Miklós Zrínyi and the Turkish War. (hu)

 Zrínyi Miklós és a török háború. 

“Tolnai Világtörténelme” XII kötet, edited by Aladár Ballagi, 1928. pages 193-232.

Az erdélyi események azonban nem maradtak hatás nélkül Magyarországra, illetve a bécsi politika irányára sem. Lipót ifjan, tizenhét éves korában került az ország élére, tanácsosai tehát bátran folytathatták azt a politikát, mely a bécsi udvarnak Magyarországgal szemben állandó rendszere volt. Az ifjú király mindenbe beleegyezett s ezt annál könynyebben megtehette, mert a magyarok iránt ő sem érzett különösebb rokonszenvet. Tanácsosai egytől-egyig a leglelketlenebb és legönzőbb emberek voltak, kiket a magyargyűlölet forrasztott egybe. Már régóta járta az a jelszó, hogy a csehek sorsára kell juttatni Magyarországot, vagyis kiirtani tűzzel-vassal belőle a protestánsokat, a főurakat és a nemességet pedig igába hajtani, hogy az ellenállás legkisebb lehetőségét is megtörjék. II. Rákóczi György halála, továbbá Barcsay, Kemény bukása és Erdély belső züllése mind a legjobb alkalmak gyanánt kínál­ koztak e gonosz terv végrehajtására. Az udvar ezen terveihez hű szövetsé­ geseket talált a klérusban és a magyarországi katholikus főnemességben. Ezek az erdélyi események láttára nyiltan hirdették a protestánsok előtt: 

„Pusztítani kell az eretnekeket, nincs többé érvénye a bécsi és linzi békekötésnek.” 

Ha ezek mégis a törvényre hivatkoztak, ellenfeleik durván és a káröröm jóleső érzésével felelték: 

„Nincs többé Bocskaytok, sem Bethlen Gábortok. Erdélyre sem támaszkodhattok többé, azt tesszük veletek, amit akarunk.” 

Legelői járt a jó példával az esztergomi érsek, a magyarországi katholikus egyház feje, Lippay György, aki már 1658-ban kiadja a biztatást: 

„Tűajzel-vassal pusztítani kell az eretnekeket!” 

Egész vármegyék tértek át a régi hitre s az ellenreformáció már olyan előrehaladt állapotban volt, hogy a főúri protestáns családok közül mindössze négy nem tért vissza a régi hitre, a többi mind katholizált. Legnagyobb hatású volt azonban Báthory Zsófiának, II. Rákóczi György feleségének áttérése. Báthory Zsófia már férje életében is von­ zalmat mutatott a katholikus valláshoz, miután ezzel az udvarhoz való összeköttetéseinek útját is egyengetni vélte. Alighogy aztán férje meg­ halt, nyomban áttért, de nemcsak ő maga, hanem vele együtt tizenhétéves fia, I. Rákóczi Ferenc is. Zsófia aztán csakhamar egyike lett a legttirelmetlenebb térítőknek, aki óriási kiterjedésű birtokain jobbágyaitól is megkövetelte a régi hithez való visszatérést s a Rákóczi-család korábbi tagjainak protestáns célokra tett végrendeleti intézkedéseit egyszerűen nem vette figyelembe. 

Voltak egyes kiváló és nemesebb érzésű főurak, akik korán belátták, hogy az udvarnak a protestantizmus ellen intézett hajszája voltaképpen a magyarság kiirtását célozza, ámde, ha ezek fel is szólaltak, szavaiknak ereje elveszett abban az óriási lármában, mellyel a katholikus főpapság minden protestáns kiirtását követelte. Néhány előrelátó politikus és államférfi azonban korán észrevette, hogy a protestánsok üldözésével mi a tulajdonképpeni szándéka a bécsi udvarnak. Belátták, hogy a val­ lási különbség csak ürügy az udvar előtt a magyarság kiirtására, ennél­ fogva mindent elkövettek, hogy az udvar titkos tervét meghiúsítsák. Ezek közé tartozott az ország nádora, a katholikus vallású Wesselényi Ferenc és felesége Széchy Mária, kik nagy birtokaikon a legliberálisabb módon bántak mindenkor protestáns embereikkel. 

Hasonló gondolkozás jellemzi a kor egy másik kiváló férfiát, a szigetvári hős unokáját, gróf Zrínyi Miklóst, akit méltán lehet tartani kora legkiválóbb államférfiúi elméjének. Zrínyi Miklós azzal vált ki korlársai közül, hogy mélyen átérezte hazája romlását s azon volt, hogy nemzetét az általános erkölcsi süllyedés­ből és nehéz politikai válsá­gokból lassanként kivezesse.  Költő és jeles hadvezér is volt Zrínyi. A nemzeti bajok orvoslását ! mindenekelőtt a nemzettől magától várta. 

A nemzetnek, hogy a maga nagy feladatait végrehajt­ hassa, főképpen állandó és nemzeti jellegű hadseregre lett volna szüksége s Zrínyi elméjében felvillant a nem­ zeti hadsereg eszméje. 

Zrínyi magasröptű gon­ dolatait iparkodott népszerű­ síteni és terjeszteni. Ezért írta meg nagy művét, a Zrinyiászt is, mely a sziget­ vári küzdelem lélekemelő ese­ ményeivel foglalkozik. A nem­ zet széles rétegei benne talál­ ták meg a jövő emberét, azt a politikust, kinek törekvései az ő törekvéseiket visszhangozták. A nemesség és a polgárság körében Zrínyi tekintélye igen nagyra emelkedett és a protestánsok is védelme­ zőjüket találták benne. 

Ámde, amily mértékben népszerű lett Zrínyi személye a nemzet előtt, annyira gyűlölték az udvar és az udvarral paktáló főnemesség. Lipót híveinek a biztatására még kíméletlenebből lépett fel a protestán­ sok ellen, kik már 1659-ben kénytelenek voltak tiltakozva otthagyni az országgyűlést, melynek katholikus többsége az udvar utasítására a pro­ testáns vallás megsemmisítésére tört.

A protestánsok üldözése azonban csak egyik részét alkotta azok­nak a támadásoknak, melyekkel a bécsi udvar a nemzet önállóságát tervszerűen megsemmisíteni igyekezett. A másik, mely ennél is súlyo­sabb volt és kiterjedt valláskülönbség nélkül a lakosság egész egyetemére, a zsoldos katonák pusztításában tetéződött.. Évről-évre szakadatlanul felhangzik az országgyűléseken a rendek tiltakozása a német zsoldosok zsarolásai ellen. A német zsoldosok a Habsburgok uralmával országos csapásként nehezedtek a nemzetre. I. Ferdinánd óta állandó a panasz a zsoldosok ellen. Lipót király uralkodása alatt ezek a zsoldosok kegyet­lenség dolgában nem egyszer a tatárokon is túltettek. Lipót azonban hagyta őket garázdálkodni, hiszen ami szerencsétlenséget előidéztek, úgyis a magyarok rovására történt, azt pedig a bécsi udvar sohasem vette túlságosan a szívére. Pedig ebben az időben már forradalmi han­gulat terjedt szét az országban s több helyen a nép elkeseredésében annyira ment, hogy mint a kutyákat bunkózta le a garázdálkodó zsol­dosokat. Az udvar azonban nem akarta a panaszokat figyelembe venni még akkor sem, mikor Lippay érsek azt jelentette, hogy az elkeseredés már annyira hatalmába ejtette a nemzetet, hogy harmincezer magyar Bécs ellen fog törni, ha meg nem védik az országot a zsoldosok ellen. 

Tudomásul vették a figyelmeztetést, de nem intézkedtek. Szinte azt lehet következtetni, hogy tervszerűen akarták az országot forrada­lomba kergetni. Erre mutat az is, hogy mikor Wesselényi nádor az udvari politika ingadozó, gyáva és törökbarát iránya miatt tiltakozott, Lipót a nádorL egyszerűen lázadónak nevezte. Holott a török ezalatt azt a tervet forgatta, hogy miként mérhetne döntő csapást Lipót orszá­gaira. A betörésre az alkalmat megadta aztán egy véletlen, mely csak­hamar szülője lett a török háborúnak. 

Mikor Zrínyi Miklós értesült arról, hogy a kanizsai basa új várat akar építtetni, hirtelen elhatározással megelőzte őt s a Muraköz vidé­kének védelmére felépíttette Zrinyiújvárat. A török rendkívül megnehezlelt a vár építéséért s erélyesen követelte Lipóttól annak lebontását. Lipót beleegyezett volna a török kívánságába, hiszen ő valósággal rette­gett a háborútól, de folytonosan húzta-halasztotta a dolgot, úgyhogy végre a török megunta a várakozást és hadjáratot indított újból Magyarország elfen.  

A török hadvezetőségben az a változás történt, hogy Köprili Mo­hamed nagyvezér meghalt s tisztségébe fia, a huszonhatéves Ahmed lépett, aki egyúttal a háborúspártnak a feje volt.  Alighogy elfoglalta atyja helyét, nyomban megkezdte az előkészületeket a hadjáratra. 

Mikor átlépte a magyar határt, Párkányig ellenállás nélkül nyo­mult előre. Itt találkozott csak némi ellenlábassal, de a királyi csapatok szétverése után ismét szabadon folytathatta útját Érsekújvár alá s hozzáfogott a vár ostromához. Másfél hónapi védekezés után az őrség végre kénytelen volt feladni a várat. A közelben táborozó Montecuccoli. és Soucher tábornokok tétlenül nézték az őrség vergődését s nem siet­tek a szorongatott Érsekújvár fölmentésére. 

Érsekújvár eleste nagy elégületlenséget keltett Lipót ellen kül­lőiden A külföldi diplomácia ugyanis állandóan a legéberebb figyelem­mel kísérte a magyarországi eseményeket, hiszen a török terjeszkedés ránézve éppen olyan veszélyes volt, mint Ausztriára s annak megaka­dályozása a többi keresztény államok számára is a legnagyobb élet­kérdés volt. Most, hogy a tehetetlen osztrák politika az eddigi kudar­cokat még Érsekújvár könnyelmű elvesztésével is tetézte, nagy felhá­borodás nyilvánult meg ellene Európaszerte. Montecuccolit, Lobkowitzot és a király más tanácsadóit és tábornokait a gúny és a káromlás sza­vaival emlegették s mozgalmat indítottak, hogy Ausztriát eddigi gyámol­talan magatartása abbahagyására kényszerítsék. A hadjárat elől most már Ausztria sem térhetett ki többé s elfogadva a Rajnai Szövetség által felajánlott katonai segítséget, majd francia segédcsapatokat is kapott, megkezdte a török ellen való felvonulást. 

