. Kereszturon aláirván Zrinyinek küldte, ki aztán szintén aláirta és visszaküldötte. Nádasdy, a mint a szövetség levélben ki is volt fejezve, viszonzásul Apaffytól hasonló levelet követelt, s a maga kötelezését nem akarta előbb kiadni, mig az ellenlevél kezében nem lesz. Ugy vélte, hogy rá nézve legbiztosabb, ha a hitleveleket Füzéren, Abaujban, az ő várában cserélik ki; midőn tehát Nagy, ki ez aggodalmat nem ismerte, vagy benne nem osztozott, felkérte, hogy küldje el a levelet, Zrinyire hivatkozott, kinek külön és ujabb beleegyezése nélkül azt el nem küldheti és ekkép az okmány soha sem került Apaffy Mihály kezébe. 

A nádorné emberei egyébiránt nem sokat vártak az erdélyi segélytől. Még ha a szövetség levél be is megy, igy okoskodtak, az út oda vissza 3 hét, ott időzés 1 hét: eltelik oktober, mire Erdély megmozdulhat; és még az is kétséges, fog-e tenni valamit, mielőtt a portától ujabb parancsa nem érkezik? A felvidékiekről tudták, hogy ha német nem érkezik, semmit sem tesznek, nekik pedig sietniök kellett, hogy minden előbb ki ne tudódjék és Boryt félelem, zsákmány és boszúvágy egyaránt tettre ösztönözték. Ő el volt határozva, bármit végeztek is Szendrőn, mihelyt a körmöczi pénzt megkapta, Farkas Fábiánnal és más hasonló vakmerő szegény legényekkel, végbeli katonákkal felkelni, a bányavárosokra és a német érzelmü urak jószágaira rohanni, azokat megrabolni és a zsákmányon sereget gyűjteni. Azt hivé, hogy előlegesen is 1,000 lovast összehoz, és egyik legelső áldozatának a primást szemelvén ki, őt ha Szentkeresztre vagy Bánra megy, élve vagy halva kézre akart a keririteni. Még előbb azonban személyes ellenségét: gróf Balassa Bálint honti főispánt, és utódját a korponai kapitányságban, akarta »éjjel titkon megpróbálni,« és e tervéről elég nyiltan beszélt: »Akasztasson fel Balassa, ha még két hónapig lesz korponai kapitány«

E tervekről a nádorné és Nagy értesiték Nádasdyt és beleegyezését kikérték; Zrinyinek — mondák — nem irnak, mert felteszik, hogy Nádasdy ugy is mindenről értesiteni fogja; csatlakozzék Nádasdy a felkeléshez, melyben Petrőczy és Barkóczy, e két merész férfi is részt fog venni, a táborban ő fogván mediatornak kiáltatni a felség és nemzet közt. Bory pedig ez alatt Rottalt, ki mindjárt aug. 18. felelt és a kért légyottot septemb. 15-re megadta, levelekkel tartogatta, és sept. 6. Lipcséről a találkozást — 8 — 14 napra halasztatni kérte, mert »az istentelen practikus Balassa Bálint megidéztette, mint a ki a zsiványokat oltalmazza«. Becsületét védenie kell; ha Balassa septemb. 13. elmegy, feljő. » Inkább soha se született volna ez ember, mintsem hogy ilyen kárt tegyen a felségnek, és közügynek, azzal, hogy őt tartóztatja. Ha semmi más bűnt sem követett volna el, már csak ezért is megérdemlené a fattyu, hogy karóba huzzák« 

A körmöczi pénznek septem. 11. kellett indulni, mint az összeesküdtek megtudták, és Nádasdy szerencsés sikert kivánt nekik a merénylethez. Mi azonban a további lépéseket illette, azokkal nem tudott megbarátkozni. Nem hitte, hogy a hevenyében gyűjtött magyar csapatokkal valami derekast lehessen kezdeni, mert nincsenek szokva fegyelemhez, vezérük sincsen kellő s azért, ha össze is jönnek, csak rabolni fognak, és kereket fognak oldani, ha valahol ellentállásra találnak. Az egészet csak lázas agyrémnek tartá, melyet a nádorné és más afféle eladósodott emberek gondoltak ki, hogy a zavarosban halászhassanak és hitelezőik elől legalább ideig óráig békében lehessenek.

E készülődések közt bekövetkezett az, mitől Nádasdy és Bory egyaránt féltek. Áruló találkozott, ki az összeesküvést felfedezte, és ez áruló Iványi Fekete László volt. A szendrei gyűlés után septemberben felment Pozsonyba Szelepcsényihez, hogy bizonyos peres ügyben, mely közte és Rákóczy Ferenczközt Hajnácskővára miatt folyt, magának királyi mandatumot eszközöljön. Hallván, hogy a primás Szentkeresztre akar utazni, intette, ne menjen el mert nagy veszélybe dönti magát. Majd világosabban beszélt: 200 ember van elhelyezve Pozsony és Szentkereszt között, kik rá leselkednek s végre, ámbár háromszor esküdött a szövetségeseknek hallgatást, mindent a mit tudott felfedezett. Azon kezdé, hogy a nádor őt Zrinyivel Gremonville-hez küldte, kinek Vitnyédy egy szövetségi tervet nyujtott át, melyet a nádor el nem fogadott. Elmondá, hogy Wesselényi az erdélyiek révén a törökhöz fordult, de Balló és Inczédy hiában jártak a nagyvezérnél! Zrinyi és Nádasdy Stubnyán felkelést határoztak, de a szendrei gyűlés tervüket el nem fogadta, és Kendét Apaffyhoz küldé. Tudott Wojenski működéséről Lengyelhonban, Rottal leveleinek elvételéről Nádasdy által, és végezetül elmondá, hogy Petrőczy Vitnyédyvel a császár szabadsága ellen merényletet terveltek, de Wesselényi nem engedte meg a kisérletet, valamint hogy most tervben van Szelepcsényit megölni, ha jószágait meglátogatja. Összeesküdtekül Boryt, Bocskayt, Barkóczyt, Szuhay Mátyást, mint kiszemelt tábornokokot, Hidveghy Mihályt, Gosztonyi Miklóst, Szepessi Pált, Keczer Ambrust, András és Menyhértet, Ispánt, Gyulafit, Kende Gábort, Bartakovich Jánost, Figedi Nagy Andrást, Farkas Fábiánt, Thökölyi Istvánt, Berényi Györgyöt nevezé, s bizonyitékul Széchy Máriának Szendrőre hivó levelét, valamint Zrinyi és Nádasdy stubnyai megbizását felmutatá. Szelepcsényi, a maga és a király veszedelmén megindulva, nagy igéretekkel rávette, hogy jöjjön fel vele Ebersdorfba a császárhoz, kinek a primás a dolgot bejelenté, Fekete a két levelet átadá. Lipót az ügy megvizsgálását Lobkovitz, Schwarzenberg Montecuccoli és a primásra bizta, előbb azonban még Rottal Szelepcsényi jelenlétében Feketét ujból kihallgatta, és magyarul tett vallomását németre forditá. Fekete mind inkább bele melegedve szerepébe mindjárt véleményt is adott, mit kellene tenni Magyarországon: a törökhöz kellene küldeni, és Apaffyt be kellene vádolni, hogy a porta megfojtassa, mert csak ő maga az összeesküvő és nem egyszersmind az erdélyi rendek. A király gyűjtsön sereget a végekben, és fogassa el az az összeesküdteket. Ez nagy zajt fog ugyan ütni az országban, de ha a király egy manifestumban ki fogná fejteni indokait, és aztán országgyűlést hivna össze, remélhetőleg minden rendbe fogna hozatni.

Feketének vallomását megerősité Barkóczy István, kit az összeesküdtek egyik főtámaszuknak tartottak. A király őt jul. 23 szabolcsi főispánná nevezte volt, ki miről Szelepcsényi egy külön levélben tudositotta. A hiu ember, kinek esze mindig nagyobb nagyobb méltóságokon járt, sept. 8-án irt levelében megköszönte a tudositást, és egyuttal jelenté, hogy komornikának, kit felküldött, fontos közölni valója van. A komornik oly formán beszélt mint Fekete. A dologhoz többé tehát nem fért kétség, annál kevésbé, mert a primás még b. Majthényi János volt nyitrai alispántól is hallott egyet mást az aug. 18, 19, 20-ikán tartott szendrei gyűlésről, a franczia és a törökkel volt alkudozásokról, Rottal leveleinek elvételéről és Nádasdy részvételéről, »ki a szendrei tractára Hidveghyt küldte, titokban, saját kocsiján«.

Rottal most érté csak kellőleg mire czélzott Bory leveleiben; Leopold tanácsosainak pedig eszébe jutottak Leslienek és Casanovának jelentései, Panajotti levelei, melyekre oly keveset hederitettek. Mindazonáltal a dologban még sok homály volt, és bizonylat ugyszólván semmisem. Lobkovitz Rottal, Montecuccoli tehát ujból kihallgatták Szelepcsényit. Dicsérték a felség nevében hűségét, buzdiťák járjon jövőben is hasonlóképen el, és kérdék, nem tud-emég többet, mi a dologra vonatkozik? Szelepcsényi Barkóczy levelét mutatta fel és elmondá, mit a komornyik és Majthényitől utólagosan hallott.

Fekete oly formán adta elő a dolgot,' mintha egy percznyi idő sem volna veszteni való, ha a kitörést megakarják akadályoztatni. Szelepcsényi tehát a maga részéről a legszigorubb rendszabályokat javaslá. Mindenek előtt Boryt és Nagyot kell elfogni, mit Rottal könnyen véghez vihet, mert Bory önként ajánlkozott, hogy feljő: Nagyot pedig felhivhatná, mintha a murányi jószág végett akarna alkudozni, s mindjárt bizonyos pénz összeget letenni, miről már ugy is volt egyszer szó közöttük, és igy mind ketten a kelepczében volnának és ellehetne őket fogni, mint Balassával történt. Szintugy meg kell fogni a vezéreket is, mi ugyan a magyar jog szerint tilos dolog, mert nem lehetne senkit megidézés, kihallgatás, itélet nélkül elfogni, elmarasztalni: de a felségsértés eseteiben lehet kivételt tenni, a mint csakugyan I Ferdinánd idejében több főurra nézve történt is kivétel. Barkóczy Istvánt, ki megbánta bűnét, könnyü lesz felkapni. A primásnak csak azt kell irni, »édes fiam, jöjj fel, nagy szerencse vár rád«! s ő bizonyosan eljövend, akkor aztán csinálhatni vele amit tetszik. Nádasdyt, Zrinyit, a vezéreket legjobb lesz azon ürügy alatt, hogy az országgyülés végett akarnak velük tanácskozni, Bécsbe hivni a primással és Forgáchchal. Nádasdy, ki egyébiránt hallomás szerint nagyon nyughatatlan Pottendorfban, ne hogy ott, Osztrákföldön mint osztrák alattvaló rövid uton elfogassék, felette óhajtván az országgyülést, bizonnyal el fog jönni. Miután a kisebbek közül Vitnyédy elfogatását ajánlá, még a kalocsai érseket vádolá be, ki Nádasdyval jó viszonyban van, és egyszer az érseknél Nádasdynak és jóakaróinak egészségére, a régi állapotoknak helyreállitására ivott, és abbeli kivánságát fejezé ki, hogy Isten tartsa meg Magyarországot a magyaroknak, és vajha ő, a kalocsai érsek feltámaszthatná a hatalmas Attilát, és az okos és szerencsés Hollós Mátyást, mely szavaival, mondá Szelepchényi - valószinüleg Zrinyire és Nádasdyra czélzott.

A német urak nem látták oly sürgősnek a dolgot, mint a megrémült primás. Egyelőre megbizák Rottalt, hallgassa ki Barkóczy komornyikát, és Majthényit, mint kihallgatta volt Feketét, s az egész ügyet csak sept. 30. vették Ebersdorfban érdemleges tárgyalás alá; a midőn is jelen voltak Lobkovitz, Auersperg, Schwarzenberg, Öttingen, Lamberg, Rottal, Montecuccoli, a császárnak legmeghittebb emberei. Még egyszer átmentek, Feketének, a primásnak vallomásain, véleményein, a Leslie, Panajotti, Bory-féle leveleken, és jelentéseken, és tulnyomó volt a vélemény, hogy nem kell erőszakos eszközökhöz nyulni, mert a Fekete által bemutatott levelekből még semmi sem következik, csak Montecuccoli vélte, hogy nem kell késedelmeskedni; akart azonnal két ezredet a Morvához, kettőt a Lajtához inditani; az örökös tartományokban a katonaságot összevonni, a magyar várakat pedig élelem, hadiszer, legénységgel jól ellátni, a braniszkai erdőben két sánczot csináltatni, hol 1000 ember feltartóztathat tizezeret.

A miniszterek többet vártak ügyes diplomatiától mint az erőszaktól. Ugy vélték: nem kell uj katonát küldeni az országba, hanem csak a meglevőket kifizetni és összetartani, az ellenreformatiót fel kell függeszteni, ámbár volt a ki mondá: kár abban hagyni a reformatiót, mely már félig befejeztetett, és jó volna Kassát elfoglalni, és nem engedni semmiben, mert ha a tekintély elvész, minden elveszett.

Legszükségesebbnek látszott a dolog mibenlétét minél alaposabban kitanulni, miért is Casanovát utasiták: igyekezzék többet megtudni, és ha lehet a magyaroknak ajánlatait, irományait megszerezni; szintugy járjon a lengyelországi ügyviselő is utána, mi légyen a dologban? A felvidék tekintetéből az ottani generalist, gr. Csáky Ferenczet installálni kell, hogy nagyobb legyen tekintélye. És ő, valamint alkapitánya Pethő utasitandó, hogy mindenről, a mi történik, tudósitást küldjön Bécsbe. Mindenekfelett azonban ki kell tanulni Boryt, talán kisül valami Petrőczyre is, kire ugy vélék mindig egy hü magyarnak vigyázni kellene. Bory jöjjön fel; meg kell őt jutalmakkal nyerni, és Feketével együtt utasitani, hogy folytassa az öszszeesküvést, de lassitsa a dolog menetét, és akadályozza meg a kitörést. Ez utóbbi czélra fel kell használni Nádasdyt is. Fel kell őt hivni Bécsbe, egyedül, nem a többi urakkal, mint a primás vélte. Reményt kell neki nyujtani, hogy a nádorságra candidáltatni fog, és tőle kérdezni, kit gondol még jelölteknek, hogy olyanokat válasszon az udvar, kik neki kárára ne lehessenek? Emliteni kell, hogy hallomás szerint Apaffynak veszedelmes összeköttetései vannak az országban; nyujtson Nádasdy segédkezet, hogy többet lehessen megtudni a dologról; a mire Nádasdy remény, másrészt félelemből, szintén fékezni fogja a türelmetlenkedőket, ámbár őt semmikép sem szabad nádornak candidálni. Fekete kérelmét sem lehet a hajnácskői perben teljesiteni; de megnyugtatására azt kell mondani, hogy a császár nem teljesitheti kivánságát, mert gyanussá tenné őt az interessatusok előtt, számolhat azonban a felség kegyelmére, mely őt más uton módon fogja megjutalmazni. Szóval a tanácsnak végső eredménye volt: nem kell semmit sem elhamarkodni, hanem tovább kémkedni, és Boryt minden áron kitanulni, talán kisül Petrőczyre is valami.

Sem Bory, sem társai nem is gyaniták a veszélyt, mely fejük fölött Bécsben titokban összetornyosult. Elég baj érte őket az országban, nyilvánosan, midőn a körmöczi pénz felverése sept. 11-kén meghiusult. E vállalatot a nádorné és Bory Szobonya Istvánra, Wesselényi volt mezei kapitányára bizták. Bory 100 lovast szerzett melléje korponai, bozóki, lévai katonákból Kónya Pál és Nagy Pál. korponai hadnagyokkal, hogy a pénzt elfogván, Lipcsére vagy Bozókra szállitsa. A katonáknak azt mondák, hogy Bory Kereszturi Lászlónak, a régi összeesküvőnek, ki 1668 ujéve táján meghalt, s kinek örökségére Bory mint unoka öcscse igényt tartott, kincsét akarja elfogni, melyet a nyitrai püspök Berényi György által Bodok várából Nyitrára akar vitetni, igényt tartván rá a megholtnak némi tartozása miatt.  Bory ezt mindenfelé nyiltan mondá, de a körmöczieket még sem szedhette rá. A bányagróf, Joannelli András tyroli nemes, mint idegen és buzgó katholikus gyülöletes a magyarok szemében, meghallván, hogy Bodok táján a Nagy-Szombatba vezető uton fegyveresek leselkednek, más uton, észak-nyugotnak, Bajmócz, Trencsény felé inditá meg a szekereket. Midőn Szobonya hirt vőn, már késő volt, és a kocsikat utol nem érhette. Emberei látván, hogy ily kövér zsákmány kisiklott kezeikből, dühösen fellázadtak ellene, részegségének, ügyetlenségének tulajdoniták, hogy eredménytelenül hordozta őket fel és alá az utakon, és agyonverik, ha el nem illan.  Ezzel azonban a szerencsétlen kapitánynak baja nem ért véget. Fegyveres megjelenése nagy zajt ütött. Némelyek azt mondák, hogy a törökre leselkedett, mások, hogy Kereszturi pénzét akarta elfogni. A lévai kapitány Bercsényi Miklós bányavárosi alkapitánynak, ez pedig a dunáninneni részek főparancsnokának: Souches tábornoknak tett jelentést. Souches azonnal parancsot küldött Lévára, fogják el Bory szolgáit, a korponai és bozóki katonákat, különösen pedig Szobonyát, a hol érik, de ne bántsák a németeknek tudta nélkül. Szobonya Murányban keresett menedéket. Nádasdy, midőn megtudá, hogy nyomozzák a dolgot, mindent csacskaságának volt hajlandó tulajdonitani, ámbár a szegény kapitány esküvel erősité ártatlanságát. Nehogy azonban Murányban ráakadjanak, elfogják, kihallgassák, a nádorné Nádasdy kivánságára Tiszántúlra küldötte.

Nagy és Bory nagyon jól tudták, hogy nem Szobonya a hibás. Ők inkább a primásra gyanakodtak, hogy valamit hallott és kibeszélte, és az Istenre kérték Nádasdyt, mondjon ellent az ilyféle beszédeknek, és nyugtassa meg a bécsi kormányt. Mindazonáltal nem ismerték félre helyzetük veszélyes voltát. A felvidékre Farkas Fábiánt küldék segitségért, bár onnan nem sok jót vártak, Lipcsén pedig a nádornénál nehány hasonszörű társaikkal gyülést tartván, elhatározák, hogy felkelnek, és rögtön kiviszik azt, mit már régebben terveltek. A haditervet részletesen megirák Nádasdynak, ismét azon kéréssel, hogy adja tudtára Zrinyinek is. October 2-án irák september 29. Zsarnóczán gyűlése lesz Barsvármegyének, és ott sokan össze fognak jönni az interessatusok közül, Nyitra, Trencsény, Hont, Nógrád és Zólyomvármegyékből, talán Petrőczy is. Akkor Bory oktober közepéig ha csak 100 lovassal is, felkel, és mintha csak magánboszuból cselekednék, a primásra ront, s ha őt magát el nem foghatja, elfoglalja legalább várait, jószágait. Békóba veri gróf Balassa Bálintot, Gerhard Pál és Györgyöt — kik Hontban a Bory-ellenes pártnak főemberei voltak és jószágaikat, valamint más ilyfajta haza pestiseinek jószágait is elfoglalja, pénzüket a közös kincstárba viszi, magához hajlitja a korponai őrséget, és Korponáról mint támaszpontból megszállja a bányavárosokat, elfoglalja a harminczadokat; mig Petrőczy, Faragó István nyitrai várnagygyal megveszi Trencsényt, és elfogja Hanula Jakabot, a kémkedő jezsuita rectort. Számitanak Barkóczy Istvánra, ki 200-300 emberrel segitségükre fog jönni, és reménylik, hogy seregük mindinkább szaporodni fog, sőt még a megyék is csatlakozni fognak, ha Bory a maga és a haza sérelmeit előadandja. A rendek aztán felirnak a királynak, hogy nincs szándékuk pártot ütni, csak védik magukat törvényes módon, Nádasdyt pedig felszólítják, hirdessen a törvény értelmében országgyűlést a nádorválasztás végett. Hogy a törököktől se legyen bajuk, a budai basához követeket küldenek nehány ezer tallérral, megmutatván neki, hogy nem válik kárára, ha tétlenül nézṛ az eseményeket. Hogy a császár rögtön sereget ne küldjön, melylyel a mozgalmat elfojthatná, hitesse el Nádasdy az udvarral, hogy a zenebona csak magán villongásokból áll, melyeket elnyomni a megyék is elégségesek, Borynak pedig irjon haragos levelet, és kárhoztassa lázadó cselekvéseit.

Nádasdynak épen nem tetszettek e vad tervezgetések, melyeket könnyebb volt kigondolni, mint végrehajtani. Zrinyinek sem irt, mert már kezdte tapasztalni, hogy a murányi méreg hatása alatt meghült barátsága, és tartott változékony, állhatatlan természetétől. Nádasdytól tehát Nagy és Bory csiklandós helyzetükben segélyt nem várhattak. Szintoly kevéssé támaszkodhattak a felvidékre, mert Erdély és a török meg nem mozdult. Kende Radnóthon az Istenre kérte Apaffyt, karolja fel a magyar nemzetet, melynek régi szabadsága már csak névleg és alig létezik, s melynek kiirtására az udvar ujból német katonaságot küld, téli szállásra - adják ürügyül. Eddig Panajotti mesterkedése és a nagyvezér miatt hiában könyörögtek a portán mostan azonban - mint hallik - a nagyvezér meghalt, a dologhoz tehát - ujúlt erővel - kell hozzá látni. Murányban a nádornénál - mondá, - de alig hihette 30,000 tallér van, melyet a szövetségesek e czélra gyüjtöttek össze. Nem kell tehát más, mint hogy ujból követet küldjön Törökországba. Ezt nemcsak a nádorné, Zrinyi és Nádasdy, hanem a református és evangelikus papok és világiak is majd mind kérik, könyörögvén, ne csalja meg a belé helyezett reményt, ne vonja meg támogatását a magyar nemzettől. Apaffy azonban kénytelen volt Kendét illusióiból kiragadni. Ó nagyon is jól tudta, hogy a nagy-vezér él és uralkodik mindenhatón a portán, és nem engedi meg, hogy Erdély a magyar ügyekbe avatkozzék. Minden lépés a nagyvezér háta mögött - felelé - hiában volna. Ő - Apaffy - a mit tehetett a magyar ügyért, megtette, most is, ha az összetett pénzt beakarják küldeni Törökországba, követük bizton átmehet Erdélyen, sőt maga is ad mellé követet, ki azt, a mennyire lehet, támogatni fogja: többet azonban nem tehet.

Ily körülmények közt Bory látta, hogy az ügy sehogy sem megy előre, rá pedig és társaira a legnagyobb veszély vár, a mint hogy Faragó Istvánt, nyitrai várnagyot már el is fogták. Különben sem tartván már sokat a Nádasdyval közlött tervről midőn Lipcséről elment, mondá: »ha nem kellek a jó magyaroknak, könnyen megfordítom a dolgot, és ő felsége előtt is nagy ember leszek«; és nagy izgatottan mint a ki tudja mivel játszik, de merészen a kibuvó ösvényre lépett, melyet oly ravaszul nyitva tudott tartani magának. Öcscse György - az ő fajtája - Bécsbe ment, ott 100 aranyt kapott, és Rottal szavát adá, hogy Bory Mihálynak nem lesz semmi baja, csak jöjjön hozzá oct. 20. körül Holeschauba. Bory azonban magában keveset tehetett. Az irományok, melyekkel állitásait bebizonyíthatta, mind Széchy Mária birtokában voltak, azért vele és Nagygyal is közlé a dolgot. Mária teljesen le volt verve a köz- és magán ügyek által. A felkelési készületek közt teljesen megfeledkezett adósságairól, pedig Márton napjára b. Listius Jánosnak 30000 frtot kellett volna fizetnie, és ez nem akart várni, bármennyire iparkodott is Zichy őt várakozásra birni, és Rottal is, kihez Zichy fordult, hogy az adósságot átvállalja, ezt csak arany és ezüst zálog mellett volt hajlandó tenni.  Nagy Ferencz sem volt az az ember, ki magát a szövetségesekért veszedelembe döntötte volna. Hármuk tanácskozásának eredménye tehát az volt, hogy inkább, semmint veszedelembe hozzák magukat, elmegy Bory Rottalhoz, és általa mindent felfedez a felségnek: hogy pedig azt a nádorné nevében is tehesse, az neki erre különös meghatalmazást ád (oktob. köz) Bory egyuttal mint Zrinyi megbizottja is ment, kit nem akartak maguk közül kizárni: Nádasdyval szemben azonban csak arra volt gondjuk, hogy elámitsák és eltitkolják előtte az árulást, s e czéljuk sikerült is. A mindig oly éber és bizalmatlan országbiró ezuttal mi roszat sem gyanított, bár Zichy és Forgách különféle dolgokat beszéltek a nádorné nyilatkozatairól, és Szenthe Bálint Bory György bécsi utjára figyelmeztette. »Bory György« felelé Nádasdy itélőmesterének » Mihálylyal egy hajóban evez. Nem kell félni csevegésétől, ámbár itélné, hogy hagymázban vannak, ha nem ismerné őket «.  Nádasdy bizalmát Nagy Ferencz szinlett nyiltságával megerősité. Mig Lipcsén a Rottalnak teendő felfedezésben megegyezett, irt Nádasdynak: Járjon közben Faragóért, ki interessatus. Ne higyjen Zichy és Forgách beszédeinek, a nádorné óvatos volt, benne és Nagyban bizhatik. Ök tőle várnak irányt. Borynak elmenetele után pedig oct. 18. jelenté Nagy: Kende visszajött Erdélyből, de nincs pénz, ki is fogna bizonytalanra annyit költeni? Ok Zrinyi és Nádasdy nélkül mit sem akarnak kezdeni: Erdély és a felvidék szintén nem hajlandó tettre, sőt a nagyvezérnek tudta nélkül tudósitani sem merik a portát. A török segély bizonytalan. Tervük aligha ki nem tudódott. Rottal már előbb magához hivogatta Boryt, most ujra hitta, jelentvén, mily veszélyes helyzete, és az Istenre kérvén őt, jöjjön hozzá, nem lesz bántódása ! Irta Rottal: hogy ha Bory fél felmenni Bécsbe, oct. 20. táján Holeschau körül találkozhatnak, midőn Rottal leányával és unokájával utban lesz Prága felé. Siessen, mert Rottalnak vissza kell menni Bécsbe. Két nap tanácskozás után irá Nagy Bory nagy nehezen elszánta magát, és megesküdvén, hogy semmit, mi a hazára vagy az interessatusokra vagy titkaikra nézve sérelmes meg nem mond, elment. Huszonötödikén Bajmóczon lesz, és akkor egyikük vagy mindketten őszinte jelentést fognak tenni Nádasdynak.  Nehány nappal rá pedig ujságolá: hogy az udvarnál sokat vesznek észre, de Bory óvatos volt. Beismerte ugyan, hogy fegyvert akart fogni nehány ellenséges indulatu nemes ellen, de nem a felség ellen, és végül a szövetséget érdeklő más dolgokról: Wojenskiről, Szepessyről tőn I mint ha mi sem történt volna jelentést.  Bory csakugyan találkozott Holeschauban Rottallal, de többet fedezett fel neki, mint amennyit Nagy Nádasdynak megirni jónak látott. Elmondá az összeesküvés történetét, és irásbeli jelentést tett azon iratokról, melyek a nádornénál vannak, különösen pedig mi Rottalra nézve a legfontosabb volt - Nádasdynak szövetségleveléről, mely jun. 24. 1666 Pottendorfban kelt, és a beszterczebányai szövetségi okmányról, közte és a többi interessatusok közt. Megállapodásuk volt, hogy Bory november 15. Pozsonyba jöjjön és ott Széchy Mária, Zrinyi és Nagy Ferencz nevében, Rottal kezeibe, az oltári szentség előtt hűséget fogadjon a felségnek. Rottal oct. 29. jelenté a történteket a császárnak, a ki eljárását mindenben helyeselte. Rottal tehát biztathatta Boryt, és mindazokat, »kik észre fognak térni«, legyenek jó reménységben, de levele már Boryt nem találták az élők közt.  A törődött egészségü férfi Holeschauból visszajövet, az utban sulyosan megbetegedett. Kövi bántalmak gyötrék, ugy hogy csak nehezen tudta elérni Bajmóczot, s november első napjaiban befejezte ravasz, tekervényes pályáját.

Jutalom nélkül ment el árulásáért, melylyel véget vetett az első összeesküvésnek«, oly időben, midőn azt már Francziaország is végkép elhagyá.

Zrinyi kérésére ugyan is a franczia udvar aug. 24. válaszolva, határozottan megtagadott minden támogatást, a külügyminister Lionne akkép fogalmazván a levelet, hogy azt Gremonville szükség esetében a bécsi udvarnak is megmutathassa és igy a comoedia is véget ért, melyet Gremonville majdnem 4 év óta játszott a magyar békétlenekkel.

Chapter 4:  November 1668 to December 1669

The death of Mihály Bory to Nádasdy's reconciliation with the court.

Bory Mihály halálától Nádasdy kibéküléseig az udvarral.
1668 nov. 1669 decz.

Az »első összeesküvésnek« befejezése után Magyarhon ügyeire nézve Rottal volt a legbefolyásosabb ember Bécsben. Terve megfelelt a titkos tanács nézeteinek, erőszak nélkül, jó szerével csillapitani a kedélyeket, oszlatni el a fellegeket. E végből deczember 6-ikán felhivták Bécsbe a primást, Széchényi kalocsai érseket, a veszprémi és nyitrai püspököket Sennyeit és Kolonicsot - Nádasdyt, Zrinyit, Forgáchot, Eszterházy Pált, és Zichyt, tanácskozni velük a jövő országgyűlésről, nádor választásról, és az ország egyébb sérelmeiről.

Leopold maga most több hajlamot mutatott országgyülésre, midőn a török becsapásaival egy kissé alább hagyott, és a kedélyek - a mint legalább a bécsieknek látszott kissé megnyugodtak.  Azonban Nádasdy, ki még kevéssel ezelőtt az országgyűlés mellett buzgott, most ellene volt, legalább oly politika mellett, minőt az udvar és Rottal követni akart. Ő átlátta, hogy csupa szép szavakkal, tettek nélkül, már nem lehet többé az országot megnyugtatni, és mit sem tudván a feje felett függő Damocles kardról, a szokottnál erélyesebben, nyiltabban beszélt. Megmondá Rottalnak, hogy az országgyűléstől mi jót sem vár, politikájával felforgatja az országot. Rottal ellenben vélte, hogy az országgyűlés mindent rendbe fog hozni, csakhogy a kedélyeket előbb disponalni kell. Csak a magyar urak zavarják a dolgot. Nádasdy megjegyzésére, hogy ha már lesz országgyűlés, legyen gyorsan, mert különben a köznemesség meghasonlik a főurakkal, felelé, hogy ép azért kell a kedélyeket csillapitani, az ellentéteket előlegesen kiegyenlíteni, mert ha a nemesség és urak összevesznek, okvetetlenül vérontásra kerülne a dolog.

A tanácskozmány egyébiránt, ugy a mint annyi más, eredménytelen volt. A felvidékiekről bizonyosan tudták, hogy nem jelennek meg az országgyűlésen, ha sérelmeik, különösen pedig a vallási kérdés előbb nem orvosoltatnak. A vallás dolgában azonban a császár nem akart engedményeket tenni, s igy a rögtöni országgyűléstől is elment a kedve s azt a magyar urak sem merték erőszakolni. Szétoszlottak tehát decz. közepén eredmény nélkül, és az országnak tett egyedüli engedmény volt, hogy Souches helyibe ki bécsi commendanssá lett Eszterházy Pál neveztetett ki bányavárosi főkapitánynak, ki annyira hive volt az udvarnak, hogy a mit eddig magyarra bizni nem akartak, rá egész nyugalommal bizhatták.  A gyűlések befejeztével Nádasdy kérdésére: mit végeztünk tehát? Rottal nem tudott határozott feleletet adni. Akkor mondá Nádasdy: Ausztria olyan mint az egyszeri palota, melynek egyik termében - Magyarországon - a falon nagy repedés támadt. A helyett, hogy javitották volna, bemeszelték a repedést és ujra meg ujra ismétlék a műtétet, valahányszor a repedés feltünt, mig egyszerre a palota összeomlott!  A tanácsban szóba jöttek volt a törököknek fenyegető felhivásai, melyekkel szóval és irásban behódolásra szóliták a magyarokat.  Ilynemű felszólítást kapott Zrinyi is, nem ugyan valamely basától, hanem egyik török foglya, Omer spahiatól, a nagyvezérnek lovászmesterétől, ki a török háboru óta foglya volt, mert 16,000 tallérnyi váltságdiját még le nem fizethette. A fogoly török hazakéredzkedve, hogy váltságdiját megszerezze, őrei előtt nagyon dicséré Zrinyit, mondván, hogy a török császár igen szereti és becsüli a bánt. Ilyféle beszédei Zrinyi füléhez jutván, kiváncsiságból maga elé hozatta a foglyot, ki nagy hévvel ismétlé börtönbeli szavait, sőt még többet is mondott. »Felszólitott« - beszélé Zrinyi Rottalnak, kit megkért hogy a törökkel való beszélgetését közölje a felséggel, mert maga nem szeretne neki alkalmatlankodni, és e jelentésével csak a felség, a nemzet és a kereszténység iránt való hűségét akarja kimutatni — »a szultán és nagyvezér nevében, egyezkedjem velük.« »Hogy tehetném azt - volt feleletem - egy fogoly puszta szavára, irás nélkül? Miért nem szorgalmaz a szultán ilyféle dolgot a magyaroknál«? Mire a török válaszolt, hogy a magyarokkal könnyen elbánik a porta, de tőle tart, mert ő, a pápa segélyével, a horvátokkal kemény ellentállást volna képes kifejteni. Erősité végre, hogy hazamenvén, karácsonyig vissza fog jőni, és leveleket fog hozni a szultántól és a nagyvezértől. A ravasz török - ki ezáltal ugy látszik sorsán akart könnyiteni - választ is kért Zrinyitől, de ez - némi habozás után - csak tiszteletét jelentette a portának, és jó szomszédi hajlamaiba ajánlá magát.

Rottal nagy figyelemmel hallgatta Zrinyit. Dicsérte hűségét, de mégsem bizott teljesen benne; kérdé, mit fog csinálni ezután? Zrinyi felelt, hogy a leveleket, melyeket a török netalán hozni fog, megküldi a császárnak. Rottal azonban megjegyzé, hogy szerény véleménye szerint az nem elég, hanem le kellene küldeni valakit hozzá titokban, ki törökül tud, és beszélgetésüket kihallgassa, és csak azután kellene a leveleket felküldeni. Ő egyébiránt meg fogja mondani a dolgot a császárnak, kinek nagy öröme lesz hűségén, és Bécsből majd megirják neki, mit kérdezzen a töröktől? Zrinyi mindenben megnyugodott, mert - mint mondá — nem kiván mást, mint a felséget hiven szolgálni és - hozzá tehette volna háborut idézni elő Leopold és a török császár közt. Zrinyi felfedezését Rottal mindjárt decz. 17. bejelentette a titkos tanácsnak, mint felette sürgős dolgot. Lobkovitz, Auersperg, Montecuccoli és társaik szintén nem biztak teljesen Zrinyiben és Podestat, a haditanács török tolmácsát jelölék ki, mint legalkalmasabb embert, hogy Zrinyihez lemenjen, mert magyarul is jól tudott. Feltették a kérdéseket a török számára. Hogy van a szultán? hozott-e tőle, a nagyvezértől irást? hol van most a szultán? mit szándékozik a nagyvezér tenni, ha Kandiában nem boldogul? Hová fog fordulni, mennyi erővel? Volnának e képesek Kandiában, és másutt egy időben háborut viselni? Van-e szövetsége a töröknek a magyarokkal? Nem látott-e a portán magyarokat, erdélyieket, és ha igen, honnan, kitől jöttek? Zrinyi feleljen, hogy a törökkel való egyezkedés nagy dolog, elébb barátaival kell szólnia, mire legalább is 14 nap szükséges! Podesta legyen jelen a találkozáson, és tegyen jelentést, melyet Zrinyi is olvashat és aláirhat, de a mellett tegyen egy másik, titkos jelentést is, mindenről, mit Zrinyi udvarában észlelt, különösen pedig, nem jött-e a török Zrinyivel még egyszer össze?

Sem Zrinyi sem Nádasdy nem tudták, hogy ezen időben összeesküvésüknek összes iratai Rottal és az udvar kezébe kerültek. Bory halála után ugyanis Rottal komolyan emlékezteté a nádornét és Nagy Ferenczet Bory igéretére, hogy Pozsonyba jő, és figyelmeztetett, hogy minden iratot hozzanak magukkal, mert az udvar más kútfőkből is bir tudomással a dologról. Ha valamit eltitkolnának, csak gyanussá tennék magukat. Irjanak le tehát mindent hiven, minden cselekedetüket, minden tervüket, hogy a felség a maguk érdekében is megitélhesse: nincs-e veszély a késedelemben ? jó-e továbbra is szemet hunyni? nem tud-e senki semmit a felfedezésről? és mondják meg minderre nézve véleményüket. 

Széchy Mária engedelmeskedett. Deczember derekán Nagy Ferenczczel Pozsonyba utazott, magával vivén minden irományt, mely az összeesküvésre vonatkozott. A világ azt gondolta, hogy adosságai miatt teszi meg az utat, és Nádasdy nem mulasztá el őt Nagy által figyelmeztetni, hogy bizonyos adósságot, melyet Nádasdy Wesselényivel csinált Bécsben, de a pénzt Wesselényi maga költötte el, fizessen ki, mert mind e napig neki, Nádasdynak, kell utána a kamatot fizetni.  Pozsonyban azonban a nádorné megbetegedett. Ereje megtört, és azt soha sem kapta többé vissza. Helyette az iratokat Bécsbe Nagy Ferencz vitte Rottalnak, már 1669 elején. Az iratok közt volt a szövetség levél, melyet Nádasdy 1666-ban Wesselényinek, 1666 decz. 28. pedig Pozsonyban Zrinyinek adott. A bécsi hármas szövetségnek egy példánya és Nádasdynak 1666-ben marcz. 9-én az interessátusok számára kiállitott hitlevele. Zrinyi levele, melyben a nádort felhatalmazá, hogy Apaffyval nevében is tractálhasson. Zrinyi és Nádasdynak levele Wesselényihez, Gremonville-lel való hochaui találkozásukról. Nádasdynak nehány levele, mely bizonyitá, hogy az országbiró mind a franczia, mind török szövetségbe, valamint a Lubomirski-féle ügybe is teljesen be volt avatva, valamint levele Nagyhoz Panajotti árulásáról. Az erdélyi viszonyokra fényt vető okmányok: Bethlen Miklós levele Balló eredménytelen első utjáról és a további teendőkről; Ballónak kétrendbeli utasitása, és jelentése találkozásáról a nagyvezérrel. Végre pedig Nádasdynak Oratioja az ország rendeihez. Mindezeket Rottal német forditásokban Január 30-án bemutatta a titkos tanácsnak, mint a leveleket, melyek a nádorné és Zrinyi kezeiből előkerültek. 

E levelek teljesen igazolák, mit Fekete, Szelepcsényi és Bory Mihály állitottak. Mind a mellett az udvar és Rottal a béke és engesztelés politikáját folytatták, mert az ildomosság ugy kivánta, sőt ép az összeesküvőket akarták eszközül felhasználni a háborgó kedélyek lecsillapítására. Nádasdynak ugyan nem jutott, nem juthatott szerep actioban, melyben Rottal volt a főszemély, de teljesen bántatlan maradt, Szelepchényinek nagy haragjára, ki neki megbocsátani nem tudott, vele többé alig szólt, és ha lehetett, akkor jött az udvarra, midőn Nádasdy ott nem volt.  Zrinyi ugyan alig volt kevésbé bűnös az udvar szemében; de mint hajlitható jellem, jó eszköz lehetett Rottal kezében és nélkülözhetetlennek látszott a protestans zavargások lecsillapitására. Sokat bizott Rottal Széchy Máriában és Nagy Ferenczben is, kiket azért le kellett kenyerezni, és tekintélyüket a magyarok előtt fenntartani. Árulásuknak tehát a legmélyebb titokban kellett maradni. Ennél fogva visszaadták Széchy Máriának Nádasdy kétrendbeli szövetség levelét, Wesselényinek és a szövetségeseknek szólót, melyekről leginkább fel lehetett tenni, hogy azokat valaki Murányban keresni fogja, és a nádorné csak reversalist adott, Pozsonyban (marcz. 3. 1669,) hogy azon levelek nála vannak, és ha a felségnek és hazájának szolgálatja ugy kivánja, a királynak megmutatja.  Jutalmul a felség neki hitelezői ellen protectionalist és 3. évi moratoriumot adott azon feltétel alatt, hogy ezen idő alatt hitelezőit fizesse ki (jan. 12. 1669), minek eszközölhetése végett Rottal befolyása folytán a kamarától, mire már régen vágyott, 30,000, frtot kapott kölcsön. 

