Nikola VII Zrinski's Memorandum to the Kaiser andKing Leopold, July 17, 1664 (HU)

 Vienna, July 17, 1664.

Éppen készültem útnak indulni, mikor megkaptam Legkegyelmesebb Felségednek a jelen július hó 3-án kelt levelét. Eszerint arról értesült, hogy én a tábort elhagyva Csáktornyára mentem, majd pedig kegyelmesen megparancsolja és elrendeli, hogy mivel küszöbön áll a segélycsapatok egyesítése a bádeni őrgróf parancsnoksága alatt, és a hadműveletek csak most kezdődnek igazán, minél előbb szálljak Felséged táborába, hogy jelenlétem folytán a magyar katonaság kitartóbban és lelkesebben várakozzék a táborban. Felséged levelének elolvasása után tehát elhatároztam, hogy most már mindenképpen maradok. De jól megfontolva a fenti okokat, úgy láttam, hogy az a helyzet, amelyet Felséged elképzel, teljesen megváltozott, és minden haditervünket egészen fölforgatták. 

A nagyvezér ugyanis mindenképpen azon volt, hogy a várat elfoglalása után lerombolja. Ezért ennek a hónapnak hetedik napján a bent lévő épületeket felgyújtotta, részben pedig aknákkal felrobbantotta, és – mint a szökevények és a foglyok egybehangzóan állították – maga is azon gondolkozott, hogy két napon belül visszavonul Kanizsára. Ezeknek a híreknek a hallatára gróf Montecuccoli (ámbár korábban azt ígérte nekem, hogy egyesített erőkkel szerencsét próbálunk) anélkül, hogy engem megkeresett vagy értesített volna, megváltoztatta a korábbi haditervet, a bádeni őrgrófot Stájerország határára rendelte, a franciákét pedig egy kissé odébb küldte, hogy egyelőre ne legyen kapcsolat a seregek között. Sőt, mikor {214} magának gróf Montecuccolinak tudtára adtam távozásomat, közölte velem, hogy mihelyt a nagyvezér elvonulásáról tudomást szerez, ő is rögtön megindul, s ha hosszabb úton is, de követni fogja. Így és ilyen okból maradt el és hiúsult meg minden remélt hadi vállalkozásunk. 

Pedig ami a magyar és horvát katonaságot illeti, lelkesen és elég szép számban gyülekeztek össze. De mikor látták, hogy semmi komoly szándék nincs a hadakozásra, sem alkalom dicsőség szerzésére, elfogyasztották azt a kevés élelmet, amit magukkal hoztak, és hazamentek. Csak Batthyány gróf maradt ott az én távozásomig, akinek a katonáit, amennyire tudtam, a magam költségére láttam el kenyérrel. De mivelhogy a nagyvezér az ő birtokaihoz közeledett, és azok a helyek nyilvánvaló veszedelemben forogtak, ő is kénytelen volt eltávozni. Így most semmi más magyar és horvát katonaság nincs a táborban, mint Nádasdy grófé, aki azonban kijelentette, hogy nem énnekem, hanem Montecuccolinak van alárendelve, és az én utasításomra semmit sem fog tenni. Tehát még egyszer jól megfontolva az előbb említetteket, semmi okot nem találtam, ami a legcsekélyebb mértékben is szükségessé tette volna jelenlétemet a táborban. Hiszen sem vállalkozások, sem tervek nem készültek (hacsak nem egyénileg, amelyekről semmit sem tudtam). Hogy pedig minden rang, becsület és tisztesség nélkül, egyedül, csak 20-30 emberemmel (mert több nem lehetett, amint alább majd elmondom), kitéve magamat ellenségeim nevetségének, ott maradjak – nos, nem hiszem, hogy Felséged ezt a szolgálatot kívánná tőlem, és ez volna kegyes akarata. 

