The Age of the Great Conspiracy (hu)

 The Age of the Great Conspiracy (hu)

Source: Magyar Nemzete története VII:  Magyarország története I. Lipót és I. József korában (1657–1711), by Ignácz Acsády, 1898. pages 210 - 264.

I.  A ország a vasbári béke után. Zrinyi Miklós halála.

The country after the Vasvár Peace. 

The death of Nikola Zrinski.

 

A lefolyt háború pusztításai. A német zsoldosok garázdasága. Lipótvár. A török hódoltság terjedése. A magyar végvárak. Katonáinak nyomorusága. A nép lelki szenvedései. Az erőszakos térítések. A Rákóczy-alapítványok kérdése a biróság előtt. A királyi döntés. A korszak igazságszolgáltatása. A német elleni gyűlölet terjedése. Az udvari politika végczélja. Az absolutismus rendszere. A nemzet védekezése. Erdély tehetetlensége. A török szövetségbe vetett remények. Drabik jóslata. A török-németbarát politikája. A franczia szövetség terve. XIV. Lajos és a Habsburgok. A Zrinyiek összeköttetése a franczia királylyal. Zrinyi Péter alkudozásai. Zrinyi Péterné Velenczében. XIV. Lajos és a magyar kérdés. Grémonville Bécsben. Bethlen Miklós küldetése Zrinyi Miklóshoz. Zrinyi Miklós halála.

ÉVEKEN ÁT remélte, kivánta, sürgette a magyar közvélemény a háborút, mert tőle várta gyökeresen megromlott, a béke eszközeivel nem is gyógyítható közállapotainak orvoslását. A háború immár lezajlott s nemcsak nem javította, hanem egyenesen türhetetlenné tette a lakosság helyzetét. Szatmár, Szabolcs, Heves, Ugocsa, részben Bereg s más felvidéki vármegyék mellett, melyeket már az erdélyi bonyodalmak folyamán pusztasággá tett a török és a tatár, most ugyane sorsra jutottak olyan területek, melyek évtizedek óta nem láttak ellenséget. Elpusztult legnagyobb részükben Nyitra, Trencsén és Pozsony vármegye, honnan török írók szerint 45,000 rabot hajtottak el. Már előbb nagy romlást szenvedett az ország egykori paradicsomkertje, a Csallóköz, mely annyira jutott, hogy „sem nem arathat, sem nem vethet”. 1664-ben különösen sokat szenvedett a Dunántúl, a nagy háború tulajdonképeni szinhelye, a Muraközzel, melyet Zrinyi-Ujvár bukása megnyitott a töröknek.

Versenyeztek az ellenségekkel a pusztításban a német zsoldosok, s a Hegyalján a legkegyetlenebbűl dúlták-fosztották a népet, mely néhol fegyverrel védekezett. Ennek az istencsapásnak még a béke sem vetett véget. A németek a véghelyeken maradtak, honnan úgy gyötörték a szegénységet, hogy elkeseredésében a törökhöz fordult s Zemplénben a tömeg az egri pasa segélyével akarta egyes véghelyekből, főleg Ónodról a németeket kiverni. 1665 májusban a nádor a megyékhez intézett leiratban szigoruan megtíltotta „a törökkel való conversatiót”, sőt később az űzleti érintkezést is.

Bármi kevéssé foglalkozott politikával s bármi kevéssé értette azon közjogi kifogásokat, melyeket a főurak emeltek a vasvári békeszerződés ellen, annak közvetlen következményei épen a tömegben kelthették a legmélyebb elkeseredést. Érezte mindenki, hogy a török lett csaknem az egész királyi terület ura. Érsek-Újvár helyett Galgócz átellenében, a Vág jobb partján új véghely épült ugyan, melyet Lipótvárnak neveztek el. Az építéshez szükséges telkek kisajátítása után a munka még 1665-ben megindult s a vár négy év alatt el is készült. Német őrséget kapott, melylyel együtt a jezsuiták is megjelentek benne. Az új vár kétségkivül nem volt fölösleges, de a török harczokban sohasem emelkedett fontos szerepre s az Érsek-Újvárról állandóan folytatott behódoltatásnak nem tudott gátat vetni. Minthogy az udvar tartózkodott mindentől, a mi viszonyát a portával zavarhatta, a számára megmaradt terület hathatós védelméről sem gondoskodott s a török a határszél minden pontjáról szabadon nyomorgathatta a király alattvalóit. Folyt is a munka szakadatlanúl, folyt télen-nyáron s gyakran megesett, hogy télviz idején egész falvak apraja-nagyja futni kényszerült az erdő rejtekébe, hol tömegesen estek hónak-fagynak, éhségnek áldozatúl. Szatmárban Károlyt és vidékét a török ismételve felszólította, hogy behódoljon s minthogy a nép nem tette, 1672-ig kilenczszer dulta föl a vidéket.

De nemcsak a török ellen nem védte alattvalóit az udvar, hanem teljesen megfeledkezett a végbeli katonák fizetéséről s igy a tulajdonképeni magyar katonaság hihetetlen nyomorba jutott. A füleki őrség vitézei gróf Esterházy Pál bányavidéki főkapitányhoz intézett panaszukban igazán megható szinekben ecsetelik a maguk s általában a végbeli magyar hadak siralmas helyzetét. Elmondják, hogy „a vitézlő rendnek semmi fizetése; kilencz esztendőtől fogván egyszer fizettek. Ruhátalan, éhen való a vitézi rend. Éhhel haló a hajdú, kénytelen a falukra kell kimennie, tarisznyájába kér kenyeret háza népe táplálására. De nem kap, mivel vármegye végezte, és ha császár fizetésen való szolga, van fizetése, éljen azzal.” A vármegyék csakugyan a legszigorubban intézkedtek, hogy elfogják a katonát vagy hajdút, még ha igazolványa is van, mihelyt állomáshelyéről távozik; „ne járjon a falun, el kell szoktatni a falukon való járástól.” Pedig kinn kellett járnia, mert Füleken még lakást sem kapott. A házakat mind elfoglalta az oda menekült nemesség s igy az őrség a váron kivüli falvakban tengődött családostól, „onnan vártál kapuskodik és szolgál a várban”. A vár maga ép oly nyomorult állapotban volt, mint őrsége. Derekas bástyái ledőltek, hidja elromlott s ha a tisztek a nemes vármegyékhez fordultak, ezek azt felelték: ha kell ő felségének a vár és véghely, építtesse. Nem tudva máskép megélni, a végbeliek éhes hada természetesen a szegénységre vetette magát. A Nagy-Kunságnak 1669-ben huszonkettőből csak hét községe maradt, a többinek lakossága az utóbbi nyolcz év folyamán Debreczen felé, tehát erdélyi területre menekült. A hét községből az egyikben 6, a másikban 9 család élt. De „már senki sem akar szántani, mivel semmi megmaradását nem látták”. „Saját nemzetünknek pusztitó keze lőn rajtunk,” mondják a lakosok. „Hét éve teljesen, mióta minden tavaszszal, mint az árviz elboritják, mint a sáskák elpusztitják földünket, nem hagyva rajta semmi élést, marhát, lovat, juhot és semminemü jószágot; (24 mértföldnyi területen) Polgártól Makóig ők evék meg hét év óta mind földi, mind fái gyümölcseinket, szőlőinket, dinnyéinket.” Mindez természetes következménye volt ama politikának, melyet az udvar ez időben követett. Maga jó viszonyban állt a törökkel s minthogy örökös pénzzavarral küzdött, ama területek magyar katonaságáról sem akart gondoskodni, melyeket a békeszerződés tulajdonában hagyott. „Hadat nem tarthat, muzsikára, komédiákra, farsangolásokra, szánkázásokra kell a pénz” – mondották elkeseredésükben a magyarok.

Ehhez járultak a nép lelki szenvedései. Az erőszakos térítés a háború éveiben sem szünt meg, hanem még kiméletlenebbűl folyt s a jezsuiták 1662–65-ben 10,000 embert térítettek meg. Ez a lelkiismereti kényszer kinosabban, fájdalmasabban sért bennünket, – mondották a protestánsok – mint a zsoldosok és a török minden pusztítása. Csakugyan öldöklő szellem lengi át az udvar valláspolitikáját. Az 1662-iki országgyűlésen Lipót király, s tanácsosai azt az elvet hirdették, hogy a vallásügy magánügy s a ki sérelmet szenved, az a rendes per útján keressen orvoslást. A protestánsok ezt is megpróbálták s Báthory Zsófia ellen a király e tanácsához képest 1664-ben a károsult eklézsiák és iskolák Zemplénvármegye törvényszékénél újabb pört inditottak. 

Gróf Esterházy Pál.

A tárgyalás augusztusban megtartatván, a biróság az 1661–63-iki járandóság fizetésére kötelezte Báthory Zsófiát. De az özvegy semmit sem adott a biróságra, melynek itélete csakugyan nem hajtatott végre, mert Bécsből megakadályozták. Az udvar ugyanis homlokegyenest ellenkezésben azzal, a mit 1662-ben hirdetett, most a viszályt országgyűlés elé tartozónak nyilványitotta. Csakhogy a protestánsoknak nem kellett többé országgyűlés, mert a tett tapasztalatok után semmi jót nem várhattak tőle. Ragaszkodtak tehát a törvényhez s többszöri huzás-halasztás után érvényt akartak a törvényes itéletnek szerezni. Erre a király 1669 július 4-ikén az özvegynek védlevelet adott, melyben megtíltotta a vármegyéknek itéleteik végrehajtását s elrendelte, hogy az ügy a legközelebbi országgyűlésig függőben maradjon. Beregvármegye azonban ekkor is ragaszkodott jogához, mire a király július 26-ikán s másod izben deczember 10-ikén e vármegye peres eljárását egyszerűen betíltotta s azt a hozott itéletekkel egyetembe törvénytelennek nyilvánította. Ezzel a királyi önkény lépett a törvény helyére az igazságszolgáltatás terén. Pedig a nélkül is rideg párt- és felekezeti szenvedélyeknek szolgálatában állt a birói hatalom. Baskó György olyan nőt vett el, a ki első férjétől törvényesen elvált. Az esztergomi káptalan ezért Baskót elfogatta s minden jószágát elkobozta. Beregmegye Kóródy Ferenczet gyilkosság miatt törvényesen elitélte. De a végrehajtás előtt, királyi parancs következtében, Kórodyt szabad lábra kellett helyezni, mire a jezsuiták nyomban mislei jószáguk igazgatójává nevezték ki. Selmeczen egy kamarai irnok egy gazdag polgár leányát szerette volna elvenni. De az atya és leány ridegen elutasította a tolakodót. Ez, hogy bosszút álljon, őket, valamint evangélikus papjukat az esztergomi káptalan szentszéke elé idézte. A szentszék az evangélikus feleket, kik meg sem jelentek, 8000 tallér birság s 600 forint költség megfizetésében marasztalta el. Ez itéletet a protonotárius akként hajtotta végre, hogy Selmecz város javait az emlitett összeg erejéig le akarta foglalni. Midőn ezt a város nem engedte, Balassa Bálint honti főispán katonai karhatalommal lefoglalta a városházát, a város sörházait és korcsmáit s többi ingatlanait.

Töméntelen ily esetet kinálnak a kor igazságszolgáltatásának évkönyvei. Némelyikből országos sérelem lett, némelyik csak szükebb körben vált ismertté. De egyaránt megingatta az igazságszolgáltatás iránti bizalmat a tömegekben, egyaránt fokozta az elkeseredést az államhatalom ellen s ezzel bősz indulatokat, vérengző, kegyetlen, forradalmi hangulatot keltett. Az a nézet kerekedett felül, hogy az udvar ki akarja írtani a magyart, hogy „kevés idő alatt neve se legyen” többé, hogy „vagy utolsó pusztulásra vagy siralmas csehországi, morvai és sléziai szabadságtalanságra” kivánja juttatni. A „parókás német”, a „hajas szomszéd”, a ki az előtt sem valami kedves embere volt a magyarnak, ez időben az alsó tömegek gondolatvilágában valóságos rémalakká változik, a ki

Mardosó kutyaként 

Rád késziti agyarát, 

Hogy téged megmarjon, 

Javaiddal birjon, 

Elnyerhesse hazádat.

Ez ellen a bősz fenevad ellen irányul a tömeg mérhetetlen szenvedélye s felhangzik a harczi szózat, hogy

Kiki immár vegye elő éles fegyverét! 

Ne kimélje vérontástól erős karjait!

E nézet mindinkább hódított s ez a közhangulat kikerülhetetlenné tette a királyi hatalom és a nép között az összeütközést.

E hangulatot jól ismerte az udvar, de nemcsak nem mérsékelte, hanem folyton olajat öntött a tűzre. Ura volt az országnak; a fontosabb várakban a törvény ellenére német őrségeket tartott, a nemzetközi viszonyok egyre inkább óhajai szerint alakultak s lehetővé tették, hogy végre leszámoljon a magyarokkal s úgy bánjék el velük, mint egykor a csehekkel. Portia herczeg kevéssel a vasvári béke megkötése után egész leplezetlenűl elmondta a franczia követnek az udvari politika tulajdonképeni végczéljait. A főminiszterrel való eszmecserék benyomása alatt már 1664 november 16-án Grémonville a következőket jelentette haza: „Mindent összefoglalva, a császár igyekezete az, hogy a legkorlátlanabb uralmat honosítsa meg Magyarországban”. A magyar urak tisztában voltak az udvar törekvéseivel s csakhamar Lippay György primás a feszületet tartva kezében, ismételte a követnek azt, mit már Portiától hallott.

Az udvar és hívei a vasvári békét épen azért siettek elfogadni, mert Magyarország erejének megtörését, a magyarság legyőzését látták benne megpecsételve. „A magyar – mondotta Spankau tábornok 1664-ben – legyőzött nemzet, melyet megvetnek, semmibe sem vesznek.” Bécsben tényleg tehetetlen, legyőzött nemzetnek tekintették s végleg az idegen uralom jármába igyekeztek hajtani. E törekvésnek fölöttébb kedveztek a viszonyok. A vallásháború, melyet a kisebbség a nép többsége ellen folytatott, teljesen megbénította a nemzet erejét s csaknem kizárta a lehetőséget, hogy a tömegek egy zászló alatt egyesüljenek az udvar ellen. Nem maradt tehát más mentő eszköz, mint idegen segélyre gondolni, a külföld támogatását megnyerni az önvédelemhez. Csakhogy erre nézve sem nyilt kilátás sehol s e tekintetben a nemzetközi viszonyok a vasvári béke után a magyarokra nézve valósággal reménytelenekké alakultak.

A végveszedelemmel szemben azonban a közvélemény a szalmaszál után is kapkodott s a külsegély csalfa lidérczfénye után indult. A legkülönbözőbb, legképtelenebb eszmék merültek föl. Álmodoztak svéd segélyről, lengyel segélyről, noha Lengyelországban egyrészt II Rákóczy György támadása, másrészt a császári befolyás megszilárdulása ilyesmit eleve kizárt. Különben is a vallástusák elmérgesedése következtében másfelé vetették pillantásukat a katholikusok és másfelé a protestánsok. Legközelebb természetesen Erdély esett, egykor a magyarság és a protestantismus védbástyája. Ezt azonban teljesen kimerítették a lezajlott megpróbáltatások. Apafy nemcsak tehetetlen volt, de személyes érdekei is tétlenségre, részben a magyar mozgalmak elleni állásfoglalásra ösztönözték. 1665 óta attól félt, hogy az ifjú Rákóczy Ferencz az udvar segélyével megfoszthatná trónjától. Óvatosan tartózkodott tehát mindentől, a mivel az udvart magára haragíthatta volna. Még azt is tétlenűl nézte, hogy a közeli német őrségek 1664 óta folyton kapdosták, csipdesték az erdélyi határt. Hat év alatt csak ökröt, tehenet, lovat 30,000-nél többet hajtottak el, egész falvakat fölvertek, sok embert megöltek s 1670 nyarán, mikor megszaporodtak, két izben törtek az országba. A német őrségek rablásai annyira veszélyeztették a közbiztosságot, hogy a magyar-erdélyi kereskedés megszünt s minthogy Erdélyben tallért vagy aranyat nem vertek, hanem a jó pénzt a magyar kereskedés szolgáltatta, a fejedelem attól félt, hogy a török adót ezután nem lesz képes jó pénzben fizetni. Mindazáltal nem mert megfelelő intézkedéseket tenni s csak kérésre szorítkozott még a magyar vallásviszályokban is, melyek erkölcsi érzelmeit sértették melyeket azonban főleg azért akart enyhíteni, mert attól félt, hogy Rákóczy, kit mindig erdélyi trónkövetelőnek tartott, a protestánsok segélyével próbálhatná meg a fejedelemség visszaszerzését. Sőt Rákóczytól való féltében 1670 tavaszán komolyan foglalkozott az udvarral való titkos szövetkezés eszméjével.

Még tenetetlenebb volt Erdély a törökkel szemben. A portán semmibe sem vették Apafyt. „Könnyű a szultánnak – mondották 1667-ben követeinek – olyan zsidó helyébe, mint urunk – így jelentették a követek haza – más zsidó tenni.” Apafy pedig semmitől sem félt jobban, mint attól, hogy elveszti trónusát s e félelemből a török örökös terjeszkedését sem merte megfékezni, noha csakhamar a gazdag sóbányákat fenyegette. Ezek megtartása életkérdés volt Erdélyre, mert a só szolgáltatta a kincstár fő jövedelmét. Hogy török kézre ne jussanak, arra nem találtak más módot, mint az egész vidék elpusztítását. Az országgyűlés 1669 júniusban törvényt hozott, hogy a török határ és a bányavidék közötti föld sivataggá tétessék, az ott levő községek áttelepíttessenek s a földesurak kárpótoltassanak az elpusztult falvakért. Ezt a törvényt végrehajtották ugyan, de kihirdetni nem merték, hogy a török meg ne tudja a czélzatot s felelősségre ne vonja a fejedelmet.

Erdélyre nem támaszkodhatott tehát a nemzeti ellenállás s a protestánsok valóban inkább közvetlenűl a törökbe vetették reményüket. Ez a dolog természetéből következett. Mikor az udvar annak idején Ausztriában megkezdte a harczot a protestánsok ellen, az osztrák tartományok protestáns nemességének gyűlésein is felhangzott a fenyegetés, hogy inkább a töröknek hódolnak, semhogy hűtlenek legyenek az evangeliumhoz. De tőlük a török messze volt, s fenyegetésüket nem valósíthatták. Nálunk azonban a török szomszédsága, a behódolás kénytelensége természetszerűen arra bírta a közvéleményt, hogy az udvar fenyegető magatartásával szemben a töröktől várja a megmentést. A korszellem, a külföldről terjesztett eszmék és tanok is ily irányba terelték a magyar protestantismust.

Ugyanakkor, mikor a török birodalom erejének rohamos hanyatlását már nem egy politikus észrevette, Európában az elnyomott protestánsok épen a töröktől várták, hogy megszabadítja őket a katholikus egyház kényuralmától. II Rákóczy György szomorújátéka s az a szerep, melyet benne a török vitt, sajátszerű hatást tett a nyugaton. Drabik sokat olvasott munkája, a „Világosság a sötétségben” azzal biztatta az üldözötteket, hogy egyedül a franczia király és a török szultán, ki népével fölveszi a kereszténységet, fogja visszaadni szabadságukat. Könyvét az egész protestáns világban terjesztették, fordították, átdolgozták s olvasták. Alapgondolata sokakat megragadott, a többek közt Comeniust, ki Rákóczy esetéből azt a tanuságot merítette, hogy a törököt meg kell nyerni, meg kell téríteni, mi végből Lorántffy Zsuzsánnát felkérte, fordíttassa le török nyelvre a bibliát. A vasvári béke annyiban igazolta Drabikot, a mennyiben a háborúban kitünt, hogy a törököt legyőzni nem lehet. A magyar közvélemény meg a lezajlott eseményekből azt a tanúságot merítette, hogy elvész a török nélkül s mindenképen őt kell felszabadítása eszméjének megnyerni. Pedig soha ez a kisérlet reménytelenebb nem volt, mint a vasvári békét követő évtizedben s épen az a tudat tette az udvar politikáját a magyarság iránt oly kiméletlenné, hogy a nemzeti mozgalom nemcsak támogatást, hanem még bátorítást sem remélhet a portától. Maga a nagyvezér volt a legelső, a ki a magyarok üzelmeire figyelmeztette a császárt. Leslie grófnak már 1665-ben megmondotta, hogy a magyarok rosszban törik a fejüket s vigyázni kell rájuk. Hazatértében Budán a mozgalmakról Leslie még többet hallott. A pasa elmondotta neki, hogy gróf Balassa Imre kész nemcsak behódolni s fiait és várait átadni, hanem a bányavárosokat is török kezére játszani. A pasa, ki különben erről már előbb küldött Bécsbe bizalmas értesítést, azt ajánlotta Leslienek, rakják meg Kassát német őrséggel, mert Felső-Magyarország fel akar lázadni. Leslie a hallottakról kimerítő jelentést tett az udvarnak. Balassa Imre fogságba is került, melyből megszökött ugyan, de 1666 július elején valóságos hadjáratot indítottak ellene s rövid ostrom után divényi várában újra elfogták.

Azok a magyar urak, kik a nemzetközi viszonyokat jobban ismerték, nem is reméltek semmit a portától s első sorban a katholikusok Velenczére és Francziaországra gondoltak. Velencze tényleg még mindig háborúban állt a törökkel s zokon vette a vasvári békét, mely lehetővé tette a nagyvezérnek, hogy egész erejével ismét reá vesse magát. De épen ez okból nem gondolhatott a köztársaság a magyar ügyekbe való avatkozásra. Érdekei a császárra utalták, kinek kegyét kellett keresnie. Igy csak Francziaország maradt. Valami százötven év óta küzdött a franczia állam a Habsburgokkal, hogy világhatalmi állásukat megingassa. E küzdelem első sorban a spanyol Habsburgok ellen irányult ugyan, de a két ág benső viszonyai és érdekközössége következtében az osztrák Habsburgokat is sújtotta. XIV. Lajos e hagyományos politikának egyik legkiválóbb, legtehetségesebb képviselője volt, a ki a küzdelmet mindinkább az osztrák Habsburgok ellen irányította. Még a császári koronát is el akarta tőlük halászni s egyre nagyobb mértékben igyekezett német birodalmi területeket elhóditani, miben természetesen mindig szemben találta magát a birodalom fejével, a császárral. Valami két emberöltőn át ült Lajos a franczia királyi trónon s a hódítás és terjeszkedés politikáját ritka következetességgel és kitartással folytatta. Csakhogy nem mindig hadakozott, hanem észszel, ügyességgel, diplomácziai furfanggal készítette elő terveit, melyek mindig a Habsburgok ellen irányultak ugyan, de épen sikerük kivánta, hogy bizonyos időközökben békésnek, jó indulatúnak mutatkozzék a bécsi udvar iránt. Ez időszakok közé tartozott a vasvári béke évtizede. 1663-ban Lajos némi hadat küldött a császár segítségére, de az elégedetlen magyarokkal is érintkezésbe lépett. Készen akart állani minden eshetőségre; kereste a megegyezést a császárral, de az esetre, ha ez nem sikerül, alattvalóit akarta ellene kijátszani.

Zrinyi Miklós 1664-iki fényes téli hadjáratának hirére XIV. Lajos üdvözlő levéllel és kitüntetésekkel halmozta el a magyar hőst, sőt pénzt küldött neki, hogy hadműveleteit folytassa. A franczia király ez eljárása az udvariasság ténye volt minden politikai utógondolat nélkül. Tudtára adta Zrinyinek, hogy azért támogatja, hogy további szolgálatokat tehessen a kereszténységnek. Zrinyi a pénzt annál inkább elfogadhatta, mert olyan uralkodótól jött, a kinek hadai a császár táborában küzdöttek. Zrinyi Miklós és Péter meleg szavakban köszönték meg a király kegyét, mire Lajos azt felelte, hogy ismeri a két derék, jeles hős értékét, kik emlékezetes tettekkel minden nap újra meg újra bebizonyítják lelkes buzgalmukat a kereszténység védelmében. Örömmel ragad meg tehát minden alkalmat, – irta nekik – hogy irántuk táplált jóakaratáról tanuságot tegyen. A Zrinyieket ugyanez időben más európai uralkodók is elhalmozták kegyeikkel. Mindazáltal a franczia királylyal való érintkezésük Bécsben visszatetszést keltett s fokozta a bizalmatlanságot, melyet irántuk különben is tápláltak.

A Zrinyiek viszonya a francziákhoz a tavasz óta csakugyan más jelleget kezdett ölteni. Zrinyi Péter május 12-ikén, mint állította, nemcsak a maga, hanem testvérbátyja nevében is kijelentette báró Reiffenbergernek, a francziákkal szövetkezett mainzi választó bizalmas emberének, hogy hajlandó a francziákkal közelebbi viszonyba lépni s ez iránt Reiffenbergerrel szerződést kötni. Zrinyi Péter ezen s későbbi szereplésében minden alkalommal azt hangoztatta, hogy bátyja részéről is van fölhatalmazása a cselekvésre. Ez állítását sem megczáfolni, sem megerősíteni nem lehet, mert egyetlen egy okirat sincs, mely magától Zrinyi Miklóstól származnék s világot vetne arra, hogy öcscse alkudozásaival szemben ő maga milyen álláspontot foglal el. Annyi bizonyos, hogy a bán még nem rég épen nem lelkesedett a franczia szövetségért. „Ha győzedelmes – mondja az Afiumban a francziáról – eltűrhetetlen, ha nyomorodott, semmirekellő.” Az udvar rossz indulata s a francziák előzékenysége azonban változást idézhetett elő felfogásában. De személyesen csak akkor érintkezett francziákkal, mikor Zrinyi-Újvár eleste után huzamos időn át vesztegelt Bécsben, hol a szent-gotthárdi csata győztesei, a franczia katonatisztek, csakhamar nagy számmal jelentek meg. Felkeresték s nagyban ünnepelték Zrinyit, ki ez érintkezéssel annyira gyanúba keverte magát a miniszterek előtt, hogy a velenczei követ nyilvánosan szóba sem mert vele állani, hogy maga is gyanússá ne váljék. De eddig nincs nyoma, hogy Zrinyi és a francziák e barátkozása más természetű lett volna, mint vitéz katonák egymás iránti rokonszenve és érdeklődése. Ellenben Zrinyi Péter, még mielőtt a vasvári békekötésről értesült, egészen más lépésre tökélte el magát.