Az ausztriai hadikészülődésekkel párhuzamosan Magyarországon is megindultak a toborzások. Zrínyi Miklós hősiesen megvédte Zrinyiújvárat és a törököket több ízben, kisebb csatákban megverte. A köz­ vélemény tisztában volt vele, hogy a vezéri szerep ellátására ő a legméltóbb az összes főtisztek között, de az udvar bizalmatlan volt irányá­ban. Montecuccoli pedig féltékenykedett reá, úgyhogy nagyobb had­ sereg vezetését nem akarták rábízni. Egyet azonban megengedtek neki. A régi hadviselés a téli háborút tudvalevőleg nem ismerte. Zrínyi most arra kért engedélyt az udvartól, hogy a téli időt fordíthassa a török megtámadására. E célra Lipót német segítséget is adott melléje s ezzel, valamint a saját és más főurak által toborzott seregével 1664 január havában, a legnagyobb hidegben ,a hódoltságba tört s egymásután el­ foglalta Berzence, Babocsa várakat, lerontotta Barcs és Turbékerődö­ ket, majd Pécset vette ostrom alá. Eközben az ostromló sereg egy részé­ nek hátrahagyásával katonáinak többi részével Eszék felé nyomult. Megjelenését itt is nagy siker koronázta. A dárdai erőd bevétele után a felégette nyolc és félezer láb hosszú eszéki hidat, úgyhogy ezáltal a törököt, aki téli szállásra Szerbiában húzódott meg, elvágta Magyarországtól. Csakhogy a császári seregek sem Pécsett, sem a többi hódoltság­ beli váraknál nem használták ki azt a kedvező alkalmat, hogy a török őrség összeköttetés nélkül maradt az eszéki híd felépítéséig. 

A sikeres hadioperációk azonban Európaszerte nagy lelkesedést keltettek. Zrínyi nevét egyszerre megismerte az egész világ és a leg­ nagyobb tisztelettel emlegette. Kitüntették, magasztaló levelekkel ke­ resték föl s hogy a hadjárat tovább folytatódjék, Lipót császárnak segítséget ajánlottak föl.

Kétségtelennek tartotta mindenki, hogy az új hadjárat fővezére Zrínyi lesz, hiszen eddigi sikerei egyenesen predesztinálták erre a sze­repre, A külföld is őt akarta. Csakhogy ismét érvényesült a bécsi udvar kicsinyes és önző politikája. Az udvar elismerés helyett gúnyolódással fogadta sikereit s iparkodott Zrínyit a dicsőség koszorújától megfosztani. Ahelyett, hogy őt tette volna a hadsereg fővezérévé, Montecuccolit bízta meg a török elleni támadás végrehajtásával. 

A téli hadjárat veszteségeit a nyári hadjárat sikereivel akarta a nagyvezér pótolni s 1664 nyarán betört Magyarországba. Ezúttal Zrinyiújvár lerontatását tartotta első feladatának. Az amúgy sem na­gyon erős várat sikerült elpusztítania, mert Zrínyi a maga kis csapatával nem bírt a sokszoros túlerőben levő törökkel. Ha Montecuccoli, aki közelben volt seregével és közömbösen szemlélte Zrínyi emberfeletti erőfeszítését, megsegíti, a török innen is kudarccal lett volna kénytelen eltávozni. A török had ezután Dunántúl földjén nyomult előre. Monte­cuccoli azonban mindenütt nyomában járt s Szentgotthárdnál egy rend­kívül véres csatában megverte a törököket. 

Egyike volt ez az ütközet a legnagyobbaknak, melyet az osztrák és magyar seregek az utóbbi évek alatt a törökön nyertek. A királyi sereg fényes diadalt aratott ugyan a török seregen, de ebből aztán egyéb nem is következett. Sem Montecuccoli, a hadvezér, sem a bécsi diplo­mácia nem tudta a kedvező alkalmakat kellő módon kihasználni, úgy­hogy véderedményében ez a diadal felért ránk nézve egy kemény vere­séggel, mert olyan békére vezetett, ami csöppet sem elégítette ki sem a nemzetet, sem a külföldet. Ha Szentgotthárdnál a török győz s Lipót könyörgött volna a békéért — mondja egyik történetírónk — ez akkor sem lehetett volna meggyalázóbb reá és ártalmasabb Magyarországra nézve. A csata után megkezdődtek ugyanis a béketárgyalások Vasváron. 

A nevezetes vasvári béke főbb pontjai így hangzanak: 

Erdélyből a császári és török csapatok kivonulnak. Apaffy Mihályt Lipót császár és a szultán egyformán elismerik fejedelemnek azzal a megjegyzéssel, hogy halála után Erdély szabadon választhatja fejedelmét. Szatmár és Szabolcs vármegyék a hajdúvárosokkal együtt Lipót birtokában maradnak. Érsekújvár, Nógrád és Nagyvárad ellenben a török tulajdonát alkotják. Székelyhid lerontatik. Zrinyiújvár pedig azon állapotában marad, melybe lerombolása folytán jutott. Lipótnak jogá­ban áll az elveszített Érsekújvár helyett a Vág-vonal védelmére egy új várat építtetni. Négy hónap leforgása alatt azonban köteles a szultánt kétszázezer tallér ajándékkal megtisztelni, melyet a szultán is illő ajándékkal fog viszonozni. A béke tartama húsz év s ez idő alatt a zsitvatoroki béke azon pontjai, melyek változást nem szenvedtek, érvényben maradnak. 

A vasvári béke sem itthon, sem külföldön nem okozott megelé­gedést. A birodalmi rendek lehangolva vették tudomásul a béke meg­kötését, melyet Lipót az ő tudtuk és beleegyezésük nélkül kötött, holott a hadjáratban ők is résztvettek és elég nagy áldozatokkal járultak hozzá annak viseléséhez. Jóval nagyobb volt azonban az elégedetlen­ség Magyarországon és Erdélyben. Maguk az állami méltóságok legfőbb viselői bírálták meg legélesebben a király eljárását. Zrínyi Miklós, Zrínyi Péter, Lippav György érsek, Wesselényi Ferenc nádor nyíltan kijelentették, hogy ez a béke nem méltó sem Lipóthoz, sem a Habsburg uralkodóházhoz s az ilyen békénél többet ér még a legrosszabb vereség is. Tiltakoztak azután amiatt is, hogy noha az alkotmány kötelezi rá s világosan elrendeli: „valahányszor Magyarország ügyeiről keilend a királynak határozni, azokban mindig a magyarok tanácsával fog élni,” mégis az erre illetékesek tudta nélkül egyezett meg a békében. Legalább Érsekújvárt kellett volna biztosítania —- mondogatták — mert ebben az esetben Buda ostromát alkalomadtán meg lehetett volna kísérelni, holott így a legfontosabb várak a török birtokában lévén, az ország mindenfelől zsákmánya lesz a török őrségek dúlásának. 

Hasonló elégületlenséget idézett elő a vasvári béke híre az erdélyi rendek között is. Elismerték ugyan, hogy a háborút Erdély szerencsésen elkerülte, de helyzetük nemhogy változott, hanem tetemesen megrosszabbodott azzal, hogy a török Nagyvárad birtokába jutott.  Igy állandó sarcolásnak lesznek kitéve, amit az is bizonyít, hogy egy portyázó török csapat már egész Kolozsvárig elkalandozott s egész úton dúlta és rabolta a községeket. Teleky Mihály, Apaffy fejedelem kancellárja az erdélyi várakban levő német őrség kivezetésével megbízott Rothal grófnak a vasvári béke alkalmából Erdély helyzetét így festette: 

„A békében, mely megfosztott az egész keresztény világ segedel­métől, rövid időn belül mindnyájunknak el kell vesznünk.” 

Igen nagy volt az elégedetlenség a vasvári béke miatt s mégis azt kell mondanunk, hogy Lipót és tanácsosai nagyon jól csinálták, amit csináltak és nagyon jól tudták, hogy mit akarnak ezzel a békével. Minden más szempontból ostobaság és gyáva meghátrálás ez a béke, egyedül abból a szempontból nem, hogy ezáltal a magyarság ellen intézett osztrák politika hatásosságát fokozta. Nekik mindegy volt, hogy mit kér a török és mit kap a török, csak a magyart tudják leigázni. 

A Wessclényi-féle összeesküvés. 

A vasvári béke azt a helyzetet teremtette, hogy katholikusok és protestánsok, főurak, nemesek és polgárok egyaránt a jogaik legnagyobb megsértését látták benne. Magától értetődik ennélfogva, hogy az általános sérelem általános elégedetlenségben nyert kifejezést s ezek az elégedet­ lenségek a befolyásos főurakat arra indították, hogy idegen segítség megnyerésével is iparkodjanak a tűrhetetlen, állapotokat megszüntetni. Az a férfiú, kire éppen ebben az időben nagy és vezető szerep várakozott volna, a nemzet legnagyobb fájdalmára már nem volt életben. Köz­ tudomású volt, hogy Zrínyi Miklóst a vasvári béke szintén a legnagyobb elégedetlenséggel töltötte el s véleményének nyíltan és több Ízben kifeje­ zést adott, ami az irányában különben is ellenséges indulatú udvart még csak jobban felingerelte ellene. Megbízólevelet mindazonáltal neki is küldtek a bécsi tanácskozásra és ő elhatározta, hogy menni fog. Pedig figyelmeztették már jóelőre a bécsi udvar ellenséges hangulatáról, de ő igazsága tudatában ezzel nem törődött s jóakaróinak igy felelt: 

„A Úszta lelkiismeret megveti a hazug híreket.” 

Mikor pedig arra figyelmeztették, hogy az udvar cselszövései ellen ő sincs biztosítva, nyugodtan válaszolta: 

„Semmit sem vétettem. Ha mégis el fogok veszni, ártatlanul, tisztességesen, az igazságért és nemzetemért veszek el, amiért a törökkel való gyalázatos békét nem helyeseltem.” 

