Letter from Nikola VII Zrinski to Kaiser Leopold, dated July 17, 1664

 EMLÉKIRAT LIPÓT CSÁSZÁRNAK 

(Fordítás latinból) 

Bécs, 1664. július 17. 

Éppen készültem útnak indulni, mikor megkaptam Legkegyelmesebb Felségednek a jelen július hó 3-án kelt levelét. Eszerint arról értesült, hogy én a tábort elhagyva Csáktornyára mentem, majd pedig kegyelmesen megparancsolja és elrendeli, hogy mivel küszöbön áll a segélycsapatok egyesítése a bádeni õrgróf parancsnoksága alatt, és a hadmûveletek csak most kezdõdnek igazán, minél elõbb szálljak Felséged táborába, hogy jelenlétem folytán a magyar katonaság kitartóbban és lelkesebben várakozzék a táborban. Felséged levelének elolvasása után tehát elhatároztam, hogy most már mindenképpen maradok. De jól megfontolva a fenti okokat, úgy láttam, hogy az a helyzet, amelyet Felséged elképzel, teljesen megváltozott, és minden haditervünket egészen fölforgatták. 

A nagyvezér ugyanis mindenképpen azon volt, hogy a várat elfoglalása után lerombolja. Ezért ennek a hónapnak 7. napján a bent lévõ épületeket felgyújtotta, részben pedig aknákkal felrobbantotta, és – mint a szökevények és foglyok egybehangzóan állították – maga is azon gondolkozott, hogy két napon belül visszavonul Kanizsára. Ezeknek a híreknek a hallatára gróf Montecuccoli (ámbár korábban azt ígérte nekem, hogy egyesített erõkkel szerencsét próbálunk) anélkül, hogy engem megkeresett vagy értesített volna, megváltoztatta a korábbi haditervet, a bádeni õrgrófot Stájterország határára rendelte, a franciákat pedig egy kissé odébb küldte, hogy egyelõre ne legyen kapcsolat a seregek között. Sõt, mikor magának gróf Montecuccolinak tudtára adtam távozásomat, közölte velem, hogy mihelyt a nagyvezér elvonulásáról tudomást szerez, õ is rögtön megindul, s ha hosszabb úton is, de követni fogja. Így és ilyen okból maradt el és hiúsult meg minden remélt hadi vállalkozásunk. 

Pedig ami a magyar és horvát katonságot illeti, lelkesen és elég szép számban gyülekeztek össze. De mikor látták, hogy semmi komoly szándék nincs a hadakozásra, sem alkalom dicsõség szerzésére, elfogyasztották azt a kevés élelmet, amit magukkal hoztak, és hazamentek. Csak Batthyány gróf maradt ott az én távozásomig, akinek a katonáit, amennyire tudtam, a magam költségére láttam el kenyérrel. De mivelhogy a nagyvezér az õ birtokaihoz közeledett, és azok a helyek nyilvánvaló veszedelemben forogtak, õ is kénytelen volt eltávozni. Így most semmi más magyar és horvát katonaság nincs a táborban, mint Nádasdy grófé, aki azonban kijelentette, hogy nem énnekem, hanem Montecuccolinak van alárendelve, és az én utasításomra semmit sem fog tenni. Tehát még egyszer jól megfontolva az elõbb említetteket, semmi okot nem találtam, ami a legcsekélyebb mértékben is szükségessé tette volna jelenlétemet a táborban. Hiszen sem vállalkozások, sem tervek nem készültek (hacsak nem egyénileg, amelyekrõl semmit se tudtam). Hogy pedig minden rang, becsület és tisztesség nélkül, egyedül, csak húsz–harminc emberemmel (mert több nem lehetett, amint alább majd elmondom), kitéve magamat ellenségeim nevetségének, ott maradjak – nos, nem hiszem, hogy Felséged ezt a szolgálatot kívánná tõlem, és ez volna kegyes akarata. 