A felvidéki ügyek csakugyan gondot adtak a kormánynak. Az ottani mozgalmak nem az összeesküvésnek következményei voltak. A protestans ellenzéknek legnagyobb része, mint láttuk, 1668 őszén mit sem akart tudni Bory-féle kalandos tervekről, Nádasdy iránt pedig nagyrészt határozott bizalmatlansággal viseltetett. Kende alig vette ki lábát Erdélyből, midőn Apaffy már több lutheranus és kalvinistától figyelmeztetést vőn, ne igen bizzék Nádasdyban. Az országbiró, irák, csak azért közeledik hozzá, azért akar zavart, hogy nádorrá lehessen, és aztán, mint a béke angyala, lecsillapitván a vészt, Magyarországot mintegy ajándékul kezéből kapja az ausztriai ház. Intéseiknek nyomatékot adandók, figyelmeztették a fejedelmet, mily rút állhatatlanságot tanusitott Nádasdy már mint ifju a vallás dolgában. Buzgó lutheranusból pápistává lett egy nő miatt. Jószágain a protestans papokat kegyetlenül üldözte. Némelyeket megölt, másokat kivert, és jobbágyai nyakára barátokat, jezsuitákat hozott. Senki sem üldözte még oly kegyetlenül a hivőket, mint ő. Az idő meg nem változtatta. Vigyázzon Apaffy, hogy bajba ne döntse, s e cassandrai jóslatokra a fejedelem csak ugyan vigyázott magára. Buzgalma nagyon alábbszállt, segiteni a magyarokat. 

Az országos elégületlenségnek, izgatók nélkül is, elég táplálékot nyujtottak a régi és még is mindig uj sérelmek. A vallási üldözés, a magyar és német hadaknak garázdálkodása, és a török dulások. Érsekujvárról, Egerből a Vágfelé, Szathmárba, Dunántulra, Horvátországba folyton-folytak a becsapások, s a nyugtalanitó hirek a török készületekről meg nem szüntek. A magyar végekből ugyan visszavisszacsaptak a hajduk, és huszárok: de nagyobb csapást mégis csak Zrinyi ejtett 1669 elején a törökön, a boszniai basának levágván 400. emberét.  A felvidéken, hol Zrinyi nem volt, más módon igyekeztek maguknak nyugtot szerezni. Még 1668 october havában Encsen összegyültek Kátay Ferencz házánál: Fáy László, Monaky István, Hanvai Péter, Abauj, Borsod, Tornából és ajándékokat küldtek Egerbe, hogy lecsillapítsák a törökök dühét. E lépés törvényellenes volt, a mennyiben egyes hazafiaknak, megyéknek nem lett volna szabad a törökkel érintkezni. Midőn te hát a felvidéki kapitány Csáky a történtekről értesült, keményen kikelt, hogy tudta és engedelme nélkül ilyesmibe bocsátkoztak. Bécsben is nagy volt a harag s a fő-haditanács irt a kanczellariának, állitsa helyre a rendet a felvidéken.  A rendetlenség azonban nőttön nőtt és a Csáky installátiójára 1668 végére Kassára összesereglett felvidékiek, valamint Nógrád, Zólyom, Pest-Pilis és Solt vármegyék Mocháry Ferencz, Bezzegh György és Tassy Mihályt ujból keserves panaszokkal Bécsbe küldék. Nádasdy, kit közbenjárónak felkértek, erélyesen támogatta folyamodásukat. Nehezen vállalta el a közbenjárói tisztet - irá - mert ő felségének alkalmatlankodik, de kötelessége a haza veszedelmét tekintetbe véve, a felséget kérni, hogy a 13 vármegyén elkövetett törvénytelenségeket orvosolja, nekik a török ellen védelmet nyujtson, s a garázda kapitányokat szigoruan megfenyitse. Ne bocsássa el őket pusztán vigasztaló szavakkal, miután már annyit fáradtak, költöttek, panaszkodtak. Már ugyis elég, kegyes resolutiót kaptak, melyeket tettek nem követtek, s azonkivül nyilvános törvénytelenségek történtek, mi ha elnézetik, olyan mintha törvények többé nem is volnának. A felvidék amugy is zavarog; felkelésre hajlik, és mindig csak szóval tartják; ha teljesen elfordul tőlünk, csak Isten lesz megmondhatója a bajnak, a mi be fog következni.« Azonban Nádasdynak e sorai, melyeket az nap irt, melyen Rottal a Nagy által hozott leveleket a titkos tanácsnak bemutatta, elhangzottak (jan. 30) s a királyi válasz jobbára csak ismétlése volt a sokszor hallottaknak. Némely magánérdekü dologban határozott intézkedéseket tett ugyan; de a leglényegesebbekre nézve csak igéreteket tartalmazott. A garázda magyar és német hadakat zabolázni fogják. A németek, kik az ország javára és védelmére szükségesek, kell, hogy az országban maradjanak. A vallási kérdést rendezzék békés uton maguk közt. A török dulások tárgyában a portánál levő követ a szükséges panaszt és lépéseket meg fogja tenni. Végre óhaját fejezé ki a felség, hogy kedves Magyarországa és népe, melyet annyira szeret, győződjék meg elvégre, hogy nincs nagyobb gondja, mint az országot virágzóvá tehetni. (Márczius 7) 

A felvidék pacificatiójának a gyülésen kellett volna véghez menni, melyet Lipót mart. 14. april 28-ra Eperjesre hirdetett.  Ez volt egyuttal a gyülés, melyet Apaffynak már más fél éve igértek, a magyar-erdélyi villongások kiegyenlitésére. A magyar urak közül sokan szerettek volna, mint biztosok e gyülésen megjelenni, mert tudták, hogy a ki ott sikerrel jár el, az nagy pártot fog szerezni magának a jövő országgyülésre, a nádor választásnál.  Az udvar Rottalt, ámbár beteges volt, nevezte a deputatió fejévé. Melléje Szegedy Ferenczet, a kanczellárt, Pethő Zsigmond felvidéki alkapitányt - Csáky Ferencz, Nádasdy emberének tartatott és Rottal szeretett volna helyette mást a főkapitányi széken és Zrinyit rendelé, kinek kinevezését a főbb körök igen változó érzelmekkel helyeselve, rosszalva fogadák. 

Rottal felkérette Nagy Ferenczet is, jöjjön és működjék közre az óhajtott békesség létesitésében, és Zichy támogatta őt, mind Nagynál, mind Széchy Máriánál, biztositván a nádornét, hogy Rottalnak köszönhetni, hogy oly jó irányban fejlődnek a dolgok, ha azonban Rottal igyekezete meghiusulna, az egész nemzet kárát vallaná. Rottal csakugyan bizott Nagy Ferencz ügyességében, s igéretekkel magához igyekezett őt lánczolni: főfigyelmét azonban a bánra forditotta.

Zrinyinek helyzete Rottallal szemben sajátságos volt. Rottal tudta, hogy összeesküvővel van dolga: mig a bán nem is gyanitá Nagyéknak árulását. Rottal azonban több pontot talált, melyre nézve Zrinyivel rokonszenvezett. Mindketten ellenségei voltak Nádasdynak, mert Zrinyin végre fogtak a murányi uszitások és már octoberben »daraboskodott« Nádasdy jószágain, kész volt minapi barátját fegyverrel megtámadni, s e vállalatra Rottaltól vélt pénzt kölcsön kaphatni. Zrinyi ép ugy óhajtá a vallási békét a felföldön, mint Rottal, habár nem is ugyanazon okokból. Rottalnak befolyásos állása nem téveszté el hatását Zrinyire mig Zrinyinek nyiltsága, melylyel ujra elbeszélte, hogy Omer visszajött nagy igéretekkel, állitólag a kajmakám nevében, de megbizó levél nélkül; bizalmat gerjesztett Rottalban, és már utban Eperjesfelé egy magyar levélkét adott Zrinyinek, hogy azt horvátra forditsa, és a portára küldje, a tartalommal hogy az idén nem felelhet meg a törökök kivánságának, mert a császár két keresztény hatalommal szövetséget kötött; ez évre már késő is a dolog, nyáron nem is lesz otthon: de azért szolgálatukra kész és irni fog.  Mind a mellett, ha Rottal azt hivé, hogy Zrinyi nyugodt alattvalóvá lett a németek felfogása szerint, nagyon csalódott. A régi maradt, és a török háboru volt mindig a czél, a melyen esze járt.

Bécsben a tavaszszal is alig tudták tartóztatni, hogy becsapást ne intézzen a török földre, mert nagyon alkalmasnak látta az időt arra, hogy a kereszténység felhasználja a török gyengeségét.

Ő most kész lett volna oda hatni, hogy Magyarország örökös királysággá legyen, ha tudta volna, hogy ez esetben a Habsburgház elszánja magát a török ellen támadólag fellépni. Azonban ismervén a németek aluszékony, békesovár természetét, bármily vérmes volt is, mégis Tamás volt benne, hogy az valaha megfogna történni, s azért tervének kivitelére mindig csak a francziák és lengyelekre tért vissza.  Gremonville elutasitó válasza daczára sem tudta elhinni, hogy XIV Lajos csakugyan félreteszi a magyarokat, levonja róluk kezét, mert már alig fogja hasznukat venni s bizalma ismét Bonzi felé fordult, ki ugyan csak működött a franczia érdekben Lengyelhonban, hol, János Kázmér még a mult évben, september havában leköszönvén, május 2-ikára Varsóba király-választó gyülés volt hirdetve. Zrinyi sokat remélt a lengyel ügyek fordulatától Magyarországra nézve. Igen valószinü volt, hogy a franczia jelölt, eleve Condé, majd a Pfalz-neuenburgi herczeg fog megválasztatni, s a franczia pártnak egyik feje Sobieski János a lengyel korona-maisal, a későbbi hős király összeköttetésben vala Wojenskivel és Wojenski által Nagygyal, Zrinyivel, és a magyarokkal. 

Rottal, Zrinyi, Szegedy april 3. hagyták el Bécset hajón, és még az nap, bár kedvezőtlen széllel küzködve, elérték Pozsonyt. Velük volt még Dvornikovich Miklós, kanczelláriai irattárnok a királyi pecséttel, és Farkas András győri harminczados, az osztrák háznak feltétlenül hű embere, s utjukat Nádasdynak kivánsága kisérte »Isten szégyenvallástúl ne mentse azt, ki méltán érdemli! Gyakorta maga keresi magának az ember a gyalázatot.« 

Rottal sietni akart, hogy april 14-ikéig Eperjesen lehessen, s ott az erdélyi követekkel, kiknek ezen nap volt megjelenésül kitüzve, a tárgyalásokat elvégezze, mielőtt még a felvidéki követek összegyültek. Mert utasitásának egyik főpontja volt, hogy az erdélyiekkel csak erdélyi ügyekről tractáljon, és ne engedje, hogy azok a magyar ügyekbe avatkozzanak. Egyebekben azonban szorgosan ügyeljen, hogy a királyi tekintély valamikép csorbát ne szenvedjen, kárt ne valljon. Legyen békülékeny, csillapitson, de a vallási kérdést ne engedje felvétetni. Az csak tisztán a magán egyesség tárgya legyen, melyet különösen Zrinyinek kellett vezetni.  Azonban Pozsonyban értesülvén, hogy az erdélyiek meghivói egy véletlen eset folytán a levélhordó a szathmári erdőkbe szökött annélkül, hogy megbizását teljesitette volna elkéstek, meglassitá utját, Szempczen (april 5) Zrinyitől megvált, és a kanczellárral Nagy Szombatnak vévén utját, Trencsény, Turócz, Liptómegyéken át egyenesen Eperjesre ment, hová nagycsütörtökön (april 18) érkezett meg: mig Zrinyi Galgócz, Szent-Kereszten át, Széchy Mária meghivására betért Lipcsére, és onnét Nagy Ferenczczel, ki most teljes bizalmát birta, és minden tervébe be lett avatva, Sárospatakra utazott Rákóczyhoz. 

Rákóczy Ferencz most már teljesen önálló volt, legalább vagyonilag. Megosztozott anyjával, és birta Erdélyben Görgényt, Balásfalvát, Magyarországon az ősi apai jószágokat, Makoviczát, Sárost, Szerencsét, Ónodot, Vadászit a mádi és zombori rész-jószágokkal.  Anyja távol volt, s a hajlékony ifju nem tudott ellentállni Zrinyi rábeszéléseinek, ki nagyon keveset gondolt azzal, mi tetszik az öreg fejedelem asszonynak. Először rávette, hogy vele és Barkóczy Istvánnal, ki mint szabolcsi főispán az eperjesi gyülésre ment, XIV Lajoshoz forduljon segitségért. Zrinyi Wojenskitől egy alkalmas embert kért vala, kit Francziaországba lehessen küldeni, s a kanonok által küldve, most megjelent Gicha Kázmér, fiatal lengyel nemes, ki a lengyelhoni franczia párt főbbjeivel is összeköttetésben volt. Zrinyi, Rákóczy és Barkóczy István megbizásokat adtak neki, melyeket Nagy Ferencz a mindig szolgálatra kész eszköz fogalmazott, Rákóczy pedig leirt. Ugyan csak Nagy tette fel utasitáskép a pontokat, melyeket a követ a franczia királynak előadjon. (april 25) Az utasitás mindenek előtt felemlité, hogy Magyarország, melyet a török dúl, mely a beleegyezése nélkül kötött béke által ősi szabadságában megtámadtatott, elnyomatását továbbra nem türheti. Kénytelenek tehát a franczia királyhoz fordulni, kinek eddig tanusitott kedvező indulatát hálás köszönettel elismerik. Ha nem látná tanácsosnak segiteni a nemzetet a már közlött pontok értelmében, küldjön legalább 60-70,000 tallért készpénzben, Bécsre szóló váltókban, hogy időközben a török ellen katonáikat készen tarthassák, s a királynak is, ha alkalom nyilik, szolgálatjára lehessenek. Ha a király ezt sem tenné, ha még várni akarna, ők — mert veszedelem van a késedelemben kénytelenek volnának másféle segély után látni, s akkor, ha szakadásra kerülne valamikor a dolog Francziaország és Ausztria közt, a király se számoljon a magyarok támogatására. Ez utasitással Gicha csakugyan elutazott, beszólván utjában még Sobieskihez, más lengyel urakhoz. Utiköltségül 1000 tallért kapott Rákóczytól, mely összeghez Zrinyi jellemző vagyoni viszonyaira nézve - 28 aranynyal járult. E küldetést Zrinyi nagy titokban tartá és csak Ispán Ferenczezel, ez abaujmegyei nagy tekintélyü és ildomos reformatus emberrel, közlé, ki szinte Patakra jött a vallási kérdés végett. Barkóczy azonban nem volt oly hallgatag, nem Nagy Ferencz, ki később otthon a dolgot a nádornénak elbeszélte. 

Még nagyobb horderejű volt az egyesség, melyet most Rákóczy, Zrinyi befolyása alatt, a protestansokkal kötött, s ezzel a hosszas villongásnak végett vetett. April vége felé Zrinyi meghívására, a tiszamelléki reformatusok fő emberei, Bochkay István vezérlete alatt Patakon összesereglettek. Ott voltak Szuhay Mátyás, Figedi Nagy András, Szepessy Pál, Bogdány Farkas László, Dalmadi István, Bessenyei Mihály, Keresztes András, Korodi Ispán Ferencz, Szentpéteri István, Wesselényi Pál, a nádornak unokaöcscse, Lónyai Annának Kemény János fejedelem özvegyének fia, heves vérü, fogékony lelkü, de jóban roszban egyaránt tulzásra képes ifju, a negyvenes évben járó Bonis Ferencz, zempléni tábla-biró, és Nádasdynak haszonbérlője, határozott, vas jellem, ki azonban még nem lelt alkalmat elvonultságából nagyobb cselekvési térre kilépni, végre Kazinczy Péter, Zemplénvármegyének, tüzes de gyenge főjegyzője és Héczei Baksa István Abaujnak jegyzője, egy mérsékelt, higgadt ügyvéd, ki, ámbár buzgó református, mégis Báthory Zsófiának bizalmas és tevékeny ügyvivője volt.  A protestansok készek voltak Zrinyivel tárgyalni, de nem Rottallal, mint királyi biztossal, kinek egész kiküldetését törvénytelennek tarták. Két napig alkudoztak Zrinyivel és Nagygyal, nem mulasztván el hangsulyozni, mily nagy hasznára lesz Zrinyinek és a Rákóczy-háznak, ha a kalvinistákat magukhoz csatolják, mi alatt Báthory Zsófia hirt vőn a pataki dologról, és rögtön elküldé fiához Cserney Pál jószágigazgatóját, lebeszélni őt az egyezkedésről. Rákóczy a kényszerüséggel menté magát: »Benne vagyok! - Elöl tüz hátul viz, oldalt hegyes tőr van. Ezek itt fenyegetnek, nem tudok mit csinálni közöttük.« Ekkor belépett Zrinyi és Rákóczy elhallgatott.

Cserney még a tanácskozásoknál igyekezett némely pontokra ellenvéleményt kifejezni, de a különben nyugodt Baksa ráförmedt, hogy ő zavarja csak a 13 vármegyét, és az egyesség april 26. csakugyan létre jött, »Zrinyi Péter közbenjárására« mint az okmány mondá »és mert a protestánsok is a magyar nemzetnek megerősödését és szép egyességét óhajták.« Rákóczy visszaadta a pataki parochiának, mestereknek, papoknak, collegiumnak, az elvett jövedelmeket, vagy a mennyiben anyja birtokában voltak másokkal pótolá. A pataki tanároknak elmaradt fizetései és jövedelmeikért, melyeket Dobó és Lorántfy Zsuzsánna rendeltek volt meg, letett Szepesy András, pataki első predicator kezeibe 4000 magyar forintot. Az ujhelyi parochiának járó dézmát, melyet anyja nem fizetett, átvállalta s megigérte, hogy a selmeczi, vámos ujfalusi, keresztúri, tokaji, tarczali, hernád- németi jövedelmeket, valamint annak idején az ecsedit is kiadja. Kötelezte magát, hogy a deákok, nemesek, tanárokat a templomban való járásban Patakon nem akadályozza, templomuk harangjait nem használja. Az evangelikusokat a katholikus ünnepekre nem kényszeriti. A templomba menésnél a kapukat be nem záratja. A temető legyen közös, mig a katholikusok külön temetőt nem kapnak. Az iskolamesternek elvett házát, és bizonyos hagyományt a collegiumnak visszaadja, a parochia korcsmáltatási jogát nem gátolja. Mindennek szigoru megtartására aláirták e szerződést Rákóczy, Bocskay, Wesselényi, Szepessy, Bónis és Kazinczy, Zrinyi és Nagy Ferencznek, mint tanuknak jelenlétében.

Ezzel meg volt kötve a béke a reformatusok és a Rákóczyház közt, s ámbár az éveken át táplált gyülölet nem is enyészett el rögtön, sőt a keblekben Rákóczy iránt bizonyos bizalmatlanság maradt vissza, mégis biztositák fegyvereikről, és mondák, hogy Rákóczy most 20,000 kardot, — a mennyi erővel rendelkeztek a Tiszaháton- kötött oldalára.

Báthory Zsófia mély fájdalommal értesült fia lépéséről, és legalább annyit törekedett kivinni, hogy a felség ne erősitse meg »a meggondolatlan ember cselekedetét.«  Rottalt meglepte a gyors fejlemény, a gyors siker, de mert az ügy ugyis Zrinyire volt bizva és társai semmit sem találtak az egyességben, mi a katholika vallásra sérelmes volna, »mert katholikus templomokat nem adott át, személyére nézve kötelezéseket nem vállalt, s különben is a szerződés csak Rákóczyt kötelezi, és nem a többi katholikusokat,« megnyugodott s a bán buzgalmától sok jót remélt a további teendők tekintetében is. 

Azonban a felvidéki követek közt, kik most Eperjesre gyültek, olyan volt a hangulat, hogy a kik a viszonyokat ismerték, mint Csáky Ferencz, már az első gyülés előtt látták, hogy Rottal nem fogja megoldhatni feladatát. Mindazok, kik a felvidéken ellenzéki szerepet játszottak, jobbára interessatusok, itt voltak. Mind a 13 vármegye, mind a 8 szabad királyi város elküldte követeit, még pedig a megyék negyvenötöt, a városok tizenkilenczet majdnem mind protestansokat.  A régiek közül Szuhay, Fáy, Nagyidai Székely András mint Abauj, Bochkay István, Baxa, Farkas Laszló mint Zemplén, Keczer Menyhért mint Sáros, Ispán Ferencz, Kende Gábor mint Szathmár, Szepessy Pál mint Borsod, Mocháry Ferencz mint Hevesmegye követei jelentek meg mig Kazinczy Péter főjegyző, Bánchy Márton Zemplénből, Dobay András főjegyző, Sárossy Sebestyén szolgabiró Sárosból és mások uj emberek voltak, és még csak később voltak szerepet játszandók. Főurak - Barkóczyn, Bochkayn kivül, nem jelentek meg. Rákóczy csak egyszer jött el, sippal, dobbal tisztelegni a comissariusoknak: de jöttek követek a bányavárosokból, köztük Baloghy Gáspár, vallási sérelmeikkel, és ott volt Vitnyédy, ki ügyvédi teendői mellett a felföldön politikát is üzött, és most ismét a franczia segélyben, a protestans, kivált pedig a dunamelléki, kassai, lőcsei, eperjesi evangelikus papság buzgalmában bizott, ismét remélt, csak hogy most már a török meghódolás gondolatjával is megbarátkozott, és a katholikusokat »pápista kutyáknak« szidta. 

Eperjesre jött titokban Hidvéghy is, ki Nádasdynál némi tekintetben Nagyot pótolá, mióta az események e tevékeny ember és Nádasdy közt válaszfalat vontak. Hidvéghynek ott tartózkodása, midőn megtudá, szálka volt Rottal szemében, mert ugy vélte, hogy az csak ellene izgatni, missioját meghiusitani jött Eperjesre. Az ellenzéki táborban azonban e férfi Vitnyédyvel a béke apostolát játszá. A lutheranusok és kalvinisták közt levő ellentét ugyan is már a gyülés elején meghasonlásra vezetett, mely a kivülállok figyelmét sem kerülte el. A kalvinisták most már testestül lelkestül Zrinyivel tartottak: a lutheranusok ellenben, élükön a távollévő Thökölyi és Petrőczyvel, a Keczerekkel tartózkodóbbak voltak. Ök nem szakitottak Nádasdyval ellenségének Zrinyinek kedvéért, sőt összeköttetésüket fenntarták a férfiuval, kire a kalvinisták most már gyülölettel tekintettek. Vitnyédy és Hidvéghy, kik mint lutheranusok, inkább hitfeleik nézetét oszták, a közbenjárok szerepét játszák, nem nagy, de mégis annyi sikerrel, hogy szemben Rottallal, és az udvarral, egynek mutatta magát mindkét párt.

Mindjárt az első conferentián - april 29. - melyen a követek a megbizásokat megvizsgálák, és a biztosoknak jelenték, hogy generalis conventre gyültek: nagy zaj támadt. A királyi meghivásból hiányzott »a prudentes et circumspecti« czimzés, azok tehát a szabad királyi városoknak nem szóltak, miben az ellenzék szándékos mellőzését látta a városoknak, mint országos rendnek, mi már a Mochárynak adott rescriptumban is történt. Meg akarják fosztani a városokat alkotmányos jogaiktól! kiáltá az ellenzék, melynek egyik főszónoka Nagyidai Székely András volt; de őket hagyni nem szabad. Ők képezik veszély idején egyedüli menhelyét a nemességnek s előbb semmiféle érdemleges tárgyalásba nem bocsátkoznak, mig a kanczellár nem biztositja a városokat, hogy ők is meghivatnak, és aztán a felségtől uj meghivót nem kapnak. A biztosok összeültek. Szegedy állitá, hogy a czimezésben nincs hiba, a városok egy-egy nemest képviselvén a nemesek czime alatt foglaltattak, és mellette volt Farkas András: uj meghivó derogálna »a felségnek«. Zrinyi ellenben, Pethővel, ugy vélte, hogy két baj közt a kisebbet kell választani: adjanak uj leveleket. Nagy Ferencz közvetitő javaslatot tett, mely elfogadtatott. Minden rendnek megvan a maga czimezése, de a felség tekintélyének megóvására csak a kanczellár nyilatkozzék, hogy nem volt szándék a városokat kizárni, és hogy ilyesmi többé nem fog történni. (april 30)

Midőn azonban Nagy és Farkas, kik a hirnökök szerepét vitték a biztosok és a követek közt, ily üzenettel a követekhez jöttek, Székely András és mások keménykedtek, hogy nekik bizony csak a király meghivója kell, és felforrtak, midőn mondák nekik: ne praejudicaljanak a királynak, ki híhatja az embereket Péternek, vagy Pálnak, a mint neki tetszik: Ők - mondák - csak azt sürgetik, mit a törvény rendel, és praejudiciumot az követel csak, ki törvény ellen cselekszik; végre azonban, nagy nehezen - sok ide-oda üzengetés után - elhatározák, hogy meghallgatják a kanczellárnak nyilatkozatát; irjanak azonban ez ügyben az urak a felségnek is, mert ha a városok kihagyatnak, ők nem jönnek többé össze. Ez engedékeny nyilatkozattal egyidejüleg vették a biztosok a hirt, hogy az erdélyi követek el fognak jönni Eperjesre s Rottal azonnal gyanitá, hogy az egész szőrszálhasogatás csak arra való volt, hogy az idő ki huzassék az erdélyiek jöveteléig.

Május 3-ikán volt az első ünnepélyes ülés. A rendek, élükön Bocskay és Szuhay Mátyással, Rottal szállására - Bellaváry Dávid kamarai tiszt házába mentek, hol a lépcső alján Nagy Ferencz és Farkas fogadák őket. A biztosok a házban vártak rájuk. Bocskaynak nehány üdvözlő szava után Szuhay állott elő, és hangsulyozván a városokon ejtett sérelmet, átadá megbizását Rottalnak, utána a többi megyei követek a magukéit. Rottal megköszönvén az üdvözlést, a városok tekintetében Szegedyre hivatkozott, ki, megállapodás szerint a mit már irásban adott, világos érthető szóval ismétlé: »hogy a meghivókban a városok is értettek, a kanczelláriának eszeágában sem volt őket a gyülésből kizárni akarni, s hogy a czimezés hiányából ellenük semminemü következtetés nem várható.« Utána ismét Rottal szólalt fel, és előrebocsátván, hogy némelyek a nagy fáradsággal és költséggel kivivott békét balúl magyarázzák, s állitják, hogy a felség az ország egy részét a töröknek engedte volna át, Dvornikovich által a vasvári béke pontjait felolvastatta. Azután felszólitá a követeket, hogy a kinek valami baja van, forduljon a biztosok bármelyikéhez. Kérte őket, tanakodjanak a megrendült közbátorság helyreállitása végett. A felség akarja, hogy a magán villongások, és erőszakoskodások, melyekben mindig a gyengébb vészt, kiegyenlitessenek; a nép sanyargatása, falupusztitás, marhaelhajtás, ölések, rablások, melyekről folytonos a panasz, megszünjenek és a rend barátságos egyesség utján mindenütt helyreállittassék. Szuhay erre megköszönte a felség kegyét. Értették a béke pontjait, de azokat gyülésükben még egyszer elolvassák, és küldőik számára leiratják; s a biztosok inditványaira felelni fognak. Ezzel aztán a követek visszamentek gyülésházukba, és Nagy Farkassal ismét a lépcsőkig kiséré őket.

Rottal bizalmas felhivása nem talált viszhangra. A követek már azon utasitással jöttek, hogy commission mit se végezzenek. Patensek által ők nem kormányoztatnak és sérelmeik orvoslását csak a királytól és nem a biztosoktól várják. Zrinyivel ugyan sokat érintkeztek, hol közvetlenül hol közvetve, Nagy Ferencz által, s a Keczerek, Szepessy, Szuhay és mások ki- bejártak nála: de Rottal Szegedyvel magára maradt, Pethő pedig inkább a gyülöletnek, mint bizalomnak tárgya volt. A zord hangulatot még növelte a hir, hogy a szathmári németek csapatosan kijöttek a szomszéd falukra élelmet zsarolni, és mindenféle garázdaságokat elkövetni, és nem csillapitá le azt Rottalnak készsége, melylyel azonnali orvoslásról gondoskodni igért.

A gravamenek, melyeknek compilatorai közt találjuk Székely Andrást, Baksa Istvánt, Kazinczy Pétert, Sárossy Sebestyént, május 10- én készültek el és adattak át Rottalnak azon mentséggel, hogy bár éjjel-nappal dolgoztak, de a tengernyi panasz és izgatott kedély állapotuk miatt előbb nem lehettek készek. Az ily dolgot nyugodt kedélylyel, távol a fegyverek zajától kellene végezni, de rajtuk a német hadak nyomása, és még ujabbaknak jöveteléről is hallanak, holott rájuk, ha a béke a törökkel oly biztos, mint állitják, semmi szükség sincs!

A gravamenek a felségnek voltak szánva, nem a biztosoknak, de - mint Rottal találta - nyers, durva hangon, tele hazugsággal, semmi orvosszert nem ajánlottak, hanem csak azt keresék, mi izgató lehetett! A rendek nem maradtak a biztosok által kitüzött feladatnál, hanem összefoglaltak minden panasz és sérelmet, mely 5 év óta keserité a kedélyeket. Kezdék a vasvári békén, mely azoknak tudta nélkül köttetett, kiket leginkább illetett, s az országot martalékul dobván a töröknek, a legsiralmasabb gyümölcsöket termette.

Azután áttértek az idegen hadakra, kikről azt mondá a kormány, midőn bejöttek, hogy csak a békekötésig maradnak, és most is még az országban garázdálkodnak, Füleket, Kállót, Szendrőt, Tokajt, Szathmárt megszállva tartják. Ezeket ki kell vezetni, helyéjük kellőleg fizetett, fegyelemben tartott, magyar katonaságot kell fogadni, és a várakba rakni. A harmadik panasz a vallási dolgokra vonatkozott. Előszámlálák mind a sérelmeket, melyeket Báthory Zsófia és más katholikusok az evangelikusokon elkövettek, és még elkövetnek. »Könnyek nélkül — mondák - e dolgokról emlékezni sem lehet, s ők mégis, bizva ügyük igazságában, Istenben, a királyban, önsegélyhez nem nyultak. Számtalanszor fordultak a nádorhoz, a felséghez; hetekig, hónapokig jártak Bécsben, költekeztek, de hasztalanul.« Utolsó követük Mochárynak még csak reményt sem nyujtottak. Minden bajnak az 1662-iki országgyülés az oka, melyen a katholikus töredék, mintha csak ő volna az ország, törvényeket alkotott. Az üldöző katholikusok közül Báthory Zsófia után kivált Joanelli ellen keltek ki, kire főkép selmeczi szereplése miatt haragudtak, ki lopja, csalja az országot, rosz pénzt veret, aranyat, ezüstöt, rezet az országból kivitet, s itt benn ez által drágaságot okoz: minden tekintetben méltó, hogy jószágvesztés mellett az országból kiűzessék. Sérelmeik közé több csekélyszerü is vegyült, melyeknek azonban nagy fontosságot tulajdonitottak. Szörnyü dolognak látszott, hogy a korponai katholikusok, bár csak hatan voltak, templomot követeltek maguknak, és hogy az egri püspök, Pálffy Tamás Kassa városának megparancsolta, javittasson ki egy a város előtt álló rozzant keresztfát.

A protestánsok üldözése közé számiták a mellőzést, melyet közülök sokan hitük miatt szenvedtek, és felhozák Thökölyi Istvánt, ki az árvai örökös főispánságot megnyerte, de abból az udvar ismét kitette, valamint némely bazini és pozsonyi tanács-urakat, kik hitük miatt fosztattak meg állomásaiktól. Nem hiányzottak magán panaszok sem, melyek Bocskay és más családok peres ügyeit illették, melyeket nem lehet a törvény utjáról a commissiók elé terelni. Kikapták részüket a szentszékek, melyek protestánsokat idéznek maguk elé; az itélő mesterek, kik tul terjeszkednek hatáskörükön; Pethő Zsigmond, mert más kapitányok módjára, az igazságszolgáltatást zavarja; Szenthe mert távol van és tisztjét elhanyagolja. Élénk szinekkel festék a szegény nép szenvedéseit, melyeknek okozói a garázda katonák, és hasonszőrü rabló kapitányaik, kik osztalékot vesznek maguknak a prédából. Maguk az erdélyiek is sértegetik, kisebbitik az ország határait, szóval: ha orvoslás nem lesz a bajban, az országnak maholnap el kell veszni, és a keresztény világ, főkép pedig az örökös tartományok majd meg fogják sinyleni, hogy védbástyájuk elpusztult.

Ily daczos szellemmel nehéz volt boldogulni, bár Nagy és Farkas egyre beszélték: legyenek bizalommal a biztosok iránt, azok sem akarnak törvénytelenséget és Rottal jó magyaros atyafi szint öltött, a követek közül egyeseket magához hivott, igyekezvén őket fellépésük »veszélyes«, »méltatlan« voltáról meggyőzni. A körülmény, hogy az erdélyi követek Kapy György elnöklete alatt: Teleky Mihály, Nemes János és egy szász, Váradi Virginas István május 12-én megérkeztek és velük tárgyalni kellett, jó okul szolgált Rottalnak, hogy azonnal ne feleljen, hanem hagyja csillapodni a kedélyeket. Igyekezetének annyi eredménye volt, hogy a követek kijelenték, hogy választ ugyan csak a királytól várnak, de egyes embereket nem akadályoznak, hogy alávessék magukat a commissionak. Ez alávetés abból állott, hogy szóba álltak a biztosokkal és kérdést intéztek, vajon mi az oka és kinek a hibája, hogy a béke folytán Nagyvárad és Érsekujvár elveszett és az, nyugalom helyett ép ellenkező ereményeket szült? A biztosok közül Szegedy, Zrinyi, Pethő azt vélék, hogy fel kell a rendeket világositani; még pedig tegye azt Rottal saját nevében, mondá Szegedy: ellenben Farkas szerint elég volt, hogy a béke megköttetett, a többi nem tartozik hozzájuk. Nem a béke okait kérdék -jegyzé meg Nagy - hanem balkövetkezményeinek okát és erről értesiteni kell őket, de csak magán uton. Rottal is e véleményen volt, s ez végzéssé is lett, mert félt, hogyha a elség nevében szólna, a budai basa vagy a porta részéről valami felszólamlás történhetnék. Diplomatice elkészitvén a választ - midőn másnap (maj. 16) reggeli 7 órakor a követek, mielőtt a gyűlésbe mentek, nála megjelentek - egy maga közéjük lépett és elmondá, hogy midőn 1660-ban a török Nagyváradot ostromolta, ő felsége Gráczba hivta tanácsosait. Ott voltak a magyarok közül Lippay, Nádasdy, a két Zrinyi, a németek közül Lobkovitz, Portia, Auersperg és ő Rottal - és elvégre végzéssé lön, hogy Váradon segiteni kell Souches hadaival, az insurrectióval és a hajdukkal. A nádor azonban, ki Rakamaznál táborozott, irt, hogy Nagyvárad nem vesz be német hadat, mert inkább akar falain hallani Allah-t, mint Wer da-t, és igy a segély meghiusult. Midőn 1663-ban kiütött a háboru, a császár hadai szerteszét a külföldön voltak elfoglalva, s igy nem lehet az udvart okolni, hogy kész sereggel nem rendelkezett. Elrendelék a személyes felkelést, de maga Wesselényi sem bizott az insurrectioban, és ellenzé. A fővezérség felett versenygés támadt Nádasdy és Wesselényi közt, minek csak ugy lett vége, hogy Zrinyi Miklós neveztetett fővezérré. Ez alatt azonban Ujvár elveszett, mert senki sem ment segitségére. A német birodalmi segély lassan, késedelmesen érkezett, és igy a legjobb volt, nehogy az országból még több elvesszen, békét kötni, melyben legjobb lesz megnyugodniok.  A gyülekezet Székely András által felelt: nem kételkednek ugyan hogy, ezek lettek légyen a békekötés okai, és nincs is szándékukban azt, káros volta daczára sem ostromolni: de azt jóváhagyni csak az egész országnak van joga, miért is ők a felségtől országgyűlést kérnek, addig is azonban eszközölje ki a felség, hogy a töröktől egy kis békessége legyen a megnyomorodott hazafiaknak. Egyuttal kérdést intéztek, miféle informatiojuk van a biztosoknak a magán ügyekre nézve ? Mit szándékoznak tenni az evangelikusok panaszára? Azon sérelmekre nézve, melyeket a császár tisztei követtek el, a felségtől várnak választ: a magán emberek közt felmerült villongásokat egyesség utján óhajtják rendeztetni.

A török ügyre nézve Rottal átlátta, hogy a megyék ártatlanul szenvednek: de a kölcsönös pusztitásért a biztosok tanácsában részben a magyar végbelieket okolá, kik szinte be-becsapnak a török földre, és visszatorlásra okot szolgáltatnak. Farkas még a magyar urakat is vádolá, kik ha maguk nem is mennek a törökre, elnézik alattvalóik rablásait. A rablókat - - legyenek katonák vagy nemesek kapitányaik vagy a megyék által, de szigoruan meg kell büntetni.  Zrinyi a baj okát abban látta, hogy nem fizetik kellőleg a végbéli katonákat, Pethő pedig Szegedyvel általában orvoslást sürgetett, mert ime, legujabban Kalló körül két falu népét üzték ki lakhelyeikből a törökök fenyegetéseik által; Szoboszlót hódolásra kényszeriték, és Károlyi jószágait elpusztitották. Irni kell tehát - végezék - a budai basának, de mielőtt erről a követeket értesitenék, Nagy Ferencz és Dvornikovich figyelmezteték a biztosokat, hogy a rendek egészen elterelik őket kitüzött czéljuktól. Ők mindig gravameneikre hivatkoznak, melyben kijelentik, hogy commissio nem kell nekik egyuttal azonban választ igyekeznek kinyerni mind arra, mi őket érdekli, mi ha megtörtént, ott fogják hagyni a biztosokat a faképnél. Kérdést kell tehát intézni hozzájuk, visszaveszik-e gravameneiket vagy nem? Adnak-e be uj iratot vagy nem? Ha válaszoltak, lehet majd felelni, mondá Rottal: Szegedy, Zrinyi, Pethő azonban azt vélék, hogy nem kell a kérdést oly nyersen oda állitani; talán szégyenlik visszavenni iratukat, fel kell tehát kérni őket, hogy - miután már a munkához fogtak, vegyék tárgyalás alá ama kérdéseket, melyeket a biztosok eléjük terjesztettek, félre tévén egyelőre benyujtctt iratukat. Midőn azonban ez üzenetet Nagy Ferencz a rendeknek megvitte: a rendek visszafeleltek, hogy ők csak kérdéseket intéznek a biztosokhoz: de a sérelmeikben felszámlált dolgok felett törvénytelen commissioval tárgyalásba nem bocsátkoznak, benyujtott iratuktól el nem állanak. (május 16)

A vallásos panaszokra nézve a biztosok közül csak Zrinyi volt azon véleményben, hogy ha jó szerével lehet, rendezni kell a dolgot. A többiek lehetetlennek tarták, hogy ilyféle dolgokat, melyek az országgyülés elé valók, itt lehessen orvosolni. Maga Nagy is igen határozottan nyilatkozott. A mit a császár tisztjei állitólag elkövettek, abban a vádlottaknak kihallgatása nélkül mit sem lehet tenni. A magán embereket, tetteikért szintén nem lehet a commissio elé kényszeriteni; arra pedig — mi a 13. vármegye területén kivül történt, mint a selmeczi ügy, a jelen bizottságnak hatásköre ugy sem terjed ki. Rottal tehát a legáltalánosabb kifejezésekben fogalmazta a választ, és megjegyezvén, hogy — ha az ország más részeiben történt dolgokat akarják orvosoltatni, legyenek azon, hogy ott is ilyféle comissio jöjjön létre kérdé, mily módot, mily eszközt ajánlanak a magán vallásos viszályok kiegyenlítésére? Ha felelniök kell -gondolá Rottal maguk is észre fogják venni a kérdés nehézségeit, és engedékenyebbek lesznek. Mig e kérdés felett a tanácskozás még folyt, megjelentek a rendek követei és kitörtek: »hogy hallomás, sőt biztos tudomásuk szerint némely magyarok és németek, kik az ország nyugalmát zavarni óhajtják, őket a császár és udvar előtt gyanusitják, rágalmazzák, mondják, hogy Erdélylyel, a törökkel és más nemzetekkel czimborálva, a fölség és az ország vesztére törekednek, tudja Isten, miféle tanácskozásokat, levelezéseket folytatnak. Ők, mint eddig voltak, ezentul is hivei maradnak a felségnek, de kérik, hogy büntesse meg szigoruan az efféle hamis árulkodókat. Rottal mondá, hogy meg van győződve hűségükről, s megmondja kérelmüket ő felségének. A kanczellár vigasztalá őket, hogy a szóbeszéd elhangzik, kegyelmes királyuk ilyféle vádakra nem sokat ád, Zrinyi pedig mondá: Nem lehet minden embernek befogni száját! 

Farkas mondá: támogassák csak a felség szándékait, s a többivel ne gondoljanak. Nagy Ferencz pedig felvilágositá őket, hogy két ilyféle dolog volt; első izben kapott a császár bizonyos leveleket, de némelyek azoknak élét elvevék, megczáfolák, később pedig, midőn ismét akadt valaki, a másik fél rá sem hallgatott, szavainak hitelt nem adott. Szóval mondá Rottal a felség bizik bennük, különben nem küldte volna el közéjük hiveit: bizzanak ők is ő Jelségében, és ha ismét árulókról hallanak, jelentsék fel, meg fogják kapni büntetésüket. (Május 17).

