The Zrinsis of Medimurje

 Source: “Szegény magyarok” by Takáts Sándor, 1927. Pages 85-104

A Zrínyiek és Muraköz

Álmot hüvelyezünk, több százados álmot. Lelki szemünk előtt föl-föltűnnek a dicsőséges harcok, amiket magyar tisztek kardja alatt magyar vitézek vívtak Muraközért s Muraköz hü népéért. Látjuk a Zrínyieket hősi küzdelmeikben s megelevenedik előttünk Zrínyi Miklós daliás alakja, amint Csáktornyából lihegve száguld jó vitézeivel a pusztító ellenségre. Látjuk dicső alakját, amint álmatlan éjjeleken át talpon virradva őrzi Muraköz határit. Halljuk harsány szavát: „égi sugalomtól ihletett lelke fohászit”, amikkel alvó nemzetét életre, küzdelemre hívogatja. S most, most, három század után dobban meg csak igazában a magyar szív; most érzi teljes súlyával azt az igazságot, ami Zrínyi Miklósnak sok búlátott szívét kínozta:

„Minden szerencsétlenségnél feljebbvaló az, hogy lássa az ember nemzetének, hazájának utolsó veszedelmét.”

Most kiálthatjuk mindnyájan Zrínyi Miklósunkkal:

„Szegény magyar nemzet, annyira jutott-e ügyed, hogy senkinek ne keseredjék meg szíve romlásodon?”

Századokon át magyarok védték a Muraközt s magyar vér folyt Légrádon, Bajcsaváron, Szécsiszigetében s a Zrínyiek többi váraiban, miket Muraköz védelmére építettek.

Csáktornya a magyar dicsőségnek, a nemzeti műveltségnek legfényesebb otthona, ahonnét a legnemesebb gondolatok, szívetrázó igék, örökérvényű eszmék zúgtak a Murán át a magyar nemzethez. Csáktornyán mindenkitől elhagyatva, minden oltalomtól megfosztva várta Zrínyi Miklós a halált; mert nem akarta látni dicsőséges nemzetünk romlását! Innét Csáktornyáról hangzott felénk a feledhetetlen vészkiáltás: Ne bántsd a magyart! S most? . . . Ugyanott üldözik a magyart s üldözik azokat, akik a magyarokkal tartanak. A Zrínyiek birodalma idegen kézen van. Családi sírboltjuk feldúlva, csontjaik széthordva, emlékük meghamisítva hirdeti a sivár jelent. Zrínyi Miklósnak, a költőnek szegényes emlékoszlopáról még a magyar föliratot is levakarták s a Zrínyi nevet Zrinski-ra torzították. S mindez akkor történt, mikor ideát e haza leghűbb s legdicsőbb fiának háromszázados emlékünnepét ülték.

Tudott dolog, hogy a letűnt időkben a föld népe a politika és a vallás dolgában a földesurát szokta volt követni. Különösen akkor történt ez, ha a földesúr egyúttal védője s jóakarója volt a föld népének. így volt ez Muraközben is.

Nem mondunk újat, mikor megemlítjük, hogy dicső emlékezetű Mátyás királyunk a Czillei-család kihalta után Ernust Jánosnak adományozta a Muraközt. Ez az Ernust csakhamar fölvette a Csáktornyai nevet. Mint ilyen, teljesen magyar udvartartást tartott. Kezünkben van több missilis levele, mikben maga sorolja föl udvarának főembereit. Az 1527. évben például a Kányaföldi Kercsényiek, a Kápolnaiak, a Szánthói Botkák stb. a főemberszolgái. Magyar volt a titkos deákja, levélírója, tiszttartója stb.

A Csáktornyai Ernust-család kihalta ulán Muraköz Zrínyi Miklósnak, a szigetvári hősnek birtokába került. S azontúl állandóan ez a család bírja. A Zrínyiek politikáját Zrínyi György bán 1621-ben imigyen vetette papírra:

„Az mi az Magyarországot és annak koronáját illeti, nékünk minden eleink az Magyarország és az magyarországi igazsággal éltének eleitől fogva. Azon országért vérünk hullásával sokat próbáltanak; szegény ősünk érette meg is hala, kit az ország is jól tudhat. Édes hazánknak, kinek eddig is sok javát vettük, mi sem lehetünk idegöni és háldatlan fiai.”