Azok az okok pedig, amelyek arra késztetnek, hogy Felséged színe elé járuljak, bizonyára olyanok, hogy ide, a királyi trónushoz kellett menekülnöm, hacsak nem akartam, hogy velem együtt az egész haza és Felséged tartományai is elpusztuljanak. De mivelhogy elfoglaltságom és a mindig megújuló akadályok miatt eddig még nem tudtam Felségedet tájékoztatni arról, miért maradt abba Kanizsa ostroma, alázatosan kérem Felségedet, hallgassa meg leghívebb beszámolómat. 

Jól tudom, Kegyelmes Uram, hogy szerencsétlenül végzõdõ dolgokat sohasem lehet olyan finom ecsettel lefesteni, hogy ne az legyen a látszat, mintha a mentegetõdzõ volna a hibás, de én nem félek ettõl, sõt inkább nagyon örülök, hogy alkalmam van Felségedet õszintén tájékoztatni ennek az ügynek a lefolyásáról. Semmiképpen nem akarok azoknak a módjára, akik a maguk tévedéseit mentegetik, a balsorsra hivatkozni. Mert nyilvánvaló, hogy jelentéktelen mozzanatok akadályozták meg mindig ennek a helynek az elfoglalását. Nagyobb buzgósággal, harci kedvvel, a szükséges dolgok jobb elrendezésével, helyesebb intézkedésekkel könnyen jobb fordulatot lehetett volna adni a dolgoknak, és mint némelyek mondják, jó szerencsével végezni. 

Mindenekelõtt azonban õszintén meg kell mondanom Felségednek, amit nemcsak sejtek, hanem a legvilágosabb következtetések alapján biztosan állítani is merek, hogy Pucher, bajor tábornok kivételével – aki ebben az ostromban is, de minden más hadmûveletben is mindig nagy buzgóságot tanúsított – ez alatt az ostrom alatt egyetlen egy magasabbrangú tiszt vagy tábornok részérõl sem tapasztaltam jó szándékot vagy jóakaratot. A többiek mind nyíltan zúgolódtak a korai hadbaszállás, a csekély vagy teljesen elmaradt fizetés, az élelmezés, a takarmány és más jelentéktelenebb okok miatt, pedig ezeket szerény lehetõségeimhez képest mind kiküszöböltem. Nyíltan hirdették ezt a katonák elõtt is. A magasabb vezetõk részérõl titkon terjesztett vélemények, azután az ostrommal járó veszélyek, amelyektõl már rég elszoktak, a katonákat elidegenítették az ostrom gondolatától. Úgy folytak az elõkészületek, mint valami nagyon nemszeretem hajtóvadászat elõtt. Valami látszatmunka folyt ugyan, de a lelkesedést, akaratot, és ami ebbõl következik, a buzgó tettrekészséget egész világ választotta el tõlük. Hohenlohe gróf teljesen nyíltan kimutatta idegenkedését ettõl a nemes vállalkozástól; nemcsak szavaival, hanem késlekedésével és kelletlen érkezésével. Szavait nem ismétlem, eléggé bizonysággal szolgálnak cselekedetei, ahogyan az ostrom egész ideje alatt viselkedett. Nyíltan megtagadni az ostromban való részvételt mégsem merte egyik tábornok sem. 

Amikor tehát a téli hadjáratot szerencsésen befejeztük és elfoglaltuk Babócsát, Berzencét, Segesdet, fölgyújtottuk az eszéki hidat, köröskörül elpusztítottuk a vidéket, s úgy látszott, elérkezett az alkalom Kanizsa ostromára és a stájerországi határvidék hatvanhárom éves igájának lerázására, azt gondoltam, kötelességem, hogy alázatos javaslatot tegyek erre. Röviden összefoglalok mindent. 