Azok az okok pedig, amelyek arra késztetnek, hogy Felséged színe elé járuljak, bizonyára olyanok, hogy ide, a királyi trónushoz kellett menekülnöm, hacsak nem akartam, hogy velem együtt az egész haza és Felséged tartományai is elpusztuljanak. De mivelhogy elfoglaltságom és a mindig megújuló akadályok miatt eddig még nem tudtam Felségedet tájékoztatni arról, miért maradt abba Kanizsa ostroma, alázatosan kérem Felségedet, hallgassa meg leghívebb beszámolómat. 

Jól tudom, Kegyelmes Uram, hogy szerencsétlenül végződő dolgokat sohasem lehet olyan finom ecsettel lefesteni, hogy ne az legyen a látszat, mintha a mentegetődző volna a hibás, de én nem félek ettől, sőt inkább nagyon örülök, hogy alkalmam van Felségedet őszintén tájékoztatni ennek az ügynek a lefolyásáról. Semmiképpen nem akarok azoknak a módjára, akik a maguk tévedéseit mentegetik, a balsorsra hivatkozni. Mert nyilvánvaló, hogy jelentéktelen {215} mozzanatok akadályozták meg mindig ennek a helynek az elfoglalását. Nagyobb buzgósággal, harci kedvvel, a szükséges dolgok jobb elrendezésével, helyesebb intézkedésekkel könnyen jobb fordulatot lehetett volna adni a dolgoknak, és mint némelyek mondják, jó szerencsével végezni. 

Mindenekelőtt azonban őszintén meg kell mondanom Felségednek, amit nem csak sejtek, hanem a legvilágosabb következtetések alapján biztosan állítani is merek, hogy Pucher, bajor tábornok kivételével – aki ebben az ostromban is, de minden más hadműveletben is mindig nagy buzgóságot tanúsított – ez alatt az ostrom alatt egyetlen egy magasabb rangú tiszt, vagy tábornok részéről sem tapasztaltam jó szándékot, vagy jóakaratot. A többiek mind nyíltan zúgolódtak a korai hadbaszállás, a csekély vagy teljesen elmaradt fizetés, az élelmezés, a takarmány és más jelentéktelenebb okok miatt, pedig ezeket szerény lehetőségeimhez képest mind kiküszöböltem. Nyíltan hirdették ezt a katonák előtt is. A magasabb vezetők részéről titkon terjesztett vélemények, azután az ostrommal járó veszélyek, amelyektől már rég elszoktak, a katonákat elidegenítették az ostrom gondolatától. Úgy folytak az előkészületek, mint valami nagyon nemszeretem hajtóvadászat előtt. Valami látszatmunka folyt ugyan, de a lelkesedést, akaratot, és ami ebből következik, a buzgó tettrekészséget egész világ választotta el tőlük. Hohenlohe gróf teljesen nyíltan kimutatta idegenkedését e nemes vállalkozástól; nemcsak szavaival, hanem késlekedésével és kelletlen érkezésével is. Szavait nem ismétlem, eléggé bizonysággal szolgálnak cselekedetei, ahogyan az ostrom egész ideje alatt viselkedett. Nyíltan megtagadni az ostromban való részvételt mégsem merte egyik tábornok sem. 

Amikor tehát a téli hadjáratot szerencsésen befejeztük, és elfoglaltuk Babócsát, Berzencét, Segesdet, fölgyújtottuk az eszéki hidat, köröskörül elpusztítottuk a vidéket, s úgy látszott, elérkezett az alkalom Kanizsa ostromára és a stájerországi határvidék hatvanhárom éves igájának lerázására, azt gondoltam, kötelességem, hogy alázatos javaslatot tegyek erre. Röviden összefoglalok mindent. 