A köszönet, melyet a követek Rottalnak szavaiért mondtak, nem akadályozá őket, hogy Rottalnak kitérő üzenetét, mely a vallási sérelmekre kérdéssel felelt, vissza ne utasitsák.

A vallás ügyében egy mód van csak: adassék vissza a mi elvétetett, nem kell ott véleményt mondani, tanácsot adni, a hol világos törvény rendelkezik. A selmeczi ügy közügy, mely érdekli a haza minden fiát, s ha itt nem lehet elintézni, miért nem hivnak össze országgyülést? (máj. 18) Ők nem vártak többé Rottaltól és a commissiotól semmit, és máj. 20. bejelenték, hogy már egy hónapot töltöttek Eperjesen, azt hivén, hogy a felség orvosolni fogja bajaikat, de látván, hogy a biztosoknak erre meghatalmazásuk nincs, nem akarják őket tovább hiában, haszontalan munkával terhelni, és hazamennek, csak arra kérvén őket, támogassák kérvényüket, melyet a felségnek beadandók lesznek. Feliratukban ismétlék mindazt, mit már gravameneikben elmondtak, de szelidebb kifejezésekkel. Panaszkodtak különösen a német katonákra: »Bejönnek Morvából, Ausztriából az ujonczok, hogy ezredeikhez csatlakozzanak, 2-3 kocsival, de a szekerek száma utközben nőttön nő. Beszállnak nemeshez, pórhoz. Élelmet zsarolnak. Marhát hajtanak el, és a mire elérik állomásukat, már 20 vagy több kocsijuk van, melyeknek visszaadásával nem gondolnak.« Szállásukról rövid időn csapatosan kijárnak a falukra, élelmet zsarolnak, és mint a győzők, a legyőzöttek költségén élnek. A várakban a földesurak kárára bitorolják a regálékat, szabad korcsmáltatást, husvágást gyakorolnak. Lopás, ölés, csonkitás büntetlen dolog; a legrosszabbak mégis a szathmáriak. Hogy ilyesmi ne történjék, fegyelemben kell tartani a garázda hadat. Katona ne mehessen ki utlevél nélkül, melylyel ha nem bir, legyen szabad őt rögtön elfogni. Ha pedig egész companiák mennek át a megyéken, kerestessék meg a végett előbb a kanczellaria, és az tudósitsa jó eleve a megyéket, hogy a szükséges intézkedéseket megtehessék, és a fegyelem fentartassék. Küldőik — irák — mídőn a Felség meghivóját vették, azt hitték, hogy a béke iránt fel fognak világosittatni, s a val ási és világi sérelmek az ország törvényei szerint orvosoltatni fognak. Remélték, hogy minden rendeztetni fog, és nem kivántak mást, mint a mit a törvény rendel: de a biztosok olyasmit akartak, mi a zavart még csak növelné (máj. 22). Irtak egyuttal Nádasdynak és kérték közbenjárását, igaz magyarsága szerint. Irtak Szelepchényinek is hivatala miatt, hasonczélból, bár »látták leveleiből idegenkedését és contemptusát« (máj. 22), mely iratokat elvégezvén, még a biztosoknál bucsulátogatást tettek és hazaszéledtek (máj. 22)  Sokan elkeseredve, könnyes szemekkel jöttek az erdélyi követekhez, kérve, könyörögve, kezdje el Apaffy ujból ügyüket a portánál, mert sem követelésüknek igazságos volta, sem az ország törvényei nem segitenek többé rajtuk. Az erdélyi követek maguk sem sokra mentek. Leginkább határvillongások, erőszakoskodások felett panaszkodtak, melyeket magyar végbeliek, magyar urak - köztük Farkas Fábián, Barakonyi Ferencz, Szuhay és Szepessy - kik a debreczeniektől szabadalmaik daczára, vámot zsaroltak elkövettek, de általában csak igéreteket vettek, hogy a szükséges intézkedések a bajok orvoslására meg fognak tétetni. Midőn pedig a protestansok sérelmeit hozák szóba, »mert Isten dolga mindenek felett való, és az erdélyi fejedelmek vivták ki a bécsi és linczi békekötéseket« a válasz kitérő volt. Az ügy már a Rákóczy-házzal rendeztetett. Az erdélyiek válaszukat máj. 29. kapták ki, és Rottal még az nap elhagyá Eperjest, hogy Rákóczyt Sároson meglátogassa és onnan aztán utját Bécsbe folytassa.

Rottal Bécsbe irt, hogy szerencsésen megoldotta a nehézségeket; valójában azonban maga sem tagadhatta, hogy a commissioval senki sem volt megelégedve. Felföldi utjának egyedüli eredménye a pataki egyezség volt. Azonban ezt sem ő vitte véghez; és midőn értesült a heves ellenzésről, melylyel az öreg fejedelemasszony és jezsuitái ezen megállapodást fogadták, szinte gondolkodóba esett. Ő ugyan a váradi, egri, korbaviai püspökökkel, Pető, Dvornikovich és Farkassal tartott tanácskozmány után mi károsat sem talált benne a katholikus vallásra nézve, de azért mégis sokan voltak, kik azt nem helyeslék, és Nagy Ferenczet korholák, hogy ilyféle dolog létrejöttébe belefolyt.  A benyomás, mit Rottal a felvidékről magával hozott, az volt, hogy az ország e része a legnagyobb fejetlenség és zürzavarban van. A törvény és erkölcs minden köteléke meglazult, mindenki azt teszi, mi neki tetszik s igy Barakonyi Ferencz, Rákóczy embere, ki ellen az erdélyi követek panaszkodtak, hogy erdélyi deákok kirablásában, megsebesitésében részt vett, ki el is itéltetett, de az itélet ellene végre nem hajtatott Eperjesen nyilvánosan mondhatá: » akármit határoznak a biztosok, mihelyt elmentek, megint csak azt fogom tenni, a mi nekem tetszik« és igen sokan, habár nem szóval, de tettel utánzák példáját. Rottal ugy vélte, hogy e zavarnak csak erős, vasmarku kéz vethet véget, de ilyen nem volt, sőt ellenkezőleg minden rosz támogatóra, szítóra talált Nádasdyban, kinek hajlandó volt kudarczának legnagyobb részét tulajdonitani. Mint vert vezér térvén haza, legalább Nádasdyn akart boszut állni, és e czélra szövetségesül óhajtá, s megis nyerte Zrinyi Pétert. Zrinyi Péter már rég nem tett annyit az ausztriai házért, mint e napokban. Ugy vélte, hogy magát már-már egészen a felség szolgálatának feláldozza, még pedig sikerrel s azért a horvátországi, károlyvárosi generalatust méltán kérheti jutalmul, melynek tulajdonosa Auersperg Farkas gróf május elején már halálán volt és a hó közepét tul nem élte. Betegségének első hirére Zrinyi Eperjesről Lobkovitzhoz fordult, ki a ministerelnök Auersperget lassanként már a kormányról leszoritá és pártfogását kérte. — » Lesznek ugyan sokan — irá a sagani herczegnek május 4. — kik mondani fogják, hogy e hivatal nem fér össze a báni méltósággal, de a lefolyt idők példája az ellenkezőt bizonyitja«.  A horvátok is őt, a bánt szerették volna e fontos állomásra és ősi kiváltságaikra hivatkoztak. A magyar közvélemény őt itélte legalkalmasabbnak és Frangepán Katalin Bécsbe sietett, előmozdítani férje kineveztetését, melyet az Eperjesről egy szenvedélyes folyamodásban sürgetett. Azonban az udvar nem akarta e rendkivüli fontos tisztet, mely ugyszólván Horvátország kulcsát tartá kezében, Zrinyire bizni, kinek elveit sokkal jobban ismerte, sem hogy benne bizhatott volna. Sietett tehát betölteni a helyet, mig Zrinyi Eperjesen volt, Auersperg herczeg védenczével, Herbstein József gróf máltai lovaggal, ki ugyan mint a jövő megmutatta - bátor és erélyes férfi volt, de még eddig képességeinek jelét nem igen adta s leginkább csak azért neveztetett ki, hogy Auerspergnek is legyen egyszer egy kis öröme.  E kinevezés nagyon bántá Zrinyi barátait, kik nem ok nélkül mondák, hogy vagy Zrinyit kellett volna kinevezni, vagy valami kitünő hadvezért, ki előtt a bánnak oka volna hátrálni, kinek elsőbbségében megnyugodhatnék, és maga Zrinyi is, midőn junius második felében Rottallal Bécsbe ért, rendkivül fel volt ingerelve, ámbár haragját telhetőleg palástolni iparkodott.  Mindamellett Rottal őt már markában tartá és eszközül felhasználá Nádasdy ellen.

Rottal, hogy vádjainak nagyobb súlyt kölcsönözzön, tanunak akarta használni Zrinyit Nádasdy ellen. Eperjesről visszajövet beszélt neki az összeesküvésről, Vitnyédy tervéről, és mutatta neki Kaszavárt, hogy ide akarta az ügyvéd a fogoly császárt vinni: anélkül azonban, hogy tudomásának forrásait, Feketét, Széchy Máriát, Nagy Ferenczet elárulta volna.  A könnyen fellobbanó hirtelen Zrinyiből nem volt nehéz kivennie azt, a mit már nagyrészt ugyis tudott. Zrinyi bevallá neki szövetségét a nádorral, és megerősité vagy kiegészité Fekete és Nagyék vallomásait, elmondá különösen mindazt, mit Vitnyédy merényletéről tudott. Vallomásának éle Nádasdy ellen fordult, de midőn az országbirót vádolá, magára nézve is beismert dolgokat, melyeket az udvar bünös merényleteknek tartott. Rottal tehát a császár kegyelméről biztositá, sőt midőn Bécsbe értek, üzenetet hozott neki a császártól, hogy minden felejtve van, csak jövőben tartózkodjék hasonló merényletektől, és tegye jóvá hűség és engedelmesség által korábbi hűtlenségét.

Rottal jelentésének, helyesebben vádjainak meghallgatására a császár Lobkoviczot és Montecuccolit rendelé ki, kik a sagani herczeg házában jun. 21. délután 4 órakor Rottallal és Zrinyivel nagy titokban összeültek, még csak Dorsch lévén jelen, a haditanácsnak titkára. Az eperjesi gyűlésről még nem volt kész a jelentés, azt mellőzék, de hogy a lappangó tűz — mint Rottal magát kifejezte még jobban fel ne szitassék, felhozá Nádasdy ellen mind azt, mit az éles szemű gyülölet évek óta észrevett és gondosan öszszegyüjtött, sőt még azt is, mi csupa szóbeszéden alapult. Mint már két év előtt jelentette mondá Rottal - Nádasdy a főbünös. Ő az, ki szövetségbe igyekezett gyűjteni a magyar urakat, de azok elfordultak tőle, midőn látták, hogy a császár ellen áskálódik. Már 1662 a meghalt Rákóczyvala katholikus Lászlóval a sárosi főispánnál, ki 1664-ben Nagyvárad alatt elesett - a német birodalmi gyűlésre akart az ország által küldetni, hogy szövetséget hozzon létre a német birodalommal.  Még előbb, 1659-ben, ugyancsak Rákóczy Lászlóval tractált, s neki leányát adni, és őt királyá tenni akarta. Rottal már akkor figyelmeztette Portiat, de ez nem hitte, hogy Nádasdy ilyesmiben törné fejét. Nádasdy levelezett Rákóczy Györgygyel s leveleit Mednyánszky Jónás kész volt egyszer 30-40,000 forintért kiadni, ha biztositják Nádasdy haragja ellen; azoknak még most is meg kell lenni örököseinél. Ugyancsak 1662-ben azon volt Nádasdy, hogy Magyarországnak - ha az egész ország ir valahová levelet — külön pecsétje legyen, mi csaknem törvénybe ment, ha a felséget hű tanácsosok a dolog veszélyes voltára még jókor nem figyelmeztetik.

Nádasdy Francziaországhoz is fordult, és Wesselényit is ezen irányban igyekezett terelni. Résztvett a Lubomirski vesztére koholt tervekben. Gyakran összejött a franczia és svéd követekkel, összeköttetésben volt a lengyelekkel. Szendrőn ő indítványoztatta a felkelés és becsapást Morvába, Ausztriába de a magyarok látván, hogy őt csak önző czélok vezérlik, elfordultak tőle. Most trencsényi jószágaira üzentetett, hogy fegyverkezzenek. Kapitányokat, káplárokat rendelt, zavarni törekedett az eperjesi comissiot Hidvéghy és cselédjei által. Izgatott Zrinyi és Rottal ellen: ne bizzanak a rendek bennük: mig benne hisz kezükben van hitlevele - bizhatnak. Ő terjeszté a hirt, hogy német hadak közelednek, a császárt pedig a jezsuiták által véli elámithatni.

Még a császár személyét is veszély fenyegeti, és elmondá, mit kivánt Vitnyédy Zrinyitől, hogy a császárt elfogja? mit mondott Nádasdy a császár elfogatásáról? mire tanu Baranyai Kiss Mihály, ki jelenleg Győrben lakik. Megérinté Szobonya kisérletét, elfogni a körmöczi pénzt, és a levelet, melyet Nádasdy Panajotti árulásáról irt Nagynak, s melyet szükséges volna megszerezni. Nádasdy összehivta a dunántuli megyéket, annélkül, hogy az érsek vagy kanczellár valamit tudna róla, jun. 13. pedig gyülést tartott Thökölyi, Hidvéghy, Vitnyédi és Bercsényivel, az alkapitánynyal.  Azután jöttek a mendemondák. Draskovich János, Nádasdy veje, mondá Zrinyi grófnénak, ne menjen át a Murán; olyan szomszédot kap, ki az egész szigetet elrontja és midőn a grófné válaszolt, hogy arra Nádasdy nem elég hatalmas, hacsak a török nem segiti: elvörösödött. Csáky Ferencz - a kétszinű - Farkas Fábián, Székely András főkalvinistáknak és Lengyel Jánosnak beszélte: Nádasdy mondá neki, letépi a császár fejéről a koronát. Ugyan csak Csáky mondá a felség igéré, hogy Nádasdy herczeggé, Csáky nádorrá lesz, ha örökössé teszik a magyar királyságot. Mind e körülményekből és adatokból következteté Rottal, hogy Nádasdyt el kell fogni, de Lobkovitz és az udvar megmaradtak a régi politikánál: várni, mig az események jobban ki nem fejlődtek. A mit Nádasdy most tett, csakugyan nem igazolt volna valami erőszakos lépést. Nehogy vádolják, hogy Rottal terveit zavarta: nem engedte meg, hogy Szenthe felmenjen a commissio idejére Eperjesre, ámbár a rendek kemény levele tetszett neki, és a pataki egyességnél legalább örült, hogy azzal nem » Rottal triumphalt«.  Már 30 év óta tartott hadat, s azért csak Rottal láthatott abban valami roszat, hogy az idén azt legalább 1000 emberrel szaporitani akarta, az ujonczokat felzászlózta, a tiszteket beállitotta.  Május végnapjaiban Czenstochauban volt Lengyelországban, Sennyey püspökkel bucsut járni a csoda tevő Mária képnél. Mit csinált az uton? mit beszélt a barátokkal az ebédnél? mit ajándékozott a zárdának, templomnak? mind arról Rottalnak tudomása volt, melyet nem mulaszta el közleni Lobkovitzczal. Mind abban azonban semmi gyanus sem volt, bár Rottal levélirója még azt is megemlité, hogy Nádasdy gyorsan áthajtott Tarnoviczon, nehogy a lotharingi herczeget, a lengyel koronának osztrák jelöltjét lássa, vagy hogy egy páter mondá: miszerint az ebéd alatt. szó volt valami rebellioról, de nem tudja, hogy miféléről? Szintoly kevéssé vonhatott rá árnyékot, hogy jun. 2, vissza indulván jun. 13. Trencsényben Thökölyi István, Hidvéghy és Vitnyédyvel találkozott, mert a társaságban ott voltak hű katholikusok is: Illésházy és Bercsényi Miklós.  Szóval helyzete külsőleg oly kevéssé változott az udvarral szemben és ő még oly hatalmasnak látszott, hogy Zrinyi látván Rottal hiu torzsalkodását, ujra ligát szeretett volna vele kötni, és azt gyermekeik házasságával akarta volna megpecsételni: Zrinyi fia elvevén Nádasdy egyik leányát, mely gondolat azonban Nádasdynál épen nem talált viszhangra. 

A mily következetlen volt Zrinyi, mindig a pillanatnak befolyása alatt állva, s a körülmények által ragadtatva Nádasdyval szemben, szintolyan volt az udvar irányában. Ő midőn Rottal által a felség bocsánatáról értesült, hűséget és engedelmességet fogadott és megkövette Leopoldot tiltott szövetkezéseiért: egyidejűleg azonban egy uj vállalatba kapott, melyet később sulyos bűnűl róttak fel vérbirái. Midőn Nádasdy ellen tanuskodott, épen nem hagyott. fel kedvencz s egyetlen állandó tervével, Magyarországot keresztény államok segitségével kiszabadítani kinos helyzetéből.

Gicha követségétől már nem sokat várt, de nagyon felkölték érdekét a lengyelországi események. Junius 19 megtörtént a választás Varsóban és királylyá nem az osztrák, nem a franczia jelölt, hanem az ifju Wisniowieczki Mihály, egy régi, de szegény herczegi család sarjadéka lett. A bécsi kabinet örült, hogy legalább a franczia jelölt nem győzött, s azonnal kapott a lengyelek által megpendített eszmén, hogy a király vegye nőül Leopold hugát, Elenora főherczegnét, és erősítse meg az által a barátságot Ausztria és Lengyelország közt. Zrinyi, kinek harczias politikájában mindig nagy szerepet játszott Lengyelország: nagyon röstelte a lengyel-osztrák közeledést, s azért minden telhetőt elkövetett, hogy Mihály király házasságát Eleonorával megakadályozza, a lengyel király figyelmét a dán király leányára irányozván, mibe a bécsi dán követ is megegyezett. Ép akkor Bécsben volt Zrinyi sógora, nejének öcscse, az ifju 26 éves Frangepan Ferencz, hires családjának utolsó ivadéka.  A mult háboruban Péter mellett küzdött Jurjevestenénél, s a békekötés után ő is hevesen kifakadott az ausztriai ház ellen.  De Zrinyi összeesküvéséről mit sem tudott, sőt midőn 1667-ben Beszterczebányán a nádori székre megjelent Bory Mihály, Zrinyi figyelmeztetésére mindent szorgosan eltitkolt előle, és kém hírét költötte.  Némi izetlenségek és összekoczczanások elidegeniték volt egymástól a két bajtárst, kik mindketten egyformán hevesek, egyformán föllobbanók voltak. Azonban Frangepán utazni ment s a távollét majdnem teljesen behegeszté a kölcsönös sértéseket. Többnyire Olaszhonban járván, olasznőt vevén el - Barberino bibornok unoka hugát, De Naro Juliát inkább volt olasz mint horvát, - inkább horvát mint magyar. Külföldön sokat tanult. Ismerte Molièret - kinek Dandin Györgyéből néhány jelenetet horvátra fordított, és utánozta Leopold Vilmos főherczegnek, most már teljes és méltó feledésbe sülyedt »Di porti del Crescente« czimű olasz költeményeit. Költői szárnypróbálgatásai olasz és horvát nyelven messze hátramaradtak Zrinyi Miklós lyrai költeményei mögött, mind a mellett litteratus ember volt, ki jól tudott olaszul irni, és ép ilyen kellett most Zrinyinek, hogy a Lengyelhonba menendő követ számára egy horvátúl szerkesztett utasitást olasz nyelvre leforditson. Felkereste tehát Frangepánt az » arany ökör« czimű vendéglőben, és mondá, hogy mindig esküdt ellenségének tartá, de most alkalmat nyujt neki, hogy baráti érzelmeit kimutassa. Frangepán felelt, hogy vette észre gyanúját, de arra nem volt oka; ő tettel is kész az ellenkezőt megmutatni, és látván hogy Zrinyinek valami titkos beszéde volna, biztositá is hallgatásáról. Erre Zrinyi mondá, talán Isten ugy akarja, hogy a lengyel király Magyarország királyává is lesz, és háborut fog kezdeni a török ellen, és elővette az utasitást, melyben a legélesebb szavakban kikelt az osztrák ház ellen, hogy a lengyel királynak kedvét elvegye a vele való szövetkezéstől.

»A császári udvar irá a lengyel királyt ugyanazon örvénybe akarja rántani, melyben maga van, a tervezett házasság által, mert ennek folytán szükségképen szövetségnek kell keletkezni Lengyelország és Ausztria közt. Mind a mellett vannak Bécsben miniszterek, kik a házasságot ellenzik, és azt hiszik, hogy a császári udvarnak méltósága ellen való, egy főherczegnőt adni nőül egy oly királynak, ki még kevéssel előbb magán ember volt, és midőn Prágában tanulmányait végzé, ugyszólván az udvar kegyelméből élt. E párt szerint, várható volna, hogy a lengyel király e házasságért esdekelve folyamodjék és fontos kötelezettségeket vállaljon, hála fejében«. E csipős megjegyzések után általánosabb szempontokra tért át. »Ámbár sokat lehetne felhozni az osztrák szövetség ellen folytatá mégis csak egyre szorítkozik. Mi hasznot vagy könnyebbséget várhat a lengyel nemzet oly fejedelemtől, mint a gyenge eszű Lipót, ki csak szinházakkal, mulatságokkal foglalkozik, egy perczet sem tölt fontos vagy vitézi tettekkel, mindenben minisztereinek szenvedélye és magán érdekei által vezéreltetik, annélkül, hogy maga valaha valamit határozott volna? Kinek pénztára ki van merítve, kinek hitele nincs, kit szomszédjai megvetnek, barátjai csekélybe vesznek, alattvalói gyűlölnek? Ehhez járul a megrögzött gyűlölet Magyarország ellen, melyet megszeretnének rontani, ámbár védbástyája volt mindig az örökös tartományoknak. Mit vár Lengyelhon egy ilyen államtól? és felhozá, hogy a császári udvar ellenzé Mihály megválasztását és a neuenburgi herczeg mellett kardoskodott. Az osztrák kormány, mely látszólag oly buzgalommal viseltetik a katholikus vallás iránt, valódi basilikus kormány, mely csak mások nyugtalanságában lel maga számára békét, mások szerencsétlenségében keresi szerencséjét, és a szabadság kiirtásában, Magyarország teljes meg-. igázásában keresi nagyságát és dicsőségét. Nincs a világon kormány, mely annyira meg volna romolva, annyira el volna telve ádáz érzelmekkel Isten és a nemzetek jogai ellen, és a mi legszomorubb: a legkisebb remény sincs, hogy megváltozzék vagy megjavuljon. A kormány vesztébe rohan. Minden tartománya, főkép Magyarország bosszuért kiált. Lengyelhonnak Magyarhonnal kell szövetkezni, egy magyarnak alkalmaztatni a lengyel udvarnál, ki lengyel szolgálatban a magyar ügyeket végezze; s ha szövetséget keres a király, ne Ausztriával, hanem Oroszországgal szövetkezzék, mi Magyarországnak és Lengyelországnak egyaránt hasznára fog válni.

Követül e vállalatra Zrinyi Bargigli Ferencz Mária olasz dominikánust szemelte ki, ki sok éven át szolgált Morvaországban az olmützi püspöknél, gróf Nostitznál, és most az utóbbi ajánló leveleivel Bécsbe jövén, Frangepán szolgálatába állott. A sima, furfangos olasz, ki diplomata volt és gazda egyaránt, mindjárt egészen elbájolta Zrinyit, ki őt elkérte Frangepántól, és elhatározá, hogy ha megtér, magával viszi Horvátországba, tengermelléki birtokaira, jószágigazgatónak. A lengyel ügyben Wojenskihez utasitá, s az utasitáson kivül még egy levelet is adott neki, melyben Mihály királyt a trónon üdvözölvén, pártfogását kérte, hogy ő-Zrinyi mint a lengyeleknek nagy barátja, lengyelországi nemességet kapjon; küldetésének ez volt külső czélja, mely kérelemre Zrinyit azon körülmény is inditá, hogy meghiusulván a murányi szerződés, ő most a nádorné lengyelországi javait szerette volna megszerezni, mire a lengyel nemesség okvetetlenül szükséges volt.

Bargigli már Lengyelországban járt, midőn a magyar tanácsosok julius 16-ra meghiva Bécsben összeültek, hogy az eperjesi dolog felett tanakodjanak. Rottal elnökölt és volt gondja oly embereket hivni össze, kik szinte nem voltak barátjai Nádasdynak.  Köztük volt Nagy Ferencz is, kinek »fáradságos, hiv és hasznos szolgálatit« Rottal a felségnek repraesentalni igérte.  Nádasdyt azonban nem lehetett elhagyni, ő is meghivót kapott, és, ámbár kelletlenül, eljött, de a gyülések felé nem igen ment.

Nádasdy előtt nem volt titok, hogy Rottal becsületébe »gazol,« »szemetekből szed ki megvetett tökélletlenségeket, melyeket »lator elméje told-fold ezer hazugságokkal«, és Rottal müvét teljes erejéből támogatta Szelepchényi. A primás az összeesküvést, a merényletet a császár és saját élete ellen kezdte feszegetni, és már nemcsak Nádasdyra, hanem Zrinyire és másokra is mint részesekre rámutatott.

A császár békés kedélye azonban röstellé e személyeskedést; a magyar tanácsosok sem igen hittek a primás szavának, s az önzetlen, csak a közért buzgó jóakarat helyett, önérdeket láttak tetteiben, tulzott rágalmakat beszé deiben. Ők a közügygyel akartak foglalkozni, melynek a személyes versengések csak kárára válhattak, de abban sem tudtak előremenni. Rottal eléjük terjeszté jelentését azon megjegyzéssel, »hogy ha öreg, törődött voltánál fogva a felségnek eleget nem tehetett, legalább egész lélekkel kivánt a királynak és Magyarországnak szolgálni, és a mi hiba talán történt, akaratján kivül történt.« Az urak országgyülést sürgettek, mert látták, hogy a legtöbb kérdést. a nélkül nem lehet megoldani, de az udvar és pártja ellene voltak, mert az idő nem látszott alkalmasnak arra, hogy a gyülés »az engedelmesség és józanság határai közt maradjon,« mihez Szelepchényinél még a vágy járult, minél tovább megtartani a locumtenensi tisztet, melyet senkinek. sem, sem Rottalnak, sem Forgáchnak, sem Eszterházi Pálnak, sem Pálffy Miklós pozsonyi grófnak, kiket nádorjelöltekül emlegettek, nem volt hajlandó átengedni. A behódolások miatt is keserü panaszokat lehetett hallani a gyűlésen. A török folytonosan terjeszti hatalmát, miáltal nem csak ősi szabadságát veszti a nemzet, hanem az osztrák háztól, a kereszténységtől is elszakasztatik. Nem elég csak irni a budai basának, a portának, hanem külön követek által, mint a felvidék kivánja, kell szorgalmazni a béke megtartását. Egészben véve azonban a több mint egy hétig tartó tanácskozásnak eredménye csak az volt, hogy Rottal eljárását helyeslék, és tanácsolák, hogy a megyéknek csak általános kifejezésekben kell felelni; mihez képest az aug. 2. kelt királyi leirat csak azt felelte a 13 vármegyének, hogy sérelmeiket részben már orvosolták, részben legközelebb fogják orvosolni. A legfőbb kérdések azonban az országgyülés elé tartoznak, mely legközelebb fog öszszehivatni.

A gyüléssel senki sem volt megelégedve. A felek elkeseredve oszoltak szét, bár a császár kivánságára az ellenségek, különösen a primás és Nádasdy szinleg kibékültek. Maga Rottal sem táplált többé a jövő iránt valami vérmes reményeket, mióta a magyar ügyek vezetése kezéből kisiklott, mert nem tett fel a magyarokban annyi ildomot és jóakaratot, mint a mennyivel ő maga birt és Csáky Istvánnak, Ferencz testvérének irá: »most válik el, kik a jó magyarok, kik magyar kenyeret esznek, magyar ruhában járnak, vagy a kik német kenyeret plundrában esznek?

Nádasdy ellenben kárörömmel látta, »hogy Rottal annyit tud a magyar dolgokhoz, mint a varga kaptájához, és most érti már, hogy többe bocsátkozott, semmint őt illette, és értette, fájt is hasa bele, mert ágyban nyögte szive, és nem hasa fájdalmát, zavart dolga jutalmát érdeme szerint vette!... Addig jár a korsó a kutra, mig eltörik, és van Isten, ki kiszabja jutalmát kinek-kinek!

Azonban senki sem ment el Bécsből haragosabban, bőszültebben mint Zrinyi Péter. Ő most azok közé tartozott, kik csillapítani igyekeztek a kedélyeket, és jó indulatot mutatott az udvar iránt. De a bécsi kormányférfiak még sem biztak benne. Nagyon jól ismerték, és mindig tett valamit, hogy érzelmei iránt kétségben ne legyenek. Igy a gyűlés idejében besugák az udvarnak egy nyilatkozatát, mit a török-velenczei háborura nézve tett. Velencze már évek óta védte Candiát a félhold ellen; a pápa és több keresztény fejedelem pénzzel, katonával gyámolitá, és Francziaország most Noailles herczeg vezérlete alatt sereget küldött - már másod izben.« Ha e sereg - mondá Zrinyi (jul. 23) a helyett, hogy egyenesen Kandia szigetére kötne ki, Santa Maura vagy Dalmáczia felől támadna, hatalmas diversiot tehetne a török ellen, mert igen könnyen egy kis pénzzel magához vonhatná az összes horvátságot, melyet a király - kit oltalmára választott nem véd, pénzt sem ád, hogy magát védelmezhesse. Szivesen csatlakoznának mindnyájan a francziákhoz, kivált a török ellen, és — tevé hozzá magam is hozzájuk állanék ».  Ily emberre a bécsi kormány nem akart bizni generalatust. Midőn tehát szó volt, hogy Csáky helyébe mást kell kinevezni felvidéki főkapitánynak, és Zrinyi e kedvencz állomását kérte, követelte: kérését, bár tudták, hogy mély sebet ejtenek büszkeségén, és hogy ő dühében, sértett hiuságában mindenre képes, nem teljesiték, hanem inkább meghagyták Kassán Csákyt.  Zrinyi csak nyelte boszuságát, haragját a felett hogy »a terhes költséggel járó feladatokat ráakasztják: a jó, és hasznot hajló állomásokra pedig más érdemetlen és ügyetlen embereket neveznek«. Pénzt kért tehát csak az udvartól, 3000 ftot, melyet a császár neki kiadásai és költségeinek megtéritésére meg is igért. E pénzt a kamaránál ki is utalványozák, de hátralékos fizetésének lehajlitására, mi nagy különbség volt Midőn Zrinyi erről (jul. végén) értesült a benne forró indulat kitört. Nem tudom fakadt ki káromkodva és fenyegetődzve Nagy előtt gyermeknek vagy bolondnak tart-e az udvar és haragját még a császár előszobájában sem mérséklé. »Majd féltek még tőlem,« mondá az udvaronczoknak, és felindulva majd magánkivül hagyá el Bécset, hogy haza menjen. Nagy Ferencz nem látta többé az életben Zrinyi heveskedése nagy megbotránkozást szült az udvarnál és Frangepán Katalin, ki ez időtájt szinte Bécsben volt, nem tudta helyreütni, mit férje illetlen magaviseletével elrontott. Diplomatiája azonban mégis egy kis diadalt aratott; nagy érdekeltséget mutatván ugyan is Eleonora főherczeg asszony férjhez menetele iránt, elkérvén az anyacsászárnétól a herczegnő képét, hogy propagandát csináljon mellette, teljesen eloszlatta — legalább hite szerint a gyanut, hogy Zrinyi ellensége a tervezett házasságnak.  Valójában pedig ő maga is azért utazott át Bécsen a felvidékre, Széchy Máriához, Rákóczyhoz, Lengyelországba, hogy Bargiglit és Wojenskit támogassa, Mihály királyt a dán herczeg-asszonynak megszerezze.  A jelentés, melyet Bargigli jul. végén haza küldött, némi reményekre jogositák. Ö Palmerini apát neve alatt jelent meg Varsóban, és csakhamar a közfigyelem tárgyává lőn. Senkisem tudta, honnan jő, ki küldte? s többnyire az osztrák kormány emissariusának tarták. Wojenskit ugyan nem találta, de sikerült megnyernie tervének Morstin András lengyelországi főkincstartót, sőt a királyhoz is bejutott, s egy titkos audiencziában kifejtvén házassági tervét, Zrinyi számára levelet kapott, melyben a lengyel király a bánnak szives indulatját megköszönte és igérte, hogy igyekezni fog kivánságát előmozditani. Ugy látszott, hogy Mihály nem idegenkedett Zrinyi tervétől, és Bargiglit akarja Dániába küldeni; azonban Morstinnak már volt ott egy megbizható embere, és Bargigli maga is jobbnak látta, mielébb befejezni követségét s eltűnni nyomtalanul, mielőtt kitudódnék, hogy ő csak Zrinyi követe, s a Palmerini nevet s az apáti rangot egyenlőkép csak bitorolja. Követsége eredménytelen maradt; Zrinyiné azonban még teljes bizalommal jelent meg a felföldön oly szándékkal, hogy szeptember 29-ikén Krakkóban lesz a koronázáson, magával vivén Rákóczyt és Nagy Ferenczet. De már Murányban sokat máskép talált mint az előtt volt. A nádorné egyre betegeskedett, és néha ugy tetszett neki, hogy félóráig sem él többé. E mellett pénzbeli gondok is gyötrék. Adósságai is inkább szaporodtak, mint fogytak; Nagy Ferencz befolyása talán még növekedett, de a befolyás immár nem kormányozta az elégületlenek tetteit. Már bizonytalan de mind inkább terjedő hirek szárnyaltak a nádorné és directorának árulásáról. Emliték az összeget is, melyet ezért az udvartól kaptak és az összeesküdtek bizalmatlanul kerülni kezdék hajdani vezérüket. Csak Szepessy Pál maradt a régi Murányban, barátja a nádornénak és Nagynak, bár hitfelei őt kémnek vélték használhatni, és egyszer elküldék, tekintse meg, meg vannak-e még Murányban letett irományaik. Hála Rottal előrelátásának: Szepessy mindent rendben talált, és továbbra is hű hirnöke maradt Nagynak, ki általa a felvidékieknek legtöbb lépéséről értesült, mert Szepessy csak arról hallgatott mélyen, mi közvetlenül vallását érdekelte. E pontban hajthatatlan volt: mig másnemű közleményei képessé tevék Nagyot, időnként még belenyulni az események folyamába és feltolni szolgálatait a magyar ügynek.

Rákóczy soha sem szerette Nagyot, sem a nádornét; ismerte a róluk keringő híreket, sőt meg is mondá Nagynak, hogy hirszerint ő 10,000, és a nádorné 30,000 forintot kapott az udvartól árulásáért. Zrinyiné az onban, legalább eleinte, nem hitt a mendemondáknak, de boszantá, hogy Nagy nem akart Lengyelhonba jönni, sőt Rákóczyt is lebeszélte.  Csakhamar azonban maga is átlátta, hogy Lengyelhonban nem mehet semmire, és midőn septemberben már mintegy bizonyossá lőn az osztrák párt diadala, a főherczegnő házassága; utjával felhagyott és működésében a felvidékre szoritkozott. Murányban, Szendrőn csak röviden mulatott Legtöbb idejét Patakon tölté Rákóczynál és ott a felvidéki coriphaeusokkal érintkezett, kik közül Szepessy, Szuhay és Figedi Nagy András már Szendrőn is meglátogatták volt.  A felvidékieknek nem tetszettek a lengyelországi tervek. Ok sem vetették ugyan meg egészen a külföldet. Küldönczeik, kik a pataki iskolára pénzt gyűjteni Németországba sőt Angliába kimentek: Szendrei István, tályai prédikátor, és Darnay Péter ujhelyi nemes ember egyuttal megbizást vettek, panaszolják el a német protestáns fejedelmeknek az országnak, testi lelki szabadságuknak fenyegető végromlását; mondják, hogy nem képesek már ellentállni a vad töröknek, s ha máshonnan nem kapnak segélyt, elvégre is meghódolni lesznek kénytelenek:  főbizalmuk azonban még is a törökben volt. Kevéssel az eperjesi gyűlés után — junius közepe táján ujra Apaffyhoz fordultak. Követjük ez alkalommal Czeglédy István volt, kassai református praedicator, kit a fejedelem, mint tudós és buzgó theologust nagyrabecsült. »Istennek e hasznos edénye«, mint a reformatusok bibliai nyelvükön nevezék, egy papi családnak volt ivadéka, mely már több nemzedéken át működött az egyház szolgálatában. Leydenben tanult, és a hires Spanheim Frigyes alatt egyikévé képződött a legserényebb, legbuzgóbb egyházi bajnokoknak. Elfogadta, ha ellenfelei » bivalnak«, »ökörnek«, »Básám bömbölő bikájának nevezék. »Igaz - mondá - bival vagyok, mert Kristus igájában sokat elbirok, vad tulok is vagyok, mert római jármot sok izben elrontok.« De a folytonos tanulás, küzdés, szóval, tollal, korán megtörték testi erejét. Alig volt még 50 éves, és már törődött aggastyánhoz volt hasonló. Haja szakálla ősz volt, de lelkén nem fogott a testi gyengeség.  Ő azon ürügy alatt ment Erdélybe, hogy Apaffytól segélyt kérjen a kassai egyház és iskolára, mások szerint pedig hogy pénzt kapjon egy munkájának kiadására.  Társa ez utban Bagossy Márton mándoki predicator volt.  Apaffy eleve felpattant kérelmükre, hogy vesse magát ismét közbe, még pedig gyorsan, a magyarok mellett a portánál. Szemükre lobbantá, hogy a magyarok maguk okai ügyük lassu fejlődésének. Késedelmesek a szükséges eszközök előteremtésében, mi ha másként nem lesz, soha sem fognak látni kedvező eredményt. Mind a mellett megigérte, hogy ő tisztének meg fog felelni, és igéretét tett is követte. Oktober havában kiküldé Rozsnyai Dávidot a portára, némely ajándékokkal. A fiatal 28 éves ügyes ember-már több év óta viselte Konstantinápolyban az erdélyi török deák vagyis tolmács hivatalát; Panajottinak kedves embere volt, és most az év eleje óta, ép honn tartózkodott. Megbizó levelében meg volt, hogy Apaffynak a magyar- és horvátországiaktól nyugodalma nem lévén, jóllehet már két izben várakozást parancsolt a porta, ujból kénytelen jelentést tenni, esedezvén, hogy a porta e megbizott embere szavának hitelt adni, és őt kegyelmes jó válaszszal elbocsátani méltóztassék!« E levéllel és 4000 tallérral Rozsnyay oct. 26. utnak indult, miután már Ibrahim kihajanak és Panajottinak előleges levelekben ajánlották.

Valamennyi török közt a magyaroknak talán legjobb barátja, Kara Ibrahim, nem sokat várt Apaffy közbenjárásától. A nagyvezért - üzente Szepessynek egészen megnyerte a német arany. De azért a magyarok ne csüggedjenek, a németnek ne higyjenek. Minden még jóra fordulhat, csak a kellő alkalmat el ne szalaszszák.  A szövetséget azonban né Apaffy utján keressék, kit a törökök megvetnek, hanem a nagynevü vitéz katona: gróf Zrinyi Péter által.  E hirre még inkább felboszankodtak a felvidéki interessatusok, hogy Zrinyi még mindig a franczia és lengyel szövetséget bolygatja, és mit sem akar tudni a török szövetségről. Hogy ebbeli szándékát megváltoztassák, még a nádornét és Nagyot is felkérték, hassanak a bánra, ne térjen el a Wesselényi-féle tervtől. Nagy Ferencz nagyon jól tudta, jobban mint bárki más Zrinyinek valódi érzelmeit, de azért a levelet, melyben csak kelepczét látott az interessatusok részéről, hogy kipróbálják, tart-e még velük? teljes készséggel megirta, és Szepessynek átadta. A mit Lengyelhonban keres irá Zrinyinek azt épen nem vagy csak nehezen fogja megtalálni: igen sokan azonban hiszik, hogy ugyanazt a portán kellene keresnie »és ott meg fogja találni, e tekintetben neki lévén a legtöbb és legjobb alkalmatossága.« Maga Zrinyiné is, a felvidékiek közt, kezdett megbarátkozni a török szövetség gondolatával. Leányának betegsége még Patakon tartóztatá: de Verebélyi István szolgája által sürü összeköttetésben levén férjével, buzditá, ragadja meg az alkalmat, mely őt minden vetélytársa fölé emelendi, és egész Magyarország helyeslésével fog találkozni. 