Elõször is az udvari tanácsosok és haditanács tagjainak közelebbi véleményét akartam hallani, ezért írtam nekik; Wassenhoven útján közöltem velük az egész hadjárat eredményét, és egyszersmind azt is, hogy itt a jó alkalom Kanizsa megszállására. Kértem õket, hogy ha egyetértenek velem, közvetlenül közöljék véleményüket Felségeddel, és gyorsan készítsék elõ a szükséges lépéseket. Mert Kanizsát okvetlenül még húsvét elõtt kell megostromolni, különben félõ, hogy a nagyvezér (aki kétségtelenül minden lehetséges módon igyekszik majd segítségére jönni ennek a várnak, amelytõl az egész vidék függ), elûz bennünket onnan. Hogy tetszett-e nekik ez a jó alkalom, azt Felségednél senki jobban nem tudja. Hiszen nyomatékosan és lelkesen sürgették az ostromot, és megígértek minden felszerelést, csak Felséged méltóztassék elküldeni azt a tizenháromezer gyalogost, akiket a vállalkozás számára kértem. Végre március 18-án Felséged kegyelmesen elhatározta magát, és megparancsolta, hogy minél elõbb kezdõdjék meg ez a hadi vállalkozás, amely nemcsak e tartományoknak, hanem az egész kereszténységnek is nagy hasznára lesz, és a hadi felszerelést, amelyet idõközben – míg Wassenhoven Regensburgban reményeink ellenére 24 napon keresztül várakozott Felséged kegyes határozatára – Grácban elõkészítettek, a lehetõ leggyorsabban szállítsák ide. 

Ennek láttára Felséged udvari és titkos tanácsosai a Regensburgból visszaérkezett Wassenhovent ideküldték hozzám, és nyomatékosan kérték, hogy tûzzem ki az ostrom napját. Megvallom, úgy látszott, hogy már nagyon sok idõ elfecsérlõdött, de mikor Felséged levelébõl világosan láttam kegyes akaratát és a stájerok lelkesedését, április 8-ra kitûztem az ostromot. Mikor Felséged kegyesen jóváhagyta ezt, és a stájerok is helyeselték, megígérve, hogy a szükséges dolgokból semmi sem fog hiányozni, rögtön közöltem ezt a magyarokkal is, és kérlelve buzdítottam õket, hogy a kitûzött napon minél nagyobb számban jelenjenek meg. De mikor a Stájerországban tartózkodó németeknek hasonlóképpen megüzentem ugyanezt, egyesek azt felelték, hogy 12-ike elõtt nem tudnak ott lenni, mások meg azt, hogy egyáltalán nem tudnak eljönni. 

A haditanács minden módon próbálta rábeszélni õket, hogy induljanak, de semmit sem ért el. Közben a kitûzött napok elmúltak, a magyarok összegyülekeztek, de azután nagy kedvetlenül hazamentek. Így múlt el a hadviselésre legjobb alkalom, és már azt hittem, semmi sem lesz a dologból, amit nem is bántam volna, mert nyilvánvaló volt, hogy ilyen kis sereggel Kanizsát megostromolni és magunkat a fölmentõ sereg ellen 

– amely kétségtelenül megérkezik, ha már ennyit késtünk – megvédeni nem tudjuk. Ezt akkor alázatosan kijelentettem Felségednek, és részletesen elõadtam az udvari tanácsosoknak is, mikor végül mégiscsak megérkezett gróf Strozzi, Felséged altábornagya, magával hozva Holst ezredest mint tüzérparancsnokot és még néhány más tüzértisztet, meg két mérnököt, és láttam, hogy mindent úgy rendeztek el, hogy ha ellenkeztem volna, az lett volna a látszat, hogy egyedül miattam marad el az ostrom. Mivel pedig még nem jött híre az ellenség gyülekezésének, beleegyeztem, hogy Strozzival, Holsttal és Wassenhovennel megszemléljük Kanizsát. 

Április 19-én tehát az összegyülekezett katonasággal Kanizsa alá mentünk. Úgy találtuk, hogy a mocsarak nem olyan szélesek, mint hittük. Végül is ott helyben megfontolva a megfontolandókat, nem találtuk reménytelennek a vár elfoglalását, hacsak az ellenséges fölmentõ sereg meg nem akadályoz benne; ez a lehetõség mindig fennállt. 