Először is az udvari tanácsosok és a haditanács tagjainak közelebbi véleményét akartam hallani, ezért írtam nekik; Wassenhoven útján közöltem velük az egész hadjárat eredményét, és egyszersmind azt is, hogy itt a jó alkalom Kanizsa megszállására. Kértem őket, hogy ha egyetértenek velem, közvetlenül közöljék véleményüket Felségeddel, és gyorsan készítsék elő a szükséges lépéseket. Mert Kanizsát okvetlenül még húsvét előtt kell megostromolni, {216} különben félő, hogy a nagyvezér (aki kétségtelenül minden lehetséges módon igyekszik majd segítségére jönni ennek a várnak, amelytől az egész vidék függ) elűz bennünket onnan. Hogy tetszett-e nekik ez a jó alkalom, azt Felségednél senki jobban nem tudja. Hiszen nyomatékosan és lelkesen sürgették az ostromot, és megígértek minden felszerelést, csak Felséged méltóztassék elküldeni azt a tizenháromezer gyalogost, akiket a vállalkozás számára kértem. Végre március 18-án Felséged kegyelmesen elhatározta magát, és megparancsolta, hogy minél előbb kezdődjék meg ez a hadi vállalkozás, amely nemcsak e tartományoknak, hanem az egész kereszténységnek is nagy hasznára lesz, és a hadi felszerelést, amelyet időközben – míg Wassenhoven Regensburgban reményeink ellenére huszonnégy napon keresztül várakozott Felséged kegyes határozatára – Grácban előkészítettek, a lehető leggyorsabban szállítsák ide. 

Ennek láttára Felséged udvari és titkos tanácsosai a Regensburgból visszaérkezett Wassenhovent ideküldték hozzám, és nyomatékosan kérték, hogy tűzzem ki az ostrom napját. Megvallom, úgy látszott, hogy már nagyon sok idő elfecsérlődött, de mikor Felséged leveléből világosan láttam kegyes akaratát és a stájerok lelkesedését, április 8-ra kitűztem az ostromot. Mikor Felséged kegyesen jóváhagyta ezt, és a stájerok is helyeselték, megígérve, hogy a szükséges dolgokból semmi sem fog hiányzani, rögtön közöltem ezt a magyarokkal is, és kérlelve buzdítottam őket, hogy a kitűzött napon minél nagyobb számban jelenjenek meg. De mikor a Stájerországban tartózkodó németeknek hasonlóképpen megüzentem ugyanezt, egyesek azt felelték, hogy 12ike előtt nem tudnak ott lenni, mások meg azt, hogy egyáltalán nem tudnak eljönni. 

A haditanács minden módon próbálta rábeszélni őket, hogy induljanak, de semmit sem ért el. Közben a kitűzött napok elmúltak, a magyarok összegyülekeztek, de azután nagy kedvetlenül hazamentek. Így múlt el a hadviselésre legjobb alkalom, és már azt hittem, semmi sem lesz a dologból, amit nem is bántam volna, mert nyilvánvaló volt, hogy ilyen kis sereggel Kanizsát megostromolni és magunkat a felmentő sereg ellen – amely kétségtelenül megérkezik, ha már ennyit késtünk – megvédeni nem tudjuk. Ezt akkor alázatosan jelentettem Felségednek, és részletesen előadtam az udvari tanácsosoknak is, mikor végül mégiscsak megérkezett Strozzi gróf, Felséged altábornagya, magával hozva Holst ezredest mint tüzérparancsnokot és még néhány más tüzértisztet, meg két mérnököt, és láttam, hogy mindent úgy rendeztek el, hogy ha ellenkeztem volna, {217} az lett volna a látszat, hogy egyedül miattam marad el az ostrom. Mivel pedig még nem jött híre az ellenség gyülekezésének, beleegyeztem, hogy Strozzival, Holsttal és Wassenhovennel megszemléljük Kanizsát. 

Április 19-én tehát az összegyülekezett katonasággal Kanizsa alá mentünk. Úgy találtuk, hogy a mocsarak nem olyan szélesek, mint hittük. Végül is ott helyben megfontolva a megfontolandókat, nem találtuk reménytelennek a vár elfoglalását, ha csak az ellenséges felmentő sereg meg nem akadályoz benne; ez a lehetőség mindig fennállt. 