Zrinyi Péter már ekkor összeköttetésben volt a törökökkel, habár még nem oly értelemben, mint a felvidékiek szerették volna. Tavaszszal elküldte Rottal levelét Törökországba, s a közeledés e jelére a boszniai basa, mig ő a felvidéken és Bécsben járt, háromszor küldött követeket, és emberei most, octoberben, negyedszer is felkeresték. Zrinyi Bécsből azon meggyőződéssel távozott, hogy az udvartól nem várhat már semmi előmenetelt.  Mind a mellett nem hagyott fel a reménynyel, megmutathatni még a világnak, hogy bátyja Zrinyi Miklós még nem halt meg! Oktober elején tengermelléki jószágain járván, Kraljevicán, most Porto Rén, melynek uj várára a Zrinyiek sokat költöttek, szobrokra, márványfalakra, és melyet Péter mindig »Uj Zrinnek« nevezett, — Bargiglivel »a nagy szellemmel« tengermelléki jószágoknak mostani, világi ruhában apródokkal, szolgákkal, fegyveresekkel pompázó kormányzójával, fontos dolgokon törte fejét, melyek a katholika vallásnak és az országnak javára fognának szolgálni.  Kandia hősi védelme nagyon megkapta lelkét. Dicső győzedelmet kivánt a hősiségnek, és maga is szeretett volna báni tisztét és javait elhagyva, az óriási küzdelemben részt venni, mely kivánságban Nádasdy zavargó nyughatatlan természetének ujabb jelét látta. 

Sokat várt a pápától, IX. Kelementől, ki bár 74 éves aggastyán, egész lélekkel buzgott a török ellen való háboruért, s Velenczét pénzzel, imádsággal segité, ugy hogy Zrinyinek még Bécsben az a gondolatja támadt, hogy Rómába fog menni Nagy Ferenczczel a Szent Atyához, és tőle kér pénzt a török ellen való háborura. Azonban az események más fordulatot vettek, mint Zrinyi remélte és kivánta. Kandia szept. 6-án a nagyvezér hatalmába ésett, és kevéssel utóbb a kifáradt Velencze békét kötött győzelmes ellenfelével. A szomszédos kereszténység, mely ezen eseményekről most lassan és hézagosan értesült, aggódva várta, merre fogja most forditani a török fegyverét mig Zrinyi mást nem tehetett, mint apró kalandokban csipkedte, sarczolta a török birtokait. 

A boszniai basa követségeire nem sokat hederitett mi azonban nem tetszett Bukováczky Ferencznek, ki midőn Omer spahija először nyilatkozott, Zrinyi foglyainak porkolábja volt és közbenjárókép müködött a bán és a fogoly között. Bukováczky egy csekély birtoku turmezei nemes ember, ki Zágrábban egy kis házat, Lomniczán pedig egy nemesi kuriát birt, mintegy 23 jobbágygyal és 80 hold szántófölddel és 1667-ben Felső-Volyavlia, Bukovácz, Belchichy és Lanischére uj adományt nyert, vitéz, ravasz, elszánt katona volt, kit a végekben jól ismertek, de ismertek Bécsben is a magy, kanczelláriában, mert ellene is, mint ura Zrinyi ellen, sok volt a panasz, hogy erőszakoskodik, birói itéleteket zavar, mindig kész kardhoz nyulni, és keres alkalmakat megverekedni ellenségeivel. Ő már Zrinyi Miklós alatt harczolt 1663-ban. Hochaunál Zrinyi Péter kiséretében láttuk, tótországi harambasa volt és a báni végvidéken a Kulpa mellett fekvő kis Skredischki várnak kapitányi tisztét viselé.  A török, -mondá Zrinyinek Kandia elfoglalása után a kereszténység, jelesen pedig a Zrinyiek ellen fogja forditani fegyverét, és nem igen van remény, hogy neki sikerrel fognának ellenállhatni; nem ildomos tehát oly lenézőleg bánni a török követekkel s e felfogással nem állott egyedül Zrinyi tisztei között. Sőt midőn kérte a bánt, küldje el őt követképen Törökországba: Zrinyinek két régi kapitánya, Pogledich Ferencz és Beriszlavich Ferencz, két turmezei nemes, késznek nyilatkozott vele menni. Zrinyi, most már (novemberben) látta, hogy Lengyelhonból nincs mit várnia. Gicha, ki Nagygyal levelezett és eleve azt irta, hogy a franczia udvar hajlandó, ha jelöltje Lengyelhonban győz, XIV Lajos kisebbik fia számára a magyar koronát elfogadni, midőn a lengyel terv meghiusult, udvarias, de elutasitó választ kapott, melyben XIV Lajos megköszönte a magyarok állhatatos bizalmát, »de, irá jul. 7.,« a béke megköté kezeit. A lengyel ügyek fordulata lehetetlenné teszi, hogy rajtuk segitsen. Várják tehát szenvedésük végét önmegadással és inkább uruk igazságától, mintsem, hogy az ég haragját magukra vonják felkeléssel, melynek csak a kereszténység közös ellensége fogná hasznát venni.«  Senki sem volt mellette, ki Bukovaczkynak és a felvidékieknek sugallatait ellensulyozhatta volna, és végre is, ha Bukovaczkyt Törökhonba küldé, nem lehetett-e azt inkább kémszemlének tekinteni minőt a szemes vezérnek kell tenni az enlenség táborába, mint valódi közeledésnek a törökhöz? Mind a mellett sokáig habozott, mig Bukovaczkynak az engedélyt megadta, és a boszniai basának Banyalukára irt, hogy kész a szultánnak meghódolni, legyen, — jó pénzért közbenjáró és küldjön követei számára utlevelet. Bukováczkynak igazolásul megbizó levelet és pecsétgyürüjét adá, de semmi határozott utasitást. Csak próbának tartá még az egészet, de annyival tisztában volt, hogy ha a törökkel szövetkezik, Magyarországot mindenkép biztositja tulkapásai ellen és adó fejében évenkint semmi esetre sem fizet többet 12,000 tallérnál. Bukováczky Márton napja után (nov. közepén) indult el Pogledich, Beriszlavichchal, nehány más kisérővel, és 7 lóval, a legnagyobb titokban, azzal, hogy vizkeresztig haza jövend. Boszniába érvén, egy társával és a boszniai basa lovászával egyenesen Salonikiba ment: mig többi társai, Beriszlavich és Pogledich Serajevoban maradtak, egy külön házban laktak, magukat velenczei küldötteknek mondák, később azonban bor mellett bosnyák keresztények előtt beismerték, hogy Zrinyi emberei, és dicsérék, mily jó dolga van a keresztényeknek török földön, jobb mint nekik odahaza, de követségük czélját el nem árulák. Elutazásukat Zrinyin kivül még csak Mallinics György és Csolnics Gáspár végbeli kapitányok tudták; minden más embernek azt mondák, hogy Bukováczky a felvidékre utazott. 

Mig Zrinyi és a felvidékiek folytatták az összeesküvés művét: Nádasdy teljesen az udvar karjaiba vetette magát, és a bűnbánót játszta annélkül, hogy teljes bocsánatot nyerhetett volna. Mióta Rottal és a primás vádjairól értesült, és tudta, hogy Zrinyi támogatja őket, nem volt nyugta. Őt nem ámitá el, mint a világot a külső kegy. Volt az udvarnál egy hű embere Donellan Miklós, augustinianus barát, ki hajdan Nagyszombatban tanitott, 1655-óta a magyar ügyekben az udvarnak rendes tanácsosa volt, és nagy mértékben birta Lobkovitz herczeg bizalmát.  A barát régóta ismerte Nádasdyt, és azon kevés emberek közé tartozott, kik hozzá igaz hajlandósággal viseltettek. Ő tanácsolta Nádasdynak, jöjjön a juliusi gyülésre Bécsbe, derült arczczal, a gonoszok megfélemlítésére; mert Lobkovicz kivánja, és elmaradása balmagyarázatokra adna alkalmat. Nádasdy még a gyülés tartama alatt (julius vége felé) kihallgatást kért Leopoldtól, és egy óráig fejtegette neki a magyarországi mozgalmakat, saját ártatlanságát, megtámadván azokat kik, mint Zrinyi, álliták, hogy a magyar ügy rendezve van, mert azok csak el akarják altatni ő felségét. De nem kell nekik hinni. Bizonyára valami uj roszban törik fejüket, és őt csak azért vádolják és akarják szerencsétlenné tenni, hogy annál biztosabban folytathassák gonosz művüket. Lipót szokott phlegmájával fogadta e vallomásokat, és semmit sem tón; augusztus vége felé azonban Donellan aggódva jelenté Nádasdynak, hogy a császárnak nincsen már iránta az a bizodalma mint, az előtt. Donellan a pápai nunciustól vette hirét, ki a spanyolokkal Nádasdy pártját fogta. Lobkovitz is, ugy látszott, részén volt, de Donellan nem kételkedett, hogy csak addig, mig a császárnak kegye tart; a kegyvesztett hiába fog számolni a sagani herczeg támogatására. 

Nádasdy kinos napokat élt és kikelt saját nemzete ellen, melynek köréből támadtak legmérgesebb ellenségei, főkép a primás lévén a »diabolus.« »Édes öcsém uram, irá ez időben Csáky Ferencznek, való dolog, nincs nemzet, ki ennél gyalázatosabb legyen, ki ugy fujja a gőzölgő szenet utolsó romlására, mint ez átkozott magyarság! Isten ne adta volna nekünk ezeket az időket érnünk. De perditio nostra ex nobis. Adjon Isten itélő széke előtt számot az, ki oka ezeknek. Engem nem sokára megemészt a bú és méltó fájdalom,« addig is azonban nem volt tétlen; hogy kibontakozzék veszélyes helyzetéből, a legjobbnak tartá teljesen Donellanra bizni magát. Egy Pottendorfban történt hoszasabb beszélgetés után átadta neki eredetiben és másolatban, a magyarokat latin forditásban: a nádor utasi‚tását a Törökhonba menő követ számára; Kende jelentését az erdélyi hangulatról, egy kötelező levelet, melyben Zrinyi neki és ő Zrinyinek igéré, hogy mindannak, mit a nádor Apaffyval végez, magukat alávetik; a beszterczebányai szövetséglevelet; Gremonville megbizásának latin mását, melyet Hochauban kapott, a nádor murányi, Zrinyinek pozsonyi hitlevelét, és végre a bécsi hármas szövetség levélnek egy eredeti példányát a végre, hogy azokat Donellan a császárnak bemutassa.

Donellan ez iratokkal először Lobkovitzhoz ment, de a herczeg mondá, szedje azokat rendbe és készitsen arról — mit Nádasdy vallani akar — egy emlékiratot. Donellan megfelelt az utasitásnak, és october elején beadta a memorialet, hozzá csatolván a bemutatott okmányoknak másolatait.  Ugy irt, mintha Nádasdy beszélne, és azzal kezdé, hogy hirszerint némely ellenségei őt bevádolák a felség előtt. Jóllehet nem tudja, kik a vádlók, és miért vádolják; mégis küld a felségnek tájékozása végett nehány okmány-másolatot, melyek a magyar eredetieknek hű forditásai; az eredetiek nála vannak, de kész azokat minden perczben a felségnek átadni összehasonlítás végett. Ezen okmányokból kitünik, mit lehet szemére vetni. Ő kész mindenre felelni, csak méltóztassék a felségnek őt kérdezni, sőt maga is kéri, rendeltessék vizsgálat, mert ő inkább meghal, sem hogy rajta e gyalázat maradjon, miután családja, miután ő az ausztriai háznak oly sok hű szolgálatot tettek. Azután egyenként előszámlálván a bemutatott okmányokat, melyeket, ugymond, a felség könnyebségére számokkal jelölt meg, elkezdé Nádasdy apologiáját. Ezen okmányokból, irá, kitünik, hogy a törökkel való szövetség előbb köttetett meg, mint Nádasdy a dologról valamit tudott volna. Nádasdy ugyanis a dologról először 1667 februárban értesült Beszterczebányán, a követ Törökországba pedig 1666 augusztusban ment, mint Wesselényi utasitásából kitetszik. Azt sem tagadhatják a mozgalom kezdői, hogy a törökkel való tárgyalások már a török háboru idejében kezdődtek, és azért nem is tört a török a 13 vármegyére. Nádasdy ellenben akkor a török ellen harczolt; és Wesselényivel, Zrinyivel csak azért szövetkezett, hogy már megkezdett mesterkedéseiket, titkaikat teljesen kitanulja. Ily módon jobban akadályozhatta meg őket, nagyobb szolgálatot tehetett a felségnek és országnak, a mint csak ugyan tett is, mert Kendének 1666-iki jelentése szerint, minden Nádasdytól függött, mert ha az ő és Zrinyinek reversalisát megküldik, ha pénzt teremtenek, létre jön a szövetség Törökországgal. Nádasdy könnyen kiteremthette volna a szükséges 40,000, tallért. Nádasdy ellenségei végre látván, hogy ő csak függőben tartja, késlelteti az összeesküvést, feltámadtak ellene és megakarják rágalmakkal rontani, hogy a császár ne higyjen neki, ha gonoszságaikat feltalálná fedezni. A franczia czimboraságot a Zrinyiek kezdék, és pedig legelőször Miklós a török háboru idején, folytatta Zrinyi Péterné 1665-ben Velenczében. Nádasdy csak 1667-ben tudta meg, hogy Zrinyi Péter a francziával alkudozik, mit a becsatolt okmányok igazolnak. Tudja jól az udvar, hogy Nádasdy soha sem volt Zrinyi Miklósnak barátja vagy szövetségese. Már a török háboru alatt figyelmeztette Donellan által Portiat, hogy Miklós gróf a francziával tractál, miből nagy veszély származhatik. Emlékezteté az udvart, hogy ő volt az a magyarok között, ki békét ajánlott, ha csak lehet, és ő volt az egyedüli, ki 1664 deczember havában a magyar urak gyülésében megakadályozá, hogy nem tiltakoztak a béke ellen, mint a nádor, a primás és Zrinyi Miklós akarták volna. Lippay, Wesselényi, Zrinyi már akkor egyetértettek a francziával, mit ő csak később tudott meg. Wesselényiné a lengyel királynéval keresett szövetséget; mit végzett azonban? nem tudja, mert midőn ő Beszterczebányára jött és a nádorral szövetkezett, a királyné már halva volt.  - Kérem felségedet folytatá - ezután Donellan, egészen bele hevülve, kényszeritse a - vádlókat - bizonyítsák be, hogy Nádasdy a törökkel vagy francziával tractált. Mutassák fel Nádasdynak minden confoederatioját, és semmi olyasfélét nem fognak benne találni. Leteszi fejét és egész vagyonát, ha törvényesen képesek rábizonyitani, hogy ő a török és francziával valami szövetséget kötött és aláirt volna.

A mi pedig a nádorral és Zrinyivel kötött szövetségét illeti, Magyarhonban szokás most, és volt régente is, jelesen László király idejében, hogy a főurak ilyeneket kötöttek az ország védelmére s ily szövetsége van Nádasdynak a mostani primással is. Egyébiránt magának a szövetségi okmánynak szavaiból is kitetszik, hogy a nádor és társai nem igen biztak benne. Ő kénytelenségből cselekedett. Ha nem szövetkezik, élete sem lett volna biztos, s a szövetségesek kártékony czéljait sem akadályoztathatta volna meg; idegen pénzt sem fogadott el, mint a többiek ha pedig valaki azt állitja, bizonyitsa be. Végre azon előre látható ellenvetést, miért nem jelentette fel előbb a dolgot az udvarnak? igyekezett megczáfolni, részben azzal, hogy félt sokat mondani, nehogy az udvar szokása szerint dobra üttetvén a dolog, maga magát veszélybe döntse, részben pedig azzal, hogy emlékezteté a felséget mindazon czélzásokra, jelentésekre, melyeket vagy maga, vagy különböző időkben 1667 óta majd Szenthe, majd Gribóczy és Müller jezsuiták által tett, de melyek soha kellő figyelemben nem. részesültek, sőt azt eredményezék, hogy jó akaratát is kétségbe vonták. Ő tehát hallgatott, egész mostanáig, és türte a rágalmakat mennyiben sikerült most megfelelnie alattvalói hüségének, azt itélje meg a felség, kit Isten sokáig éltessen. 

Donellan beadá ez iratot annélkül, hogy Nádasdynak megmutatta volna. Lobkovitz pedig átvette és pihentette.

Nádasdy aggódott, nem-e roszul járt el Donellan megbizásában? nem tőn-e oly nyilatkozatokat, melyek neki árthatnának? és midőn választ mind hiában várt, october fége felé felment maga Bécsbe, és Leopold lábaihoz borult. Érezte, hogy jövője, a nádorság függ attól, hogy magát tisztázza, és rendkivüli hévvel beszélt császár előtt.  Ö ártatlannak érzi magát, lelkiismerete tiszta, de szivén fekszik becsülete; nevezzenek ki biróságot, mely tetteit megvizsgálja, mely őt vagy elitélje vagy felmentse. Hasonlókép szólt a ministerekhez, kik nyájas szavakkal csillapiták; mig a császár a sagani herczeghez utasitá. Lobkovitz azonban csak november végén adá elő ügyét a titkos tanácsban (nov. 24. és 27-én). Csak hatan vettek részt e fontos kérdés eldöntésében: Lobkoviczon kivül Auersperg, Lamberg, Rottal, Montecuccoli, és egy uj ember b. Hocher Pál alsó-ausztriai kanczellár, ki azonban csak hamar nagy befolyást szerzett a magyar ügyekre. Hocher pályáját 24 éves korában 1640-ben mint ügyvéd kezdte Bozenben Tyrolisban. Később a tyroli kormánynak - Tyrolnak akkor még külön fejedelme volt, majd a brixeni püspöknek, végre 1663-ben Lipót császárnak szolgálatába lépett, és mint reichshofrath a regensburgi birodalmi gyülésen működött. 1665-ben osztrák alkanczellárrá, 1667-ben főkanczellárrá lőn, báróságig vitte, s befolyása az udvarnál lassan, de folytonosan növekedett. A tyroli ügyvéd egészen különbözött minister társaitól. Atyja freyburgi jogtanár volt, és épen nem finom külsején és modorán meglátszott, hogy nem az udvarban, hanem az élet küzdelmeiben, az akkor még pedans és bárdolatlan iskolák porában növekedett. Benne éles értelem lankadatlan szorgalommal párosult, mely képessé tevé későbbi éveiben pótolni amaz ismereteket, melyeket ifjuságában elsajátitani nem vala alkalma. Már most is értett a kormányzás minden ágához, de kiválólag még is jogász maradt. Tele volt az akkor divó római jog eszméivel. Fejedelmének absolut hatalma mellett tudományos okokból buzgott. Nagy ellensége volt a magyar alkotmányosságnak, melynek középkori szabadsága sehogy sem illett elméletéhez. Kivül-belül a 17 századnak pedans jogtudósa volt, kinek külső mozdulatai is mint egy szigorú formákba voltak öntve; ajkairól csak ünnepélyes lassusággal folyt a szó, és magas rangjában sem tudott valami nagy uri könnyüséget elsajátitani. Szemére lobbanták, hogy lassú, hosszadalmas munkálataiban, habár meg is engedték, hogy igen alapos. Legnagyobb tekintélyt szerzett azonban önzéstelen becsületessége, mely csak a közjót hordva szivén, testi gyengesége daczára folytonosan ösztönzé éjjel-nappal fáradni fejedelme érdekében. Ez volt legalább az általános vélemény felőle, és némely ellenkező hang, hogy ő sem veti meg az aranyt - hamar kénytelen volt elnémulni. Mindenesetre rabló, kapzsi, önző minister-társai közt, majdnem antik erényü férfiunak tünt fel, ki azonban oly szigoru és kérlelhetlen is volt, mint a régi Róma férfiai. Most még Lobkovitz embere volt, de azért - ildomosabb mint könynyelmü főnöke -testestül lelkestül a jezsuitákkal tartott, és midőn igy ájtatosságból vagy számitásból - e hatalmas rendnek engedelmeskedett, a legbiztosabb útat választá, hogy másoknak minél inkább, minél előbb parancsolhasson. 

Nádasdy nehezen állhatott volna meg kevésbé szigorú birák előtt is, mint azok voltak, kik elé most ügye került. Maga beismerte: tehát kétségtelen volt, hogy titokban machinált a császár ellen. Ő ugyan azt állitá, hogy tetteiben a legtisztább jó akarat vezette, de ki adhatott hitelt szavainak, midőn magában bünbánó vallomásában is hazudott ? Felolvasták a titkos tanácsnak 1668 sept. 30. 1669 Január 28. és 1669 jun. 21-iki jegyzőkönyveit, Fekete Lászlónak Zrinyi Péternek vallomásait, a Nagy Ferencz által bemutatott okmányokat, és azonnal több durva valótlansága, kitünt Donellan emlékiratának. A kormány többet tudott, mint a mennyit Nádasdy gyanitott. Tudta a postarablást és a pénzt felverési tervet, és Ballónak jelentése 1667 jun. 14-ről megdönté egész okoskodását, hogy ő be sem folyhatott a török szövetségbe, mert Balló már 1666-ban ment a portára. Egyébiránt a legnagyobb őszinteség se használt volna neki semmit. Maga a szövetkezés ténye, melyben Donellan csak megengedett szokást látott, bűn volt a romanista Hocher, és az absolutista miniszterek szemében. Hisz a Zrinyi- Wesselényi-féle hármas szövetség nyiltan kötelezé mindenki ellen, senkit sem véve ki, az tehát a király ellen is szólt, és már magában véve rábizonyitá a felségárulást. Emelkedtek is hangok, hogy el kell fogni, meg kell fosztani hivatalától, de a többség még a béke, az engesztelés politikája mellett szavazott. Ő bünös, mondák, de nehogy elfogatása a megyéket kétségbeejtse, a török karjaiba kergesse, nem lehet bántani, inkább az állam biztonságára mint boszura kell gondolni. Ezzel azonban nem mondák, hogy Nádasdy kegyelmet kapjon, ellenkezőleg, rettenetesnek találák, hogy oly gonoszság büntetés nélkül maradjon; csak felfüggeszték a csapást és a további lépéseket attól tételezték fel, mikép fogja magát viselni a magyarhoni, és netaláni török mozgalmakkal szemben. Ha jól viseli magát, kegyelmet lehet neki adni, ellenkező esetben pedig meg kell büntetni. Addig is felelni kell, hogy a felség megkapta irását, és nem akar többé e dologról szólni legjobb lesz, ha a felségnek jó tanácsokat ád, és hiven szolgálja királyát és hazáját.  A mig bizonytalanságban van sorsa iránt, mig remél: minden jó várható tőle; mig ha biztosságban érzi magát, semmit sem fog többé tenni a felség érdekében.

A titkos tanács e határozatához képest Lobkovitz Nádasdyt most kegyesen fogadta. Vigasztalta, hogy a felség mindent meg fog neki bocsátani, csak jövőben viselje magát jól. Hanem, mondá neki, adjon be a felségnek minden más hozzáadás nélkül még egy memorialet, melyet ő már feltett, és leirás végett azonnal átadott. Nádasdy engedelmeskedett, és nov. 29. betüről betüre lemásolá és átadá Lobkovitz fogalmazványát. »Kegyelmes Uram! igy hangzott e második emlékirat: nehány hónap előtt értesültem, hogy felséged elé felőlem balhirek hozattak, gondoskodtam tehát, hogy felségednek nevemben egy kérvény adassék át több rendbeli csatolmánynyal, melyben elbeszélém, miféle alkudozások folytak a franczia király és némely magyar főur, valamint a meghalt nádor és mások, meg az erdélyi fejedelem közt, és ajánlkoztam, hogy nevezett okmányokat eredetben is, ha felséged kivánja, és parancsolja, bemutatom, mit mind ezennel ismétlek. Ha talán felséged ezzel meg nem volna elégedve, minden tettemért, melyek felségednek nem tetszenek, vagy nem tetszhetnének felséged lábaihoz borulva bocsánatot kérek és tiszta szivemből teljes hüséget fogadok, minővel az alattvaló királyának és fejedelmének tartozik, és igérem, hogy ha az ellen mitől Isten mentsen vétenék, felségednek szabadságában álljon, mindenért, mit vétettem, vagy még vétenék, érdemem szerint büntetni; nem kételkedvén, hogy felségednek világhirü kegyelmessége, mely egyedüli oltalmam, engemet sem fog elhagyni. «

E kérvényre, melyben Nádasdy Donellannak memorialeját némileg magáénak vallá, Leopold, ki a titkos tanács végzéséről, jelesen mentalis reservatájáról csak hézagosan értesült, Lobkovitz herczegnek decz. 1-én egy kéziratban felelt és tudtára adá: »hogy Nádasdy egy alázatos kérvényben helyzetét eléje terjeszté; Lobkovitz tehát jelentse ki neki a felség nevében, hogy kifejezett hódolatát, hűségét és szolgálatkészségét ő felsége nagy tetszéssel és kegyesen fogadta, tökéletesen bizik, hogy igéreteinek megfog felelni, egyuttal hozzá teheti, hogy mind azon hű és hasznos szolgálatokat, melyeket maga Nádasdy vagy övéi tenni fognak, mindig kellő figyelembe fogja venni és meghálálni. Azonkivül még mondja meg neki, mit mondani különösen megparancsolt.« E császári levelet Lobkovitz biztositáskép átadá Nádasdynak, de visszavette a második emlékirat fogalmazását.

Nádasdy sokkal okosabb volt, hogy sem figyelmét a válasz kétértelmű volta kikerülhette volna. Határozott kegyelem helyett semmitmondó szavakat kapott, melyekből nem merithetett magára nézve teljes megnyugvást. Jóllehet tehát az udvari emberektől hallá, hogy rá nézve legjobb lesz a magyar mozgalmak lecsillapitásában közremüködni, mi által az udvarnak és Leopoldnak kegyét ki fɔgja érdemelni szerencséjét a jövő országgyülésre megfogja állapitani, ellenségeinek rosz akaratát el fogja némitani, s az udvar, hogy bizalmát mutassa, fel is hivta, adjon véleményt, mit kelljen tenni a zavarok lecsillapitására: ő elégületlenül ment haza, igérvén egyébiránt, hogy nem fog elmulasztani semmit, mi által a felségnek és az országnak javát, saját tisztességének öregbitésére, előmozdithatja. 

Chapter 5:  November 1669 to April 1670

The beginning of the movement in the Highlands to the fall of Zrinski. 

A felvidéki mozgalom kezdetétől Zrinyi bukásáig.
1669 november - 1670 april

A bécsi kormány nem ok nélkül volt oly kegyes Nádasdy iránt, és tulajdonitott fontosságot ama szerepnek, melyet ő mint közbenjáró és békitő játszhatott. A magyarországi elégületlenség, mióta Rottal kiegyezkedési tervei megbuktak, mindig szilajabbá, mindig általánosabbá lőn. A változás, mely a kanczellári hivatalra nézve még september hó első napjaiban történt, nem javitott a helyzeten. Szegedy helyébe, kit nagyon gyengének tartottak, Pálffy Tamás az egri püspök lépett és oct. 5. tette le esküjét.  A fiatal, még csak 36 éves püspök, származása és esze által egyaránt tekintélyes, nem volt szeretetreméltó ember. A protestansok ellenségei voltak a férfiunak, ki mindig azt állitá, hogy a katholikusok üldöztetnek a felvidéken. Egy izben, 1667 ki is tört ellene a közgyülölet, midőn jászóvári puskásai közül némelyek az országuton lesből megtámadtak nehány mezenzéfi evangelicus embert, kik Nagy-idára, Abaujmegye tisztújitó és törvénylátó közgyülésére mentek s közülök nehányat elfogtak, egyet megöltek. A közgyülés tulnyomó számmal protestans ezt hallva, felkerekedett, hogy megrohanja jószágait a püspöknek, »ki a haza törvényeit megsérteni nem átallja !« Szuhay Mátyás, Fáy László, Nagyidai Székely András és Keczer András a zajongók közt voltak: és csak midőn a püspök praefectusa utban eléjük jőve, megigérte, hogy a bünösöket meg fogja fenyiteni, maradt abba a nyilt támadás.  A katholikusokat is sértette kihivó, nyers, majdnem cynicus modora, melylyel bátran odamondta véleményét bárkinek is, sokszor ugyan az igazság s a haza érdekében, de sokszor akkor is, midőn pénzvágyának akart eleget tenni.  Szegedynek elmozditása gyorsan, titokban, és a legkiméletesebb módon történt. Előmozditák a váczi püspökségtől az egrire, (sept. 23. 1669) Pálffy helyére, ki meg a kanczellári méltósággal a nyitrai püspökséget kapta. A volt nyitrai püspök, Kollonics Lipót, nagylelküleg helyt engedett, és megelégedett a sokkal szegényebb németujhelyi püspökséggel. Az egész változás jó formán az ő műve volt és már itt jeleit adá ama lángoló, önzéstelen buzgalomnak, melylyel oly áldásos és tiszteletre méltó, de egyszersmind oly rettentő is tudott lenni, egy második Hocher, nagyobb, nemesebb, de veszedelmesebb kiadásban is. 

A dunáninneni részekben, mióta Bory meghalt, és Nagy Ferencz lelépett a cselekvés szinhelyéről, minden csendes volt: de most Nyitrában mozgalom kezdődött, melynek czélja volt e rész 11 vármegyéjét a haza védelmére oly nemű szövetségbe füzni, minő a 13 vármegyéé volt a felvidéken. Ez eszmének főembere Hidvéghy Mihály volt, főeszköze pedig, melylyel szavának sulyt kölcsönzött, a török dulás, mely 1669-nek vége felé mindinkább türhetetlenné lőn. Érsekujvárra juliusban uj basa jött, ki a régit megölette, mert, mind mondák, nagyon elnéző, és lusta volt a magyarokkal szemben.  Minden felé csak a törökök mozgalmairól lehetett hallani: Bars és Nyitra tapasztalásokat is szereztek. Midőn oct. 15. Nyitramegye Tavornokon gyülést tartott, hogy alispánt válaszszon, szóba jöttek a szen-vedések, melyeket a nemzet a »szennyes béke alatt kiállani kénytelen.« Rövid idő alatt több nemes esett álozatáúl a török dühnek, mely a parasztot ütötte, verte, de a nemest megölte. Hunyady Ferencz szolgabirót Paziton, saját házában keresték halálra, szerencséjére azonban esetleg honn nem volt. Innen Simonyi felé menve, Dolinay Ferenczet utban elfogták, és megtudván, hogy nemes, szörnyü halállal kivégezték. A megye egyik tiszteletre és jobb sorsra méltó fiát: Na gyaponyi Gáspárt a radosnyai erdőben szinte útban megtámadták, fejét vették, és most mindenkit az ő sorsával fenyegettek, a ki meg nem hódol. Ekkor felállott Hidvéghy és inditványozá, hogy a megye hivja össze a szomszéd megyéket tanácskozásra; hogy közakarattal küldjenek követeket a felséghez, kérni segélyt és oltalmat a török ebek ellen, kik elviselhetlen kemény igájuk alá mesterkednek hajtani mindnyájukat. Az uj alispán Simoncsics Horváth János támogatta Hidvéghyt, és Nyitramegye a Dunán inneni megyéket nov. 28-kára Körmöczbányára hivta, maga részéről Hidvéghy Mihályt, Gosztonyi Miklóst, Ujfalussy Jánost és Horváth Jánost küldvén követekül. 2) A körmöczi gyülésre Nyitra, Zólyom, Hont, Trencsény, Turócz, Nógrád, Pest, Bars, Liptó, Árva küldtek követeket. A 11 vármegyéből tehát csak Pozsony hiányzott. Ott voltak: Bory György és a fáradhatatlan Baloghy Gáspár, kik Gyürky Gáspár és Jánoky Gáspárral Hont vármegyét képviselték; Leszenyei Nagy Mihály, Ferencz testvére és Simonyi Imre barsi követek voltak, Zolyomból Ebeczky János, az alispán, a nagytekintélyü Beniczky Tamás, mindketten katholikusok, és hajniki Bezzegh István jöttek. A követeknek összes száma husz és egynehányra rugott.  Directorrá, vagyis elnökké Hidvéghyt választák, consiliariusokká melléje Bory Györgyöt, Nagy Mihályt, Bezzegh Györgyöt, Jánoky Gáspárt és Baloghy Gáspárt. A gravameneket Bezzegh István és Bezzegh György szedték össze. Határozat volt: hogy Bory György, Beniczky Tamás, Ujfalusy János, Bezzegh István készitsenek egy memorialet a felséghez, és vigyék fel mint követek Bécsbe, követségük eredményéről pedig jövő jánuár 28-án Breznóbányán tegyenek jelentést, a hová Hidvéghy a jelenlevő követek pecsétje alatt, gyülést hirdessen. A mostani követek jöjjenek el ismét, s a gyülésre a 13. vármegye is meghivassék. A mig követeik vissza nem jönnek, a jelenlevők - és erre megesküdtek — senkinek sem szólnak a dologról. 

A breznóbányai gyülés volt az első nyilvános lépés, szövetséget hozni létre a Dunán inneni és felvidéki vármegyék közt. E szövetkezés csak veszélyes lehetett a kormányra nézve, mert a 13 vármegye a kitörés küszöben állott. Ott már nem volt szükséges a török veszedelmet tolni előtérbe. A 13 vármegyében inkább remélték, mint féltek a töröktől. Gyülöletüknek tárgya a német volt. Fegyverkeztek inkább a német katonák, mint a török ellen, és panaszuknak legfőbb tárgya a németeknek garázdasága, és vallási sérelmek, nem pedig a török dulások voltak. Féltékeny szemmel, fegyveres csapatokban kisérék minden felé a németeket, és ha valami garázdaság történt, mindjárt felhangzott a kiáltás, ki kell vezetni a szükségtelen katonákat.  Mind általánosabbá lett a gondolat, hogy a magyarok, ha kell, fegyveres erővel is kezükbe vegyék sorsukat, ne türjék tovább a németek beavatkozását, hanem maguk gondoskodjanak országukról.

A mozgalomnak főemberei a protestansok voltak, és az oppositióban kiválólag vallási kérdést láttak. A pataki egyesség, melyet Rákócziék csak immel-ámmal teljesitének, nem csillapitá le őket. A mitől az udvar, a Dunáninnen félt, mi a parasztság öregét ifját, nagyját apraját sokszor kunyhójából kizavarta, hogy sokan megfagyjanak a kemény téli időben a törökség mozgalmai, bátrabbá merészebbé tevék ellenkezésüket. Meg voltak győződve, hogy a török befejezvén a kandiai háborut a magyarok segitségére fɔg sietni, és papjaik nagy buzgalommal terjeszték e hirt a nép között és igyekeztek azt, habár óvatosan, megbarát koztatni a török szövetség eszméjével. Czeglédy egy szenvedélyes predicatióban hálát adott az Istennek, hogy megáldotta a török fegyvereket Kandiában! Most már Magyarországra nézve is el fog jönni a szabadulás órája! Tavaszra eljő a török, széttöri a lánczokat, helyreállitja a szabadságot és ismét béke és nyugalom lesz a szerencsétlen hazában. Szavait a nép lelkesedéssel, mint valami menynyei szózatot és angyali kinyilatkoztatást hallá és a katholikusokat szidta és fenyegette. »A papok szóval, mi pedig tettel és karddal mozditsuk elő az ügyet, és Isten meg fog segiteni!« irá ez időtájt decz. 30. 1669 Keczer Ambrusnak Vitnyédy, ki hanyatló erejét még a czélnak szentelé, hogy a dunai részeken a papok által a népet e felvidéki eszméknek, s a mozgalomnak megnyerje. 

A török mozgalmakról szállongó hirek még más tekintetben is használtak az elégületleneknek. Ha minden perczben betöréstől lehetett tartani, fegyverkezni kötelesség volt, gyanu nélkül lehetett, s az összeesküvök csakugyan sürgették is a fegyverkezést. A megyékben tizedeseket, hadnagyokat választottak; a szükséges pénzt, ugy a hogy, magán adakozásokkal kezdék gyüjteni. Azon ürügy alatt, hogy a pataki iskolára való, Bochkaynál pénz folyt össze. Az adakozók közt volt ő maga és neje 1000 frttal, Szepessy Pál 400 frt. Szuhay Mátyás 500 frttal, mások kisebb-nagyobb összegekkel.  Hogy azonban a szervezkedés jobban. és köztekintély alatt folyjon: a vármegyék kérték Csákyt, hivjon össze gyülést; ha össze nem hivatnak, maguktól fognak összejönni, és maguk tesznek maguknak törvényt, és csakugyan Január 24. napjára Kassára a 13 vármegyének gyülést hirdettek.

A mozgalom vezérévé a protestansok a minden tekintetben képtelen Bochkay Istvánt szemelték ki, ki mindjárt hozzá is látott tisztéhez, kapitányokat, ezredeseket nevezett a csapatok számára ugy, hogy a vérmesebbek szerint, ha a szükség kivánta, 3 nap alatt együtt lehettek a vármegyék. Voltak a kik Rakóczyhoz hajlottak: de a nagy többség nem tudott megbarátkozni az »apostatával,« sőt gyülöletében legjobban szerette volna öt anyjával együtt megölni, kincseit pedig a közjó számára prédára bocsátani.  Rákóczy ez idegenkedés daczára sem szünt meg nejének, napájának befolyása alatt buzgón müködni a mozgalom érdekében. Ő is fegyverkezett, és sulyt kölcsönzött neki a körülmény, hogy a hajduság és a felvidéki végváraknak majdnem minden magyar őrsége a legszükségesebbben szükölködve, feléje hajlott, szavára hallgatott, ugy hogy ő az elégületlenek hadát egyszerre számossá, és félelmessé tehette. 

Napája november végén hagyá el. Zrinyiné, vége felé már figyelmesebb lett Nagyra és a nádornéra; nem bizott többé bennük: hazamenet pedig összeveszett mindkettőjükkel. Nagynak nem tudta megbocsátani, hogy nem akart vele Lengyelországba menni, és őt hütlen, engedetlen szolgának nevezé. Széchy Máriától pedig visszakérte a 24,000 frtot, melyet Zrinyi Péter Szendrőre kölcsön adott, és melyet, miután a jószágot meg nem kapta, Széchy Máriának már régen vissza kellett volna fizetni. A nádornénak azonban nem volt pénze. Rögtön nem fizethetett. A lengyelországi javakat sem birta Zrinyire ruházni, mert azokra nézve maga is per alatt állott és a két nő nehezteléssel vált el egymástól. Zrinyi is dorgáló levelet irt Nagynak, de azért kedves emberére nem igen haragudott, sőt kérte, jőjjön hozzá, Nagy azonban nem jött, mert Rottal, kihez engedelem végett folyamodott, nemmel válaszolt.  Rákóczy néhány fegyverest küldött napájával, kik 3—4 hétig, majdnem az év végeig várakoztak Csáktornyán, Bukovaczkyra, de Bukovaczky nem jött, és ők csak azon üzenetet hozák Zrinyitől: »tartsa magát készen a fejedelem, Bukovaczkynak nem sokára haza kell jönni!  A felvidéki szövetségesek azonban nem voltak megelégedve a bán müködésével. Keveslették az ajánlott 12,000 tallért, készek voltak negyvenezeret is adni csak sikerüljön athnamét kapniok és Bochkay, Szepessy, Szuhay, Kende, Gyulaffy az év végén Ispán Ferenczet Erdélybe küldék, mozditsa elő Apaffy ügyüket. Ispánhoz utitársul Bessenyei Mihály csatlakozott, Rákóczynak, bár protestáns, igen meghitt embere, hogy Rhédey Druzsiánnának bizonyos hagyományát a pataki collegium számára felvegye. Mig őt Apaffy pártja gyanus szemmel kisérte, kivált mert dicsérgette Rákóczyt az erdélyieknek: Apaffy maga szivesen fogadta Ispánt, vele farsangolt Brassón és Fogarason és várta vele Rozsnyait.

Bécsben aggodalommal látták a török mozgalmait, aggodalommal a magyarok készülődését ellenük. Már széltében el volt terjedve a hir, hogy a magyarok a portához folyamodtak segitségért és valószinü volt, hogy a szabad kezet nyert török nem fogja elszalasztani a kedvező alkalmat, Magyarországot könnyü szerrel hatalmába ejteni.  Az udvarnak tehát egyik főgondja volt, megtiltani a magyaroknak a török földre való becsapásokat: nehogy a török megharagudjék. Hogy a török a hódoltságot terjeszté: abban nem láttak nagy bajt, csak a behódolás ne hivatalosan, ne a megyék tudtával történjék, és a behódoltak anynyit adjanak a keresztényeknek is, mint a töröknek.  Felmerült a gondolat, hogy Nádasdy által kellene a nagyvezérnek üzentetni: ne bizzék a magyarokban, mert azok bár akartak volna valamit tenni, most nem tehetnek semmit, mert a császár jó egyetértésben van a keresztény fejedelmekkel. De ezt ellenzé Montecuccoli, mint felesleges sőt veszélyes dolgot; mint feleslegest, mert ott van a portán a császári residens, ki beszélhet; mint veszélyest, mert csak felköltené a török figyelmét, és talán nyilt kitörésre inditaná. Egyáltalában a zavart, eléggé kényes helyzetben, úgy szólván csak Montecuccoli volt tisztában magával, és birt határozott czéllal. Leopold gyöngélkedett, és merő gyöngédségből, nem mertek neki rosz, kellemetlen hirekkel alkalmatlankodni. Lobkovitz, ki most végre Auersperget megbuktatta s a számüzött helyébe első titkos-tanácsossá vagyis ministerelnökké lett (decz. 10. 1669,) nem akart önhatalmilag, a császár tudta nélkül, a hozzá szorosan nem tartozó dolgokba avatkozni, szerénységből, mondák némelyek, számitásból, vélék mások, hogy a császár lássa, mily össze-vissza mennek a dolgok, ha nem egy biztos kézben nyugszik a kormány.  A ministerek vagy nem tudták hogy mit csináljanak, vagy kevésbé fontos dolgokkal bibelődtek. Érzék, hogy Csáky nem képes megfelelni hivatalának. De meghagyák a főkapitányságban, és mellőzék Zichyt, kit némelyek ajánlottak. Mondák, hogy a kanczellár tekintélyét emelni kell, hogy a locumtenensek buzgóbban járjanak el tisztükben, és Nádasdy ne legyen mindig Pottendorfban, a primás ne mindig jószágain: mire Montecuccoli kijelenté, hogy csak akkor mennek valamire, ha a magyar várakba német hadakat tesznek, kik aztán majd véget vetnek a török dulásoknak, vigyáznak a belmozgalmakra. Azonban Montecuccoli terveit, mint maga is belátta, nem egy könnyen lehetett kivinni. A császári sereg béke idején igen csekély volt; szaporitani kellett tehát toborzás utján, és Montecuccoli különösen a Kandiából hazatérő, kiszolgált német katonáknak felfogadását ajánlá. Pénz nélkül az sem ment, pénzt pedig az egyes örökös tartományoktól kellett kérni, rá kellett őket birni, hogy a katonaságot, melyet eddig saját kebelükben, természetbeli adományokkal tartottak el, most határaikon kivül is pénzzel eltartsák. Minderre sok idő kell mondá Montecuccoli e tárgyról irott emlékiratában (decz. 11.,) s addig csinyján kell bánni a magyarokkal, nem kell még jobban elkeseriteni a bünösöket, de nem is kell nekik megbocsátani. Függőben kell tartani mindent, mig a kormány nem lesz azon helyzetben, hogy tekintélyt szerezhet parancsainak. Biztatni kell a magyarokat, hogy kapnak oltalmat. A feljelentéseket köszönettel kell fogadni, meg kell erősiteni a helytartók tekintélyét és emlékeztetni kell őket, hogy mindig és mindinkább vigyázzanak.  A kormánynak csak az adott némi gondot: nem lesz-e veszedelmes a németeket minden incidens nélkül bevinni az országba csupán a szükséget hozván fel okul? nem volna-e jobb mint régente történt, ha az országgyülés védelme végett rendeltek be katonaságot, 3 vagy 4 főur által kéretni be német hadakat? Nem-e horvátokat kellene küldeni, kik ellen, mint honfiak ellen, nem lehetne tenni kifogást?  Különben követték Montecuccoli tanácsát, s elhatározák, hogy rendet csinálnak Magyarhonban.« Elkezdék kérni az örökös tartományoktól a subsidiumokat, megkezdék a toborzást és a sereget, mely béke lábon alig pár ezer emberből állott, 36.000 emberre akarák szaporitani, hogy Felső- és Alsómagyarországra egyszerre egy-egy sereget lehessen küldeni. 

