Letter from Nikola VII Zrinski to Raimundo Montecuccoli - in Hungarian

(Fordítás latinból)

[1662]

Legkitűnőbb Vezér!

Mivelhogy méltónak tartod elhogy méltónak tartod magadat és egész hadseregedet a diadalmenetre, sőt, triumfálsz is, kérlek, nézd el nekem, hogy római szokás szerint, amely megengedte a katonáknak, hogy szemébe mondják a győztes hadvezérnek, amit akarnak (mint Svetonius írja Caesar-életrajzában), felrójak Neked egyet-mást.

Nos tehát: ötven mérföldnyire visszaűztél ötvenezer törököt?  Kemény fejedelmet visszahelyezted trónjára?  Új őrségeket helyeztél el a várakban?  Megmentetted Erdélyt?  Ejha! Nagy tettek ezek, bizony a legnagyobbak! De ezekkel a fennhéjázó szavakkal vége is a dicsőségnek.  Mondd csak, mi hasznát látja Magyarország a te hadjáratodnak?  Mondd, csak, mondd, visszaadtad-e nekünk Erdélyt, amelyet bizony épségben vettél át?  Add vissza előbb Erdélynek Kemény fejedelmet, akit becsületszóval és oltalommal hitegettél, add vissza azt a boldogságot, békét és bőséget, amelyet seregeddel és őrségeiddel kiűztél onnan, és akkor tarts diadalmenetet, akkor bitorold el azt a három szót: „jöttem, láttam, győztem”! Mi pedig önként nevezünk majd Marsnak, Herkulesnek, Dionüszosznak, és örvendező lélekkel köszöntünk Téged, aki a fűszeres illatú Indiákról szállsz le hozzánk kocsidon.  De ó jaj! Mi csalódunk, Te pedig okoskodsz.  Pedig a filozófusok csak beszédjükben bölcsek, ha tettre kerül a sor, végtelenül ostobák.  Azt mondod, távolból nem lehet hatást kifejteni.  De ha te, aki bizonyára oly hatalmas vagy, mint a Nap, nem tudod fölmelegíteni a földet az égből, akkor közelebb kell jönnöd; ha bilincsbe akarod verni az ellenséget, akkor nem mérföldekre kell maradnod tőle, hanem, mint ama mór vezér (Bartholomeus Rogatus, De bello Maurorum et Hispanorum), aki a hispán gúnyolódására, hogy rövid a kardja, azt felelte: majd megtoldom legalább egy lépéssel, neked is legalább egy kicsinyég közelebb kellett volna merészkedned az ellenséghez, hogy valami dicsőséget szakajts tőle.

Azt állítod, augusztus hónapban érkeztél.  Bárcsak szerencsét hozott volna neked e hónap neve! De Te nemcsak a hónap nevéről felejtkeztél el, hanem felséges uradra is szégyent hoztál, mert a hiú dicsőségnek csak a nevével kérkedsz (lévén, hogy semmi kézzelfoghatót nem tettél).  Bizony nem méltósággal, hanem éppen méltatlanul hordoztad körül a keresztény név jó hírét.  Mert nagy bátran indultál útnak, és dicstelenül tértél meg.  Jobb lett volna el sem indulnod, ha már így kellett visszatérned, a keresztény sereg jó hírének ekkora kárával, kardcsapást sem téve.  Rút dolog, ha egy hadvezér kénytelen azt mondani: erre nem gondoltam.  Mit végeztél egyáltalán?

Német katonasággal raktad meg a várakat.  De ha nem tetted volna, azt hiszed, a török elbitorolja őket?  Csak egy példát mondok.  Ha a török a többi várat is, ahol nem voltak katonáid, sértetlenül az erdélyiek kezében hagyta, a maradék hármat sem foglalta volna, még akkor sem, ha nincs ott az őrséged. 