Íme! a Zrínyiek politikai hitvallása. íme az eszme, melynek a Zrínyiek hódoltak s melyért küzdöttek. S nem a harcok, hanem ez az eszme hozott a családra romlást. A Habsburgok politikája homlokegyenest ellenkezett a Zrínyiekével.  Ők a magyargyűlöletet élesztgették kormányszékeikkel egyetemben századokon át. ők a horvát-szlavón népet a magyarság s a magyar alkotmányos küzdelmek letörésére igyekeztek fölhasználni. így aztán a Zrínyi-család mindig tüske volt a szemükben. I Ferdinándot a magyar trón elnyerésében tudvalevően a Zrínyiek s a velük rokon magyar főúri családok támogatták legfőképpen. S vajjon miben nyilvánult a Habsburgok hálája? A szigetvári hőst veszni hagyták.  Miksa király nagy seregével nem ment Szigetvár megmentésére, hanem elbocsátá hadait s ő a maga főembereivel együtt elment a komáromi vizahalászat megtekintésére. A szigetvári hősnek fiát: a vitéz Zrínyi Györgyöt, aki egész életén át a török ellen küzdött s a saját költségén szép sereget tartott, Rudolf császár gyanúba fogta s a törökkel való paktálással és levelezéssel vádolta. Az igaz, hogy Zrínyi György mint végbeli fővitéz többször váltott levelet a basákkal és a szomszédságbeli török vitézekkel, de e levelekben nem volt semmi paktálás. Sőt egyikbenmásikban ugyancsak megfenyegette a szomszéd törököket. Mikor 1602-ben Hasszán vezérbasa barátságot és sok minden egyebet ajánlott fel néki, ha elvonja orcáját a némettől, Zrínyi fejethajtó levél helyett a többi közt imigyen válaszolt néki: „Én azt írhatom nagyságodnak, hogy én egy szegény legény vagyok; azért lehetetlen dolog, ha szinte akarnék is, hogy ily hatalmas fejedelemmel (t. i. Rudolffal) tusakodhassam. Az én jószágom igen senki-semmi. Egy fejem vagyon, annak eddig tisztessége volt; mert valamely urat eddig szolgáltam, azt tisztességgel, jámborul és hiven szolgáltam. Tudja ezt az egész világ!”  Hol itt a paktálás és az árulás? Bizony sehol! Az a Zrínyi György írta e levelet, aki 1582-ben mint dunántúli generális imigyen nyilatkozott:

„Αz ország hadnagyságát, mind az kanizsai kapitánysággal egyetemben reám veté őfölsége.

Melyben, hogy őfölsége és ez nyomorult országnak hasznos és hü szolgája lehessek, az Úristentől erőt hozzá kérek.”

Bármit tett Zrínyi, Rudolf császár gyanúját és felindult haragját el nem némíthatta.

Tudott dolog, hogy a bécsi udvar mennyi gáncsot vetett a XVII. század legnagyobb magyarjának: Zrínyi Miklósnak, a költőnek és hadvezérnek. Ha az uralkodó hallgat a bécsi kormányszékek sürgelésére, akkor Zrínyi Miklós Péter öccsével együtt már III. Ferdinánd idejé-ben börtönbe került volna.

I. Lipót kivégeztette a nagyérdemű hőst: Zrínyi Pétert, hogy vagyonához juthasson. Zrínyi

 Péler egyetlen fiáról, Jánosról maga Lipót írta volt, hogy rendkívül hű és derék ifjú s ezért apja lefoglalt birtokaiból százezer forintnyi értékűt visszaadatott néki. De egy évre rá, az udvarnál tartózkodó ifjút puszta gyanú alapján börtönbe vettette s ártatlanul, ítélet nélkül, haláláig ott tarttatta. Ez volt az utolsó Zrínyinek a sorsa az udvar jóvoltából. Ez volt az udvar hálája a nagyérdemű Zrínyi-család iránt, mely oly sok jeles férfit és nőt adott a magyar hazának.