Nejét, az eszes, nagyravágyó Frangepán Katalint, Velenczébe küldte; hogy az ottani franczia követ, Bonzy püspök útján kérje Lajos király támogatását az elégedetlen magyarok számára. Zrinyiné szeptember utolsó hetében fordult Bonzyhoz egy bizalmasa, egy kapuczinus utján. Személyesen azért nem érintkezhettek, mert, mint Bonzy irja, Zrinyiné csak horvátúl tudott. Zrinyiné embere elmondotta Bonzynak, hogy a két gróf, kikkel a császár nagyon rosszúl bánt, franczia védelem alá óhajt helyezkedni, ha a király elfogadja szolgálataikat. Ez esetben franczia ügynök jöjjön Buccariba s ott végleg egyezzék meg a két gróffal. Zrinyiné ugyanekkor valószinűleg Velenczének is fölajánlotta a két gróf szolgálatait, de minden eredmény nélkül. E közben a vasvári békekötés híre köztudomásra jutott, s Zrinyiné még nagyobb súlyt helyezett a francziákkal való megegyezésre, mert – mint mondá – a béke végkép elkeseritette a két grófot, kik immár fegyverre akarják az országot szólitani. Ilyen terveikről ekkor Velenczében sokféle kósza hír keringett. Beszélték, hogy elszakadtak a császártól s a törökkel semlegességi szerződést kötöttek. E hirek Bécsből jutottak oda, hol már azelőtt is gyanúsították Zrinyi Miklóst, hogy Velencze és Francziaország támogatását keresi.

Párisban a Zrinyiek ajánlatát eleinte nagyon tartózkodva fogadták s a király, a kinek hadai ez időben még a császár táborában voltak, egész általánosságban felelt Bonzynak. Októberben azonban a politikai helyzet némileg változott. A király terveivel sem állt többé összhangban a császár és a szultán közti béke, melyet elhamarkodottnak, feltételeit pedig szégyenleteseknek nevezte. Hajlandó volt tehát a Zrinyiek szolgálatait elfogadni. De a tárgyalások folytatására Velenczét, nem pedig Buccarit tűzte ki s azt kivánta, hogy a Zrinyiek oda küldjék meghatalmazottukat, ki szabatos felvilágosítást adjon arra nézve, minő szolgálatokat ajánlanak a grófok s mit kivánnak a királytól. Bonzy az új utasításnak megfelelően folytatta a tárgyalásokat Zrinyinével, ki hosszabb emlékiratban fejtette ki óhajait. Az irat abban ormolt, hogy Magyarország tönkre megy a német uralom alatt. Megmentésük érdekében a magyarok új királyt akarnak választani s Lajosnak ajánlják fel koronájukat. Hogy szándékukat valósíthassák, küldjön a király hajóhadat Buccariba s pénzt a szükséges szárazföldi hadsereg fogadására. Mielőtt Zrinyiné haza utazott, még értesítette a franczia követet, ki emlékiratát nagyon zavarosnak találta, hogy Felső-Magyarország is támogatja törekvéseit s hogy amaz országrész leghatalmasabb főura, I. Rákóczy Ferencz akarja leányát, Ilonát feleségűl venni. Ezzel a velenczei tárgyalások véget értek, még pedig minden további következmény nélkül.

Lajos általában képtelenségnek tartotta, hogy a magyarok királyukká válaszszák. Különben is éles esze már akkor belátta, hogy sokkal többre mehet, ha egy ideig a császárral tart barátságot, mintha egyes magyar elégedetlenek kétes értékű szolgálatait fogadja el. E mellett Bonzyra másutt volt szüksége, s november 28-ikán Lengyelországba küldötte. Ezzel Velencze megszünt a tárgyalások központja lenni, mely Bécsbe helyeztetett át, hová Lajos még augusztusban egyik legravaszabb diplomatáját, Jacques Brethel de Grémonvillet nevezte ki követűl. Ritka eszű, ravasz ember volt, korának összes erényeivel és bűneivel felruházva, ki czéljaira mindent felhasznált. Bécsben udvarolt mindenkinek, ismerte férfiak és nők gyöngéit s kiaknázta azokat. Hamar megkedveltette magát nemcsak az özvegy császárnével, hanem magával Lipóttal, kit élczeivel mindig meg tudott nevettetni. A miniszterekkel pedig valósággal úgy játszott, mint a sakk-tábla alakjaival. Utasításai és hivatása természete egyaránt kötelességévé tették, hogy mindenre kiterjeszsze figyelmét, a mi a Habsburgok országaiban történik.

Ennek megfelelően kereste az érintkezést a magyarokkal is s kapva kapott az alkalmon, midőn az ifjú Bethlen Miklós, mint az erdélyi követség tagja, 1664. november elején Bécsben meglátogatta. A magyar viszonyokról tájékozást szerzendő, sokat érintkezett vele azon ürügy alatt, hogy lovat akar tőle vásárolni. Sőt végűl megbizta, utazzék Csáktornyára s tudja meg részletesen Zrinyi Miklós szándékait. November 6-ikán Bethlen csakugyan elútazott s 13-ikán érkezett Csáktornyára. Zrinyi rég tudta, hogy az udvar gyanakszik reá s neszét vette az érintkezésnek, melyet testvére, Péter a francziákkal és a velenczeiekkel folytatott, hisz hirük nemcsak az udvarba, mely e miatt Velencze bécsi követének szemrehányást tett, hanem szélesebb körökbe is eljutott. Még az őszszel hallott róluk a nádor, ki a dolgon fölöttébb megütközött. Sietett a kósza hirekről jelentést tenni s a királyt biztosítani, hogy, nem törődve ellenségei fenyegetéseivel, rendületlenűl megmarad hűségében. Zrinyi jól tudta tehát, hogy nehéz gyanú terheli, sőt némelyek azzal rémítették, hogy személyes biztossága is fenyegetve van. Mindazáltal teljesíteni akarta az udvar azon felhivását, hogy a vasvári béke ügyében november 25-ikére összehivott tanácskozáson megjelenjék. Bethlen útján megiratta Grémonvillenek, hogy november 20-ikán Bécsbe indul s meglátogatja. Meg is tette az úti készületet, miközben barátságosan látta el vendégét, Bethlent s régi bizalmasát, Vitnyédy Istvánt. Majdnem minden nap erdei disznóra vadásztak a szomszéd erdőségben. November 18-ikán szintén vadászni ment a társaság a közeli kursaneczi (a mai Zrinyifalva) erdőbe. Kocsiba ültek s Zrinyi útközben vidáman adomázott. Az erdőben a társaság szétoszlott, Zrinyi egyedűl indult el s lőtt is egy nagy vadkant. Alkonyat felé a vadászok ismét találkoztak, hogy együtt induljanak haza. Zrinyi épen kocsiba akart szállani, mikor egyik vadásza, Paka István, jelentette neki, hogy nem messze onnan egy kant sebesített meg, melyet könnyen el lehetne ejteni. A gróf, noha a többiek figyelmeztették, hogy későre jár az idő, lóra kapott s Pakával visszatért az erdőbe. Ott hamar megtalálták a sebzett vadat. De alig hogy a gróf a lóról leszállt, a vadkan rá rohant s leteperte. Paka egy fára menekült, honnan lövéssel elriasztotta a vadat. Segélykiáltásaira a társaság többi tagjai is elősiettek s vérben-fagyban fekve találták Zrinyit, kinek fején három seb tátongott. „Rútul bánék velem a disznó” – mondotta környezetének, mely a vérzést megállítani próbálta. De hasztalan s Zrinyi Miklós csakhamar, még az erdőben kilehelte lelkét. Nem a harczmezőn, hol annyiszor kereste a halált, húnyt el a csaták hőse. De a zúgó, mély erdőben:

Angyali legio ott azonnal leszáll; 

Dicsérik az istent hangos muzsikával, 

Gábriel bán lelkét két tized magával 

Földről felemeli gyönyörű szárnyával.

 Gyász és siralom fogadta a rémhírt széles Magyarországon s a müvelt világban mindenütt, hol a vitézséget becsülni tudták. Csupán a kanizsai török lövetett örömet, s Bécsben, hol november 24-ikén tudták meg; az irányadó körökben csaknem ugyanoly érzést keltett. Egyik-másik miniszter palástolni sem igyekezett örömét, hogy a gyanús, félelmetes ember ily könnyű szerrel ártalmatlanná vált. Hivatalosan azonban az udvar is részvétét fejezte ki, ámbár annyira nem ment, mint például Münchenben tették, hol az udvar és nagy közönség részvételével gyászistentiszteletet tartottak s az elismerés legmelegebb szavaival méltatták az elhúnyt halhatatlan érdemeit.

Zrinyi Miklós halálának helye. 

II.  A nemzeti mozgalom Wesselényi Ferencz haláláig.

The national movement until the death of Ferencz Wesselényi.

Zrinyi Miklós halálának jelentősége a nemzetre. Az elégületlenek csoportjai. Lippay érsek. A franczia tárgyalások megújulása. Grémonville érintkezései a magyarokkal. Vitnyédy István. Rákóczy Ferencz és Zrinyi Ilona házassága. Lippay György halála. Szelepcsényi György. Jellemzése. Kollonics Lipót fellépése a magyar történelemben. Grémonville Bécsben. Diplomatiai tevékenysége a magyar kérdésben. Gróf Thököly István. Wesselényi csatlakozása az elégületlenekhez. Wesselényi és Zrinyi Péter stubnyai szövetkezése. Tárgyalások a franczia követtel. A magyar-franczia szövetség tervezete. Wesselény-i törökbarát politikája. Apafy Mihály beavatkozása az összeesküvésbe. A murányi értekezlet. A török szövetség tervének győzelme. Apafy portai követsége. Nádasdy Ferencz csatlakozása a nemzeti mozgalomhoz. Egyéni politikája. Aspiratioi a nádori méltóságra. Kalandos tervek Lipót elfogatására. Wesselényi közeledése a franczia udvarhoz. Grémonville találkozása Nádasdyval. Wesselényi vezérszerepe. A trencséni értekezlet. A dunántúli nemesség óvatossága. A felsőmagyarországi protestánsok. Báthory Zsófia. A pozsonyi értekezlet. A beszterczebányai nádori szék. Wesselényi halála.

Zrinyi Miklós halála pótolhatatlan veszteség volt a magyarságra, különösen pedig a mozgalomra, mely akkor keletkezőben volt. Nemcsak első katonáját, hires iróját és legnépszerűbb emberét siratta nemzete. Sirba szállt vele az az egyetlen férfiú, ki a társadalmi, felekezeti, gazdasági ellentétektől szétszaggatott magyarságnak legalább tekintélyes részét egyesíthette volna. Halálával a nemzeti mozgalom tragoediájának első felvonása valóban véget ért. Az elégedetlenség megmaradt ugyan, de a mozgalom elvesztette természetes központját s elemeire bomlott szét. Zrinyi Miklós helyett más urak léptek előtérbe, de egy ideig egészen önállóan dolgoztak. Mindegyikük sok szép erénynyel dicsekedett, mindegyiket erős magyar érzés s törhetetlen rendi hazaszeretet hevítette. Az egyik a harczmezőn vitézkedett, a másik a tanácsban volt jeles. De össze nem illettek, közös működésre nem termettek. Lippay érsek, Wesselényi nádor, Zrinyi Péter, csakhamar horvát bán, Nádasdy Ferencz országbiró között a mult annyi barázdát vont, annyi sokat gyűlölködtek, fondorkodtak egymás ellen, hogy közös czélra való egyesülésük töméntelen akadályba ütközött, s midőn megtörtént, sem válhatott állandóvá, szilárddá. Általános volt ugyan az elkeseredés országszerte, de a mint különböző forrásokból fakadt, akképen különbözö, egymással kapcsolatban nem álló, sőt részben ellenséges csoportokra oszlott az elégedetlenek tábora. Egészben kettős áramlat különböztethető meg. Az egyik a nagy urak elégedetlensége; a másik a protestáns felvidék elkeseredése. A kettő közt éveken át nemcsak közelebbi kapocs nem volt, hanem a protestáns tömegek bizalmatlanúl, ellenségesen álltak szemben a katholikus urakkal. De mig a tömegek csak forrongtak s habár morogva, de ellenállás nélkül viselték az igát, a katholikus urak cselekedni kezdtek s előbb külön-külön, azután többen egyesülve a franczia királynál kerestek támaszt.

Zrinyi Miklós halála után Lippay György esztergomi érsek tett ez irányban újabb kisérletet. Az a meggyőződés hatotta át, hogy hazaárulás lenne bele törődni a vasvári békébe, mert a király koronázó esküjének megszegésével magyar tanácsosai tudta nélkül kötötte. E béke az érsekre is súlyos áldozatokat rótt. Jószágai egy részét elvette a török, megmaradt részét a német zsoldosok dúlták, kik raboltak, gyilkoltak; sőt lehetetlenné tették a földmivelést, az aratást, a szüretet. Hasztalan kért, rimánkodott az érsek; az udvar nemcsak nem segített bajain, hanem örökös panaszai miatt neheztelésével sújtotta. Magyarország primása a katholikus Lipót birodalmában rosszul kezdte magát érezni s a Rómába költözés eszméjével foglalkozott. E hangulatban; a nélkül hogy a Zrinyiek hasonló lépéséről tájékozva lett volna, 1664 végén érintkezésbe lépett Grémonville-el, s hajlandónak nyilatkozott a francziák érdekében pártot alakitani. Ugyanez időben a nádor is érintkezett a franczia követtel, de még csak panaszkodott neki s nem támogatását kereste. 1665 január elején Zrinyi Péter járt Bécsben s tárgyalt Grémonville-el, újra felajánlva a magyar koronát a franczia királynak. De a követ figyelmeztette, hogy a nemzetközi helyzet jelen alkulatában e terv kivihetetlen. Várni kell tehát, miben Zrinyi is megnyugodott s csak hadfogadásra kért pénzt, de nem kapott. Lippaynak nem volt bizalma Zrinyihez s mikor meghallota, hogy ő is járt a követnél, ez utóbbit levélben kérte föl, hogy saját érintkezéseikről semmit se szóljon a bánnak. De 1665 folyamán a franczia követtel való érintkezések mindinkább megélénkültek s Grémonville nagy figyelemmel kisérte a magyar ügyeket. Fentartotta összeköttetéseit Bethlen Miklóssal is, kinek 2000 frankot adott. Májusban értekezett Bánffy Dénessel, Apafy követével, az év végén meg a fogoly Balassa Imrével lépett titkos összeköttetésbe. De különösen Vitnyédy Istvánnal, a nagyeszű, keresett ügyvéddel, a Zrinyiek és Nádasdy Ferencz bizalmasával, a magyar protestantismus egyik vezéralakjával érintkezett. Vitnyédy alacsony viszonyokból emelkedett tekintélyes állásba s nemcsak ügyédi tudományával, hanem kereskedéssel is gyarapította vagyonát, melyet nemes czélokra használt. Pártolta az irodalmat, az iskolaügyet s bőkezüen segítette a szegény sorsú, külföldön tanuló ifjakat. Maga is tanult ember, jó iró volt éles itélő tehetséggel. Abban a körben, melyben eddig mozgott, azon törekvéseiben, melyeknek eddig szentelte képességeit, kitünöen megállta helyét. De a nagy politikához nem értett s vele a mozgalomban a megbizhatatlan, kalandos irány lépett előtérbe. Azon ábrándos politikusok közé tartozott, kik a legképtelenebb terveket kovácsolják s dicsvágyból vagy pénzért végrehajtásukra is vállalkoznak. Alig hogy megismerkedett Grémonville-al, ajánlkozott neki, hogy elteszi láb alól Lubomirszkyt, a legkiválóbb lengyel főurak egyikét, ki hazájában a franczia befolyás felülkerekedését fegyverrel igyekezett akadályozni. Pénzt kért és kapott is e czélra s e nem épen tiszta ügy árnyékot vetett az egész nemzeti mozgalomra s vezetőinek erkölcsiségére is. Tényleg azonban 1665 folyamán a magyar elégedetlenek mozgalmainak szétfutó szálai mindinkább a franczia követ kezében folytak össze s még Zrinyi Péterné is fölkereste Grémonville-t, ki férjének csakhamar évdijat eszközölt ki XIV. Lajostól. A követ mindinkább világos képet nyert a helyzetről s belátta, hogy egész Magyarország elégedetlen ugyan, de a különböző elégedetlen elemek közt nincs meg a kellő kapcsolat. Hogy a mozgalom országossá válhassék, első sorban kivánatosnak tartotta, hogy a nyugati és keleti vármegyék közt szorosabb viszony létesüljün. Rábeszélte tehát Zrinyit, hogy leányát, Ilonát az ifjú Rákóczy Ferenczhez adja feleségűl. Ilonának más kérője is volt, a többek közt gróf Rottal János cseh-morva nagybirtokos, magyar és magyarúl tudó indigena, az udvar egyik bizalmasa s magyar ügyekben főtanácsadója. Zrinyi egy ideig, Grémonville állitása szerint, ki akarta Rákóczyt kosarazni s csak magyar barátai és a franczia követ ismételt rábeszélésére egyezett bele, hogy leánya Rákóczy neje legyen. A lakodalmat 1666 márczius 1-én Makoviczán, a vőlegény birtokán nagy fénynyel és érdeklődés mellett ülték meg.

De minél több új összeköttetéseket kötött Grémonville a magyarokkal, annál inkább visszavonult Lippay érsek. Nem bizott Zrinyiben s különben is betegeskedett. A halál csakugyan már 1666 január 3-ikán megváltotta testi-lelki bajaitól. Noha Lippay szereplése a mozgalomban soha sem volt jelentékeny, halála mégis súlyos csapást mért a nemzeti ügyre. Az udvar ez időben is hallott egyet-mást a magyarok külföldi érintkezéseiről. De nem sokat gondolt velük, mert tudta, hogy hasztalan csörgetik bilincseiket, mert a maguk erejéből úgy sem birják azokat széttörni, török segélyre meg egyáltalán nem számíthatnak. Nem sokat törődött tehát velük s csak arra forditott gondot, hogy az időnként megüresedő legfőbb egyházi vagy világi méltóságok föltétlenül megbizható emberek kezébe jussanak. Ilyennek tekintette Szelepcsényi Györgyöt s sietett Lippay helyére az érseki székbe ültetni. Szelepcsényi huszonkét év óta szolgálta mint cancellár s legutóbb mint kalocsai érsek az udvart. Immár a magyar katholikus egyház főpapja lett. A nemzeti történet legválságosabb két évtizedében viselte e kimagasló méltóságot, melyhez csakhamar a nádori szék megüresedése után a királyi helytartói állás járult. Igy összpontosult személyében az egyházi és világi hatalom, melyet az udvar és a vallásüldözés szolgálatába helyezett s gyakorolt kiméletlenül, kegyetlen önkénynyel. A magyar protestánsok évlapjaira vérrel van emlékezete beirva. De a magyar katholikusok talán még jobban gyűlölték, mint a protestánsok. Éles eszű, az ügyekben járatos, tevékeny, de erőszakos ember volt, súlyos jellembeli fogyatkozásokkal. Kortársai magyarnak sem akarták elismerni, hanem tótnak, csehnek csúfolták. De különösen mértéktelen ivását s a még mértéktelenebb pénzszomját gúnyolták. Azt mondották, hogy minden ebédnél holt részeggé issza le magát s pénzért kaphatni nála mindent: világi és egyházi állást, igazságot, sőt vallási türelmességet is. Már II Rákóczy György, kivel bizalmas összeköttetésben állt, ismérte telhetetlen kapzsiságát. Az udvarban épen úgy tudták ezt, mint az országban s akármit akartak tőle, első sorban pénzvágyát vették számba és elégítették ki. A primási méltóság „újabb alkalmakat adott neki rablásokra”. Két évi érseki működése után a buzgó katholikus Nádasdy Ferencz epébe mártott tollal rajzolta meg képét. „Ordit, visit – irta – a hamis mammonára. Nincs oly hamisság, a ki nála pénzen nem árus. Édes mézet nyal ajkain, midőn ocsmányul hazud.” Fösvény, rendetlen életű, oktalanúl részeges, soha sem adott még legközelebbi rokonainak sem a maga erszényéből; hanem a királyt, az egyházi rendet, atyafiait mind azzal ámítja, hogy őket teszi javainak örökösévé. Csakugyan rengeteg kincset halmozott össze hosszú életében s hogyan jutott hozzá, arról tájékozást ad a magyar katholikus egyház egy másik főpapja, a ki utóda lett a primási széken, Széchenyi György, kalocsai érsek. „Nem kellene megvizsgálni – irta Széchenyi 1683 november 7-ikén – honnan származott ez a kincs? Nem más módon, mint akképen, hogy ez az ember sokféle erőszakossággal és zsarolással tőlem s az egész országtól harácsolta össze.” Egy igen szellemes asszony, a protestáns Osztrositsné Révay Kata, kivel egy ideig nagy barátságot tartott, hogy utóbb annál többet agyarkodjék ellene, azt a közmondást alkalmazta reá, hogy „a farkas néha változtatja szőrét, de természetét sohasem”.

Csakugyan egész hosszú, kilenczven évig elnyúló életében megtartotta farkas természetét, habár néha-néha változtatta szőrét. Mikor hiúságában, anyagi érdekeiben, pénzvágyában sértették, még az udvarral is szembe mert szállani. Ilyenkor eszébe jutott, hogy magyar s hogy Magyarországnak törvényei is vannak, ámbár megsértésükben ő szokott legelől járni. Húsz esztendeig, mig az esztergomi érseki székben ült, ő volt az udvar minden törvénytelenségének kész végrehajtója, a polgárháború szítója, az idegen uralom úttörője és megalkotója; sőt farkastermészetével gyakran tovább ment, mint maga az udvar óhajtotta volna s nem egyszer idegeneknek kellett vakbuzgalmát mérsékelni.

Szelepcsényivel az esztergomi érseki székbe olyan férfiú ült; kire az udvar föltétlenűl számithatott. Néhány hónappal később Lipót egy másik egyházi kinevezést eszközölt, mely még nyomatékosabb hatást gyakorolt Magyarország sorsának további alakulatára. Augusztusban nyitrai püspökké nevezte ki Kollonics Lipótot, ki ezzel hazánk történetének szinpadára lépett, hol valami négy évtizeden át végzetes szerepet játszott. Kollonics magyar földön született s minthogy családja indigenatust nyert, az udvar magyar számba vette. Atyja visszatért ugyan a katholikus egyházba, de atyjának testvérei protestánsok maradtak. Ifjúságában „evangelikus nagybátyái úgyszólván alamizsnából” nevelték fel. Ezt azonban hamar elfeledte s egyházi pályáját, valamint a befolyást, melyet szerzett, a protestánsok kegyetlen üldözésének szentelte. Ifjú korában nem papnak, hanem katonának készült; a máltai lovagrendbe lépett s vitézül harczolt a hitetlenekkel. E rend tagja volt, mikor Lipót nyitrai püspökké tette. Pappá sem volt még szentelve, hittudományi ismeretei meg egyáltalán hiányzottak. De hogy a magyarok versenyének elejét vegyék, betöltötték a püspökséget, ámbár egyházi fogyatkozás következtében Kollonics csak két év mulva foglalhatta el székét. A „vörös katona” – igy nevezte Szelepcsényi – főpapi székében is vérengző, kegyetlen ember maradt, a ki nemcsak boszorkányokat égettetett, hanem vas kezét a lutheránusokkal, kálvinistákkal, anabaptistákkal, zsidókkal, részben a görög nem egyesültekkel is éreztette. Ő ez időszak magyarellenes politikájának legkiméletlenebb képviselője. Noha végűl a magyar katholikus egyház primási székébe emelkedett, magyar katholikus kortársai nem azonosították magukat vele s tudták, hogy hitbuzgalma mögött a magyarság elleni olthatatlan gyűlölete lappang. Csakugyan Kollonics még az eretnekek iránt is kiméletes tudott lenni, ha nem magyarokról volt szó. Az erdélyi szászokat nem bántotta vallásukban s később ismételve mondotta nekik, hogy noha eretnekek, szereti őket, jótevőjük lesz, mert németek.

Mintha Granvella bibornokot akarta volna utánozni, a ki Belgiumban született, de spanyollá, népének esküdt ellenségévé lett s politikájának féktelenségével egyenesen belehajtotta a felkelésbe. Kollonics szintén magyar földön látott napvilágot, de német volt, kérlelhetetlen a magyarok iránt; ő a bújdosók mozgalmainak egyik fő okozója, a Rákóczi-fölkelés tulajdonképeni felidézője.

Már 1670-ben a német-újhelyi püspökségre tétette ugyan magát át, de ott még közelebb volt az udvarhoz s még közvetlenebb befolyást gyakorolt reá. Lipót királylyal sok tekintetben lelki rokonságban állt. Egyformán gyűlölték a nem katholikusokat, a rendiséget s az önkényuralommal akarták mindkettőt megsemmisíteni. Nemcsak befolyásolta, hanem külsőségekben majmolta is a császárt s azon hajtó-erők között, melyek az udvart a következő években a végletekbe vitték, Kollonics állt legelől.