Közben visszaérkezett Hohenlohe gróf is, és elhatároztuk, hogy Grácban találkozunk, de azután, hogy még több időt ne veszítsünk, tanácsosabbnak látszott, hogy a terv megváltoztatásával 21-én legyen a haditanács. Erre a stájerok Johann Christian Gallér bárót küldték el, aki a tanácsban mindent megfontolva, megbízói nevében felajánlott és megígért minden szükségeset, amit Wassenhoven és Holtz kívántak. Így tehát, közös döntés alapján április 28-ra tűztük ki az ostrom napját, nehogy a sereg továbbra is a szállásokon vesztegeljen, és az egész alkalmat elmulasszuk. Hohenlohe nagyon hűvösen fogadta a dolgot; azt mondta, hogy még mindig várni kellene, addig, amíg a fű ki nem nő. Ám amikor 27-én az én új váramban összejöttünk, azt tapasztaltuk, hogy a felszerelés még nem érkezett meg, amint ígérték. 

Időközben azonban a csapatok összegyülekeztek – bár az említett felszerelés hiányában szívesen lemondtunk volna az ostromról – mégis úgy látszott, a dolgok már odáig jutottak, hogy immár Felséged fegyverei becsületének kára nélkül nem lehet abbahagyni, annál kevésbé, mert Johann Senkmeier, az udvari kamara élelmezési biztosa azt állította, hogy az adott ígéret szerint minden megtörtént, és a következő napon meg fog érkezni. 

Tehát 28-án, amint elhatároztuk, Kanizsát körülzártuk, és az első rohammal kivertük az ellenséget a külvárosból. Ezután rögtön kijelöltük a futóárkok és az ütegek helyét. De amíg mi kilenc napon át a tüzérségre és a többi szükséges dologra vártunk, az ellenségnek – amely kezdetben annyira megzavarodott, hogy azt sem tudta, mihez fogjon – a fenyegető veszedelem felnyitotta a szemét: a harmadik napon ugyanis kezdte földsáncokkal körülvenni a helyet; ezt korábban elmulasztotta. 

A második ok, ami miatt Kanizsát nem foglaltuk el: nemcsak hogy annyi – mégpedig az ellenség felmentő seregére való tekintettel igen értékes – napot vesztegettünk el, hanem hanyagságunkkal {218} még meg is erősítettük a felkészületlen várost. Ehhez a bajhoz még egy másik is járult, nevezetesen, hogy az ostromban fontos szerepet szántunk a tüzérségnek, és azért elhatároztuk, hogy addig be nem vetjük, amíg minden ágyú és mozsár nem lesz abban a helyzetben, hogy egyetlen össztűzzel mintegy lángba boríthassuk a várat, és a tüzet folyamatosan szórt gránátokkal és gyújtóbombákkal annyira fölszítsuk, hogy lehetetlen legyen elfojtani. Ez a tűz kétségtelenül annyira megrongálta volna Kanizsát, hogy nem tudott volna sokáig ellenállni. Hohenlohe gróf táborából azonban, ahol volt egy mozsár – nálunk ugyanis egy sem volt –, néhány bombát kilőttek. Mikor az ellenség látta ezt, mindjárt fölismerte a szándékunkat, és gyorsan lebontotta a háztetőket, úgyhogy a bombáknak semmi hatásuk sem volt (bár egyébként sem értek semmit, mert vagy a levegőben robbantak fel, vagy nem gyulladtak meg idejében). 