Keserűen hányod Kemény katonáinak szemére, hogy felőrölte őket a zűrzavar, megzavarta a páni félelem.  Készségesen elhiszem ezt neked.  De ha a zűrzavar eredetét keressük, látnivaló, hogy nem ezekre a nyomorultakra háramlik a bűn, hanem nagyobb s magasabb oka van annak, ha az Isten megengedi, hogy „az akhájok lakoljának”.  Kérdem hát tőled, nemes Vezér, miféle orvossággal kell segíteni az ilyen félénk hadseregen? Én legalábbis úgy hiszem, hogy ha itt az égiháború, ki kell fordítani a subát: a kiváló vezér erélyének kell lelket öntenie beléjük.  Amint Petrus Matthaeus írja IV.  Henrik francia király életrajzában: „vitézsége fáklyaként lobogjon, amely száz másikat gyújt meg anélkül, hogy maga vesztene erejéből”.  Azt vártam, Te is ilyen légy, de ha nem tévedek, legalábbis próbára kellett volna tenned őket, mielőtt ilyen vakmerően ítélkezel fölöttük: ám, ha meg sem fordultál arra, ahol valaha is iparkodtak, miképpen kívánhatod, hogy higgyünk neked?

Azt állítod, sokkal kevesebben voltak, mint a törökök; nos, látom már, hogy Te számtannak nézed a háborút, és azt hiszed, szükségszerű, hogy a kisebb szám engedjen a nagyobbal szemben. Bizony nem ilyen volt hajdan Epaminondász! hallgasd csak, mit felelt annak a katonájának, aki az ellenség sokaságát tódította (Plutarchos írja a Fejedelmek életében): „Amennyivel kevesebben vannak az enyéim, azt magam pótolom.”

Minthogy pedig magadat dicsőítve nem leplezhetted az egész magyar nemzet elleni gyűlöletedet, rosszhiszemű szavaiddal gyalázattal halmozván el azt, állj csak elő, ha nem száll inadba a bátorságod, és hallgass meg egy magyart, aki becsülettel megfelel neked, s hagyj békét annak a nemzetnek, amely bizton tudja a maga dicséretét:

Sed quid immerentis hospites vexas canis,
ignavus adversum lupos?
Quin inanis verte minas
et remorsum pete.
    (Horatius)

Azt mondod, Magyarországon nincsenek hadvezérek, de még csak kapitányok sem, akik ismernék a hadakozás szentséges titkait, akik sokéves tapasztalattal rendelkeznének, egyszóval akik tökéletesen értenének a hadi mesterséghez.  Beszéld csak be magadnak, hogy mindezt elhisszük neked: ám az még semmivel sem növeli a dicsőségedet, ha mások tehetetlenek, Te magad viszont gyáva vagy.  Bizony, ha mérlegre tesszük mindazt, amit Te az elmúlt évben véghezvittél, sem Magyarországnak, sem egyetlen magyarnak nem kell szégyenkeznie: hiszen virágzó hadsereget kaptál a kezedbe és semmivé tetted; többet zaklattad a barátokat, mint az ellenséget; az egész országban siralmas emléket hagytál magad után; száraz szemmel és szögre akasztott karddal nézted végig sok százezer léleknek török fogságba hurcolását, holott azt a kardot a mi oltalmunkra rendelték – lehetett-e ennél kevesebbet várni akár a leghitványabb hóhértól is?  Csakugyan nem tagadom, hogy kevés magyar ismeri a hadtudományt olyan alaposan, amint az egy nagy vezérhez illik. 

De afelől biztosíthatlak: egyetlen olyan végbeli főkapitány, de még kapitány sincs Magyarországon, aki ezt a derék hadsereget, amely reád volt bízva, olyan tehetetlenül engedte volna elpusztulni, de ha mégis mindenképpen el kellett volna pusztulnia, legalább kétszer annyi ellenség adta volna meg az árát.  Mi magyarok csakugyan nem ismerjük a háború halogatásának tudományát, ami abban áll hogy büntetlenül engedjük garázdálkodni az ellenséget, hogy cserbenhagyjunk barátot és szövetségest, hogy inkább engedjük elpusztulni a hazát, mint a hadsereget, hogy pénzt harácsoljunk a háborúban.  Ha Te ezt érted a hadtudomány magasztos titkai alatt, akkor mi csakugyan nem tudunk semmit sem.  De nem értett ehhez hajdan a mi Kinizsink, Báthorink, Hunyadink sem, mégis megszentelt tisztelettől övezve nyugszanak, mert megvédték a hazát, megszabadították a kereszténységet, elűzték a törököt.  És mi, akik utódaik vagyunk, ugyancsak nem szennyeznénk be az ő dicsőségüket semmittevéssel, nem veszejtenénk el tétlenül hazánkat, ha csak a legkisebb módot is engednének nekünk a cselekvésre.  Azt mondom tehát, hogy ha a katonai fegyelem eltűnt is Magyarországról (vajon a mi hibánkból?), mégis meg vagyok győződve róla, hogy helyreállítása a legkönnyebb dolog lenne, ha egy bátor vezért állítanának a magyar hadsereg élére.  A római Lucullusnak sem volt tapasztalata, mielőtt megbízatást nem kapott, de rögtön hadvezérré lett, mihelyt a hadsereghez érkezett.  Ugyanígy bármelyik jó magyar, ha nem is lesz olyan híres hadvezérré, mint Nagy Sándor volt, de arra legalább alkalmas lesz, hogy megvédje hazáját, amit jobban szeret, mint akárki idegen. 