Grémonville Bécsből a legéberebb figyelemmel kisérte ugyan a magyar ügyeket, de fő feladata nem ez volt. Lajos király azért küldte a császári udvarba, hogy annak bizalmát megnyerje s tévedésben tartsa a franczia politika tulajdonképeni czéljaira nézve. Mig Grémonville folyton arról biztosította Lipótot és minisztereit, hogy Francziaország békét akar, Lajos király Belgium, a spanyol Habsburgok birtoka ellen készült támadó hadjáratra. A követ azonban oly ügyesen dolgozott, hogy Bécsben föltétlen hitelt adtak békebiztosításainak s a spanyol Habsburgok elleni támadásról csak akkor értesültek, mikor az már tényleg megtörtént s maga Grémonville tett róla a császárnak jelentést. Lipótot a hir teljesen készületlenűl találta; az első pillanatban azt mondta, hogy becsülete és lelkiismerete kötelezik a spanyolok megsegítésére. Ez eshetőséggel szemben szította Grémonville a magyarok elégedetlenségét, de addig nem akarta a mozgalmat kitörésre juttatni, mig Francziaország érdeke nem kivánja. Sem őt, sem királyát rokonszenv nem vezette, erkölcsi szempont nem korlátolta. Eszközűl használták a magyarokat a maguk czéljaira, s a politikai helyzet alakulatához képest hol tettre, hol várakozásra, nyugalomra intették őket. Ugyanakkor, mikor Lajos utasította Grémonvillet, hogy Belgium elleni támadását közölje a császárral, egyszersmind meghagyta neki, hogy ha Lipót kilépne semlegességéből, hozza mozgásba a magyarokat s segélyével biztassa őket. Minthogy azonban a császár tétlenűl nézte spanyol rokonsága veszedelmét, Grémonville szintén mérsékelte a magyarok harczi kedvét. Csakhogy készen akart lenni minden eshetőségre s mivel mégis rájuk szorulhatott, nemcsak nem szakított velük, hanem olyan irányban befolyásolta őket, hogy szorosabban tömörüljenek. Eddig az elégedetlen urak egymással nem is érintkeztek s Grémonville volt az, kinek mindegyik a másiknak tudta nélkül panaszait, óhajait, terveit előadta. Bármi kevéssé tartotta kivihetőknek politikai tervezgetéseiket, titokban annál inkább buzdította őket, hogy egyesüljenek s azon volt, hogy minél többeket nyerjen meg. E czélra nagyon alkalmasnak látszott Vitnyédy, ki többé-kevésbbé élénk érintkezésben állt mindazokkal a főurakkal, akik számba jöhettek, Zrinyivel, a nádorral, Nádasdyval, gróf Thököly Istvánnal s másokkal. Ezek egyesítése azonban eleinte komoly nehézségbe ütközött. Nádasdy gyűlölte a nádort; jószágai különben is a határszélen vagy Ausztriában feküdtek, s így könnyen utólérhette az udvar bosszuló keze. Thököly nagyon jóindulatú, hazafias érzésű, művelt főúr volt, de Árva vármegye örökös főispánságát igyekezett – nem sikertelenűl – megszerezni, erdélyi jószágai miatt pedig állandóan rá volt utalva az udvar jóakaratára. Különben sem termett közpályára. Törekvéseit roppant vagyona gyarapítására összpontosította, miben hűségesen és sikerrel segítette becsületes, derék jószágigazgatója, Keczer Menyhért. Maga Thököly jó apa és buzgó lutheránus, de eszem-iszom, részeges ember volt s nagyon pórias élvezetek közt töltötte idejét; s minthogy jószágigazgatója ebben is hű társává szegődött, öngyilkos életmódjuk hamar megtörte mindkettejük életerejét. Örökösen betegeskedtek, de mértéktelenségükről leszokni nem tudtak s nem egyszer megtörtént, hogy mikor Löcséről elhozatták az orvost, még „a doctor is valóban jól ivék”, azaz őt is leitatták a sárga földig. Ily emberek fájlalhatták ugyan az ország gyászos sorsát, de arra nem voltak valók, hogy helyzete javításában tevékeny szerepet játszanak. Annál nagyobb jelentőséget nyert a mozgalom gróf Wesselényi Ferencz nádorispán, az ország első főméltósága csatlakozásával. A nádor typikus alakja volt annak a XVII. század második felében már kihaló félben levő magyar főúri világnak, mely az igaz királypártiságot az igaz magyarsággal össze tudta egyeztetni. Hű Habsburg-párti, buzgó katholikus volt, de nemzete minden érdekét is melegen felkarolta. Távol maradt az udvari párt, valamint a protestánsok szélsőségeitől s békíteni, közvetíteni igyekezett. De a szenvedélyek már sokkal inkább elvadultak, sem hogy a békitő kisérletek eredményre vezethettek volna. Végre a nádor is belefáradt a háládatlan munkába s mikor az udvarnál boldogulni nem birt, engedett a közvélemény erős áramlatának s Zrinyihez csatlakozott. Még ebben az időben is azt mondotta: nem a király rossz, hanem tanácsosai azok. A nádor tudatában volt elhatározása rendkivüli jelentőségének. Egyéni érdek, hiúság, hírvágy nem vezette. Eljutott már a legmagasabb polczra s mint óriási jószágok ura, csak veszthetett, midőn a nemzeti mozgalom útvesztőjébe lépett. De kész volt koczkáztatni mindenét, hogy hazáját a végromlástól megmentse. Zrinyi Pétert, noha már franczia évdijat húzott, szintén nemesebb érzések vezették s méltán mondhatták mindketten, hogy cselekvésüknek az a mozgató oka, hogy az utóvilág „haláluk után őket, a haza oszlopait, a haza romlásával ne vádolja.”

Mikor Zrinyi leánya lakodalmáról hazatért, 1666 április elején a stubnyai hévvizben találkozott a nádorral, kinek körében voltak neje, Nagy Ferencz, Bory Mihály s néhány más nemes híve. Ekkor a nádor és a bán szövetségre léptek, mely szerint oda akarnak törekedni, hogy az „ország törvényei s a királyi diplomák értelmében” egyesült erővel hárítsák el hazájukról a fenyegető veszélyeket. Egyszersmind megfogadták, hogy az ország jelen szomorú helyzetében mindhalálig megsegítik egymást. A szövetséglevél a törvényekre hivatkozik s nem is ütközik beléjük. Azon eszközökre nézve is megállapodtak, melyeket czéljuk érdekében alkalmazni óhajtanak. Zrinyi természetesen a franczia érdekkörbe igyekezett vonni Wesselényit. Abban állapodtak meg, hogy 100,000 forintot kérnek Grémonvilletől a mozgalom előkészitésére s a nádor április 5-ikén a magyar nemzet nevében külön meghatalmazást adott a bánnak, hogy a franczia követtel a tárgyalásokat megindíthassa. Zrinyi ez alapon csakugyan Grémonvillehez fordult, ki azonban azt felelte; hogy most semmit sem tehet a magyarokért, mert királya békében él a császárral. Mindazáltal Zrinyi élénk érintkezésben maradt a franczia követtel s magyar-franczia szövetség kötése ügyében szerződés-tervezetet nyujtott át neki, melyet Vitnyédy készített. Vitnyédy jeles prókátor, de nagyon kezdetleges diplomata volt. Olyan államszervezetről ábrándozott, minő a korunkban fölmerült dunai confoederatio. Nagy népszövetséget akart, melyben a magyarok mellett horvátok, tótok, dalmaták, erdélyiek, moldvaiak és havasalföldiek, sőt esetleg a lengyelek is részt vegyenek, s mely tagja legyen a római szent birodalomnak, de a magyar alkotmány sérelme nélkül. A tervezet készítője is elismerte, hogy eszméi háború nélkül nem valósithatók. E háborút – mondotta – a magyarok készek megkezdeni még az esetre is, ha maga Lajos király nem üzen hadat a császárnak, hanem csak 100,000 tallért ad az előkészületekre, továbbá alkalmas tiszteket és lőszert küld s a magyar hadsereg zsoldjának fizetését elvállalja. E segély fejében a magyarok a franczia király fiát, vagy valamelyik rokonát királyukká választják. Erről a fellengző tervről a nádornak nem volt tudomása, s mikor utólag értesült róla, nem titkolta el visszatetszését különösen a felett, hogy franczia herczeget akarnak trónrajuttatni. Személyesen ismerte ugyan Grémonvillet, de nem sokat várt a távoli Francziaországtól. A nádor a felvidéki közvélemény befolyása alatt állt, mely a segélyt a közelben, a töröknél kereste, még pedig Apafy Mihály fejedelem közvetítésével. Apafy ez időben eleget hallott a magyarok elégületlenségéről s minthogy attól tartott, hogy a mozgalom Rákóczy Ferenczet léptetheti előtérbe, két ügyes emberét, Teleki Mihályt és Bethlen Miklóst a felvidékre küldötte, hogy a viszonyokról kellő tájékozást szerezzenek. A követek felkeresték Késmárkon Thökölyt, kinek örökké részegeskedő társaságában keveset tudtak meg. Onnan Murányba mentek, hová a nádor augusztus 23-ikára, azon ürügy alatt, hogy családi pörpatvarát fiával, Lászlóval akarja rendezni, a felvidék számos kiválóbb emberét meghivta. Eljöttek olyanok is, kik a nemzeti mozgalomban való részvételre fel nem szólíttattak. De mig ezek fenn a várban a nádornál vig poharazással mulattak, Bory és Nagy Ferencz titokban a beavatottakkal tanácskozott. Jelen voltak az értekezleteken Vitnyédy, nagyidai Székely András, Keczer Menyhért, Fáy László, Kende Gábor, Ispán Ferencz, fügedi Nagy András, Szuhay Mátyás, Szepessy Pál. A többség abban állapodott meg, hogy a törökhöz kell fordulni segélyért. Mindnyájan hűséget esküdtek egymásnak, s szövetségre lépve, „interessatusok”-nak nevezték magukat. A nádor már előbb értesítette Zrinyit, hogy Apafy útján a törökhöz akar fordulni, mi ellen akkor a bánnak sem volt kifogása. Igy Murányban az elégületlenek megtették a döntő lépést. Az ország nádorának vezetése alatt határozatba ment, hogy felkérik Apafyt, küldjön követséget a portára s nyerje meg a szultán támogatását a magyarok részére. A követség utasítását a nádor irta alá. Ebben elmondja, hogy a magyar nemzet kész a szultán védnöksége alá helyezkedni s a körülmények szerint évi 50–100,000 tallér tiszteletdijat fizetni. Ennek fejében kérik a szultánt, hogy a magyarokat megvédje, belügyeikbe ne avatkozzék s engedje meg, hogy szabadon választhassák királyukat. „Be kell hódolnunk”, mondá a nádor leverten, midőn az iratot Bethlennek átadta.

Két feje levén a mozgalomnak, csakhamar bekövetkezett a nézeteltérés, a kétfelé húzás. A nádornak nem tetszettek Zrinyi franczia tervei, ez meg utólag a törökkel való szövetkezés ellen emelt kifogást. Családjának százados hagyományai, ifjú kora óta a törökkel vivott harczai visszataszították a gondolattól, hogy most a török szövetségese legyen. De kifogásai megkéstek, a koczka el volt vetve s Apafy beküldte követét, Baló Lászlót a portára. Küldetése mód nélkül kényes volt. A nádor tudta, hogy Panajotti, a porta főtolmácsa, a császári udvar fizetett kéme, ki nyomban értesíti a császári követet mindenről, miről fontos állásában értesülhet. Balónak a magyarok nevében kellett tehát szólania, de nem volt szabad neveket említenie, hogy Bécsben meg ne tudják, kik részesei a mozgalomnak. Nem is végezett semmit s hónapok multán a nagyvezér azon üzenetével tért vissza, hogy a magyarokat nem segiti s Erdélynek is semlegességet parancsol. 

Gróf Wesselényi Ferencz nádor.

Már ez időben történt, hogy Nádasdy Ferencz országbiró, közös hiveik ösztönzésére, közeledni kezdett a nádorhoz. Még 1666 júliusban szövetséglevelet küldött neki, melyet Wesselényi, bizva az országbiró érzéseinek tisztaságában, készségesen aláirt. Mikor pedig a nádor, a bán s az országbiró az év végén, a király esküvője alkalmából, Bécsben személyesen találkoztak, újabb szövetségre léptek (deczember 19-ikén) s arról kölcsönösen kiadták egymásnak a biztosító levelet. Nádasdy az ország leggazdagabb és egyik legeszesebb embere volt. Csatlakozása erkölcsi és anyagi tekintetben egyaránt igen értékes lett volna, ha csakugyan abból a czélból történik, hogy a nádor és a bán segélyével „ezen megmaradott kevés nemzetet a kereszténységben és az ő maga nemében, az országot meg ezen szorult határaiban is megtarthassuk”.

Nádasdy azonban nem e végből csatlakozott a mozgalomhoz, őt kizárólag egyéni érdek vezette. Tudta, hogy Wesselényi a sir szélén áll s a nádori méltóság nem sokára megüresedik. Összeköttetésbe igyekezett tehát lépni a nemzeti mozgalommal, hogy segélyével majdan a nádori székbe ülhessen. Nádasdy sajátszerű helyzetben volt. A protestánsok halálosan gyűlölték s az udvarnál is voltak ellenségei. A protestánsokat azzal igyekezett tehát megnyerni, hogy hozzájuk csatlakozik, az udvart meg azzal; hogy titkaikat elárulja neki. Még hónapok multán is kizárólag e czélt tartotta szem előtt s nyiltan megmondotta, hogy azért lépett az interessatusok sorába, hogy „rájuk vigyázhassunk, – velük összeköttetésben maradván, tetteikről az udvart értesíthessük s igy mind az udvarnak, mind a vármegyéknek kedvébe járván, a nádorság dolgában mindkét tényezőre számithassunk.”

E közben a heveskedő, szélsőségekre hajló elemek a legképtelenebb terveket kovácsolták. Vitnyédy fölvetette az eszmét, hogy Lipót királyt, mikor a magyar határ közelében vadászik, lesből meg kellene lepni s vagy megölni vagy elfogni; ez utóbbi esetben a Vág-menti Kasza várába, báró Petrőczy István birtokára akarta vitetni s ott tőle Magyarország minden sérelmének orvoslását kicsikarni. E hóbortos terven a nádor szörnyen megütközött s Vitnyédyt meg akarta öletni: Zrinyi szintén felháborodott rajta s a dolgot senki sem vette komolyan, ámbár utóbb komoly következménye lett; mert a bécsi miniszterek felhasználták s úgy tüntették fel a magyarokat a király előtt, mint a kik életére törtek. Másrészt Zrinyi, a ki folytatta érintkezéseit Grémonville-al, rávette a nádort, hogy 1666 deczember elején titokban fölkeresse a franczia követet. Ez biztatta s arra ösztönözte, hogy XIV. Lajoshoz Zrinyivel együtt levelet intézzen s óhajait és terveit előadja neki. A levél még deczember második felében Párisba küldetett. A nádor csakhamar alaposabb betekintést nyerve a nemzetközi viszonyokba, megtudta, hogy ez idő szerint a franczia s a török segély egyenesen kizárja egymást s ha a magyarok a francziával alkudoznak, semmi esetre sem remélhetik óhajaik teljesítését a szultántól, mert a párisi s a konstantinápolyi cabinetek viszonya a lehető legrosszabb. De a levél már Párisba ment s a hibát jóvá tenni többé nem lehetett. Grémonville a nádortól és a bántól azt is megtudta, hogy Nádasdy hozzájuk csatlakozott. Személyes érintkezésbe igyekezett tehát vele lépni s még január (1667) közepén titokban össze is jöttek. Tőle szintén irásbeli nyilatkozatot kért és kapott: Az okos franczia nyomban megismerte, hogy nagy eszű és itélőtehetségű emberrel van dolga, ki jobban ismeri a világot és a nemzetközi viszonyokat, mint a nádor és a bán. Mindazáltal az interessatusok ügye állandóan a nádor kezében összpontosult, ki már előbb Lengyelországra is kiterjeszté figyelmét. Ottani nagybirtokos volt s előkelő állásánál fogva összeköttetésben állt a lengyel főurakkal s bennük, első sorban magában a királynéban igyekezett a magyarok ügye iránt érdeklődést kelteni. De itt ép oly hasztalan kopogtatott, mint a portán. 

Gróf Nádasdy Ferencz.

Sőt itthon az ujább hivek toborzására tett kisérletek is meghiusultak, mert a dunáninneni megyék tekintélyesebb embereivel Trencsénben tartott értekezlet nem vezetett czélra. A megjelentek azt is megtagadták, hogy esküvel kötelezzék magukat a tanácskozás tárgyának titokban tartására. Ennek következtében be sem avatták őket a titokba.

Annál nagyobb súlyt kellett tehát a felsőmagyarországi protestánsok csatlakozására fektetni, kik nagyon el voltak ugyan keseredve, mert Báthory Zsófia egyre kiméletlenebbűl folytatta az üldözést, de még eddig távol maradtak az urak mozgalmától. Még az udvar is szükségesnek találta, hogy némi engedménynyel csillapítsa a protestánsok elkeseredését. Ez ügyben a nádor 1667 január 4-ikén értekezletet tartott Pozsonyban az ország egyházi és világi fejeivel. A megjelentek többsége, köztük néhány katholikus főpap, a protestánsok sérelmeinek orvoslását ajánlotta. Abban állapodtak meg, hogy Wesselényi, ki márcziusban Beszterczebányán nádori széket akart tartani, maga elé idézze Báthory Zsófiát s a felvidéki protestánsokat s vagy kibékíti őket, vagy, ha ez nem sikerül, hivatalos hatalmával adja vissza a protestánsoknak az elvett egyházi jövedelmeket. A kibontakozás e módját az udvar sem ellenezte, mert az ifjú királyné megkoronázása czéljából országgyűlést akart tartani. A protestánsok azonban okulva az 1662-iki keserű tapasztalatokon, a vallásügyet nem akarták többé az országgyűlés elé vinni. Most ők mondották azt, mit előbb a király, hogy ugyanis a vallásügyben vannak világos törvények; végre kell tehát azokat hajtani. Hogy az országgyűlést lehetővé tegyék, Bécsben nem bánták tehát, ha a vallásviszály előzetesen elintéztetik.

E végből Nádasdyt azon utasitással küldötték Beszterczebányára, hogy ott a felvidékieket az országgyűlésen való megjelenésre birja. Az országbiró, ki erőszakos térítéseivel oly gyűlöletessé tette magát a protestánsok előtt, e küldetésre a legkevésbbé alkalmas ember lett volna, ha már előbb a mozgalomhoz nem csatlakozik. De az interessatusok igy sem igen biztak benne s Beszterczebányán külön biztosító levelet kivántak tőle, melyet márczius 9-ikén ki is állított. Nézetei különben az új viszonyok közt gyökeresen módosulni kezdtek. Ő, a ki évtizedeken át réme volt a protestánsoknak, immár azt hirdette, hogy a religióbeli kérdéseket a pokolbeli ördög gyujtotta a magyarok közzé, pedig ha elveszti őket a német, oda lesz az ország is, a vallás is”. A beszterczebányai gyűlésen az interressatusok már tudták, hogy Baló hasztalan járt a portán. De nem vesztették el kedvüket, hanem folytatták tanácskozásaikat. Csakhogy a nádor nem vett bennük többé részt. Még februárban megbetegedett, s állapota mindinkább súlyosabbra fordult. Halála márczius 27-ikén következett be, mely szomorú fordulat hirtelen véget vetet a beszterczebányai gyűlésnek.

Wesselényi elhunytával a mozgalom további súlyos csapást szenvedett. Elvesztette legtekintélyesebb, leghiggadtabb vezérét. Másrészt a nádori szék megüresedése új alkalmat adott az egyéni dicsvágy olyan irányú érvényesülésének, mely a nemzeti ügynek csak ártalmára lehetett.

III.  Zrinyi Péter és Nádasdy Ferencz. Az árulás.

Péter Zrinyi and Ferencz Nádasdy. The betrayal.

A mozgalom új vezérei. Zrinyi Péter politikai egyénisége. Gróf Nádasdy Ferenez. Szelepcsényi és Nádasdy királyi helytartók. Nádasdy összeköttetése Grémonville-el. A franczia politika kulcsa. A spanyol Habsburgok örökségének kérdése. Szerződés Lipót és a franczia király között. Auersperg bukása. Lobkowitz Venczel. A franczia-magyar szövetség tervének kudarcza. Apafy második portai követsége. Baló László a nagykövetnél. A török elutasító válasza. Panajotti árulása. Gróf Rottal János. Vetélkedése Nádasdyval. Az országgyűlés egybehivatásának kérdése. Zrinyi Péter mesterkedései. Tattenbach csatlakozása az összeesküvéshez. Zrinyi a felvidéken. I. Rákóczy Ferencz. Széchy Mária. Nádasdy közeledései az udvarhoz. Kudarcza. Udvari rágalmak Nádasdy ellen. Nádasdy elkeseredése. Emlékiratai. A külföldbe vetett bizalom kudarcza. A mozgalom hanyatlása. Az első árulás. Az udvar várakozó álláspontja. Zrinyi lengyelországi tervei. A franczia barátság vége. Zrinyi és Széchy Mária feljelentése. A murányi iratok. Rottal politikája. A magyar urak bécsi gyűlése. Zrinyi Péter meséje a nagyvezér üzenetéről. Széchy Mária Pozsonyban. Az összeesküvés iratai a titkos tanács előtt. Különbség a katholikus főurak összeesküvése és a felvidéki protestáns mozgalom között. A két mozgalom elszigetelése. Zrinyi levele a nagyvezérhez. Rákóczy egyessége a protestánsokkal. Rákóczy beavatása az összeesküvésbe. Az eperjesi gyűlés. Zrinyi vallomása Nádasdy ellen. Rottal jelentése. Lobkowitz várakozó politikája.

Immár Zrinyi és Nádasdy lettek előkelő nevük és közhivataluk következtében a mozgalom vezérei. Zrinyi Péter vitéz, jeles katona volt, ki ifjúságától kezdve harczban állott a törökkel s százszor koczkára tette életét. A harcz volt az ő eleme, nem a politika. E téren valósággal a meggondolatlan gyermek benyomását teszi; könnyelmű, állhatatlan volt, egyik végletből a másikba esett, s ha nem életével fizette volna meg a szerepet, melyet a Wesselényi halála után következő három esztendőben játszott, történelmünk leggyűlöletesebb alakjai közé tartoznék. Maga sem tudta soha, mit cselekszik, s noha öntudatlanúl, tényleg az ő könnyelműsége idézte világhirű nemzetségére s hazájára a romlást. Vezérnek nem volt való s mihelyt reá szállott a vezéri tiszt, buknia kellett vele az ügynek is menthetetlenűl.

Eszét, képességeit, politikai belátását tekintve Nádasdy összehasonlíthatatlanul felette állt. De az országbiró csak szinből csatlakozott a mozgalomhoz, azért, hogy segélyével egyéni czéljait valósítsa. Mikor a nádori szék tényleg megüresedett, e czélzatai mindinkább előtérbe léptek. Mindent elkövetett ugyan, hogy viszonyát az interessatusokkal fentartsa; de csak azért, hogy titkaikat megismerhesse s az udvarnak föladja. Ügynökéűl, tulajdonképen kémjéűl, minthogy maga messze a Dunán túl élt, – a felvidéken Szenthe Bálint szolgált, kit itélő-mesterévé nevezett ki. Már ekkor tett czélzásokat az udvarban, hogy Magyarországban készül valami s Wesselényi összeesküvést akart támasztani. Még Lipót királynak ís mondott ilyesmit, hogy országgyűlés tartására birja, melyet azért óhajtott, hogy a nádori szék betöltessék. Ez óhaja nem teljesült ugyan s czélzásait sem vették figyelmbe, mindazáltal a nádorság üresedése idejére ápril 30-ikán Lipót Szelepcsényi primást és őt nevezte ki királyi helytartóvá, az ország kormányzatának fejévé. Azzal is biztatták, hogy ő lesz az udvar jelöltje, mihelyt a viszonyok megengedik, hogy országgyűlés tartassék s a nádorság betöltessék. Nádasdy volt tehát Wesselényi halála után az ország egyik kormányzója s az udvar bizalmasa, másrészt azonban az összeesküvés fővezére. Ő közvetítette a levelezést Zrinyi és Grémonville közt, sőt ez utóbbival még két izben, júniusban és deczemberben, titkon találkozott, mert Zrinyivel együtt a tavasz óta a legnagyobb buzgalommal azon dolgozott, hogy XIV. Lajos formális szerződésre lépjen velük s mielőbb megindithassák a fegyveres fölkelést. Nádasdy szeptemberben is sürgette a határozott választ Grémonvilletől. De a franczia követ tisztán a saját érdekeit tartva szem előtt, hol biztatta, hol türelemre intette. Szeptemberben Grémonville felhatalmazást kapott királyától, hogy megkösse a magyarokkal a szerződést. Csakhogy a furfangos franczia jobbnak látta nem élni a felhatalmazással, mert a magyarokat csak az esetre akarta mozgósítani, ha azok a főfontosságú alkudozások, melyeket ez időben az udvarral magával folytatott, meddők maradnak. E tárgyalások a körül forogtak, hogy Lipót császár és XIV. Lajos király titkos szerződést kössenek az esetleg megnyiló spanyol örökségen való megosztozás tárgyában. Lipótnak lelkiismereti aggodalmai voltak az ilyen szerződés ellen. Egyrészt magát tartotta a spanyol Habsburgok egyetlen törvényes örökösének, mig a francziák által ajánlott szerződésben elismerte volna Lajos király jogát is. Másrészt spanyol nagybátyja irányában hitszegésnek, árulásnak tekintette az alkut. Grémonville azonban meg tudta nyerni terveinek a két irányadó minisztert, Auersperget és Lobkowitzot s segélyükkel mindinkább megtörte Lipót ellenállását. Maga Grémonville irta haza, hogy a tárgyalás olyan, mint valami olasz bohózat. A császári miniszterek vitték benne a bohóczok szerepét s Grémonville azt tehette velük, a mit akart. Auersperg herczegnek a bibornoki süveget igérte jutalmúl, Lobkowitzot meg hizelgéseivel hálózta be annyira, hogy nemcsak ügynöke, hanem valóságos kémje volt s nyomban értesítette a titkos tanács tárgyalásainak legbizalmasabb részletéről is. 

Ezért nem akart Grémonville a magyarokkal szerződni, mikor már megkapta rá a felhatalmazást. Bizott benne, hogy az udvarral köthet olyan egyezséget, mely százszorta előnyösebb lesz Francziaországra. Bizalmában nem is csalatkozott, mert Auersperg és Lobkowitz rávették a császárt, hogy a saját jobb belátása ellenére 1668 január 19-ikén aláirja a szerződést a spanyol örökség majdani felosztása tárgyában. Ez az osztozás a lehető leghátrányosabb volt a császárra, mert mindaz, a minek a spanyol korona birtokaiból hasznát vehette volna, Francziaországnak jutott.

De nem ebben állt jelentősége, mert a szerződés sohasem hajtatott végre, sőt egész napjainkig titokban maradt. A szerződés a császár kizárólagos örökjogának elvét áldozta föl s évekre a franczia politika érdekköréhez csatolta a bécsi udvart. Auersperg csakhamar meglakolt árulásáért. Mikor franczia segélylyel bibornokságra törekedett, a pápa leleplezte üzelmeit s megütközve mondotta: „sajnos, hogy a jámbor és jó császárt így elárulják.” Erre Lipót 1669-ben elcsapta. De Grémonville nem bánta bukását, mert helyét másik szövetségese, Lobkowitz herczeg foglalta el. A franczia politika Bécsben olyan előnyös helyzetbe jutott tehát, hogy sokáig nem szorult a magyarokra. Lajos király még 1667 végén kijelentette, hogy ez idő szerint nem szerződhet a magyarokkal. Sőt a következő években egyenesen azt kivánta érdeke, hogy az udvarral fentartsa bizalmas viszonyát s a magyarok ellen forduljon.