És megtette az utazáshoz szükséges készülődéseket. Elindulása előtt, 1664 november 18-án azonban a dursaneci erdőben vadászott. Egy hatalmas vadkan került elébe, melyet megsebesített ugyan, de nem tudott végképpen leteríteni. A feldühödt vadállat ekkor Zrínyinek rohant, a földre teperte és agyarával összetépte. Zrínyi pár percnyi emberfeletti küzdelem után halva maradt az erdőben. Ez az általános hagyomány Zrínyi Miklós haláláról. De nemsokára forgalomba került lappangva és titkon egy másik hír is, mely váratlan halálát Bécsből bujtogatott orgyilkos kezeknek, majd méregnek tulajdonította. Persze nem lehetett eldönteni a hír valódiságát s a történetírók ma sem tudnak többet, mint amit e helyen mi is elbeszéltünk. Az bizonyos, hogy külföld és Magyarország igen nagy részvéttel fogadta Zrínyi halálát. De amilyen nagy volt a fájdalom itthon a kiváló hős elhunytán, annál nagyobb volt az öröm Bécsben és a törökök között, kik hatalmas ellenfelük kimúlá­sát örvendezve vették tudomásul.  

Zrínyi halála kétségtelenül nagy veszteségét jelentette annak a mozgalomnak, mely már az ő életében Wesselényi Ferenc nádorral az élén megindult azzal a céllal, hogy Magyarországot a bécsi udvar befolyása alól felszabadítsa. A mozgalomhoz a leghatalmasabb főurak csatla­ koztak s Wesselényin kívül, aki nádori méltóságánál fogva a vezér­szerepet vitte, Zrínyi Péter, Lippay György, Nádasdy Ferenc, Frangepán Ferenc, I. Rákóczi Ferenc és mások, mindannyian a legtekintélyesebb főurak voltak a mozgalom főoszlopai. Kezdetben csak ketten, hárman tanácskoztak az ország romlása megakadályozásának módjairól, de mikor látták, hogy az állapotok változatlanul maradnak és a német zsoldosok, valamint a török csapatok folytatják kíméletlenül továbbra is az ország dúlását, közelebbi bizalmasaikat is beavatták a mozgalomba, sőt kifelé is összeköttetéseket kerestek, mert megvoltak győződve arról, hogy a bécsi udvar és a török porta kölcsönösen megegyeztek egymással, hogy mind a ketten tet­szésük szerint dúlhas­sák az országot s abban, amit az egyik cselek­szik, a másik őt ne háborgassa. Lehetetlen­ség volt szó nélkül el­tűrni ezeket az elvisel­hetetlen garázdálkodá­sokat, melyek nyilván­valóan arra irányultak, hogy az országot és a nemzetet a csehek egy­kori szomorú sorsára juttassák. 

A mozgalom, vagy ahogyan Bécsben nevez­ ték, a „lázadás és össze­ esküvés” határozottabb alakot akkor kezdett ölteni, mikor 1665-ben Wesselényi nádor és Zrínyi Péter a trencséni fürdőben talál­ koztak. Itt tartózko­ dott ekkor Báthory Zsófia is, II. Rákóczi György özvegye, fiával, 

I. Rákóczi Ferenccel, kit szintén beavattak a mozgalomba s hogy erősebb kötelékkel is magukhoz kapcsolják, Zrínyi Péter ekkor jegyeztette el leányát, a szép Zrínyi Ilonát Rákóczi Ferenccel. A tanácskozások alapján Wesselényi és Zrínyi csakhamar tárgyalásokba bocsátkoztak a bécsi francia követtel, Gremonvillel arra nézve, hogy miképpen lehetne XIV Lajos francia király szövetségét megnyerni. Zrínyi Péter már a vasvári béke előtt Velencébe küldte feleségét, Frangepán Katalint a viszonyok kipuhatolására s a francia követtel már ekkor is folytak olyan értelmű tárgyalások, hogy támogatás esetén a magyar nemzet hajlandó volna XIV. Lajos király családja valamelyik tagját királyává elismerni. A mozgalomba természetesen be voltak avatva a főbbsze­ replők feleségei is, akik diplomáciai szolgálatokat is teljesítettek az ügy sikere érdekében. Zrínyi Miklós halála után a második csapás Lippav György esztergomi érsek halálával érte az összeesküvőket. Lippay ugyanis 1666 elején elhunyt s helyébe Szelepcsényi György lépett, kiről mindenki tudta, hogy papi ember létére a legnagyobb korhely s aki jellemtelenség és kegyetlenség dolgában teljesen méltó volt a császári udvar ama tagjaihoz, akik pénzért és kitütntésekért mindenre kap­hatók voltak. Róla mondotta Nádasdy Ferenc országbíró: 

„Nincs olyan komiszság, amire
Szelepcsényi pénzért képes ne volna.” 

Nem sokkal azután lépett fel Kollonics Lipót is, a későbbi császári miniszter, akit Lipót, noha még fel sem volt szentelve, nyitrai püspökké nevezett ki. Szelepcsényi kapzsisága, kegyetlensége és protestánsgyűlölete, másfelől Kolonics határtalan magyargyűlölete éppen elegendő okot szolgáltattak arra, hogy az összeesküvők a megkezdett mozgalmat erélyesen tovább folytassák. Rákóczi Ferencnek Zrínyi Ilonával 1666 tavaszán Sárospatakon tartott házassága adta meg az alkalmat a fő­emberek újabb megállapodásaira.

A lakodalmi ünnepség kitűnő ürügy volt arra, hogy az érdekeltek feltűnés nélkül találkozhassanak és az ország bajairól tanácskozzanak. A kérdés az volt, hogy mi módon lehetne és kellene a bécsi udvar magyarellenes akcióját megsemmisíteni.  A hatá­rozat az volt, hogy csakis fegyverrel lehetséges, még pedig a török és a francia támogatásával. Bevonták Apaffyt is a mozgalomba és meg­ kérték, hogy adjon számukra egy teljesen megbízható követet, aki a portánál ügyükben eljárjon. Ugyanekkor Wesselényi nádor a XIV. Lajos francia királynak küldendő emlékiratot szerkesztette meg, melyben a magyar korona felajánlása mellett Lajos király pénzbeli és erkölcsi támogatását kérik s a válaszadásra nézve egy hónap határidőt állapítanak meg. Itthon ezalatt a szervezkedést fokozatosan készítették s hogy a protestánsok csatlakozását is megnyerjék, Zrínyi Péter taná­csára Rákóczi Ferenc visszaadatta a pataki kollégiumnak és a protestáns lelkészeknek mindama járandóságokat, melyeket anyja, Báthory Zsófia megvont tőlük A protestáns papokat rendkívül meghatotta Rákóczi­nak ezen jóindulatú elhatározása s hála és lelkesedés szavaival mondták neki: 

„Felséged húszezer fegyveres kart nyert
légyen e tette által maga mellé.”. 

 

A dolgok tervszerűen folytak tovább és pedig ezúttal abban az irányban, hogy Apaffy közreműködése is biztosítva legyen. Miután Apaffv a vasvári békével szintén nem volt megelégedve, hajlandó volt a Wesselényi-féle mozgalmat támogatni s evégből követeit a tanácskozások intézése céljából Bethlen Miklós és Teleky Mihály személyében Wesselényihez küldötte. Murány várában történt a tanácskozás, mely­nek kezdete előtt valamennyien esküt tettek rá, hogy a mozgalmat elárulni nem fogják s amennyiben emiatt valamelyiküknek mégis kelle­metlenségei támadnának, azt teljes erejükkel támogatni fogják. Ezután megkezdődött a tanácskozás, mely Wesselényi Ferenc előterjesztésével indult meg. Wesselényi a helyzet szomorú voltának ismertetése után részletesen foglalkozott azokkal a módozatokkal, melyek mellett a válsá­got meg lehetne oldani. Előterjesztése végső eredményeképp aztán meg­állapította, hogy csak a törökkel való szövetség által lehet Magyarország önállóságának biztosítását remélni. Hozzátette még, hogy a terv kivitele igen nagy veszedelmekkel és felelősséggel van összekötve, hacsak Apaffy fejedelem magára nem vállalja a törökkel való közvetítést s a legnagyobb titokban akként nem vezeti a tárgyalásokat, hogy végre a török barát ságát megnyerjék. Beszédét ezekkel a szavakkal fejezte be: 

„Ugv segélje őt az Isten, miként haldokló
nemzetének segéd­kezet nyújtand !” 

A törökkel való szövetkezés, illetve a török segítés ellenében az értekezlet évi hatvanezer tallér fizetésére kötelezte magát. Apaffy most elküldötte követét a nagyvezérhez. Közben a francia udvartól az összeesküvőkhöz mérséklő hangú levél érkezett, ami azt jelentette, hogy XIV. Lajos nem látja olyan sürgősnek a dolgokat, miként a mozgalom vezetői. Az erdélyi követet, Balló Lászlót, aki eredménytelenül járt Konstantinápolyban, Apaffy újból Konstantinápolyba küldte a szövet­ség szorgalmazására.  

Fölvetődtek azonban kalandosabb tervek is, melyeknek céltalan­sága már az első pe eben nyilvánvaló volt. Nevezetesen Vitnyédi István tekintélyes prókátor és a protestánsok egyik főembere azt javasolta, hogy Lipót királyt, mikor jegyesének, IV. Fülöp spanyol király Margit nevű leányának fogadására Schottwienig elébe megy, fogják el és mindaddig tartsák őrizet alatt a trencsénmegyei Kaszavár várában, míg Lipót kellő garanciák ellenében biztosítást nem ad a mozgalom vezetőinek arról, hogy az ország önállóságát helyreállítja és az összes sérel­ meket a legrövidebb idő alatt orvosolja. Ebbe a tervbe szintén többen voltak beavatva séppen kalandossága miatt sokaknak tetszett, de Zrínyi és Wesselényi határozottan ellene voltak. Zrínyi Péter meg is tagadta azt az ötszáz válogatott lovast, kiket a kaland végrehajtására Vitnyédi kért tőle. 

Wesselényit azonban a Vitnyédi terve annyira felbosszantotta, hogy rögtön leve­let írt Nádasdynak, amelyben arra kérte, hogy Vitnyédit azon­nal fogassa el és vé­geztesse ki, mert az ilyen hóbortos ter­vekkel az egész moz­ galmat tönkretehe­ tik. Vitnyédi meg­menekült ugyan a kivégeztetéstől, de terve is abbamaradt. Wesselényiéit halad­tak tovább a meg­ kezdett úton s mi­kor az ifjú császárné üdvözlésére Wesse­lényi és a főurak Bécsbe mentek, új ból érintkezésbe léptek Gremonville francia követtel s kifejezték előtte abbeli aggályu­kat, hogy XIV. La­jos támogatása nem látszik komoly jelle­gűnek, holott az ő szövetségére azért is nagy szükségük volna, mert az urak nagy része a török­ kel való kizárólagos szövetséget sürgeti. Kérték tehát a kö­vetet, hogy hozza XIV. Lajos tudomá­sára a magyarok ter­vét s ha ö a terve­ zett háborúba avat­kozni nem akar, leg­alább pénzzel segítse őket, kedvezőtlen eredmény esetén pe­dig biztosítsa a moz­galom főembereit a Rajna mellett fekvő és ötvenezer tallért érő jószágok adomá­nyozásáról.