Közben visszaérkezett Hohenlohe gróf is, és elhatároztuk, hogy Grácban találkozunk, de azután, hogy még több idõt ne veszítsünk, tanácsosabbnak látszott, hogy a terv megváltoztatásával 21-én legyen a haditanács. Erre a stájerok Johann Christian Galler bárót küldték el, aki a tanácsban mindent megfontolva, megbízói nevében fölajánlott és megígért minden szükségeset, amit Wassenhoven és Holtz kívántak. Így tehát közös döntés alapján április 28-ra tûztük ki az ostrom napját, nehogy a sereg továbbra is a szállásokon vesztegeljen, és az egész alkalmat elmulasszuk. Hohenlohe nagyon hûvösen fogadta a dolgot; azt mondta, hogy még mindig várni kellene, addig, amíg a fû ki nem nõ. Ám amikor 27-én az én új váramban összejöttünk, azt tapasztaltuk, hogy a felszerelés még nem érkezett meg, amint ígérték. 

Idõközben azonban a csapatok összegyülekeztek – bár az említett fölszerelés hiányában szívesen lemondtunk volna az ostromról – mégis úgy látszott, a dolgok már odáig jutottak, hogy immár Felséged fegyverei becsületének kára nélkül nem lehet abbahagyni, annál kevésbé, mert Johann Senkmeier, az udvari kamara élelmezési biztosa azt állította, hogy az adott ígéret szerint minden megtörtént, és a következõ napon meg fog érkezni. 

Tehát 28-án, amint elhatároztuk, Kanizsát körülzártuk és az elsõ rohammal kivertük az ellenséget a külvárosból. Ezután rögtön kijelöltük a futóárkok és az ütegek helyét. De amíg mi kilenc napon át a tüzérségre és a többi szükséges dologra vártunk, az ellenségnek – amely kezdetben annyira megzavarodott, hogy azt sem tudta, mihez fogjon – a fenyegetõ veszedelem felnyitotta a szemét: a harmadik napon ugyanis kezdte földsáncokkal körülvenni a helyet; ezt korábban elmulasztotta. 

A második ok, ami miatt Kanizsát nem foglaltuk el: nemcsak hogy annyi – mégpedig az ellenség felmentõ seregére való tekintettel igen értékes – napot vesztegettünk el, hanem hanyagságunkkal még meg is erõsítettük a felkészületlen várost. Ehhez a bajhoz még egy másik is járult, nevezetesen, hogy az ostromban fontos szerepet szántunk a tüzérségnek, és azért elhatároztuk, hogy addig be nem vetjük, amíg minden ágyú és mozsár nem lesz abban a helyzetben, hogy egyetlen össztûzzel mintegy lángbaboríthassuk a várat, és a tüzet folytonosan szórt gránátokkal és gyújtóbombákkal annyira fölszítsuk, hogy lehetetlen legyen elfojtani. Ez a tûz kétségtelenül annyira megrongálta volna Kanizsát, hogy nem tudott volna sokáig ellenállni. Hohenlohe gróf táborából azonban, ahol volt egy mozsár – nálunk ugyanis egy sem volt –, néhány bombát kilõttek. Mikor az ellenség látta ezt, mindjárt fölismerte a szándékunkat, és gyorsan lebontotta a háztetõket, úgyhogy a bombáknak semmi hatásuk sem volt (bár egyébként sem értek semmit, mert vagy a levegõben robbantak fel, vagy nem gyulladtak meg idejében). 