Ép oly meddő maradt az az újabb kisérlet, mely Apafy útján a török segítség megszerzésére tétetett. Apafy azt ajánlotta, hogy újra beküldi a portára Balót, még pedig azon szigorú parancscsal, hogy minden áron személyesen beszéljen a nagyvezérrel, különben hűtlenség bünébe esik s életét és javait elveszti. De a szokásos ajándékra és költségre bizonyos pénzt kért a magyaroktól. Ezt azonban senki sem akarta előlegezni, különösen nem Nádasdy, a Crösus, a ki a mozgalom élén állt. Végre ő is, Zrinyi is, ki mint az özvegy nádorné zilált anyagi viszonyokkal küzdött, adott ugyan öt-öt ezer tallért, de csak kölcsön, előlegűl s Nádasdy, a ki a nádornéval a lipcsei uradalom megvásárlása iránt alkudozott, az 5000 tallért a vételárba kivánta betudatni. Baló egyenesen Kréta szigetére ment, hol a nagyvezér Kandia városát vivta. Ott volt Panajotti is, ki nélkül el nem juthatott a nagyvezérhez. Baló az evangeliamra tétetett szent esküt az olaszszal, hogy titkát el nem árulja, mire a nagyvezér szine elé bocsáttatott, ki előadására azt felelte, hogy békében él a császárral s a magyarok kedvéért a békét meg nem szegheti. Baló leverten tért haza, de ugyanazon hajó, mely a szigetről a szárazföldre szállította, vitte Panajotti levelét is, melyben küldetéséről hosszú jelentést tett Casanova császári követnek Konstantinápolyban. Nádasdy épen részt vett a bécsi titkos tanács azon ülésén, melyben Casanova jelentését felolvasták. Igy az interessatusok és az erdélyiek is megtudták, hogy a portával való érintkezéseiket a „kutya” Panajotti Bécsben beárulta. Mindazáltal Apafyval újabb követet küldettek be, ki azonban ép oly keveset végzet, mint Baló.

 A bécsi udvarban Casanova jelentései kevés érdeklődést keltettek. A minisztereket a nyugati ügyek foglalkoztatták s különben sem féltek a magyaroktól, mihelyt tudták, hogy a portától nem várhatnak támogatást. Egyedül gróf Rottal János, ki eddig is úgyszólván szakminiszterük volt a magyar ügyeknek, kezdett a mozgalomra több figyelmet fordítani.

Az ő érdeklődését sem a császárnak teendő szolgálat vágya keltette föl. Ő is a nádori székre áhítozott s minthogy legkomolyabb versenytársát Nádasdyban látta, kutatni kezdte, nincs-e része a mozgalomban? Az éles eszű Nádasdy hamar észrevette, hogy Rottal szemmel tartja s egy izben Erdélybe küldött titkárát kiraboltatta s a nála levő leveleket elvétette, hogy megtudja, min töri Rottal a fejét. A levelekből azonban csak az tünt ki, hogy az udvar Erdélyben is tart kémeket s hogy Bánffy Dénes tanácsúr Bécs zsoldjában áll.

Lobkowitz herczeg. 

Minthogy Rottal a nádorságra vágyott, ő is támogatta az udvar azon törekvését, hogy országgyűlés tartassék. Nádasdy meg Széchy Mária és Nagy Ferencz utján igyekezett hatni a felvidéki interessatusokra, hogy részt vegyenek az összehivandó országgyűlésen. Ezek azonban azt felelték, hogy irtóznak tőle, mert a gyűlésen sohasem kaptak elégtételt. Nádasdy szükségesnek látta tehát, hogy egy tekintélyesebb ember menjen a felvidékre s rávette Zrinyit, hogy maga vállalkozzék e feladatra. Zrinyi még az ősszel egy idegen főúrral, gróf Tattenbach Erazmussal kötött ligát. Tattenbach Stiriának egyik leggazdagabb, de léha, könnyelmű főura volt. Azt sem tudta, mit csinál, mikor szeptember 9-ikén szövetséget kötött Zrinyivel, ki csak annyit mondott neki, hogy csodadolgok készülnek, hogy a magyarok összetartanak, álljon tehát ő is közéjük. Az okirat nem jelölte meg a szövetkezés czélját s csak arra kötelezé a szerződő feleket, hogy támogassák egymást s titkaikat el ne árulják. A bán szivesen vállalkozott arra is, hogy a felvidékre menjen, mert neki immár szintén voltak titkos tervei. Első sorban az üresedésben levő felső-magyarországi főkapitányságra vágyakozott. Őszszel a felvidékre utazott tehát, hol sokakkal érintkezett, de Báthory Zsófia és a protestánsok közt a békét helyreállítani nem tudta. Ekkor történt először, hogy Zrinyi Patakon vejének, Rákóczy Ferencznek is szólt egyet-mást a mozgalomról, de még kevesebbet, mint Tattenbachnak. Vejével szintén nagy tervei voltak; már ekkor neki szánta az erdélyi fejedelemséget, de ebbe a titkába sem avatta be, mert méltán attól félt, hogy kitudódik s még Apafy is a mozgalom ellen fordul. Ip és vő közt különben sem fejlődött még bizalmas viszony. Zrinyi látta, hogy Rákóczy afféle anyám-asszony katonája, a ki teljesen anyja uralma alatt áll, az meg elszörnyüködött a társaságon, melybe Zrinyi keveredett s mely csupa véres szájú protestáns emberekből állt. Útja közben a bán Széchy Máriával szerződött a murányi és szendrői uradalmak megvásárlása iránt. Az üzletből nem lett ugyan semmi, de a mozgalomra, melyben üzlet és politika, köz- és magánérdek annyira összebonyolódott, volt bizonyos hatással. Zrinyi a felvidéken máskülönben is buzgó tevékenységet fejtett ki. A nádornét Nádasdy felkérésére rá beszélte, hogy a lipcsei uradalmat Nádasdynak adja el, irt a varsói franczia követnek, érintkezett a nádorné egyik lengyelországi ügynökével, de különösen arra igyekezett rávenni a felvidéki nemességet, mely a protestáns Bocskay István, egy igen hazafias érzésü, de beteges és tehetetlen főúr köré sorakózott, hogy szakítson a török szövetség eszméjével. Egész 1668 február elejéig maradt a felvidéken. De lényegileg nem végzett semmit. A katholikus urak s a felvidék mozgalmát szerves kapcsolatba hozni nem tudta, az üzlet pedig, melyet a nádorné és Nádasdy közt közvetített, nemcsak nem jött létre, hanem ellenkezőleg a nádornéban és embereiben, sőt magában Zrinyiben is idegenséget keltett Nádasdy iránt. Igy a mozgalom vezetőinek személyes viszonya megromlott s Nádasdy ujra az udvarhoz közeledett. Ismét czélzásokat tett, hogy összeesküvés készül, hogy Apafy a törökkel fondorkodik. De most még kevésbbé hallgattak reá, mert az udvar, mely eddig elég jó indulattal volt iránta s a nádorsággal kecsegtette, hirtelen elfordult tőle. Bécsben borzasztó dolgokat kezdtek róla beszélni. 1668 február 13-ikán éjjel a császári várpalota egyik része leégett. Azt hiresztelték, hogy Nádasdy gyujtatta fel, mert bosszut akart a császáron állani. Csakhamar egy más mesét koholtak róla. Hire terjedt, hogy Nádasdy a császárt, mikor egy izben Pottendorfban vendége volt, meg akarta mérgezni. A büntényt Nádasdyné hiusította meg, ki, hogy megmentse Lipótot, maga fogyasztotta el a mérgezett ételt, mely sirba is vitte. A szakácsot, ki az ételt főzte, – mondották – Nádasdy saját kezével ölte meg. Nádasdy kétségkivül értesült e rágalmakról s lelke mélyében fölháborodott. Ő, a ki azon föltett szándékkal lépett az interessatusok közé, hogy titkaikat följelenti s ki tényleg már tett is ez irányban egyet-mást, most a másik végletbe csapott át. A legszélsőbb forradalmi eszmék hirdetője lett s 1668-ban iratot szerkesztett, melyben az udvar iránti gyülölete a legkiméletlenebbűl nyer kifejezést. A két iratot nem nyomatta ugyan ki, de megmutatta néhány bizalmasának. Mindkettő szenvedélyes, lázító irat, a közeledő kuruczvilág hirnöke, azoknak a végelkeseredés sugallta szózatoknak előhangja, melyek az örvénybe döntött nép minden fájdalmát és bosszuját erőteljes nyelven, néha költői lendülettel szólaltatják meg. Két iratának egyike, az oratio, az ország négy rendéhez intézett ébresztő, igy jellemzi az udvart: „akaratja törvény, csalás diplomája, hite megszegésére minden alkalmatosság kedves.” Kiemeli, hogy: „az udvar a törökkel barátságosban összeczimborálván, sorsot vetettek reád s megosztoznak ezennel, édes nemzetem, határidon”. Összegezve szenvedéseikei, egyesülésre hivja fel az ország rendeit, különben hazájuk végleg elenyészik. „Keress segitséget, a hol találsz, – ebben foglalja össze a teendőket, – mert bizonyára majd késő lesz. Ezt a kevés rossz, rajtad heverő gaznépet emészd meg, szoros utaidat vágd be, végváraidat vedd kezedhez, kicsinytől fogva nagyig kelj föl, megsegit az isten igaz ügyedben.”

Az egyesülésre a nemzetnek soha sem volt nagyobb szüksége, mint épen ez időben. A török Apafy harmadik követét is elutasította, Casanova ujabb figyelmeztetéseket küldött Bécsbe, a franczia politikában pedig a császárral való megegyezés után olyan gyökeres fordulat állt be, hogy XIV. Lajosra valósággal kellemetlenné vált a magyarokkal való érintkezés. Augusztus 24-ikén Grémonvillenek a magyar ügyben új utasítást adott tehát, melyet akként fogalmaztatott, hogy a követ a bécsi minisztereknek megmutathassa. Igy külsegélyről szó sem lehetett s noha itthon egyesek a legkalandosabb terveken törték a fejüket s még a bányavárosokból Bécsbe indított pénzszállítmányt is fel akarták verni, a felvidéki interessatusok sorában a józan hangulat kerekedett felül. Ők a franczia követtel soha sem álltak érintkezésben s Zrinyi és Nádasdy iránt sem tápláltak bizalmat. Reményeiket egyedűl a török segitségbe helyezték s midőn elutasíttattak, augusztus 18-ikán abban állapodtak meg, hogy a török, vagy legalább Apafy támogatása nélkül semmi esetre sem fognak fegyvert. Ez időben a mozgalom elvesztette veszélyességét s hogy teljesen elaludjék, ahhoz csak némi jóindulat kellett volna az udvar részéről. De a vármegyék hasztalan küldték követeiket Bécsbe. Hasztalan rimánkodtak, az udvar semmiféle sérelmüket nem orvosolta. Személyes torzsalkodások, Nádasdy czivakodása az özvegy nádornéval még zavarosabbá tették a helyzetet, még nyomottabbá a közhangulatot, melyben csakhamar ugy szólván a természeti törvény erejével érlelődött meg egyesekben az árulás eszméje. Nem Nádasdy tette e terén az első lépést, sőt az árulás épen ellene irányult. Az első feladó a vén iványi Fekete László egykor Wesselényi vitéz katonája, volt, ki 1668 szeptemberben Pozsonyban elmondott Szelepcsényinek mindent, a mit a mozgalomról tudott. Vallomásait megerősítette Barkóczy István, az interessatusok társa, sőt a felkelés egyik kiszemelt vezére. Mikor azonban a király szabolcsi főispánná nevezte ki, az udvarhoz szegődött. A hiányos értesülés daczára a primás elég komolyan vette az ügyet s azt ajánlotta, hogy a főbb vezetőket szines ürügyek alatt Bécsbe kell csalni, ott kihallgatni s esetleg elfogni. A miniszterek is behatóan foglalkoztak a kérdéssel s Montecuccoli katonai készülődéseket sürgetett. De a többség azt határozta, hogy egyelőre még várakozó állásban kell maradni. Ez igen helyesnek bízonyult, mert csakhamar a mozgalom összes szálai az udvar kezébe jutottak. Zrinyi végre kiábrándult a francziákba vetett reményeiből. A nyár folyamán a lengyelekkel keresett érintkezést s vejét, Rákóczyt akarta lengyel királylyá választatni. E czélból személyesen készült Lengyelországba, de Grémonville határozottan ellenezte tervét. Zrinyit egyrészt ez haragította meg, másrészt végre be kellett látnia, hogy a magyar ügyekben sem várhat Francziaországtól semmit. Felhatalmazta tehát Széchy Máriát, kinek murányi várában a mozgalomra vonatkozó összes iratok őriztettek, hogy mindkettejük nevében tegyen feljelentést, s szerezzen bűnbocsánatot számukra. Az özvegy nádorné bizalmas embere, Bory Mihály utján, kinek küldetésérői még Nádasdyt is értesitette, ámbár nem teljes őszinteséggel, Rottalhoz fordult. Bory nemcsak elmondott mindent, hanem jegyzékbe foglalta a Murányban levő iratokat s eredetiben való felküldésüket igérte. Azon biztosítással tért haza, hogy ő maga, valamint úrnője, Zrinyi és Nagy Ferencz, mihelyt újabb hűségesküt tesznek, teljes kegyelmet nyernek. Rottal, kinek eljárását Lipót király is helyeselte, ezzel a magyar ügyekben az udvarnál még nagyobb befolyást nyert s most annál inkább valósithatónak tartotta a nádorság megszerzésére irányuló régi szándékát. Hogy a magyarokat el ne idegenítse magától, békés uton akart a bonyodalomnak véget vetni s különösen országgyűlés tartását ajánlotta. Az udvar helyeselte nézetét s a király deczember 6-ikára Bécsbe hivta a magyar tanácsosokat, hogy az országgyűlésről, a nádorválasztásról, s más közügyekről véleményt mondjanak. Jelen voltak Zrinyi és Nádasdy, ki éles eszével hamar észrevette, hogy baj van s Rottal föléje kerekedett. Most ő ellenezte tehát az országgyűlést, mire annál inkább volt oka, mert mindenki elismerte, hogy a 13 vármegye nem jelenik meg, mig vallásügyi sérelmei nem orvosoltatnak. Lipót azonban épen a téren nem akart engedni s inkább elejté az országgyűlés eszméjét. Az értekezleten a török folytonos hódoltatásai is szóba kerültek. Egyes vármegyék és főurak minduntalan kaptak felszólítást, hódoljanak be, különben a török tűzzel-vassal pusztitja el birtokaikat. Ez alkalommal Zrinyi elmondotta Rottalnak, hogy van egy előkelő foglya, Omer spahi, ki egyenesen a nagyvezér nevében szólította fel, egyezzék meg a törökkel, ő azonban szóba sem állt foglyával. De mikor haza bocsátotta, hogy sarczát beszerezze, Omer azt igérte, hogy visszatérve magától a nagyvezértől hoz felhivást Zrinyinek. Ha ilyen levelet kapna, – mondotta a bán – fel fogja küldeni az udvarnak. Rottal Zrinyi kérelmére az ügyről jelentést tett a királynak is, ki a titkos tanácshoz utasította; mely (deczember 14.) hivatalosan megbiztá Zrinyit, folytassa Omerrel a tárgyalásokat. A hadi tanács török tolmácsát, ki magyarúl is tudott, bocsátották rendelkezésére, hogy Omert, ha visszatér, alaposan kikérdezze. Zrinyi ez alkalommal is hangsúlyozta, hogy engesztelhetetlen ellensége a töröknek s egyedüli óhaja az, hogy a király hadat üzenjen a portának. Tényleg az udvar biztatására, egyenes parancsára lépett immár érintkezésbe a törökkel.

E közben Rottal folytatta érintkezéseit a nádornéval, ki, mivel Bory csakhamar meghalt, még deczemberben Pozsonyba útazott s magával vitte az összes iratokat. Ott azonban megbetegedvén, Nagy Ferenczet küldte Bécsbe. Rottal már 1669 január 30-ikán azon helyzetben volt, hogy az összeesküvés iratait német fordításban bemutathatta a titkos tanácsnak. Előterjesztette az egyes szövetségleveleket, a franczia, erdélyi és török érintkezésre vonatkozó iratokat s az interessatusok bizalmas leveleit. A titkos tanács abban állapodott meg, hogy egyelőre senkit sem kell bántani, sőt, hogy az interessatusok biztosságban ringassák magukat, legfontosabb irataik eredetije visszaküldessék Murányba, hogy a nádorné az illetők kivánságára bármikor felmutathassa azokat.

Az udvar ekkor minden részletében ismerte tehát a nemzeti mozgalmat és szereplőit. A miniszterek maguk nyomban észrevették, hogy a katholikus urak összeesküvése és a felvidéki protestánsok mozgalma két különálló dolog s ha voltak felvidéki protestáns nemesek az interessatusok közt, maga a felvidék távol maradt a katholikus főurak tervezgetéseitől. Egy pillanatig a miniszterek azon voltak, hogy a két mozgalmat továbbra is távol tartsák egymástól. Ha a vallásügy terén csak némi engedményt tesznek, ezt a czélt könnyen elérhették volna. De Lipót király érzelmei iránti tekintetből hivatalosan nem voltak hajlandók engedményre. Ugy akarták tehát a dolgot intézni, hogy Báthory Zsófia s a protestánsok közt magánjellegü egyesség létesűljön s Zrinyit bizták meg, beszélje rá vejét, Rákóczyt az ily természetű egyességre. Az udvar már rég megigérte az erdélyi fejedelemnek, hogy némely határvillongási ügy rendezése tárgyában a felvidéki vármegyéket gyűlésre fogja összehivni. Most beváltotta igéretét s a gyűlést 1669 április 28-ikára, Eperjesre hivta össze, sőt programmjába a vallásügy kivitelével, melynek rendezését, mint magánügyet Zrinyi utján akarta eszközölni, a felvidék sérelmeit is fölvette. Noha Rottal az időben sokat betegeskedett, az udvar őt bizta meg a gyűlés vezetésével s mellé több magyar biztost rendelt, köztük Zrinyit, ki időközben visszatért foglyával, Omerrel szintén folytatta a tárgyalásokat. Omer nem hozott ugyan levelet; de újra biztatta Zrinyit, forduljon a portához. A bán ezt bejelentette Rottalnak, ki – ekkor már a felvidéken voltak – levelet adott át neki, hogy horvátra fordítsa s Omer útján a portára küldje. E levélben Zrinyi azt irta, hogy az idén már késő mozgalmat támasztani, de a jövő évben a török szolgálatára bocsátja magát. A levelet Rottal fogalmazta s Zrinyi csak az ő parancsainak engedett, midőn horvát nyelven megirta s elküldte. Rottal Nádasdy ellen is fel akarta Zrinyit használni, a mi annál könnyebben sikerült, mert a két szövetséges ez időben különben is összeveszett s a szeleburdi, heveskedő Zrinyi azzal fenyegetőzött, hogy csapataival Nádasdy jószágaira tör.

Minthogy az udvar az eperjesi gyűlésen tárgyaltatni sem akarta a vallásügyet, Zrinyi, még mielőtt Eperjesre ment, felkereste Patakon vejét, ki ekkor már vagyonilag felszabadult anyjának gyámsága alól s megosztozott vele. A bán a legnagyobb buzgalommal látott azon feladatához, hogy Rákóczyt a protestánsokkal kibékitse. A szomszéd vármegyékből számosan siettek Patakra, hol élénken folytak a kiegyezési tárgyalások. A mint róluk értesült, Báthory Zsófia Munkácsról nyomban elküldte emberét, hogy meghiúsitsa, vagy legalább elodázza az egyezséget. De a gyámoltalan Rákóczy immár épen úgy ipja, mint előbb anyja befolyása alatt állt s nem birt ellenkezni. Elől tűz, hátul viz, mondta tehetetlenségében s április 26-dikán aláirta az egyezséget, melyben a protestáns papoknak és iskoláknak visszaadta jövedelmeiket, a pataki tanárok elmaradt fizetésének pótlására 4000 frtot tett le s a protestáns vallásgyakorlat további szabadságát biztosította jószágain. Igy Zrinyi elérte czélját s a protestánsok egyik legfontosabb sérelme orvoslást nyert, még pedig, mint Bécsben óhajtották, tisztán magánjogi uton, az udvar beleavatkozása nélkül.

Rákóczy állása a protestáns felvidéken ezzel egyszerre megváltozott. Elfeledték az eddigi üldözést s azt mondották, hogy a kiegyezéssel 20,000 kardot szerzett magának. Ezt a fordulatot Zrinyi arra használta, hogy nemcsak beavatta Rákóczyt a mozgalomba, hanem levelet iratott vele maga is aláirta – XIV. Lajoshoz s segitséget kért tőle, noha rég tudhatta, hogy meg nem fogja kapni. E lépés Zrinyi Péter azon hóbortjainak egyike, melyek csakhamar sürűn követték egymást.

Pár nappal később, április 29-ikén kezdte meg tanácskozásait az eperjesi gyűlés, mely igen népes volt. 13 vármegye és 8 szabad királyi város vett benne hivatalosan részt s a bányavárosok is képviseltették magukat. Apafy szintén elküldte követeit még pedig azon határozott utasítással, hogy a vallásügyi sérelmek orvoslását sürgessék s jelentsék ki, hogy ez a fő kivánsága, mely mellett minden egyéb óhaja eltörpül. Csakhogy a követségnek az a titkos utasítása is volt, hogy Rottallal Erdély és az udvar szövetkezése iránt tárgyalásokat indítson. A megjelentek azonban kezdettől fogva olyan izgatott hangulatban voltak, mely kevés kilátást nyújtott a sikerre. Kifogásolták a királyi meghivó levél szövegét, illetéktelennek tartották magát a gyűlést, a commissiót a sérelmek tárgyalására. Növelte elkeseredésüket, hogy épen a gyűlés folyamán kegyetlenűl zsarolták és fosztogatták a szatmári őrség német zsoldosai egyes nemesek jószágait.

Az összegyűltek irásba foglalták ugyan öt év óta felmerült sérelmeiket, de kijelentették, hogy orvoslásukra a mostani commisióval tárgyalásba sem bocsátkoznak. Május végéig elhúzódott a tanácskozás, de minden eredmény nélkül. Rottal nagyon restelte a kudarczot s azt Nádasdy titkos ármánykodásának tulajdonította. Hogy bosszút álljon rajta, Zrinyit Eperjesről hazatértükben rábeszélte, tegyen őszinte és kimeritő vallomást az interessatusokkal való összeköttetéseiről. Zrinyi teljesitette Rottal óhaját, ki gondoskodott róla, hogy a bán vallomása Nádasdyra lehetőleg terhelő legyen.

Viszontszolgálat fejében Rottal Lipót király üzenetekép tudtára adta, hogy minden bűne felejtve van, ha hűségében többé meg nem inog. Igy Zrinyi bűnbocsánatot nyerve olyan vallomást tehetett, mely teljesen megfelelt Rottal óhajainak. Lipót az ügyet Lobkowitzhoz és Montecuccolihoz utasította, kik elé Rottal 1669 június 24-dikén kimerítő jelentést terjesztett. Ugy szinezte ki a történteket, hogy a felvidék mozgalmainak okozója első sorban Nádasdy s ő a főbűnös mindenben, mi 1665, sőt 1649 óta ott végbe ment. Ő volt benső barátja II Rákóczy Györgynek, ő terelte az elhunyt nádort a franczia szövetségbe. Rottal végűl azt ajánlotta, hogy Nádasdyt mielőbb fogságra vessék. De Lobkowitz a mellett döntött, hogy várakozó állásban kell maradni. Nem tehető föl, hogy ezt abból a pokoli szándékból tette volna, hogy a magyarok minél jobban bele jussanak az összeesküvés ingoványába s az alkalmas pillanatban teljes kiméletlenséggel léphessen föl ellenük. De egy-két ember fogságra vetése a különben is reménytelen mozgalomnak mindenesetre véget vetett volna. Ellenben a tétlenség, a várakozás csak újabb szárnypróbálgatásokra ösztönözte a szenvedélytől felzavart közvéleményt.

IV.  Zrinyi Péter és a török szövetség. A fölkelés.

Péter Zrinyi and the Turkish alliance. The rising/resurrection.

Zrinyi Péter hamis hűségeskűje. Beavatkozása a lengyel király házassági tervébe. Gróf Frangepán Ferencz beavatása a mozgalomba. A bécsi értekezlet. Nádasdy gyanuja. Vallomása Lipót előtt. Az ügy a titkos tanács előtt. Nádasdy hűségnyilatkozata. A király válasza. A közvélemény bizalma a török segélyben. Zrinyi Péter megalkuvási szándéka. Bukováczky a portán. Zrinyi behódolási ajánlatai. Rákóczy erdélyi trónjelöltsége. Bukováczky küldetésének kudarcza. Apafy elidegenítése a mozgalomtól. A bécsi udvar értesülései Zrinyi tervéről. Zrinyi kapkodása. Vak bizalma a törökben. Fegyverkezése. Újabb közeledése az udvarhoz. Lobkowitzék kétszinűsége. Lipót hangulata. Forstall bécsi küldetése. Zrinyi proscriptiója. A fegyveres kűzdelem. Lobkowitz herczeg igéretei. Zrinyi János Bécsben. Zrinyi Péter és Frangepán Lobkowitz őrizete alatt. A drávántúli mozgalom leveretése. A felvidéki protestánsok helyzete. A körmöczi gyűlés emlékirata. A kassai gyűlés betíltása. A breznóbányai gyűlés. A törökbarát hangulat a felvidéken. Hiú remények. Rákóczy Ferencz készülődései. A porta semlegességi parancsa. A német haderő szaporítása. A pataki tanácskozás. A fölkelés kitörése. Bocskay és Rákóczy fővezérsége. Tokaj ostroma. A fölkelés terjedése. A gombási ütközet. Szatmár ostroma. Zrinyi meghódolásának hire. A tállyai értekezlet. A fölkelés vége.