A Zrínyi-család tragédiáját kizárólag magyarságuk s a magyar alkotmányhoz való ragaszkodásuk idézte elő. Ε nagynevű család pusztulásában híven láthatjuk a magyar nemzet tragikumát.

Muraköznek népe mindig védőjét látta a Zrínyiekben. Csoda-e, ha ez a nép is hódolt a Zrínyiek politikájának: a Magyarországhoz való törhetetlen ragaszkodásnak?

A szigetvári hős és fivére, János, a XVI. század első felében mint huszárkapitányok, Stájerország zsoldján éltek s a magyar határokat védték. Később Muraköz védelmére több száz lovast tartottak a maguk költségén. A két testvérnek tisztjei és főlegényei majdnem kivétel nélkül magyarok voltak.  S ők maguk magyar levelekben buzdítják a megyéket és az urakat az ország védelmére. Zrínyi János írta például 1540ben: „Bottal kell hozzákezdeni s az keresztet hátra kell hadni . . . Én mindenhez kész voltam és eleget kiáltám mind uraknak és mind királyné asszonynak és generálisnak, de semmit sem használtam véle.”

A szigetvári hős három fia közül Miklós és Kristóf korán elhaltak s így György lett a család feje. Ez a György minden izében magyar úr, rettenthetetlen vitéz, nagy zenekedvelő és hű hazafi volt. Sok győzelem fűződik nevéhez. Mint Kanizsa főkapitánya és dunnátuli generális folyton harcban állott a törökkel. A pozsegai bégen aratott fényes győzelem, aztán a kacorlaki éjjeli csata az ő nevéhez fűződik. Mivel a törökök úgyszólván minden nap a Mura partjait nyargalták, Zrínyi György ugyancsak zavarban volt; mert a császár erősen tilalmazta a törökök megtámadását. Ekkor írja Zrínyi:

„Adna őfelsége nékünk szabadságot reája, hogy ahol árthatunk nekik (t. i. a törököknek), hadd ártanánk mi is. Bizodalmam vagyon Istenben, hogy az mostani kanizsai égetést megtorolhatnánk hamar-időn.”

Zrínyi Györgynek egész sereg szép magyar levele maradt ránk s ezek mind az ő harcairól szólanak. ő maga írja egyik levelében, hogy sokszor lihegve száguldott oda, ahol vitézi próbára volt kilátás! Jó példájával másokat is buzdított, hogy vele együtt küzdjenek.  Sokszor hívogatja például az ifjú Batthyány Ferencet, hogy vele együtt szerencsét próbálnának. Az 1592. év október havában írta például néki: „Ne sajnálja kegyelmed fáradságát, valami utat próbálnánk, mint ahogy az minapában, hogy kegyelmed itt vala nálam, kegyelmeddel és Kutassy urammal emlékeztünk vala róla, hogy módját látván, valami bosszucskát köllene az törökön mivelnünk.”

Ha a török Muraközbe tört, Zrínyi György és népe mindig résen volt s bizony véres fővel kellett a töröknek onnét menekülnie.

Zrínyi György két ízben volt Kanizsának főkapitánya és Dunántúlnak generálisa. Az 1573, évben a bánságot is erővel akarták nyakába vetni, de ő nem fogadta el. A kanizsai főkapitányságot is azért vállalta, hogy Muraközt könnyebben védhesse. Ez alkalommal írta volt, hogy évek hosszú során át a saját költségén tartotta katonáit, de már nem birja. 

Hogy ez nem üres beszéd volt, kitűnik a hivatalos számadásokból is. De a saját katonaságán kívül Zrínyi a királyi zsoldosokat is gyakran segélyezte. A XVI. század végén az udvar már hetvenezer forintnál többel tartozott Zrínyinek s hiába sürgette ez összeg megfizetését. 

Ha mindezt tudjuk, megértjük Zrínyi György elkeseredését. Mint kanizsai főkapitány ugyanis hiába sürgette az éhező őrség fizetését, hiába írt segítségért a megyéknek. Mint maga jelenté a királynak, csak gyűlöletet és ellenségeskedést szerzett magának.  És megtörtént az a hallatlan eset, hogy Zrínyi György katonáival együtt kivonult Kanizsa várából, ő maga írta aztán az uralkodónak, hogy lehetetlen volt ott tovább maradnia. Őseitől és édes atyjától örökölt jó hirét és dicső nevét veszedelembe nem ejtheti. Fizetetten és kiéhezett katonáival mit is csinálhatott volna ott az ezernyi ellenség ellen?