A magyarokkal szemben a kormány, hogy időt nyerjen a régi, ha nem is egészen alkotmányos, de magyar eljárása mellett maradt. A kassai conventet betiltá (jun. 15), hivatkozván az 1597: 26. törvényczikkre, mely ilyféle magán öszszejöveteleket meg nem enged. Legyen gondja a főispánoknak, hogy a kik a törvény ellen vétenek, kellőleg megfenyitessenek. A körmöczi követek, kik deczember 20. 1669 érkeztek Bécsbe, ugyan kaptak audiencziát a felségnél és emlékiratukat átadhaták, de válaszra, bár igértetett hiában vártak, és egy havi időzés után, kifogyva pénzből, türelemből, felelet nélkül voltak kénytelenek hazamenni. Ha elfogulatlan szemlélő mondá, nem helyes igy bánni emberekkel, kik nem a töröktől, hanem a felségtől várnak segélyt: a kormányférfiak válaszoltak, hogy a körmöczi gyülés a felség engedelme nélkül tartatott meg, igen rosz példát adott, és veszedelmes elvet szentesitett volna a király, ha neheztelés helyett atyai kegyességgel fogadta volna a törvénytelen gyülekezet követeit s az udvar ez álláspontját egy mandatum fejté ki, mely Január 21. 1670 a Dunáninneni megyékhez intéztetett. Beniczky Tamás, Ujfalussy János, Bezzegh István és Bory György irá a felség egy tilos conventiculumból, megbizás nélkül, bizonyos levelekkel Bécsben jártak. Tudakozódott a megyéknél és hallá, hogy a gyülés, a követség csak egyes embereknek műve, s a határozatokat a megyék sem ki nem hirdették, sem meg nem erősitették.

Inté tehát az illetőket, hogy jövőre ilyesmitől tartózkodjanak, egyuttal biztositván a vármegyéket, hogy a kamara és haditanács utasitást vettek, védelmükről gondoskodni. A portához e tárgyban uj üzenet ment. Bizzanak hajlandóságában, melynek jeleit már eddig is tapasztalák. 

A tilalom daczára 1670 Január 24. a 13 vármegye követei Kassán összegyültek: Zemplént Bochkay István, Kazinczy Péter, Bánchy Márton, Rákóczynak egyik meghittebb embere, kinek elei már Rákóczy őseitől függtek, és birtokaik legnagyobb részét tőlük kapták, Sárost a két Keczer, Menyhért és András, Dobay András, Saárossy Sebestyén, és az ifju, a jövőben nagy és viszontagságos szerepre hivatott Szirmay István, Szathmárt, a szinte fiatal Görcsönyi Serédy Benedek, az erdélyi Középszolnok vármegyének főispánja Gyulaffy László, Pap Dániel, Desőffy János, Sulyok János és Várady János, a szövetségnek egyik tekintélye, Heves vármegyét Széchy Máriának volt komornikja és megéneklője a költő Gyöngyössy István baloghvári kapitány képviselte. A többi megyék követei közt ismertebb nevekül találjuk még: Figedi Nagy Andrást, Szuhay Mátyást, Nagyidai Székely Andrást, Kende Gábort, Forgách Miklóst, Barkóczy István sógorát, a grófi családnak ghymesi, tiszamelléki és protestans ágából, Baxa Istvánt, Bónis Ferenczet, Mocháry Ferenczet, Ujfalussy Zsigmondot, Chernel György, abauji, Kisfaludy György, bereghi, Ubriczy Pál unghi alispánt, és végre, mint főispánt, Barkóczy Istvánt. A városi emberek közt ott volt Guth Dániel. Rákóczy maga helyett Baranyai Gáspárt, családjának régi szolgáját, olyan Keczer Menyhért-féle partriotát: Széchy Mária pedig Szepessy Pált küldötte.

Az összegyűltek mindenekelőtt Csáky Ferenczhez fordultak, és felkérték, működjék tiszte szerint velük közre a haza megmaradására.

Csáky hazafiasan felelt: neki is szivén fekszik a haza megmaradása, de a felség betiltá a gyülést, és ő tanácskozásaikban részt nem vehet. E határozatánál megmaradt, bár a rendek igéretére emlékezteték, mit a 13 vármegyének tett, hogy közre fog működni bajaik orvoslásában, és kérték tanácsát, mert ime itt az orvoslásnak ideje.

Vonakodása azonban a követek többségét meg nem inditotta. Sok beszéd után elhatározák, hogy a gyűlést Csáky nélkül, a felség tilalma daczára, daczára, hogy a királyi alügyigazgató: Cseróczy Gáspár ki van küldve a gyűlés megakadályozására, megtartják, sérelmeiket összeirják.

Elmentek tehát szokás szerint Csákyhoz, bemutatták megbizásaikat és üléseiket megkezdék.

Voltak azonban a megyei követek közül többen, kik vagy Kassára el sem jöttek, vagy a dolog ilyetén fordulatánál, a gyűlésben meg nem jelentek. Ezek ellen fordult most a közharag és rájuk rovák a 100-100 frtnyi birságot, melyet a törvény az országgyűlésen meg nem jelenőkre szabott, Szuhay Mátyás pedig hozzá tevé, »sehonnai legyen neve, lélek kurva fiának, ki követ lévén, közénk nem jött!« Ekkor lépett be Cseróczy Gáspár, a szepesi kamara néhány tisztjével; inté a jelenlevőket, ne tartsanak törvénytelen gyűlést és felolvasta a betiltó királyi rendeletet. De a rendelet élés hangja még jobban felkorbácsolta a szenvedélyeket. »Ezt némely gaz árulók galád besugásainak köszönhetjük« — mondák a követek; »ők csak a haza védelmére gyűltek össze, mit -- a törvény értelmében tenni kötelességük! ők nem marhák, hogy velük igy bánjanak«, és elhatározák, hogy Csákyt és a felséget tiszta szándékukról, jóakaratukról felvilágosítják, de Cseróczyt és társait kemény szavakkal kiűzvén, folytatták tanácskozásukat. A leghevesebb, legtevékenyebb izgatók Bochkay, Gyulaffi, Kende, Szuhay Mátyás, Forgách Miklós, Serédy Benedek, Chernel György, Bay Mihály, Guth Dániel, Kazinczy Péter, Baxa István és Bónis Ferencz voltak.

A levélben, melyet Csákynak irtak, szemére hányák, hogy a vallási ügyekben Báthory Zsófia törvénytelen tetteit pártfogolja; hogy emberei a szegénységet sanyargatják, hogy nem szed a törvény értelmében uj magyar katonákat, nem fizeti a meglevőket, ugy hogy azok kénytelenek a törökre járni rabolni, pedig fizetésükre adták a hazafiak a harminczadot. Kérték, támogassa folyamodásukat a felségnél, hogy a németeket kivezessék, kik ha a török jő, a menekvő népet a várakba be nem bocsátják, rablásaikkal már tűrhetetlenekké lesznek és mégis, hallomás szerint, még szaporittatni fognak. Kérték, viselje jobban gondját hivatalának, orvosolja bajaikat, vigyázzon a törökök mozgalmaira; mentse ki a jelen gyűlést a felség előtt, sőt eszközölje ki, hogy többször lehessen - a szükséghez képest ilyeneket tartani. Ha a törvényhez tartja magát: a fegyveres megyék teljes bizalommal megnyugosznak benne és vitézségében.

A felséghez hason dolgokat irtak. Kikeltek a delatorok ellen, és a régi, sokszor emlegetett sérelmeket hangoztatták. A német menjen ki az országból. A magyar had szaporitassék és fizettessék, ugy a mint kell. Nekik ugyan alig van, mivel a legszükségesebbet fedezzék: de azért mégis katonaságot gyűjtenek, sőt készek fejenkint is felkelni, inkább, mintsem, hogy a török gyalázatos igájába hajoljanak, mit maga a felség is megtiltott. Bejelenték egyuttal határozatukat, hogy követeket küldenek Breznóbányára, a dunáninneni megyék gyűlésére, és meghivják őket közös gyűlésre, Lőcsére marczius 17-ikére.  A követküldést különösen Bánchy Márton és Bornemissza Mihály sürgették. Követekül: Barkóczy Istvánt, ki most teljesen az árral uszott Szemere László zempléni alispánt, Bónis Ferenczet, Hanyi Pétert és két városi embert választottak.

A gyűlésnek főtárgya, a katonagyűjtés, szinte sok szót szaporitott, de a határozatot Bochkay, Szepessy, Szuhay Mátyás, Gyulaffi, Várady és más főemberek, már korán reggel a gyűlés előtt, maguk közt kicsinálták. Ezernégyszáz tizennyolcz lovast vetettek ki tizenkét vármegyére. Legtöbb Zemplénre esett, 360 lovas, legkevesebb Tornára, tizenöt. Az egészen behódolt Heves vármegyére, lovasok helyett 300 rénes forintot róttak.  Kapitányokká Bochkay Istvánt, Gyulaffy Lászlót és Ispán Ferenczet választák. Fizetésül Gyulaffi és Ispánnak havonkint 50 rénes forintot rendeltek. Bochkay ingyen viselte a tisztet. Ő lett egyuttal a fővezér, Szuhay Mátyás »mustra mester, « Veres Mátyás zempléni nemes ember »fizető mester.« A csapatoknak gyűlhelyűl, hogy a törökre vigyázzanak, a Tiszáninnen Megyaszó Zemplénben, a Tiszántul Csenger Szathmárban és Nyirbátor Szabolcsban lőnek kijelölve, az első csapat vezérletét Bocskay, a másodikét Gyulaffy, a harmadikét Ispán Ferencz fogván átvenni.

A kassai gyűlés Pál fordulása napján volt. (jan. 25) Három napra rá megnyilt a breznóbányai gyűlés. (jan. 28) Pozsony megint nem volt jelen; Trencsény is hiányzott, és Nyitrából csak a Bécsben járt Ujfalussy János jött el, mi nagyon lehangolta a megjelenteket. Ott volt azonban Szepessy és ott voltak a kassai gyűlés küldöttei. Ebeczky lett director; Bory György, Baloghy Gáspár, Leszenyei Nagy Mihály és Bezzegh György consiliariusai. A bécsi követek siralmas jelentésére uj panaszos feliratban kértek választ körmöczi levelükre, és a felség válaszának meghallgatására febr. 24-re uj gyülést tűztek ki Beszterczebányára, egyuttal elhatározván, hogy a török vész, és a kölcsönös védelem tárgyában a lőcsei gyülésen megjelennek. Azon kérdésre, bizhatnak-e a dunáninneniek a 13 vármegyében? Barkóczy István nagy szóval felelt, hogy a felvidék 5—6000 emberrel segitségükre lesz. Midőn azonban a felvidékiek mondák: gyűjtsenek ők is katonákat! felelék: hogy arrá nincsen küldötteiktől utasitásuk, és ezzel a követek titoktartást fogadván habár nem is esküvel mint Körmöczön - hazaoszlottak.

A megyék e nyilt merész fellépése figyelmessé tette még Pálffy Tamást is, ki eddig nem sokat tartott e mozgalmakról, és hajlandó volt kurtán bánni a protestánsokkal, ugy hogy e végett szinte összeütközésbe jött Lobkovitzzal. Eddig titokban voltak conventiculumok. Czéljukat, vezéreiket az illetők titkolni törekedtek: most nyiltan léptek fel veszélyes követeléseikkel, legfeljebb a közjó iránt való buzgalom álarczát véve fel. A primás és Nádasdy is február közepe táján Bécsben voltak és tanakodtak. Nádasdy nagy készséget tanusított, hogy az udvar kegyében járjon. Ö még nem hagyott fel a reménynyel, hogy belőle még nagy ember lesz. Szelepchényi pedig nem szűnt meg óvni Lipótot, hogy ne bizzék benne, mert inkább töri fejét a roszban, mint jóban. Ki szigort, ki enyhe eszközöket tanácsolt. Nem kell a végletekre kényszeriteni a tévelygőket, mondá az egyik vélemény; hiába az okos szó, a felkorbácsolt szenvedélyeknek! felelé a másik, de végre is az engedékenység, a szelid eszközök pártja győzött. Betilták a lőcsei gyülést, de a helyett a dunáninneni és a felvidéki vármegyéknek márcz. 16-ára Beszterczebányára külön gyűlést hirdettek, s a biztosok közé Zrinyit is meghivák, mert személyes megjelenése nélkül - mondá a királyi levél — valami jó eredményt nem várhatni, a dunáninneni megyék beszterczebányai gyülésére pedig Zichyt és Forgáchot küldék, adják tudtul az összegyülteknek a beszterczebányai uj gyülést. A kamaraelnök és társa megnyerő modorával sikerrel járt; biztatta a Beszterczebányára gyűlt dunáninnenieket, hogy a felség nem vonta még meg tőlük atyai hajlamát, gondoskodni fog védelmükről; a rendek pedig felelték: hogy ők hivei a királynak, s készek azt vérük kiontásával is bebizonyitani, csak megmaradásuk végett, a török miatt, határozzák el magukat az önsegélyre, és irtak a 13 vármegyének, hagyják abba a lőcsei gyűlést és jöjjenek ők is Beszterczebányára.  Szinte némi örömére szolgált ez időben a kormánynak a hir, hogy Vitnyédy István Pozsonyból hazamenet Sopronyban, Nezsideren (febr. 13) gutaütésben befejezte fáradhatlan pályáját, 58 éves korában. Bécsben ugy emlegették, mint a ki leginkább ellene van a császár iránt való engedelmességnek, és teljes szivéből gyülöli a katholikusokat, s egyuttal kezdék emlegetni a szerepet is, melyet a korábbi összeesküvésben játszott. A velenczei követ azonban ugy találta, hogy helyébe majd lép más, és hamvaiból még veszedelmesebb tűz keletkezhetik. Hirtelen halála felébreszté hitsorsaiban a gyanut, hogy ellenséges kéz vetett véget életének, mig az ellenfél későbben szintoly alaptala nul öngyilkosságról beszélt, melylyel terveinek bukását és a ráváró bűntetést megakarta előzni.  Azonban a magyar ügyek fejlődése tudta az udvar - leginkább attól függött, mikép viseli magát a porta irányukban, s a legmerészebb felvidéki ellenzék is főleg azon reményre támaszkodott, hogy Erdély és a porta segiteni fogja Magyarországot. De sem Rozsnyay sem Bukováczky nem mentek gyorsan előre ügyökben. Az erdélyi tolmács egyenesen Kandiába tartva, november közepén Negropontében vagy Fekete városban, mint ő nevezé, hajóra ült és decz. 1. kikötött a sokat vivott vár romjainál. Utazásának nyilvános czélja volt: kedvezőbb választ eszközölni ki a nagyvezértől Erdély -számára a hatalmaskodó nagyváradi basa ellen, mint a minőt a kajmakám adott, ok, melyet a szemes Casanova valószinűnek nem tartott, de a valódi czélt sem gyanitá és Panajottitól várta a rejtély megfejtését. Rozsnyai Kandiában heteket töltött hiában Panajotti házánál, kivel Apaffy teljes kibékülést keresett, mentvén magát, hogy a vád, mit annak idején ellene emelt, nem az ő dolga volt, hanem a felvidéki magyarok kényszeriték rá, mert a mit Panajotti ir, azt mindjárt tudja egész Magyarország.  Ugyanott találkozott egy másik régi ismerőssel is: Ibrahim aleppoi basával, ki Balló idejében kihája volt, és a nagyvezér kegyét uj állásában is megtartá. A tapasztalt török kérdé, van-e fejedelmének valami megbizása a magyarországi nagyuraktól: Nádasdy, Zrinyi, Batthyány, Forgách, Eszterházytól? Mire David deák, bár ilyesmiről semmit sem tudott, bátran igent mondott, gondolván, ha követelik, ir haza Erdélybe, csináljanak maguk megbizásokat és küldjék be a portára.

Bukováczky magán a portán, a szultánnál kezdé dolgát Salonikiban, hová a nagyurat a zord idő a thessaliai és macedoniai vadásztanyákról bekergette. Decz. 19-én érkezett meg, és azonnal előállt, hogy Zrinyi és a magyarok készek meghódolni s mérsékelt adót fizetni a töröknek, hogy megszabaduljanak a németektől és a jezsuitáktól, kik közül az egyik a testi, a másik a lelki szabadságot nyomja el. Bátor fellépése éles ellentétben volt az erdélyi követek meghunyászkodó viseletével: de azért a diván nem roszul fogadta ajánlatát (decz. 24). A basák megelégedéssel hallák, hogy Zrinyi, ki oly nagy ellensége volt mindig a töröknek, most meg akar hódolni. Voltak, kik e lépésben cselt láttak, vagy azt hivék, hogy a bán csak pillanatnyi rosz kedv által elkapatva tette a mit tett, és ha lecsillapodik, vissza fog lépni. Óvatosnak kell lenni - mondák – annyival is inkább, mert ha elfogadja a szultán, nyilt ellenségeskedésre kerül a dolog Ausztriával. Ime elfogadták 1668 Dorosenko hettmant kozákjaival, és most azért háboru készül az oroszszal és Lengyelországgal. Az ellenkező vélemény azonban felelt, hogy nem szabad elszalasztani a kedvező alkalmat, mely gyarapitja a birodalmat és gyengiti a keresztyéneket. Ha Zrinyi szavát szegné, van elég hatalma a töröknek, hogy engedelmességre és hűségre szorithassa s e véleményt pártolta a szultán udvari papja: Wani és a mufti is, látván, hogy az eszme tetszik Mohamed szultánnak. Wani nagy casuista és egyike azon theologusoknak, kik szigoruak mások, de engedékenyek maguk iránt, a vallás érdekét hangsulyozta, melyet mindenütt terjeszteni a szultánnak kötelessége. Nincs a béke ellen, elfogadni azt, ki önkényt meghódol; de ha a béke ellenkező rendelést is tenne, az semmis volna, mert ellenkezik a mohamedán hit elveivel.  A béke mellett a kajmakam, Kara Mustafa, szólt, egy kapzsi török, ki több magyarhoni falujából gazdag jövedelmet huzván, félt, hogy azt, ha háború lesz, elveszti és a szultán, hogy az ellenkező vélemények közül kibontakozzék: az ügy eldöntését a nagy vezérre bizta, és Bukováczkyt schatirkihajájával Kandiába küldé. Hogy azonban kedve ne veszszen, nagy kitüntetéssel bántak vele és a vérmes férfiu, ki azon véleménynyel jött, hogy a törökök a Zrinyi család és a magyar nemzet kiirtására készülnek, örömmel vette észre, mily készséggel hajlanak most a békére, az általa ajánlott feltételekre, körülbelül azokra, melyeket Omer spahia szóba hozott. Ő követelé, és a törökök nem ellenzék: hogy a szultán minden keresztény földnek, mely most meghódol, vagy a kitörő háborúban elfoglaltatni fog, örökös urává a bánt és utódjait nevezze. Hogy Zrinyi magvaszakadtával Horvátország a. hazafiak közül szabadon választhasson királyt, és a szultán csak annak megerősítését tartja fenn magának; hogy a török a vallás szabad gyakorlatát, a hazának szabadságát, jogait, kiváltságait most és mindenkoron tiszteletben tartsa; Magyar- és Horvátország, valamint a netán meghóditandó más tartományok után soha nagyobb adót, mint évenként 12.000 tallért ne követeljen; a magyart soha el ne hagyja, hanem egész erejével, minden megtámadás ellen megvédje; a magyaroktól fegyveres szolgálatot távol meszsze eső országokban ne követeljen.

Örömében, mielőtt hajóra szállt, még irt Zrinyinek: hogy szerencsésen megérkezett a szultán udvarába, kitüntetésekkel fogadták és látván, hogy a Zrinyi nemzetséget és az országot végveszély fenyegeti: gondoskodott megmaradásukról, és sikerült a grófi családra és a hazára nézve oly kedvező feltételeket nyerni, hogy örömében ki sem mondhatja. Most a szultán parancsára a nagyvezérhez utazik Kandiába, s onnan visszajövén, fog a szerződés végleg megköttetni. Legyen addig Zrinyi jókedvü, ő mihelyt végzett, azonnal haza jő.« Bukováczky még lábát sem tette ki Salonikiből, midőn a császári residens már neszt vőn Zrinyi lépéseiről. Az nap estéjén, melyen a diván tanácskozott (dec. 24) eljött Casanovához Janaki, Panajotti öcsese és távollétében mint portai tolmács helyettese, és jelenté, hogy Zrinyi más magyarokkal a boszniai basa utján megakar hódolni; leveleit ugyan nem ő forditá le, de a dolgot egy angol tolmácstól hallá; a diván még nem határozott, hanem bevárja a nagyvezér véleményét. Casanova nem tudta, higyjen-e, ne-e? és a tolmácsnak felelé: hogy Zrinyi és a magyarok mind hű alattvalói Leopold császárnak, s e hirt csak roszakaró ellenségeik költötték rájuk! Mind a mellett azonnal megirta a hallottakat Bécsbe, hogy urát valamikép készületlenül meg ne lepjék.

Bukováczky nagy szélvészek közt, Január közepén kötött ki Kandiában, és mig Rozsnyay csak általánosságban kért szövetséget és engedelmet, hogy a magyarok részéről ünnepélyes követség jöhessen: ő a saloniki pontokkal. állt elő, és azonnal 30,000 törököt kért segitségül, hogy a magyországi várakból a németeket ki lehessen üzni, kikötvén, hogy azon várak is, melyeket a törökök fognának elfoglalni, a magyarok kezében maradjanak. E merész hang daczára, vagy talán épen a miatt, a nagyvezér környezetében is akadtak emberek, kik Zrinyi ajánlatait pártolák; de Panajottinak nem tetszett »a magyaroknak szemtelensége. Igyekezete most arra irányult, hogy Apaffyt elválaszsza a magyaroktól, és megüzente neki, hogy ha a porta a magyarok részére áll, és megszegi a békét, egyuttal elfogadja az 500,000 tallért, melyeket bujdosó vetélytársa Zólyomy az erdélyi trónért igért, és Zólyomyt nevezvén ki erdélyi fejedelemmé, mindjárt azon várakat fogja kérni Erdélytől, melyeket most a béke miatt nem kérhet. Ha nem ment el az eze Apaffynak gondolá Panajotti -hát ki fog józanodni! Ibrahim pedig azon hirrel lepte meg Rozsnyayt, hogy Zrinyi Péternek is jár egy követe Kandiában, ki a többi közt - s itt elmondá nagyjában Bukováczky saloniki pontjait az erdélyi fejedelemséget Rákóczy Ferencz számára kérelmezi.

A nagyvezér sokáig tanakodott embereivel. Nem bizott Zrinyiben, a törökök ez örökös, megrögzött ellenségében; nagyon jól tudta, hogy a török haderőt Kandia hosszu ostroma kifárasztá, meggyöngité, mig a kereszténység e perczben békében élt, és tartani lehetett, hogy ha Ausztria Magyarországon megtámadtatik: ismét segitségére fog seregleni mint 1664-ben. A vezér tehát azt irta Salonikiba, hogy mindenekelőtt valami kezességet kell kérni Zrinyitől: fiát, valamely várának átadását; azután meg kell győződni, hogy állnak valósággal a dolgok; van-e valami kilátás sikerre? Hogy Zrinyi kedvét ne veszítse, biztassák a kanizsai és boszniai basák, hogy nemsokára a török birodalmának egész erejével segiteni fogja. A szultán is irjon neki levelet. Nevezze őt keresztény hadai fővezérének, adja meg neki ama katonai czimeket, melyekre oly nagyon sóvárog, és kürtöljék ki, hogy hidakat vernek a Dunán, Száván, Dráván, hogy seregek jöhessenek támogatására.

Bukováczkyt nem fogadta, hanem február elején viszszaküldte Salonikiba, Rozsnyaynak ellenben nehány dicsérő szót mondott Apaffy hűségéről, kijelentvén, hogy a német császárral kötött békét nem szabad megzavarni. Rozsnyay február 15-ikén utazott el; a mire ő Salonikiba ért Bukováczky már a horvát végek körül járt. A szultán eleinte haraggal fogadta a nagyvezér véleményét, de a kajmakam és a mufti pártolák, s az eredmény lőn, hogy Bukováczkyt válasz nélkül haza küldék azzal, hogy a választ majd a boszniai basától fogja megkapni, Bukováczky febr. 17. hagyá el Salonikit, épenséggel nem remény nélkül. Zászlót ugyan a fejedelmi jelképet Zrinyi számára nem kapott; azt is hallá, hogy a török nem akarja megszegni a békét; de kimondatott ugy vélé hogy az ország a szultáné, ha tehát a német azt megtámadja, a török segiteni fogja, mert akkor nem vádolhatják a béke megszegésével. A kandiai dolgokról, Bukováczky és Rozsnyay elutasitásáról Panajotti hiven értesité Casanovát, de kérte, hogy jelentésében róla emlitést ne tegyen, hanem inkább mondja, hogy a hireket a szultán udvarában, Janakitól vagy másvalakitől vette, mert különben lehet »ujból a régi veszélybe döntetik (Február 15). Casanovának egyébiránt más tudósitásai is voltak; hol egy boszniai katholikus kereskedő, hol egy görög cleronom, hol Janaki hozott neki hireket, melyek néha homlokegyenest ellenkeztek egymással: de ő azért mindent megirt, csak Zrinyi követeinek nevét nem tudta meg: tudni és Bukováczkyról is csak annyit tudott meg, hogy horvát kapitány és Zrinyi udvarmesterének mondják. Casanova egyébiránt azon véleményben volt, hogy ha most nem is fogadja el a porta Zrinyit, később, alkalmas időben, ha a felség másfelé lesz elfoglalva, meg fogja tenni; a bajon tehát gyökeresen kellene segiteni, és közlé Panajotti tanácsát, hogy Zrinyit el kell tenni láb alól.*

* Bukováczky küldetésére nézve a kutfők Casanova decz. 26. 1669 Január 1. 15. febr. 11. 15. 19. 24. 25. márcz. 3. 9. 16. 28. és Panajotti (jan. 14. 23. február 15. márcz. 2) jelentései a titk. levéltárban ciffrákban, megfejtéssel. Zrinyi és különösen Frangepánnak május 2-ki vallomásai Rački i.h. 225-235. ll. Zorzi jelentése márcz. 22. ápril 5. egy másik aprilisi jelentés, kelet nélkül, de a szöveg szerint szinte a hó elejéről, és Molin portai velenczei követ jelentése május 19. i.h. 98. 151, 173. 264. 11. Bethlen II. 14-17 11. és kivált Rozsnyaira nézve, Monumenta Hung. 8. köt. önéletirása 337. és kk. aztán 428. l. és végre egy 1712-beli folyamodás 396. l. Priorato i.h. 34. és kk. ll. Casanova nyomán, némi csekély, de zavaros eltérésekkel, melyeket itt tisztázni nincs időm, valamint szükségtelen fejtegetnem azt is a fentebbiek után, hogy Majláth véleménye (Gesch. des öst. Staat, IV. 71. l) mely szerint a Bukováczky-féle pontokat csupa mesének tartja, egészben meg nem áll. A mi a kérdést illeti: kereste-e Zrinyi Rákóczy számára az erdélyi fejedelemséget? arra határozottan nemmel felelhetünk. Rákóczy mitsem tudott a dolgokról; volt az emberek közt ugyan ilyen szóbeszéd, de sem Frangepán, sem Casanova, sem Panajotti nem tudnak a dologról semmit, sőt később (aug. 24. 1670) jelenti Casanova Panajotti nyomán, hogy A paffy közlé a hirt a nagyvezérrel, min az nagyon csodálkozott. Az egész monda Rozsnyay elbeszélésén alapszik, kit Bethlen követett, de maga Rozsnyay is, első jelentésében megjegyzi: »Ezeket nekem Ibrahim beszélé, tett-e hozzá, vett-e el valamit, ő tudja,« mi némi kétségre mutat. Igaz, hogy 1712-beli kérvényében beszéli, hogy a nagyvezértől hallá e hirt, de ugy látszik itt is, mint a kérvény több helyén, elhagyta már az emlékezete. Dalmady, kit e kérvényben Zrinyi követének emlit, és a ki sok zavart okozott történetiróinknak, egy semptei végbeli hadnagy volt, ki 1668 körül lett pribékké, (egy levele világosan 1668-ból, a török-magy. Okmánytár IX. köt. 505. és kk. ll. hibásan 1670-re téve) Sahin Ibrahim nevet vett fel, és később szeretett volna hazajönni; neve ezen korszak levelezésében gyakran előfordul, de neki soha semmi köze nem volt Zrinyivel, és Rozsnyai 42 év mulva itt is tévedett. Hogy Rozsnyay koholta volna a hirt, melyet Apaffy gyanakvó, féltékeny lelke oly mohón felkapott, képtelenség: de talán Ibrahim elakarván Apaffyt a magyar szövetségtől ijeszteni, mint Panajotti, koholta avagy beszélte el legalább azt, a mi csak pletyka lehetett.

Már ekkor a hir, hogy Zrinyi a törökhöz fordult, másfelé is elterjedett. Schönberger császári futár, ki Casanovának egy decz. 14-kén kelt jelentésével - melyben még szósem volt Zrinyi lépéseiről Január 15. 1670 Bécsbe érkezett, utjában, Báttaszéken, egy spahitól hallott a dologról.  Ugyanez időtájban egy német katona szökött meg Boszniából, a török fogságból és jött Erdődy Miklós, petriniai kapitányhoz a hirrel, hogy ő látta Bukováczkyt Törökországban Zrinvárban, hol néhány napig tartózkodott. Erdődy, amugy is ellensége Bukováczkynak, kivel kevéssel ezelőtt egy török fogoly miatt összekoczczant — sietett jelentést tenni gr. Breiner Ernő Ferdinánd, kapronczai főkapitánynak, és a tótországi — varasdi és a Kulpa és Unna közti petriniai végek generálisának, ki ismét tovább adta a hirt a belső ausztriai, — stájer-karinthia-krajnai Gréczben székelő haditanácsnak, mely alatt a horvátországi végek álltak, azon megjegyzéssel »hogy Bukováczky jó czélból nem lehetett Zrinyben, félő, hogy baj lehet belőle, ha valamiképen elejét nem veszik«! A horvátor szági végekben a tisztek közt egyáltalában el volt terjedve a hir, hogy a török legközelebb e részekre üt. A nagyvezér Belgrádra jő -mondák. A törökök készülnek. Seregük 5-600-ával, kis csapatokban gyűl, hogy tavaszig együtt legyen, és hirtelen rohanjon a készületlen keresztényekre. Eleve Zrinyire nem volt gyanu, és Breiner igen kérte a belső-ausztriai haditanácsot, utasitsa a bánt, hogy őt segitse és embereivel szintén vigyáztasson, de most már bizalmatlan szemmel kezdtek reá tekinteni, és Herberstein, a károlyvárosi főkapitány febr. közepén parancsot vett, hogy a bánnak és Frangepánnak tetteit éber figyelemmel kisérje.

A figyelem Fragepánra nézve nem volt felesleges, mert a fiatal ember most ismét Zrinyi barátja és heves ellenzéki volt. A nyáron Bécsben sikerült kivinnie, hogy Leopold a károlyvárosi Auersperg halála folytán szintén megürült segniai főkapitányságot mely mint egy 10,000 frtnyi jövedelmet hajtott - neki adományozá, ámbár a ministerek közül sokan ellenezték, főkép azon okból, mert a Frangepánok hajdan urai voltak Segniának, mely birtokaik szomszédságában fekszik, és félő, hogy egy Frangepán, a régi igények alapján, a város független, teljhatalmu urává fogná magát tenni. E vélemény uralkodott a belső ausztriai haditanácsban is, ugy hogy midőn Frangepán kineveztetését kiadatni kérte, szép szóval haza küldték és késedelmeskedtek mert szerették volna, hogy mondjon előbb le a városra való földesuri jogairól, mit azonban Frangepán nem akart tenni, s az egészben csak a ministerek mesterkedését látta, kik miután kineveztetését nem tudták megakadályozni ekkép akarják elejteni a hőn óhajtott méltóságtól. Hozzájárult még a sérelem, hogy a belső-ausztriai haditanács azért az ogulini kapitányságot, melyet Frangepán az előtt birt, mégis már megürültnek tekinté, és Paradeyser Zsigmondnak adta, mielőtt még Frangepán lemondott s a végbeliektől, szokás szerint elbucsuzott volna. Frangepán tehát épen nagy haragban volt, midőn ujév után Zrinyiné, Csolnics és Mallinics Zágrábban elmondák neki, hogy Zrinyi a portához küldött, és megmutatták a biztató levelet, melyet Bukováczky Salonikiből irt vala. Frangepán hévvel karolta fel az eszmét, és véleményében teljesen osztozott Frangepán Orfeus mindenese, ki a családnak friauli ágából származott, és tűz és szenvedély tekintetében egészen hozzá hasonlított.

Zrinyi vette észre, hogy gyanakodnak rá, és iparkodott a gyanut eloszlatni. Maga is hallott a török készületeiről, melyeket nem tudott mire vélni, és azt hivé, hogy talán most lehetne régi, állandó tervét valósítani, és háborura birni Ausztriát a török ellen. Közeledni kezdett tehát megint a királyhoz és a ministerekhez és felhasználta az alkalmat, midőn szerencsét kivánt Lobkovitznak, hogy Auersperget, a »Zrinyiak ostorát megbuktatta, hogy a török mozgalmait szóba hozza. A háboru - irá február 10. 1670.elkerülhetetlen. A pogány őt, és a Dráva, Száva melléki részeket megakarja rontani. Neki semmi védelmi eszköze sincs! s úgy látja, hogy segitséget sem várhat senkitől. A haditanács megtiltotta neki, hogy saját pénzén egy század dragonyost szedjen. Szomszédjai parancsot vettek fegyverkezésre: ő ilyen parancsolatot bár eddig szokott kapni, nem kapott. Oly hatalmas, győzedelmei folytán annyira fölfuvalkodott ellenséggel nem birnak a leghatalmasabb fejedelmek sem, hogy birna tehát szembeszállni ő, ki házi szükségleteit sem képes a magáéból fedezni? Meghódolni a töröknek, adót fizetni, habár csekélyt is, és éltét rabszolgasággal megváltani, nehezebb neki, mint meghalni. Nem marad tehát más hátra, és arra kész is, mint lakhelyet cserélni, és a Muraközt, a tengermelléki jószágokat az örökös tartományokban fekvő más jószágokért a felségnek átadni. Adja neki a császár Krajnában Gottschét és a pisinoi grófságot, kiváltván azokat a mostani birtokosok, Auersperg Farkas, Engelbert és Ferencz kezeiből«: terv, mi nem volt példa nélküli ama vidék urai közt, kivált a mohácsi csatát követő első évtizedekben, és már a szigetvári Zrinyi Miklós atyja fejében is megfordult a gondolat, német jószágokért átadni folyvást veszélyben forgó magyar-horvát jószágait. Megkérte továbbá Kollonicsot, a németujhelyi püspököt, ki iránt nagy bizalommal viseltetett, eszközölje ki, hogy az udvarnál megjelenhessen, és magát a gyanusitások alól kitisztázhassa, Zichy Istvánnak pedig »mint a haza igaz fiának« irt, hasson Lobkovitzra, hogy a zavargó magyarok lecsillapitása rábizassék. A nemzet szereti őt, hallgatni fog szavára, és követni fogja a török ellen, mig most a török részre hajlik. Ő nem keresi a fővezérséget. Nem arra való; szivesen engedelmeskedik valami németnek, kiváltkép pedig Montecuccolinak. Neki elég, ha Istenért, a hazáért, a királyért életét feláldozhatja, csak adjanak neki egy hatszáz főből álló dragonyos és egy horvát ezredet, ezredesi fizetéssel, és küldjék a felvidékre kassai generalisnak. Ha a felség nem akarná megkezdeni a háborut a béke miatt: megkezdi ő maga. Jobb előbb megtámadni a törököt, mint bevárni, hogy ő támadja meg az országot. Erdélyt és Moldvát meglehetne nyerni szövetségesül. Talán a lengyelek is, kiket jól ismer, fognak csatlakozni s a többi keresztény fejedelem majd követné a példát. A Tisza mellett lehetne kezdeni: de a magyarok ne tudják, hogy a terv tőle származik, hanem a király tanácsából induljon ki. Tegyen meg Zichy mindent e tervért, szivére vevén a haza közjavát, de vigyázzon is, hogy az udvari kanczellár Hocher vagy a jezsuiták azt meg ne tudják, mert különben hiában lenne minden törekvésük (Február 20. 1).

Zichy hűségesen átadá Zrinyi levelét Lobkovitznak, Kollonics is elmondá megbizását; de egyrészről sem jött még válasz, midőn Bukováczky (márcz. 7-én)  a horvát határon megjelent és társaival Zrinybe érkezett. Egy aga utazott volt el egy nappal előtte Szalonikiből a boszniai basához: és igy az már tudta, mikép kell vele bánnia. Bukováczky erősen hitte, és szavára mások is elhitték: hogy Zrinyi tisztába jött a törökkel. A török mihelyt a fű kizöldül, és takarmány lesz, segitségére fog jönni, mit azután a hir arra egészitett ki, hogy 22,000 török, és ugyanannyi tatár már készen is áll segitségére, és Zrinyi egész Slavoniát és Krajnát el fogja foglalni, Segnia, Görz és Stiriáig, sőt nagy reménysége van, hogy Magyarország koronáját is elnyeri.  Bukováczky viselt dolgairól és a saloniki pontokról Pogledich által értesité Zrinyit, azzal, hogy mindezeknek megerősítésére a porta legközelebb ünnepélyes hatisheriffet fog küldeni. Ellenkövetésül - üzené tovább annélkül, hogy abban valami terhest találna: a török Zrinyi fiát kéri két évre kezesül; a keresztény és török végvárak közt fekvő puszta lakatlan vidék osztassék két felé a felek közt, és a Zrinyiek verjék ki a németeket a végekből, vagy rohanjanak ha meg valamely örökös tartományt, »hogy a töröknek a németeknek dühe ellenünk fordul — ürügyök legyen minket, hiveit védelmezni, és igy a háborut megkezdeni, mit különben nem levén más ok a béke megszegésére nem tehetne. E követelések mellé, melyek egészen a nagyvezéri utasitás értelmében készültek, a boszniai basa udvarias levelet irt Zrinyinek, szerencsét kivánt eddigi sikeréhez, és a czim szerint, melyet a szultán neki szánt, »Magyar, Horvát, Erdély, Moldvaországok fejedelmének és az egész ottomán sereg fővezérének nevezé.