Zrinyi Péter ez időben nemcsak Rottal utján, hanem személyesen is bűnbocsánatot kért Lipóttól s hűséget fogadott neki. De nyomban megszegte igéretét. Meg akarta akadályozni, hogy az akkor választott lengyel király, Wisnioviecki Mihály a császár nővérét, Eleonora főherczegnőt vegye feleségűl. Elhatározta, hogy követet küld a lengyel királyhoz s felkéri, hogy ne osztrák, hanem dán feleséget vegyen. Az utasítás, melyet követének adott, kiméletlenűl megtámadta a Habsburgokat, főleg magát Lipótot. Elmondotta, hogy az osztrák kormány mindig mások szerencsétlenségében keresi üdvét s Magyarország teljes leigázására törekszik. „Nincs a világon kormány, – mondja, – mely oly romlott lenne, annyira ádáz érzelmeket táplálna Isten s a népek jogai ellen, mint ez s a mi a legsajnosabb, nincs remény, hogy megváltoznék, vagy megjavulna”. Papirra is vetette a levelet, de Bécsben nem volt megbizható embere, a kivel Lengyelországba küldhette volna. Véletlenűl ugyanakkor sógora, Frangepán Ferencz is Bécsben időzött. Az alig 26 éves ifjú, nemzetsége magyar ágának utolsó sarja, olasz műveltségű, horvát érzelmű ember volt. A magyar mozgalmakról eddig semmit sem tudott s az interessatusok oly kevéssé biztak benne, hogy, midőn egy izben véletlenűl közéjök tévedt, kémnek tartották s titkoltak előtte mindent. Most Zrinyi tőle kért alkalmas embert, kit Lengyelországba küldhessen. Egyuttal összes terveibe és titkaiba beavatta. Frangepán készségesen csatlakozott sógorához s rendelkezésére bocsátotta kisérete egy tagját, Bargigli Ferencz olasz dominikánust. Ez Zrinyi levelével csakugyan Lengyelországba ment, de ott semmit sem végzett.

Mig Zrinyi ekképen újra rá lépett a lejtőre, honnan kevéssel az előtt megmenekült, sőt sógorát is magával vitte, az eperjesi commissió ügyében a király (1669.) július 16-ikára Bécsbe hivta magyar tanácsosait. Megjelent Nádasdy is, ki már tudta, hogy Rottal súlyos vádakkal illeti s „becsületében gázol”, ámbár nem sejtette, hogy Rottal mi mindent tud. A primás is határozott czélzásokat tett az összeesküvésre, mert neheztelt Nádasdyra, kiről azt terjesztették, hogy ő ellene is merényletet tervez. De a többi tanácsosok, kik sem a mozgalomról, sem az árulásról nem tudtak semmit, nem adtak hitelt a primás állitásainak. Nem tagadták ugyan az ország sokféle nyomorúságát, de az orvoslás eszközét országgyűlés tartásában látták. Csakhogy ezt immár főleg a primás ellenezte, mert nem akarta, hogy a nádori szék betöltessék s le kelljen a királyi helytartói állásról mondania. Mindazáltal a király (augusztus 2.) a 13 vármegyét leiratban biztatta, hogy legközelebb országgyűlést fog tartani.

Nádasdy a bécsi értekezlet egyes jelenségeiből észrevette, hogy baj van és hogy nemcsak Rottal és a primás, hanem Zrinyi is ellene dolgozik. Elhatározta tehát, hogy végleg szakít az összeesküvőkkel, hogy őszinte vallomást tesz s a királytól magától kér bűnbocsánatot. Kihallgatásra ment Lipóthoz s a saját ártatlanságát hangoztatva, Zrinyit azzal vádolta, hogy rosszban töri fejét s őt is bajba akarja keverni. Lipót meghallgatta, de nem adott neki határozott választ. Nádasdy csakhamar bizalmasa, Donellan Miklós szerzetes útján, – ki Lobkowitz herczegnek is bizalmasa volt, – megtudta, hogy az udvar nagyon haragszik reá. A hir mélyen lesújtotta s a dolgot magyar ellenségei áskálódására vezette vissza. „Nincs nemzet, – irta elkeseredésében egy barátjának, – ki ennél gyalázatosabb legyen, ki úgy fogja a gőzölgő szenet utolsó romlására, mint az átkozott magyarság”. Magához kérette tehát Donellant s átadta neki eredetiben és forditásban az összeesküvésre vonatkozó adatokat, melyek birtokában voltak, hogy a császár elé terjeszsze s kegyelmet kérjen tőle. A barát az iratokat Lobkowitzhoz vitte, ki utasította, hogy rendezze őket s készítsen Nádasdy vallomásáról részletes irásbeli jelentést. Donellan ezt is megtette s előterjesztésében vizsgálat megindítását kérte. Nádasdy azonban izgatottságában be sem várta Donellan munkásságának eredményét, hanem október végén Bécsbe sietett s Lipót lábai elé borúlva, ügye elintézésére biróság kiküldését kérte. Sokáig nem kapott határozott választ. November végén Lobkowitz az ügyet a titkos tanács elé vitte ugyan, de ez sem döntötte el, hanem abban állapodott meg, hogy nem kell erőszakot alkalmazni, de kegyelmet sem szabad adni. Lobkowitz még inkább tévedésbe ejté Nádasdyt. Maga készített egy nyilatkozatot, melyet sajátkezűleg s a saját nevében való leirás végett átadott neki. Nádasdy betühiven lemásolta s neve aláirásával november 29-ikén visszaadta Lobkowitznak. E nyilatkozatban bocsánatot kért mindenért, mit a multban tett, a jövőre pedig hűséget fogadott. Lipót deczember 1-jén közölte Lobkowitzczal végelhatározását. „Tudassa vele nevemben, – irja a császár miniszterének, – hogy az emlitett emlékiratban kifejezett legalázatosabb hódolata, s azon köteles nyilatkozata, hogy jövőre javamra és szolgálatomra törekszik, legkegyesebb tetszésemmel találkozik s én teljesen bizom benne, hogy igéreteit beváltja. lgy tehát tudassa vele, hogy hű és sikeres szolgálatait, melyeket övéivel nekem tenni fog, mindenkor illendően fogadom s legkegyelmesebben elismerni akarom”.

Lobkowitz átadta a kéziratot Nádasdynak, ki érezte, hogy ezzel ügye elintézve nincs, mert kifejezetten nem adja meg a kért bűnbocsánatot. Tudta, hogy állandóan feje fölött függ a veszedelem s aggodalmakkal tért haza. De lelkiismeretesen megtartotta a királynak tett fogadását s semmiféle részt nem vett többé a nemzeti mozgalomban, mely az udvar hibájából egyszerre ismét nagyobb hullámokat kezdett vetni. Az eperjesi gyűlés meddőségén elkeseredve a felvidékiek, Apafyhoz küldték Czeglédy Istvánt, kora egyik legjelesebb, legtekintélyesebb protestáns papját, hogy segélyt szorgalmazzon a töröknél.

A sok csalódás daczára a közvélemény mindig újra meg újra bele kapaszkodott a török segély csalfa reményébe, s az áramlat oly erős volt, hogy maga Zrinyi Péterné, mikor az 1669-iki év nehány hónapját a felvidéken tölté, nem birt befolyásának ellenállani. Ő is arra nógatta férjét, egyezzék meg a törökkel, mely esetben egész Magyarország vele megy. Zrinyit azonban épen ekkor a török elleni harcz eszméje foglalkoztatta. Az év elején vitézűl megvivott a boszniai pasával, utóbb meg fölmerült változékony lelkében a gondolat, hogy itt hagyva mindenét, Kréta szigetére megy, hol évek óta elkeseredett tusa folyt a velenczeiek és törökök közt.

Csakhogy a sors halomra dönté e számításait is. Kréta szigetén épen ez időben dőlt el (1669 szeptember) a török javára a küzdelem, s Velencze békét kötött a szultánnal. Horvátországban ekkor az az aggodalom támadt, hogy a török immár Zrinyi ellen fordítja erejét. Egyik jeles katonája, Bukováczky Ferencz őszszel maga ajánlkozott, hogy bemegy a portára s megalkuszik a törökkel. Bukováczky tervét – mások is helyeselték, Zrinyi mindazonáltal habozott. Nem szivesen szakított a saját multjával és családja összes hagyományaival s különben is tisztában volt tettének politikai jelentőségével. De nem rég maga az udvar tette kötelességévé, hogy Omer utján a törökkel érintkezzék. Most meg Felső-Magyarországból s közvetlen környezetéből buzdították a tárgyalások megindítására. Ennek a sok felől jövő befolyásolásnak a gyönge férfi nem birt ellenállani. Útnak inditotta tehát Bukováczkyt, ámbár irásbeli utasítás nélkül. Egykorú jelentés szerint azonban Bukováczky Zrinyi nevében a következő ajánlatot tette a portának:

1. Magyar és Horvátország a szultán védelme alá helyezkedik s 12,000 tallér évi adót fizet, mely később sem emelhető;

2. a szultán megtartja Magyar- és Horvátországot régi szabadságában;

3. Apafy helyébe Rákóczy Ferenczet teszi erdélyi fejedelemmé;

4. a budai pasán kivűl külön 30,000 főnyi török haddal segíti Zrinyit;

5. a németektől elveendő várak a magyaroké maradnak.

Bukováczky novemberben indult el. Egy hónappal előbb a felvidékiek sürgetésére Apafy szintén elküldé Rozsnyay Dávidot a nagyvezérhez. Rozsnyay 1669 deczember 1-jén ért Kréta szigetére, hol azonban Panajotti hatalmában volt s hetekig nem juthatott a nagyvezér elé. Ellenben Bukováczky Szalonikibe ment, hol a szultán akkor időzött. Deczember 19-ikén érkezett oda. A pasáknak igen hizelgett a hires Zrinyi azon ajánlata, hogy kész behódolni s adót fizetni. Biztatták is a követet, ki nem ismerve a viszonyokat, hitelt adott szavuknak. Csak hogy határozni a szultán a nagyvezér nélkül nem mert s Bukováczkyt Krétára küldé. Mielőtt hajóra szállt, értesítette Zrinyit, milyen sokféle kitüntetéssel fogadták s a porta kész teljesíteni minden kivánságát: most – folytatta – Krétára megy, hol formaszerűen megköti a szerződést a nagyvezérrel. Küldetéséről Panajotti természetesen nyomban értesitette Casanovát, ki már deczember 26-ikán megirt mindent Bécsbe. De a legnagyobb szolgálatot az udvarnak Panajotti azzal tette, hogy elmondta Rozsnyaynak, Apafy követének, hogy Zrinyi Bukováczky által Rákóczynak kéri az erdélyi fejedelemséget. Rozsnyayt a leleplezés méltán megijesztette; nyomban megirta a fejedelemnek, maga pedig február 15-ikén (1670) a nagyvezér azon üzenetével sietett haza, hogy Erdély ne merje zavarni a némettel fenálló békét. Bukováczkyt a nagyvezér egyáltalán nem fogadta s kérelmeit határozottan ellenezte. Minthogy azonban a szultán és udvara óhajaival sem akart rideg ellentétbe helyezkedni, azt irta Szalonikiba, hogy Zrinyiben nem lehet bizni, Ausztriával pedig új háborút kezdeni nem czélszerű, a szultán ne adjon tehát tényleges segítséget Zrinyinek, hanem csak biztassa; e végből intézzen hozzá levelet s czimezze keresztény hadai fővezérének. Eleinte ez nem tetszett a szultánnak, ki határozottan segíteni akarta Zrinyit. De minthogy nem mert mindenható nagyvezérével kikötni, azzal bocsátotta haza Bukováczkyt, hogy a hivatalos választ a boszniai pasától fogja megkapni. Noha tehát küldetése tényleg teljes felsüléssel végződött, Bukováczky azon hitben utazott vissza, hogy a török segély biztositva van. Panajotti nyomban értesítette mindenről Casanovát, ez meg az udvart. Panajotti azt ajánlotta, hogy Zrinyit mielőbb el kell láb alól tenni, mert a nagyvezér most elutasította ugyan ajánlatait, de idővel talán mégis elfogadja azokat. Meg kell tehát az alkalmat ragadni, hogy e veszélyes embert örökre ártalmatlanná tegyék.

A Rozsnay-Bukováczky küldetés újabb fordúló pontja az összesküvés nagy tragoediájának. Az a hir, hogy Zrinyi Rákóczy számára kéri az erdélyi fejedelemséget, Apafyt teljesen elidegenítette a mozgalomtól s csak mikor később Rákóczy Ferencz becsületszavával erősitette, hogy ipja e tervéről előzetes tudomása nem volt s azt leghatározottabban visszautasítja, kezdett a fejedelem bizalmatlansága csökkenni. De hónapokon át még Erdély is ellenségesen állt szemben a mozgalommal. Másrészt a bécsi udvar, mely Casanova útján deczember óta mindenről értesült, idejében megtehette Zrinyi megfenyítésére az intézkedéseket. Herberstein károlyvárosi főkapitány már (1670) februárban utasítást vett, legyen készen minden eshetőségre s tartsa szemmel Zrinyit és Frangepánt. Zrinyi e közben ide-oda kapkodott. Ismét érintkezést keresett az udvarral, sőt ajánlatot tett, hogy a Muraközt, s tengermelléki javait átadja a felségnek, ha az örökös tartományokban megfelelő kárpótlást nyer értük. Mikor azonban Bukováczky márcziusban haza érkezett, noha irásbeli választ nem hozott, Zrinyi biztosra vette, hogy meglesz a török segély. E hitében megerősitette az, hogy a boszniai pasától csakugyan levelet kapott, mely „Magyar-, Horvát-, Erdély- és Moldvaországok fejedelmének s az egész ottomán sereg fővezéré-nek” nevezte. Neje szintén készpénznek vette e játékot s bizalmuk átterjedt Frangepán Ferenczre, ki márczius 9-ikén azt irta egyik hivének, „alig várom a perczet, hogy süvegeink a turbánokkal egyesűljenek. A német süvegek – istenemre repülni fognak”. E harczias hangulatnak megfelelően, Zrinyi fegyverre szólitotta jobbágyait, kiknek a robot és földes uri terhek eltörlését igérte. Fölfegyverezte a muraközi nemeseket s egy emberét a Balaton vidékére küldte, hogy katonát fogadjon, Csáktornyából pedig. kiköltöztette Zrinyi Miklós özvegyét, Löbl Zsófiát, kit német érzelműnek tartott. E mellett kisérletet tett az ó-hitű határőr nép megnyerésére s Frangepán Orfeot a tengermellékre küldte. Természetesen a felvidékieket, első sorban Rákóczyt is tettre, fegyverfogásra buzditotta, mert, mint irta nekik, a török szövetség biztositva van. Mindez nagy feltünést keltett, s a szomszéd örökös tartományok attól féltek, hogy az ottani parasztság is Zrinyi mellé áll. Zrinyi tényleg számított Stiriára, különösen szövetségesére, Tattenbach grófra. Ez azonban épenséggel nem volt a tettek embere s hogy biztosítsa magát, Zrinyivel való érintkezéseiről értesítette a stiriai kormányt. De nem ő, hanem Zrinyi volt az, ki a döntő pillanatban teljesen elvesztette fejét. Ugyanakkor, midőn sógorát és vejét fegyverfogásra ösztönözte, midőn megkezdte a hadak gyűjtését, ismét érintkezésbe lépett az udvarral. Felkérte özvegy sógornőjét, Löbl Zsófiát, menjen Bécsbe s nevében jelentse ki, hogy kész mindent abban hagyni, ha a császár megjutalmazza. Ugyanez ügyben az agg Borkovich Márton zágrábi püspököt is Bécsbe küldte, ki oda márczius 17-ikén érkezett. Lobkowitz harmadnapon Hocherrel, Montecuccolival, Lamberttel tanácskozott Zrinyi ügyében. Elhatározták, hogy fegyverrel semmisítik meg, mert rég megérdemli a halált. De mig a császári had a helyszinére érkezik, szinleg „nyájasan, kegyesen” bánnak vele. Kegyelemmel biztatták tehát, hogy Borkovich utján Bécsbe csalják. „Jó czél érdekében – mondották – a felség élhet csalárdsággal, olyan emberrel szemben, ki rossz czélból oly galádul megcsalta.” E bandita morál éppen abban a pillanatban tette a minisztereket vérszomjas tigrisekké, midőn a mozgalom vezére felajánlotta hódolatát s a kiméletet és kegyelem inkább lett volna helyén. Lipót császárra magára is átterjedt környezetének e hangulata. „Remélem – irta április 9-ikén egyik bizalmasának – isten megsegít, s én majd moresre tanítom őket; olyat ütök az ujjokra, hogy fejök is lehull bele.” Mikor meg a mozgalom teljesen ártalmatlanná volt téve, előre jelezte (április 22.), hogy nem sokára fejek leütéséről fog a világ hallani. Igy a mozgalom részeseinek sorsa az első pillanattól el volt döntve. Mindazáltal Lobkowitz azzal küldte haza Borkovichot, hogy a császár kegyelmébe fogadja Zrinyit, ha ismét hű alattvalóként viseli magát. Ennek bebizonyítására jöjjön Bécsbe. „Megbecsüljük mi itt Zrinyit” – mondotta a herczeg – „csak jöjjön ide; mondja meg neki, hogy bizton jöhet!” Borkovich még otthon sem volt, mikor Zrinyi egy másik bizalmasát, Forstall Márk barátot küldte az udvarba, még pedig a legnagyobb titokban, úgy hogy Frangepán sem tudott róla. Zrinyi mint politikus valóságos gyermek maradt halála napjáig. A legképtelenebb ábrándokban ringatta magát, sejtelme sem volt tetteinek jelentőségéről s az udvar hangulatáról. Midőn Forstall útján ismét felajánlotta hűségét, viszonzásúl egyenesen jutalmat, újabb állásokat, jószágot, 40,000 forintnyi adóssága kifizetését kérte. Bécsben nevettek és megütköztek Zrinyi merészségén s megtettek minden intézkedést, hogy leverjék. Márczius végén szétmentek a rendeletek, melyek Zrinyit egyszerűen proscribálták s báni, valamint minden egyéb állásától megfosztották. Már előbb (márczius 22) elfogatták Tattenbachot s megkezdték Stiriában a sereg összpontosítását, melynek vezére, Spankau Paris utasíttatott, foglalja el Csáktornyát és Légrádot s élve halva kerítse kézre Zrinyit és nejét. E közben Forstallal a kétszinű játéknak megfelelően elég szivélyesen bántak. Biztatták, hogy Lobkowitz nem hagyja el „kedves rokonát”, s még Hocher is azt mondotta, hogy, ha Zrinyi megtér, mostani hibája nem lesz ártalmára. Forstall készpénznek vett mindent s levélben arra kérte Zrinyit, küldje fel hódolata bizonyitékául fiát, Jánost, Bécsbe. Forstall április 3-ikán Lobkowitz levelével utazott haza, melyben a miniszter azt tanácsolja Zrinyinek, bizzék a király veleszületett kegyességében, mert ha bebizonyította hűségét, a herczeg is teljes erejével közbe fog érte járni.

Csakhogy Zrinyi ugyanez időben még mindig folytatta a fegyverkezést. Frangepán Ferencz Zágráb városát s a turmezei nemességet igyekezett megnyerni, emberei meg fölvertek egy eleségszállitmányt, mely a császári őrségnek küldetett, elhajtották a petrinyai végbeliek marháját s más erőszakosságot is követtek el. Herberstein károlyvárosi főkapitány anélkül, hogy a kellő utasítást bevárta volna, már márczius 22-ikén kisebb sereggel a felkelők ellen ment, egy csapatjukat szétverte, azután Frangepánt kezdte üldözni. Ez ellenállás nélkül előbb Zágrábba, onnan meg Csáktornyára menekült, hová április 1-jén érkezett. Másnap mindketten segélyért fordultak a kanizsai pasához, de azt a választ kapták, hogy a portától erre nézve rendelet nem érkezett. Mivel Zrinyi bizonyosra vette, hogy ez a rendelet mielőbb megjön, időt nyerendő, Csáktornyán akart ellenállani a német hadaknak s megtette az előkészületeket a hosszabb védelemre. Csakhogy e közben Forstall megjött Lobkowitz biztató igéreteivel, mire Zrinyi és Frangepán lemondtak a további küzdelemről. Forstallt visszaindították Bécsbe s ezúttal korlátlan meghatalmazással ruházták fel. Meghódolása jeléűl Zrinyi egyetlen fiát, Jánost is elküldte vele. Egyúttal Lipótnak levelet irt, melyben térdre borulva kér bocsánatot a multért, s Lobkowitz igéretei értelmében a felség kegyelmére bizza ügyét. Forstall az ifjú Zrinyi Jánossal április 7-ikén indúlt el. Ekkor Spankau hadaival már Stiria határán állt. Zrinyi levelet irt neki; biztosította hűségéről s kérte jöjjön el hozzá, hogy személyesen felvilágosíthassa.

Bécsben az ifjú Zrinyit udvariasan fogadták ugyan, de nekik a fiú nem volt elég, ők magát az apát akarták kezükbe keríteni. Lobkowitz megirta tehát neki, hogy „a felség kegyelmének kapui soha nem voltak elzárva senki előtt.” De még mielőtt e levél Csáktornyára érkezett, mihelyt Spankau hada a Muraközbe nyomult, Zrinyi és Frangepán elhatározták, hogy személyesen Bécsbe sietnek. Zrinyi nejétől elbucsúzva, április 13-án lóra kapott s Frangepánnal és néhány kisérőjével elvágtatott Bécs felé, a halálba. Április 17-ikén érkezett oda s egy külvárosi kolostorba szállt. Onnan Lobkowitz saját kocsiján vitette őket egy belvárosi vendéglőbe, pár óra mulva meg olyan szállásra, melyben mindketten őrizet alatt álltak. Csáktornya már egy nappal elutazásuk után megnyitotta kapuit a németeknek, kik nemcsak minden hadi szert lefoglaltak, hanem teljesen kirabolták a várat s Zrinyinének cselédjeivel még eleséget sem hagytak. Zrinyi és Frangepán összes várai ellenállás nélkül megadták magukat. Frangepán Orfeo nejével és Frangepán Ferencznével olasz földre menekült s ezzel a mozgalom a Dráván túl véget ért. Egy hét elég volt, hogy a császári sereg a rendet helyreállítsa, miközben az összes lefoglalt jószágokat teljesen elpusztította. A mit a németek el nem vihettek, azt összetörték, még a márványszobrokat is. Megindultak az elfogatások s mindazok, kik Zrinyivel rokonszenveztek, börtönbe jutottak. A szomorú sorsot csak kevesen kerülték ki, kik még ideje korán idegenbe menekültek.

Hasonló gyorsasággal és gyászos eredménynyel játszódott le a felvidék tragoediája. Rákóczy csatlakozásával s a protestánsoknak tett engedményeivel az ottani mozgalom s Zrinyi közt bizonyos kapcsolat létesült, mely a felvidéket s vele az egész országot belesodorta Zrinyi romlásába. Általános volt az elégedetlenség, nemcsak azért, mert az udvar közönyösen hallgatta a mindenfelől felhangzó panaszokat. A politika, melyet a porta irányában követett, egyenesen tűrhetetlenné tette a nép helyzetét ama vidékeken, melyek közelebb estek a törökhöz, a ki főleg Érsek-Ujvárról folyton meszszebbre terjeszté a hódoltságot. Minthogy a nemesség, a földesurak, hogy jószágaikat megmentsék, itt-ott gátolni igyekeztek a terjeszkedést, a török dühe első sorban ellenük irányult. A többek közt elfogta s embertelen kinzások közt végezte ki Dolinay Ferencz és Apponyi Gáspár birtokos nemeseket. Nyitra vármegye 1669 októberi közgyűlésén e szörnyű állapotok szóba kerültek s az a megállapodás történt, hogy a 11 dunáninneni vármegye közös gyűlést tartson, mely a királytól védelmet kérjen „a török ebek ellen”. E gyűlés Körmöczön november 28-ikán folyt le, de csak 10 megye képviseltette magát, mert Pozsony nem akart részt venni. A megjelentek emlékiratot szerkesztettek, melyet külön követség vitt fel Bécsbe. A követségnek kötelességévé tétetett, hogy 1670 január 28-ikán Breznóbányán, hol a vármegyék újabban össze akartak jönni, adjon számot küldetéséről. Ez új gyűlésre meghivták a 11 dunáninneni vármegyén kivül a 13 felvidékit is, csakhogy ez utóbbiak január 24-ikén Kassára külön gyűlést tüztek ki. Az udvar ekkor már elhatározta, hogy fegyverrel csinál rendet az országban s a körmöczi emlékiratot válaszra sem méltatva, január 21-ikén pedig királyi leirattal törvénytelennek, „titkosnak” nyilvánitotta a körmöczi gyűlést.

Egy héttel előbb (jánuár 15.) egy másik rendelet a január 24-ikére összehivott kassai gyűlést tiltotta be. Itt a vármegyék azonban mégis tanácskozni kezdtek. De alighogy gyűlésüket megnyitották megjelent Cseróczy Gáspár, a királyi jogügyek igazgatója, újra felolvasva a király betiltó rendeletét, s távozásra hivta föl a megjelenteket. Ezek azonban nem hallgattak reá, hanem feliratot intéztek a királyhoz és Csáky Ferencz felvidéki főkapitányhoz, újra elmondva százszor ismételt panaszaikat. Egyszersmind elhatározták, hogy megjelennek a breznóbányai gyűlésen, másrészt a végek őrzésére maguk fogadnak 1418 katonát. Intézkedtek, hogy e had egy része Csengernél Gyulafy László, a másik Szabolcs vármegyében Ispán Ferencz, a harmadik Zemplénben Bocskay István kapitánysága alatt gyüljön össze. Mustra- és fizető-mesterűl Szuhay Mátyás rendeltetett, ki a megyék által készített veres zászlókat szétosztatta az egyes csapatok közt.

Január 28-ikán Breznóbányán a közös gyűlés csakugyan megtartatott, ámbár a dunáninneni megyék közül most nemcsak Pozsony, hanem Trencsén is hiányzott. Mindazáltal sokan voltak együtt, csakhogy a határozathozatalt máskorra halasztották. A felvidék erre maga Lőcsén akart gyűlést tartani, de a király betiltotta, s márczius 16-ikára Beszterczebányára rendelte a követeket. Itt is sokan jelentek meg s sérelmeikben elmondották, hogy alig van törvény, alig van a királyi hitlevélnek egy pontja, melyet a kormány meg nem sértett volna. A bajok főoka, hogy törvény ellenére idegen tanácsosok intézik a magyar ügyeket, kik nem a haza javát, hanem a saját hasznukat nézik, az ország szükségleteit meg nem ismerik. A végbeli kapitányok idegenek, gyakran méltatlan emberek, kiknek ostobaságát, hanyagságát az ország sinyli meg. Nádor nincs, de van törvény ellenére királyi helytartó. Kérték tehát a felséget, orvosolja e sérelmeket, mert a mit ők kérnek, az törvényben gyökerezik s teljesítéséhez országgyűlés sem szükséges. A királyi biztosokkal tárgyalni sem akartak s hasztalan figyelmeztette őket Szelepcsényi, hogy nagyon súlyos a német marka; márczius 28-ikán szétoszoltak. Az udvar képviseletében Nádasdy is jelen volt. Itt jutottak füléhez a kósza hirek, hogy Zrinyi megegyezett a törökkel. Nem helyeselte a dolgot s reménytelennek látta a mozgalmat; melytől teljesen távol maradt. Hasztalan biztatta Nagy Ferencz, béküljön ki Zrinyivel, kinek emberei februárban megtámadták jószágait. „Eb ura fakó! – mondotta. – Fejetlen lábak ezek. Se vezér, se pénz, se szövetséges. A török ha nyer, magának nyer.”

