Zrinski: Siralmas Panasz - Lamentable Complaint

source 

Úgy vagyon, hogy másnak hamisat és gonoszt nem kell kivánnunk s leginkább egész nemzetnek; de ha okot adnak mások valamiben, arra kétség nélkül kell felelnünk, és a tulajdon részünket oltalmaznunk. Ha magunkat tulajdonokkal [így] oltalmazzuk gondosan, vallyon ki itélheti okosan, hogy azzal másnak gonoszt, és hamisat kivánunk? Sőt mások javait nem irígyelvén, nekiek jót akarunk. De bezzeg sok volna immár, ha másokra nézve, hogy őket meg ne bántsuk, magunkat elfelejtenénk, és nemzetünk, hazánk javainak szép szabadságit, törvényit, azoknak oltalmazását, elővételét hátra hadnánk; azt távul szemlélnénk, és foganatosan hozzá nem nyúlnánk; s vallyon van-é oly közönséges jó gyülekezet, tartomány, ország, ki ezt mívelje? Ki cselekedné azt, hogy magát ne oltalmazná? Kicsoda oly bolond, hogy a maga falatját és konczát másnak engedje könnyen? De hogy más előtted hizelkedjék és színmutatással kedvedet keresse a te javaidért s te engedd néki: ő kedve szerint cselekedhessék, rendelhessen mindent javaidban, hogy álnokúl kitudjon etc. te azt megengeded?

Oh, nemes Magyarország! oh édes nemzet! oh szegény magyarság! engedje a mindenható Ur Isten, hogy ezt elkerüld, és kelepczében valaha ne essél. Miért vadnak országodban hizelkedők, hamis színmutatók; jó akarat gyanánt azonban benned azt mívelik, a mi nékiek tetszik. Úgy rendelik, hogy országunk gyomrában mások gyükerezzenek, nemzetünk kiírtassék, és szegény magyarság elnyomattassék, földre tapodtassék és semmivé tétessék.

Ezt gondviselőink talán nem veszik észben a nagy gondatlanság miatt; vagy látják, de nem mernek majd meg is moccaani. Miért nem a sajátunkért? Megfelelhetnél: mert a sok aprólékos gratia, gróff és báronátusságnak üres titulusi, a temérdek vak barátság elfogta, foglalta, ragadta, holdította, fordította szíveket a saját vérektűl, nemzetektűl, és a kiknek pártját kellene fogniok, azt úgy gyűlölik, hogy jobban sem kell. Oh, mely rút dolog lenne, ha az első születőinket [igy!] a színmutató gratiáknak és kedvezéseknek lencséjeért eladnánk, vagy inkább elárulnánk. De Isten attúl megmentsen bennünket!

Az elmúlt posonyi ország-gyűlésében amaz álnok pasquillusfaragó, koholó (ki tudja minemű kivánsággal és éktelen, hamis szikrával, mivel semmi oka nem vala reá: de inkább lobogó, vagy lángoló tűzzel, azaz irígységgel, gyűlölséggel gerjedett vala föl?) a magyar név alatt mardosó, lappangó bagoly és farkas! Ha pedig magyaré? Nemzetinek káros és hamis tanácslója. De inkább nem magyar, hanem noha Magyarországban, de idegen fajtúl fajzatott; sőt leghamarabb fekete palást alatt lévő fonnyadt és hervadt irígység és irígy fonnyadtság.  A fejedelmi urak között eszt vesztő, és eszt vesztésnek elővevője és gyujtogatója; a keresztény nemzetnek gyűlölője és üldözője; kivánsággal, gonosz gerjedezéssel felfegyverkedett, fuvalkodott, elrontó ellensége annak a nemzetnek, ki az egész kereszténységnek oltalmazással, és minden szolgálattal segítségére és nagy hasznára vagyon.

Az (mondom) a lator incselkedő vadász színes barátságoknak, és tökéletlen jó akaratnak hamis árnyékoztató hálóját rakta eleibe szemtelen vágyódásinak; tudniillik, mint ama róka a legyekkel szokott mívelni; hogy országunkat örökessé tevén, az idegen német nemzetnek igen hasznos és szíves praeda-falatot nyerjen és fogjon.