A harmadik és fő ok, ami miatt Kanizsát nem vettük be: ha a gránátok a legjobbak lettek volna is, alig tudtunk volna valamit elérni velük – amint a tapasztalat megmutatta, mikor 2-án megkaptuk a jó gránátokat – mert hányszor fölgyújtottuk Kanizsát! de a gyúlékony anyagok eltávolítása révén az ellenség könnyen eloltotta a kis tüzet. Nagy baj volt az is, hogy várakozásunk ellenére és mindnyájunk csodálkozására, ágyúink néhány lövés után annyira kiégtek és megrongálódtak, hogy amikor szükség volt az ágyútűzre, szinte egyáltalán nem tudtuk hasznukat venni. Ez egy időre gátolta tevékenységünket, az ellenségnek pedig bátorságot és alkalmat adott arra, hogy május 21-én (amint már 6-án és 8-án is megtette, mikor a magyarok futóárkokat készítettek, de akkor sikertelenül) nagy kárunkra felgyújthassa ezeket a megközelítő-árkokat. 

A negyedik ok: a megígért tizenháromezer gyalogos katona nem érkezett meg. Kezdetben ugyanis Strozzinak volt ezerötszáz katonája, Spicknek ezerkétszáz, mert a többi Radkersburgban és Ferslangfeldben maradt, Spaarnak ezerkétszáz, a Ligának négyezer, összesen tehát hétezer-kilencszáz. Bár ezekhez járult később kilencszáz bajor és végül Munfort ezredes alatt ezerhétszáz ember, mégis csak 10 500-an voltak. Ennek folytán a sok őrszolgálatra és munkára nem állt rendelkezésre elég ember, és így nagyon sok olyan dolgot kellett mellőzni, ami – ha kezdettől fogva meglett volna a tizenháromezer-ötszázas létszám – megkönnyítette volna az ostromot. 

Van még nagyon sok más dolog is, ami nagymértékben akadályozott minket, de Felségednek unalmas lenne mindenről részletes beszámolót olvasni, és csak keserűséget okozna. Ezért, mivel ami {219} megtörtént, azt nem lehet meg nem történtté tenni, elhatároztam, hogy legalább a négy fő okot, ami miatt nem foglaltuk el Kanizsát, a legrövidebben föltárom, hogy Felséged lássa, nem a lehetőség hiányzott, hanem a kért és megígért felszerelés, meg a jóakarat. De még így is olyan állapotba jutott Kanizsa, hogy – mint utóbb hallottuk a foglyoktól – ha még öt vagy hat napig ott maradunk, kénytelen lett volna megadni magát. Azt a bástyát ugyanis, amely a várárkon való átkelésben akadályozhatott volna, az utolsó napokon az új ágyúkkal úgy szétromboltuk, hogy sem ágyúkat, sem embereket nem lehetett benne tovább tartani. 

Világos ebből, ha minden egyebet mellőzünk is, milyen nagy kárt okozott az ostrom elhalasztása április 8-ról 28-ra, és hogy még azután is kilenc napig tétlenül vesztegeltünk. A szerencsétleneknek minden rosszul sikerül, és a tévedés tévedést von maga után. Mert mikor először terjedt el a hír a nagyvezér közeledtéről, a tanácsban férfiasán azt határoztuk, hogy inkább meghalunk a sáncainkon, mint hogy félbehagyjuk a megkezdett munkát, csak azt az egyet kértük alázatosan Felségedtől, méltóztassék segítséget küldeni. De ahogy a vezér közelebb nyomult, megváltoztattuk a határozatot, és annyira siettettük a távozást, hogy sohase fogok fájdalom nélkül gondolni rá. Ellenkeztem, ellenálltam, tiltakoztam, de hiába. Hohenlohe sürgette a dolgot, Strozzi követelte. Mikor az okokat kérdeztem, azt felelték, hogy az ellenségnek hatvanezer katonája van, nekünk pedig olyan kevés, hogy nem tudjuk megvédeni sáncainkat. De honnan vették, hogy az ellenség olyan nagyszámú? Wassenhoven ugyanis kétszer nyíltan tiltakozott ez ellen, de nem ért el semmit; talán azért, mert végre-valahára alkalmuk volt, hogy elmenjenek. De nem is volt ez igaz, mert az ellenségnek akkor nem volt 20000-nél több embere. És ha Hohenlohe, amint kértem, hozzám átjött volna, könnyen megvédhettük volna a vonalat. De ő erről hallani sem akart, hanem azt követelte, hogy mi menjünk át hozzá, táborunk hátrahagyásával. 