Wesselényi ek­kor, hogy a moz­galomba nagyobb tömeget is beavas­son, Lipót kirá'ytól engedelmet kért egy rendkívüli nádori gyűlés tartá­sára, melyen az ország sérelmeit megbeszélhessék. A gyűlés igen népes volL és az előkelőkön kívül a vármegyék nagy része is képviselve volt benne. Besztercebányán gyűltek össze a rendek és Lipót megbízásából Rothal gróf volt megbízva a tanácskozások vezetésével. A megyei kül­döttek azonban éppen amiatt, mert Rothal küldetett ki az értekezlet elnökéül, annak törvényes voltát elismerni vonakodtak s nem is jelentek meg a tanácskozáson. Hangosan nyilvánították tiltakozásukat: 

„Magyar ügyek csak magyarok által tárgyalhatok, a császári megbízottnak a magyar ügyekhez nincs semmi köze.” 

A hivatalos gyűlés helyett ennélfogva magánjellegű összejöveteleket tartottak, hol nem korlátozta a rendeket véleménymondásukban és javaslataikban semmiféle tekintet. Általánosságban megállapították, hogy az ország állapotai elviselhetetlenek és a tűrhetetlen helyzetből mindenáron szabadulni kell. Wesselényi ajánlatát, hogy Lipót király kéressék fel a sérelmek legteljesebb orvoslására s az esetben, ha ezt megtagadná, fegyverrel támadtassék meg, elvetették. Hasonlóképpen elvetették Zrinyi Péternek azt a tervét is, hogy Magyarország a német birodalomhoz csatoltassék, mely esetben a birodalmi rendekkel való szövetkezés által mind a török terjeszkedését, mind a király hatalmi túlkapásait meg lehetne akadályozni. 

A rendek nagy többsége arra az álláspontra helyezkedett, hogy meg kell ragadni az alkalmat egy olyan szövetség létesítésére, mely a török támogatásával lehetővé teszi a nemzet számára az osztrák iga lerázását. Ebben az esetben Ausztria és az örökös tartományok a törökkel szemben védtelenül állanának ugyan, de Magyarország legalább eléri, hogy a török által való kétszázados zaklatása végre megszűnik. Végtére senki sem kívánhatja, hogy a kereszténység érdekeiért egyedül Magyarország szenvedjen, áldozzon és pusztuljon. A hevesebbek az elmúlt idők szomorú eseményeit és tapasztalatait felhánytorgatva még tovább mentek s az ország nyugalmát és létérdekeit tartva szem előtt, ilyen nézeteket hangoztattak: 

„Ha a németek nem sajnálták odadobni a török prédájául Magyarországot és a magyarságot, miért ne volna szabad a magyar­nak ugyan azl tennie a némettel. Ausztria védje meg magát ahogy tudja, de ne kívánja, hogy az ő érdekeiért egy egész ország ártatlanul vérezzék.” 

 

Ennek a javaslatnak olyan nagy hatása volt, hogy Wesselényi és társai valamennyien elfogadták, sőt az időközben beavatolt Rákóczi Ferenc is helyeselte. A titkos értekezlet e javaslat elfogadása után elhatá­rozta a mozgalom szervezésének megindítását. Vezérré, vagyis az össze­esküvés fejévé Wesselényi Ferenc nádort választották. Kancellár Nádasdy Ferenc, titkár Boér Ferenc, hadvezér Horvátországban Zrinyi, Magyarországon pedig Rákóczi lett. Ámde éppen akkor, midőn a mozgalom szervezése megindult, súlyos csapás érte az összeesküvőket. A nádor, Wesselényi Ferenc a titkos értekezlet után nem sokkal elhunyt. Állítólag már betegeskedése alatt megbánta volna tettét s le akarta leplezni az udvar előtt az összeesküvőket, de felesége, Széehy Mária és Zrinyi Péter felesége, Frangepán Anna lebeszélték szándékáról. Halála igen leverőleg hatott az összeesküvőkre, kik most a nemzeti érdekek biztositására indított ügyet mindinkább a maguk személyes céljaira ipar­ kodtak felhasználni. 

A Wesselényi szerepe halála után Nádasdy és Zrínyi Péter közöld oszlott meg. A vezetőségbe azonkívül egy új tagot, Frangepán Ferencet is bevették. Csakhogy a Zrínyi és Nádasdy között folyó vetélkedésekből már előre lehetett sejteni a mozgalom bukását. Zrínyi ugyanis arra törekedett, hogy a fegyveres felkelés sikere esetén ő Magyarország, Rákóczi pedig Erdély fejedelmévé tétes­sék. Viszont Nádasdy a Wesselényi halálával meg­üresedett nádori méltósá­got akarta volna s ezért már azt a tervet forgatta elméjében, hogy az össze­esküvést leleplezi s az így szerzett érdemei révén a nádori méltóságot fogja kérni a maga részére. 

Konstantinápolyból közben az oda küldött Balló László erdélyi követ visszatért azzal az üzenet­tel, hogy a török nem haj­ landó Ausztria ellen szö­vetkezni. De ugyanekkora török tolmács a Konstanti­ nápolyban székelő osztrák követtel tudatta, hogy a magyarok összeesküvést terveznek Lipót ellen. Az összeesküvők is értesültek elárulásukról, minélfogva még egyszer megkérték Apaffyt, küldjön újból követet Konstantinápolyba a szö­vetség létrehozására. A követ azonban ismét eredmény nélkül jött vissza, úgyhogy az összeesküvés több tagja azt szerette volna, hogy a felkelés a török segítsége nélkül is megtörténjék, ha legalább a francia királytól támogatást remélhetnek. Ebben az időben pedig XIV. Lajos, aki Németalföld birtokáért a spanyolokkal és osztrákokkal háborút folytatott, hajlandó lett volna a magyarokat támogatni, hogy ezáltal Lipó t király haderejét megossza és a győzelmet magának ezzel is biztosítsa. 

A bécsi francia követ újból biztatni kezdte tehát Nádasdyt. sőt pénzt is kínált neki. Csakhogy Nádasdy most már nem az ország dolgá­val, hanem a nádorság megszerzésével törődött s az összeesküvésből is csupán azért nem lépett ki, hogy azt lecsöndesítvén, a maga érdemeit az udvar előtt annál nagyobb mértékűnek tüntethesse föl. Zrínyi Péter azonban szívesen alkudozott a francia követtel, mert ő még most sem tett le azon tervéről, hogy magát Magyarország, Rákóczit pedig Erdély fejedelmévé választassa. Amíg a háború tartott, a biztatások is tartottak. Lipót pedig úgy mutatta, mintha rendezni akarná a sérelmeket Leiratában megnyugtatni iparkodott a rendeket. Ezek azonban még inkább megerősödtek abban a tudatban, hogy csakis fegyveres felkeléssel segít­hetnek nehéz helyzetükön. Megkérték tehát újból Apaffyt a törökkel való tárgyalások felvételére s a fejedelem, hogy kívánságuknak eleget tegyen, bárha most már semmi reményt nem fűzött a követküldéshez, Rozsnyai Dávidot küldte Konstantinápolvba. 

A kedélyek különben annyira izgatottak voltak ebben az időben, hogy minden órában a lázadás kitörésétől lehetett tartani. Egyes megyék­ben kalandosabbnál kalandosabb terveket szőttek s maga a nép is annyira át volt hatva az elégedetlenség szellemétől, hogy több helyen rátámadt a német zsoldosokra s iparkodott velük leszámolni. 

Zrínyi Péter ebben a válságos állapotban elérkezettnek látta az időt arra, hogy a francia segítség megszerzésével, mielőtt az összeesküvés részletei napvilágra jutnának, megindítsa a felkelést. Gyors futárt menesztett Párisba és sürgetően megkérte XIV. Lajost, hogy küldje meg valahára az ígért támogatást. Pénz és katonai segítség helyett Lajos király azonban csak jó tanácsot küldött, mely így hangzott: 

„Viseltessenek törvényes fejedelmük iránt engedelmességgel s várják inkább hódolatuktól és királyuk igazságától szenvedéseik végét, mintsem hogy maguk ellen lázítsák az Eget oly támadás által, melynek csak a kereszténység közös ellensége látná a hasznát.” 

A tanács kétségkívül igen kegyes és elég ravasz volt, csakhogy nem erre volt most szükség. Jó tanácsokkal eléggé el volt látva itthon is mindenki. XIV. Lajos kenetteljes tanácsainak különben az a magya­rázata, hogy ő ekkor már kibékült Lipóttal, a magyarok támogatására tehát nem volt szüksége. Amikor még a helyzet úgy állott, hogy Lipót ellen a magyarok fölkelésére szüksége volt, akkor biztatta, hitegette, pénzzel kínálta a felkelőket, akik kapkodtak minden szalmaszál után, csakhogy a bécsi iga alól megszabadulhassanak. 

A folytonos kudarcok és a Nádasdy és Zrinyi között való személyes ellentétek végre odáig züllesztették a dolgot, hogy a vezérek cserbenhagyták az ügyet és mindenekfelett a maguk személyét iparkodtak biz­tosítani. Pedig Zrinyi a mozgalom lehetőségében nemrég még annyira hitt, hogy a stíriai grófot, Tattenbach Erazmuszt is beavatta az össze­esküvésbe. Most azonban hirtelen állást változtatott s mivel értesült Nádasdy alattomos intrikáiról, gyorsan végét vetette a meddő próbál­kozásoknak azzal, hogy Nádasdyt, mint hirtelent és felségárulót az udvarnál feljelentette. Bécsben azonban nagyon ridegen fogadták Zrínyit s látszólag nem akartak hitelt adni vádjainak. Azt mondták, hogy koholmány az egész, melyet ő talált ki. A megsértett főúr erre ott­hagyta az udvart s nagy haraggal távozott. 

„Majd lesz még okuk félni tőlem !” — mondotta, mikor a király előszobájából távozott. Azzal az elhatározással tért vissza Magyarországba, hogy a felkelést rövid idő alatt meg fogja szervezni. Tárgyalásokba bocsátkozott a kanizsai és boszniai basákkal, majd hatvanezer taller fizetésének ígéretével Bukovácsky nevű követét Törökországba küldte a segítség kieszközlésére. Zrinyi a maga személyes céljaira és Rákóczi számára kérte a török támogatását, arra, hogy a felkelés sikere után ő Magyarország, Rákóczi pedig Erdély fejedelmévé választassék. Ebből az ajánlatból a nagyvezér meggyőződött arról, hogy a magyarokkal nincs mit kezdenie, mert ugyanegy dologban egészen más az Apaffy követének és a Zrinyi megbízottjának előterjesztése. 