A felvidéken azonban nem igy fogták fel a török szövetség ügyét, hanem benne látták a menekülés egyedüli eszközét. A törökbarát irány mindinkább felülkerekedett s csakhamar válságos tévedés uralma alá hajtotta a közvéleményt. Egészen megfoghatatlanúl, a tényekkel egyenes ellentétben, igazi lelki betegségkép terjedt el mindenütt az a hit, hogy a török békét kötve Velenczével immár megsegíti a magyart. E föltevés általános volt s a protestáns papok még inkább megerősítették e hitében a tömeget. Czeglédy István, a nagy hirű, nagy tekintélyű pap, a szószékről hirdette – legalább ezt állítja egy sereg tanú – hogy „legyen Istennek áldott neve Kandiának török kézbe való esésén. Az isten tovább is tegye győzedelmessé a „örök nemzetséget.” Most már Magyarország szabadulásának is ütött az órája. Kikeletkor megjön a török, széttöri a rablánczot, helyreállitja a szabadságot s ismét békességet, nyugalmat szerez a szegény hazának. Mennyei kinyilatkoztatásnak vették e biztatást, mely élesztette az elégedetlenek reményeit, melyeket Vitnyédy a Dunán túl a protestáns papok útján a tömegekben is terjesztett. Vitnyédy 1670 február 13-ikán hirtelen meghalt ugyan, de a török segélybe vetett hit általánossá vált s midőn Zrinyi azt kezdte hiresztelni, hogy megegyezett a portával, állítását készpénznek vették mindenütt. Rákóczy Ferencz az egyességet, melyet a protestáns papokkal kötött, nem valami buzgón hajtotta ugyan végre s a protestánsok még mindig idegenkedtek tőle: de a közvélemény zajos megnyilvánulása, a környezet, melyben élt, ifjú neje és anyósa erős hatással voltak reá. Pénze levén, meg igyekezett nyerni nemcsak a hajdúságot, hanem a közeli várak magyar őrségeit, melyek évek óta nem kapva zsoldot, a szó igaz értelmében éhséggel, nyomorral küzködtek s szivesen csatlakoztak mindenkihez, a kitől kenyeret, fizetést várhattak. Egy részük hajlott tehát Rákóczy biztatásaira. Csakhamar Zrinyi egész határozottan jelentette a felvidékieknek, hogy szerény 12,000 tallérnyi évi adó fejében a szultán védelmébe fogadta az országot. Ne hallgassanak tehát a császár embereire, hanem készüljenek. „Fogjatok hozzá, – irta márczius 10-ikén vejének – a mint isten bátorságot és erőt adott.” Tiz nappal késvbb újra biztosította, hogy végleg rendbe jött a törökkel s ha eddig meg nem kapták, néhány nap alatt megkapják a szomszéd török vezérek a szultán parancsát, hogy a magyarokat fegyverrel segítsék. „Itt mindnyájan talpon állunk, – folytatta – csak az óráját várjuk, hogy fellobbanjon a tűz.”

Nemcsak a magyarok vették készpénznek Zrinyi ez állitásait. A magyarországi törökök sem kételkedtek benne, hogy a porta összes magyar földön levő hadaival megsegiti a felkelőket. Egyes pasák jóhiszeműleg ismételve mondották ezt s barátságos érintkezésben álltak a magyarokkal. De azon parancs helyett, hogy a fölkelőkhöz csatlakozzanak, a nagyvezír áprilisban meghagyta a budai pasának, hogy semleges maradjon, mert a szultán egyáltalán nem akarja a magyarokat megsegíteni. Ettől már azért is elmehetett a kedve, mert a császári követ, hogy teljesen lerontsa Zrinyi hitelét, nyomban jelentette a portának azon ajánlatait, melyeket ez időközben az udvarnak tett.

Az udvar régóta ép úgy ismerte a felvidék hangulatát és helyzetét, mint Zrinyi török tárgyalásait s már 1669 végén megkezdte a haderő szaporitását. Ez kivált Montecuccoli sürgetésére történt, ki meg volt győződve, hogy Magyarországon addig nem lesz rend, mig a magyar várakba csupa német katonát nem raknak. Csakhogy, mondotta, mindaddig csinján kell a magyarokkal bánni, mig oly haderő nincs együtt, melylyel az udvar minden ellenállást megtörhet. E politika győzött; a kormány 36,000 főre igyekezett a hadsereg létszámát emelni, hogy két önálló hadtestet alkothasson, melynek egyike Alsó-, másika meg Felső-Magyarországban állítsa vissza a nyugalmat.

A biztató hirek, melyeket Zrinyi minduntalan küldött, természetszerűen élesztették a felvidék harczkedvét is. Április 9-ikén az interessatusok közül sokan megjelentek Patakon, hogy a további teendőkről tanácskozzanak, mely alkalommal Rákóczy közölte velük Zrinyi harczra szólitó leveleit. Véletlenűl ugyanaz nap érkezett Patakra 9–10 tisztje kiséretében gróf Starhemberg Rüdiger tokaji várparancsnok. Komája volt Rákóczynak s valami jelentéktelen ügyben akart vele beszélni. Rákóczy szivesen fogadta, de már másnap tudatta ottlétét az interessatusokkal, kik isten újját látták a dologban s – nem ellenmondás nélkül – elhatározták, hogy a német tiszteket el kell fogni. Néhányan Starhemberghez mentek s felhivták, adja át Tokaj várát. Ezt a gróf megtagadta, de kardját átadta. Ugyanezt tették a többi tisztek. Rákóczy Starhemberget kiséretével vasban Regéczre küldte, hol azok tisztességes fogságban tartattak. Starhemberg elfogatásával megtörtént a szakítás s az eddig békés mozgalomból fegyveres fölkelés lett. Az interessatusok Bocskayt és Rákóczyt fővezérükké választották. Az utóbbi nyomban az egri pasától kért segélyt, Bocskay meg magához vonva a közeli vidék népét, Tokaj vára megvivására indult, de szervezetlen seregével eredményt nem birt elérni. Most már szabadon tört ki a szivek mélyébe rejtett elkeseredés. Felhangzott a kiáltás „a német az ellenség!” s ki kell verni a véghelyekből, mert a törvény tiltja, hogy ott legyen. Jobb – mondották – egyszerre behódolni a töröknek, mint darabonkint, hosszu küzdelemben teljesen kipusztulva. Csakhamar 5–6000 ember gyűlt a fölkelés zászlai alá, s ha van vezér; ki a tömeget hadsereggé tudja szervezni, ez időben, midőn a német még messze volt, bizonyára sokra mehetett volna. Ily vezér azonban hiányzott, s Nádasdy helyesen itélte meg a viszonyokat, midőn azt mondta: „fejetlen lábak ezek”. Ehhez járult, hogy a protestánsok egy része folyton idegenkedett Rákóczytól, ki Patakról a jezsuitákat elküldeni nem akarta. Eperjes és Kassa nem is csatlakozott hozzá, Debreczenben meg azt mondották, hogy az egész mozgalom csak „pápista practica”, melyet a katholikus Rákóczy és Zrinyi nem a haza javára, hanem a protestánsok megrontására inditott. Még Bocskay Istvánné sem bizott a „pápista emberek” kezdeményében, s rossz néven vette férjétől, hogy hozzájuk csatlakozott. Ő maga már márcziusban erdélyi területre, Husztba akart költözni. Debreczen, mikor Rákóczy hadnagyai fegyverre szólították a polgárságot; azt felelte, hogy a város Erdélyhez tartozik, s nem állíthat ki hadat. A hajdú városokat Rákóczy megmustráltatta ugyan, de ezek sem siettek a fölkeléssel. Szabolcs vármegye egyeseket kivéve tétlen maradt, miért is sok szemrehányást kellett hallania. Az ellenáramlat azonban még is sokkal gyöngébb maradt, semhogy a felkelés kitörését gátolhatta volna. A tömeg is kezdte hangoztatni: „Menjünk a beste plundrás németjére! Nem kell többé német király, magyar királyra van szükségünk”. A legkülönbözőbb hirek keltek szárnyra. Beszélték, hogy az udvarnak nincs serege, sőt azt is, hogy a császár meghalt. Többen hirdették, hogy „a mi urunk és kegyelmes királyunk többé nem magyarországi király, a németeket mind le kell vágni”. Némelyik azt mondotta, hogy inkább hallja a házánál, avagy az országban örömesten a török Allah-t, hogysem a misét, vagy a német Berdót (Wer da). „Az ország törvényét vigyék Törökországba; eligazitja a 14. articulust anni 1647. a váradi és egri pasa.” A vallásos visszatorlás szintén meg kezdődött s neki mentek a papi javaknak. Keczer András arra biztatta Abaujmegyét, hogy Pálffy Tamás püspök nagyidai jószágait dulja fel. Ungvármegyében a pápistákat pribékeknek mondották, kiket le kell vágni s többeket felszólítottak, térjenek vissza a kálvinista vallásra. Volt olyan a ki megtette, de olyan is, a ki inkább a Tiszába ugrott, semhogy hitet változtasson. A katholikusok országszerte megrémültek s különösen a jezsuiták még a távoli, biztos Pozsonyból, Trencsénből, Nagy-Szombatból is Bécsbe küldötték féltettebb kincseiket s „azontúl magok is világi katona köntöst szabatván maguknak, abban látván őket a turóczi conventben tuczettel lóháton, a borotvált, tarolt fejek árulván el őket, egyébiránt katonáknak ismerték volna”. A mozgalom a nyomorusággal küzdő végbeliek soraiban is viszhangot keltett. Ónod, Diósgyőr, Kálló magyar őrsége a fölkelőkhöz állt. Ugyanezt tette Szatmármegye, noha a főispán, Károlyi László kijelentette, hogy inkább meghal, semhogy királyához hűtelen legyen. Le kellett a főispánságról mondania, mire a megye fegyverre szólította a nemességet és a jobbágyságot. A fölkelők felhivták Strassoldo szatmári kapitányt, hogy május 12-ikig adja át a várat s távozzék az országból. Meghódolt nekik Károly és Nagybánya, de Szatmárt Strassoldo nem adta át, hanem ellenkezőleg támadólag lépett föl s három század dragonyost küldött Szinyérváraljára, hogy Uray Mihályt, a szatmármegyei mozgalom egyik vezérét elfogja. A németek nem találták otthon Urayt s csak curiáját prédálták fel. A csapat két százada Dünewald János és Adelung kapitányok vezetése alatt április 23-ikán tért visza Szatmárba. Utközben a meggyesi erdőben a fölkelők rájok törtek s az úgynevezett gombási harcz lett az 1670-iki fölkelés egyetlen csatája. A rajtaütés eszméje a korszak egyik előkelő hölgyalakjától, Lónyay Annától, Kemény János özvegyétől származott. Mihelyt a németek Váraljára indultak, levelet irt Gyulafy Lászlónak s saját, első férjétől származó fiának, Wesselényi Pálnak, siessenek Udvari felé Gombásnak s állják el a visszatérő ellenség útját, miközben azt a maga szolgái hátban fogják támadni. Az a megállapodás történt, hogy az ellenség indulását Meggyes alól három ágyúlövés fogja jelezni. Gyulafy és Wesselényi a maguk udvarnépével, a szatmármegyei fölkelők nagy részével, Ugocsa 50 lovasával, Bereg egy és Zemplén két zászlóaljával, az ecsedi karabélyos és gyalog őrséggel csakugyan Gombásra siettek. Alig hogy odaérkeztek, felhangzott a jeladó három lövés, mire a németekre vetették magukat, kik Medgyes felé hátráltak, hol Lónyai Anna népe várta és rohanta meg őket. Nagy részük levágatott, néhányan elfogattak s kötözve Ecsedre vitettek. A győztes magyarok Görbedre és Medgyesre szálltak, hol Keményné megvendégelte őket. A diadal olyan hatást tett, hogy Gyulafy serege csakhamar valami 6000 emberre szaporodott, kikkel Szatmár ostromára sietett. Ott a németek helyzete tarthatatlannak látszott s minthogy Szendrő csatlakozását is várták, mig Tokajt a benn levő magyarok segélyével rövid nap múlva remélték megvenni, nem volt alaptalan a föltevés, hogy rövid nap múlva a felkelés az egész felvidék urává lesz. „Itten a németek kiirtásához hozzá kezdettek az emberek” – irta Bocskay. – mig Rákóczy a további teendők megállapítására ápril derekán május 1-ére, Tályára hivta a vármegyéket.

Ez apró sikerek által élesztett harczias hangulatban találta a felvidéket ama meglepő hir, hogy Zrinyi letette a fegyvert s Bécsbe érkezett. Kételkedni sem lehetett valóságában, mert Zrinyi sajátkezűleg irta meg Bocskaynak és Rákóczynak. Elmondotta, hogy csalatkozva a törökben megalázta magát; „ide (Bécsbe) jöttem ő felségének kegyelmére hagyván magamat, Istennek hála, reménytelenül minden kegyelmet találtam”. Egyelőre még csak várakozásra intette őket, de utóbb Lobkowitz sürgetésére s azon hitben, hogy ezzel megmenti önmagát, nekik is lelkükre kötötte, kövessék példáját, tegyék le a fegyvert s folyamodjanak a császár kegyelméhez. Zrinyi magaviselete határtalan felháborodást keltett, s úgy szólván egyszerre eloltotta az egész mozgalmat. „Nem olvastam, sem láttam olyan embert, – e szavakban fejezi ki a közvélemény érzelmeit egyik interessatus – ki rövid idő alatt oly rettenetes dolgot cselekedjék; elsőben megcsalja saját nemzetét, aztán királyát, aztán a törököt”. Kende Gábor fölháborodva jelentette Erdélybe a „bánnak bolondsága miatt való gyalázatos esetét”. Ugy fogták fel eljárását, hogy nem levén fundamentuma a töröknél, félt, hogy a császár megtudja cselekedeteit. Bécsbe sietett tehát s ezzel a legnagyobb veszélybe döntötte Rákóczyt, ki maga is keservesen panaszolta, hogy ipja „felvett dolgait” milyen „rendetlenül folytatta”, minek árát most ő s az egész magyar nemzet adja meg. Apafy könnyes szemmel olvasta a leveleket, melyekből megtudta „bán uram éretlen s az egész magyar nemzetnek végső veszedelmét siettető cselekedeteit”. Zrinyi leveleinek lesujtó hatása alatt Rákóczy még inkább sürgette az interessatusokat, hogy a tályai értekezletről el ne maradjanak. Sokan gyültek össze s a legtöbben csak itt értesültek az új fordulatról. Az elkeseredés viharosan tört ki belőlük. Két-három ember főzte ki ezeket, – kesergett az egyik szónok, Székely András – s „mindnyájan megromlunk bele. Verje meg az Isten azt, ki oka ennek az állapotnak”. Elhatározták, hogy leteszik a fegyvert s hogy minden vármegye irjon fel a királyhoz, tartsa meg őket jogaikban, mely esetre készek élni-halni érte. Mindnyájan békés megoldással biztatták magukat s számitottak Szelepcsényi, Pálffy, Nádasdy és más urak támogatására. Rákóczy még május 1-én ily szellemben irt Bécsbe. Mások Rottalhoz fordultak s kérték, jöjjön le közéjük, nem fegyverrel, hanem pálmaággal s tartsa meg a hazát a királynak, a királyt meg a hazának.

V.  Elfogatások és üldözések. A megtorlás.

Apprehensions and persecutions. Retribution.

A megtorlás munkája. Rákóczy Munkácson. A felkelő vezérek menekülése. A kérlelhetlenség politikája. Hadüzenet Magyarország alkotmánya ellen. Spork hadjárata. A várak megszállása. Az elfogatások. Báthory Zsófia kegyetlenkedései. Murány elfoglalása. Széchy Mária elfogatása. A lőcsei bizottság. Rottal buzgólkodása Nádasdy megrontásán. Nádasdy elfogatása. A gyanusítás politikája. Szelepcsényi szerepe a politikában. Hajsza a protestáns főurak ellen. Thököly István halála. Thököly Imre menekülése. Árva feladása és a Thökölyek kincseinek elkobzása. A magyarság kétségbeesése. Apafy hiú kisérletei az ellenállás szervezésére. A hűtlenségi pörök. A vezetők sorsa. Zrinyi és Frangepán Német-Újhelyen. Hocher Pál. A pozsonyi vérbiróság. Rákóczy megkegyelmezése.

Immár vége volt a mozgalomnak s „a 13 vármegye csak árnyéktól megijedvén, hadát elbocsátván” a békés kibontakozást kereste, vagyis az udvar kegyelmére bizta magát. De nyomban megindult a megtorlás, megkezdődtek az üldözések és elfogatások. A szatmári német kezdte s Báthory Zsófia követte példáját nemcsak azért, hogy bizonyságot tegyen a maga hűségéről, melyben senki sem kételkedett, hanem azért is, hogy buzgalmával az udvart kedvezően hangolja a fia, Rákóczy Ferencz részére kért kegyelem ügyének. Rákóczy egy pillanatig arra gondolt, hogy Erdélybe menekül, de csakhamar anyjához sietett Munkácsra s kérve-kérte, hogy bünbocsánatot szerezzen neki. Zsófia Starhemberget és társait szabadon bocsátotta, gazdagon megajándékozta, az elfoglalt véghelyeket visszaadatta s Mocskay András püspököt pénzzel Bécsbe inditotta, hogy fiának kegyelmet vásároljon, váraiba pedig német őrséget kérjen, mely féken tartsa a felkelőket. Pedig erre nem volt többé szükség. Május 20-ika óta a nyugalom mindenütt helyreállt s a vármegyék egymás után küldték hódoló nyilatkozatukat az udvarhoz. Azok, kik a békés fordulattal megelégedve nem voltak, vagy büntetéstől féltek, tömegesen futottak erdélyi területre, Debreczenbe, Kővárba, főleg Husztra, hol már június derekán nyolczvanöt bujdosó húzta meg magát. Bocskay Istvánnak is sikerült álruhában elmenekülni, de nejét, ki első férjétől származó fiával, Klobusiczky Jánossal Aranyos-Medgyesre igyekezett, útközben Báthory Zsófia emberei meglesték, mindenéből kifosztották s foglyul a szatmári várba czipelték.

Az események csakhamar azoknak adtak igazat, kik cserben hagyva mindenüket, elfutottak, mert meg voltak győződve, hogy az udvar kegyetlen visszatorlást fog gyakorolni. Bécsben csakugyan ki akarták aknázni a diadalt, még pedig annál kiméletlenebbűl, minél könnyebben jutottak hozzá. Lobkowitz, Montecuccoli, Hocher, Kollonics s egyes magyar urak a legengesztelhetetlenebb politika szóvivői voltak s annyira megnyerték eszméiknek Lipót királyt, hogy ez már május 22-ikén azt irta: „A magyar ügyek jó állapotban vannak. De fel akarom használni az alkalmat, hogy Magyarországban máskép rendezzem be az ügyeket”.

Hasonló szellemben dolgozott Báthory Zsófia, ki egymás után küldte a miniszterekhez a felkelők iránti bősz gyűlöletet lehelő leveleket, melyekről Montecuccoli azt mondotta, hogy aranyba kellene foglalni. Különösen Lobkowitz és Montecuccoli hirdették a kérlelhetetlenség politikáját, mihelyt kitünt a mozgatom erőtlensége. A mig attól tartottak, hogy hatalmas nemzeti fölkeléssel állanak szemben, melynek megtörése sok katonát s még több pénzt igényel, mely idővel esetleg török, lengyel, franczia vagy erdélyi részről nyerhet támogatást, ők is óvatosságot, kiméletet ajánlottak. De mihelyt a mozgalom kardcsapás nélkül véget ért s 8–10,000 főnyi sereg elégnek látszott az ország teljes leigázására, elhatározták, hogy egyszer s mindenkorra kiirtják a magyarok lázongó szellemét. Részben azok vitték az udvarban a hangadó szerepet, kiknek atyjuk, rokonuk fél évszázaddal azelőtt Csehországot vetette alá a merő kényuralomnak. Most a munkát Magyarországban akarták ismételni, s hogy Isten áldását kérje ki hozzá, Lipót Mária-Cellbe zarándokolt, hogy Magyarország boldogságáért és megmaradásáért” imádkozzék. Hazatérve, seregét elindította, hogy a magyar várakat és városokat megszállják s védelmük alatt kezdetét vehesse az a véres, kegyetlen hajsza, mely csaknem az egész uralkodó osztály perbe fogatására, testi-lelki megrontására, az ország régi intézményeinek egyszerű eltörlésére vezetett. A katholikus főpapi kar legtiszteletreméltóbb alakja, Széchenyi György kalocsai érsek, a Habsburgok rendületlen hive, mérsékelni próbálta a miniszterek bősz dühét. Fölkereste őket s kivált Montecuccolit igyekezett irgalomra birni. De hasztalan mondotta, hogy a mozgalom vezetői közül „egyiknek sem volt feje soha a rebellióra”, s nem szabad feledni, milyen siralmas helyzetben van a nép, a mi sokat megmagyarázhat. Montecuccoli azt felelte, hogy ez a mozgalom gonoszabb, mint a csehek, mint Bethlen Gábor vagy a portugallok lázadása, s különben sem szabad az alkalmat elszalasztani, hogy „rendbe szedjék” az országot. Csak május 22-ikén, mikor a Tiszánál már semmi szükség sem volt rá, érkezett Spork tábornok vezetése alatt a császári sereg a Vág vizéhez. Spork, noha harczosainak száma alig 8–9000 volt, meg nem tűrte, hogy magyar katonák is csatlakozzanak hozzá. Németei, leginkább nős emberek, töméntelen szedett-vedett népet czipeltek magukkal, úgy hogy tábora háromszor annyi volt, mint a harczosok száma. E gyülevész nép azután sivataggá tette a vidéket, a hol átvonult. Ellenállással sehol sem találkozott, noha 2–3000 ember elég lett volna, hogy a Liptó és Szepes közti szorosokban útját állja. De páni rettegés fogott el mindenkit, s a köznép szerte-szét futott az-erdőkbe. Hasztalan mondották egyesek, hogy „a magyar behunyt szemmel nézi a veszedelmet s várja fejére a sulykot, mint az oktalan állat”. Egyetlen-egy ember sem fogott fegyvert s a ki csak szólani is mert ellenállásról, azt ártalmatlanná tették társai. Bónis Ferenczet, ki megütközött a gyáva meghunyászkodáson, néhány homonnai nemes kötözve vitte Spork táborába. A mint a németek közeledtek, az üldözés és elfogatás még nagyobb arányokat öltött, s Báthory Zsófia egyre kiméletlenebb lett. Férfiakat és nőket tömegesen vetettek fogságba, Bocskaynén kivül Forgách Istvánnét és Barkóczy Istvánnét is. Június 24-ikén Patak megnyilt a németek előtt, kik a Hegyalját iszonyúan sanyargatták. Július 16-ikán a bevehetetlennek tartott Ecsed is kezükbe került. Sok interessatus keresett ott menedéket s a várat egyezség mellett adta át, melyben büntetlenséget nyertek. A német azonban csak megkötötte, de meg nem tartotta az alkut. A nyár derekán Murányon és Aranyos-Medgyesen kivül a felvidék összes várait német őrség szállta meg. Harcz, sőt ellenállás nélkül történt ez rohamos gyorsasággal, s a „siralmas emlékezetű esztendő” nyarán Magyarország kötözve hevert az udvar lábainál. A király azzal küldte be hadait, hogy hiveit fegyverrel akarja a hűtlenek ellen oltalmazni. De csakhamar kitünt, hogy azért jöttek, hogy mindenkit, akár hű volt, akár hűtlen, egyaránt az idegen uralom igája alá hajtsanak, a mozgalom részesein pedig véres bosszút álljanak. A mint Spork azon várakat és helyeket megszállta, melyek a mozgalomban szerepet játszottak, nyomban azok ellen fordult, melyek a mozgalomhoz nem csatlakoztak, hanem a császár pártján maradtak. Július 27-ikén Kassába vetett német őrséget. A polgárok hasztalan hivatkoztak hűségükre; tiz, sőt huszonöt katonát is kaptak egy házba vendégűl. Ugyane sors érte Eperjest s időnként a többi városokat. Meg lévén szállva minden fontosabb hely, hozzá foghattak a megtorláshoz, s akkor már lázadónak kereszteltek el mindenkit, a kin általában húzni-vonni lehetett valamit, különösen pedig az evangelikusokat. Az elfogatások egyre nagyobb méretekben folytak. Az összeesküvés összes fejei, titkainak tudói, Széchy Mária, Zrinyi, Nádasdy, Nagy Ferencz, kikhez immár Rákóczy Ferencz járult, rég megtették vallomásaikat, irásbeli jelentéseiket, sőt az udvar kezébe adták a mozgalom egész levéltárát. Bécsben a legapróbb részletekig ismerték tehát a bűnrészeseket s elkészitették a rebellisek névsorát, melyben vagy százötven név, ezenkivül egész községek szerepeltek, melyek összes lakossága gyanuba vétetett. Ilyen gyanusak voltak a Hegyalja városai majdnem mind, Ecsed s más helyek összes lakói. De mindig többen kerültek rovásra s noha a cancellária csak június 29-ikén rendelte el a gyanusak letartóztatását, ekkor már sokan, férfiak, nők sinylődtek börtönben. Csáky Ferencz főkapitány, hogy bebizonyitsa hűségét, Kassán, Bártfán, Eperjesen megtöltötte a tömlöczöket, mig a vidéken Spork Fodor Ádám nevű homonnai nemessel fogdostatta össze az embereket. 