Zrinyi, ha nem is hitt teljesen a töröknek, nejének befolyása alatt azon meggyőződésre jött, hogy itt a cselekvésnek ideje. Frangepán pedig, ki magánkivül volt örömében, azonnal irt Novigrádról, Károlyváros mellől, Csolnics kapitánynak Szkrediskóra (marcz. 9) » Embereink, hála az égnek szerencsésen megtértek. A vezér irt, siessek hozzá, és legyünk mindnyájan talpon, én tehát éjjel-nappal utazom, hogy minél előbb elkezdhessük. Én embereimmel készen vagyok, és alig várom a perczet, hogy süvegeink a turbánokkal egyesüljenek. A német kalapok, Istenemre, repülni fognak. Itt e vidéken már tudják, hogy Bukováczky visszajött, és nem tudnak mit csinálni félelemből. Ma éjjel Károlyvárosból egy hirnök ment Gréczbe, küldjenek segitségül nehány ezredet de nem tudják, hogy honnan vegyék ? és mi addig már nyakukon leszünk. Rám fenik fogukat, de nem mernek tenni semmit. Ma ellovagolok Károlyváros előtt, de mögöttem lesz 300 jól felfegyverzett emberem, a kiknek társaságában nem félek a károlyvárosi békanyuzóktól. A becsületes emberek ugy sem csinálnak galibát: a kalmárok, kutyák sat. pedig nem fogják merni magukat mutatni. Most elfogjuk határozni, mikor kezdjük meg a támadást? Ha szükséges lesz, magam is elmegyek a boszniai basához, értekezni vele megkezdett dolgunk biztositására. Bizom Istenben, hogy sikerülni fog, csak mindjárt a fejére üssünk az ellenségnek, és ne hagyjunk időt a bugyogós népnek, hogy összeszedje magát. Csak a vezér rám hallgasson, bizony Isten minden jól fog menni; ezt a dolgot én egészen magamra vállalom, mert tudom, mikép kell elbánni a németekkel«!

Midőn Frangepán márcz. 12. a Muraközbe érkezett: Zrinyi már megparancsolta volt tisztjeinek, hirdessék ki jobbágyainak a papok által a szószékről, hogy kiki, tehetsége szerint gyalog, vagy lóháton fegyverkezzék és első parancsra felkeljen: jutalmul a robot és jobbágyság el fog törültetni.

A muraközi nemesek is fegyverkeztek. A csáktornyai várnagy Ördögh, máskép Osváth Péter fegyvereket osztott ki köztük, szemléket tartott, és mindnyájan készek voltak Zrinyivel Styriára rohanni, főkép mert ott gazdag prédát reméltek és Balogh Gáspár kapitány - ki testvérét megölvén több mint tiz év előtt szökött volt a felvidékről Zrinyi Miklóshoz és azóta a család szolgálatában maradt — külön kocsit készittetett magának, melyen majd a zsákmányt haza hozza. Zrinyi Potolnak elfoglalására gondolt, hogy legyen valami kezeiben zálogkép, de mert összes ereje csak 500— 600 emberből állott, Nádasdi Darabos Miklós kapitányát néhányad magával a Balaton mellékre, Tapolcza vidékére küldte, hogy 3 század katonát toborzzanak. 

Egyuttal kizárólagos birtokába vette Csáktornyát (márcz. 12) és megüzente sógornéjának Guszits vajda által, hogy nem lesz neki jó most Csáktornyán maradni, mert szövetséget kötött a törökökkel. Löbl Zzófia, ki eddig merészen szembeszállt Frangepán Katalinnal, és nem fáradt bele a harczba a várért, s Adám fiának jogaiért e hirre, könnyes szemekkel, a szomszéd Varasdra távozott.  Zrinyi mellett voltak most Pogledichen kivül, Csernkóczy László, Gottal György, Ivanovich István végvidéki kapitányok, Frangepán Ferencz, és Frangepán Orfeus, ki tele hetyke tüzzel úgy örült Pogledich hireinek, mint valamely mennybeli angyal szavának.

Köztük ismételve szóba jött a terv, elfoglalni Potolt, s el is határozák, hogy Zrinyi saját embereivel a Muraköz felül, a végbeli kapitányok pedig összeszedvén csapatjaikat — a Drávántuli részről intézik a támadást. Egyuttal azonban a szomszéd Kapronczára is gondoltak, melyben -  Breiner esetleg távol levén - Loebenegg Ferdinand alezredes, Zrinyinek kedves embere volt parancsnok. Zrinyi. Géczy légrádi vajda által kérette, adja át inkább neki a várat, mintsem hogy a török kezére kerüljön és a kapronczai barátok guardiánja utján, ki Löbeneggnek meghitt embere és gyóntatója volt, igéretekkel igyekezett sulyt kölcsönözni szavainak. De hasztalan. Löbenegg jelentést tön Trautmannsdorf gróf kőrösi főkapitánynak, és parancsot vett, hogy ostrom esetére védelemre készüljön (marcz. 13. 14. körül) A kapronczai dologban Zrinyinek egyik közbenjárója Ivanovich Ferencz, kőrösi hadnagy volt, ki tisztét elhagyva, Zrinyi szolgálatába állott, mig bátyja, Ivanovich István ugyan ezen időben az oláh püspöknél járt el Zrinyi megbízásából. Az oláhok mint a horvátok nevezék a Törökországból bemenekült szerb és bosznyák ó hitü népséget majd nem kizárólagos lakosságát képezék a horvát-tótországi végvidéknek, Kőröstől le Segniaig a tengerig. Katonák, határőrök voltak, csak kapitányaik alatt álltak, sem földesurtól, sem megyétől nem függtek, és kivételes állásuk folytonos gravamene volt a horvátoknak és a magyar országgyülésnek. E népre roppant befolyást gyakoroltak papjaik, kiknek élén egy püspök állott. Valami 7 év óta e tisztet Miakich Gábor, kalugyer viselte, katholikus, de mégis oly szálka a zágrábi püspök és latin szertartású papsága szemében, mint az egész oláhság a katholikus horvátok szemében. Lakását a marchai zárdában tartá, a tótországi végvidéken nem messze Kőröstől és Kapronczától. Ide küldé Zrinyi Ivánovich Istvánt, Frangepán pedig Tomasi Gábor ferenczrendü olasz szerzetest, bulgáriai apostoli missionariust, bizalmas emberét, hogy őt, és általa népét ügyüknek megnyerjék. Igéretekkel nem fukarkodtak, melyeket Frangepán egy ünnepélyes privilegiumba foglalt, elsorolván benne Zrinyinek minden czimét, melyet a török császártól kapott; de a püspök kitérőleg felelt: előbb még a többi főnökkel kell értekeznie. 

A törökök sem mutatták azon készséget, melyet Zrinyi és társai Bukováczky biztatásai után vártak volna. Zrinyi már a tél folytában, - midőn emberei különféle ügyekben Kanizsán jártak - tudtúl adá Ivanovich Ferencz által az ottani basának: Mustafának, hogy Bukováczkyt a portára küldé, a hol az nagy sikerrel jár el. Ezentul barátságban akar élni a törökkel, szükség esetében számithat-e a basa támogatására? mire a török örömét fejezé ki, hogy Zrinyi jó egyetértésben van császárjával, bár ő még mit sem hallott a dologról: segélyt azonban nem igérhet, mig a portától parancsot nem kapott. Midőn Bukováczky haza jött és hirei messze elterjedtek: a basa marcz. 14 Ahmed agát küldé nehány lovassal, hirül adni a bánnak, »hogy a tudva levő ügyben még eddig parancsot nem kapott.» A. kiséret Légrádon maradt: maga az aga Ivanovich Ferenczczel Csáktornyára ment, vendéglőbe szállt, és másnap szemben lett Zrinyivel, ki őt Frangepán Ferencz és Széchy Györgynek, a szomszéd zalamegyei birtokos, gömöri főispán, és Széchy Mária rokonának jelenlétében fogadta, és levelét átvette. Négy szem közt a török megvallá Ivanovichnak, hogy a kanizsai basa rosz néven vette, hogy Zrinyi a boszniai basa és nem az ő révén kezdte meg alkuját a portával. A kanizsai basa már rég tisztába hozta volna a doigot. A boszniai basa nem parancsol neki; a kanizsai is csak olyan basa, sőt még jobb, mint a boszniai; egyébiránt tele van jó akarattal Zrinyi iránt, és örömest kész segitségére lenni. Azon kérdésre, hogy hát miért késik a főuri hatisheriff? tanácslá, hogy sürgessék a segélyt a boszniai basánál, és küldjen k hozzá és a kajmakámhoz valakit, mert ha a kajmakám a hatisheriffet megigérte, meg is fogja küldeni: mire Frangepán tanácsára, ki mindez ügyekben nagy szerepet játszott, Zrinyi Frangepán egyik szolgáját: egy Szeverovich Tamás nevü oláhot a boszniai basához Banyalukára küldé és levélben kérdé, mit tud a basa a török császár szándékáról? mert Bukováczky üzente, hogy minden rendben van, és a török minden kivánságába beleegyezett. (marcz. 14)  A további teendők végett Frangepán Ferencz marcz. 18. Zágrábba utazott, hogy Tót- és Horvátországban az örömhirt kidobolja, és a lakosságot magához vonja.

Frangepán Orfeus a tengermellékre ment, melynek katonai ügyeit Zrinyi rá bizá, melléje adván kapitányul Frankulini Ferencz régi szolgáját, de rosz erkölcsü embert, mint legalább a következés mutatta, mert később Zrinyi nevére leveleket hamisitott, és gyanuba keveredett, hogy Szmolianovich János segniai püspököt megmérgezte. Mintketten azonban Bargigli alatt állottak, ki meg utasitást vön, menjen Velenczébe, adjon a paduai apáczáknak kikkel Zrinyiné jó ismerős volt évenként 100 tallért, hogy a haza és a Zrinyi család szerencséjeért és sikeres előmeneteleért imádkozzanak!«, értekezzék velenczei barátjaival, és kérje meg a Velenczében levő franczia követet, ne sajnáljon segitségül pénz adni, de nem elébb, mint már a dolgot effectusban fogja látni.

A Styria ellen való lépéseiben Zrinyi Tattenbachra is számitott. Stájerország déli részeiben, Krajnában fel Laibachig, Görzig nagy volt a rémülés. A belső ausztriai kormány tartott, hogy a parasztság Zrinyiékhez fog csatlakozni. Féltette a tót- és horvátországi végeket, főképen Varasdot, Kapronczát, Kőröst, Károlyvárost, melyeknek hiányát katonákban, puskaporban, hadi szerekben nagyon is tudta. Styria, Karintha, Krajnában csak kevés elszórt katonaság volt. Portia, Leslie, Kaiserstein gyalog, Zeiss vasas, és Jacques dragonyes ezredei, melyeknek tisztjei nem igen voltak hajlandók a gréczi haditanács rendeleteinek engedelmeskedni, Bécsből várván a parancsolatot. Breiner Kapronczáról, Trautmannsdorf Körösről, Wassermann Warasdról, Herberstein Károlyvárosról tudósitást tudósitásra küldték. De hireik hol ellentmondók, hol valószinütlenek, hol hézagosak, Zrinyi terveire, czéljaira teljes világosságot nem vetettek. Tattenbach maga sem tudott sokkal többet mint társai, a belső-ausztriai kormányszék tanácsosai. Csak azt tudta, hogy Zrinyi Bukováczkyt Törökországba küldte, hogy alkudozik a pogánynyal, és talán ellenséges czélzatokat táplál az örökös tartományok ellen: és helyzete csak annyiban volt kedvezőbb, mint másoké, a mennyiben, ő mint Zrinyi szövetségese, kitörés esetében nagyobb kiméletet, sőt Zrinyi győzedelme esetére talán még hasznot is várhatott.

Tattenbach vigan, sőt kicsapongva töltötte volt a farsangot. Egy álarczos mulatságon borbélynak öltözködve verseket osztogatott szét, melyeknek szennyes nyelve mulattatás helyett általános megbotránkozást szült. Márczius havában azonban már aggodalmak kezdék gyötreni. Ariól ugyan fogalma sem volt, hogy már a mult év vége óta vizsga szemekkel kiséré a kormány lépteit, mert meghitt komornikja: Riebbl Boldizsár, kit valamely tolvajság miatt elzáratott, felfedezte Zrinyivel kötött ligáját, ellopta és bemutatta a kormánynak a kérdőpontokat, melyekre nézve annak idején Zrinyi Pétertől felvilágositást kért: de tudta, hogy Zrinyire sok felől ügyelnek s a kormány igyekszik a Muraközből, és a tótországi végekből jövő összes leveleket, különösen pedig azokat, melyek Zrinyitől jönnek, Zrinyihez mennek, felfogni.

Szükségesnek látta tehát, Zrinyivel, ki őt hivogatta, szólni, de hogy azt bizton megtehesse, szándékát gr. Breiner Gottfried, gréczi kamara-elnöknek felfedezé, mondván, hogy Zrinyi terveit akarja kipuhatolni (márcz. 13). Breinernek nem volt kifogása a találkozás ellen és Tattenbach Kranichsfeldre, a magyar határhoz közel fekvő jószágára sietvén azonnal irt Zrinyinek hogy kivánságára magát Gréczből kilopta. Egész éjjel utazott, és jókor megérkezett. Oly szükséges mondani valója van, hogy tolla azt kellőleg le nem irhatja. Örömest meglátogatná, de nem meri, mert Zrinyi gyanus. Gondoljon ki valami módot, hogy valahol egy harmadik helyen, éjjel összejöhessenek, de mielébb. Zrinyi körül árulók vannak, ha nem is emberei közt, de közel hozzá és sokat tudnak róla, és Frangepánról, mit tán még a legnagyobb titoknak tart. Ő gondolkozott, ne találkozzék e Zrinyivel álruhában, de fél, hogy saját emberei elárulják. Minthogy tehát nem találkozhatnak, de szükséges, hogy Zrinyi tudja azt, mit ő Tattenbach - tud, küldjön Zrinyi valami megbizott embert, kivel Tattenbach bátran szólhasson, és a ki őt Zrinyi terveiről is értesitse, további tájékozása végett. Ligájukat ne tartsa magánál, vagy ugy vigyázzon rája, hogy azt senki más meg ne találja. Szolgája Zrinyi embereinek, Potolon kivül egy parasztot fog mutatni, kinél hirnökeik találkozhatnak, leveleiket átadhatják, a válaszokat megvárhatják. A postán ritkán irjon, akkor is, legjobb, tréfás dolgokat: komoly ügyekről azonban szót se tegyen. Neki nincs szabadsága. Tovább mint három napot, nem tölthet Kranichsfelden. leveleit, a mostanit, Isten szerelméért küldje vissza, ő is vissza fogja küldeni az övéit. A mig meg nem tudta, mit akar neki mondani, óvakodjék saját embereitől, szomszédaitól is, mint a méregtől. Husvétkor talán lesz módjában, hogy nejével gyanu nélkül meglátogassa.

Még Zrinyitől válasz sem érkezett, midőn már Tattenbach, félelmében, nehogy tetteit félremagyarázzák, Breinernek irt, (márcz. 18) hogy Zrinyihez Csáktornyára egy szolgáját küldé, ki azonban még vissza nem tért. Annyit azonban már tud, hogy a horvátok fegyverkeznek, a törökkel czimborálnak: de a nemzetnek nagy része idegenkedik e dologtól. Csak valamire való hadat kellene küldeni, hogy a jóérzelmüek neki bátorodjanak. Az ő alattvalói jobban gyülölik a török uraságot a kutyánál, kigyónál s közülök ő 200-at jól felfegyverkezve, néhány kis ágyuval, a felség rendelkezésére fog bocsátani. Az nap, melyen irt, este megérkezett Zrinyi lovászmestere: Lahn Rudolf, egy fiatal 24 éves westphaliai nemes, kit Zrinyi, midőn 1664-ben Regensburgban járt, mint apródot fizetés nélkül, de teljes ellátás mellett magával hozott. 

Lahn még a vacsora előtt szólt Tattenbachchal; beszélgetésüket folytattak a vacsoránál. Elmondí neki, hogy Zrinyi segitséget kap a töröktől. Zrinyi Krajna és Styria felől, a török Bécsnél, a felvidéki magyarok Szilézia és Morvában fogják a támadást megkezdeni. Mit várhat a bán a gróftól? mire Tattenbach felelt, hogy ő egyelőre semmit sem tehet, hanem ha majd a császári parancsra Styria fegyverkezni fog, és ő is összehozza embereit: Zrinyihez fog velük csatlakozni. Egyébiránt mondá ha Zrinyi valamit tenni akar, tegye gyorsan, legfeljebb 14 nap alatt, mert most még könnyü szerrel bevehetni Potolt hol sok a hadi készlet Regedét s Gréczet is, a külváros felől, mit Zrinyi, mint tapasztalt katona, jobban fog tudni: de azután már későn lesz. A kormány fegyverkezik, és két ezred katonát Kapronczára, kettőt Károlyvárosra, egyet pedig Potolra akar küldeni.

Lahn azt is beszélé, hogy a török minden tartományt, melyet elfognak foglalni, Zrinyinek akar adni, de Zrinyi mégis mondá: »Vigye az ördög a törököt! Ha a császár csak egy kis kegyelmet mutatna irántam, ott hagynám!« Tattenbach tehát, mihelyt a lovászmester eltávozott, irt Breinernek, mert köszvényes baja miatt azonnal maga nem utazhatott: hogy Zrinyit bántja a mellőzés, melyet érdemei daczára az udvar részéről tapasztal. A mit tesz, csak elkeseredésből teszi és a dolgon még lehetne segiteni, ha a császár valakit hozzá küldene, ki őt megkezdett utjáról lebeszélné, és engedelmessége jutalmául valami kegyelmeket igérne. (marcz. 19)

Zrinyi, mihelyt Tattenbach üzenetét hallá, rögtön irt Frangepánnak (marcz. 21) vigyázzon, mi történik Krajnában? Jöjjön tisztába az oláhokkal, és, ha a német ezredek jönnek, csőditse őket össze a végvidéken. »Irjon az Isten szerelméért Bukováczkynak, ne hagyjon el minket, hanem intézkedjék, hogy Károlyváros és Verőcze irányában a horvát- és tótországi végekre török részről becsapás történjék, hogy a határőrök a németek segitségére ne mehessenek.« Mindennek azonban rögtön kell történni. Kanizsáról 4—5000 török kellene, hogy Gréczet elfoglalhassa, de annak is legfeljebb 14 nap alatt kellene megtörténni, mert már későbben nem lesz alkalom. »Istenem! - irá — hogy a törökök oly lassuak! Öcsém uramra nézve parancs ment a károlyvárosi generalishoz, hogy elfogja. Vigyázzon tehát magára, irjon Bukováczkynak, jöjjön segitségünkre, és üzenje meg a kanizsaiaknak is, hogy gyorsan hozzám csatlakozzanak. Az Istenért, legyen éber és okos! e levél különben Bukováczky halálát okozhatná; és ha én lassuságtok miatt elveszek, ti is velem együtt veszve vagytok.«

E levéllel majdnem egyidejüleg irt Zrinyi Velenczébe, a franczia követnek.  Irt régi pártfogójának: a mainzi érseknek (márcz. 20), hogy két rosz közt a kisebbiket választván, elfogadta a török fényes ajánlatait, és megtartja ez által ősi hitét, családjának diszét, a hazának szabadságát, melyeket mind a császár és tanácsosai annélkül, hogy csak remény is maradna azokat valaha visszaszerezhetni, elfogtak volna veszteni. Kérte az érseket, szerezzen neki a franczia királytól valami pénzt, mint nervus belli-t és biztositá, hogy a most kénytelenségből választott eszközből semmiféle kár sem fog a római szent birodalomra háramlani.  Sokat várt még Zrinyi a magyaroktól. Mindjárt, a mint Pogledich Bukováczky hireivel megérkezett, irt Szepessynek, Szuhaynak és más főbb embereknek: ne hallgassanak Beszterczebányán a császári biztosokra. Maradjanak meg feltett szándékuknál, és ne higyjenek az udvar mézes szavainak. Itt az idő, megnyerni mindazt a haza és vallás dolgában, mit eddig megnyerni nem tudtak. Ő, Zrinyi, nagy fáradsággal kivitte a töröknél, hogy az 12,000 tallér évi adó mellett a magyar nemzetet oltalmába veszi. Nincs egyéb hátra, mint küldjenek neki 100,000 tallért, hogy katonáit kezdetben fizethesse, a további zsoldot majd megkeresi idegen országokban, Rákóczynak is irt ekkor (márcz 10) »Lelkem fiam Uram! az Istenért kérem kegyelmete-. ket, segitsettek most még pénzzel!« A bányavárosok mindig igérték; Baloghy majd kicsinálja. Ha nincs 100,000 tallér, küldjenek 50,000-et. A török földön át az egri vagy ujvári basa által adott fedezet mellett, bizton hozzá küldhetik. » Én immár tüzben vagyok, csak az órája nem tölt, hogy kezdünk a dologhoz. Kezdjetek hozzá, a mint Isten bátorságot és erőt adott, és nem leszünk elhagyatva.« 

Tiz nappal később, ugyanakkor midőn Schönbornnak, ismét irt Rákóczynak, felelve annak egy korábbi levelére, melyben az a felvidéken keringő hirt, hogy Zrinyi beteg, hogy valami baj érte, emlité: semmi baja. Hála Istennek mindent megkaptak a török császártól, a mit csak kivántak. »Itt mindnyájan talpon állunk, csak az óráját várjuk, hogy föllobbanik a tüz!« Ha még meg nem jött, néhány nap mulva meg fog jönni a szultán parancsa a török bégekhez, hogy a magyarokat segitsék. Rákóczy ne kételkedjék benne. Nem fogja őt elhagyni, de őt se hagyják el. Mindenét ráköltötte a haza érdekében. A bányavárosok mindig mondák, hogy ha milliók kellenek a hazának, szivesen adják; segitsék tehát most 50,000 tallérral, bizik az Istenben, hogy vissza fogja tériteni (márcz. 20) Zrinyi első leveleit Siklóssy András, légrádi huszár vitte Rákóczynak, és a magyar főembereknek, kik e tájt majdnem mind a beszterczebányai gyülésen összejöttek. A kormány egy sereg biztost nevezett ki: Szelepchényi György primást, Széchenyi György kalocsaí érseket, Szegedi Ferencz egri, Bársony György nagyváradi, Sennyey István veszprémi, Pongrácz György váczi, Gubasóczy János pécsi, Szily András skopii püspököket, kik közül a három utolsó meg sem jelent;  a világi urak közül pedig: Nádasdy Ferenczet, Forgách Ádámot, Eszterházy Pál, bányavárosi, Csáky Ferencz felvidéki főkapitányt, Pálffy Miklós főkamarást, Illésházy György trencsényi és liptai főispánt, étekfogómestert, gróf Csáky István, szathmári főkapitányt, Ferencz testvérét, gróf Balassa Bálint, honthi főispánt, Eszterházy Farkas, királyi személynököt, Zichy Istvánt és Ujfalussy Andrást: azon utasitással, hogy azonnal a közjogi és közigazgatási kérdésekbe fogjanak, a mit barátságos uton kiegyenlithetnek, kiegyenlitsék; a többit pedig az országgyülésre halaszszák, egyuttal annak helye és ideje iránt a rendekkel értekezve, mindenről a felségnek Bécsben jelentést tegyenek. (márcz. 10) A biztosokon kivül, a főurak közül, még megjelent: két Csáky, Pál és Péter, Eszterházy Miklós, zólyomi főispán, a néhai nádornak unokaöcscse, Pethő Zsigmond, Wesselényi László, Lippay János, Czobor Ádám, Keglevich Miklós és Nyáry Ferencz. Képviselve volt 23 vármegye, a felvidékiek mind, és a Dunán inneniek Pozsonyt kivéve és Kassa, Eperjes, Lőcse, Bártfa, Kisszeben, Késmárk, Körmöcz, Selmecz, Beszterczebánya, Ujbánya, Ó-bánya, Korpona, Breznóbánya, Szathmár és Némethi szab. királyi és bányavárosok.

Eljöttek - a nevesebbek B- ánchy Márton, és Kazinczy Péter, mint Zemplén, Csernel György és Hanyi Péter mint Abauj, Keczer Menyhért, Dobay András, Saárossy Sebestyén, mint Sáros, Kende Gábor, és Várady Jónás, mint Szathmár, Fulló Miklós és Szepessy Pál, mint Borsod, Fekete László és Bezzegh György, mint Nógrád, Ebeczky János, Beniczky Tamás, Bezzegh István, mint Zólyom, Ujfalussy János és Hidvéghy Mihály, mint Nyitra, Bory György, Baloghy Gáspár, Jánoky Gáspár, Bartakovich János, mint Honth, Leszenyei Nagy Mihály mint Bars vármegyének követei, általán véve mind oly férfiak, kik már a kassai, körmöczi, breznóbányai gyülésekben részt vettek és az önvédelmi mozgalomnak leghangosabb szószólói voltak.

A városi követek közt többnyire német nevü polgárok — Guth Dániel érdemel emlitést, a megjelent itélőmesterek közt pedig Szenthe Bálintot is találjuk.* 

* Szokás szerint közlöm a követek neveit a szövegben
vagy jegyzetben emlitetteken kivül:

Ung: Csernel Pál, Komjáthi István.

Szepes Görgei Miklós, Székely János.
Beregh: Barkóczy György, Bay Mihály. 

Szabolcs: Várathay Ferencz, Kemecsey László.

Ugocha: Göcze András, Ráthonyi István.

Torna: Becskeházy András, Olcsványi István.

Gömör: Tornallyai Zsigmond és Balgó Mihály.

Heves: Mocsáry Ferencz, Battik Gergely, Kiss András.

Nógrád: Némethy Pál és a két emlitett.

Zólyom: az emlitetteken kivül Geczy Gábor, Asguthy István.

Liptó: Csemniczky Miklós, Kubinyi András. 

Trencsén: Ghilányi György, Sándor István. 

Honth: Györfy Gáspár. 

Bars: Simonyi Imre.

Turócz: Révay Imre és Dávid Gábor.

Árva: Abaffy Gábor és Dedinszky András.

Pest: Battik Péter, Tassy Mihály, Melczer János. 

Kassa: Schirmer János, Mikovinyi Dániel. 

Eperjes: Guth Dániel, Schönleben Mihály.
Lőcse: Kulmann Mihály, Zellner Gáspár. 

Bártfa: Henrici János, Merlich Fülöp.

Késmárk: Dévay Pál, Trombutzein Gáspár.
Körmöcz: Solmann András, Stefani Samu. 

Selmecz: Rittmiller Mátyás, Schneider Tóbiás, Colostomus Illés.

Beszterczebánya: Grebner Frigyes, Hintoschkircher Mihály, Karoda Márton, Fischer Mihály jegyző.

Ujbánya: Groszker János.

Ó-Bánya: Bezzegh István - egyuttal megyei követ.

Korpona: Drexler Mátyás.

Breznóbánya: Schmelius Dániel, Taskó András.

Szathmár: Istvándy János, Pálfy Pál, Nagy Gecse.

Németi: Egri István, Gyarmathi János.

Bár nem követ, de mégis ott tartózkodott Nagy Ferencz, azon szándékkal, hogy Nádasdyt a nádorné és maga iránt kiengesztelje, mert Nádasdy mióta észrevette, hogy Nagy titkait elárulta, elég nyájas külszin alatt engesztelhetetlen gyülölettel viseltetett iránta és eddig minden közeledést határozottan visszautasitott.  Nagy azonban az ország zilált állapotában és a maguk pénzzavarában csak Nádasdyban látta azon erős oszlopot, melyhez a nádorné, és ő a maga sorsát bizton kötheté, azért nem csüggedett el, és csakugyan sikerült is neki itt Beszterczebányán valamely tokaji szőlőnek eladása mellett kivinni, hogy Nádasdy, a nádornénak hitlevelére, melyben segitségéről biztositá minden ügyben, általánosságban hasonló tartalmu levelet adott. 

Talán sohasem kezdődött gyülés kedvezőtlenebb auspiciumok alatt a kibékülésre nézve, mint a beszterczebányai. Egy szécsényi renegát török, ki Zólyomból szökött át a hitetlenekhez és egy közkézen forgó levelet irt, melyben kérdé mit használtak az eddigi gyülések? miért költöttek a körmöczi követek annyi pénzt Bécsben? miért koptatták oly sokat a német urak küszöbét? inkább kifejezte, mintsem izgatta a közvéleményt. »Őséink — irá a török — királyt választottak, de törvényük is volt; most van király, de nincsen törvény. Van két locumtenens, de nádor egy sincs. Ha hozzájuk követeket küldtetek levelekkel, elküldték azokat hozzánk, és a császár nem tudta, mit végeztek a királyok. Midőn falvaitokat elvette császárom és ti panaszkodtatok, mondák: csak Bécs maradjon meg a németeknek. Örültem, midőn hallottam a gyülésről, melyen minden baj orvosoltatni fog, de elszomorodtam, midőn hallám, kik legyenek a biztosok. Bizony vége Magyarországnak, ha azok véleménye után indul!« S igy folytatá tovább éles hangon végezetül igérvén a török császár segélyét a németek ellen, és a követek, kikhez e nyilt levél czimezve volt, mind érezék, hogy igaza van a földönfutó embernek, »hogy itt az idő segiteni, különben bizony késő lesz az orvosság!« Már Pozsony is elégületlen volt. Katholikusok és protestansok széltében egyaránt mondák, hogy ha a császár eleget nem tesz kivánataiknak, fegyverrel fognak rája menni, s e daczos hangulatot csak fokozák a hirek, melyek Zrinyi szerencsés sikeréről érkeztek.  Most már bizonyosnak látszott, hogy a magyar tisztába jött a törökkel, támogatására számíthat, és csak egy ellenséggel áll szemben: a némettel.

A gyülésezés márczius 19. vette kezdetét, a zempléni követek házánál, kik közül az egyik, Bánchy Márton volt a szónok, midőn a locumtenensekhez tisztelegni mentek, és a felség levelét a primás kezeiből átvevék. Azonban a levél czimezése felett: »egregiis nobilibus, prudentibus et circumspectis Neosolii congregatis« nagy zaj támadt, mert abból azt olvasták ki, hogy a király a megjelenteket csak magán embereknek tekinti, nem pedig vármegyei követeknek, kik az ő hivására gyültek össze. A követség, mely ezen nehézséget Szepessynek vezérlete alatt a primásnak előterjeszté, ujabb zajra adott okot, mert a helyett, hogy a primás őket, »mint vér a vért, magyar a magyart« illőképen fogadta volna - mondák - künn kellett várniok, mindenféle nép között, és széket sem kaptak, holott régebben a nádor, legujabban Zichy, és Forgách, Beszterczebányán, üléssel, illendőképen fogadta a követeket. (marcz. 20) A székkérdést ugyan eligazitotta Nádasdy: de a czimezésre nézve, hiába mondá, üzené Szelepchényi, hogy az csak tévedés; a követek felelék, hogy ilyesmi már Eperjesen is történt, akkor a kanczellár megigérte, hogy többé nem fog történni, de mégis megtörtént: ők tehát nem is kérnek kijavitást, hanem felbontatlanúl a locumtenenseknél hagyják a felség levelét, s e szándékuknál megmaradtak, bár Szelepchényi intve mondá: Uraim! nem kell megvetni a császár mandatumát; nagyon sulyos a német sarka! 

Ezzel azonban még nem szakadt meg a tárgyalás. A rendek készek voltak az urakkal tovább folytatni a tanácskozást, »ismervén hazaszeretetüket,« csak mondják meg, mily módon akarnak velük tractálni? Kérdést tettek továbbá a biztosok iránt is, kik legyenek? mert csak Zichy és Forgáchról volt biztos tudomásuk, kik már az első beszterczebányai gyülésen is locumtenensek voltak. Nincsenek-e köztük talán oly emberek, kik ellen panasz van, kik naponkint sértegetik a nemesi szabadságot? mert az ilyenek nem alkalmasak a kibékités művére. Az urak válaszára, hogy mindnyájan igaz hazafiak: csipősen feleltek, hogy tudják, de tetteik ellenkezőt bizonyitanak, s egyáltaljában nem sokat tartának a megjelent urakra, kik közül nem egy a szegényebbek közé tartozott; a czimzetes püspökök pedig épen szálkát képeztek szemükben, mert existentiájukat is a bécsi béke értelmében törvénytelennek tartották. Különösen haragudtak gr. Balassa Bálintra, ki Hont megyében mint zsaroló, gyilkos, hatalmaskodó volt elhirhedve, és gr. Csáky Ferenczre. A felvidékiek nem tudák neki megbocsátani éles válaszát, melyben a kassai gyülés által ellene emelt vádakat visszautasitotta, részben hazugságnak bélyegezte és azokat, kiknek ellene panaszuk van, a törvény utjára utasitotta. 

Kérdést intéztek továbbá a biztosokhoz, miféle megbizásuk van? mit orvosolhatnak, mit nem? mert nincs szándékuk vesztegetni az időt, mint Eperjesen (márcz. 20, 21)

Azok felelelték, minden a mi lehetséges, észszerü, és a jelen veszélyre való, meglesz; adják elő csak panaszaikat, majd elválik, tehetnek-e valamit, vagy a felségtől kell resolutiot kérni, mi két nap alatt megjöhet. A követek ismét felelték, hogy panaszaik csak a régiek, melyeket országvilág ismer, de ha ők mint magyarok és vérek nem tudják azokat, hát irásban fogják előterjeszteni.

Ilyféle nunciumok és renunciumok közt és a sérelmek összegyűjtésével, mely tisztre a felvidékiek Dobay Andrást, Sáarossy Sebestyén, Kazinczy Péter és Guth Danielt, a dunáninneniek Hidvéghy Mihályt, Bory Györgyöt, Beniczky Tamást, Bezzegh Györgyöt és Fischer Mihály beszterczebányai jegyzőt választák, - elmult öt nap márcz. 21-26-ig. Mindenki érezé, hogy a horvátországi dolog és a török segély kérdésétől függ a gyülés menete.  A királyi biztosok csekély tekintélyök mellett is igyekeztek csillapitani a kedélyeket. »Tudom, miben biznak kegyelmetek mondá Szelepchényi, de tudják uraim, hogy ha a magyar 10.000 forintot ad a töröknek, a felség ad 20,000; ha a magyar 20 ezret, a felség 40-et; ha a magyar 100,000, a felség ad 200,000-et! de nem hallgattak rá.

Nádasdynak még legtöbb tekintélye volt a követek előtt, kikkel némileg kaczérkodott, és kiknek körében megbizott embere Hidvéghy nagy szerepet játszott. Sőt voltak, kik vélték, hogy alattomban ő szitja az ellenzéket.  Vetélytársának Zrinyinek fellépése, kinek emberei csak nem rég törtek volt garázdálkodva alsó-lendvai jószágára, mély benyomást tettek a becsvágyó férfiura. Már febr. elején hallott valamit, hogy Zrinyi a kanizsai törökkel és Erdélylyel szűri a levet. Valamivel később azonban már biztosabban értesült, hogy Bukováczky Törökországban jár, Zrinyi fejedelemmé akarja magát tenni Dunántul és Szenthének irá »Ebura a fakó!« Védelemre készül. »Fejetlen lábak ezek !... Se vezér, se pénz, se szövetséges. A török ha nyer, nem magának nyer.« ! Most, midőn Zrinyi ügye mégis sikerülni látszott és Nagy ajánlá neki, ujitsa meg a barátságot a bánnal, rá sem hallgatott. Zrinyi barátságában nem lehet bizni, mondá megvetőleg és hozzá tevé, hogy az ő ura ugyan sohasem lesz!« Jelen helyzetében ugyan Magyarország nem kerülheti el a behódolást, de nem ily módon, a mint most akarják.« Erre elhallgatott, kis vártatva azonban kitört, hogy a nádorné és Nagy Ferencz nem tehetnének neki nagyobb szolgálatot, mintha Rottal titkait felfedeznék! Nagy nem felelt semmit, és Nádasdy másra forditá a beszélgetést.  A hir azonban, hogy Zrinyit a török Magyarország királyává teszi, nem hagyta nyugodni, sőt egészen kivette sodrából. Magához hivatta nagy titokban Kende Gábort és kérte: menjen Erdélybe, mondja meg Apaffynak, legyen ő a magyar király! Neki meghódol: de Zrinyinek sohasem! De Kende nem hajtott szavára: Nádasdy mondá nem rendelkezhetik egy szabad nemzet koronájáról; s oly kegyes, jó indulatu fejedelmet, mint Apaffy, ily ingatag alapon, lépre csalni, fellovalni, veszélybe, bajba dönteni nem lehet. 

Márczius 27-én készen voltak a gravamenek. A biztosok engedékenysége, melylyel igérték, hogy Csáky tisztelettel fog irni a megyéknek, de tőlük is hasonlót kiván, és dicsérték a megyék készségét a török ellen való fegyverkezésben, nem csillapitá le a rendeket. Kijelenték, hogy a biztosokkal, minthogy nincs megbizásuk gyökeresen orvosolni a bajt, sem idejük, sem kedvük nincs tárgyalni, és csak arra kérik őket, hogy sérelmeik orvoslását, mint magyarok és az ország főemberei, támogassák a felségnél, kinek válaszát meghallgatandók, május 12-re Eperjesre új gyülést tüztek ki. A gravamenek a régi panaszokat tartalmazák, közjogi, vallási, magán ügyeket vegyest, éles nyelven, kimerítőleg. Emlékeztették a királyt, hányszor voltak nála könyörögni, hasztalan. Alig van törvény, alig a királyi diplomának pontja, melyet meg ne sértettek volna. Reményük, hogy most e gyülésen bajaik orvosoltatni fognak, meghiusult, mert a biztosok a kellő meghatalmazással sem birnak. Égbekiáltó dolgok történtek és történnek az ország minden részében, és a bajnak egyik főoka, hogy a magyar ügyek törvény ellenére idegen tanácsosok által kezeltetnek, kik nem a haza javát, hanem saját hasznukat nézik, és az ország szükségleteit nem ismerik, hogy a végbeli kapitányok idegenek, gyakran méltatlan emberek, kiknek ostobaságát, hanyagságát aztán az ország sinli meg. Nádor nincs, mint a törvény rendeli, de van törvényellenesen két királyi helytartó, holott e tiszt csak az országbirót illetné! Küldőik kételkednek, vajjon országgyüléstől várhatnak-e valami jót, és kell-e arra menniök, mielőtt sérelmeik orvosoltattak? mert 1662-ben az országgyülés a sérelmek elintézése előtt oszlott el.

A haza java végett tartott gyüléseiket a kanczellária és a német tanácsosok lázadó fondorlatoknak tűntetik fel de ők reménylik, hogy a felség nem fog hitelt adni a rágalmaknak, sőt inkább méltányolni fogja honszerelmüket. A felséghez irt levelükben, utalva gravameneikre, kérték Leopoldot, orvosolja azokat, nehogy kénytelenek legyenek a vakmerő sértegetők ellen maguk maguknak szerezni oltalmat, keresni segitséget. A gravameneket és levelet Nemessányi volt Bécsbe viendő, miután egy ünnepélyes követség által elbucsuztak a biztosoktól: de a biztosok kérelmére, közöljék még velük is a gravameneket, várjanak, mig azok felett ők is tanácskoztak, még egy pár órára együtt marad tak. A biztosok még egy kisérletre szánták el magukat, és a kalocsai érseket, Eszterházy Farkas személynökkel, a protonotáriusok és egy kanonokkal, követül küldék a rendekhez, talán megváltoztathatnák elhatározásukat. » Miért nem akarnak a biztosokkal tárgyalni?« kérdék a követek.« A biztosok sem kérték a követek megbizását, mégis elhitték, hogy a megyék képét viselik. Ne bontsák meg a gyülést eredmény nélkül, saját maguknak, a hazának érdeke végett! mérsékeljék szóval vagy irásban a gravameneket. Sok dolog van bennük, mi országgyűlésre való, azt kellett volna mindenekelőtt kérni. Magánügyeket a másik félnek meghallgatása nélkül nem lehet eldönteni: foglalkozzanak a haza jelen veszélyes helyzetével, ők, mint igaz magyarok és hazafiak, közre fognak működni«. A rendek a szomszéd szobába küldék Széchényit társaival, de rövid idő mulva vissza hivák és a régi választ adták: »Ők semmi részletes tárgyalásba nem bocsátkoznak, mig teljesen nem orvosoltattak sérelmeik. Megűzenték azt már Bánchy által az elbucsuzás alkalmával. Arra, mit ők kérnek, nem szükséges országgyűlés, mert nem kivánnak mást, mint a mit a törvény ugy is rendel. Legkevésbé sem kételkednek ő nagyságaik jó akaratában, sőt fel is kérik őket, támogassák panaszaikat: de tárgyalások czélhoz nem vezetnek. Látták, mi történt Eperjesen most még nagyobb nehézségek merülnének fel, mert a biztosoknak nincs megbizásuk«! Ezzel elbocsáták a követeket, és a rendek egymásnak egyetértést igérvén, szétoszlottak, vármegyéikbe (marcz. 28)  szét hordván az örömhirt Zrinyinek sikeres lépéseiről. Az örvendezők, közé tartozott Széchy Mária is, ki sziklavárában Nagy által értesült a bánnak szerencséjéről. De Nagy Ferencz nem bizott az ügy szerencsés kimenetelében. Féltette az ügyet az összeesküdtek meghasonlásától és Nádasdy befolyásától, mely ugy tudta sokféle okból még mindig tulnyomó volt az ország nagyobb részében, féltette végre magától Zrinyitől, kit nagyon is jól ismert: mert oldalánál, jól tudta, nem volt egy tapasztalt magyar sem.  Aggodalma, előbb talán mint maga gondolta volna, teljesült.

Zrinyi, bármennyit tett is a felkelés mellett, még sem volt elszánva, megtagadni mindent, mit eddig vallott, és a török szövetségesekép lépni ki a küzdtérre Ausztria ellen. Nem volt nagyobb vágya, mint a török nélkül érni el békés uton azt, mit különben fegyverrel kellett volna kicsikarnia.