Amit én akartam, hogy őket itt tartsam, arra nem volt hatalmam, és így akarva-nemakarva velük együtt kellett futnom. Sőt, még azt sem tudtam elérni, hogy poggyászunkat előre küldve, rendezett állapotban vonuljunk el. A zűrzavar mindent összekevert, és sok mindent elvesztett. Ám itt még nem értek véget a téves intézkedések. Mert mikor arról volt szó, hogy most hol üssünk tábort, én mindenképpen azt javasoltam, hogy a gyalogságot helyezzük el a hegyen, az én váram előtt. Mert így Kanizsát még mindig bizonyos mértékig megszállva tartottuk volna, Zrínyi-Újvárt és a Murát biztosítjuk, {220} és naponta nagyon jó alkalmunk lett volna, hogy rontsuk az ellenséget. De csak a levegőnek beszéltem. Atkeltünk a Murán és alacsony, nedves vidéken ütöttünk tábort, a hegyet pedig átengedtük az ellenségnek. 

Mikor a nagyvezér észrevette ezt, negyednapon követett minket, és nem messze a vártól, a hegyen tábort ütött. Akkor ismét azt javasoltam Hohenlohénak és Strozzinak, hogy itt a jó alkalom megtámadni az ellenséget, és kértem őket, támadjunk az éjjel, míg fáradt és táborában zűrzavar van. Félnünk ugyanis semmitől sem kell, mert mindig kényelmesen visszavonulhatunk. De hallani sem akartak róla, mintha a legnagyobb esztelenséget ajánlottam volna nekik. Így azután annyira megjött az ellenség bátorsága, hogy kétszáz emberrel át mert kelni a Murán, és beásta magát a szigeten. Ezekkel azonban végeztünk. Sőt, ha nem a magam szemével láttam volna, másnak talán el sem hiszem, hogy fényes nappal, talán tizenegy óra tájban ötszáz török jött, puskalövésnyire kezdte beásni magát, és még aznap a hegyen keresztül húzódó védővonalat építettek. Megint követeltem, hogy az éjjel űzzük el őket onnan, de hiába. 

Így az ellenség napról napra közelebb jött, és minél inkább kértem, hogy zavarjuk meg őket, annál kevésbé történt valami, mert mindent arra az időre halasztottak, hogyha majd gróf Montecuccoli megérkezik. Nagy türelmetlenséggel vártuk tehát, de Scyllába ütköztem, mikor el akartam kerülni a Charybdist. Mert ő rögtön úgy kezdett intézkedni, hogy könnyen megérthettem, mi a szándéka. Leváltotta a parancsnokot, és magát tette meg a Muraköz és a vár védőjének. 

Ellenszegülhettem volna, de azt remélve, hogy Spork altábornagy megérkezte után valami derekas dolgot próbálunk az ellenség ellenében – miként a tanácsban megígérte –, inkább hallgattam. Csakhogy Spork megérkezte után esze ágában sem volt ilyesmi, hanem azt mondta: a bádeni őrgrófot kell megvárni. Eközben nem tudtam elérni, hogy akár csak a legkevesebb is történjék a vár védelmére. Sőt, mikor egy éjjel kétezer magyart akartam küldeni, a Montecuccolitól kinevezett parancsnok azt válaszolta nekem, hogy kiküldhetem ugyan őket, de ő a várba nem fogadja be, hacsak nem kap erre vonatkozólag írásbeli parancsot. Mikor ezt meghallottam, már tudtam, mik a tervei, tehát lemondtam erről is. 