Fodor rossz hirű, elvetemült ember volt. Ezt Spork is tudta. De mivel tisztességes ember nem vállalkozott rá, kénytelenségből őt bizta meg az elfogatásokkal. Hivatását olyan kiméletlenűl, oly embertelenséggel végezte, hogy Ónod vidékén, mikor pórázra fűzött rabjait Sporkhoz hurczolta, a köznép rá támadt és elverte keményen. Nem kimélt senkit, ifjat, öreget, férfit, asszonyt s utóbb maga a kormány megbotránkozott aljasságain s börtönbe zárta, – természetesen csak akkor, mikor bakói művét már elvégezte. Hasonló lelketlenséggel járt el Báthory Zsófia, ki tiszteivel egyre sokakat kötöztetett meg. Fogságra került Gyöngyössy István a költő, és a beteg Czeglédy István is. Az elfogatásokkal karöltve jártak a jószágelkobzások, melyek égbe kiáltó önkénynyel hajtattak végre, minden tekintet nélkül a feleség saját vagyonára, még ha az első férjétől származott, a gyermekek törvényes részére, hitelezőkre, zálogjogokra. A telhetetlen kincstár rá tette kezét mindenre, s igen kevés volt az, a mit utóbb visszaadott. A császár hivatalos okiratban teljes kegyelmet biztosított, mindenkinek, a ki leteszi a fegyvert. Ez igéretben bizva, igen sokan meghódoltak, de „azután csak nyakon kötötték őket; sokaknak közülük kebelükben volt a hitlevél s úgy vitték a tömlöczre”. Még a Széchy Máriának személyesen biztosított kegyelmet sem vették többé figyelembe. A király már április 30-ikán intézkedett, hogy Murányba német őrséget tegyenek. De a parancs végrehajtását akkorra hagyták, mikor a németek az egész felvidék urai lesznek. A mint ez megtörtént, a király (augusztus 2-ikán) Széchy Mária egyszerű elfogatását rendelte el. Az öreg nádorné egy pillanatig ellenállásra gondolt erős sziklavárában. De mikor egy kis német had augusztus 10-ikén megjelent Muránynál, a nádorné a németek vezérével, Károly, lotharingiai herczeggel egyezséget kötött. Befogadta a német őrséget, minek fejében biztosítást nyert, hogy sem személyes szabadságában, sem vagyonában bántódása nem lesz. A herczeg aláirásával és külön becsületszavával kezeskedett az egyezség megtartásáért. De az udvar sem egyezséggel, sem becsületszóval nem törődött, hanem a nádornét Murányban fogságra vetette, jószágait meg elkobozta.

Megtelvén a börtönök, az udvar Rottal gróf elnöklete alatt Lőcsére bizottságot küldött, még pedig kettős czélból. Az egyik az volt, hogy az illető vármegyékkel fedeztesse a felvidékre küldött német had (hat gyalog- és két lovas-ezred, továbbá a dragonyosok, összesen 8-10,000 ember) eltartásának költségeit. Másik feladata az volt, hogy a fogoly interressatusok elleni pörös eljárás tárgyában megállapodjék a vármegyékkel s mint a király mondotta, „apai szeretettel” gondoskodjék drága Magyarországáról. Rottalt Gubasóczy János pécsi püspök, Esterházy Farkas királyi személynök, Heister Gottfried tábornok, a hadi tanács s gróf Volkra Ottó, az udvari kamara képviselője kisérték számos alsóbb hivatalnokkal Lőcsére, hova augusztus 18-ikán érkeztek. Itt Rottal azt tekintette főfeladatának, hogy bele mártsa az összeesküvésbe Nádasdyt, ki, mióta az udvar megbocsátott neki, teljesen távol maradt a mozgalomtól. A foglyok vallomásaiból igyekezett Nádasdy bűnösségére új adatokat nyerni. Könnyen kaphatott olyan vallomásokat, minőkre szüksége volt, mihelyt czélzatát a kihallgatottak megsejtették. Kivált Nagy Ferencz állt ebben szolgálatára, hogy önmagát megmentse. Noha igazán terhelő tényeket nem tudott Nádasdyról mondani, Rottal nyomban (augusztus 22-ikén) felszólitotta Lobkowitzot, fogassa el az országbirót. Utóbb Nagy Ferenczet, ki minden árulásával sem kerülhette el a letartóztatást, Bécsbe küldte, hogy Nádasdy ellen úgyszólván koronatanúúl szolgáljon.

E közben a bizottság a felvidéki megyékkel tárgyalt, melyek az interressatusok ellen a rendes per útját, illetve országgyűlést ajánlották. A hadak eltartása iránt a bizottság s a vármegyék közt egyezmény nem létesült s a katonaság nagy szükséget szenvedett. Ennek következtében dúlta-fosztotta a lakosságot, mely néhol fegyverrel védekezett s nem egy rabló katonát agyonütött.

Rottal elérvén saját czélját, mely Nádasdy megrontására irányult, a még mindig izgatott felvidéken rosszúl kezdte magát érezni. Azt ajánlotta tehát az udvarnak, helyezze át a bizottság működését máshová vagy oszlassa fel. Minthogy a tatárok támadásáról is kósza hirek keringtek, az udvar teljesítette Rottal óhaját. A gróf október 31-ikén értesítette a vármegyéket, hogy a bizottság Lőcséről Pozsonyba helyeztetett át. Ekkor már Nádasdy rég fogva volt. Lobkowitz akár azonnal vérpadra küldte volna s elhitette Lipóttal, hogy ő a főbűnös, a mozgalom tulajdonképeni lelke, megteremtője. A király elfeledte minden igéretét, melyet Nádasdynak tett s kiszolgáltatta bakóinak. Nádasdy e közben neszét vette, hogy veszély fenyegeti s irt Lobkowitznak, hogy kész minden állásáról lemondani, vagyonát átengedni, külföldre vándorolni vagy kolostorba vonulni, csak ne bántsák. De Lobkowitz hajthatatlan maradt. Szeptember 3-ikán reggel katonaság szállta meg a pottendorfi kastélyt, elfogta a még ágyban levő Nádasdyt, mindenét elrabolta, úgy hogy némelyik katona tizenötezer forintot érő zsákmánynyal távozott. A fogoly Bécsbe vitetett s nyomban szigorú őrizet alá helyeztetett, óriási javai meg lefoglaltattak. November végén fogsága a legszigorúbbá vált. Hocher vezette ügyében a vizsgálatot. Nádasdy gyakran fordult hozzá leveleivel, mig egész ridegen tudtára nem adta, ne alkalmatlankodjék többé.

Az elfogatások mély fájdalmat keltettek országszerte, hisz száz meg száz nemesi család tagjai jutottak tömlöczbe. De egyik elfogatás sem döbbentette meg annyira a közvéleményt, mint a Nádasdyé. Tudták, hogy az 1670-iki fölkelési kisérletekben semmi része sincs, s midőn mégis elfogták, senki sem érzé magát többé biztosságban, bármi hive volt a császárnak. Az aggodalmat fokozták a keringő hirek, hogy több főpap és főúr fog elfogatni.

Az udvar csakugyan gyanúsitott mindenkit, s a miniszterek leplezetlenül kimondották, hogy minden magyar főúr bűnös és áruló. Pálffy Tamás nyitrai püspök és cancellár még a primást is gyanúsitani kezdte. De Szelepcsényi nagyon erélyesen lépett föl ellene s elégtételt szerzett magának. Nemcsak a királynál emelt panaszt, hanem többek kiséretében megjelent Pálffy lakásán és kérdőre vonta. A püspök kénytelen volt kinyilatkoztatni, hogy semmi rosszat sem tud a primásról. E jelentéktelen epizód azonban fontos politikai következményekkel járt. Hogy tettekkel bizonyítsa be föltétlen hűségét, Szelepcsényi, ki eddig az összeesküvők elleni pörök tárgyalása czéljából országgyűlést sürgetett, immár a legszigorúbb eljárást tanácsolta s általában mindenben az udvar rendelkezésére bocsátotta magát. Az országgyűlés eszméjét most sem ejtette el ugyan, de csak azért kivánta, hogy a rémuralom hatása alatt a Habsburgok királyságát örökössé tegye Magyarországban. A németeknek nem kellett ugyan országgyűlés, mert ők ekkor azt kezdték hangoztatni, hogy az 1491-iki szerződés alapján Magyarország mindig a Habsburgok örökös országa volt. De elismerték, hogy a jelen veszélyes időben valóságos szerencse az udvarra, hogy olyan ember ül a primási székben, mint Szelepcsényi, ki a mellett immár egyedüli királyi helytartó, a magyar belügyi kormányzat feje is volt.

Csakugyan, ahhoz, a mit Bécsben terveztek, föltétlenűl hű emberekre volt szükség. Mikor a bűnösök, a gyanúsok, a mennyiben erdélyi területre nem menekültek, el voltak fogva, az udvar elhatározta, hogy az összes protestáns főurakat, Thököly Istvánt, Petrőczy Istvánt, Ostrosits Mátyást is elfogatja s javaikat elkobozza. November 16-ikán katonaság szállta meg Kasza várát, de ura, Petrőczy, elmenekült. Másnap Illava következett s ura, Ostrosits, el sem tudta képzelni, mit véthetett, mikor őrizet alá helyezték. Utolsónak Thököly maradt. A holt-beteg ember novemberben adta férjhez leányát gróf Esterházy Ferenczhez, kinek testvére, Pál és Heister tábornok csakhamar nagy haddal jelent meg Árva vára alatt, hogy német őrséget rakjon belé. Thököly halálos betegen végrendelkezett s hűségét hangoztatva, arra kérte a királyt, hagyja németek nélkül meghalni. De november 28-ikán ostrom alá vették. Az ostrom izgalmai még inkább kimerítették a beteg erejét, ki deczember 3-ikán csakugyan meghalt. Erre az őrség deczember 10-ikén megnyitotta Árva vára kapuit, de olyan feltétellel, hogy ura holttestét Késmárkra szállíthatja, maga meg bántatlan marad. Csakhogy Bécsben ez egyezséget sem vették semmibe, a holttestet elszállítani nem engedték, s a két árva grófkisasszonyt, a tizenöt éves Máriát s a tizenkét éves Évát Árvában elzárták. Innen Heister és Esterházy Likava ellen indultak, hová atyja még Árva ostroma előtt elküldötte egyetlen fiát, a 13 éves Imrét, ki innen csakhamar paraszt ruhában két hű embertől kisérve Máramarosba menekült. Likavát Nemessányi Bálint „prókátor kölök és rossz tacskó” védte ötvened magával s mivel karácsonyig sem adta meg magát, Heister a parasztságot hajtotta ostromra. Csakhamar éjjel azonban az őrség kiszökött s deczember 27-ikén a németek bevonultak a várba. Ott voltak a Thökölyek rengeteg családi kincsei egy falba elrejtve. De Heister megtalálta s lelkiismeretesen összeiratta a sok aranyat, ezüstöt, ékszert, drágakövet és pénzt, melynek értékét három millióra becsülték. Mindezt Heister Bécsbe küldötte.

Az üldözések és elfogatások a horvát-szlavon részekre is kiterjedtek, mihelyt Zrinyi Bécsbe menekült. Utóbb azokat is összefogdosták, kik meghódolván, irásban kaptak kegyelmet a császári parancsnokoktól. De az udvar nem törődött a kegyelemmel, még akkor sem, midőn Herberstein gróf, adott szavára hivatkozva, erélyesen követelte a tett igéretek megtartását. Ámbár a stíriai kormányszék is úgy gondolkozott, hogy „az adott szót meg kell tartani”, az udvarnak más volt a nézete. Igy a királyi terület minden részében megteltek a tömlöczök s mikor az 1670-iki gyászév lejárt, több mint 2000 nemes és más tehetősebb ember ült fogságban. Az elkobzott ingatlanok értékét három millióra becsülték. Sokkal nagyobb értéket képviselt ennél a lefoglalt ingó vagyon, bármi töméntelent elharácsolt belőle a rabló katonaság, Thököly kincsei maguk három milliót értek. Ehhez járultak az ország Crösusának, Nádasdynak ingói, Zrinyi Péter, Bocskay István s más vagyonos urak kincsei s az udvar kezébe minden esetre olyan összegek jutottak, melyekből dúsan fedezhette a Magyarországba küldött hadak költségeit.

A szörnyű események, a tömeges elfogatások, jószágelkobzások; üldözések, a katonaság féktelenkedése a magyar társadalom minden rétegében kétségbeesést és gyilkos elkeseredést keltettek. Különösen a köznép, a tömegek izgatottsága öltött óriási arányokat, s az egykoruak állítása szerint az egész ország fegyvert fogott volna, ha vezére akad, vagy ha a töröktől támogatást nyer. Apafy ez irányban ujra megkezdé kisérleteit. Nem kellett többé trónját Rákóczytól féltenie, sőt épen a németektől remegett, kik már az előtt is be-becsaptak Erdélybe, most pedig túlságosan megszaporodva, még inkább veszélyeztették területét. Azzal fenyegetőztek, hogy Ecsedből és a szomszéd várakból megtámadják Husztot, sőt elveszik Máramarost, mely pedig, mint a fejedelem a töröknek jelenté, Erdélynek majdnem egy harmadrésze, s ennek megfelelő adót fizet. Követével, Rhédey Ferenczczel a portának hosszú emlékiratot küldött tehát, melyben megható képét rajzolta a magyarok szenvedéseinek. Lipót császár – mondja – hitlevelet adott a hazafiaknak s azután elfogatta azokat, kik szavaiban biztak. De nemcsak ilyen érvekkel igyekezett a portát a magyar ügynek megnyerni, hanem utalt a császár eljárásának politikai következményeire is. Magyarország után – irta – Erdélyre kerül a sor, azután meg magára a portára. Mindez azonban semmit sem használt. Szóba sem álltak a követtel, ki 1671 januárban válasz nélkül volt kénytelen haza indulni. Erdély nem moczczanhatott tehát, mert a török tétlenségre kárhoztatta. A császár és a szultán benső viszonya következtében mindezt Bécsben nagyon jól tudták s biztosra vették, hogy 1671 folyamán Törökország, vagy akár csak Erdély az udvart a magyar ügyek rendezésében gátolni nem fogja. Ép oly kevéssé vártak akadályt Francziaország részéről, mely az 1668-ban kötött titkos szerződés érdekében a bécsi kabinettel ekkor a legszivélyesebb viszonyban igyekezett maradni. Ekképen biztosítva voltak, hogy ebben az esztendőben idegen államok nem fogják terveik végrehajtását hátráltatni. Ezt az évet minden esetre fel akarták tehát használni. Első sorban a töméntelen fogoly sorsa várt eldöntésre. Minthogy a hűtlenségi pöröket a magyar törvények értelmében országgyűlés folyamán kellett tárgyalni, a királyi helytartó és a kanczellár egy ideig. országgyűlés öszszehivását ajánlották. Most már a protestáns felvidék is szivesen részt vett volna benne s a megyék jelentették az udvarnak, hogy készségesen elküldik követeiket. Zemplén még az őszszel megtette e nyilatkozatot Bécsben. Követték példáját a többiek, de válaszra is alig méltatták őket. Lobkowitznak nem kellett országgyűlés s különösen azt nem akarta, hogy a folyamatban levő pörökkel foglalkozzék. E pöröket két főcsoportba sorolta. Az egyikbe tartoztak a vezetők, Zrinyi, Nádasdy, Frangepán, kik osztrák börtönben sinylődtek, a másikba pedig a magyar földön őrzött többi interessatusok. A vezetők ellen már rég megindult az eljárás. Mihelyt Spork meghódoltatta Felső-Magyarországot, Bécsben elérkezettnek látták az időt, hogy perbe fogják Zrinyit és Frangepánt. Az ügy vezetését Hocher Pál vette át titkárával, Abele Kristóffal. Megindultak a kihallgatások és vallatások s a két fogoly Német-Ujhelybe vitetett át. Később Nádasdy ügye szintén Hocherra bizatott, ki különösen kitünt kegyetlen vérszomjával.

Hocher alanti sorsból inkább szolgálatkészségével, mint tehetségeivel küzdötte fel magát a császár tanácsosai sorába. Jogász ember volt s a római jog gazdag fegyvertárából szedte az érveket a császári kényuralom javára s a rendiség ellen. Főleg az a gyűlölet, melyet a rendi jogok iránt táplált, kedveltette meg Lipóttal. De még inkább gyűlölte a magyarokat, nemcsak mint a rendi alkotmányosság előharczosait, de nemzetiségi elfogultságból is. Velük szemben kegyetlen vérszomja minden féken, korláton túltette magát s bősz indulatai az őrjöngésig menő vadsággal tükröződnek vissza egyik véleményében, melyet ez időben a magyar ügyekben a császár elé terjesztett. „Új Hercules vagy, uram! – kezdi – kinek napról-napra szörnyetegekkel kell küzdenie. Alig hogy az egyiknek leütötted a fejét, már is több nő az előbbinek helyére.” Az összeesküvésre térve át, azt kivánja, hogy a vae victis elvét a legkiméletlenebbűl alkalmazzák. „Kezedben, kötözve, börtönben vannak a legkiválóbb vezetők. Könyörületességből ne kegyelmezz életüknek, ne hallgass a csalfa sirének szavára, kik irgalmat ajánlanak, mert ez csak új veszélyt hoz reád.” Emlékezteti a császárt a régmultakra s minden háborúért, minden pusztulásért, melyet az előző századok folyamán valaha a német tartományok a magyaroktól szenvedtek, a korabeli magyarságon akart megtorlást gyakorolni. „Egyetlen orvosság a halál, – mondja – mert a halottak nem fészkelődnek,” Csak vérrel orvosolhatni a bajt. Erdély II Rákóczy György által már megkapta a magáét. Most a magyarokon a sor, őket kell emberségre tanítani. „Nincs féktelenebb nép a magyarnál, mely sem régi nemzeti, sem Habsburgházi királyainak nem akart máskép engedelmeskedni, mint a vaskényszerűség alatt. Fel kell tehát használni az alkalmat. Most le van nyügözve, vezetői fogvák, várai német kézben. Le kell tehát végképen verni. „Ne hidd, uram, hogy kegyelmeddel megengesztelheted őket. A legközelebbi alkalommal újra feltámadnak. Perdomita semel Pannonia, biztosan fogod birni Ausztriát és Németországot s nyugodt lesz Európa.” Lobkowitz és Montecuccoli egészen hasonlóan gondolkodtak s miniszterei még 1670 augusztus 29-ikén kijelentették a császárnak, hogy a mig Zrinyi, Frangepán és a többi lázadó él, lehetetlen a nyugalom Magyarországban. Kimondották tehát a halálos itéletet, mielőtt a pört csak megkezdték volna. Még a rég elhunyt Zrinyi Miklós ellen is keresték a gyanúokokat, hogy gyermeke vagyonát elvehessék. Mikor azután Nádasdyt is elfogták, rá nézve szintén azon határozatot hozták, hogy ügye ne magyar földön nyerjen elintézést.

A mi a vádlottak másik csoportját illeti, ezeket természetesen már roppant tömegüknél fogva sem szállíthatták Ausztriába, hogy pörüket ott tárgyalják. A királyi helytartó, Szelepcsényi, ki csak még nem rég országgyűlés elé tartozónak mondotta a pöröket, immár azt az álláspontot képviselte, hogy a foglyokat nemcsak országgyűlés nélkül, de az országon kivül is el lehet itélni. Midőn ezzel szemben Rottal némi kiméletet ajánlott, a primás hevesen kifakadt a haszontalan és helytelen kimélet ellen. Azt hangoztatta, hogy meg kell az eddigi úton maradni, a pöröket pedig kivételes birósághoz (judicium delegatum) utasítani. Csakugyan így történt. A lőcsei bizottság folytatásaképen Pozsonyban Rottal elnöklete alatt vérbiróság alakíttatott, melynek tagja volt Szelepcsényi, Forgách Ádám, Zichy István és Majthényi János személynök, kik mellett két bécsi jogtudós működött. Csakhogy a két német szava volt a döntő, mert az udvartól vett utasítás szerint nélkülük a közvádló semmit sem tehetett. A biróság „a császári királyi teljhatalom kifolyása volt,” s így illetősége ellen kifogást emelni nem lehetett, illetve az ilyen kifogás nem vétetett figyelembe. Utasításai máskülönben is korlátlan hatalommal látták el s egyetlen zsinórmértékeül a császár parancsát tüzték ki; másféle, akár emberi, akár isteni joggal vagy törvénynyel törődnie tiltva volt. Hogy igazságról, jogról, méltányosságról ily körülmények közt szó nem lehetett, az természetes. A pörök, mélyek Pozsonyban vagy külföldön folytak, merő torzképei minden igazságszolgáltatásnak. A boszú, a gyűlölet bizonyos alakiságok mögé rejtőzködött ugyan, melyek azonban nem avatták pörré az eljárást.

Az udvar összesen két biróságot alakított. Egyet a Német-Újhelyen őrzött Zrinyi és Frangepán s a bécsi rabságban sinylődő Nádasdy, a másikat Pozsonyban a magyar földön levő vádlottak számára. Ez utóbbihoz utasította a király az elhunyt Wesselényi s özvegye Széchy Mária, Rákóczy, Bocskay István, Petrőczy István, Szuhay Mátyás, Szepessy Pál, Gyulaffy László, Kende Gábor s a többiek pörét.

Rákóczy ügye azonban békés elintézést nyert. Anyja Munkács kivételével összes váraiba befogadta a német őrséget kegyetlen dühvel támogatta az udvar közegeit a lázadók összefogdosásában s máskép is segítette őket. Mindazáltal csak nagy nehezen birta fiát a Hocherek körmeiből kimenteni. Sokakat „megaranyozott” s Kollonits is buzgón támogatta. Vallására való tekintetből végre megkegyelmeztek ugyan Rákóczynak, de csak roppant sarcz árán. Eleinte két milliót követeltek rajta. Hosszas tárgyalás után 1671 február 21-ikén létrejött az alku, mely szerint Rákóczy büntetlenül marad, de 400,000 frt váltságdijat fizet, még pedig felét készpénzben, másik felét élelmi szerben s jószágban. Trencséni jószágát engedte át oly kikötéssel, hogy 50,000 frtban visszaválthatja. Ekképen Rákóczi ügye nem került birói útra, hanem egyezségileg intéztetett el.

VI.  A kivégzések és hatásuk a közvéleményre.

Executions and their impact on public opinion.

A pozsonyi vértörvényszék működésének kezdete. A császári jog. A főurak pöre. A halálos itéletek. A magyar főpapság közbenjárása az elitéltekért. X. Kelemen pápa fellépése Nádasdy érdekében. Az itéletek megerősítése. A főurak végnapjai. A kegyelmi kérvények sorsa. Zrinyi és Frangepán utolsó találkozása. A kivégzések. Bonis Ferencz lefejeztetése. A pozsonyi vérbiróság további működése. Drabik Miklós kivégeztetése. A bécsi biróság. Az itéletek. Tattenbach kivégeztetése. A kivégzettek családjának sorsa. Zrinyi Péterné. Az utolsó Zrinyi. Széchy Mária utolsó évei. Az udvar telhetetlensége. A nemzet kétségbeesése. Az uralkodó társadalom kapzsisága. Lipót hangulata a vérengzések alatt. A közvélemény itélete. Végleges szakadás a király és a nemzet között.

A teendők óriási tömege miatt a pozsonyi vértörvényszék csak 1671 február végén kezdhette meg működését. Ezt országszerte tanukihallgatások előzték meg s sok száz ember vallomását tették papirra. Maga a biróság február 6-ikától július 18-áig 200 vádlott ügyében itélt. A vádlott rendesen csak a törvényszék előtt tudta meg, mivel vádolják. A vádat pedig nem a királyi ügyész volt köteles bizonyítani, hanem a vádlottnak kellett igazolnia, hogy ártatlan. A biróság kimondta ugyan, hogy a magyarjog szerint itél, a mennyiben az utasításaival nem ellenkezik, de hozzá tette, hogy, ha a magyar jog nem alkalmazható az illető esetre, a császári jogot fogja alkalmazni, mert a lázadók Lipótot, mint császárt is fenyegették. Sőt a biróság ezzel sem elégedett meg, hanem úgy okoskodott, hogy a hol sem a magyar, sem a császári jog nem alkalmazható, nem törvény, hanem a „lelkiismeret s az igazság szerint” kell itélnie. Szóval, azt tette, a mit akart. Különösen a jószágelkobzásoknál tünt ki, hogy a legteljesebb önkény vezeti. A Hármaskönyv szerint a még életben levő fiúgyermekek részét lefoglalni nem lehetett. A biróság azonban itt bele kapaszkodott a császári jogba, mely megengedi az összes vagyon lefoglalását. A birák azzal nyugtatták meg lelkiismeretüket, hogy azt mondották: ha a törvényhozók tudták volna, hogy ilyen szörnyű vétkek, minők a szóban forgók, fognak elkövettetni, más törvényeket hoztak volna. Ha tehát már utasításai miatt sem lehetett a biróságot igazságszolgáltató közegnek tekinteni, következetlensége, kapkodása végképen az önkény és erőszak bélyegét süti tevékenységére. Nem igazságot szolgáltatott, hanem boszút állt, lesújtott vétkest és ártatlant egyaránt.

A pozsonyi pörökkel párhuzamosan folyt a Zrinyi, Frangepán és Nádasdy elleni eljárás. A biróság, melyhez ügyük utasíttatott, Hocher elnöklete alatt tizenegy tagból állt. Egyetlen magyar sem volt köztük. Forgách Ádámot kinevezték ugyan, de utóbb visszavonták a kinevezést. Frey György osztrák kamarai ügyész 1670 szeptember 20-ikán vette a rendeletet, hogy Zrinyi és Frangepán ellen indítsa meg a bűnfenyítő pert, illetve készitse el a vádlevelet, melyet a vádlottak november 12-ikén kaptak meg. A per mindkét vádlott ellen külön folyt s a két sógor elfogatása óta nem is látta egymást. Védelmükben kölcsönösen egy mást vádolták s az egyik a másikra igyekezett mindent hárítani. De mindegyikük a legtöredelmesebb, bűnbánó vallomást tette. Mindazáltal folyton új vallomást követeltek tőlük, sőt kínpaddal is fenyegették őket. Maga a biróság a bécsi császári várpalotában ülésezett s 1671 ápril 6-ikán Frangepánt, ápril 18-ikán meg Zrinyit fej- és jószágvesztésre itélte s a büntetést előzetes kézcsonkítással súlyosbította. Az itéletben a biróság hangsúlyozta, hogy a felség Zrinyinek rosszhiszeműleg, csak „tettetésből,” hogy tőrbe ejtse, igért kegyelmet, melyre vádlott hivatkozott. Nádasdy ellen sokkal később, csak 1671 február 20-ikán indították meg az eljárást. Védekezni sem akart, hanem a császár kegyelmére bizta magát. De Hocher értesítette, hogy a császár megkivánja tőle a védelmet. Ugyanaz a biróság, mely a németújhelyi két fogoly ügyét tárgyalta, itélkezett a Nádasdy perében is s ápril 11-ikén fej- és jószágvesztéssel sújtotta. Ez itélet is kimondta az előzetes kézcsonkítást. Minthogy a pozsonyi biróság ápril 9-ikén Bónis Ferenczet szintén fej- és jószág vesztésre itélte, ápril második felében négy halálos itélet várt végrehajtásra s különböző részről tettek próbát, hogy legalább egyik-másik elitéltet megmentsék a pallostól.