Mindjárt az első lépésnél, a mit tett, midőn bátyja özvegyét Csáktornyáról elküldte, megkérte az asszonyt, menjen fel Bécsbe, nézze, talán el lehetne még simítani a dolgot. A törökkel még nem kötött irásbeli szerződést; ha a császár eddigi szolgálatait valamivel megjutalmazza, a Muraköz védelméről a török ellen gondoskodik, ő kész volna még most is mindennel felhagyni.  Békés hajlamait nagyban támogatta Forstáll Márk, ir születésű, augustinianus barát, a theologiának doctora, kit már Zrinyi Miklós nagyon szeretett, és Vitnyédyvel egyenlő bizalomra méltatott. Forstáll mint titkár működött a családnál 150 birodalmi tallér évi fizetés mellett, és kiváltképen az olasz levelezést és a velenczei ügyeket vitte. Lőbl Zsófia megbizásából belefogott a Zrinyi család történetének megirásába, és sok adatot gyüjtött össze. Később Péter fiával, Jánossal utazni ment, s utoljára Kölnben, Löwenben fordulván meg vele, 1669 végén jött haza növendékével. Eszes, tudományos ember volt, ki azonban a barát csuha alatt nem veszté el érzékét a világi nagyság és hiuság iránt. Ő nem látott semmi roszat abban, hogy Zrinyi Péter magának, családjának fényét habár egy kis csellel, egy kis ijesztéssel gyarapitani törekedett: de végleges elfordulást a kereszténységtől, komoly szövetséget a törökkel, nem helyeselt. Ha nem is volt kifogása az ellen, hogy Zrinyi Potolt, vagy egy más stajer várat zálogul elfoglaljon, mégis mondá, ha keresztények vagyunk, jókor kell gondoskodnunk a kibékülésről, és összeveszett Frangepán Orfeussal, ki azzal felelt: »hogy az már késő, tul vagyunk már a határon. Nem kell hinni a németeknek és az udvarnak. A szükség törvényt bont«.  Csak ő tudá, hogy Zrinyi, kevéssel utóbb, hogy án gyával szólt, kérette a zágrábi püspököt, legyen közbenjáró közte és az udvar közt. Zrinyi e lépéséről nem szólt sem a Frangepánoknak, sem többi kapitányainak, nehogy azok bátorságukat, bizalmukat irányában, mint a ki el akarna válni tőlük, elveszítsék.

Zágrábi püspök ekkor Borkovich Márton, egy hetven éven tuljáró szentéletü aggastyán volt, ki a püspöki széken is megtartotta a paulinus barát egyszerűségét és szigorú életmódját.  A jámbor püspök sokáig nem hitte a hirt, hogy Zrinyi a törökkel szövetkezett, de most többé nem kételkedhetett, és sietett, ha lehet, elejét venni a háborunak, és »sok ezer ember lelki veszedelmének.« Zrinyi nem akarta, hogy Bécsben, mint az ő követe, az ő nevében jelenjék meg, s kérte, róla szót se tegyen, utjában se térjen be hozzá, nehogy párthivei gyanupörrel éljenek; és Borkovich mindenben szavát fogadta. Márczius 16. - egy nappal később, hogy a kanizsai törökök ott voltak átment Csáktornyán, a hol a fehér barátokhoz szállt, márcz. 17. este már Bécsben volt és mindjárt másnap Lobkovitznál megjelent. Ő pap― mondá — s mint ilyen, nem akarna Zrinyi ellen vádlóképen fellépni, nem is hitte sokáig, hogy Zrinyi a törökhöz hajlik: de mióta Bukováczky hazajött, nála törökök ki s bejárnak, hinnie kell. Zrinyi haragszik a császárra és az udvarra, mert kellőleg nem becsülik, előre nem léptetik, mellőzik, az ország alkotmányán és törvényein sok sérelmet ejtenek, és Herberstein sem Isten, sem embert nem tisztelve, nyomja, zsarolja a horvát jobbágyokat, mit Zrinyi s a többi horvát földesurak egyáltalában már nem tűrhetnek. Neki magának a püspöknek is lett volna elég oka, hason tapasztalások miatt, panaszkodni, de ő a felség iránt való tiszteletből és engedelmességből hallgatott. Zrinyi egyébiránt bánja tettét. Ha a felség vagy valamelyik ministere neki levelet adna Zrinyi számára, ő maga fogná azt elvinni neki, és igyekeznék őt jobbra forditani. Ha van a felségnek elég ereje, Zrinyit erővel megzabolázni: ő — a püspök — nem akar akadály lenni benne, de ha nincs, hát legjobb lesz csillapitó eszközökhöz nyulni, de gyorsan. Neki nincs más czélja, mint Istennek dicsősége, a királynak boldogsága és a hazának megmaradása, s magára nézve csak arra kéri Istent, hogy a püspöki székről ismét kolostorába vissza mehessen.  Borkovichnak váratlan megjelenése, tudósitásai nagyon meglepték a ministereket. Még eddig nem hitték egészen, hogy Zrinyi csakugyan a török szövetségesévé lett. Casanova jelentései közül a legutolsó február 1-ről szólott, és addig terjedt hirbeszéd alapján —, hogy Zrinyi embereket küldött a boszniai basához, és Szalonikiba, meghódolása végett. A gréczi kormánynak horvát és tótországi tudósításai ugyan már részletesebben, határozottabban, közelebb való veszélyről szóltak: de teljes bizonyosságot csak a zágrábi püspöknek, a szemtanúnak tudósítása hozott. Lobkovitz mindjárt magához hivatta Hochert, Montecuccolit mint főembereket és melléjük Schwarzenberget, és Lambert grófot (marcz. 19. délután,) és átment velük mindazon adatokon, melyek eddig Zrinyi Péter lázadási szándékát bizonyiták. Az eredmény — a melyre jutottak — volt, hogy ámbár nem minden hirre kell a legroszabbat gondolni jelen esetben a rebellio kétségtelen annyival is inkább, mert annak minden lényeges kelléke megvan; idegenkedés és harag a fejedelem iránt, levelezés az ellenséggel, magán gyülekezetek, fegyverkezés a császári parancs ellenére és más efféle. Gyanitották, hogy Zrinyi nem áll egy maga; hogy a felvidéki magyarok vele tartanak, sőt azt sem tudták, nem fog-e Nádasdy - bár máskülönben ellensége - hozzácsatlakozni? Zrinyit, vélék, tehát, mindenesetre és gyorsan el kell nyomni, hogy az udvarnak más felé szabadabb keze legyen. Ennélfogva a Belsőausztriában fekvő ezredek, Kaiserstain tábornok alatt a horvát-tótországi határokra menjenek. A Sziléziában állomásozó lovasság a jablunkai szoroshoz, a cseh-morva- és alsó-ausztriai ezredek pedig Leopoldujvárhoz, a Vág mentére vonuljanak. Nádasdyt és Zrinyit egymásra kell ingerelni. A lengyelországi követ szólítsa fel Mihály királyt, engedje meg, hogy a császár nehány ezer lengyel zsoldost gyűjtsön, és egyenesen Felső-Magyarhonra küldje, mint tön a felségnek »dicső őse« II Ferdinánd Homonnay által a legnagyobb szükség idején, minek folytán Bethlen Gábor Ausztriától elvonatott. Segítséget kell kérni a mainzi érsektől, a brandenburgi és szász választó fejedelmektől kik 1666 óta a császárral különös szövetségben voltak a török és a »katholikusok ellen, kik a felség iránt kötelességükről és esküjökről megfeledkeztek.« Ez utóbbi körülményt különösen a két protestáns választó fejedelemnél kell kiemelni, ne élhessenek a kifogással, hogy hitfeleik ellen nem akarnak segítséget nyujtani. Minden intézkedésnek gyorsan kell történni, mielőtt a török még beavatkozik, mig a nagyvezér — ki egyébiránt ugy sem bizik Zrinyiben és a magyarokban, még Kandiában van. Sereg, pénz, külföldi segély azonban nem volt egy percz alatt előteremthető. Időt kellett tehát nyerni, s azért Zrinyi ellen szinleg nyájas, kegyes eljárást tanácsoltak, bár voltak, a kik mondák, hogy a felség méltóságával ellenkezik, szóba állni egy nyilvános rebellissel. Csiklandós körülmények közt — volt a válasz — tágítani kell, és nem szabad szőrszálhasogatásokkal a fontos jót elszalasztani.  Küldje a császár a zágrábi püspököt Zrinyihez, sőt irjon neki maga is, egész általánosságban, hogy ha magába száll, ha meghódol, panaszait, igényeit illendőképen előadja, a kegyelem ajtaja nem lesz neki elzárva: de kegyelemről, egyezkedésről szó se legyen. Zrinyiben nem lehet bizni, mert ámbár egy év előtt Nádasdyt elárulta, és hűséget igért, mégis már akkori elutazása előtt az antekamarában fenyegetőzött, mi által már magában véve a halált megérdemlette. Az olyan embereknél mint ő, a legkisebb sértés egyszerre feléleszti minden régiebb bántalomnak emlékét, azonkivül tudva levő dolog, hogy vejének Erdélyt, magának Horvátországot szeretné, és más efféle veszélyes dolgokat forral agyában. Ő rosszabb, bűnösebb mint Nádasdy, mert kegyelmet kapott már, és mégis ujra kezdi, és Nádasdy nem is volt szövetségben a hitetlenekkel. Példát kell tehát rajta állítani, nem őt kegyelmekkel elhalmozni, a kegyelem csak fogás legyen. Nem valószinű ugyan, de meg kell próbálni, nem lehetne-e őt a jámbor Borkovich által felcsalni. A felség jó czél végett élhet csalárdsággal az ellen, ki őt rosz czélból oly galádul megcsalta. De mi történjék Zrinyivel volt a kérdés ha magába száll, és meghódol, mit talán már, ha akarná, sem tehet meg többé? Arról lesz még elég idő akkor, ha megtörtént, tanakodni, volt a válasz; de ha makacskodik, a legnagyobb szigorral kell ellene eljárni, és őt vagy élve, vagy halva kézrekeríteni, mert már Tacitus mondá: ha a vezéreket elteszik láb alól, a nép magától nem mer tenni semmit. E kemény — kérlelhetetlen - határozat azonban a legnagyobb titokban maradjon. Egyelőre Frangepánt se bántsák, ha még nincs elfogva, Tattenbachot sem, ki »bivaly« ugyan, de Zrinyinek jó szolgálatokat tehet, mert Czille vidékén 5000 parasztot dobolhat össze fegyveresen. Ha azonban Herberstein Breiner és a belsőausztriai hadak Zrinyit és Bukováczkyt megtámadják, az nap támadják meg Frangepánt is, hogy mindhárman egy időben kerüljenek kézre. Zichy Istvánra is legyen ügyelet. Zrinyi levele - melyet közlött — igen veszedelmes dolgokat tartalmaz. Zrinyire bizni a felvidéki generalatust, annyi 1000 magyar katonát olyan volna, mint a farkasra bizni a bárányok őrizetét.

A hir, hogy Zrinyi, »kinek elei oly hivek voltak«, rebelissé lett, felrázta Leopoldot phlegmájából. Megindulás és bámulattal olvasta Lőbl Zsófia levelét Bécsben lakó nővéréhez, Felicitashoz, Zrinyi Péter szövetkezéséről a törökkel, mely levelet ez páter Müllernek adott, hogy a császárnak megmutassa. » Álomnak látszik! irá e napokban meghitt emberének Pötting grófnak Madridba, de nagyon is igaz! Nem is hinném, ha saját veszedelmemmel nem látnám. Azonban hiszem, hogy Isten megsegít; majd megtanitom őket, és olyant koppantok ujjaikra, hogy fejeik is lehullanak«!  E czélból elfogadott mindent, a mit Lobkovitz és társai tanácsoltak. Szóval és irásban megbizta Borkovichot, menjen Zrinyihez, mondja meg neki, mennyire szereti őt a császár, mennyire várja, hogy ősei nyomát követve, a haza és vallás közjava iránt való kötelességét teljesiteni fogja.

Biztositsa, hogy ha királyi intéseire hallgat, őt és övéit különös császári kegyelmébe fogja fogadni, és jóakaratát tettekkel is be fogja bizonyitani (márcz. 21. 1670)  Magának Zrinyinek is irt, a szokott udvari stylusban: adjon hitelt a nnak, mit a zágrábi püspök átutazóban a császár nevében neki a közügyekre vonatkozólag mondani fog, és cselekedjék ugy, mint őseinek példája, és saját állandó hűsége parancsolják (marcz. 21)  Lobkovitz pedig mondá: »megbecsüljük mi itt Zrinyit! csak jöjjön Bécsbe! mondja neki, bizton jöhet« ! és Borkovich tele örömmel, tele reménynyel sietett vissza Csáktornyára (márcz. 22). Távollétében a türelmetlen Zrinyi egy ujabb s határozottabb lépést tőn a kibékülés felé és már sajátnevében küldött követet feltételekkel Bécsbe: Forstall Márkot, kit a Frangepánok előtt Csáktornyán eldugott volt, állitván, hogy elkergette. A feltételek, melyeket Forstallnak tollba mondott, a következők voltak: »A felség éljen hathatós eszközökkel a haza védelmére. A hazafiak lehessenek az országban - minden kedvezést mellőzve generalisok, ezredesek, kapitányok. Zrinyi és fia, ha arra való lesz, neveztessék ki varasdi generalisnak és adassék neki örökös grófságúl Pisino, Gottschee, Fiume és Tersatz. Mentessék fel amaz évi 4500 frt fizetésétől, melylyel sógornéjának tartozik. Fizettessenek ki adósságai, melyek 40,000 frtra rugnak. Adassék neki, mint ezredesnek, egy dragonyos és egy könnyü lovas ezred 500-500 emberrel, és ez ezredeket soha se oszlassák fel.

Ha a Zrinyi család jószágait a török elfoglalná, adjon nekik a császár másutt megfelelő kárpótlást. A báni méltóság és a muraközi kapitányság után való fizetés ezentul nagyobb pontossággal járjon ki. Rákóczy kapjon segélyt bármilyen ellensége ellen. Adassék általános bünbocsánat az oláh püspöknek és övéinek. Főkép pedig találtassék valami mód ezen megállapodások biztositására vagy megerősitésére, vagy a szász, vagy a bajor herczeg, vagy a német birodalmi gyűlés, vagy a pápa vagy más valaki által, ezen fordulván meg az egész kiegyezés: mert az egyedüli ok, mit a kibékülés ellenségei felhozhatnak az, hogy a béke nem lesz tartós, mert csak politikából szinleg köttetik az udvar által. A biztosoknak legyen felhatalmazásuk, hozzáadni vagy elhagyni egyet-mást, ha a körülmények változnának, és végre történjék minden gyorsan, mert rövid időn itt lesz a kapidsi basa az ünnepélyes levelekkel«.

Ez aphoristikus pontokhoz Zrinyi még sajátkezűleg hozzá irta: »a könnyü lovasok közül az egyik 60 emberből álló testőrséget képező században legyen az egyes legény havi zsoldja 8 forint. Rendeltessék 1000 tallér fizetés egy helyettesének, kire a katonaságot bizhassa; és ez legyen a kapronczai alkapitány, nemzetségére nézve krajnai, a már emlitett Loebenegg, ki mostani hivataláról leköszönhessen. Rendeltessék fizetés egy hadbiró számára. Hagyják meg az özvegy grófnénak, hogy semmikép se zavarja őt a katonai dolgokban, és adassék a grófnénak és az árvának árendája helyett 4500 frt évenként.  Legyen neki szabad segélyt kérni a pápától és másoktól, a mint a szükség megkivánja és a császár támogassa ajánlásával. Ha alkalom kinálkozik, legyen támadó háboru a török ellen, s ő akkor nem kivánja a fővezérséget, hanem csak azt, hogy olyan alatt legyen, ki nem ellensége nemzetének! Végre Forstall is kérjen magának jutalmat«.  Mire Borkovich (márcz. 26). Csáktornyára érkezett, Forstáll már elutazott (márcz. 25) Zrinyi a jámbor püspököt biztositá, hogy mindig hive volt és fog maradni a felségnek, csak gondoskodjék róla és az országról, a mi végett némely pontokat küldött fel Bécsbe. Borkovich, forrongásban látván az országɔt, »készen a törököt, hogy a roszaknak terveit segitse« az egyedüli mentő eszközt abban találta, hogy a felség tegye meg Zrinyi kivánságait.  A belső-ausztriai haditanács is jelenté, hogy sokak véleménye szerint, Zrinyit még le lehetne igéretekkel csillapitani, hogy magába szállna és elkerülhetnék a háború sanyaruságait, mert őt csak magánboszu és személyes keserűség ragadták e veszélyes pályára és Forstallt akadálytalanul bocsátá át Gréczen. Bécsben azonban a ministerek nem voltak hajlandók szigorukon tágitani. Az nap, melyen Borkovich haza ment, feljött Erdődy Miklós, hogy a horvát ügyekről jelentést tegyen, ámbár a gréczi haditanács nem tartá szükségesnek felutazását csak azért, hogy Bukováczky visszajövetelét hirül adja.  Bécsben szivesen fogadták a tekintélyes férfiut, kire Horvátországban nagyon sokan hallgattak, 6000 frtot adtak neki, hogy menjen rögtön haza és szedjen fegyvereseket Zrinyi ellen, kinek ugy tudta a bécsi haditanácsa Muraközben 2000 embere sem volt, s aki tengermelléki fegyvereseivel nem fog egyesülhetni.

A közönséget, mely a dolog valódi tényállásáról keveset tudott, meglepték a császár hadikészületei. A legkülönbözőbb hirek keringtek. Némelyek szerint Zrinyi már meghódolt a szultánnak és váraiba 3000 törököt fogadott, mások szerint csak hazudta a török szövetséget, és csak nehány kóbor, végbeli török áll rendelkezésére. Tartottak, hogy Rákóczyval szövetkezik, és aggódva kérdék, vajjon Szelepchényi, Nádasdy és Forgách képesek lesznek-e a magyar rendeket Beszterczebányán békén tartani? Az udvar most már nem tartá oly titokban a korábbi évek eseményeit, s igy kezdett kiszivárogni sok, miről eddig senki sem álmodott s a mit még most is sok okos ember alig tudott elhinni. Beszélék, hogy már Zrinyi Miklós czimborált a francziával, művét Zrinyi Péter folytatta és gyakran titokban összejött a franczia követtel. Vitnyédy merényletéről is különféle, épen nem szabatos variansok keringtek és Zrinyit tarták a gyilkosnak, ki ő felségére leselkedett. Végre beszéd tárgyává lett, hogy a bán mindent bevallott, kegyelmet nyert, de mert a károlyvárosi generalatust meg nem kapta, boszuból ujabb összeesküvésre vetemedett, és büszke neje, ki szeszélyeit bizgatta, az özvegy császárne előtt nyiltan fenyegetőzött volna: hogy férje, ha roszul fogadják, és neki kellő védelmet nem adnak, ott lesz kénytelen segélyt és védelmet keresni, hol azt neki örömmel nyujtják.

Forstall, mihelyt megérkezett, azonnal meglátogatta Lobkovitzot és mondá, hogy Zrinyinek legfőbb vágya a felség kegyelme által kiszabadulni mostani helyzetéből. Kereste a török szövetségét, midőn a császár halálán volt, és gondoskodnia kellett javainak, családjának biztositásáról. Adósságokba merült az Osztrákház szolgálatában, a nélkül, hogy elismerésre talált volna. Kétségbeesésében engedett a kisértetnek és szóba állt a portával, rá nézve igen előnyös feltételek mellett: de magát még semmire sem kötelezte. Ha a császár kegyelmességet tanusit iránta: tüstént visszatér a régi hüségre és kész vérét ontani a királyért, mint tették ősei, mint tette ő maga. Kész a legdrágábbat, a mivel csak bir, az udvarba küldeni: fiát, csak támogassák romló gazdaságát, és adjanak neki valami czimet, a mi megfelel állásának, vitézségének, érdemeinek. A grófné volt az - tevé hozzá - ki Zrinyit végre, folytonos sürgetéseivel, befolyásával rávette, hogy képzelődések, a korona s a fejedelemség álmai által megtántorodjék, de most már átlátta Zrinyi hibáját, és az asszony tudta nélkül küldte fel őt, Forstallt, Bécsbe, nem érhetné-e el czélját jobban, törvényes ura által, mint koldulni járván idegen fejedelmekhez. Beszélt más miniszterekkel is, és meglátogatta a pápai nuntiust, kérte közbenjárását, nehogy a kereszténység érdekei megkárosodjanak, és esküdött, hogy ő - Forstall -  csak akkor hallott először a török szövetségről, midőn Zrinyi fiával utazásából visszajött. Neki előbb nem mondottak semmit, ismervén a kereszténységért lángoló érzelmeit, félvén szigorú rosszalásától. A nuntius inté, »birja rá Zrinyit, hagyatkozzék a felség kegyelmére, jóságára, várjon kegyelmet és ne féljen a büntetéstől«, mit nehezen mondott volna, ha a ministerek valódi érzelmeit ismeri. Már maga a tett is, hogy Zrinyi alkudozni mer, mint fél a féllel, a császárral, rettentőn felingerelte az absolut fejedelmi hatalomnak ez elméleti vagy gyakorlati bajnokait. Már csak a felség tekintélyének megóvása végett, mondák, sem lehet feltételeit elfogadni, melyekkel csak a végletekre ragadott gög és nagyravágyás merhetett előállani. De nem is lenne az engedékenységnek semmi haszna, vélé Lobkovitz, minapi társaival, Hocher, Montecuccoli, Lamberg és Schwarzenberggel (marcz. 27). Zrinyi egy-két évig békén heverészne, nézne, aztán uj követelésekkel állna elő.  Minden elégületlen ember az örökös tartományokból nála menhelyre találna, és a felségnek, csakhogy rávigyázzon, egy külön sereget kellene tartani. Valami csekélységgel nem lehet kielégiteni, nagy dolgot pedig neki nem adhatni. Nem is lehet benne bizni többé, s a jelen követküldés sem egyéb, mint fogás, hogy időt nyerjen, mert bármit mondjon Zrinyi és Forstallja, a török biztos hirek szerint, semmi készületeket sem tesz a háborúra. Horvátország és az oláhok hivek. Habozás nélkül tüzzel-vassal rá kell tehát menni a Muraközre, Zrinyit élve vagy halva, nehogy a törökhöz, vagy Rákóczyhoz fusson, el kell fogni, még pedig gyorsan, mielőtt kellőleg elkészülhetne. A styriai hadak, Breiner, Herberstein, Erdődy majd végeznek vele. Valódi szerencse a felségre nézve, hogy Horvátországban a baj, Zrinyinek nyugtalan, hirtelen feje következtében, már most kitört, mielőtt a magyar kálvinisták még valamit tettek volna, kiket Zrinyi leveretése majd meg fog félemliteni. A hadi készületek tehát folyjanak, és Hocher mindjárt elkészité a szükséges rendeleteket, melyek közül az egyik tudtul adá Horvát-Tót-Dalmátország rendeinek, a nélkül, hogy a törökkel való szövetséget érintené, vagy részletekbe bocsátkoznék: hogy Zrinyi Péter felségsértést, pártütést, hütlenséget követvén el, a báni méltóságtól és másféle tisztjeitől megfosztatik, rebellisnek nyilvánittatik, helyébe báni helytartókúl a hadi ügyekre nézve Erdődy Miklós, a törvénykezésre nézve pedig a zágrábi püspök neveztetett ki. Ezen rendeletet elküldék a magyar kanczelláriának, hogy a magyar stylus curialisba öntvén, adja ki, de visszavonták, s el sem küldék, hanem irtak helyette egy másikat (april 3), mely az ideiglenes báni helytartókat kinevezte, de ez intézkedést semmivel sem indokolá, Zrinyit szóval sem emlité. Egy másik rendelet azonban (márcz., 30) mely egyelőre nem volt nyilvánosságra szánva, Zrinyit határozottan proscribálta, javait a fiscus számára lefoglalta, mindenkit hűsége alól feloldott, azoknak, kik tőle elpártolnak, bünbocsánatot igért, fejére élve vagy halva jutalmat tüzött.

A Zrinyi ellen menő stajerországi hadak vezérévé Spankau Páris vezérőrnagyot, egy 60 éves, de még erőteljes, tevékeny és ügyes katonât nevezék ki, s rendelkezésére bizták a belső Ausztriában állomásozó hadakon kivül a Grana-féle gyalog-ezredet, melyet eleinte Pozsony és Magyaróvár védelmére, a Duna-Lajtha és a mosonyi mocsárok megvigyázására visszaakartak tartani. A tervvel: a Horvátországban fekvő várakba osztani szét a sereget, felhagytak, megfontolván, hogy Zrinyi, hirtelen összeszedett többnyire lovas hadaival ugy sem fog várat ostromolni, hanem legfeljebb egy pusztitó becsapást fog intézni az örökös tartományokba, mi ellen a legbiztosabb óvszer egy összepontosított kis hadtest volt. Azonban Spankau — igy hangzott utasitása ne várja be a támadást, hanem támadjon, verje szét Zrinyi hadát, foglalja el Csáktornyát, mely épen nem erős vár, és tüzes golyókkal megvehető, a védtelen, de fontos fekvésü Légrádot, és keritse kézre, élve vagy halva Zrinyit és feleségét. Mihelyt fellép, hirdesse ki Zrinyi proscriptióját, addig azonban tartsa legnagyobb titokban, s e titoktartást az udvar különösen szivére köté a belsőausztriai haditanácsnak is, mert Zrinyinek sok a barátja Gréczben, kik neki a dolgot hamar tudtul adnák.

Ez intézkedések után felmerült a kérdés, mit csináljanak Forstallal? Voltak, a kik azt tanácsolák, hogy a » gaz barátot érdeme szerint, s a mint Spanyol- vagy Francziaországban megtennék, el kell fogni; ő mind e veszélyes dolgokban Zrinyinével Zrinyinek legmeghittebb embere de győzött a nézet, hogy nem kell bántani - mi haszna is volna? s csak Zrinyit elkeseritené, de nem is kell a felség szine elé bocsátani. Szóljanak vele Lobkovitz és Hocher, igyekezzenek őt rávenni, hogy Zrinyit csillapítsa. Lehet neki igérni pénzt, előmenetelt, másféle császári kegyelmeket talán még valami hasznát lehet venni, és szolgálni fog a császárnak, mert ily féle »rosz papok« és »szemtelen barátok« köztudomás szerint mindig önérdekük szerint szoktak cselekedni.

Egy körülmény volt, mitől tartottak, hogy Zrinyit és Forstallt megfogná riasztani, bizalmatlanná fogja tenni: Tattenbach elfogatása. Breiner Godofréd ugyanis felfogván Tattenbachnak egy gyanus levelét, őt, midőn marcz. 22. Kranichsfeldről Gréczbe visszatért, annélkül, hogy Bécsből parancsot várt volna, elfogatta, és a gréczi várba záratta. Félő volt, hogy talán Zrinyi szabadonbocsáttatását fogja követelni és szükségesnek látszott Forstallal elhitetni, hogy Tattenbach nem mint Zrinyi szövetségese, hanem kicsapongásai, főkép pedig botrányos »Faschingsbüchel«-je miatt fogatott el. Azonban Forstall nem is igen tudta, hogy a stájer gróf is Zrinyi szövetségese: őt jobban aggasztá a halogatás, melyet a ministerek részéről tapasztalt. Nem tudta, a zágrábi püspöktől várnak-e választ, vagy a beszterczebányai gyűlés eredményét akarják-e bevárni? Vette észre, hogy némelyek követségét csak szinleltnek tartják, sőt benne is feltámadt a gondolat, nem él-e vissza Zrinyi jó hiszeműségével? De ezen gondolatot azonnal elűzé. Egyre hallá, hogy a törökben Zrinyi nem bizhat, és látta, hogy Ausztria készül, még pedig, ugy tetszett neki, oly erőfeszitéssel, mint azelőtt még sohasem. Neki főkép az feküdt szivén, hogy növendéke János ne kevertessék a lázadásba, és irt Zrinyinek, küldje a fiút fel Bécsbe, vagy valami külországba, hogy, ha ő nyer, a fiu is nyerjen, de ha ő veszt, legalább a fiu maradjon menten. Lobkovitz és Hocher igen nyájasan bántak vele. Zrinyi feltételeire ugyan mondák, hogy a felség azokat el nem fogadhatja, hová is vezetne, ha az alattvalók feltételeket dictálhatnának uralkodójuknak? de azért nem vádolák, szigoruan. róla nem nyilatkoztak, sőt biztaták, hogy ha Zrinyi feltétlenül és csak a császár szavába bizva mely még soha sem csalt - meghódol, fiát kezesül felküldi, megadása és hűsége jeléül, neve aláírásával fehér lapot küld: nem fog rebellisnek tartatni; sem élete, sem vagyona, sem méltóságai, sem hivatalaiban nem fog kárt vallani. Megkapja a varasdi vagy károlyvárosi generalatust, ha a bánságról le akarna mondani. Megfizetik 30 vagy 40,000 frt családi adósságát, s a Zrinyi családnak még nagy előmenetele lesz az udvarnál.

Lobkovitz nem fogja elhagyni »kedves rokonát« ! s a szentheti idő azon evangeliumi hasonlatra ragadta, hogy valamint szent Péter, bár háromszor vétkezett, töredelmes megbánás után mégis az apostolok fejedelmévé lett, ugy fog történni Péter gróffal is. Ő Lobkovitz ismétlé többször, még soha senkit sem csalt meg, s az osztrák háznak kegyelme véghetetlen! Hocher pedig, tudákos modorával, - a theologia és erkölcstanból szedé példáit: Zrinyinek mostani hibája nem lesz ártalmára. Családjának régi érdemei - ha magához tér - ujra fel fognak éledni és a császár ugy fog bánni vele, mint Isten bánik a megtért bűnösökkel.

Miután ilykép megmondák Forstallnak, a mit neki mondani akartak, azt sem hagyván el, hogy a császár nem fogja elfeledni, mit köszönhet neki, ha ily komoly ügy szerencsésen megoldatik; és a barát, ki eleinte kifogásokat tett és kérdé mi biztositja Zrinyit, ha fiát felküldi, hogy a felség igéretei megtartatnak?  megigérte, hogy minden tehetségével azon lesz, hogy a bán önként meghódoljon: april 3-án haza küldék, Lobkovitznak egy sajátkezű levelével, melyben Zrinyit kedves öcscsének - cousinjének szólítván, irá, hogy arra, mit Zrinyi felküldött, a választ Forstall élő szóval fogja meghozni. »Azon változhatlan hajlandóságomnál fogva« · irá tovább a herczeg - »mellyel Méltóságod iránt viseltetem, igazán tanácslom, ne kételkedjék ő felségének már természetében levő kegyességében, hanem bizza sorsát kegyelmére, és meg fogja látni, hogy ha kivánságait, nem alku, nem fegyver utján akarja kierőszakolni, melylyel természet szerint való urunk, oly nagy fejedelem irányában élni bűnös és megbotránkoztató dolog, hanem illő alázattal, tisztességes kéréssel fogja keresni, szerencsésen czélt fog érni. Ennélfogva, ismerve Méltóságod bölcsességét, hiszem, hogy nem fogja megvetni figyelmeztetésemet, hanem azt oly tekintetbe, veszi mint a jelen helyzet komolysága megkivánja. Én részemről, ha hűsége a felség iránt meg fogja érdemelni, és a zavarokat mihamarább le fogja csillapitani, közben fogok járni Méltóságodért oly mértékben, a mennyiben csak tőlem megkivánható,« (april 2)

Zrinyi ez alatt, nem is sejtve a feje felett tornyosuló vészt, várakozva, tétlenül ült Csáktornyában. Tattenbach elfogatása nem igen bántá, bár mondá, hogy sajnálja, és tartott tőle, hogy egyet-mást ki fog beszélni dolgaikról. Helyette uj szövetségese akadt Sárkány Jánosban, a Kanizsa elleni végek alkapitányában, egerszeghi parancsnokban, ki marczius végén hozzá menekült, mert megölte feleségét, Törős Katalint, miután 14 évig tűrte, hogy az egész ország botrányára a főkapitánynak, Batthyány Kristófnak rimája volt. Batthyány a sebzett szerelmes dühével üldözőbe vette őt, s a bajban levő buzditá a bajban levő Zrinyit, csak védje magát, ő felülteti mellette a kanizsai végvidéket, mert tulajdonképen ő a generalis, és nem Batthyány. El is indult rögtön, de nem tehetett Zrinyi mellett semmit, sőt ártott neki, mert Batthyány Kristófot, régi bajtársát, kire az udvar gyanus szemekkel nézett, e szövetség által magára haragitá.  Többet tettek ez alatt Frangepán és Bukováczky de a szerencse nem kedvezett nekik, és az ügyek a Száva mentében Zrinyire nézve végzetes fordulatot vettek.

Midőn a markéz - igy nevezték általában Frangepán Ferenczet - a Muraközből elindult, általános volt a hir, hogy Zrinyi Zágrábot vagy Varasdot akarja megvenni, hogy a törököknek átadja. Az utóbbi város polgárai hozzá hajlottak: de a városban több nemes is volt, kik a zavarok elől ide menekültek, köztük Draskovich János gróf, és a császárral tartottak. Általában véve a horvát nemesek, élükön az Erdődyek és a Draskovichok, kiknek jószágait Zrinyi hir szerint törökországi három követének szánta, a császár pártjára hajlottak, de tartván, hogy az oláhok és a báni végvidék vitézei Zrinyihez fognak csatlakozni, a zágrábi püspökkel jobbára békés megoldást óhajtottak. A kétség és félelem azonban általános volt és Zrinyinek, Frangepánnak emberei nem mulaszták el azt hireikkel még feljebb fokozni.

Midőn Frangepán marcz. 20. csak 30. lovas kiséretében Zágrábba érkezett: a városiak nem roszul fogadták.

Embereivel megszállta az »élés házat« és a népet nyilt piaczou, kivont karddal meghódolásra, csatlakozásra szólitá. A tanács kijelenté meghódolását: ő is azt teszi, mit az ország tesz; de a káptalan, melynek külön vára volt a kisded Medvecsák patakon túl, nem csatlakozott, bár fej nélkül volt. A püspök még Zrinyinél Bécsben járt. Beszélék, hogy mint apa a fiát intette Zrinyit, álljon el ördögi terveitől; és Zrinyi leülvén némán hallgatta, de mondá: »már megtörtént!« Folyjon, a mi foly, az ördög nevében! Hivja fel a kanonokokat engedelmeskedjenek! és ezzel aludni ment: de a püspök, mielőtt Csáktornyáról elment, irt a káptalannak, hogy nem segithet rajtuk, visszamegy kolostorába, de ők maradjanak hivei a királynak! Frangepán nagyon szerette volna megnyerni a kanonokokat, kiknek nagy tekintélyük és befolyásuk volt a népre. Eszélyességükre hivatkozott, mert nem tanácsos az ár ellen úszni. Ne tegyék ki javaikat a veszedelemnek. Legjobb lesz most rájuk nézve, ha pénzükkel, javaikkal Zrinyit gyámolitják, embereiket, kik Varasdon, Kőrösön, a császári várakban szolgálnak, Zrinyi részére disponálják, végre a tenger mellékről jövő Zrinyi-féle csapatoknak szállást adnak, s igy magukat, vagyonukat, a hazát a pusztulástól megmentik. A káptalan azonban válasz helyett meggondolásra 3. napi időt kért, mit Frangepán, nem akarván még erőszakhoz nyulni, meg is adott, és még az nap márcz. 22. átment a Száván Brezoviczára, özvegy Zrinyi Miklósné egy kastélyára, melyet azonban Zrinyi Péter is használt, és maga köré gyüjté, mintegy rögtönzött országgyülésre, a környékbeli nemességet. Sokan jelentek meg marcz. 24. napján, és Frangepán kifejté a gyülésnek Zrinyi és szövetségeseinek álláspontját. Elbeszélé, hogy a török már a mult évben felszólitá Zrinyit, hódoljon be, mely esetre minden kivánságát teljesiteni fogja, ellenkező esetre pedig őt és az országot végveszedelemmel fenyegette. Zrinyi ezt megüzente a császárnak, és felkérte, hogy gondoskodjék az ország védelméről, de az udvar figyelmeztetését semmibe sem vette, és az egész feljelentést csak fogásnak tekinté, mely által Zrinyi magasabbra akar emelkedni; szintúgy kicsinylették a felső magyarhoni mozgalmat, melynek a török segélyt igért, ha Kamdiával végezni fogott, rögtön megtámadván a császári tartományokat. Az udvar Zrinyinek kérelme, könyörgései daczára sem tett semmit, azt hivén, hogy a törököt eléggé foglalkoztatja Kandia. A török folytatá Frangepán ez alatt nem szünt meg folyvást kisértgetni, fenyegetni Zrinyit a boszniai basa által, és Bukováczkyt jelölé ki azon embernek, kit bővebb értekezés végett a portára küldjön. Zrinyi tehát mintegy kényszeritve volt Bukováczkyt elküldeni, azon meghagyással azonban, hogy ha a török tőle valamit a haza ellen követelne, utasitsa vissza, és csak tisztességes szövetségbe bocsátkozzék, két rosz közül a kisebbet választván, mert különben az ország oda vész. Bukováczky meg is egyezett a törökkel úgy, hogy az viszont az országnak vallását, szabadságát, alkotmányát mindenkorra fenntartani, s mind azokat, kik oltalmába hajtják magukat, bárki ellen is megvédeni magát kötelezte. Ezt Zrinyi nem azért jelenti, mintha a király iránt való hüségtől el akarna állani, vagy hogy zavarokat, vagy háborut okozzon a császári tartományokban, hanem csak azért, mert ő és hivei más módot nem tudnak e siralmas állapotban a hazának, és hazafiaknak békés meg maradására, mindenkinek szabadságában állván, azon módot választani megmaradására, mely neki legjobban tetszik.  Ha azonban a német urak ezen meghódolást, melyre kénytelenek, melyből rájuk kár nem háramlik, hűtlenségnek veszik mindenkinek joga van megtámadásukat visszaverni, és támogatásukra a hatalmas török sereg is — mire, hogy szükség ne legyen, adja Isten! - készen fog állani. Ha a császár képes és hajlandó lesz magának és más keresztény fejedelmeknek erejével őket megvédeni, és ezt nemcsak szóval, hanem irással és tettel is be fogja bizonyitani, akkor ők is Isten, király és haza mellett síkra fognak szállani: de ha segélyt nem kapván, ellentállni képtelenek lévén, meghajolnak a viszonyok hatalma előtt, senkisem nevezheti őket rebelliseknek vagy hitszegőknek, senki sem támadhatja meg őket ellenségekül, »mert mi azért is keresztények, barátok és szomszédok fogunk maradni!« Beszédjét Frangepán kisebbkörü gyülekezetekben már szabadabban folytatta. Emlegette, mennyire zaklatják, sanyargatják a németek (katonáik által Horvátországot, mintha csak örökös tartomány volna, és mégis mindenütt mellőzik a hazafiakat, sőt felfogadták, hogy a végekben tisztekké hazafiakat épen nem fognak nevezni. S mig a nemeseknek mondá, hogy adót fognak róni rájuk, mint a stajerek és krajnaiakra: az oláhokat izgatta, hogy nem sokára igába hajtják őket, régi szabadalmaikat elveszik, és püspöküket, papjaikat kikergetik.

Szavai nem maradtak hatás nélkül, és a legnagyobb rész hüséget fogadott Zrinyinek. Hasztalan volt azonban felhivása a turmezei nemesekhez, kiknek területe Brezoviczának tőszomszédságában feküdt. E kurta nemesek nem oszták földieik, Bukováczkynak, Beriszlavich és Pogledichnek érzelmeit. Régi surlódásban élvén a hatalmas Zrinyiekkel, kik e nemességet sokszor szerették volna jobbágygyá tenni ispánjuk Svastovich István, egyuttal Zágráb megyei alispán is, Frangepán felhivására: »gondolkodjanak 8 napig, és ha ekkor meg nem hódolnak, porrá égeti Turmezőt,« puskát, lőport, golyót, kovakövet kért a krajnai kormánytól, hogy ellentállhasson, (márcz. 24) bár hire járt, hogy már 800 török van Brezoviczán Frangepánnal. Mig Frangepán Brezoviczán időzött egyik csapatja, közel Zágrábhoz, Kraljevo-Brdonál (márcz. 24) a Száván talpakat talált, melyeken Cilliből Petriniába élelmet küldött a kormány, s melyek most éjszakai időre biztos révben pihentek. A felkelő csapat, Zrinyi parancsára hivatkozva, a szállitmányt megrohanta, a hajósokat kegyetlenül elverte, kirabolta és 40 hordó lisztet zsákmánykép Zágrábba vitt. Frangepán emberei Krajna felé Szomszédvárig Podsudsesig mentek, és ott vigyáztak a szávai révre, elfogván mindenkit, kik a császárral tartottak. Magának Frangepánnak szándéka volt Zágrábot 200 emberrel megszállni: előbb azonban a Kulpa vidékére készült, hogy a sereget, melyet Bukováczky gyüjtött, megszemlélje, s a báni végvidéket fegyverre hivja.