A harmadik és fõ ok, ami miatt Kanizsát nem vettük be: ha a gránátok a legjobbak lettek volna is, alig tudtunk volna valamit elérni velük – amint a tapasztalat megmutatta, mikor 2-án megkaptuk a jó gránátokat –, mert hányszor fölgyújtottuk Kanizsát!, de a gyúlékony anyagok eltávolítása révén az ellenség könnyen eloltotta a kis tüzet. Nagy baj volt az is, hogy várakozásunk ellenére és mindnyájunk csodálkozására ágyúink néhány lövés után annyira kiégtek és megrongálódtak, hogy amikor szükség volt az ágyútûzre, szinte egyáltalán nem tudtuk hasznukat venni. Ez egy idõre gátolta tevékenységünket, az ellenségnek pedig bátorságot és alkalmat adott arra, hogy május 21-én (amint már 6-án és 8-án is megtette – mikor a magyarok futóárkokat készítettek –, de akkor sikertelenül), nagy kárunkra felgyújthassa ezeket a megközelítõ árkokat. 

A negyedik ok: a megígért tizenháromezer gyalogos katona nem érkezett meg. Kezdetben ugyanis Strozzinak volt ezerötszáz katonája, Spicknek ezerkétszáz, mert a többi Radkersburgban és Ferslangfeldben maradt, Spaarnak ezerkétszáz, a Ligának négyezer, összesen tehát hétezer-kilencszáz. Bár ezekhez járult késõbb kilencszáz bajor és végül Munfort ezredes alatt ezerhétszáz ember, mégis csak tízezer-ötszázan voltak. Ennek folytán a sok õrszolgálatra és munkára nem állt rendelkezésre elég ember, és így nagyon sok olyan dolgot kellett mellõzni, ami – ha kezdettõl fogva meglett volna a tizenháromezer-ötszázas létszám – megkönnyítette volna az ostromot. 

Van még nagyon sok más dolog is, ami nagymértékben akadályozott minket, de Felségednek unalmas lenne mindenrõl részletes beszámolót olvasni, és csak keserûséget okozna. Ezért, mivel ami megtörtént, azt nem lehet meg nem történtté tenni, elhatároztam, hogy legalább a négy fõ okot, ami miatt nem foglaltuk el Kanizsát, a legrövidebben föltárom, hogy Felséged lássa, nem a lehetõség hiányzott, hanem a kért és megígért fölszerelés, meg a jóakarat. De még így is olyan állapotba jutott Kanizsa, hogy – amint utólag hallottuk a foglyoktól –, ha még öt vagy hat napig ott maradunk, kénytelen lett volna megadni magát. Azt a bástyát ugyanis, amely a várárkon való átkelésben akadályozhatott volna, az utolsó napokon az új ágyúkkal úgy szétromboltuk, hogy sem ágyúkat, sem embereket nem lehetett benne tovább tartani. 

Világos ebbõl, ha minden egyebet mellõzünk is, milyen nagy kárt okozott az ostrom elhalasztása április 8-ról 28-ra, és hogy még azután is kilenc napig tétlenül vesztegeltünk. A szerencsétleneknek minden rosszul sikerül, és a tévedés tévedést von maga után. Mert mikor elõször terjedt el a hír a nagyvezér közeledtérõl, a tanácsban férfiasan azt határoztuk, hogy inkább meghalunk a sáncainkon, mint hogy félbehagyjuk a megkezdett munkát, csak azt az egyet kértük alázatosan Felségedtõl, méltóztassék segítséget küldeni. De ahogy a vezér közelebb nyomult, megváltoztattuk a határozatot, és annyira siettettük a távozást, hogy sohase fogok fájdalom nélkül gondolni rá. Ellenkeztem, ellenálltam, tiltakoztam, de hiába. Hohenlohe sürgette a dolgot, Strozzi követelte. Mikor az okokat kérdeztem, azt felelték, hogy az ellenségnek hatvanezer katonája van, nekünk pedig olyan kevés, hogy nem tudjuk megvédeni sáncainkat. De honnen vették, hogy az ellenség olyan nagyszámú? Wassenhven ugyanis kétszer nyíltan tiltakozott ez ellen, de nem ért el semmit; talán azért, mert végre-valahára alkalmuk volt, hogy elmenjenek. De nem is volt igaz, mert az ellenségnek akkor nem volt húszezernél több embere. És ha Hohenlohe, amint kértem, hozzám átjött volna, könnyen megvédhettük volna a vonalat. De õ errõl hallani sem akart, hanem azt követelte, hogy mi menjünk át hozzá, táborunk hátrahagyásával. 