Zrínyi György ezután a katonáival együtt Muraközbe vonult s ott harcolt a be-betörő török ellen. Mivel sok és szép siker koronázta küzdelmeit, az udvar újra alkudozni kezdett vele. Ő lett az újonnan épült Bajcsavár főkapitánya.

Zrínyi Légrád várát és újra építtette. S míg e fontos vár épült, katonáival együtt esőben és viharban a mezőn őrködött.

Az 1582-ben újra elfogadta az ország hadnagyságát. Ez alkalommal irta volt e szép sorokat: „Az ország hadnagyságál mind a kanizsai kapitánysággal egyetemben reám veté őfelsége, melyben hogy őfelségének és ez nyomorult országnak hasznos és hü szolgája lehessek, az Úristentől erőt kérek hozzá.”

Aztán tüzes magyar levelekben nógatja a megyéket és az urakat a török ellen való fölkelésre, „látván édes hazánknak romlását és pusztulását”. Aki az országgyűlésen Magyarország védelmére szót emelt, az bizton számíthatott Zrínyi György elismerésére. Ilyen alkalommal írta például sógorának: Batthyány Boldizsárnak: „Jól mi vélte kegyelmed, hogy ez szegény megnyomorodott ország szabadságáért szólott kegyelmed.”

Mivel a török Körmend vidékét megrabolta, Zrínyi György elhatározta, hogy ezt megboszszulja.  Ε célból tervet dolgozott ki s azt meg-írta Batthyány Boldizsárnak. S mikor megtudta török rezgelődését, menten írt Batthyánynak: „Az török – írta – hol gyűl, hol eloszol. Egyebet rajta nem tudok gondolnom, hanem hogy hallja kegyelmed készületét és bejövetelit. De azért mind azt beszélik, hogy mindenfelé lovakat patkoltatnak. Koppány bégjét is mondják, hogy az ő bégsége alatt valóknak erősen meghagyta, hogy készen legyenek, ki talán ily ravaszság alatt olyat pretendál és nemcsak ennyien magával mint a minap, de nagy haddal fognak kijönni . . . Nádasdy uram tartson egy lovast Nádasdon és mihelyt innét oda viszik levelemet, vitten vigye oda kegyelmednek. Azonban ha hirtelenséggel fog lenni valami, lőttetek is mindenfelé, hogy így is hamarabb érthessen kegyelmed, hogy kint legyén az török. Kegyelmed azért az nemes uraimnak megjelentse, ha fognak lövést hallani, az föld népe semmire ne vegye! Ha Istennek kegyelmességéből ti kegyelmetekkel együtt lévén az rablót (t. i. a törököt) megverhetné ott fent, aki elszaladna is fáradt lovakon dandár felé (miérthogy e minap is messzi vetött volt dandárt), talán Isten segítségéből innen is árthatnánk nekik!

Tudott dolog, hogy Zrínyi György ébersége és előrelátása ezúttal is diadalt hozott a mieinknek. A török természetesen nem maradt adós. Több izben betört Muraközbe. Eleget harcolt, eleget sibolkodott ottan, de mindég üres tarsollyal szaladva kellett megtérnie.

Zrínyi Györgynek egész élete harcok közt telt el. A tizenötéves háborúban már őt is elérte az idő, de azért örömmel vett részt a harcokban s másokat is lelkesített. Az 1593. év nyarán például szép levélben buzdítgatta az ifjú Batthyány t. A vitézi név szerzésére – írta – a mostaninál jobb alkalom alig adódik. „Az jó hírnév keresve leszen meg. Én magam is ugyan kívántam sokszor ilyen alkalmatosságot, kiben ember vehetné je és mutathatnája magát, hogy kész hazájának szolgálni, de Sziget vészesétől ilyen alkalmatosság nem volt eféle dologban; talán nem is leszen egynéhány ideig. Azért csak tisztem miatt ne költetnék idehaza maradnom, bizony nagy örömest oda mennék magam isi”

Ε Csáktornyán kelt pompás levele világosan mutatja, hogy Zrínyi György ez évben a déli részeket és Muraközt védelmezte.