Zrinyi azonban annyira bele volt már bonyolódva az összeesküvésbe, hogy fél úton nem állhatott meg. Különben is Nádasdy sietett felhasz­ nálni azt az alkalmat, hogy Zrinyi őt följelentette. Nádasdy is Bécsbe ment és a mozgalom iratainak bemutatásával iparkodott Zrínyit egészen kompromittálni. A maga mentségére azt adta elő, hogy ő csak azért vett részt a mozgalomban, hogy tudomást szerezhessen annak részleteiről és az adatok pontos birtokában az udvarnak mindent őszintén feltárhasson. Az udvar úgy tett, mintha nagyon hálásan venné felvilágosításait. Kitüntetéseket is helyezett kilátásba számára, de gondosan szemmel tartotta.  

Közönséges haszonlesők és önző lelkek képesek egyedül olyan eljárásra, amit ezek a főösszeesküvők tanúsítottak. Látszott tetteikből és eljárásukból, hogy nem a nemzet nagy érdekei lelkesítették őket, hanem közönséges kapzsiságuk és hatalmi vágyuk, mert különben nem lettek volna olyan könnyen árulói az ügynek.

Az 1670-i esztendő már nagy forrongásban találta az országot.  Zrinyi és Frangepán Horvátországban a lázadás élére állottak, Tattenbach Erazmusz pedig csapatokat gyűjtött, hogy Grácot elfoglalhassa. Zemplénben a nemesség ezalatt gyűléseket tartott s titokban itt is meg­kezdődött a csapatok szervezése. Már csak arról volt szó, hogy Apaffy Mihály csatlakozni fog-e a felkelőkhöz, vagy sem. Lipót király több ízben küldött követei által figyelmeztette őt, hogy tartsa magát távol a mozgalomtól. Ezek a figyelmeztetések azonban nem térítették volna el Apaffyt adott szavától, ha éppen akkor visszaérkező követétől, Rozsnyai Dávidtól véletlenül nem értesül róla, hogy mialatt ő a felkelők érdekében buzgólkodik, Zrinyi azt az ármányosságot szövi háta mögött ellene, hogy az erdélyi fejedelemségből Rákóczi Ferenc javára kibuk­tassa. Ez a rút cselszövés döntött elhatározásában és a felkelőkkel most már minden összeköttetést megszakított. 

Zrinyi Péter még mindig nem látta tisztán a helyzetet. A török segítséget hasztalan várta, de még a végbeli basák támogatását is hiába remélte. Összegyűjtött mintegy nyolcezer főből álló sereget, Frangepán által pedig Tótország rendéit akarta megnyerni. Csakhogy itt nem akartak a rendek hozzá csatlakozni, sőt a zágrábi püspök és Erdődy Miklós, mihelyt a lázadás kitört, rögtön Récsbe siettek és Zrínyit fel­jelentették. A vett hírek hatása alatt az udvar tanácskozást tartott s elhatározta a felkelők elfogatását. Egyben Spankau tábornokot meg­bízták azzal, hogy a lázadást verje le s iparkodjék a vezéreket elfogni és Bécsbe szállíttatni. 

Lipót tanácsadói azonban azt ajánlották, hogy legjobb volna a lázadó vezéreket szépszerével Bécsbe csalni. ígértek Zrínyinek és társai­nak minden szépet és jót: hogy nem lesz bántódásuk, hogy dúsan meg fognak jutalmaztatni, csak tegyék le a fegyvert és ígérjék meg, hogy a király ellen semmit sem fognak tenni. Ugyanakkor Lipót már leszámolt azzal, hogy az összeesküvők fejeit kíméletlenül le fogja üttetni. Erről tanúskodik az a nyilatkozata, melyet a spanyol követnek írt levelé­ben tett: 

„E merénylet álomnak látszanék — írta — de nagyon is való. Magam sem hinném, ha veszedelmemre nem látnám. De bízom Isten­ben, hogy megsegít s majd becsületre tanítom őket. Ujjaikra verek, hogy lejeik is legördüljenek.” 

A zágrábi püspök, mihelyst feljelentette Zrínyit az udvarnál, pár nap múlva visszafordult s megbízatásához képest jelentette Zrínyinek, hogy menjen bátran Bécsbe, nem lesz semmi bántódása, sőt kitünte­tésekre is számíthat, ha a királynál kézcsókra jelentkezik. De még ennél is ördögibb és utálatosabb volt az a másik kelepce, melyet Forstall Márk augusztinus baráttal rendeztek Zrinyi számára. Forstall ugyanis Zrinyi Péter gvóntatója volt s történetesen ez időben éppen Bécsben tartózkodott. Általa azt üzenték Zrínyinek: „Nem fog hűtlennek és lázadónak nyilváníttatni. Életében, javaiban, becsületében, hivatalá­ ban és méltóságában semmi csorbát nem fog szenvedni, feltéve, ha engedelmeskedik, fiát kezesül adja s engedelmessége és bizalma jeléül egy nevével jegyzett üres, fehér lapot küld Bécsbe, melyre a kegye­lem feltételei volnának írandók.” Ezenkívül negyvenezer forint aján­dékot, a vargyasi vagy károlvvárosi kapitányságot s egyéb kitünteté­seket ígértek számára. 

Miután Forstall Márk Csáktornyára érkezett, hosszas rábeszélés után rávette Zrínyit a fehér lap átadására. Erre a lapra Lobkowitz mi­niszter a következő kívánságokat jegyezte: 

„Zrínyi császári katonaságot fogad várába;
személyesen jelent­ kezik Bécsben; bűntársait feladja.” 

Miután Tattenbach Erazmuszt Grácban elfogták, Spankau tábor­nok a Csáktornyára menekült Zrínyi és. Frangepán elfogatására, illetőleg a Csáktornyái vár bevételére indult. Hiába tiltakozott Zrínyi az ostrom ellen, hiába jelentette ki, hogy ő már elintézte ügyeit a királlyal, Spankau nem hederített rá, hanem rögtön hozzálátott a vár vívásához. Zrínyi és Frangepán előre látták, hogy nem lesznek képesek a várat megtartani, de különben is, nehogy kegyelmi ügyüket az ellenállás által nehezítsék, éjjel titokban elhagyták a várat, melyet aztán Zrínyi Péter felesége feladott Spankaunak. 

Zrínyi és Frangepán menekülésük közben egyre azon tanácskoz­ tak, hogy jelentkezzenek-e Bécsben; vagy inkább szökjenek meg. Az előbbire határozták magukat. Lépre mentek az udvar ígéreteinek s önként jelentkeztek Bécsben, itt azonban mindkettőjüket elfogták. Még ekkor is hitegették őket. Az udvarnak oka volt ugyanis tartani a felvidéki lázadástól, mely Bákóczi Ferenc vezetése alatt állott s ettől sokkal jobban félt, mint a horvátországi mozgalomtól, melyet Zrínyi ellenállása esetén könnyűszerrel tudott volna leverni. Lobkowitz mi­niszternek az volt a kívánsága, mikor Zrínyi kihallgatáson jelentkezett nála, hogy írjon Bákóczinak levelet, hogy szüntesse be a mozgalmat, mert a sérelmek úgyis orvosolva lesznek és a király kegyelme ez eset­ben az ő számára is biztosítva lesz. Lobkowitz a habozó Zrínyit így ösztönözte: 

„Kedves atyámfia, ha ezt megteszed, szentül ígérem kegyelmed­ nek a teljes bocsánatot, őfelsége régi kegyelmét, szabadságod, javaid, méltóságod teljes visszanyerését s azonkívül az első megürülendő főkapitányságot Szóval: még nagy emberré teszem kegyelmedet.” 

Zrínyi másodszor is lépre ment és megírta Bákóczinak a levelet. Bákóczi ezideig a felvidéki felkelés szervezését elég sikerrel folytatta. A felkelők napról-napra nagyobb tömegekben gyülekeztek táborába.  Rákóczi ekkor kapta Zrínyi levelét, mely rendkívül megrendítette a felkelőket. Az egész mozgalom kudarcát látták Zrínyi és Frangepán elfogatásában s Tállyán tartott gyűlésükön kénytelenek voltak ők is elhatározni a fegyverek letételét. Rákóczi a jezsuiták közbenjárására kegyelmet kapott ugyan, de váraiba német őrséget kellett bocsátania, azonkívül szemébeváltságáért négyszázezer tallér fizetésére kötelezték. 

A bécsi udvar célt ért. Most már semmi akadályt nem talált maga előtt s megkezdte azon rendszabályok alkalmazását, melyekkel a köz­béke helyreállítására, a valóságban azonban a magyarok kiirtására törekedett. A várakba német zsoldos hadakat vezettek, a felvidékre pedig Rothal János gróf elnökleté alatt egy közcsendi bizottmányt, komissziót küldtek, melynek feladata szintén a „közbéke” helyreállítása volt. 

Apaffy fejedelem most kötelességének tartotta Lipótnál közbe­ lépni az elfogottak érdekében s hogy a fölkelőkkel szemben enyhe és szelíd eszközöket alkalmazzanak. Megígérték neki, de már a kővetkező napon olyan enyhe és szekd eszközöket alkalmaztak, hogy az ország­utak mentén tízével-húszával lógtak a fákon az akasztott emberek, a börtönökbe pedig még előkelő nőket is hurcoltak. Apaffy ekkor könyörgésre fogta a dolgot a börtönbe hurcolt nők érdekében, de az udvar, most már erősnek érezte magát s nem engedett. Kiadták a parancsot a „gyanúsak” összefogdosására. Ahol várak voltak, akár vettek részt a felkelésben, akár nem, kénytelenek voltak német katonaságot fogadni be. Mikor pedig a sziklatetőn álló Murány várának hőslelkű úrnője, Széchy Mária nem volt hajlandó a német katonaságot bebocsátani, Lotharingeni Károly herceg, a vár vívására küldött hadosztály parancs­noka, miután fegyveres eszközökkel aligha érhetett volna célt, a ke­gyelem biztosításával iparkodott Széchy Mária lelkére hatni. Ennek meg is lett az eredménye, mert a vár úrnője a német őrséget nem­ sokára bebocsátotta. Károly herceg megtartotta adott szavát. Kegye­lemre ajánlotta Széchy Máriát s a várban való tartózkodásáig a leg­udvariasabban bánt vele, de Spork tábornok ennek ellenére elfogatta őt és börtönbe záratta. A megtalált irományok között voltak a Wesselényi-féle összeesküvésre vonatkozó levelezések is, melyeknek alapján az udvar nemsokára Nádasdy Ferencet elfogatta és Thököly István ellen pedig kiadta az elfogatási parancsot. Thököly értesülvén az ellene tervezett merényletről, fiát, Imrét, ki pár év múlva nagy szerepet ját­szik a nemzeti ellenállás szervezésében, Likava várába küldi„ ő maga pedig többi gyermekével Árva várába húzódik, hol három nap múlva meghalt.  