Kérlek, ne kalandozz el folyton, elősorolva a hibákat, amelyeket Rákóczi és Kemény követtek el, mert ők bizony megfizettek tévedéseikért, s vérük hullásával, sőt halálukkal fényesen bizonyították hazaszeretetüket és keresztény buzgalmukat, amit szívükben hordoztak.  Te viszont fényes bizonyságot tettél előttünk hűvös közönyödről, és arról, hogy keresztény buzgalmad még akkor sem hevülne fel, ha borjak röpködnének a levegőben.  Rákóczit nem védem, akit mérhetetlen nagyravágyása sodort a végső romlásba, bizonyítva Homérosz szavainak igazát: akit Jupiter el akar veszíteni, annak elveszi az eszét.  Ámmég ez a fejedelem is – lett légyen bármilyen meggondolatlan is –, ha megfelelő segítséget kapott volna, nem volna most Magyarország, sőt a kereszténység ügye is ebben a kétségbeejtő helyzetben, nem nyögne török iga alatt Várad, annyi szent királynak temetőhelye, és koronánk dicsősége, szent királyaink szelleme sem szenvedné e gyalázatos rabságot.

Ami viszont Keményt illeti: van képed azt állítani, hogy megsegítetted és visszahelyezted trónjára?  Õt, akit most szerencsétlen felesége és gyermekei gyászolnak, akinek Erdély és minden jó keresztény siratja vesztét (mégpedig Te általad történt vesztét)?  Nos, ha ezt jelenti a segítség és a trónra való visszahelyezés, senki se kéri tőled soha, hogy segíts rajta.  Kétezer katonát adtál neki – de hát mire kaptad az egész hadsereget, ha azt remélted, hogy ilyen kevés emberrel mindent megoldhatsz? (Lucanus) Ám Te pedig mégis Keményre tolod a magad hibáját, és gyávaságot hánysz a magyarok szemére. De ha rossz bíró kezén elvész is ügyünk, a Te ítéleted ellen méltán óvást emelhetünk.  Majd megmondja Európa, hogy gyávae az a Magyarország, amely soha nem látott egy napot sem, amelyen ne folyt volna fiainak vére, ahol nincsen család, amely ne siratná valakijét, s végül, amely már kétszáz éve a maga erejéből áll ellent a teljes oszmán hatalomnak, és amely soha egy tenyérnyi földet sem engedett át vérontás nélkül a törököknek. Hátunk mögött – mint Diomédesz Aiax pajzsának oltalmában – bizton nyugszik az egész kereszténység, és hogy biztonságban élhet, azt nekünk köszönheti.

Továbbá szerinted minden magyar téved, aki nem tudja megítélni cselekedeteidet.  Én viszont úgy emlékszem, valamikor azt olvastam, hogy néha többet tud a nép, mert annyit tud, amennyit tudni szükséges.  Annyit mindenesetre képes átlátni, hogy Te a lángokban álló Magyarországra nem vizet, hanem olajat hoztál.  Hallgatóid gyülekezete előtt semmit sem menthetne Téged, ha valaki számonkérné, hogyan fosztottad ki Magyarország állatállományát, és hogyan töltötted meg vele a magad táborát.  Azt mondod, a magyarok szemedre hányják, hogy másfelé kellett volna vezetned a hadjáratot, és hogy meg kellett volna ütköznöd.  Azt gondolom, nem bűn, ha kívánságaik jobbak, mint a Te cselekedeteid.  Te azzal utasítod vissza ezt, hogy csak a nép szokásos ingatagságáról van szó, amely mindig másra vágyik, mint ami történik.  Valóban jól mondod, mert akkor sem teljesült volna a magyarok kívánsága, ha másfelé kezded a háborút, de ott is úgy viseled.  Mert nagyszerűen értekezel a csatáról, de annyi nehézséget és megfontolást fűzöl hozzá, hogy ha erre mind tekintettel lettek volna a hajdani hadvezérek és a mi magyarjaink, sohase foglalták volna el Magyarországot, és nem is védték volna meg annyi időn át; ám mióta a sohasem-csatázás titkos tudománya behatolt hozzánk, azóta el is vesztettük Magyarország nagy részét.