Amit én akartam, hogy õket itt tartsam, arra nem volt hatalmam, és így akarva-nemakarva velük együtt kellett futnom. Sõt, még azt sem tudtam elérni, hogy poggyászunkat elõre küldve, rendezett állapotban vonuljunk el. A zûrzavar mindent összekevert, és sok mindent elvesztett. Ám itt még nem értek véget a téves intézkedések. Mert mikor arról volt szó, hogy most hol üssünk tábort, én mindenképpen azt javasoltam, hogy a gyalogságot helyezzük el a hegyen, az én váram elõtt. Mert így Kanizsát még mindig bizonyos mértékig megszállva tartottuk volna, Zrínyi-Újvárt és a Murát biztosítjuk, és naponta nagyon jó alkalmunk lett volna, hogy rontsuk az ellenséget. De csak a levegõnek beszéltem. Átkeltünk a Murán és alacsony, nedves vidéken ütöttünk tábort, a hegyet pedig átengedtük az ellenségnek. 

Mikor a nagyvezér észrevette ezt, negyednapon követett minket, és nem messze a vártól, a hegyen tábort ütött. Akkor ismét azt javasoltam Hohenlohének és Strozzinak, hogy itt a jó alkalom megtámadni az ellenséget, és kértem õket, támadjunk az éjjel, míg fáradt és táborában zûrzavar van. Félnünk ugyanis semmitõl sem kell, mert mindig kényelmesen visszavonulhatunk. De hallani sem akartak róla, mintha a legnagyobb esztelenséget ajánlottam volna nekik. Így azután annyire megjött az ellenség bátorsága, hogy kétszáz emberrel át mert kelni a Murán, és beásta magát a szigeten. Ezekkel azonban végeztünk. Sõt, ha nem a magam szemével láttam volna, másnak talán el sem hiszem, hogy fényes nappal, talán tizenegy óra tájban ötszáz török jött, puskalövésnyire kezdte beásni magát, és még aznap a hegyen keresztül húzódó védõvonalat építettek. Megint követeltem, hogy az éjjel ûzzük el õket onnan, de hiába. 

Így az ellenség napról napra közelebb jött, és minél inkább kértem, hogy zavarjuk meg õket, annál kevésbé történt valami, mert mindent arra az idõre halasztottak, hogyha majd gróf Montecuccoli megérkezik. Nagy türelmetlenséggel vártuk tehát, de Scyllába ütköztem, mikor el akartam kerülni a Charybdist. Mert õ rögtön úgy kezdett intézkedni, hogy könnyen megérthettem, mi a szándéka. Leváltotta a parancsnokot, és magát tette meg a Muraköz és a vár védõjének. 

Ellenszegülhettem volna, de azt remélve, hogy Spork altábornagy megérkezte után valami derekas dolgot próbálunk az ellenség ellenében – miként a tanácsban megígérte –, inkább hallgattam. Csakhogy Spork megérkezte után esze ágában sem volt ilyesmi, hanem azt mondta: a bádeni õrgrófot kell megvárni. Eközben nem tudtam elérni, hogy akár csak a legkevesebb is történjék a vár védelmére. Sõt, mikor egy éjjel kétezer magyart akartam küldeni, a Montecuccolitól kinevezett parancsnok azt válaszolta nekem, hogy kiküldhetem ugyan õket, de õ a várba nem fogadja be, hacsak nem kap erre vonatkozólag írásbeli parancsot. Mikor ezt meghallottam, már tudtam, mik a tervei, tehát lemondtam errõl is. 