A német zsoldoshad szerte csatangolt az országban és véreb módjára szaglászott a „gyanúsak” után. Hajmeresztő kegyetlenségek, az akasztások, kerékbetörések, karóbahúzások folytak napról-napra s elég volt a legjelentéktelenebb gyanú, valamelyik kém rosszakaratú jelentése, hogy a hazafiak vagyonukat veszítsék és börtönbe kerüljenek.

A bécsi kormány az elrettentés és a terror fegyvereit vette alkalmazásba. És tette mindezt a haza, az Isten, a király és más hazug jelszavak nevében. 

Hátra volt még az országszerte nagy izgalommal és érdeklődéssel kísért összeesküvési pör letárgyalása. Nevezetesen: a Nádasdy, Zrínyi és Frangepán sorsának elintézése. Hocher Pál kancellár elnöklete alatt a tizenkét tagból álló rendkívüli törvényszék intézte a pör tárgyalását Ebből az intézkedésből már eleve sejthető volt, hogy az összeesküvők nem fognak kegyelmet kapni. Az eljárás megindítását elrendelő udvari leirat kiemeli már, hogy az udvar a három vizsgálati fogoly vallomása alapján „oly iszonyú bűnök tudomására jutott, hogy rájuk minden további törvénylátás nélkül kimondhatta volna a halálos ítéletet,” de mindezek ellenére Lipót császár a peres eljárás megindítását engedélyezte, nehogy a törvények mellőzésével lehessen az udvart vádolni Persze közönséges ürügyek ezek s üres formalitás volt az is, hogy az elfogottaknak megadták a védekezés jogát. A bírák már előre tisztában voltak vele, hogy az ítélet halálos lesz. Ők az udvar akaratának engedelmes eszközei voltak s hivatásuk nem terjedt tovább, minthogy törvényes formák keretében hajtsák végre az udvar akaratát. 

Magyarországon izgalmas hatása volt a pörnek. A rendek kifogá­solták, hogy magyar emberek fölött osztrák törvények szerint ítélkez­nek, de a tiltakozásnak nem lett semmi hatása. Az udvar ment a maga útján s az összeesküvők szigorú büntetésével akarta az elégedetlenkedő nemzetet megrémíteni. 

A foglyok közül Nádasdyt az alsóausztriai rendek házába, Zrínyit és Frangepánt pedig a neustadti várba zárták. Nádasdy nem akarta igénybe venni a védelmet, ő kegyelem útján kívánta ügyét elinléztetni. Kijelentette, hogy királyával nem akar pörlekedni, ennélfogva nem is védi magát, hanem teljesen a király atyai jószívére bízza sorsa eldön tését. ü nem érzi magát vétkesnek a terhére rótt cselekményekben, mert ebben Wesselényi nádorné, Széchy Mária a főbünös, aki férjével egyetemben kezdeményezője volt a mozgalomnak. Kedve ellenére avatkozott bele az ügybe és csakis azért, hogy leleplezhesse a mozgalmat a királynak. 

Zrínyi Péter védelme egészen más természetű volt. Bűnösnek ő sem ismerte el magát. Védőiratát közjogi elvek fejtegetésével kezdi, melyeknek alapján azt bizonyítja, hogy a törvények megszegése és az alkotmány be nem tartása a királyi eskü szentségével ellenkezik s a törvény jogot ad a nemzetnek arra, hogy szabadságát uralkodója ellen fegyverrel is biztosítsa. Elősorolja aztán á nemzet ellen elkövetett közjogi sérelmeket, de ugyanekkor arra is hivatkozik, hogy ő lázadást nem követett el, sőt egyenesen az ő közbenjárásának volt eredménye, hogy a felvidéki mozgalom lecsöndesült. Védelmének és igazolásának terjedelmes előterjesztése után hivatkozik végül a királyi szó szentségére, mely őt a kegyelem felől biztosította, midőn az üres fehér lapot Bécsbe elküldötte s amidőn ennek értelmében teljesítette mindazon kívánságokat, melyeket a délvidéki mozgalom lecsöndesítése végett tőle kívántak. Ezek alapján kéri a király kegyelmét s emellett azt is, hogy ügyében magyar bírák magyar törvények szerint ítéljenek s amíg ez megtörténik, helyezzék őt szabadlábra. 

A Zrínyi védőiratának azonban éppen úgy nem volt foganatja, mint a Nádasdy kegyelmi kérésének, vagy Frangepán bűnbánó vallo­másának. A bécsi udvar összes miniszterei és befolyásos emberei azon voltak, hogy a három főnemes kivégeztessék, ennélfogva nem használt sem a pápa közbenjárása, sem a magyar rendek és a foglyok hozzá­tartozóinak folyamodása. Lipót király aláírta a halálos ítéleteket.

„Meg kell halniok !” — ez volt a király utolsó szava s ebből ki­ tetszett, hogy ő is osztozik abban a politikában, mely Magyarország megtörését a rémuralom felújításával vélte megvalósíthatónak.  

Az ítélet a foglyok családtagjait is keményen sújtotta, mert nem­csak Zrínyire, Nádasdyra és Fragngepánra vonatkozott, hanem hozzátartozóikra is kiterjedt, amennyiben nemességük és összes kiváltságaik elveszítését mondotta ki. Az ítélet szerint Zrínyi, Nádasdy és Frangepán lázadásban és felségárulásban találtatván bűnösöknek, vétkességük alapján kéz, jej, méltóság és jószágelvesztésre ítéltettek. Ezt az ítéletet később csak annyiban módosították, hogy Lipót a brutális kézcsonkí­tást elengedte. Az ítélet kihirdetése után mindenekelőtt a nemesi rang­ tól való megfosztással kezdték a büntetés végrehajtását. Nádasdy egé­szen kétségbe volt esve, mikor az ítéletnek ezt a részét vele közölték s teljes felháborodással kiáltotta: 

„Méltóságomat, jó híremet, életemet vegyétek el,
de ártatlan gyermekeimnek kegyelmezzetek!” 

Késő volt pedig már minden. Az utolsó napot, 1671 április 29-ét a foglyok halálra készülve a siralomházban töltötték. Nádasdy Bécsben, Zrínyi és Frangepán pedig Bécsújhelyen. Két nappal előbb Abele Kristóf udvari tanácsos és Molitor János jogtudor császári biztosi minőségben Bécsújhelyre érkeztek s nyomban megtették az intézkedést a város bezárására és a vérpad felállítására A kapucinus barátnak, aki Zrinyiéket a börtönben mindennap látogatta, az volt a kötelessége, hogy óvatosan készítse elő őket a halálra. A barát iparkodott a kényes tisztségnek megfelelni, de úgy látszik, nem kellett nagyon erőlködnie, mert délután megjelent Abele tanácsos, Molitor és egy titkár a börtönben s ekkor Abele így adta elő a császári végzést Zrinyinek: 

„Hallja ! Jól tudhatja kegyed, hogy mily útálatos felségsértő tettet követett el legkegyelmesebb, Isten által rendelt urunk, felkent császári királyi felségünk ellen. Saját vallomásai, írásai támogatták a köztudomású dolgot, minélfogva a felségnek joga lett volna kihallgatás, védelem nélkül azon büntetést kimérni, melyet a császári törvények ily szigorú gonosztettek megfenvítésére rendeltek. Azonban a felség veleszületett kegyelmességénél fogva rendes port kezdetett és az ítéletet megerősítvén, minket megbízott, adjuk tudomására önnek, hogy holnapután, április 30-án, reggel 9 órakor itt Bécsújhelyen ki fog végeztetni. Készüljön tehát a halálra, az örökkévalóságra, Isten legyen irgalmas árva lelkének !”

Ekkor átvitték Zrinyit katonai fedezet alatt a siralomházba, a kirendelt tanácsosok pedig átmentek Frangepánhoz, hogy vele is közöljék az íiéletet. Frangepánt az ítélet szigorúsága nagyon lesújtotta. Kegye­ lemért, majd a kivégzés elhalasztásáért akart folyamodni, de Abele kijelentette, hogy semmit sem tehet. 

„Ne zúgolódjék — mondotta — az ítélet ellen, melyet a király érett megfontolás után írt alá. A fejedelmek ítéletei mindig igazságosak.”

Frangepán nem mondott le azonban minden reményről. Levelet írt Lipót császárnak, melyben többek között ezek vannak:

„Nem irtózom a haláltól, parancsára kész voltam mindig utolsó csepp véremet is kiontani: de irtózom és reszketek attól a gondolattól, hogy hóhér keze alatt kell gyalázatosán elvesznem.”

Nem használt semmit a kérelem. Zrínyi és Frangepán még aznap átadattak a polgári hatóságnak s készülniük kellett a halálra. Másnap délután Abele Zrinyit és Frangepánt újból meglátogatta. Frangepán levert volt, de Zrínyi nyugodtnak látszott. Mikor Abele megjelent a siralomházban, Zrínyi kérdóleg fordult hozzá: 

„Tehát nincs számomra kegyelem?
Pedig még jó szolgálatokat tehetnék a császárnak.” 

Abele ridegen válaszolta:

„A szolgálat ideje lejárt és elkövetkezett a halálnak az órája.”
„Isten neki ! — mondta Zrínyi. — Meghalnék én örömest,
de nem ilyen módon.” 

Abele megint visszavágott: 

„Más nagy urak is jártak így, legalább nagy
bűnéért itt és nem a másvilágon bűnhődik.” 

Végül az iránt kérdezősködött Zrínyi, hogy a kivégzés miként fog történni. Abele, ahelyett, hogy vigasztalta volna az igazság közlé­ sével, még jobban meg akarta félemlíteni. 

„A felség különös kegyelméből csak fejét és jobb kezét vágják le, habár gonoszsága válogatott kínzásokat érdemelt volna.” 