Adjátok meg országtokat örökösen (úgymond) mert azt elvesztettétek, vissza nem nyerhetitek; de így vissza vétetik; süt szükségbül és kínszerítésbül így kell meglenni, mert nem oltalmazhatjátok magatokat, mivel eddig és most is a német tart és oltalmaz benneteket... Hiszen káromkodás ez a nyilván való igasság ellen! Nyissa meg elméjét a keresztény ember és vesse fontra, ha az mioltátúl fogvást [német] a királyunk és oltalmazónk, nem szám nélkül való falúkat, városokat és véghelyeket, kastélyokat foglalt el tülünk az ellenség (az mint majd jobban megtetszik) és a kinek oltalmazásátúl mindenkor tiltotta vigyázó népeinket s most is tiltja.  Ha az erdélyi szokásra és conditiókra lépett volna nemzetünk, vallyon miért szintén úgy meg nem maradott volna épen; akkor a várainkat, városinkat, falúinkat ily rútúl nem vesztettük volna a külsők miatt, hanem most is birtokunkban volnának etc. Hiszem nagy hamisság ez!

Ugyanis ki nem látja azt, hogy ennek irása merő czigányság, és alattomban való német kivánságnak födele; hogy tudniillik szabadságunknak szárnyaitúl és szép tündöklő nemzetségednek ékességétűl megfosztván, vagy azokat megkötözvén az haereditariummal, téged és szegény magyarságot mintegy fogságban hozván, és pokol feltátott torka gyanánt telhetetlen kivánságinak praedájává tegyen. Még is te ilyenre hajlandó vagy? Vak legyen az, ki rostán által nem látja az elrendelt tőrt; ki a hamisságnak igyekezetit és kivánt végeit eszében nem veszi. Vajha oly módosan hallhatnád azt az német beszédit, és a közönséges ellened való agyarkodást és áhétást, kik, elhidd, hogy bizonyosak egy szálig felháborodnék és állana a hajad; benned való véred felposdulna etc. és megtanúlnád beszédekbűl, hogy szíveknek torkai ellened vannak feltátva, semmit majd jobban nem óhajtván, hanem hogy alájok vessenek, körmök közzé szorítsanak, és úgy bánhassanak veled, az mint akarnak.

Vadnak kétség kivűl a magyarok közül, kik ellenkeznek e szókkal és megvetik azokat. Könnyű nekik mást gondolni, mert az édesgető szép szókkal elragadtattak; a hizelkedésbűl rendelt jó tartások, kedvezések, gratia-igéretek alatt éppen ellopatott és foglaltatott szívek. Könnyű nekik imádni a külsőket; de azonban hátra is kellene nekiek tekinteni, és a sajátjokat meg nem vetni, feledékenységre nem venni; hanem meggondolni, meglátni, hogy mi vagyunk, kik amaz nagy terheket viseljük, melyek oly nagyok, hogy a szegény alatta valóknak vállok és erejek majd szintén lenyomattatik egész [a] földig, és éppen meggyőzettetik; úgy, hogy ha akarjuk is, csak igen nagy erőszakkal mászhatunk ki alólok. S ki tudja, végre mi lesz? Akár hasznunkra, akár kárunkra légyen, ki csudálja, ha az igen megrakott (vagy töltött) puska elszakadoz s nagy kár tétetik etc. Mi érezzük, mi szenvedjük (úgymond a Rév-Komáromiak, Győriek hogy a tulajdon tavainkbúl kihányattatunk, üzettetünk, forgattatunk, meggyaláztatunk és tapodtatunk.

Nagy iga ez nekünk, ki rajtunk vagyon; de bizonyosan nagyobb lészen az maradékinknak; mivel szüntelen nevekednek rajtunk a boszútételek, üldözések, kik szintén csak czélúl vettek bennünket; és naprúl napra öregbedik merészségek az üldözőknek; ehez képest sokkal jobb dolgok vagyon a török igája alatt lévőknek. Ez pedig nem másonnan vagyon, hanem hogy a mi kedves gondviselőink, uraink és magistratusink szintén elfelejtkeztenek rólunk, kevés gondjok velünk, pártunkat nem fogják.