Bukováczky márczius második felében hagyta el Beriszlavichchal, és néhány végbeli törökkel, élükön Zrinlich agával Zrinyt és átkelvén a Kulpán, Degójban szállott meg. Itt a Kulpa mentében, Károlyvárostól le Sziszekig volt a báni végvidék, melynek őrei - kitünő katonák --nem német tisztektől, hanem Zrinyitől függtek, kapitányai Bukováczkynak bajtársai voltak, közülök Csolnics, Kamenián, Supsich vajdák hozzá is jöttek. Bukováczky márczius 18-ára, Lomniczára tüzvén az általános találkozót, utjában mindenütt Zrinyi nevében gyüléseket tartott, Zrinyi parancsait nagy nyomatékkal kihirdette, és az embereket Zrinyi hüségére feleskette, fennen hirdetvén, hogy a szultán már megküldte Zrinyinek a fejedelmi jelvényeket, a buzogányt és zöld selyem zászlót. Az emberek mondák: Zrinyi lesz károlyvárosi főkapitány, és Bukováczky petriniai vezér; és Bukováczky összegyüjtött csapatával dicsekedvén, hogy majd lábára hág ellenségeinek, Petriniának fordult, a várbeliek marháját, melyet a legelőn kapott, elhajtá s a kulpai hajó-malmokat elvitte, hogy a várat minden élelemtől megfoszsza. A malmok a Kulpán Drenchináig usztak, mely kis várba Bukováczky embereivel betért, poharazás közt pihenvén ki első haditettének fáradalmait. Ittak itt a török császár egészségére és megparancsolák a várnagynak, hogy ágyui és mozsaraival adja tudtul a környéknek áldomásukat, midőn pedig az vonakodott, ki akarták dobni az ablakon, de szerencséjére még jókor elillant (márcz. 20. táján)

Herberstein József Károlyvároson, alig nehány mérföldre Frangepántól és Bukováczkytó,l nem nézte nyugton a felkelés terjedését. Ő már nehány nappal ez előtt előre látta a történendőket és Gréczbe irt segitségért, de hiába. Lőpora még Károlyvárott sem volt elég, határozott parancsot sem kapott még Gréczből, tekintheti-e ellenségnek Bukováczkyt és törökországi társait? Zrinyit és Frangepánt? szabad-e őket elfogni, vagy szükség esetén láb alól eltenni, javaikat lefoglalni? de ő azért mégis merészen fellépett. A tavaszi olvadás megdagasztá a folyókat, járhatatlanná tevé az utakat Törökország felé, ugy hogy e részről megtámadástól nem tarthatott. Alkapitányát, Strassoldó Miklós grófot, a szükséges őrséggel Károly városon hagyván, maradék hadával, németek és határőrökkel, márcz. 22. viharos éjszakán, kiindult, és hajnalra Károlyvárostól keletre, a draganichi erdőn túl, Kupcsinán termett, Zrinyiék egy csapatját, melyet Szily vajda gyüjtött, németjeinek egy bátor rohanásával megugrasztotta, és nehány törököt is, köztük egy agát kik a felkelőkhöz csatlakoztak - elfogott.

Innen Károlyvárosra visszatérve, azonnal Turmező felé, és Frangepán ellen fordult. Utjában mindenütt hűséggel, lelkesedéssel találkozott, és serege 7,000 emberre növekedett. Frangepán Brezoviczán értesült közeledéséről, s egy német levelet irt neki (márcz. 25), panaszosan emlitvén, hogy hallomás szerint embereit Károlyvárosba nemcsak be nem bocsátják, hanem parancs is van, hogy őket, ha elfogják, nyársra huzzák. Ő hive a Felségnek, minden tettét Isten és világ előtt igazolhatja. Hogy ő és Zrinyi szabadságuk és vallásuk fentartása mellett a törökkel egyességre léptek, mert sem a magyarok, sem a horvátok nem képesek neki ellentállni: az nem bűn, az által sem a felségtől el nem pártoltak, sem az örökös tartományok ellenségévé nem lettek; ha Herberstein ezért üldöz valakit, még baj lehet, mit Isten ne adjon, és ő mint becsületes igaz nemes ember kérdi tőle, mit akar tulajdonképen?  Herberstein azonban folytatta utját, és Frangepán sem őt, sem válaszát meg nem várva, Zágrábba visszasietett. Kevéssel utóbb Herberstein hada Brezoviczára ért, mindent fenekestől felforgatott és elpusztitott, a közel eső Lomniczán pedig Bukováczky házát porrá égette. Midőn e hirek Zágrábba jöttek Mallinics György az Istenre kérte a markézt, ne késsen, siessen a végvidékre, gyüjtse ott össze a határőröket, egyesüljön Bukováczkyval, ki a török végekből fog hozni segitséget: de Frangepán megzavarodva semmire sem volt képes, és csak menekülésre gondolt. Haza, jószágaira, a Kulpán tulra nem mehetett, mert az utat elzárta Herberstein éjszakra menekült tehát, Csáktornyára, Zrinyihez.  Páni félelme elragadt a Zrinyi-párt többi embereire is. Mig a császár hivei, Zágráb város, a püspöki papnövelde, a túrmezei nemes község szerencsekivánatokkal üdvözölték Herbersteint: Csernkóczy, Gottal, Geréczy István, Kamenián György, maga Mallinics és Csolnics, végre még Beriszlavich is meghunyászkodtak s a bocsánatot és feledést igérő Herbersteinnak hüségüket, hódolatukat bejelenték.

Csak Bukováczky maradt állhatatos, de ő is kénytelen volt nejével és több hivével 30 lovassal - kik a török iránt való tekintetből hajukat nyirták, és tarfővel jártak, áthátrálni a Kulpán, és ismét Zrinyben keresni menedéket (april 4) Herberstein nem merte a Kulpán tulra, a török földre követni, de a folyam mentében őrszemeket rendelt, a réveket elzárta, a hajókat elrontotta, hogy a törökök, kik a tulparton kisebb-nagyobb csapatokban mutatkoztak, át ne kelhessenek. 

Frangepán april 1 jött Csáktornyára a leverő és lázitó hirrel Herberstein dulásairól. Szeverovich már akkor szinte megtért vala utjából a boszniai basának üzenetével, hogy Zrinyi a kanizsai basától fogja a kellő választ megkapni, bár ő — a boszniai basa — is szivesen segitené, tudván, mily sokat tart a szultán Zrinyi barátságára. Zrinyi és Frangepán tehát april 2. Ivanovich Ferenczet és Tomasit Kanizsára küldék, hirül vinni a basának Herberstein támadását és kérdeni, mit tehet a basa? üres szavakban Zrinyi többé nem bizhatik, mert végveszély fenyegeti. Mustafa basának válasza a régi volt. Ő sajnálja Zrinyi kárvallását, melyet azonban, ne busuljon, helyre fog pótolni a török császár. Parancs nélkül azonban nem segithet rajta. Mig az megérkezik, megteszi a szükséges előkészületeket, de segélyt nem adhat, még az esetre sem, ha szemei előtt vágnának le törököket. Ha azonban tevé hozzá Zrinyit nagyon szorongatnák, csak úgy tehetne érte valamit, ha Zrinyi fiát kezesül adná, mi ugyis benn van a Bukováczky feltételeiben. E válasz, melyhez még hirek Herbersteinról, Styriában, a Muraköz felé gyülöngő császári hadakról járultak, rettenetesen felizgatták Zrinyit. Kelepczében látta magát, és nem tudta, nem fognak-e a felvidéki magyarok, könnyelmüen tett felhivására, felkelni, az általa sok felé elvetett mag kikelni, s az udvart elkeseritvén, a kibékülésnek minden reményét elölni? A kemény férfi majd nem sirt dühében, és végső ellentállásra készült. Csáktornya falaira kivonatta az ágyúkat. Őröket rendelt a keresztény végek felé, és Frangepánnak elkeseredve mondá: »Előbb, mint rám teszik kezüket, megkisértem a végső eszközöket. Jószágaimat, tisztességemet, becsületemet elvesztettem, még csak fejem van meg: de azt drágán, hogy megemlegessék! akarom eladni. Beküldöm fiamat kezesül! Ha kell, magam is törökké leszek, hogy megmentsem magamat, hogy győzzek a harczban.« Bátoritá Frangepánt, hogy csak merészen fel kell lépni, Styriára kell törni, hol sokan várják megjelenésüket, de maga is nagyon jól tudta, hogy ahhoz nincsen kellő ereje. Elhatározák tehát, hogy Tomasit a budai vezérbasához küldik, parancsért a kanizsai basa számára, hogy segitse őket. Zrinyi, Ivánovich, Frangepán egy hosszu utasitást irtak össze a barátnak, s végül Frangepán hozzá tevé, hogy ha a basa a követet a Szultánhoz vagy a nagy vezérhez akarná küldeni, ne menjen, hanem mondja, hogy az neki halálos büntetésnek terhe alatt meg van tiltva: mert határozott választ akartak, és nem további elodázást. Tomasi megbizást is kapva, april 5-én nagyszombaton, indult el, de mintha a végzet is inteni akarta volna: utja mindenféle nehézségbe ütközött. A kanizsai basa nem akarta őt a rendes török postán küldeni, hanem az út veszélyei miatt, 40 lovast akart kiséretére adni. Tomasi — nem lévén elég költsége ily kiséretre megüzente a körülményt Csáktornyára, és Zrinyi rögtön küldött utána két légrádi embert, hogy jöjjön vissza. A követek még Berzenczén, a postán érték a barátot, melynek használatát a basa végre megengedte; de Tomasi törökök közt lévén, többé vissza nem fordult, hanem folytatta utját Buda felé, hogy végkép eltünjön történetünk szinpadáról. Frangepán és Zrinyi sohasem hallottak többé semmit e szerencsétlen követjükről.  Zrinyit a legválságosabb a legválságosabb pillanatban sem hagyta el teljesen a gondolat, még kibékülhetni a császárral és kormánynyal. Megemlékezett a zágrábi püspök üzenetéről, és levélben fölkérte a püspököt, adja neki irásban: mit mondottak neki Leopold és Lobkovitz (april 3). Borkovich rögtön felelt, megnyugtatólag! Az ő felfogása szerint Zrinyi, az udvar világos szavai folytán, bizton felmehetett Bécsbe, és azért tanácslá, tegye meg a felség akaratját, megmenti ez által a hitet, meg a hazát, és halhatatlan nevet viv ki magának. (april 5) Mielőtt azonban e válasz még Zrinyi kezébe jutott volna, az nap estéjén, melyen Tomasi elment és Borkovich levelet irt, megérkezett a várva várt Forstall, telve reménynyel, telve biztatással. Forstall igen gyorsan jött le Bécsből, és szava nagy hatással volt a kétségben hánytorgó Zrinyire és Frangepánra. Mindketten készek voltak meghódolni. Zrinyi kész volt fiát felküldeni, ki atyjának merész terveit ugy sem helyeselte, és mindenben csak rosz tanácsadók művét látá, kik gyászt és végromlást fognak hozni a Zrinyi házra: a charta bianca azonban szeget ütött fejébe. Nem birta átlátni, mit akarhat azzal az udvar, és tartott, hogy arra talán halálos itéletét, vagy a tett igéreteknek visszavonását fogják irni. Forstall azonban eloszlatta aggodalmait; »nem kell akadékoskodni, ha az embernek oly kegyes császárral van dolga; a charta bianca csak igéreteinek megerősitésére követeltetik!« Zrinyi és Frangepán megadák a charta biancat és meghódolásukat még külön levelekben is kifejezék: »Felséges császár, kegyelmes Uram! — irá Zrinyi (april 7) Forstall pátertől értesültem, mit mondott neki felséged nevében a sagani herczeg és az udvari kanczellár. Minthogy családomban nem volt soha senki, ki a magyarhoni számos és nagy zavarokban a felséges ausztriai házhoz hűtelen lett volna, sőt ellenkezőleg mindnyájan, hűségüket vérüknek bőséges kihullatásával bebizonyiták: tőlem is távol legyen, hogy őseimtől elfajulván, hűtlenségre vetemedjem. Soha sem jutott volna eszembe a török oltalomért folyamodni, ha számos, felséged előtt ismeretes kényszerűségek nem inditanak: de Isten tanúm és ünnepélyesen esküszöm, hogy a törökkel semmiféle egyezséget vagy szerződést alá nem irtam s helyben nem hagytam; hogy ámbár nagy remények és igéretekkel kecsegtetett, kisértgetett, soha teljes és feltétlen beleegyezésemmel e kisértésekhez nem járultam, soha komoly szándékkal nem voltam, hogy magamat neki alávessem, annál kevésbé, hogy érette Felséged ellen fegyvert ragadjak. Mindazonáltal nem akarom menteni magamat, sőt bánom, hogy ilyesmit csak szóba hozni is megengedtem. Bizonyossá tétetvén azonban Lobkovitz herczeg levele és Forstall jelentése által felségednek irántam való hajlandóságáról, melyet sohasem akar tőlem, és az ország e részétől megvonni, térdre borulva felséged előtt, bocsánatot kérek és magamat, mindenemet alázattal és feltétlenül felséged kegyelmére bizom! a török protectióról és mézes igéretekről lemondok, és hüségem zálogául fiamat Bécsbe küldöm, a többit felséged megfogja hallani Forstalltól, kit mindig a magam és felséged hű emberének tapasztaltam, én pedig alkalmilag, főkép a török ellen, fényesen le fogom mosni a most rám esett foltot és véremmel fogom bebizonyitani, hogy felségednek leghivebb alattvalója vagyók.« Frangepán emlité, hogy, ámbár belső meggyőződése szerint, sohasem tett semmit, mi a felség iránt való köteles hüséggel ellenkeznék: mégis nagy szivfájdalommal kellett Forstalltól hallania hogy ő felsége nagyon neheztel rá. Inkább ezer halált szenvedvén el, sem hogy a királynak legkisebb neheztelése is rajta maradjon, könyörögve a felség lábaihoz borúl, bocsánatot kér és fogadja, hogy nemcsak szóval vagy tettel, de még gondolattal sem fog megtántorodni soha a felség iránti való hüségében, és kész életét, vérét, mindenét a felség szolgálatában feláldozni; csak vétessék ismét vissza a régi kegyelembe (april 7) Egy körülmény volt azonban, mely még Forstallt is aggasztá: a stajer népfelkelés, a császár hadai, Kaiserstain, Leslie, Grana gyalog Jacques dragonyos és Zeiss vasas ezredei, mintegy 7-8,000 ember Potol körül gyülöngtek, és félő volt, hogy Zrinyit megtámadják, mielőtt még Forstall a béke alkudozásokat befejezte volna. Forstall tehát irt Bécsbe Lobkovitznak, hogy jő a fiuval, és a charta biancaval, irt Zrinyi parancsára Herberstein Miksa grófnak, a gréczi főkormányszék elnökének: (april 6) »állitsa meg a német hadak utját a Muraköz felé, ne keltsen gyanút Zrinyiben, ne legyen oka, hogy a Mura mentében Zrinyi parancsára készen álló kanizsai törökök haza ne menjenek, midőn már minden bajnak vége, minden teljesen tisztában van,« s ezzel husvéthétfőn april 7. Zrinyi Jánossal Bécsbe indult.

Már ekkor maga Spankau is Potolba érkezett, miután Gréczben az ottani hadi tanácscsal hadi tervét akkép állapitotta volt meg: hogy ő Styria felől a Muraközbe törve, mindenek előtt a Mura mentét szállja meg, Kottorit megveszi, és elvágja Zrinyinek az utat, hogy Kanizsára, vagy Magyarországba, Rákóczyhoz mehessen; Breiner a tótországi végek hadával Légrádot szállja meg, Herberstein pedig Frangepán és Zrinyinek Kulpa melléki váraira: Ozályra, Novigrádra s aztán a tenger mellékre vesse magát, mindenütt az élelmet és hadiszert a császár számára elkobozza és az összeesküvőknek a menekülést a tenger felé elzárja. Serege, melynek egyébiránt sem minőségével, sem mennyiségével nem volt megelégedve, e terv kivitelére elégnek látszott Zrinyi csekély hadával szemben, de nem volt elég, ha a török beavatkozott. Sietnie kellett tehát, hogy végezzen, mielőtt a török felléphetne, mig Zrinyiről feltevé, hogy épen ez okból igyekezni fog huzni-halasztani a döntő pillanatot: és azért Forstall üzenete a katonák szemében csak cselfogás volt időnyerés végett. Hasonlót gondolt Spankau a levélről, melyet Zrinyi maga irt neki (april 8), olaszúl - Frangepán fogalmazta: »hogy hallomás szerint a császári sereggel a Muraközbe készül; de ő - Zrinyi — már ügyét a császár itélete alá bocsátá. Meghódolt, fiát Bécsbe küldé és kész a markézzel minden pillanatban, ha kivánják, szintén utána menni. Esze ágában sincs valamit tenni ő felsége ellen s reményli, hogy ha Spankau jő, nem fogja őt ellenségnek tekinteni. Fontolja meg, mily következményei lehetnének annak, ha másként bánnék vele, ki minden perczben kész vérét ő felségéért kiontani. Követei meg fogják erősiteni levelét,« s e követek Káldy György, lovas kapitány és Lahn Rudolf, a lovászmester voltak, kik kocsit és 6 lovat is hoztak Spankau számára, hogy mint vendég a Muraközbe jöhessen. Spankau magánál tartá a hintót, és lovakat s a követeket csak april. 11., mire már teljesen elkészült, bocsátá viszsza, azon nyájas felelettel, hogy a császári hadak csak a török ellen vannak kirendelve, és reményli, hogy nem sokára személyesen fog Zrinyivel találkozhatni. 

Időközben (april 11) Bukováczkytól is jött levél (Zrinből april 5-ikéről,), ki daczára a hireknek, hogy Zrinyi meghódolni készül, makacsúl ragaszkodott még ábrándjaihoz, házának üszkei felett arra gondolt, hogy majd épit neki még palotát Erdődy, és a bánt is kitartásra buzditá. Kérve kért, ne béküljön ki a némettel, maradjon meg a szultán hűségében, ki nagy embert csinál belőle, és azonnal nagy sereggel segiteni fogja, csak pecsétjét és fiát küldje kezesül.  Zrinyi azonban felelt, hogy őt ugyan veszély fenyegeti; Herberstein birtokait elfoglalta, és sok kárt tett bennük, nem tudja mi lesz belőle, mert a németek napról napra közelebb jönnek a Muraközhöz, de azért a császártól el nem áll, alatta akar már élni és halni! Adott Isten Bukováczkynak is észt; használja fel, és ha már földi jószágait elvesztette, igyekezzék legalább még lelki üdvösségét megmenteni. 

Bécsben egyidejüleg vették Forstall levelét Lobkovitzhoz azzal, melyet Herberstein Miksának irt, s melyet az rögtön az udvarnak megküldött. Lobkovitzék Zrinyi készségében, fiát felküldeni, nem őszinte megtérést, hanem csak ijedséget láttak a felett, hogy Tattenbach elfogatott, s a török segély késik. Fogásnak tarták az egészet Zrinyi részéről, hogy időt nyerjen s azért ők annál inkább sürgették az executiót. Inték azonban Breiner és Herbersteint, ne tegyenek semmit Spankau nélkül, »gyülevész hadaikkal,« mert a vakmerőség már gyakran a kész győzedelmet elszalasztá. A mi magát Forstallt illeté: a ministerek nem tudták, mit tanácsoljanak a császárnak? Megbotránkoztak a barát szemtelenségén, hogy csak ugy irogat a Zrinyi ellen való hadjáratnak megszüntetése végett. A charta biancara, a fiatal Zrinyi feljövetelére mit sem adtak. Mit használ a fehér lap - - kérdék meghatalmazás nélkül azt kitölteni? mit csináljanak Zrinyi Péter fiával? Zápolya János is átadta fiát és anyját mondák nem épen nagy történeti tudománynyal — mégis lázadó és gazember maradt György bibornokkal. Hogy Zrinyi meghallgattassék, realisabb biztositékok kellenének. Legjobb volna ugyan, ha meghalna s igy vége volna mindennek: de ha a felségnek meghódol, parancsára Gréczbe vagy Bécsbe jő, Légrádot, Csáktornyát, Buccarit, Burcarizzát, összes jószágait a császárnak átadja, császári őrséget befogad, Frangepánt, nejét, fiát magával hozza, meg lehetne neki bocsátani, csak hogy akkor is kiséretet kell melléje adni és úgy küldeni fel, okúl adván, hogy a nép dühe ellen kell őt megvédeni, mert botrányos és veszélyes dolog volna, ha Bécsben szabadon járna kelne, nyilt homlokkal az udvarhoz jönne, mintha mitsem vétett volna; sőt még báni méltóságát és más kegyelmeket is kérne; a legkisebb megbántásra pedig odébb állna és ujra kezdené. Elhatározák tehát, hogy Forstalltól ily meghódolást fognak kérni: minthogy pedig lehetséges volt, hogy a mig Forstallal foly az alkú, a Muraközben már megkezdődött a támadás, Spankau is utasitandó, hogy Zrinyinek ilyetén meghódolását elfogadja, mert akkor vérontás nélkül eléri azt, mit fegyverrel akarna még csak kivivni. (april 9) 

Mig az utasitás Spankau számára készült, Forstall apr. 12. este növendékével megérkezett, és eleve a városon kivül - a Landstrasson fekvő augustinianus kolostorba — majd a városba a »Vad emberhez« szállt s innen rögtön Lobkovitzhoz sietett, bejelentvén Zrinyinek meghódolását. »Zrinyi nem szab többé feltételeket. Ha nagyot vétett, nagy is bánata. Kész feljönni, csak adjanak neki megnyugtatása végett, menlevelet.« Lobkovitz kitérőleg felelt. »Tetszik neki, hogy a fiu feljött,« és ment azt tudtúl adni Leopoldnak, és még az nap este, titokban, feltünés nélkül, saját kocsiján magához hozatta az ifjút, ki könnyeivel inkább mint szóval kért kegyelmet, és erősité, hogy atyjának botlását sem nem tudta előbb, sem nem helyeselte.

Lobkovitz kényelmes szállást adatott neki, őrök nélkül: de azért vigyáztak minden lépésére. Forstallnak pedig kijelenté, hogy salvus conductust az udvar Zrinyinek nem ad, nem illenék, hagyatkozzék a gróf feltétlenül a császár kegyelmére. Egyuttal közlé vele a feltételeket, melyeket a titkos tanács megállapitott, és követelte tőle, hogy Zrinyi charta biancáját következőleg töltse ki: »Felséges császár! Kegyelmes uram! Mellékelt levelemből látni méltóztatik, mily hódoló alázattal követem meg vétkeimet, és kihágásaimat, és kérek bocsánatot, feltétlenül, mindenestül alávetvén magamat Felségednek. Hogy azonbau Felségednek a megbocsátásra, és arra, hogy régi kegyébe visszafogadjon, annál több oka legyen; hogy kitessék, miszerint bocsánatkérésemet tettel is óhajtom támogatni, Forstall atyának teljes felhatalmazást adok arra, hogy mind azt, mit felséged tőlem a török szövetségről való lemondás, büntársaimnak megnevezése, Csáktornya, Légrád, Kottori, Buccari, Buccarizza és más jószágaim, váraim, kikötőimnek felséged kezéhez való adására, Bécsbe való menetelemre nézve kivánni méltóztatik, nevemben megigérhesse biztositván felségedet annak rendje szerint, hogy amit nevemben megfogad, megigér, nemcsak jóvá hagyom, és megerősitem, hanem azt mindenben, a legcsekélyebb részletig meg is tartom, teljesitem, és felséged és az ausztriai ház iránt való hüségben mindig megmaradok, már kifejezett alázatos kérésemet ismételvén.« (Jelentés) Ezt tenni azonban Forstall vonakodott, mert ilyesmire Zrinyitől utasitása nem volt: adott azonban magáról irást »papi hitére Isten, szüz Mária és Istennek minden szenteire,« hogy a mennyire csak tőle telik, igyekezni fog Zrinyit e feltételek elfogadására és teljesitésére rábirni. (april 15)  Frangepánra nézve ily igéretet nem tett, mert javulása mint mondá nem várható. Az udvarnál is Frangepánt tarták a főbünösnek, ki a bűnös, büszke gondolatokat első önté nővérébe és általa Zrinyibe. levele, melyet Csolnicsnak irt, és melyet ez, meghódolásakor Herbersteinnak bemutatott, kevéssel elébb (april ) került Bécsbe, és nagy megbotránkozást szült. Az udvar fel is használta és különféle forditásokban elküldé a mainzi érseknek, a szász, és brandenburgi választó fejedelmeknek, a regensburgi német birodalmi gyülésnek, pápa nem lévén, a cardinalis collegiumnak, és a Rota Romanának, hadd lássák, mily érzelmekkel viseltetnek a magyar összeesküvők a kereszténység iránt, mint igyekeznek szövetségre a törökökkel, és mennyire gyalázzák, gunyolják kiváltképen a németeket. Mind a mellett Lobkovitz neki is, mint Zrinyinek, nyájasan irt. »Örült hüségén, és nem kételkedik, hogy azt tettel is be fogja bizonyitani, és segiteni fog a zavarok lecsendesitésével mindent a régi nyugalomba visszahelyezni. A felség kegyelmének kapui soha sem voltak senki előtt elzárva, abban tehát nem kell kételkedni.« Ő tehetsége szerint pártolni fogja, s hasonlóképen szólt — bár kissé melegebb hangon Zrinyihez irt levelében. (april 16)  E két levéllel Forstall még az nap visszasietett Csáktornyára, és Spankau, kiről tudták, hogy april 13. akarta megkezdeni támadását a Muraközre, parancsot vőn, hogy, ha a helyzet még teljesen meg nem változott, szabad utat engedjen oda és vissza a barátnak. Midőn azonban e sorokat Bécsben irták, a koczka már el volt vetve és Zrinyi Frangepánnal már Magyarországon volt, utban Bécs felé. Spankau, még mielőtt az udvarnak april 13 és 14-ikéről kelt parancsait megkapta volna hogy Zrinyit, ha meghódol, és az udvar feltételeit teljesiti barátilag fogadja, de ha a császáriakra lövet, magát ellenségnek mutatja, ellentáll, a kegyelemről többé szó ne legyen, megkezdé hadműveleteit. Már 12-ikén 600 lovasa Saurieznál átkelt a Dráván; az éjet seregével Ormosdon és Polsterauban tölté, és 13-án a Muraközbe tört, mig Breiner 4000 emberrel Légrád ellen indult.  Spankau, gyalogságát hátra hagyva, lovas és dragonyos ezredeivel előre vágtatott Csáktornya felé.  Zrinyinek kedve lett volna ellentállni és megverekedni; de a német Purgsdorf, dragonyos kapitánya figyelmezteté, hogy Spankaut a császár és nem Herberstein vagy Breiner küldik.  Elrendelé tehát, menjen Káldy Spankau üdvözletére, azután nyergeltetett, mert maga Frangepánnal jobbnak találta előle kitérni, és Forstall után menni (april 13). Éjfél előtt 11 órakor indultak. Frangepán Katalin ott volt az előkészületeknél a szobában, férjénél, öcscsénél. »Isten veled« mondá neki Zrinyi és lóra vetvén magát Frangepánnal kirohant az éjszakába. Velük volt Lahn Rudolf, Szeverovich és több cseléd, mindössze 20 ember 20-25 hátas lóval. Az asszony szemében nem volt könny, és sietve elégetett minden irományt, mit ártalmasnak tartott, köztük Frangepánnak Zágrábból irt leveleit, az oláh püspöknek szánt diplomát, a boszniai és kanizsai basák leveleit és Tattenbachnak ligáját. A menekülők északnak vették utjokat. Turnicse irányában átkeltek a Murán, az emberek három hajón, a lovak uszva. Másnap délre Széchy szigethen voltak, estére elérték Körmendet, és a Batthyányaknál megháltak. Utközben Zrinyit aggodalom szállta meg, jó-e, tanácsos-e most Bécsbe mennie? Eleve Szigethen, majd Körmenden akart maradni Batthyány embereinél álruhában: mig Frangepán menjen fel Bécsbe, kipuhatolni a dolgok állását. De Frangepán ezt semmikép sem akarta tenni; állhatatlanságot vetett Zrinyi szemére. Fenyegette, hogy felmondja neki a barátságot, és tovább ragadta magával.  Ez első nap mintegy 10 mérföldet lovagoltak, másnap (april 15) már lassabban mentek, és Keresztesen a Pinka vize mellett háltak jezsuitáknál.  April 16, Kőszeghen mentek keresztül, hol egy protestáns városi senator, a legtekintélyesebb, és leggazdagabb, Somogyi András szólott Zrinyivel, és le akarta beszélni, ne menjen Bécsbe, hanem a felvidékre Rákóczyhoz.  Éjszakára a kaboldi várba szálltak, gróf Kéry Ferenczhez, kinek testvére János, a paulinus, mondott egykor gyászbeszédet Zrinyi Miklós ravatala felett.

Kéry nagy hive volt a császárnak, és már néhány nap ujságolt Bécsbe Zrinyi mozgalmairól. 2) Zrinyi és Frangepán megmondák neki, hogy Bécsbe készülnek, s ő nem tehetett mást, mint hogy biztatta őket, tegyék meg, nem lévén elég ereje, őket arra kényszeriteni.  Mig a vendégei aludtak, rögtön még az éjjel — Bécsbe üzent, hogy Zrinyi és Frangepán nála vannak. levele april 17, este felé ért Bécsbe, és onnan jött a válasz, hogy ha a két ur nála van, buzditsa őket a feljövetelre; ha máshová törekednek, tartóztassa le őket; ha pedig már elmentek, tegyen jelentést Bécsbe. E válasz ápril 17, este 8 órakor kelt Bécsben, de mielőtt Kaboldra érkezett volna: Zrinyiék már folytatták utjokat (april 17)

Kéry, mit volt tennie? néhány emberével velük ment.  Utközben találkozván Bécsből jövő szolgájával, kérdé — Zrinyi és Frangepán előtt — van-e nála levél? mire ez, ildomosabb mint ura, nemmel felelt, nehogy Zrinyiék is kérjék a levelet, és látva annak tartalmát, talán megdöbbenve utjokat megváltoztassák. Igy azonban ezen éjjel meg sem állva, april 18. reggelre Bécsbe érkeztek, és a Landstrasse külvárosba az augustinianusok kolostorába szálltak.  Megjövetelük roppant meglepetést okozott; és az udvar sietett őket a legudvariasabb külszin alatt hatalmába keriteni. Lobkovitz értük küldé hintóját,, mely őket délben a városba hozta, és a karinthiai utczában fekvő »Fehér hattyu« vendéglőbe szállitá, minden őrizet nélkül. Este felé azonban szétoszták őket: Zrinyit a városi őrség alezredeséhez, Ugarte báróhoz, kinek közelében fia is lakott, Frangepánt gróf Traun őrnagyhoz, Lahn Rudolfot pedig Arnold kapitányhoz, mert e tisztek lakása előtt őrök álltak, és igy vigyázni lehetett rájuk annélkül, hogy fogságban levőknek látszottak volna. Megjövetelük egészen megzavarta a közvéleményt. Mondák ugyan eleinte, hogy Kéry foglyúl hozta őket s e mese átment az utókorra, de a jól értesült kortársaknál alig egy perczig talált hitelre.  Ellenkezőleg, az volt a vélemény, hogy már kegyelmet kaptak, és panaszt jöttek tenni Herberstein, az Auerspergek, és a stajer urak ellen, kik őket, ártatlanokat, oly csunyán rágalmazták. Lobkovitz — mondák némelyek szereti, hogy az Auerspergek ellen törnek, s a józanabbak mindenkép átlátták a tulzást, mely az eddigi hirekben a rettenetes összeesküvésről, török segélyről feküdt, midőn a főemberek ellenszegülés nélkül maguk magukat adták a császár kezébe.

Ez alatt a Muraközben és Horvátországban is minden bevégződött és a hir Csáktornya elfoglalásáról még Zrinyi előtt Bécsbe ért. Spankau april 13-án Csáktornya közelébe jutott, a nélkül, hogy ellentállásra, vagy ellentállásra czélzó készületekkel találkozott volna. Mindazon által az éjjel még várt, és csak másnap reggel (april 14) jelent meg, hadirendben a vár előtt. Első felszólitására, hogy adja meg magát az őrség, megnyilt a kapu, és Zrinyinének egy tisztje kihozta a kulcsokat, és az üzenetet, hogy Csáktornya mindig nyitva áll a császár hadainak. Spankau, midőn Zrinyi és Frangepánnak hült helyét találta, Zrinyinét, ki távozni akart Aurorika leányával, tiszteletteljesen, bántalom nélkül, a várban marasztá, a várban Kanitzki kapitány alatt a Leslie gyalegezredből 100 embert őrségül hagyott, és sietett Kottorit is hatalmába ejteni. Ugyanaz nap Breiner Légrád előtt termett, és a nyilt, de 1500 harczias, részben protestans katona-népség által, lakott városkát szintén ellentállás nélkül elfoglalta, miben nagy segitségére volt Czindery György, őse egy később hires dunántúli családnak, ki a török hódoltságból szakadt a tótországi végekre, mint harambasa, és később Zrinyi Miklós szolgálatába lépett, és Péter alatt légrádi alkapitánynyá lőn. Vitézsége mellett azonban undok vétkek terhelék, ugy hogy a bán őt elfogatta, a kapronczai haditörvényszék elé állittatta, mely őt, rábizonyodván a törökkel való czimboraság, kettős házasság, rablás, házasságtörés, gyilkosság, vérfertőztetés, halálra itélte. Zrinyi a helyett, hogy kivégeztette volna, néhány hónapi fogság után szabadon bocsátá, sőt elkobzott javaiért is részben egy szlakoveczi kuriával kárpótolta: de Czindery a fogságot, a vádat nem bocsátá meg neki. Husvét körül kezdett hireket küldeni Breinernek és Löbeneggnek Kapronczára, értesité őket, mikép lehet Légrádot legkönnyebben megközeliteni, és ő is befolyt, hogy a légrádiak hajlandókká lettek ellentállás nélkül alávetni magukat a császáriaknak.

Mig Breiner és Spankau találgaták, hová menekültek Zrinyi és Frangepán? és Spankau reménylé, hogy biztató szavaira elő fognak kerülni: Zrinyiné a német tiszteket, mint vendégeit fogadá, nekik vadhussal, borral kedveskedett, de azok katonáikkal rutul hálálák meg udvariasságát. A legénység a boron kezdé: s ki kellett verni a hordók fenekét, hogy őket rendbe lehessen szedni és elvonni a csábos italtól. Következett azután a rablás, melynél a tisztek előljártak. Butor, fegyver, drága szőnyegek, konyhaedény, öt pár ló kocsistúl, szerszámostúl egyformán elvándoroltak a csáktornyai várból. Spankau lovat és kocsit, két órát, 12 ezüst serleget, szőnyegeket, egy ezüst kardot, Leslie és Grana ezredesek lovakat, fegyvereket, a főszállásmester 50 aranyt, Kaniczki kapitány 12 ezüst táczát és asztalkendőket, ki ezüst gyertyatartókat, ki mást tulajdonitott el magának. A gréczi haditanács küldötte, Wildenstein János Ferencz báró, ki a császár nevében jött foglalni Csáktornyára, e »szomoru helyen« a tisztek részéről mindenféle akadálylyal találkozott, és csak messziről volt kénytelen szemlélni a pusztulást. Mire rákerült a sor, a legértékesebb már el volt vive; Zrinyiné még valami 60 cselédjével majdnem, élelem nélkül maradt, és a biztos hamaros összeirásában —72 ágyun és némely fegyvereken kivül - már csak nehány butor, kép, köztük a szigetvári Zrinyi képe, mappa, a leveles láda, egy »vörös horvát nadrág,« egy karmazsin, egy fekete nadrág és más efféle dolgok szerepeltek.

Hasonló jelenetek ismétlődtek a Száván tul, a Tengermellékén, hová Herberstein vitte fegyvereit. A károlyvárosi kapitány, miután Zágrábot ismét feleskette a császár hűségére, apr. 7-én megvette és elpusztitá Szvarcsát, a Zrinyieknek Károlyvároshoz közel eső várát, s utána megvette Ozályt, Ribniket, Zrinyi, Novigrádot, Szeverint, Boszeljevot, Frangepán Ferencz javait kardcsapás nélkül, mert Zrinyi Péter és Frangepán Ferencz jobbágyai ellentállás nélkül meghódoltak, és csak attól féltek, hogy a koczka fordultával régi uraik visszatérnek, és ők e gyors elpártolásukat még megkeserülhetik. Herberstein mindenütt kihirdeté, Zrinyi és Frangepán proscriptióját, és a bán fejére 10,000, a markéz fejére 5000 tallért tüzött. Az elfoglalt jószágokon a károlyvárosi németek és a végvidékiek ellenség módjára dúltak, raboltak. Ozályban az ajtók, ablakok sem maradtak meg; még a lakatokat is lehasogatták, és Saurer károlyvárosi zászlótartó elvitte amaz ékes karabint, mely egykor Csengics basa tulajdona volt. Voltak majorságok, hol egy pár baromfin, pulykán, tyukon kivül semmi, de épen semmi ingóság sem maradt.  April 10-én Herberstein megindult a Tengermellékre, melyet az osztrák kormány nagyon féltett, nehogy a ravasz velenczeiek - azon ürügy alatt, hogy az ott fekvő nevezetes helyek török kézre ne kerüljenek egyetmást el ne foglaljanak, és meg ne tartsanak. Itt Frangepán Orfeus és Frankulini tétlenkedtek, némi külső tevékenység mellett. Frankulini a papok által a szószékről minden 12 éven felüli férfit fegyverre hivott és mosdatlan szavakban áradozott a császár ellen.  Orfeus török segélyre gondolt, és ajánlá magát Ali, udbinai bégnek, a ki a Likkaban és Korbaviában parancsolt. levelét azonban - melyet mint kiválólag hű emberére Bogdanics Gyuricza nevű végbelire bizott, a követ elvitte Breinernek.  Orfeus különben csak félig bizott a törökben, midőn pedig hallá, hogy Herberstein a végbelieket Károlyvárosra gyűjti, embereit, leveleit fogdostatja és a Frangepánokra ellenségképen készül, teljesen elveszté fejét. Olyanok vagyunk, mint a tuskók - irá maga Frangepán Ferencznek (márcz 31 Noviról), nem tudjuk, mit csináljunk?; de midőn bátyja bajáról értesült, gyorsan készen volt a határozattal. Még mielőtt Herberstein a tengermellék felé meg is mozdult volna, april 4. Frangepán Ferencz nejével, kinek nagyon fájt, hogy férjétől a sors elszakasztá és 28 személynyi kisérettel Noviban hajóra ült, Buccarit érinté, és átvitorlázott a triesti öbölbe Monfalconera, a honnan Rosacisba, Friaulban, Valvasone grófhoz, nagybátyjához menekült. A markéza, csak öt női cselédet, egy papot, egy apródot és két szolgát tartott meg kiséretéből, de ezüstjét, értékesebb jószágát 20 csomagban magával vitte.

Herberstein 4000 emberrel indult Károlyvárosból a tengermellékre. Lehetett ugyan hallani nyilatkozatokat, hogy a tengermellék ellent fog állani: de a dolog csak szónál maradt. A károlyvárosi generalis apr. 12. már Buccariban volt. A város rögtön megadta magát. A várban Frankulini egyet gondolt, hogy ellentáll, de csakhamar megváltoztatta. szándékát, letette a fegyvert és hadi fogolylyá lőn. Az egész vidék, Novitól fel Grobnikig és Brodig, a vinodoli völgy, a Zrinyiek ősi fészke Brebir, Krisan, Drevenich, Hrelin meghódolt s parancsnokává Herberstein Paradeyser Ernő gróf somberki kapitányt nevezé ki, székhelylyel Buccariban azon óhajtással, hogy ezen rész a magyar koronától elszakittassék és Krajnához csatoltassék. Novit Gall György, segniai alkapitány foglalta el 28 bárka fegyveres uszkókkal, lobogó zászlókkal, pergő dobszóval indulván ki e hadi kalandjára, mely a résztvevőknek gazdag zsákmányt juttatott. Novi után e csapat Ó- és Új-Kraljeviczát dulta fel. Uj-Kraljeviczán nem kimélte a márvány-szobrokat, márvány padozatot, mellyel a Zrinyiek e kedves várukat felékesiték. A mit elvihettek, elvittek terhelt hajókon Segniába, a többit összevissza törték, és romot, pusztaságot hagytak maguk után. Paradeyser testvérével az egész tengermellékén összerabolt mindent, minek csak valami értéke volt: ágyukat, készpénzt, butorokat, halászhálókat és példájuk egész Horvátországban utánzásra talált. Zrinyi és embereinek jószága szabad zsákmány tárgya volt. Midőn Spankau a Muraközbe tört, Pethő Ferencz, egy Styriába szakadt magyar ur, különben Zrinyinek elég jó szomszédja Ormosdról (Friedau) a szigetre rohant, és annak 10 faluját felégette. Ivánovich Ferencz jalkoveczi, varasdmegyei kuriáját a kőrösi katonák égették fel. Nedeliánczot — Ivánovich István birtokát ugyan e megyében, - és Zrinyi zágrábvármegyei Bosjakó nevű várát az ivánicsi őrség látogatta meg és forgatta fel fenekestül. Még a városok falai sem nyujtottak védelmet, és Zrinyi zágrábi házából Erdődy Miklós és emberei függönyöket, tapétákat, czin-edényeket, bort, gabonát ragadtak el: mig a szomszédban, a Turmezőn Svastovich István, a comes, Lomnicáról Bukováczkynak 100 mérő gabonáját vitette el, és egy más birtokáról Jellachich István mindenféle ingóságot, marhákat, mintegy 200 darab birkát hajtott el.

Az nap, melyen Zrinyi lábát Bécsbe tette, nem volt egy talpalatnyi föld sem Horvát-Tótországban, mely a császárnak meg nem hódolt volna.

Book 1

https://books.google.ca/books?id=Vk4GAQAAIAAJ

https://books.google.ca/books?id=M7VoAAAAcAAJ

https://www.digitale-sammlungen.de/en/view/bsb11331245