Közben az ellenség napról napra közeledett, a mi katonáink a Muraközt pusztították. Templomokat törtek fel, nõket gyaláztak meg, de harcolni senki sem harcolt. Sõt, ahelyett, hogy védekeztek volna, ellenállás nélkül elvesztek. Hallatlan dolog ez! Ötven, pusztán karddal felfegyverkezett török kikergetett az árokból és sáncból háromszázötven németet, és sokat meg is ölt közülük. Csak egyetlenegy ember sütötte el puskáját, kardot egy se rántott. Montecuccoli, úgy látszott, hogy haragszik, sõt, azt mondta, példás büntetést szab ki, de ez is csak szó maradt. 

De mit fárasszam Felségedet ezeknek a szégyenletes dolgoknak további részletezésével? Végeredményben ötven török futamította meg összes embereinket az árokból és sáncból, s a várfalakra hágva, nemcsak hogy sok németet leöltek, hanem annyira megzavarták õket, hogy valamennyien rögtön elhagyták állásaikat, és rendetlen futásban menekültek a híd felé. A törökök pedig éppen azon a kis kapun keresztül, amelyet a sáncból ijedten menekülõk nyitva hagytak, behatoltak, és aki még a várban volt, azt nyomorultul felkoncolták. 

Kérem Legszentebb Felségedet, gondolja meg, megvolt-e gróf Montecuccoliban a jószándék, hogy megvédje a várat, amikor tudtomon kívül már mindent úgy készített elõ, hogy a sáncokat és bástyákat aláaknázva az ellenséges támadás elsõ jelére levegõbe röpíthesse a várat? (Amint föl is robbantották a bástyákat, mielõtt valaki megpróbált volna fölhágni rájuk.) A parancsnok egy nappal a vár elfoglalása elõtt, kétségtelenül Montecuccoli gróf parancsára, azt is elrendelte, hogy az a száz katonám, aki a várban volt, kivonuljon onnan, mert azt mondta, elegen vannak a németek. Sõt, mikor utolsó éjjel Batthyány gróf azt kérte, engedje be a várba kétszáz katonáját, kérését nem teljesítette. Talán attól féltek, hogy tovább védték volna a várat, mint kívánatos volt. Az elmúlt esztendõben mindössze százhúsz német és százötven magyar három teljesen váratlan és nagyon heves támadás ellen védte meg a várat, nagy veszteséget okozova az ellenségnek. Most pedig ezerkilencszáz katona és egy egész hatalmas hadsereg szégyenletes módon elvesztette a várat. 

Bizony szép segítség, mely elvette váramat, elpusztította a Muraközt, elûzte és megölte a jobbágyokat! Nagy dolgok ezek az én számomra, de mégsem fáj nekem annyira, mint az, hogy az én katonáimat, akik annyi éven keresztül nemcsak a Muraközt, hanem Felséged tartományát, Stájerországot is védték, otthonukból kiûzték, és arra kényszerítették õket, hogy feleségeikkel és gyermekeikkel együtt elmeneküljenek. Arról nem is beszélek, hogy ilyen módon folt esett Felséged fegyvereinek becsületén is. 

Ezek azok az okok, Kegyelmes Uram, amelyek arra kényszerítettek, hogy Felségedhez siessek, s megtudjam, mit tegyek most már? Birtokaim földúlva, jobbágyaim szétszórva, magam katonáimtól megfosztva az elpusztított, néptelen, az ellenség elõtt nyitva álló Muraközben, amit negyven éven át védtem mostanáig, a magam és enyéimnek sok verejtékével és vérével az ottománok óriási hatalmával szemben, és most onnan eredt romlásom, ahonnan segítséget kellett volna remélnem, amibe minden bizalmamat és reménységemet helyeztem. És ami a legnagyobb fájdalmam: hogy sem Felségedet nem szolgálhattam, sem a kereszténységnek nem lehettem hasznára, s most ezzel az egy szál karddal oldalamon várom Felséged parancsait. 

Kelt Bécsben, 1664. július 17-én.

Legszentebb Felségednek
alázatos és örökké hûséges alattvalója
Comes Nicolaus a Zrinyo