Négy évtizedig tartó harcok után a hős és páratlan vitéz: Zrínyi György épen hagyta Muraközt fiára. Kanizsát és Légrád várát is megvédte minden támadástól. Megérdemelné e nagy emberünk, hogy a magyar történetírás napvilágra hozná szebbnél szebb magyar leveleinek egész seregét, hogy imigyen lehetővé lenne mozgalmas életpályájának megírása.

Ha Zrínyi György marad kanizsai főkapitány, a vár 1600-ban nem kerül török kézre. De a császár nem bízott a magyarban s a gyáva és tudatlan Paradeiser-re bizta, aki aztán gyalázatos módon feladta Kanizsát. Fejét később a hóhér ütötte le Bécsben. Hogy miként viselkedett Paradeiser az ostrom alatt, arra álljon itt Zrínyi György e följegyzése:

„A kanizsai vajdák azt mondják, hogy Paradeisert elsőben akkor látták, mely nap az török megszállta. Másodszor akkor látták, midőn föladta az várat. Egy boltban hevert az megszállás idején.”

Kanizsa elvesztével a Muraközt is nagy veszedelem fenyegette. A törökök ugyanis vitéz és próbált katonasággal rakták meg Kanizsát. S a kiváló őrség hivatásának tartá a további hódoltatást. Maguk a kanizsai törökök írják a mieinknek:

„Mi sem ködbe, sem verőfénybe, hanem Istenbe bízunk. Mi azt hisszük, Kanizsához még többet is ad és az anyának fiai és leányai meg szaporodnak. 

Zrínyi György két fiát: Miklóst és Györgyöt vitézeknek és jó magyaroknak neveltette. Mindketten apjokra ütöttek s így nem kellett attól félni, hogy Muraköz török kézre kerül. Györgyöt, a vitéz bánt, aki a harmincéves háborúban saját huszárezrede élén állott, eléggé ismeri a történet. De annál kevesebbet tud Miklósról; pedig ő is a harcoló hazafiak közé tartozott s levéltáraink sok szép magyar levelét őrzik. Amíg György másutt küzdött, Miklós Muraközt védelmezte. Valamint a többi Zrínyinek, úgy Miklósnak főtisztjei és főlegényei is mind magyarok voltak.  Mivel a török folyton Muraköz vidékén ólálkodott, Zrínyi Miklós egyetlen emberét sem nélkülözhette. Ezért még rokonainak sem küldhetett segítséget. Mikor például Batthyány Ferenc 1621-ben fordult hozzá kéréssel, Csáktornyáról felelte néki: „Tudja kegyelmed, hogy nekem az kevés jószágos főember és udvarombéli szolgáimtól megválva, kevés szolgám vagyon, azok nélkül penig most semmiképpen nem lehetek.”

Miklós fivéréről: Györgyről tudjuk, hogy már húsz éves korában a Dunántúl generálisa volt. Később a bánságot is reá ruházták. Ez állásáról azonban (úgy mint édesapja) lemondott. Az 1625 szeptember 5-én ő maga írta Batthyány Ferencnek: „Én az bánságtól elbúcsúztam, de azmint látom, megent fel kell vennem az generálissággal együtt; mert teljességgel rajtam szántanának az az emberek.”

Zrínyi György bánt, e nagyreményű hőst a horvát írók szeretik horvát patriátának nevezni. Pedig testestül-lelkestül magyar volt. Pompás magyar levelei – sajnos – még a levéltárakban kopnak. Ε levelekben a magyar hazához, a magyar szent koronához való hűségét és ragaszkodását nem egyszer megkapó formában fejezi ki. Még mikor halófélben volt, akkor is magyarul, szólott s testamentumát is magyarul írta.