Vallyon ki nem látja, hogy mint kelepczében és lépes vesszőn a madár, mint a vad a tőrben és hálóban, már is függünk és veszverődünk, sanyargattatunk, embertelenül nyomorgattatunk; ha igasságinkban, tulajdon birodalminkban szabadok nem vagyunk; ha igyünk és törvényünk hátra maradnak; ha senki nem akar híven és kegyes szemmel reánk tekinteni, jót gondolni megtartásunkrúl, szabadításunkrúl; ha mint a fejetlen lábok és tagok, mint a fő nélkül való sereg, mint az esze vesztett, egymást rontó ház népe a gondolatlan gazda alatt, olyanok vagyunk. Fejünk vagyon, nem egy penig, de még is fejetlen lábak vagyunk. Mert a fejeink, kikben minden reménségünk volna, tanácskozásra, conferentiákra soha egyben nem gyűlnek, mint másutt az szokás, hanem dőzsölésekkel eltemették az Istentül adatott szép ajándékokat, elméjeket, és így a közönséges jót éppen elfelejtik. A fő fejünk látván, hogy nem ösztönöztetik és (nem) kínszerittetik a gondviselésre, csak könnyen cserben és veszendőben hágy bennünket. Sőt az ellenkező nemzet kivánván kivánja romlásunkat, hogy annál könnyebben elnyomhasson bennünket. Egyfelől nagy praestát és basalinánt mutat, hogy kedvére hajtson, hátad megé pediglen oktalan ebnek szidogat; pogánnál alább valónak nevez, tart; és mint annak, úgy nem kivánja jódat, előmentedet. Ha barátság, barátság, jó és hosszas barátság; de a mellett házunkat, nemzetünket nem kellene kordéra vetni. Mások minden keresztény jó cselekedetekkel is nemcsak magokat megtartják, de még a mienket is el akarják s igyekezik hárítani, és kezeink közzül kitekerni. Mi pedig oly együgyűek vagyunk, hogy noha nyilván szintén nem mondjuk, hogy úgy légyen: de hiszem gondatlanságunkbúl kitetszik, hogy fáradság és nagy munka nélkül elveszik majd tülünk; mert sajátunkban azt mívelik, úgy parancsolnak most is, a mint akarnak; azt és úgy építnek, rendelnek mindent hazánkban, mint nékiek hasznos.

Oh, magyarországi nemes vitézlő fő urak, és rendek! hol az igaz magyar szív? hol ama gerjedező magyar vér? Mi vérünk ontatik, sebesedünk, romlunk, veszedelemre vezettetünk s kézen fogva vitettetünk, s miért nem gerjedünk, s hogy nem ébredünk fel a nagy gondviseletlenségnek mély álmábúl? De ugyan lássuk meg az igasságnak palástja alatt levő pasquillusnak hamisságit, a kire, mint vak a veremben vezérlőjének álnok szavaira, úgy hajolnak sokan a magyarok közzül; azok leginkább, kik nem értik. a dolgot; főképpen a magyarok gyűlölői, ellenkezői, alattomban rágói, marói, a kiktől minden jót vettek eddig, hogy az ellenség ellen megoltalmaztuk őket: minden gonosz kivánói.

Ki légyen legfőbb vesztője és rontója Magyarországnak... az históriákban igen nyilván meglátszik, hogy Sigmond királyunk (német volt ő) régenten a mely szerencsétlenül, nagy veszedelmivel, meg oly rendeletlenül harczolt kétszer is ellenséginkkel, és kit Hunyadi János (és Mátyás király] kevés magyarokkal az ő módjok és szerencséjek szerint, sokszor megvertek és szégyenítették minden hatalmával, attúl királyunk minden sokságival meggyőzetett, úgy, hogy ezek a harczok után utat nyítottak inkább a töröknek Magyarországunkban, hogysem mint ezt elidegenítették és verték volna. Innet lött (a mint Orteliusbúl kitetszik) hogy ellenségünk nagy erős szívet vévén, Nándorfejírvárunkat megszállván, végre meg is vette; onnét a kérkedő lompos oltalmazóink, csak életben megmaradhassanak, az erős várbúl kiszaladtanak, és futásra vették a dolgot; de az nyakukban lévő töröktül ugyan végre is meggyaláztattak és elvesztek.

Ez hozta nemzetünk nyakára a török elhatalmazását, merészségét, minden kegyetlenségét; a honnan az lött, hogy mind Mohács mezején s mind másutt nagy veszedelme származott a szegény magyar nemzetnek. S ha mondod, miért hát jobb gondot nem viselt magára a magyar? Ez a felelet: hogy királyhoz való hűségét mutatta meg ott is, kire magát és dolgát reá bízta s király directiójában nem avatta magát; mert a mint most is gyakorta történik, árulónak neveztetett volna. De ím látszik, mennyit használt nekünk az idegen nembül való királyunk ; menjünk azokra, kik nem régiek.

A fő végházainkat, városinkat a német vagy maga vesztette, vagy miatta vesztettük el.  Budánk német miatt veszett el, mert azt magának akarta kaparítani, mely végre tűzzel-vassal gyütt nemzetünkre. Canisát, Babocsát német király alatt áruló német vesztette el. Győrt is az rontotta vala el állhatatlan árultatás által; de azt vissza vették a szegény magyarok. Szigeth végháza német királyunk alatt veszett el, kit erős vitéz bajnokunk, Zríni Miklós, erős, de kevés vitézivel egész haláláig oltalmazott; s meg is tartotta volna azt, bár csak kevés segítséget küldött volna. neki német királyunk; de az mint azt könnyen elmúlatta és vontatta, úgy kevés gondja volt reá. 