Pedig ugyanekkor, mikor ezt mondta, már a zsebében volt az ítélet, mely a kézvágás és a kínzás mellőzésével, csupán fejvételről szólott. Végül már Frangepán is csak azt szerette volna elérni, hogy a kézvágást engedjék el. Ábelének volt azonban gondja rá, hogy erről az enyhítésről idő előtt ő se értesüljön. Imádkozással, levélírással töltötte az időt, este pedig átvezettette magát sógorához, Zrínyihez. Ez volt a Zrínyi és Frangepán utolsó találkozása. A búcsú rövid ideig tartott. Frangepán és Zrínyi érzékenyen egymás vállára borultak, körülöttük pedig ott állottak a német tanácsosok, Abele, Molitor, Podesta, Ehr kapitány és két kapucinus. A foglyoknak meg volt parancsolva, hogy németül beszéljenek egymással. Ez is az Abele találmánya volt. 

Mikor Frangepán Zrínyi cellájába ért és Zrínyivel összeölelkezett, meghatott hangon így szólott hozzá: 

„Kedves Urambátyám ! Minthogy holnap meghalunk, a tanácsos urak engedelmével még egyszer átjöttem, látni és búcsút mondani. Bocsásson meg, ha megbántottam. Nagyon szeretném, ha életét halálom­mal megválthatnám. Bátyám, mint hős fog szemébe nézni a halálnak, mely mindkettőnk dicsőségére fog válni Szenvedjük el tehát bátran, férfiasán. Isten áldja meg kedves urambátyámat, ott fenn, reményiem, az örök üdvösségben találkozunk.” 

Zrínyi nagy meghatottsággal hallgatta, majd nyakába borult Frangepánnak és térdre hullva barátságosan megcsókolták egymást. Ezután Zrínyi szólt: 

„Köszönöm öcsém, hogy meglátogattál. Megbocsátok mindent, de bocsáss meg te is, mert én vagyok oka szerencsétlenségednek Én nem félek, derülten halok meg, de tégedet sajnállak.” 

Frangepán megnyugtatta: 

„Együtt halunk meg, mint férfiak. Isten veled ! Holnap ilyenkor már egy jobb világban, derültebben ölelkezünk, mint most.” 

Frangepán azonban még mindig reménykedett és egyre várta ke­gyelmi kérvényére a feleletet. A kiállott izgalmak következtében azonban egyiküket sem rettentette már a halál borzalmassága. Zrínyi keserű szemrehányásokat tett magának, hogy hitelt adott Lipót ígéreteinek, Frangepán azonban a vallás vigasztalásához folyamodott s az egész napot buzgó imádkozásban töltötte. 

Április 30-án kora reggel megkezdődött aztán az ítélet végrehajtása. Nádasdyt a bécsi városháza egyik földszinti termébe vezették, hol már készen várta a vérpad és pallo­sával a bakó. A szertartás vér­fagyasztó ridegséggelmentvégbe. Felolvasták még egyszer az ítéle­ tet s annak végeztével a bíró felszólította a hó­hért kötelessége teljesítésére. Nádasdy egyel len arcizmának rán­dulása nélkül hall gáttá végig a nagyrészben ko­ holt vádaktól és hazugságoktól hemzsegő ítéletet és egyetlen megjegyzést sem tett reá. Már ő is be­látta, hogy a bécsi udvar szavában és ígéreteiben nincs mit bíznia Maga vetette le a kabátját s szilárd lép tekkel indult a vérpadra. Abban a pillanatban, hogy fejét lehajtotta, a bakó teljes erejéből a nyakára sújtott s a másik percben magasan feltartotta a vérsugarakat lövellő fejet. Az ítéletnek ezzel elég tétetett.

Majdnem abban az időben, mikor a bakó Nádasdy fejét leütötte, a bécsújhelyi fegyvertárban Zrinyi és Frangepán kivégzése történt meg. Itt is előbb felolvasták az ítéletet s ennek megtörténtével vérpad elé állították az elítélteket. Zrinyi komoran, felháborodásának nyilvánítá savai ment a vesztőhelyre, Frangepán ellenben buzgón imádkozás között készült a halálra. Frangepán lefejezése előtt a nézőkhöz még beszédet is intézett s a király iránti hűségre buzdította őket. Utolsó szavai után a bakó előlépett s előbb őL, utána Zrínyit sújtotta pallosával.

Zrínyi büntetését Lipót király azzal is súlyosbította, hogy végig kellett néznie Frangepán halálvergődését. Ez a büntetés rettenetes volt Zrínyire. Az első csapás után ugyanis Frangepán a földre zuhant. A hóhér ügyetlen vágása folytán a pallos csak a vállát érte, úgyhogy az elalélt embert még egyszer odavonszolták a lefejező tőke elé. A második csapás megint nem talált s csak a harmadikra hullott le a szerencsétlen elítélt feje. Most következett a sor Zrínyire. A kivégzés előtt felháborodva-szólt oda a bakónak, Mohr Miklós soproni hóhérnak: 

„Lelketlenség így elkínozni egy embert;
végezze jobban a köte­ lességét !” 

A bakót azonban, úgy látszik, zavarta az a tudat, hogy ilyen hatalmas urakat kell kivégeznie, azért a második esetben sem nyerte vissza kezének biztosságát. Felháborító volt az a látvány, ahogyan Zrínyit kivégezte. Neki is előbb a vállára sújtott, majd a fejére s végül a lezuhant testet ott a földön csapkodta pallosával, amíg végre nagy kínok között kiszenvedett. 

A Wesselényi-féle összeesküvés egyik német szereplőjén, gróf Tattenbach Erazmuszon is végrehajtották nemsokára az ítéletet, őt Grácban végezték ki. 

Az összeesküvők feleségei, továbbá az összeesküvésben gyanú­sított nők, mint Frangepán Anna, Széchy Mária és mások börtönbe, apácazárdókba zárattak, gyermekeiket pedig az országból elvitték s a jezsuiták kezére adták, kik iparkodtak azután olyan szellemben nevelni őket, hogy családjukat és nemzetüket megútálják. 

Zrínyi Péter egyetlen fiát még nevétől is megfosztották s Gnade Antal néven besorozták katonának. Aztán pedig minden alap nélkül ráfogták, hogy a király élete ellen tör. Aztán börtönbe zárták, ahol húsz évig sínylődött és mint őrült halt meg. Ő volt az utolsó Zrínyi. 

 A kuruc-labanc világ kezdete. 

Ezen ítéletekkel egyidejűleg folyt Rothal elnöklete alatt a pozsonyi bizottság működése, mely maga elé idéztetett mintegy háromszáz protestáns lelkészt, tanítót és nemest, kiket lázadás és egyéb címeken bebörtönöztetett, néhányat közülök pedig halálra ítélt. Ezek közé tartoztak többek között Bónis Ferenc, Fügedi Nagy Imre, a nyolcvanhárom éves Dróbik Miklós és mások.  

Magyar politikai foglyok kivégzése 1670-ben. 

Wesselénvi-féle összeesküvés leleplezése után a bécsi udvar tömegével fogdostatta ő sze az összeesküvés részeseit s a gyanúsakat s szörnyű kegyetlenséggel végeztette ki a szeren­ csétleneket. Az egykorú metszet az árvaváraljai kivégzéseket ábrázolja. 

A vésztörvényszékek továbbra is vadállati kegyetlenséggel dol­ goztak. Százakat és százakat idéztek maguk elé minden alap nélkül s amennyiben a vádlottak vagyonosak voltak, bűnösöknek nyilvánították őket, javaikat pedig elkobozták. Az elkobzott javak körül aztán képzeletet felülmúló visszaélések történtek. A Zrinyi, Nádasdy és Frangepánféle milliókra menő lefoglalt javakból például annyit elloptak az osztrák miniszterek, hogy a kisebb hitelezőket ki sem lehetett fizetni. Nádasdy nak csupán ingóságait négy millióra becsülték s mégis, mikor arról volt szó, hogy néhány tartozását kifizessék, a lefoglalt ingó javakból nem találtak fedezetet e tartozások kiegyenlítésére. Ezek a példák legjobban mulatják, hogy miért volt olyan szigorú és következetes az udvar a ha­talmas vagyonú magyarok üldözésében. Miután vagyonukat másként nem vehette el, koholt vádak alapján feljelentést tétetett ellenük, hogy vagyonukat lefoglalhassa. Ezekből az elkobzott javakból dúslakodott és hízott a bécsi udvar valamennyi tányérnvalója: miniszterek, generá­lisok, tanácsosok, hivatalnokok és élősdiek. Hozzá kell még venni, hogy ugyanekkor töméntelen zsoldos katonasággal rakták meg az országot s ezek eltartásának a terhe is a nemzetre háramlóit. 

Ezek az állapotok valóban tűrhetetlen helyzeteket teremtettek A személy és vagyonbiztonság semmi védelmet nem talált. Zsoldosok fosztogatták a lakosságot. Az emberek állandóan a két legnagyobb rossz között választhattak, hogy vagy a német katona rabolja el mindenüket, vagy a vértörvényszék önkényes ítélete veszi el szabadságukat. A német fennhatóság alatt álló magyar területen ennélfogva az történt, hogy a lakosság nemcsak vagyonát, hanem életét is veszélyeztetve látván, bujdosásra adta magát s vagy Erdélybe, vagy a török uralom alatt levő magyar részekbe menekült. A társadalom minden osztályából van­nak ilyen bujdosók. Főnemes, nemes, polgár, tisztviselő, jobbágy egy­formán érzi a sanyarú állapotok elviselhetetlen voltát S miközben szét­dúlt otthonát odahagyva az erdélyi fejedelemség irányában menekül, szíve megtelik keserűséggel az „ebhitű” német ellen. Látja, hogy a király szavában b'zni nem lehet s az eskü szentsége alatt nyilvánított királyi szó annyit sem ér, mint a pogány török ígérete. Látja továbbá, hogy a bécsi politika minden törekvése arra irányul, hogy az országot elszegényítse, a népet tönkretegye, a magyarságot kiirtsa és a nemzetet a végsőig elkeserítve fegyveres forradalomba kergesse. 

A bujdosók nagyrésze Erdélybe menekült és Apaffytól várta a segedelmet, aki szívesen segített volna ugyan rajtuk, de neki magának is kötve volt a keze s alig tehetett valamit érdekükben. Az osztrákok azzal fenyegették, hogy megfosztják trónjától, ha a bujdosókat segíteni merészeli. A török viszont arra kényszerítette, hogy űzze ki őket országából. Apaffy nem engedelmeskedett ugyan a török óhajának, sőt mindent elkövetett a bujdosók segélyezésére, de katonailag nem támogathatta őket. 