A történetírás eddig csak vitézségét s a török ellen űzött sikeres harcait ismeri. Lelkes magyarságának nyilatkozatai még kiadásra várnak. Fivérével együtt hősiesen védte Muraközt, mely az ő idejükben már önálló kapitányság volt. A két testvér több izben kérte a királyt, hogy tekintettel a török folytonos támadására, adna Muraköz védelmére legalább kétszáz huszárt. De a haditanács 1612-ben, 1614-ben s később is megtagadta e kérés teljesítését.  így hát jobbára a maguk költségére tartott őrséggel védelmezték Muraközt. 

Zrínyi Miklós és Zrínyi György majdnem egyidőben haltak meg.  Egy évre, hogy Zrínyi György testvérbátyját eltemettette, 1626 december havában, ifjúsága virágszakában ő is meghalt. A közhit szerint Wallenstein mérgeztette meg. Zrínyi Miklósnak nem voltak gyermekei. György két kiskorú gyermeket hagyott maga után, Miklóst és Pétert. Hazai történetünknek mindketten kimagasló alakjai lettek. Míg a két Zrínyi uríi oskolákon forgott, Batthyány Ferenc és Kiss János védték Muraközt. Az utóbbi volt Muraköz kapitánya. A hivatalos iratok páratlan hősnek írják őt. Egyetlen csatában 265 törököt fogott el. Kívüle még a légrádi főkapitány: Darabos Gergely is jelesen vitézkedett. Mondanunk sem kell, hogy. a muraközi hadinép, valamint a tisztek s a főlegények is ez időben is magyarok voltak.

 Mikor a két kis Zrínyi-íiú ifjúvá növekedett, ők vették át Muraközben a vezető szerepet. Péter még Regensburgban volt, mikor már azt írta haza, hogy valamennyi kanizsai főtöröknek kezéből kiveri a kardot! Mikor hazajött, Miklóssal együtt megkezdte a harcot. Három évtizeden át a Mura táján állandóan folyt a küzdelem. Zrínyi Miklósnak kiadatlan levelei tömve vannak az ilyen harcokrólszólóhírekkel.

Csak néhányat közlünk itt kiadatlan levelei közül, melyek a muraközi csatázásokról szólanak.

Az 1645. év telén írta volt Batthyány Ádámnak: „Édes Bátyámuram! Az én tovább való szolgálalomért küldjön én hozzám Muraközbe 300 lovast, az kik jó szófogadók legyenek; mind az Muraköz oltalmára igen szükségesek, mind penig ha töröknek valamint megüthetnének az orrát, az kegyelmed szerencséjének tartjuk. El sem felejtkezünk kegyelmed felől, csak mentől hamarabb küldje kegyelmed Muraközben. Ezt az kegyelmed jóakaratját teljes életemnek rendibe minden tehetségemmel megszolgálni igyekezem, sőt az mikor kegyelmed kívánni fogja az én szolgálatomat, mindenkor kész leszek. Ebben nincs kétségem, hogy kegyelmed ajánlása szerint meg ne cselekedje. Császár őfelsége ezért nem neheztelhet. Isten tartsa kegyelmedet jó egészségben.”

Ugyanez év szeptember 4-én Csáktornyáról írta Batthyány generálisnak: „Örömmel hallottam az kegyelmed egészséges visszajövetelét. Kívánnám ha magamnak alkalmatosságom volna az kegyelmed látogatására; de mivel hogy az török untalan csatázasa miatt nincsen, nem akarám elmulasztnom, hogy kegyelmedet ez levelemmel ne látogassam és minden időbeli kész szolgálatomat mint kedves bátyámuramnak ajánljam. Az mellett bízván az kegyelmed jó atyafiságos akaratjában, kérem szeretettel, mivelhogy most egij kis módunk vagyon az töröknek megcsillapitasaban, ne bánja, ha Keglevich Péter uram őkegyelme egynéhány jó katonával általjön Muraközben. Én is viszont az mikor fog kívántatni szolgálatom, kész vagyok kegyelmednek nagyobb szolgálattal lenni. Evvel ajánlom sok szolgálatomat kegyelmednek.”