Az erős Esztergam várát német commendant vagy kapitány gyalázatos gondviselésével és szunyáta landszknechtivel játszottatta el. Erős, szép Egret német vesztette el; kinek úgy van, hogy számos német és sok mások mentek segítségekre, de valamint hogy baba [babra?] pompával siettek csak segítségre, úgy szintén a reszkető landsknechtek megijedvén, kapitányok hire nélkül, alattomban, kiszöktek a várbúl, és az ellenség gyorsan és nagy könnyen bément a szép várunkba.  (Orteliusbúl kitetszenek ezek.) Ugyanottan majd 80,000 az német, olasz, spanyol etc. úgy megverettetett és úgy elszélesztetett, hogy azt a népet soha senki nem gyűjthette öszve többé; ki mindenfelé az országokban elbujdosott és futott volt, mintha mindenütt nyakán lett volna a török. A többirűl nem kell szólani; elég ha országunknak ezek a legfövebb és kulcsosabb, hatalmas, erős várai, kiket annyi mind az jó gondviselő és igen oltalmazó németek miatt, és azoknak állhatatlanságok, árultatások, gondviseletlenségek, tudatlanságok által a német királyok nagy hatalma alatt rontánk s veszténk el. Mindezekkel együtt mennyi sok falúinkat pusztította el az ellenség nem régi idő alatt is (hogy a régirűl már ne szóljunk), kire csak az ifiúság is reá emlékezik, úgy hogy azoknak számát sem tudhatjuk könnyen. Ki alatt [vesztek] ezek? Tudjuk, hogy ezek az álnok s kérkedő, csak szóval és színnel oltalmazó tutorink alatt lettek. meg. De miért nem viseltetek hát magatok jobb gondot magatokra? Felelj: hogy ha ezeknek a nagyigéretű, de keveset teljesítő tutoroknak szavain el nem indulván, jól akartak volna magyar uraimék a dologhoz fogni, és gyakor tanácskozással serénkedni, találtak volna módot bizonyosan benne, hogy oly formán, mint Erdélyt, megtartották volna országokat jobb renddel, és ennyit el nem vesztettek volna benne; falúinkat nem csepegette volna ily renddel az ellenség; az minthogy Erdélyt sem szerette. És hogy ezek [alatt] a tutorok alatt is jobban nem oltalmazták magokat a magyarok, a sok királyi mandatum és tilalom cselekedte, hogy derekasan eleiben nem állottak az ellenségnek, és dühösségét viszsza nem verték; mert midőn cselekedték is, mindjárt Crimen laesae Maiestatis árulóknak kiáltották őket, a minthogy az Erdélyieket most is rebelliseknek és árulóknak tartják; s nem egyéb fundamentombúl pedig, hanem látván (hogy) az ilyen tutorok és oltalmazók alatt veszni indulnak, azért magok akartak jobb gondot viselni magokra; kiért senki okosan meg nem szólhatja őket; csak egyebaránt is országunknak régi törvényi és dicséretes szokási mellett megmaradhatnánk. Hogy penig Mohács mezején, és másutt is, egyszer avagy kétszer igen megverettük nemzetünk, azzal el nem vesztettük volna ennyire az országot; mert sokszor jobban megromlott annál a tatárok által, de azután megint ugyan lábra állott, míg oly királyink valának, kik ugyan szivbül igyekeztek megtartásunkra.  De az országunk minden romlásának, veszedelmének kezdője, oka, alkalmatossága a külső nemzet volt;) és sokkal nagyobb veszedelmére volt a német, mintsem hasznára; a minthogy most is veszten veszünk ugyan szemlátomást. Miért hányja, veti magát, s miért kérkedik tehát? Miért veti szemünkre azt nagy csalárdúl, kinek önnön maga az oka és szerzője? Ugyanis édes magyar nemzet, avval rontottad el magadat, midőn királyid alatt, kik veled nem gondoltak, hallgattál, csendes voltál, és hivségedet megtartottad: eszvesztőidnek, gyűlölség-, irígység-, egyenetlenségszerzőidnek szokásitúl [?] az honnat megszegni és bontani megengedted könynyen, hogy az ellenkező héja tollaidat megszaggassa és ne repülhess; a ki mellett tutorid szándéki és kivánsági megteljesednek, és így lassan-lassan körmük közé szorittatol.