Largo quidem semper Cucule e Tibi copia fandi Tunc cum bella manus poscunt patribusque vocabis Primus ades, sed non replenda est Curia verbis, Quae tuto Tibi magna volant, dum distinet hostem Agger murorum, nec inundant sanguine fossae.  Proinde tona eloquis, solitum Tibi, nasque timoris Argue Tersite, tot quando stragis acervos Turcarum tua dextra dedit, passimque trophaeis Insignis agros. 

Te sértetlenül megmaradtál számunkra hadvezérül boldogabb időkre, és ezért az ország hálával tartoznék neked, úgy mint a rómaiak, akik szerencsekívánatokkal fogadták a menekül. Aemilius Paulust (Titus Livius), mert akkor bizony lehetséges, hogy a megfutamodó férfi ismét harcra kél (Ecclesiasticus).  Dicséred Hatzfeld és Goes tábornokokat, mert többször kellett nekik parancsot és rendelkezést adni, mielőtt harcra szánták volna magukat.  Én azonban dicsőségesebb példákra emlékeztetlek, pedig nem akarok egy magyart se megnevezni.  Nézd Gebhard Ausperget, aki bár szerencsétlenül, de dicsőségesen harcolt a törökkel a horvát végeken és lelkét az Istennek szentelte, hírnevét a magyarok örök emlékezetére bízta.  Nézd a Mansfeldeket, Schwarzenbergeket, Tieffenbachokat, akik a magyarok oldalán és a magyarokért harcoltak, és ha csak egy tavaszt megért madarak voltak is, nevüket így is örökké emlékezetessé tették.

Nem kifogásoljuk gyorsaságodat, hiszen azt meséled, százötven mérföldet futottál be.  Ha eredménnyel is jártál volna, és az ellenséget megverted volna, bizonyára Julius Caesarhoz hasonlítanánk, aki pusztán nevének villámával lesújtotta Pharnacest. (Caesar, Comment.) De ó, jaj! Veled nem így történt.  Alig kerültél az ellenség közelébe, megrendülve megállsz, és elfeleded, mi a kötelességed, s mit vár tőled a világ: méltán mondhatja rólad valaki, amit egykor Vitelliusról írtak: olyan kábultság szállta meg lelkét, hogy ha mások nem nevezik császárnak, ő maga megfeledkezett volna róla.  (Cornelius Tacitus.)

Íme a tetteid, Győzhetetlen Hős! Mégis, mi volt leghevesebb csatád eredménye?  Hector sértetlenül vonul el, és Te ezért hálát vársz a magyaroktól: add vissza nekik, amit méltatlanul elveszel tőlük.  Te nevezed őket hálátlanoknak, Te, minden madarak közt a leghálátlanabb! (Ovidius, Metamor., Aiax és Ulisses vitájában).  Tudd meg hát, hogy ha mindazt el is fogadjuk, amit Te „győzelmed” ürügyéül felhozol, mégsem fog senki felmenteni téged, amíg csak a legkisebb német vagy olasz ezredes él a világon.  „Halhatatlanná” tetted emlékedet – az emlékezetre méltatlan balga halálára még a hozzá hasonló bolond sem fog emlékezni (Ecclesiasticus).  De a legkisebb magyar kapitány sem lesz nálad alábbvaló, ha nem tollal az akadémián, hanem karddal és a mezőn kell harcolni.

Denique quid verbis opus est?  Spectemur agendo, Et mihi vei medium tibi quod congreditur agmen Plurima signa Getis referens ornetur honore.

Elvégeztem.