Közben az ellenség napról napra közeledett, a mi katonáink a Muraközt pusztították. Templomokat törtek fel, nőket gyaláztak meg, de harcolni senki sem harcolt. Sőt, ahelyett, hogy védekeztek volna, ellenállás nélkül elvesztek. Hallatlan dolog ez! Ötven, pusztán {221} karddal felfegyverkezett török kikergetett az árokból és sáncból háromszázötven németet, és sokat meg is ölt közülük. Csak egyetlenegy ember sütötte el a puskáját, kardot egy sem rántott. Montecuccoli, úgy látszott, hogy haragszik, sőt azt mondta, példás büntetést szab ki, de ez is csak szó maradt. 

De mit fárasszam Felségedet ezeknek a szégyenletes dolgoknak további részletezésével? Végeredményben ötven török futamította meg összes emberünket az árokból és sáncból, s a várfalakra hágva nemcsak hogy sok németet leöltek, hanem annyira megzavarták őket, hogy valamennyien rögtön elhagyták állásaikat, és rendetlen futásban menekültek a híd felé. A törökök pedig éppen azon a kis kapun keresztül, amelyet a sáncból ijedten menekülők nyitva hagytak, behatoltak, és aki még a várban volt, azt nyomorultul felkoncolták. 

Kérem Legszentebb Felségedet, gondolja meg, megvolt-e gróf Montecuccoliban a jószándék, hogy megvédje a várat, amikor tudtomon kívül már mindent úgy készített elő, hogy a sáncokat és bástyákat aláaknázva, az ellenséges támadás első jelére levegőbe röpíthesse a várat? (Amint föl is robbantották a bástyákat, mielőtt valaki megpróbált volna fölhágni rájuk.) A parancsnok egy nappal a vár elfoglalása előtt, kétségtelenül Montecuccoli gróf parancsára, azt is elrendelte, hogy az a száz katonám, aki a várban volt, kivonuljon onnan, mert azt mondta, elegen vannak a németek. Sőt, mikor utolsó éjjel Batthyány gróf azt kérte, engedje be a várba kétszáz katonáját, kérését nem teljesítette. Talán attól féltek, hogy tovább védték volna a várat, mint kívánatos volt. Az elmúlt esztendőben mindössze százhúsz német és százötven magyar három teljesen váratlan és nagyon heves támadás ellen védte meg a várat, nagy veszteséget okozva az ellenségnek. Most pedig ezerkilencszáz katona és egy egész hatalmas hadsereg szégyenletes módon elvesztette a várat. 

Bizony szép segítség, mely elvette váramat, elpusztította a Muraközt, elűzte és megölte a jobbágyokat! Nagy dolgok ezek az én számomra, de mégsem fáj nekem annyira, mint az, hogy katonáimat, akik annyi éven keresztül nemcsak a Muraközt, hanem Felséged tartományát, Stájerországot is védték, otthonukból kiűzték, és arra kényszerítették őket, hogy feleségeikkel és gyermekeikkel együtt elmeneküljenek. Arról nem is beszélek, hogy ilyen módon folt esett Felséged fegyvereinek becsületén is. 

Ezek azok az okok, Legkegyelmesebb Uram, amelyek arra kényszerítettek, hogy Felségedhez siessek, s megtudjam, mit is tegyek most már? Birtokaim földúlva, jobbágyaim szétszórva, {222} magam katonáimtól megfosztva az elpusztított, néptelen, az ellenség előtt nyitva álló Muraközben, amit negyven éven át védtem mostanáig a magam és enyéim sok verejtékével és vérével az ottománok óriási hatalmával szemben, és most onnan eredt romlásom, ahonnan segítséget kellett volna remélnem, amibe minden bizalmamat és reménységemet helyeztem. És ami a legnagyobb fájdalmam: hogy sem Felségedet nem szolgálhattam, sem a kereszténységnek nem lehettem hasznára, s most ezzel az egy szál karddal oldalamon várom Felséged parancsait. 

Kelt Bécsben, 1664. július 17-én.
Legszentebb Felségednek alázatos és örökké hűséges alattvalója Comes Nicolaus a Zrinyo