Tehát magyarok vesztették el országokat; megengedhető, de ily fundamentumbúl, hogy a németekkel vetettek barátságot, azoknak igen sokat hittek; a dolgot reájok bizták; magok közzé befogadták [s] tanácsokkal éltek; nem külömben mintha valaki álnok rókát a ludak közzé megtartásokra, nyájaskodásokra és őrzésekre [befogadna]; tudniillik kinél jobb módot soha nem találhattunk volna kigondolni az elromlásunknak megszerzésére. Bezzeg ebre bizták volt itt a hájat! Ugyan úgy oltalmaznak-é bennünket a jó németek, a mint kérkednek véle és a mint majd mindnyájan elhitették magokkal?... A pasquillus-faragó ez okbúl vitatja, hogy örökessé tegyük országunkat, hogy (úgymondanak) az és mi magyarok az ő emberségekkel és oltalmazásokkal állunk fenn. Am látjuk, végházainkban vannak némely nyomorult kemencze- és kőfalőrző, maga hányó-vető landszknechtek; építnek ugyan és reformálják a bástyákat néhol, de azt is nem mívelik jobban a török ellen, mint mi ellenünk.

De mit mível a jó Istenért olyat, a mivel nem tartoznék? Azért ő az első fő, hogy a tagoknak gondját viselje; ezt akármely más király is végben vihette volna a tulajdonunkkal; ennél jobban szánszándékkal is kevesebbet hasznunkra soha sem mivelhetett volna a német, mint most látjuk lenni. Bőven megfizeti országunk minden fáradságit. De ebben ugyan úgy van, hogy királyunkra (Isten megtartsa!) nem annyira vethetünk, ki ártatlanságábúl talán nem is tudja országunkat, állapotunkat:  hanem magunkra és urainkra vessünk, kik sebeinket meg nem mutatják az orvosnak, dolgainkat nem szorgalmazzák, nem is igyekezik végben vinni, hanem mindenünket könnyen elmúlatják. Leginkább másodszor ama fösvény és telhetetlen német consiliariusok (kiket talán csak ama legszélesebb és mélyebb örvény fog megtölteni!) cselekeszik azt, hogy ne értse romlott állapotunk folyását királyunk, kik elhitették véle, hogy mind jól vagyon a dolog, és így kiverik fejébül, ha mit akarna is mívelni velünk kötelessége szerint.  De innét nem kell megutálnunk senkit is, nem illendő; hanem a mi részeinkrül csak az felette igen kivántatnék, hogy királyinkat ösztönöznénk az igasságink és fogadási megtartására és hogy ez jobban meglehessen, tanácskozással kellene hozzája fognunk és módot keresnünk benne, a mint legrendesebben lehetne az meg.

Hányják ugyan, vetik, hogy sokat fizetnek a végházainkra: talán azok töltöznek véle, kik semmi hasznunkra nincsenek ! A szegény oltalmazó katonáink hópénzeket szemekkel sem látják, ha szintén vetnek is néha valami ritka rosz posztót nyakokban, az bizonyára sokban áll országunknak; kinek jövedelme noha kevésnek látszik, de ha ember reá vigyáz és megveti: sokra megyen, a kit kitakarnak.  Esztendő által azért ugyan nagy rakott szekereket vontanak ki a bányákbúl. Hol [vannak] a többi királyi proventusok? Soha nem tér országunk hasznára az közel is, a ki kimégyen közzülünk.

Tehát nem segítnek bennünket! De hogy hidgye el ember, ha az sem igyekezetekbül, sem cselekedetekbül ki nem mutatódik? Lásd és fontold meg, mit mivelnek velünk.