Zrinyi és Frangepán érdekében már régebben felszólaltak nemcsak a magyar főpapok, köztük Szelepcsényi, Széchenyi György, Pálffy Tamás, hanem a pápai nuntius is. Fordultak Lipóthoz magához, fordultak anyjához, Eleonóra özvegy császárnéhoz. Irgalmat azonban nem találtak sehol, mert a foglyok kivégzése rég el volt döntve. Ezt természetesen csak a vezérlő ministerek tudták s a nagy közönség, még az ősszel is általánosan azt hitte, hogy vádlottak legfölebb élethossziglani fogsággal fognak büntettetni. Utóbb egyes vármegyék emberelték meg magukat s szót emeltek némely „rab atyafiak” érdekében, sőt Abaúj kezdeményezésére 1671 február 21-ikén mind a 13 vármegye fölkért négy katholikus nemes urat, menjenek Bécsbe s hajlítsák kegyelemre a császárt. Az illetők azonban előbb kérdést tettek az udvarnál, vajjon a király elé bocsátják-e őket? Mikor tagadó választ kaptak, szépen otthon maradtak. A legkomolyabb lépés a hitbuzgó Nádasdy érdekében történt. Magyar papi körökből még a télen a pápát igyekeztek megkegyelmezése tárgyában közbenjárásra birni: X. Kelemen pápa csakugyan levelet intézett (márczius 7-ikén) Lipóthoz s melegen ajánlotta kegyelmébe Nádasdyt. De az idegen beavatkozás még inkább megharagította a minisztereket; kik, hogy az áldozatok egyike se szabadulhasson karmaik közül, immár siettették az itéletek felülvizsgálatát s végrehajtását.

Április 21-ikén Lobkowitz elnöklete alatt a titkos tanács néhány tágja az udvar más bizalmasaival felülvizsgálta mindhárom itéletet. Itt is emelkedtek hangok a vádlottak, főleg Zrinyi javára s meg akarták életét menteni. De a többség abból indult ki, hogy, ha akár csak egyik is kegyelmet nyer, a magyarok újra vérszemet kapnak. Ezzel is elismerték tehát a miniszterek, hogy vádlottak nem követtek ugyan el halálos bűnt, de meg kell őket ölni, hogy a magyarok megrémíttessenek. Helyben hagyatván a három halálos itélet, végrehajtása módozatai állapíttattak meg. Az értekezlet kimondotta, hogy Nádasdy Bécsben zárt helyen, a városház termében, Zrinyi és Frangepán pedig Német-Újhelyen ölessenek meg s időközben se láthassák rokonaikat. Végül kimondották azt is, hogy kinpaddal kell őket fenyegetni s tőlük újabb vallomást kicsikarni. Megvolt tehát az itélet, de végleges jóváhagyása Lipót császár és király akaratától függött. Az elitéltek vagy maguk vagy rokonaik útján a döntő pillanatban is kegyelmet könyörögtek tőle. De az ifjú királyt hónapok óta akkép befolyásolta környezete, hogy föl ne ébredhessen szivében egy szikrányi irgalom.

A pártütők vérénél kedvesebb áldozatot – mondotta neki Hocher – nem hozhat az istennek. Itthon nem is reméltek többé kegyelmet. „Ő felsége a szent sacramentumra esküdt meg, – mondották Pozsonyban egyetlen egy árulójának sem ad gratiát.” Lipót a titkos tanács április 22-iki ülésében, melyen maga elnökölt s melyen az iratokat felolvasták, csakugyan végleg jóváhagyta az itéletet egész kiméletlen ridegségében az embertelen sulyosbítással, a kézcsonkítással együtt. Az értekezlet azt is megállapította, hogy az itélet mindhárom vádlottal ugyanazon időben, április 28-ikán délután közöltessék, április 30-ikán délelőtt kilencz órakor pedig végrehajtassék.

E program a legpontosabban megtartatott. Nádasdy, noha még mindig bizott a kegyelemben, nem akart ártatlanokat bajba keverni s mikor új vallomást kivántak tőle, csak annyit felelt, hogy alig van az országban ember, a ki a mozgalomról valamit ne hallott, ne tudott volna, de csak ő, Zrinyi és Frangepán ismerték összes részleteit, ezeket pedig már elmondotta. Erre Hocher kinpaddal fenyegette. A fogoly nyugodtan felelte, hogy a császár azt teheti vele, a mit akar, ő azonban a kinpadon sem tudna többet vallani. Április 27-ikén éjféltájban eddigi börtönéből a városházára szállították át Nádasdyt, ki ekkor sejteni kezdte, hogy vége van. Április 28-ikán „könnyeivel áztatott sorokban” fordult a császárhoz, engedje meg neki, hogy életét vezekelve zárdában tölthesse. Még az nap délután kihirdették előtte a halálos itéletet.

Ugyanakkor tudták meg sorsukat a németújhelyi foglyok. Abele hozta meg nekik az itéletet, de mielőtt kihirdette, újabb leleplezéseket követelt tőlük is. Frangepán ismételt mindent, a mit tudott s főleg az elhunyt Vitnyédyt tüntette föl bűnbaknak. Zrinyi ellenben kijelentette, hogy újat nem mondhat. Midőn Abele kinpaddal fenyegette, azt felelte, tehetnek vele, a mit akarnak, kész meghalni bármely pillanatban. A vitéz katona nagyon meg volt hatva, szeme könnybe lábadt, mikor Abelével beszélt. Még mindig hitt a szabadulásban, épen úgy mint Frangepán, ki az újabb kihallgatás után arra kérte Abelét, eszközölje ki, hogy végre elbocsássák, mert egy évi fogságával úgy is megbűnhődött már mindenért. Csakhamar azonban a foglyok megtudták, mi várakozik reájuk. Délután Zrinyit kivezették börtöne szobájából a vártérre, melyet katonaság szállott meg. Ott olvasta fel Abele a halálos itéletet. Zrinyi elsápadt, de szótlanúl, büszkén és bátran ült a városbiró kocsijába, mely eddigi börtönéből a városi fegyvertár épületébe szállította át. Csakhamar lehozták Frangepánt. Ő már elkeseredve tiltakozott az igazságtalan itélet ellen. Őt is a fegyvertárba vitték, hol újra magához kérte Abelét s hivatkozva ifjú korára, utalva arra, hogy nemzetségének utolsó férfi sarja, rimánkodva kérte, eszközöljön számára kegyelmet, vagy legalább néhány napi halasztást, hogy a halálra előkészülhessen. Frangepán és Nádasdy kérvényei Lipót elé jutottak, noha a király ugyanaz nap, mikor az itéletet a vádlottakkal közölték, április 28-ikán Bécsből sietve Laxenburgba költözött át. Lehetőleg távol szeretett volna az ügy további fejleményétől maradni s mindent Lobkowitzra bizott, még azt is, végrehajtsák-e az itélet azon részét; mely a kézcsonkitásra vonatkozik. „Azt hiszem ugyan, – irta onnan a herczegnek – hogy mondottam már önnek ez iránt valamit. Minthogy azonban immár közeleg a kivégzés, teljesen, absolute önre bizom, mi történjék ez esetben, főleg ha az elitéltek kérnek. A mit tehát ön jónak lát, azt tudassa az udvari kanczellárral és Abelével, kiket én mindenhen, absolute egyedűl önhöz utasítottam.” Lobkowitz nyomban azt felelte, hogy intézkedett, hogy a kézcsonkítás elmaradjon. Lipót április 29-ikén féltizenkettőkor is irt Lobkowitznak s teljesen rábizta a további teendőket. Abele egy; Hocher Nádasdytól két kérvényt küldött át a császárnak, ki azzal juttatta Lobkowitzhoz: „In summa, ezt az egész dolgot önre bizom.” Pár órával később Nádasdy gyermekeinek kérvényét is Lobkowitzhoz tette át. „A gyermeki szeretet – irja – nem tehetett egyebet. Az első kérelem nem lehet; mi történjék a másodikkal, önre bizom.” Lipót, mint levelei bizonyitják, Laxenburgban is foglalkozott a gyászos ügygyel s a foglyok megható kérései oda is eljutottak hozzá. De elzárkózott a kegyelem elől, s sorsuknak engedte át a szerencsétleneket; azt mondta, csak vigye isten a mennyországba őket.

Mindnyájan megadással készültek utolsó utjukra. Frangepán, kit a nem várt itélet eleinte felizgatott, április 29-ikén belenyugodott sorsába. Megható szavakban vett búcsut övéitől. Levelet irt olasz földre menekült nejéhez, kedves Juliájához. Igérte neki, hogy, a mint szerető férje volt e világon, akképen hű szószólója lesz a másvilágon. Ezután még Lipót királyhoz könyörgött, mentse meg a vérpadon való gyalázatos haláltól. Zrinyi, mint katona, férfiasan viselte sorsát s újabban kegyelmet sem kért. A vallás vigaszával erősítette lelkét. Elbúcsuzott Frangepántól is, kit végzetes bécsi útjuk óta nem látott. A pörben ellenségképen álltak szemben, a halál torkában kibékültek. Utolsó találkozásukon vigasztalták s bátorították egymást. A mint ez megtörtént, Zrinyi is levélben búcsuzott el nejétől, s végóhaját néhány papirszeletre jegyzé fel. A halálos itélet kihirdetése óta folyton bőjtölvén, április 30-ikán reggel Zrinyi fölöttébb ki volt merülve. Egy izben el is ájult, de csakhamar búzgón imádkozva, szilárd léptekkel haladt a vesztőhelyre. Épen kilenczet ütött az óra, mikor azt mondotta: „Uram, kezedbe ajánlom lelkemet.” Erre a hóhér pallosával hozzá vágott. De csak harmadik csapásra hullott le büszke feje a fekete posztóra. Frangepán egész éjjel imádkozott s meghatva beszélgetett környezetével. A vérpadra lépve, szeme könnybe lábadt, de ezek – mondá – nem a félelem, hanem a bánat könnyei. A hóhér, ki már Zrinyin ügyetlenűl végzé munkáját, izgatottságában vele még ügyetlenebbűl bánt el. Az ő feje is csak harmadik vágásra hullott le. Holttestük egy ideig közszemlére volt kitéve, mire koporsóikat egymás mellett helyezték a temető földjébe.

Talán legtöbbet Nádasdy bizott a kegyelemben, de ő is hasztalan. Április 29-ikét gyóntatója s egy más szerzetes társaságában vallásos gyakorlatoknak és elmélkedéseknek szentelte. Április 30-ikán már hajnalban talpon volt, meggyónt, megáldozott; búcsut vett kisérőitől s bocsánatot kért mindenkitől, a kinek valaha vétett. Noha nagyon elgyöngült, kilencz órakor kezében feszülettel és olvasóval, áhitatosan imádkozva ment a városháza ama termébe, hol a vérpadot felállították. Pár percz mulva feje vétetett. Holttestét övéi később a lékai klastromba szállították át.

Ugyanaz időben a bakó Pozsonyban is működött, hol Bónis Ferencz szenvedett vértanu-halált. Bónis Nádasdynak volt bérlője, a mozgalomban pedig a zempléni fölkelők vezére. Nemcsak jó gazda, hanem igen művelt ember volt, erős magyar érzéssel, mely az idegen uralom esküdt ellenségévé tette. Teljes lélekkel csatlakozott a mozgalomhoz s a zempléni fölkelők csapatát vezette. „Ügyünk igaz! Megsegit az Isten!” szokta mondani. De nem volt módja vitézségéről tanuságot tenni, ámbár a németek közeledtekor ama kevesek közé tartozott, kik meg akarták próbálni az ellenállást. Csakhogy csapatai elszéledtek, őt magát meg ellenségei elfogták s a németeknek adták át. A pozsonyi vérbiróság az első halálos itéletet ő ellene hozta. Bónis bele törődött sorsába. Nem könyörgött kegyelemért, mert ártatlannak hitte és vallotta magát mindvégig. Börtönében nyugodt és jókedvű maradt. Talán megmenekül, ha vallást változtat, de hasztalan próbálták a jezsuiták áttérésre birni. Abban a vallásban, a melyben született, politikai érzelmeihez hiven, emelt fővel tette meg két szolgája kiséretében utolsó útját a vérpadra, mely a városháza előtti téren állott. Negyvenhárom éves korában szenvedett vértanuságot.

A kivégzésekben immár szünet állt ugyan be, de a pozsonyi biróság folytatta működését, további halálos itéleteket hozott s tömegesen hivta maga elé az ország minden részéből a gyanusítottakat. Junius 18-ikáig Wesselényi Ferencz, Csáky Ferencz, Thököly István és Dobay András örökösein kivül 233 vádlottat idézett maga elé. A szolgalelkű Majláth Miklós kir, ügyész még 115 ember megidézését szorgalmazta, midőn a vérbiróság az emlitett napon királyi rendeletet kapott, mely felszólította, hagyja abban a további idézést s szoritkozzék a már megidézettek ügyének elintézésére. E parancsnak megfelelően a biróság siettette tárgyalásait s egy hónap alatt az összes pöröket elintézte. 

Még az utolsó napokban több halálos itéletet hozott, s egyet végre is hajtatott. Kivégeztette Drabik Miklóst, a 83 éves hóbortos prófétát; nem volt ugyan része a mozgalomban, de többször emlitett művében, a „Világosság a sötétségben” kegyetlenűl megtámadta a római egyházat s a Habsburgokat. Noha munkája 1657-ben jelent meg s 1671-ig senki sem bántotta, most a miniszterek az aggastyánon is kitöltötték bosszújokat s július 16-ikán Pozsonyban fejét vétették. Két nap mulva a biróság befejezte, illetve Bécsbe helyezte át működését. Ott több némettel megszaporodva augusztus 3-ikán Hocher elnöklete alatt tartotta első ülését. A pozsonyi iratok felülvizsgálata közben még a németek is felháborodtak a rendetlenségen, következetlenségen, könnyelmüségen, melyet a birák a pörös eljárásban követtek. Kitünt sok egyéb közt, hogy a vádlottakkal azon tanuk nevét sem közölték, kik teherlőleg vallottak reájuk. De bármi botrányosnak találták a német birák a pozsonyiak eljárását, a velük megszaporodott biróság sem volt sem igazságosabb, sem irgalmasabb. Nem is lehetett az, mert ő pusztán az iratokból itélt, még pedig a legnagyobb gyorsasággal. Hocher kimondotta ugyan, hogy a császár nem kiván több vért s elég volt már a kivégzés, de nyomban hozzá tette, hogy a szigor néha jobb az enyhe itéletnél. Igy a Pozsonyban hozott, de még végre nem hajtott hét halálos itéletből ötöt a bécsi biróság is jóvá hagyott. A halálra itéltek egyikéről, Bory Györgyről maga elismerte, hogy „semmit sem tett”. Nem is azért hozta az itéletet, hogy végrehajtsa, hanem csupán azért, hogy vádlott előtt kihirdesse.

Sokakra nézve a pozsonyi itélet helyben hagyatott, sokak vagyona lefoglaltatott, mások utasíttattak, egyezkedjenek ki a kamarával, vagyis fizessenek sarczot, különben folytatják ellenük a pört. Föltétlenűl csak keveset mentettek föl. A bécsi biróság itéletei szeptember 24-ikén nagy miniszteri értekezlet elé terjesztettek, melyen Lipót király maga elnökölt. Az értekezlet hat halálos itéletet hozott s a legtöbb itéletet megszigorította, sőt kiknek kegyelmet adott, azokra is kimondta, hogy élethossziglan, vagy bizonyos ideig fogságban tartassanak. Valami tizenöten, kik ellen alig lehetett terhelőt felhozni, Bécsbe rendeltettek, hogy sarczukra nézve a német hatóságokkal megalkudjanak. De sokkal többen jelentkeztek, hogy pénzzen váltsák meg magukat a további üldözéstől. Némelyektől olyan rengeteg összeget kivántak, hogy inkább egész vagyonukat a fiscusnak engedték át. Sokaktól jószáguk felét vették el sarcz fejében. Semsey György és Saárosy Sebestyén ily terhes feltételek mellett nem akartak kiegyezni. Újra perbe fogattak tehát s hosszú ideig a bécsi tömlöczben sinylődtek. A halálra itéltek közül egy azzal váltotta meg magát, hogy áttért. De a többi itéleteket sem hajtották végre, hanem az elitéltek közül négyet az Óriás-hegységben levő Glacz várába vittek, szigorú fogságba. Kettejük ott is halt. A télen (deczember 1-jén) Tattenbach grófot végezték ki. Pöre csak azért húzódott oly sokáig, mert vagyonára a brandenburgi választó szintén igényt tartott. A míg örökségén a bécsi és berlini cabinetek meg nem osztoztak, Tattenbachot nem végezték ki. De mihelyt ez megtörtént, őt is vérpadra küldték.

Az özvegyeket és árvákat sem kimélte a Lobkowitzok és Hocherek kérlelhetetlen indulata. Mikor az előző században a véres Alba herczeg Németalföldön elfojtotta a fölkelést s kivégeztette fejeit, Egmontot és Hoornt, maga ajánlotta az özvegyeket Fülöp király kegyelmébe, ki Egmontnénak 12,000 forint évdijat rendelt, sőt később jószágait is visszaadta. A bécsi miniszterekben ennyi emberi érzés nem volt. Ők élők és halottak, bűnösök és ártatlanok, árvák és özvegyek ellen egyaránt engesztelhetetlenek maradtak.

A leggyászosabb sorsra Zrinyi Kata jutott. Noha maga adta át Csáktornyát a németeknek, ezek mindenéből kifosztották, s leányával, Aurórával katonai fedezet alatt 1670 július 15-ikén Gráczba szállították. Ott el akarták venni leányát, de a szegény anya kétségbeesett rimánkodásaira egy ideig nála hagyták. A dúsgazdag grófné borzasztó nyomorban tengődött; rongyokban járt, később téli ruhája sem volt, s még a stájer kormányszéknek is megesett rajta a szive. De Bécsben nem ismertek szánalmat, hasztalan fordult könyörgő leveleivel minduntalan Lipót királyhoz és Lobkowitzhoz. 1672 elején elvették tőle leányát, s az özvegy magára hagyatott inségében és kétségbeesésében, melyből az irgalmas halál 1673 november 16-ikán szabadította meg. Ilonán, Rákóczy Ferencznén kivül két leánya maradt, kik mint apáczák a zárda csöndjében végezték be életüket. Fia, János, kit atyja Bécsbe küldött, katona akart lenni, de nem engedték. Nem biztak banne s Prágába vitték. Hasztalan fordult az ártatlan árva a császár kegyelméhez. „Felséged felette jó, felette kegyes – irta neki – az ártatlanok iránt; a katonaságnál vannak sokkal kisebbek és sokkal fiatalabbak nálam, kik nem annyira készek vérüket ontani felségedért, mint én.” De hasztalan könyörgött. Rettenetes sors várt reá, mely azonban csak később teljesedett be.

Kegyetlen, de még sem annyira könyörtelen elbánásban részesült az özvegy nádorné, Széchy Mária. Murányból 1671 február 13-ikán Pozsonyba szállították, hogy pörbe fogják. Nem itélték ugyan el, de vagyonától örökre, személyes szabadságától meg évekre megfosztották s Bécsben belebbezték. Csak 1676 őszén bocsátották rokonaihoz Kőszegre, hol 1679 július 18-ikán halt meg. Nádasdy Ferencznek nem maradt özvegye, a kit sújthattak volna. Ellenben gyermekeit megfosztották apjuk roppant vagyonától. Csak morzsáját – mindegyik gyermek 15,000 forintot – kapták vissza. Frangepán Ferenczné olasz rokonaihoz, özvegy Kemény Jánosné Erdélybe menekült. Bocskay Istvánné sokáig fogva tartatott s mikor végre Erdélybe huzódhatott, kifosztották mindenéből. A többi elitéltek és foglyok családja iránt hasonló kiméletlenséget tanusítottak. Elvették a nőktől és gyermekektől a saját vagyonukat is. Bónis Ferencz özvegye, Máriássy Anna s vele még sokan keserves inségbe jutottak. Az üldözés sem szünt meg s olyanok ellen is megújult, kiket Pozsonyban vagy Bécsben felmentettek.

Az udvar minden áron bele szerette volna keverni a mozgalomba a szabad királyi városokat, noha teljesen távol maradtak tőle. De bele akart keverni általában minden magvart, hogy egyszerre végezhessen velük. Martinitz gróf őszintén megirta a primásnak, hogy a gyanúra elég ok az, ha valaki magyar: még a legjobb magyarban sem bizhatni, iga kell a lázadó nemzetnek. Csakugyan, még a leghivebb főurakat is gyanúsították, ha másért nem, azért, hogy megrevolverezhessék őket. Sokan nagy összeget fizettek a kamarának, hogy az üldözéstől szabaduljanak. A kiktől pénzt nem szedtek, azok jószágait katonával rakták meg, kik kifosztották, koldusbotra juttatták a munkás népet s a földesúrnak roppant kárt okoztak. 1671 végén rabok keservétől, özvegyek, árvák jajszavától, a hazájukból tömegesen elűzött bujdosók sóhajaitól visszhangzott az ország minden vidéke. A magyarok szivében „hihetetlen gyűlölet” halmozódott fel, nem egyedűl a protestánsokéban, hanem a katholikusokéban is, természetesen csak a lánczra vert katholikus tömegekében. Ellenben az uralkodó társadalom egy kis része ez időben még szorosabban csatlakozott az udvarhoz, hogy segélyével lehetőleg kiaknázhassa a nagy nemzeti katasztrofát. Az üldözés napjaiban irta (1670 július 1-jén) Majthényi János személynök feleségének: „Száll még fecske az én házamra is”. Gróf Forgách Ádám, ki roppant jószágai daczára nagyon el volt adósodva, vigan mondotta Majthényinak. „Éljünk még, édes personalis uram; hadd legyen részünk egyszer a jó világban is.”

Vallásos gyűlölség, egyéni érdekek, birtokszerzés és jutalom kilátásai másokat is az udvar mindenre kész eszközeivé tett. Némelyiknek jószágai közel feküdvén az osztrák határhoz, félelemből tette azt, a mit Bécsből parancsoltak. Magyarokra is támaszkodhatott tehát az udvar, midőn, megtörve minden ellenállást, leigázott nemzetnek nyilvánította s idegen kényuralom alá helyezte a magyart.

Lipót király egykedvűen nézte a vérengzést és üldözést. Még április 30-ikán, mikor Nádasdy kivégzéséről megkapta a jelentést, azt irta Lobkowitznak: „Szegény Nádasdy nyugodjék békével, már két misét hallgattam érte”. A többiekért szintén mondatott misét, ellenben fenyíteni akarta azokat is, kik Nádasdy érdekében a pápához mertek folyamodni. Figyelmeztette a magyar papságot, hogy a lázadásban épen úgy eljátszotta kiváltságait, mint a többi magyarok; „vak engedelmességet” kivánt tehát az egyházi rendtől. Ily körülmények közt nem csoda, ha a magyar, sőt a bécsi és külföldi közvélemény is nem környezetét, hanem magát Lipótot tette felelőssé a vérengzésért és üldözésért, mely ellen az emberi igazságérzet és részvét viharosan tört ki világszerte. Különösen Nádasdyt sajnálták, s a bécsiek is azt mondották, hogy ártatlan, s hogy csupán nagy gazdagsága miatt kellett meghalnia. De Zrinyit szintén ártatlan áldozatnak tartották, mert kegyelmet biztosítottak neki, midőn Bécsbe csalták.

Nádasdy kivégzésekor a vesztőhelyen következő latin verset találtak „A gyáva Lipót helyben hagyta az itéletet, melyet tudatlan gonoszság hozott. Menj vándor! Im láttad az osztrák zsarnokság művét.” Csakhamar töméntelen gúnyvers, röpirat, rajz, torzkép jelent meg, melyek kiméletlenűl pálczát törtek az igazságtalan birák, sőt Lipót felett is. Az egyik kép trónon ülve ábrázolja a császárt, kinek lábainál hever a három főúr leütött feje. A kép alatt hosszú német vers van, mely a többek közt azt mondja neki: „Lakjál hát jól a magyar grófok véréből, kiknek vagyonát elraboltad”. (Sättige dich nun in ungarischer Grafen Blut, Denen du raubtest Hab und Gut.)

A magyar közvéleményben még mélyebb gyökeret vert az a hit, hogy a király adott szava ellenére ölték meg a három főurat. Ezzel a tömegek végkép elvesztették bizalmukat a királyi szó, a királyi eskü szentsége iránt. A közvélemény minden megnyilatkozásában élesen, néha nyersen kifejezésre jut az a tudat, hogy a királynak többé hinni nem lehet, mert környezete, első sorban magyar és német papjai, „királyi szent hitét véle megszegették”. „A német ebhitű, s fogadásába nem bizhatni többet, mint az ebnek ugatásában.” „Hittel csalattatunk, nem kell azért hinni”, hangzott szerteszét az országban s Lipót iránt a bizalom soha többé vissza nem tért. Évtizedekre megmérgeztetett a viszony korona és nemzet közt s lehetetlenné vált minden őszinte kibékülés. A késig menő küzdelem lett a jelszó, mert Lipót engedményeiben, igéreteiben, szerződéseiben soha többé nem bizott senki. Azt mondták, hogy „mindent igér, de csak szorultában, semmit be nem vált”. „Inkább bármiféle ördög alatt, mint a német alatt” akartak tehát élni. A bizalmatlanság és elkeseredés napjaiban irták és énekelték a nótát:

Úgy igyál bort, hogy ha hallod a trombitákat, 

Vért ihassál s német testből rakj garmadákat.

Ez a hangulat csaknem negyven esztendeig uralkodott a közvéleményen. A mig az az emberöltő élt, mely szemtanuja volt az 1871-iki év vérengzéseinek, addig nem lehetett béke Lipót és a magyarok közt. Örökre elfordultak egymástól s csak e hangulat teszi érthetővé mindazt, a mi Lipót uralkodásának további folyamán Magyarországon történt.