Zrínyi megírván egyik portyázását a berzen cei törökök ellen, melegen gratulált Batthyánynak ugyanekkor megesett szerencsés viadalához. Ε levélben írta volt e szép sorokat is: „Édes bátyámuram! Az Isten ilyen szép prelúdiumot adott az mi nagy szerencsénknek. Ne hagyjuk abban, kövessük az szerencsénket meddig friss. Nem fogyatkozunk meg az Isten irgalmában, az mely meghagyja látnunk az fölfuvalkodott ellenségünknek gyalázatját.”

Batthyány generális megírván néki, hogy vitézeivel együtt hozzá csatlakozik, Zrínyi imigyen válaszolt néki: „Mivelhogy kegyelmed oly resolutioval van, hogy Rakicsánra jöjjön, azért ha lehet, jöjjön kegyelmed ez jövő szerdára. Én is akkorra ott leszek estvére. Én inkább vetném le kanizsaiaknak az szarvakat, ha lehetne, de ha kegyelmednek másképpen tetszik, legyen úgy. Én jó katonákat hozok magammal, titkon is tartom az dolgot, de bizony az holdtöltét meg kell várnunk; mert nehéz dolog haddal sötétben járni. Kérem kegyelmedet, ezt az vizslát levelemmel együtt Pálffy Miklós uramnak küldje; de ne adjanak neki semmit többet kenyérnél; mert mindjárt megvesz.”

Nincs esztendő, mikor Zrínyi Miklós ilyetén készülő harcról, vagy megtörtént csatáról ne írna.

Mivel eféle levelei még teljesen ismeretlenek, helyénvalónak találjuk még néhány közlését.

Az 1653. év őszén írta például Batthyány Ádámnak: „Szolgálok kegyelmednek édes bátyámuram és Istentől minden jót kívánok. Kérem kegyelmedet, ne skandalizáltassék kegyelmed és ne botránkozzék, hogy annyi török híreket írok kegyelmednek. Isten látja, hogy nem örömest Írnék hiába, de az ellenség dolgát nem tudhatni olyan bizonyosan, mint az magunkét. Azt mindazonáltal bizonyosan tudjuk, hogyha untalan vigyázunk, úgy jó szerével mind helyére hozza fáradságunkat. Bizonyosan elhigyje kegyelmed, hogy evvel az elmúlt holdvilággal nagy szándékok volt az törököknek, de az sok esős üdő mulattatta el velők. Bizony első holdteltével előveszik s akkor fog kettelni (így!) az vigyázás. Én mindenekben az kegyelmed ítéletihez konformálom magamat és ha lehet édes bátyámuram, valahol szembe is legyünk, hogy mindenekről végezhessünk. Mindenkor megmutatom kegyelmednek, hogy kegyelmednek igaz szolgája és öccse G. Zrini Miklós.”

Mivel a török szüntelen támadta Muraközt s mivel a bécsi udvar szigorúan tiltotta a hadakozást, Zrínyi Miklóst nem egyszer elfogta a keserűség. Hiszen a saját és a hazája érdeke ellen cselekedett volna, ha nem védi a magáét és az országét, így tehát akarva, nem akarva a tiltó rendeletek ellenére is harcolnia kellett. De a lelkét eltöltő keserűség nem egyszer érthetően szól leveleiben. Az 1654. év nyarán írta pl. Batthyánynak: „Énnekem gróf Puchaim uram ükegyelme egynéhányszor mondotta, hogyha valami híreim lesznek, kegyelmednek tudtára adjam. Egyéb hirl nem tudok irnya, hanem hogy az törökök untalan infestálnak s háborgatnak bennünket, az mint tegnap is bőr ha jókkal által akarván jönni Muraközbe, szolgáim közel lévén Légrádhoz, megértvén az törökök szándékát, utánunk mentenek s majd tizenöt elesett bennök, nevezetes legényekben: Pandúr Mátyás és Suppanics. De az törökökben három avagy négyannyi veszett, azmint kegyelmed ezután is meghallja, és nem rossz törökök vesztek, hanem az javába és feles, őfölsége minekünk erősen tiltja az csatát, az török penig mind eljár az csalázásban. Azmint látom, ugyan érzékenytelennek kell lennünk! Ezt akarám kegyelmednek értésére adnom és maradok kegyelmednek mindenkor szeretettel szolgáló atyafia. Isten éltesse kegyelmedet sok esztendeig jó egészségben.”