A felvidéki megyék rendéi erre azt határozták, hogy miután Apaffy tói segítséget nem nyerhetnek, ennélfogva Eelső-Magvarországnak Erdélyhez való kapcsolásáról is le kell mondaniok. De hogy Felső-Magyarországot mégis kiragadják az osztrák befolyás alól, abban fáradoztak, hogy a török támogatását megnyerve, annak oltalma alatt Felső-Magyarországból önálló magyar fejedelemséget alakítsanak. 

Apaffy Mihály azonban megakadályozta a tervnek ilyen módon való megvalósítását, mert az önálló felső-magyarországi fejedelemség török protektorátus alatt viszont az ő érdekeibe ütközött, ennélfogva úgy segített a dolgon, hogy maga adott vezért a bujdosók­nak Teleki Mihály személyé­ben, kinek a bujdosók győze­lem esetére a felső-magyaror­ szági fejedelemség nádori mél­tóságát ígérték. Teleki mellett egy csomó főúr szervezte a felsőmagyarországi hadjáratot, mely azonban Bánffy Dénes árulása köve tkeztében Spankau tábornok tudomására jutott s nemsokára Teleki seregének súlyos vereségével végződött. 

A felkelők seregének másik része Szuhayés Szepessy kapi­tányok vezetése alatt azonban csakhamar megverte Spankau hadát s olyan sikerrel tört előre, hogy a felvidék egyrésze tömegesen csatlakozott zászlóik alá, amelyek ezt a feliratot viselték: „Istenért és szabad­ságért.” 

Ámde a mozgalom tovább nem fejlődhetett, mert az udvar Col) Farkas tábornokot tekintélyes haddal a bujdosók ellen küldötte. Ezek egyideig próbáltak Cobnak is ellenállani, de a túlerővel nem bírtak s csakhamar kénytelenek voltak minden ponton visszavonulni. Cob most mindenekelőtt a rend helyreállításához fogott. Aki az eddigiek alapján tudja, hogy az osztrákok mit szoktak érteni a rend helyreállítása alatt, elképzelheti azokat a hallatlan brutalitásokat, melyekkel Cob az eddigi rémuralmat betetőzte. Amerre megfordult hadával, mindenütt tömegesen akasztatta, nyársalta és kerékbe törette a bujdosókat s ugyanígy tett hozzátartozóikkal vagy a gyanúsaknak jelentett emberekkel is. Vérfürdő jelezte mindenfelé Cob embertelen munkáját. Csakhogy az elkeseredés ekkor már olyan nagy volt a bujdosók között, hogy szembe néztek az erőszakkal s szembeszállottak a Cob hadaival is. A bujdosó szegénylegényeknek az a fajtája, mely kuruc néven kezd már ekkor ismeretessé válni, a maga vakmerő' és dühös lelkét szabadon nyilvání­ totta a gyűlölt német iránt. S mi­kor Cob akasztóiakkal és kerékbe­ törésekkel akarta elrettenteni a né­pet jogos önvédelmétől, a kuruc bujdosók odakiáltották neki: 

„Ha te, Cob Farkas, azt hiszed, hogy a rablót akasztófa, a zsivánvt pedig nyárs illeti, akkor legelőször magadat akasztasd fel és magadat húzasd nyársra, mert te vagy minden rablók és zsiványok között a legnagyobb rabló és zsivány.” 

A lázadás leverésével az álla­potok semmit sem változtak, sőt még csak jobban elmérgesedtek. Lipót újabb katonaságot vezette­ tett az országra s a zsoldosok el­tartását a nemesség, polgárság és parasztság kötelességévé tette.  Nemsokára a fogyasztási adókat is életbe léptette, melynek értel­mében az élelmicikkekért és az italokért meghatározott adók fize­tése vált kötelezővé. Ezen intézkedések országos elkeseredést szültek s a kalocsai érsek, Széchenyi György, valamint az esztergomi érsek prímás, Szelepcsényi György egyformán felírtak ellene. Ámde a tilta­kozó katholikus főpapok elégedetlenségét elhárították azzal, hogy figyelmüket a protestantizmusra irányították és szabad kezet engedtek nekik a protestánsok ellen.  

Lobkowitz miniszter és társai ezzel azt érték el, hogy a katholikus papság tényleg megtámadta a proteslánsokatés a császári katonaság segítségével templomaikat elfoglalta, lelkészeiket pedig elűzte. Báthory Zsófia azzal akart kedveskedni a jezsuitáknak, hogy jószágairól a protestáns lelkészeket, a sárospataki kollégiumból pedig a taná­rokat és diákokat kiűzette. Akadt egy püspök, a nagyváradi Bár sony György, aki azt hirdette, hogy a királyt az eskü szentsége nem kötelezi a prostestánsoknak adott jogok betartásában. Egyéb sem kellett. Az ilyen biztatásoknak gyorsan támadt megtagadójuk. Nem sokára a Szepesség majdnem valamennyi városában elvették a protes­tánsoktól a templomokat és iskolákat, őket pedig arra kényszerítették, hogy a lázadásban való részvételüket írásban beismerve, kiszolgáltassál; magukat ellenségeiknek Az így összefogott és elitéit papok, tanítók, egyházfiak aztán börtönbe, sáncmunkára jutottak, egyrészüket pedig külföldi gályarabságra hurcolták. 

Természetesen ezek a visszaélések nem maradtak hatás nélkül. A protestáns hívő úgy tekintett a katholikusra, mint legkegyetlenebb ellenségére 3 csak az alkalmat várta, hogy a kölcsönt visszafizethesse. Ebben az időben különben kezd kialakulni a felkelők és a császári párton levők között az az ellentét, mely névleg is megkülönbözteti őket egymástól. 

A felkelők nagyrésze, sőt mondhatni többsége protestánsok ból állott, mert az uralkodó rendszer velük éreztette legkeményebben és legállandóbban méltánytalanságait. A felkelő bujdosók ennélfogva kurucoknak nevezték magukat, míg a császáriaknak és az ezekkel tartó katholikusoknak labanc volt a neve. A kuruc szó eredetileg a keresztes hadjáratok idejében keletkezett, abban az időben, midőn Magyarorszá­ gon keresztesháborúkat vezettek a török ellen.  A latin crux (kereszt) szóból származik s évtizedeken át fenntartotta magát, míg végre Lipót uralma alatt országosan elterjedt és a felkelők megjelölésére alkalmazták. A labanc szó eredetét többféleképpen fejtegetik, egyesek szerint a német laufen (szaladni) igéből származott. 

A bécsi udvar Magyarországot immár úgy kezelte, mint az örökös tartományokat s hogy az alkotmányos erők befolyását még jobban csökkentse, a nádori állást és a királyi helytartói tisztséget megszün­tette s a magyarországi területekből kormányzóságot alakított, melynek vezetésével a német lovagrend nagymesterét, Ampringen János Gáspárt bízta meg, aki a király megbízásából igazgatta az országot. A protes­ tánsok üldözése, a nép sanyargatása, a törvénytelen adók kivetése azonban ezzel egyáltalán nem szűnt meg. S mivel a király nem hívott össze országgyűlést, ahol a sérelmeket felpanaszolni lehetett volna, az új kormányzóhatalom teljes szabadsággal garázdálkodhatott a nemzeti jogok eltiprásában. 

Ampringen csöppet sem különbözött a magyarok iránt érzett gyűlöletére nézve a bécsi udvar többi befolyásos egyéniségeitől. Kapzsi, önző, lelkiismeretlen katona volt, aki tekintélyes állásában nem arra törekedett, hogy legalább némileg orvosolja a helyzetet. Ugyanazt tette ő is, amit társai, a Cobok, Spankauk, Lobkowitzok tettek. Ahelyett, hogy békességet teremtett volna, a vallási ellentétek végső kiélesítésé­vel valósággal egymásra szabadította a lakosságot. És a bécsi udvar fölöttébb örvendett, mikor látta, hogy az áldatlan vallási harcban katholikus a protestánst, a protestáns pedig a katholikust miként pusztítja, vagyis hogy a kurucok és labancok minő elkeseredett dühvei rontanak egymás ellen. 

A vallási fanatizmust Ampringen kormánya mesterségesen is szí lotta a két felekeáet között, hogy alkalma lehessen a közbelépésre, az eretnekek elfogására és elítélésére és büszke önérzettel mutathassa fel Bécsben azokat a szolgálatokat, melyeket az udvar érdekében végzett. Az igazság kedvéért meg kell azonban jegyeznünk, hogy Ampringen és társai működésénél, akik végtére is idegenek voltak, jóval megvetésre méltóbb azoknak a gyászmagyaroknak a szereplése, kik jobbára a főúri rendből, a főpapságból kerültek ki és holmi hitvány kitünte­tésért és jószágadományozásért közönséges árulói voltak nemzetük ügyének. 

Az általános romlás növekedését elősegítették még az udvar vám politikájának káros hatásai is, melyek egyenesen lehetetlenné tették, hogy a lakosság a maga nyerstermékeivel megfelelő kereskedést űzhes­ sen. A gazdasági és kereskedelmi élet középpontjává az udvar Bécset tette. Innen jutott el az országba minden iparcikk és ide jutott Magyarország összes nyersterménye. Ezáltal Magyarország teljesen ki volt szolgáltatva Bécsnek, mert amíg az iparárukat Bécsből kellett besze­ reznie azon az áron, ahogy azt megkaphatta, a maga terményeit olcsón kellett Bécsnek átengednie, miuLán máshova nem vihette. A birodalomnak ez a vámpolitikája egészen a kizsákmányolás elvén állott s nem is célzott egyébre, minthogy Magyarországot Bécs gyarmatává tegye. 

Ez a tervszerű kizsákmányolás társulva a belső harcok, a török dúlások, a jószágelkobzások és a német zsoldosok által okozott meg­mérhetetlen nyavalyákkal, valóban a tönk szélére juttatták az országot. A föld népe és a nemesember egyaránt tapasztalta, hogy mindenéből ki van fosztva s bármerre veti tekintetét, sehonnan se mutatkozik számára reménysugár Ilyen körülmények közölt nem csoda, ha a kétségbe­esett és elkeseredett tömeg a fegyverben latta bajai megszűnésének minden reményét s nemcsak várta, hanem mohón kereste az alkalmat, hogy fegyverrel kezében szálljon szembe gyűlölt ellenségével, akik miatt földönfutó lett saját hazájában.