A végbeli németek magok sem mennek ki az ellenség ellen s nekünk sem akarják engedni, hogy a vérünk ontásárúl elverjük; sőt ha valamely csata történik (mert táplálásokra valót keresni kell szegény végbelieknek, mivel nem fizetnek nékik, hát honnét éljenek ?), a német tisztviselők kegyetlenül megbüntetik érette katonáinkat, erre hatalmat vévén magoknak; kihez pedig jussok sem volna országunk törvénye szerint. Bezzeg hogy igen mást mutat és hitet el velünk a minapi történet, midőn amaz egyetlen egy tagai országunknak, a négy fő és becsületes négy Eszterházi uraink elrontattanak és eltapodtattanak. Midőn ez meglött, tehát amaz igen dicsíretes Komáromi(ak) és Győri lompos tisztviselők alattok valóival (mivel egész egy, vagy másfél nappal előbb megtudták, hogy kinn a török, és hol kellessen egyben gyülni magyar seregeknek) igen könnyen segítségre érkezhettek és megsegítették volna nagy haszonnal édes bajnokinkat, ha amaz álnok pompa és múlatság (mert másfél napig készítették potrohos testeket és bőrös berhéjeket nem késleltette volna őket; és ha igaz jó akaratbúl siettek volna az elrendelt helyre, a hová könnyen el is érkeztek volna: mind meg lett volna. De bár csak édes vitéz magyar barátinkat bocsátották volna is el előtte, jól lett volna a dolog; de nem akarták; sőt úgy akarták segíteni édes vitézinket, mint amaz, ki a Dunában való merülését látván valakinek és módja lévén a segítségben, mordály rosz emberségbül ugyan nem akarja megsegíteni, hanem bele halni engedi. E szerint cselekedtek ezek is s noha kötelesek voltak [volna] reá. Oh! sirjatok ezen minden szemek és záporeső gyanánt adjatok ki sürű könyveket, a szívbéli fájdalmak jeleit, mert a merő irigység, pokolbúl származott lelkek és eszközök ragadták el a ti dicsőségteket. Mindazáltal édes elnyugodott bajnokink fenmarad és fényeskedni fog a ti vitézségteknek dicsőséges híreneve mindenkor.  Ugyan [Ugy van] hogy az ütközeten ott volt ama félszemű német kapitány seregével együtt, de ha generalis uram reá nem kínszerítette volna őket a kimenetelre, talán ők ki sem mentek volna; mert azt szokták mondani, hogy veszedelemre nem kell menni embernek, ott pedig ez igen megvolt; és így elkerülték volna azt, kitül igen szoktak irtózni. De ha ott voltak is, mit használtak, kiben vigasztalásunk lehetne? Midőn a magyarok seregére rohant a török minden erejével, szemlélték azt, de meg nem segítették őket, látván romlásokat, mivel fölötte igen kevesen voltak annyi török ellen. Bezzeg itt mutat[hat]ták volna hűségeket, ha egy közakarattal öszve vervén magokat a magyarokkal, a vagdalkozó uraknak segítségekre rugaszkodtak volna; de nem mívelték, hanem mintha szekerekhez löttek volna kötözve, meg nem indultak. Hogy penig a reájok rohanó ellenségre kisütögették puskájokat, csak történetbül lött, mert történetbül talált reá menni a török; ezt így akarmely polyvaszóró paraszt cséplős megcselekedhette volna, ha oly bizodalmas helyben állattattak volna; ez iránt azért nem dicsekedhetünk vélek: innet reájok nézve az ellenség elvitte volna mind a rabokat, rajtok semmit sem adván, mert a török, kit helyekben, mint a sült galambot szájokban vártak, oda nem ment volna, hanem eltérvén, gyalázatjokra, szépen elballagott volna nyereségével.

A Rév-Komáromiak sem magyarokhoz való hűségeket mutatták, hanem a magok nagy felfuvalkodását etc., mert jobban jártak volna, ha a magyarokat magok mellé vették volna segítségűl, ki könnyen meglehetett volna; de nem akarták, hogy tudniillik vélek köz példájok ne légyen, és valami részrűl tisztességekre ne légyenek, hanem magok [egyedül] dicsekedhessenek, és a defensiót éppen magoknak tulajdoníthassák; de azt is csalárdúl. Ám elvették a nyereséget, kit Isten méltán bocsátott reájok a nagy kevélységért etc.

De építnek és jobbítnak a végekben etc. s így hasznunkra vannak? Úgy van, hogy ha lehetne tőlök [igy], új végházakat építenének hazánkban: de nem hogy magyar birná, hanem német, a mint most is nem mondják, hogy Győr és Komárom magyar királyé, hanem a császáré, noha császárok nincs is a magyaroknak. Ebbül a fundamentumbúl bánnak Komárommal és Győrrel, midőn úgy rendelték a bástyákat és azokon az ágyúkat, hogy onnét a várost belől szintén úgy lőhessék és ronthassák, mint kivül az ellenséget. Úgy de [belől] magyar vagyon: úgy tehát a magyarok ellen fegyverkezik inkább a német Magyarországban, és a tulajdon végházainkban, s nem a török ellenség ellen, kivel való békességet, frigyet igen híven megtartja, mert nem akar ellene csatázni, a mint igen világosan kitetszik. Nézd szegény Magyarország, hová czéloznak a tutorink! most csak szép szókkal édesgetnek bennünket, és minden barátságjeleket mutatnak, csakhogy veszteséggel gyökerezhessenek, és praescriptiókat szerezhessenek. Bizonyára végre igen könnyen csak kimutatnak országunkbúl és hazánkbúl, és érzékenység nélkül elfoglalják azt tülünk; mert az usus és abusus oly dolog (tudnák azt prokátorink s itt, hol leginkább kivántatnék, fel nem tátják torkokat), hogy ha annak ellent nem mond senki, végre törvényre és merő igasságra fordúl s válik csak kis idő alatt is.