Nem sokan voltak az országban, akik Zrínyi példáját követték s a török ellen küzdöttek. Méltán írta tehát Pálfíy Pál nádorispán (1650-ben): „Az Istennek nem kicsiny ostora rajtunk, hogy magunk oltalmában ily restek vagyunk”.  És méltán kiálthatta Zrínyi Miklós a magyarságnak: „Egyedül legyek-e én őrállód, vigyázod, ki megjelentsem veszedelmedet? Nehéz ugyan ez a hivatal nekem; de ha az Isten hazámhoz való szeretetet reám tette, ime kiáltok, íme üvöltök: Hallj meg engem élő magyar! Ihon a veszedelem, ihon az emésztő tűz! S ime tudományt teszek előtted nagy Isten, mindent akit tudok, kikiáltok, hogy éntőlem elaluvásomért nemzetem vérét ne kérd elől.”

Zrínyi Miklós és Péter nemcsak Muraközt védték, hanem támadták is a törököt. Miklós enemú harcait már ismeri történetírásunk. Péter több ízben Boszniába is betört s zsákmánnyal terhelten tért vissza. Ugyanő 1654-ben a tengeren is szerencsét próbált s fegyveres néppel megrakott hajókon indult a török ellen.  

Zrínyi Miklós és Péter a maguk költségén állandóan jelentékeny haderőt tartottak. Az egykorú jelentések szerint csupán a Sichelberg-be telepített félvad vlachok megfékezésére hétszáz vitézt tartottaké. 

Zrínyi Miklós 1658 aug. 24-én Csáktornyáról jelentette, hogy a törököket alaposan ellátta, de efölött való örömét családi gyásza tönkretette. Ezentúl – írta – még inkább az Isten és a haza szolgálatára szentelem éltemet.

Ugyanez évben Ruchich János zágrábi alispánnak írta: „Vigadunk, mert Isten vajmi gyakran szemlélteti velünk a török szemérmességet. Végbeli vitézim háromszáz marhát hajlottak el a kanizsai törököktől. A híres Ibrahim agát is elfogták. Az öreg Bocskayt váltottuk ki vele. De mit mondanak erre a németek? Kétségkívül én leszek a háború okozója”.  

Zrínyi Miklós halála és Zrínyi Péter kivégzése után kezdődik Muraköz pusztulása. Mivel Csáktornya várának fele Zrínyi Péteré volt, bírtokaival együtt ezt is elfoglalta a fiskus. Csáktornyára aztán császári katonaságot vetettek s ez az őrség mindent fölélt ott s mindent tönkretett. A vidéket pedig állandóan fosztogatta s hallatlan erőszakosságokat mívelt. Zrínyi Miklós egyetlen fia: Ádám hasztalanul próbált az erőszak ellen küzdeni. Szabad hajdúkat és szabad huszárokat telepített Muraköz védelmére, de ez sem sokat használt. Végre is teljesen elkedvetlenedve bérbeadta a csáktornyai uradalmat. Zrínyi Ádám 1691-ben hősi halált halt. A hatalmas Zrínyi-birtokok aztán mind idegen kézre kerültek. A magyar kultúra egyik legfényesebb otthonába is idegen ember költözött. Élt ugyan még Zrínyi Péternek daliás fia: János, de ezt Lipót császár alaptalan gyanú alapján – kihallgatás és ítélet nélkül – tömlöcbe vettette s a szerencsétlen ifjú, legérdemesebb családunk utolsó férfisarja, ott megőrült s a szó szoros értelmében elrothadt. Ezzel a Zrínyi-család tragédiája véget ért s Muraköz árván maradt. Új urai úgy bántak népével, mint mostohagyermekkel. De minél jobban elgyötörte őket az idegenek igája, annál jobban ragaszkodtak ahhoz a Magyarországhoz, melyet a Zrínyiek édeshazájuknak tartottak. Ott a szép Muraközben ma is élnek a Zrínyiek nagy tetteinek emlékei; még ma sem mentek feledésbe Zrínyi Miklós lángleikének örökéletű eszméi. S ez eszmék még ma is ébredő tavaszt lehelnek a csüggedt lelkekbe.