Oltalmaznak tehát bennünket?... Am kitetszik, s igen találja mondani a török is, hogy néki nincs frigye a magyarokkal, hanem csak a németekkel: tehát a mi királyunk csak a németek részére s nem a magyarokéra szerzett békességet a törökkel; mert másképpen hogy merné mondani azt, ha fundamentuma nem volna, holott a németekkel való szerzett békesség ellen semmit nem mér mondani. Hiszem azon monarcha a mi királyunk, azon személy esküdt a mi javainkra. Vagy talán a frigy nékünk nem jó, s azért múlatta el azt? Köll ebben valaminek lenni... Tehát ha nem igyekezik oltalmunkra, mire való nékünk a király? világosan kitetszik penig, hogy nincs gondja reánk. Ki ezeket jobban meggondolja, és vagyon tehetsége, bezzeg nem jó lelki ismérettel hallgatja el. Számot adnak róla azok, kikre bizták országunk gondviselését, hogy jobban hozzá nem fognak. Csakhogy leirása ide nem fér; de sok példák és történetek találtatnak históriánkban, hogy a magyarok között nagy vérontások, és némely magyar uraknak halálok is lött. Ha (ennek) eredetit nézed, német volt az oka; mert a nagy felfuvalkodás, irígység és gyűlölség fuvójával (mivel másképen oltalmunk ellen semmit nem tehettek, hanem mindenkor inkább elnyomattattak) addig fúttak, hazudoztak, és hamiskodtak, hogy nagy haragokat indítottak és gerjesztettek, midőn tudniillik egy részszel álnokúl elhitették, hogy ez halálára [tör] a másik résznek, méltóságából, uraságábúl, királyságábúl ki akarja vetni, mind azon igyekezik. Innet kiki jó példát vehet s vegyen. Innét lött nemes és vitéz iffiú Gróff Hunyadi Lászlónak halála, feje vétele a László királytúl. Mert Ulricus német elhitette vala véle, hogy királyságtúl meg akarja fosztani, halált szerezvén néki; holott penig soha csak álmában sem látta azt a nagy jó indulatú, jámbor, emberséggel teljes iffiú. De az bizonyos volt, hogy ötet minden nép, az urakkal együtt, igen szerették, és véle tartottak.  Ezt irígylette a pokolbéli maszlaggal teljes német, ki ugyan onnat vette is érdemét. (Jutalmát)

Hogy nem kell segíteni a magyarokat . . . (Hallod-é, hogy nem igyekeznek segítségünkre, ki igen bizonyos, mért mondják tehát ?) Csak abban kell hadni őket, had romoljék hatalmok etc. Tehát nékünk segítségünkre vannak? Felette igen, ha akarnák, hogy jobban vesznénk; sőt csak nevetik állapotunk folyását; most is inkább azon fáradoznak, hogy köztünk irígységet, gyűlölséget gyujthassanak, és egymást magunk megemésszük, hogy inter duos litigantes tertius gaudeat haeres. A Dunamelléki magyarokat magokhoz kapcsolják nagy hazugsággal, és álnok színmutató kedvezéssel; azonban a Tiszamellyékieket, és Erdélyieket gyűlöltetik, és utáltatják, üldöztetik, hogy így egymást fogyassák. Mi hasznunkra vagyon Ur Isten országunkban ama nagy hajú s hizelkedő német többekkel együtt, kik sok jószágokat szerzettek magoknak a hazánkban. Isten látja, hogy nem érdemlik s kár hogy be is lépnek országunkban. De mennyi kárunkra vannak, ha szegény országunk szólhatna, nyilván kiterjesztené bezzeg előnkben nagy könyvezéssel, zokogással, jajgatással és sirással; kik noha most is megvannak bőven országunkban, de nem akarjuk hallani és érteni. A jó Istenért mi hasznunk benne, hogy mi magyarok úgy gyűlöljük egymást, és üldözzük, az egy németre való nézve? Hogy lehet az meg, [hogy] így egymást [annyira] meg akarjuk emészteni, és édes hazánkat idegenyre ereszteni ily könnyen? Mért nem egyezünk meg inkább? Miért nem szeretjük inkább egymást oly híven, mint jó fiak apjokat, jó leányok anyjokat, jó atyafiak egymást szokták? Honnét az következnék, hogy mind erősebbek volnánk magunk megtartásában s mind Istennek nagyobb irgalma, és kegyelme szállna fejünkre, s a német, s mások nem uralkodnának annyira rajtunk. Az Istennek vére hullásáért gondolják meg az ilyeneket minden magyarink, s térjenek meg; egymásra halálos képpen ne törjenek; mert az egész világ előtt kiterjedt és eláradott nagy utálatosság ez, hogy egymás ellen háborogván és zúgolódván veszten vesztik és megemésztik magokat.

Vallyon igaz magyar szabadságink és igasságink mellett országunk még lábra állhatna-é?

Nagy híre van ugyan, hogy minden fenállásunk a németektűl vagyon; de ennek igassága ki nem tetszik sehonnan, bár százszor vigyük is a részekre gondolkodásinkat; az előbbeni feljegyzések ezt nyilván meghamisítják. De valamint hogy nagy hírek szoktak gyakran merő költésből támadni, úgy van ez is a hír a németeknél éppen elhitetett erős igasság ez, hogy nálok nélkűl elvesznénk; és következendőképpen a magyarok között is azoké ez az erős hit, kik német barátságban mind megrészegültek, akármit is magokkal elhitetni könnyen megengedvén, sőt arra ugyan homlok és arcczal dűlnek; és mivel a német azt teljes torokkal kiáltja reája való lévest, ezek is kedvekért azt igen hiszik, felszóval kiáltják és prédikálják. De ám itílje meg Isten és ember, ha ezt erősíti-e a mindennapi veszésünk, mód nélkűl való fogyatkozásink, mivel népünk ragadton ragadtatik s nem állanak eleiben; és ha nem inkább azt mutatja-é ki állapotunk, hogy veszedelmünkre vannak? Ha a német (úgymond) nem volna a végekben, és mellettünk: meg nem maradhatnánk... Ugy-é Erdélyországot sem német, sem spanyol nem őrzi, s hiszem még is feláll, és nem fogy, hanem szaporodik nagy békességben ? Sőt midőn a német is ellene volna, s még a magyar is (magyar ellen : bezzeg rút dolog! holott a hollónak szemét látta-é az ember, hogy holló kivájta volna?) még is meg tudta magát tartani, noha mindenfelől környűl vétetett vala ellenségétül.

A némettűl, ha igaz, penig ez a hasznunk, hogy a császár frigyet tart a törökkel; de mennyi kárunkra vagyon mindazonáltal! Erdélynek pedig a magoktúl szerzett frigyek hasznosabban megvagyon, mert nem vesznek így, mint mi. Úgyde a német ellenünk támadna, ha magunk frigyet vetnénk a törökkel... Nemde nem volnánk erősek, ha megegyeznénk, és az ellen, ki mód nélkül háborgatna bennünket, nem tanálnánk segítséget!... Másodszor ugyan királylyá választanánk olyant, kinek tehetsége volna oltalmunkra s jobb gondot is viselne reánk, akárki volna az. Ha mi gondosabbak volnánk a magunk részérűl, sokra tanítana abban bennünk a consilium frequens. Honnan vagyon Erdélynek előmenetele? Bezzeg a serénység, az okoskodás, gyorsaság etc., kik mind a szüntelen és gyakorta tanácskozásbúl származnak, és innet következik a jó gondviselőség. Ebben példáink lehetnek az Erdélyiek, ha jót akarnánk. S mit mívelnek azok? Azt (nem úgy, mint mi, kik soha egyben nem gyülünk) hogy minden esztendőben legalább egyszer ország szerint öszvegyülnek, mind urak a fejedelemmel együtt, s mind az alatta valók, és úgy tanácskoznak és végeznek. Ott nézik és látják el a fogyatkozásokat, nemcsak a jelenvalókbúl, hanem az elmúltakbúl is; a jövendőket meghányják-vetik; az elmúltakkal összvevetik és így állanak eleiben a veszedelmeknek. Innen hozzák és szerzik ki a gyümölcsös jó gondviseléseket. Igy tartják meg magokat. Az expeditiókat soha sem múlatják el.... Bezzeg ha együtt tartanánk régi jó eleink szokási szerint, és egymásnak segítésére, előmentire sietnénk, más állapotban volna országunk!

Közli: Kanyaró Ferencz.